|
Témaindító hozzászólás
|
2018.08.07. 12:18 - |
Maximilian Phoebus & Nemesis Morrigan |
[17-1]
 - Akkor meg kénytelen leszel normálisan viselkedni. Biztos nem lehet egyszerű arra való tekintettel, hogy mennyire össze vannak törve ott a dolgok - a mutatóujjammal megütögettem a halántékát, hogy mégis mire célzok. Szerintem még így is nagyon elnéző vele az iskola vezetősége, mert nem tulajdonítanak különösebb figyelmet a passzív agressziójának, illetve a verbális és emocionális bántalmazásnak, aminek másokat ki szokott venni. Bár, az is tény, hogy ez még mindig hangyafasznak számít azokhoz a rémtettekhez, amik a nevéhez kapcsolódnak. Azt hogy Maxbe fagyott a szó, kifejezetten élveztem. Ez persze engem egy pillanatig sem akadályozott abban, hogy tovább csiripeljek. Igazából nem akartam felhánytorgatni a volt nőjét, mert tudom, hogy érzékeny téma számára, viszont nem hagyott más választást. Na, meg eddig sem válogattam meg a szavaimat vele szemben, ezentúl sem fogom.
Ha a szemeimmel ölni tudtam volna, akkor Max már a földön fetrengett volna, üvöltve az elviselhetetlen fájdalom miatt. Milyen jól is jönne ilyenkor a pszichikai csapás, mint képesség. Örömmel használnám ezen a kedves barátomon. De még a végén csak szivességet tennék neki ezzel, mivel nem kétlem, hogy képes lenne élvezni ezt is valami elvont módon. Oké, hogy én is szeretek durvulni szex közben, s olyankor a fájdalom csupán tovább fokozza a gyönyört, amit átélek, viszont az biztosan nem töltene el örömérzettel, ha valamilyen erő szinte széthasítaná a tudatomat. A szituációmra tett szavait elengedtem a füleim mellett. Mert ha belementem volna a dologba, akkor biztos az lett volna a vége, hogy belevágom az apró tőrömet, ami egy karperecnek van álcázva a csuklómon. Tudom, hogy nem halna bele, meg súlyos sérülést sem okozna neki, viszont én kurva jól érezném magam tőle.
- Igen, ez igaz - bólintottam. Ez a tulajdonsága a többi elcseszett dolgához képest tényleg nem tud még csak labdába sem rúgni. - Ki tudja, talán még ez a legemberibb tulajdonságod - Elég furcsa Maxet és az emberi tulajdonságokat egy mondatban emlegetni, de azért neki is kell, hogy legyen. Ha egyáltalán nem létezne ilyen, akkor inkább lenne szörnyeteg, mint ember.
- Lehet, de akkor sem változtatnék rajta - az arcom egyik pillanatról a másikra örömtelien felragyogott. Örülök annak, hogy ilyen barátaim vannak és mint említettem is, semmin sem változtatnék velük kapcsolatban. A szavaim nagyon kedves megnyilvánulás voltak Max irányába (is), ha egyáltalán neki eljut a szürkeállományáig. Nem lepne meg, ha nem abban a pozitív kontextusban értelmezné, mint amiben szántam.
- Helyzet függvénye. Arról nem beszélve, hogy rendszeresen felülmúlod magad ilyen tekintetben - Kicsit elgondolkodtam, hogy mi az a tette, ami úgy igazán kicsapta nálam a biztosítékot, de hirtelen egy sem jutott az eszembe. - Majd ha teszel valami olyat, ami nagyon megbotránkoztat, akkor válaszolok erre - zártam le ennyivel a témát. Még az sincs kizárva, hogy csak simogattam volna azzal az egóját, ha most elkezdtem volna sorolni a rossz tulajdonságait és a morbid tetteit.
Elmosolyodtam, mikor magyarázni kezdte, hogy ez most mennyire nem kivételezés volt velem szemben és annak köszönhetem, hogy isteni felmenőim vannak. A szavait szinte meg sem hallottam, mert mondhatott már bármit, én akkor is úgy vettem, hogy a barátjának tart, még ha nem is akarja bevallani, talán még magának sem. - Hát a hálószobámat még nem láttad - jegyeztem meg egy félmosollyal az arcomon. Azt, hogy viccnek szántam vagy nem, nem tettem hozzá.
Nem lepődtem meg azon, hogy a szobában teljes sötétség fogadott, viszont egy pillanatig sem zavart, hiszen tökéletesen láttam a sötétben. Még sosem voltam Maxnál és tudtam, hogy hamarosan ki fog paterolni innen, ezért minél gyorsabban igyekeztem feltérképezni a helyet. Mikor találkozott a tekintetem a haragos szempárjával, csak angyalian elmosolyodtam és rákacsintottam. Hogy tovább tetézzem a helyzetet, lehuppantam az ágyára, s rugóztam rajta párat. - Nem rossz, de nekem kicsit kemény - jegyeztem meg, az arcomról le sem tudtam volna vakarni a mosolyomat. Először nem tudtam, hogy mire készül, viszont mikor megvillant a pecsét, világossá vált számomra, hogy a kardját hívja elő. Megforgattam a szemeimet, mikor a drámai színjátéka keretében bírát kezdett játszani. - Igen. Ráadásul remek barátnak tartom magam - Egy kicsit sem éreztem rosszul magam a tetteim miatt. Mikor a penge éle a torkomnak feszült egy aprócska vészcsengő megszólalt valahol mélyen a tudatomban, de nem törődtem vele. - Szép kis bicska - Megértettem, hogy miért olyan fontos számára és miért lenne képes mindent feladni érte. Tettem felé egy lépést, mit sem törődve azzal, hogy így a kard egy apró vágást ejtett a nyakamon. - Mégis mit szeretnél kompenzálni vele? - szélesen elmosolyodtam aztán elléptem tőle. - Na egy időre elég volt ennyi belőled. Majd összefutunk - mondtam köszönésképpen és ott hagytam.
LEZÁRVA |
Az első és utolsó alkalom volt, amikor ténylegesen elhittem, hogy nem akkora faszság ez a köztünk lévő rokonság ügy.
Mivel sikerült egyetértenünk, így azt a témakört hamar el is engedtem, az utána elhangzott állítása egyébként is jobban lekötött. Elgondolkodtam, hogy vajon ténylegesen is igaza van-e, és be kellett látnom, hogy valóban nem tettem még tiszteletemet arra, mert egy nem volt apropóm, és soha nem is igényeltem, hogy legyen. - Nálam az alvilági látványosság kimerül a Nagy-nagybácsikámban - vontam meg a vállam, nem leplezve, hogy nem is igazán hoz lázba a palotájuk, egyébként sem hinném, hogy annyira örülnének ott nekem, Perszephone is marhára imádta, ha meglátogattam Lazarust. - Talán vesztettem valamit? - kérdeztem vissza semleges hangnemben, mellőzve a gúnyt, vagy az igazán átható érdeklődést.
Mivel követett engem a szobámhoz, már épp kérdezni akartam, hogy esetleg kiböki-, hogy mi nyomja még a lelkét, vagy el kell az ő szobájához kísérnem, hogy leakadjon, így reflex szerűen fordítottam is el a zárban kulcsom. Épp szólásra nyitottam volna ajkaimat, hogy érdeklődjek is, mire elkapta csuklómat, és annyi időm se volt, hogy kettőt pislogjak már éreztem is, hogy lábaimnak nehezére esik megtartania súlyomat, így igencsak szédülten próbáltam az ajtó szélébe megtámaszkodni, esetlenül kapva és nem is érve el a lányt, aki rögtön be is surrant szobám sötétjébe. Felháborodva dőltem be az ajtón, rögtön be is csapva azt, a testem puszta terhével érve el azt, hogy egynél több rossz helyre tévedt kíváncsiskodó betehesse a lábát. Pár másodperc alatt újra biztosan álltam, mindenféle segítség nélkül, azonban a fejem még így is hasogatott a lüktetéstől, amit az elfojtott harag okozott. A lányra szegeztem égető tekintetemet, tudván, hogy valószínűleg az orráig sem lát a sötétben. Visszatartott lélegzettel hallgattam laptopom és számítógépem halk moraját. A zárolt képernyők gyér fénye mit sem ért az én csodás éji vermem ellen, melyet pontosan az ilyen hívatlan vendégekre terveztem oly gondosan. Az ablakok lesötétítve egy parányi élettel sem töltötték meg a fekete szobát, melyben még a lámpa sem funkcionált. Sajnos véletlenül úgy tört ki belőle az égő, hogy beleszorult, se ki, se be, az bizony nem mozdul, milyen kár... A falak pedig hangszigetelt szivaccsal voltak beterítve, hogy ami a szobában történne, az a szoba titka is maradjon, őrizve ezzel engem, a gazdáját mások irritáló zajától, valamint a kívül állókat a borzalmaktól. Előre nyújtottam jobb kezem, de nem a lány irányába tettem ezt, széttárva ujjaimat hagytam, hogy egy pecsét megvillanjon, egy pillanatnyi időre kilátást biztosítva vackomra, hogy aztán egy kellemes hűs bőrrel borított fémre markolva, a lánynak szegezhessem kardomat. - Lássuk a vádakat - kezdtem, lassan kerülve ki, nem érintve hozzá a pengét. - Képességet használsz ellenem, és megbénítasz, figyelmen kívül hagyod a kérésemet, nem tartod tiszteletben a személyes teremet, és még te nevezed magad a barátomnak? - kérdeztem, tudván, hogy mivel nem látja mosolyomat, komolyan fogja venni, és tudván, hogy milyen kis ragaszkodó ezzel biztosan elérem, hogy ne legyen olyan büszke művére. A kerülgetést addig folytattam, míg háttal nem kerültem félve őrzött elektronikai berendezéseimhez, így míg ő csak a sziluettemet, addig én arckifejezését láthattam. - Úgy tűnik mégsem vagyok olyan fontos, hogy ne akarj elveszíteni - folytattam tovább a mártírkondást, ami igazán mesterien ment mindig is, torkához érintve kardom fenyegető felhívásként, hogy csak hátrálni tudjon. |
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezelőtt még sosem játszottam el a gondolatával annak, hogy kicsit belepiszkítsunk a kedvenc nőszemélyem fejecskéjébe, de sajnos annyira ostoba megmozdulás lenne részünkről, hogy hamar felhagytam a további ötleteléssel. Kizártnak tartottam, hogy ha magához a telepátiához nem is ért, akkor is van valamilyen minimális elmeblokkja, vagy tökéletesen képes észlelni, hogyha valaki netalán a fejében óhajt turkálni. És akkor adja Zeusz, hogy mondjuk ezen megérzéseim közül mind téves, akkor is lenne olyan akinek feltűnne, ha kevésbé macerálna. Arról említést nem téve, hogy azt sem lehet kizártnak tekinteni, hogy talán nem is a saját unalma miatt igényli ilyen gyakran a társaságomat, hanem felsőbb kéréseknek tesz eleget. Elég jóindulatú ehhez a kedves famíliám, hogy megjegyezzék, hogy nem árt engem még jobban szemmel tartani. Biztosra veszem, hogy nagyapám intézte így, csak hogy minél jobban megkönnyítse bukásomat. És persze még azt sem sikerült kilogikáznom, hogy vajon a bukásom egybe esik-e az Akadémia elhagyásával... Vagyis lesz-e akkor szarházi, hogy ne szóljon, hogy ne törd tovább magad kisember, csak add vissza a kardot. - Túl sok a veszélyeztető tényező, ami mindkettőnknek okozna kisebb-nagyobb problémákat - feleltem egyszerűen, utalva arra, hogy én igen csak nyakig benne lennék a szarban, míg Lazarus csak élvezné a felhajtást. És még ha megtenné azt is, hogy az egészet magára vállalja, tekintettel a tényre, miszerint jóban vagyunk, és habár ez Lazarus szempontjából a többségnek semmit nem jelentene, azonban tudja ő, hogy milyen az, ha nekem nem jön össze valami. Nem csak velem, de magával is kibaszna. Szóval még ebben az esetben is veszettül nagy kérdőjellé válnék a kedves tanári kar meg az egész kóceráj szemében, hogy akkor is, miért lépik meg azt a diákok, hogy tanárok ellen használják a képességeiket, elvégre ha valóban csak zavarna és bajom nincs, akkor is egy idő múlva feleslegessé válna a dilidokihoz járni, és ez a fajta türelmetlenség nem épp olyasminek tűnik, mint ami probléma mentességet jelez.
Továbbra is lefoglalt, hogy megpróbáljam kitalálni, hogy vajon mégis milyen módszerrel jutott ezen információkhoz Nemesis, így nem kifejezetten érdekelt, hogy egyébként azt lesi, hogy megrendültem-e. Mármint, ami azt illeti igen... Honnan tudja? Soha nem beszéltem senkinek Mirandáról Lazaruson kívül, és csak abban az időben, mikor még nem költözött át a másvilágra. Utána sose többet nem ejtette ki egyikünk sem a nevét, bár ha jól emlékszem Lazarus abban az időben sem hívta az egyszerű boszorkánynál különbül sosem. Azóta is maximum homályos megjegyzéseket és csipkelődéseket ejt el az üggyel kapcsolatban, de azt sem nagyközönség előtt. Akkor mégis hogy tudhatja? Csak fürkészően pillantottam a lány arcára, hamar megállapítva, hogy kizárt, hogy velünk egy időben tartózkodott volna Amerikában, a polgárháború idején. A gondolataim pedig olyan mélyen lekötöttek, hogy nem is érdekelt további megállapítása, habár simán bele lehetett volna kötni, de nem lett volna semmi értelme a magyarázkodásnak. Higgyen csak, amit akar, vagy ami kényelmesebb neki.
Nosztalgikus érzés fogott el, és szinte érezni véltem a kandallóból áradó tűz melegét, de csak távolról, tompán érzékeltem a pattogást, ahogy a lángok bekebelezték a hasábokat, melyeket csak nem rég hajítottam rá táplálék gyanánt, hogy ne hűljön ki a huzatos kis hotel szoba, míg visszatér. A szemben lévő falakon lógó képeken pihentettem meg szemeimet, nem törődve az üveg villogásával, melyet a felerősödött fény hullámzása okozott. Egy szolid kis nyikordulás törte meg a monoton ropogást, ahogy feltárult az ajtó, majd betoppant Ő, teljes valójában. Egy pimasz, veszélyes és huncut mosolyt eresztett meg abban a pillanatban, ahogy tekintetünk találkozott, én pedig csak ültem tovább mozdulatlanul, megbabonázottan. Nehézkes, de vidámnak tűnő sóhajt engedett el, lehajtva fejéről csöpögő göncét, melyet nem akasztott fel az ajtó mellé, hanem karján átvetve az anyagot az irányomba kezdett lépkedni, de még mindig nem szólt egyikünk sem. Kibámultam az ablakon, csak ekkor értve meg, hogy esik az eső. A kellemes kis visszaemlékezésből Nemesis gyűlölettel teli szavai rántottak vissza az Akadémia folyosójára, amitől nekem azonnal nagyra nyíltak a szemeim, de rögtön meg is jelentek körülötte a gúnyos nevetőráncaim, ahogy egy vigyort is elengedtem. Kirázott a hideg, hallva, hogy mennyire kiborult, további felháborodásán pedig már egy kuncogást is elengedtem. Ez történik, ha valaki azt hiszi, hogy bele tud túrni a lelkivilágomba, pedig azt hiszi ismer, csak megégetik a kezüket. Majd miután kifejezte, hogy én biztosan nem lennék képes kezelni a helyzetet, csak széttártam karjaimat, készenlétbe helyezve ördögi mosolyom. - Látod, ez is milyen... szerencse, te vagy ebben a szar szituációban és nem én - idéztem a lányt, elégedetten szemlélve, hogy valószínűleg, ha nem is egész életére, de legalább egy emberöltőre elvettem kedvét a velem kapcsolatos kutatómunkáktól.
- Oh Nemesis, hányan összetennék a kezüket, ha csak ennyi nagy baj lenne velem - nevettem fel megállapításán, remélve, hogy végig gondolja, hogy rájön, hogy ez nem túl egyéni problémám és nem én vagyok az egyetlen, akit ez a kellemetlenség "érint". Meg egyébként is, minden önimádatomtól eltekintve, egy kicsit örülnék, ha valamivel jobban hajaznék a normákra, és kevésbé lennék olyan... Maximilan-os. Akkor már rég a keblemre ölelhettem volna a kardomat.
- Igen, ismerlek Téged is, meg a furcsa ragaszkodási kényszeredet azokhoz, akikhez nem kéne - vontam fel az egyik szemöldökömet, összefonva magam előtt karjaimat, oldalra billentett fejjel, vizslatva arcát. - Erősen kihalással veszélyeztetett fajba tartozol - feleltem mindenféle bánat, vagy fájdalom nélkül, tudván, hogy a saját apám is hamar túltenné magát elvesztésemen. Abban a pillanatban, amint talál egy minimum olyan tápos kölyköt, mint amilyen én voltam, és aki minimum annyi kegyetlenkedésre fogékony hajlamot rejt magában, mint jómagam. Szóval tegyük fel, hogy Hádész élvezi a társaságom, mert ugye őt is elég ritkán kedvelik azért, ami. Akkor ő ugye egy, Lazarus biztosan nehezen viselné ha egyedül maradna a sok hülyére, meg aztán itt van Nemesis, akinél nem tudom, hogy pontosan mivel sikerült kiváltanom ekkora... Fogalmam sincs mi ide a megfelelő szó. A pozitív jelzőkhöz sosem volt igazán érzékem.
- Miért, szerinted mi számít velem kapcsolatban a legrosszabbnak? - érdeklődtem, ténylegesen kíváncsian állva az új információhoz. Annyi minden lehetne a legrosszabb, de a nagy része csak egy hatalmas csokor klisé. Kezdve ott, hogy tegyük fel, hogy életemet vesztem, ha erre értené az aztán kifejezetten... Megható lenne. Az meg ha kitalálom a világ legbrutálisabb kínzási módszerét, megint, az csak idő kérdése, hogy mikor lesz felülmúlva ismét. Meg senkit nem lep meg, ha azt mondom, ha semmi nem okoz nagyobb örömet, mintha más szenvedését végig nézhetem, szóval ez sem a legrosszabb. Mondjuk biztos lenne, akit meglep, azért ennyire nyílt lapokkal nem játszom.
- Alanyi alapon jár, ez nem megtiszteltetés - és hogy mit takar nálam az alanyi alap? Csupán azt, hogy nem vagy közönséges porban fürdő halandó, vagy indokolatlanul sznob geci. Kedvencem, mikor a méltósággal köszönőviszonyban sincs, de neki isteni felmenői vannak, szóval jár neki. Aztán jött Nemesis és megmutattuk neki, hogy mi jár neki valójában. Igazából érdekes is volt, hogy némi felháborodáson kívül, meg egy-két ejnye-bejnyén kívül nem váltott ki többet az olimposziakból, és még csak büntetést sem kaptunk. Az első és utolsó alkalom volt, amikor ténylegesen elhittem, hogy nem akkora fasz |
- Ez így van - vágtam rá elég hamar, aztán azonban elgondolkodtam, hogy biztos így van-e. Én azért elég gyorsan fel tudom kapni a vizet az apróbb dolgok miatt is, bár én nem is kezdek olyan nagy vérfürdőkbe, mint Max csinálta. Őt ezzel szemben talán nehezebb felhúzni, viszont hogyha egyszer sikerült, akkor a pusztítása sokkal nagyobb erejű. - Jó, de a mi palotánkban még nem jártál - Legalábbis tudomásom szerint nem. Azt kétlem, hogy apám csak úgy se szó, se beszéd beengedte volna. Elég érzékeny arra, hogy kik tehetik be a lábukat. Maximiliant pedig nem hiszem, hogy méltónak találta volna rá. - A Tartaroszt láttad már belülről? - döntöttem kissé oldalra a fejem, miközben átgörgettem a fejemben az információkat, de jelen pillanatban nem jutott eszembe, hogy mesélt volna már erről.
Közben arra a folyosóra fordultunk, ahol a srácok szobái voltak. Még sosem jártam Maxnál és tudtam is, hogy nem is nagyon szereti, hogyha rajta kívül más tartózkodik nála. Szerintem Lazarus az egyetlen, akit beengedett már a szobájába. Nem tudom, hogy elfeledkezett arról, hogy én még nem jártam nála - bár kétlem - vagy arra számított, hogy itt majd szépen tekintettel leszek rá és a személyes terére, s elköszönök. Hát nem így történt. Megvártam még a zárba helyezte és elfordította a kulcsot, aztán hirtelen elkaptam a csupasz csuklóját és elkezdtem elszívni az életenergiáit. Csupán annyit vontam meg tőle, hogy kicsit kótyagos legyen, én pedig ki tudjam használni a helyzetet arra, hogy besurranjak a szobába. |
Először nem akartam semmit sem hozzáfűzni a válaszához, mert végülis igaza volt. Bár, a helyzetéhez képest szerintem nagyon nyugodtan viseli azt, hogy a suli agyturkásza kiemelt figyelemmel van iránta. Mondjuk ehhez nagy mértékben hozzájárulnak a pszichopata tulajdonságai, hiszen a pszichopaták sosem szoronganak. Még azt is megkockáztatnám, hogyha nem érintené ilyen mentális betegség, akkor sem hoznák annyira lázba ezek a kis ülései a pszichológussal, hogy legalább egy kicsit zavarban érezze magát miattuk vagy tartana attól, hogy egy óvatlan pillanatban sikerül valakinek annyira felhergelnie, hogy másban komolyabb kárt tegyen. Hirtelen egy olyan húzás sem jut eszembe, amivel annyira el lehetne durrantani az agyát, hogy olyan sűrű vörös köd ereszkedjen az elméjére, amin keresztül még a kedvenc kardját sem látja meg. Tehát még az sem lesz elegendő motiváció arra, hogy visszafogja magát. De azt simán kinézem belőle, hogy megjegyzi azokat a tagokat, akiknek legszívesebben kitépné pár belső szervét, csak azért nem teszi meg, mert azzal ugrana a pengéje is. Miután azonban a tulajdonába kerül a szeretett fegyvere, akkor újra felkeresi az érintetteket, viszont akkor már semmi oka nem lesz életben hagyni őket. - Nem is értem, hogy miért nem kérted még meg Lazarust arra, hogy alakítson ki a pszichológus fejében egy olyan képet rólad, miszerint közel sem vagy az a pszichopata gyilkos, aminek mindenki gondol - Abban biztos vagyok, hogy Lazarus megtenné ezt a kis szívességet Maxnak, hogyha az megkérné rá. Azért ez elég könnyű megoldás lenne, hiszen szinte bármit bemesélhetne a nőnek Maxxal kapcsolatban, azt is elintézhetné, hogy Phoebusnak ne kelljen többet tanácsadásra járnia. Egyedül ott lenne a buktató, hogy lehet a pszichológus képes az elmekontroll blokkolására vagy a feletteseinek tűnne fel a hirtelen és nagyon éles változás a Maximiliannal kapcsolatos véleményében. Ha pedig kiderülne, hogy az egyik diák elmekontrollt alkalmazott az egyik tanáron, akkor abból hatalmas botrány lenne. Bár, Lazarust ismerve, ő ezt mindennél jobban élvezné.
Egy pillantra sem vettem le a tekintetemet Maxról, olyan apró jelek után kutattam, amik azt jelentették, hogy a szavaimnak legalább megkopogtatni sikerült a hideg álcáját. Arra számítottam, hogy nem fog határtalan őrjöngésbe kezdeni, viszont azért ő sem képes minden érzelmét teljesen elrejteni, főleg hogyha egy ilyen kényes témáról van szó, mint az a lány, akit megfojtott. Nem sokon múlt, hogy elkerülje a figyelmemet az apró kézrándulása, ami arról árulkodott, hogy a szavaimnak végülis sikerült célba érniük. Csak egy szemforgatással méltattam, mikor Lazarussal próbálta elviccelni a szituációt. Ebből teljesen világossá vált számomra, hogy valamiért az a kurva árulása tényleg rosszul érintette. Nem azt mondom, hogy összetörte Max szívét - ugyanis azt kétlem, hogy ez lehetséges lenne a pengéje elpusztítása nélkül - de valamennyire csak rosszul esett neki, s nem tudott olyan nemtörődően hozzáállni ehhez a dologhoz, mint sok minden máshoz vagy mint amennyire szeretett volna. Egyáltalán nem tartottam fenyegetőnek a közeledését és mivel az az egy fej magasságkülönbség azért annyira nem volt sok köztünk, ezért nem is éreztem úgy, hogy esetleg megpróbálna elnyomni. Persze ettől függetlenül még lehetett ez a célja.
- Biztos vagyok benne, hogy akadnak olyanok - Még ha nem is túl sok. Jelen esetben nem pont magamra gondoltam, mert nekem nem szokásom senkit sem hibáztatni olyan dolgokért, amik nincsenek rám negatív kihatással. Gyilkolhat Max bármennyit, azt a magánügyeként kezelem, tehát nem avatkozom bele. Azonban vannak olyan önjelölt hősök, akiket az öldöklése sokkal jobban zavar, mint engem. Ebben az esetben az a valódi kérdés, hogy lennének-e olyan bátrak, hogy fel lépjenek ellene, hogy lenne olyan helyzet, amikor hajlandóak lennének a tettlegességre Maximiliannal szemben. Éreztem, ahogy felerősödik a félelemmanipulációja, ami szintén azt támasztotta alá, hogy a szavaim nem érintették olyan érdektelenül, mint azt próbálta elhitetni.
A szemeim gonoszan villantak, az arcom kifejezéstelenné vált, mikor megemlítette a tragikus szerelmi történetemet. - Ne merészeld a te büdös kurvádhoz hasonlítani őt - A szemeim kicsit sötétebb árnyalatúvá váltak, de ezt csak akkor vehette észre, hogyha nagyon figyelt az ilyen apró jelekre is. - Még csak egy mondatban sem lehet említeni a két helyzetet - Már csak azért sem, mert én elmondhatatlanul szerelmes voltam, Maximilian pedig maximum szórakozott. - Engem nem átvertek, nekem nem csak az egóm sérült. Sosem fogod tudni elképzelni, hogy milyen fájdalmat éreztem akkor. Még ha képes is lennél átérezni, elviselni már biztosan nem - Én sem tudtam, hiszen majdnem teljesen felőrölt. Hogyha az utolsó pillanatban nem pillantok fel a vörös köd mögül, akkor mostanra már tuti halott lennék - vagy még rosszabb sorsra jutottam volna - Apollón megölése miatt.
- Az a nagy baj veled, hogy mindenkit egy kalap alá veszel - sóhajtottam fel. Már nem fáradtam azzal, hogy megpróbáljam elmagyarázni neki, hogy milyen nagy szerencséje volt eddig azzal, hogy senki olyat nem bosszantott fel túlságosan - vagy senki olyannak nem ölte meg szerettét - aki veszélyt jelenthetne rá. Maxnak is be kellene látni, hogy hiába egy halálos jelenség, akadnak azért olyanok, akik őt is meg tudnák szorongatni. Itt megint visszaköszön a pszichopátiája, szerintem nagyrészt emiatt nem tudja - vagy nem akarja - belátni, hogy ő is kerülhet valakivel olyan szituációba, amelyben ő alakítja az eddigi áldozatai szerepét, ő húzza a rövidebbet. Igazából egy részem nagyon kíváncsi lenne arra, hogy a halála az járna-e számomra egy kis képességtunninggal. Nem vagyok belé szerelmes, azt sem mondanám, hogy legalább barátként szeretem, viszont nagyon kedvelem. Még ha profitálnék is annyit a halálából, hogy felerősödnének a képességeim, az biztos, hogy közel sem lennének olyan pusztítóak, mint Akhilleusz halálakor. De ez nem is meglepő, hiszen teljesen más kapcsolatom van/volt velük.
A kérdő tekintetére nem mondtam semmit, csak megvontam a vállam, miszerint nem kívánok indoklást hozzáfűzni az iménti mozdulatsorozatomhoz. - Nem. Ennyire azért már ismerhetnél, Max. Tudhatnád, hogy a barátaim fontosak számomra. - Ezzel persze nem azt állítottam, hogy öribarik lennénk, de azért több volt mint egy ismerős arc a tömegből. - Ebből pedig az következik, hogyha kipurcannál, akkor hiányoznál - Egy pillanatig sem érdekelt, hogyha viccnek fogja fel vagy azt csinál belőle. Én tényleg így gondoltam. - egy kicsit - tettem hozzá egy mosollyal az arcomon, hogy azért ne dagadjon annyira a melle. Bár, ehhez lehet késő volt már.
- Sokszor a legrosszabbra számítok veled kapcsolatban - Mondjuk az hogy a megjavulása rossz dolog lenne, az elég relatív dolog. Szerintem az emberek 98%-a azt vágná rá, hogy ha Max jó útra térése vagy legalább fejlődése az a legjobb dolog, ami valaha történhet vele. Én biztosan nem örülnék neki, mert ezzel a személyisége is változásba kezdene, még ha csak minimális mértékben is. Ezt pedig azért nem szeretném, mert akkor már nem ugyanaz az ember lenne, akinek megismertem. Lehet, akkor nem is jönnénk ki ilyen jól. De hogy nem tartanám ilyen érdekes társaságnak, az biztos.
Én is elindultam vele a folyosón, anélkül hogy megkérdeztem volna, hogy merre tart. Ha olyan helyre megy, ahova én nem akarok, akkor úgyis felfüggesztem majd a társaságát. - Oh, milyen megtiszteltetés, hogy nem veszel el kalap alá velük - a hangomban érezhetett egy kis gúnyt. Nem lepődtem meg azon, hogy konkrétan nem nevezett a barátjának, viszont már ez az apró kis célzása is haladás volt az ő esetében. Az ért volna úgy igazán meglepetésként, hogyha ennél bővebben nyilatkozik kettőnk kapcsolatáról.
- Ez így van - vágtam rá elég hamar, aztán azonban elgondolkodtam, hogy biztos így van-e. |
- Ők, a névtelen senkik, homlokukon célkereszttel - mondtam, ezzel mindent elmondva, hogy habár nem értem a barátság fogalmát úgy igazán, némi megkülönböztetést azért érdemelt a lány.
- Pedig nem hiszem, hogy kettőnk közül feltétlenül én lennék a türelmesebb - feleltem komolyan az ő gúnyos megjegyzésére, inkább nem véve komolyan, mielőtt elpattant volna egy idegszálam, ami elég hangos lett volna, hogy a dilidoki fülébe jusson, nekem meg eszem ágába sem volt, hogy ennél jobban a nyakamba üljön, mint amennyire már ott terpeszkedik. - Édes, de már bérletem van oda - frissítettem fel emlékezetét, hogy ne felejtse el kivel is töltöttem eddig életem legnagyobb részét eddig.
|
- Nemesis, vagy csinálom, vagy nem csinálom, más különben nehéz lenne ezt a ribancot is leráznom - forgattam meg a szemem állítására, a vállam fölött még visszabökve a "lélekterem" feliratú ajtója, csak hogy értse is, hogy kiről is vélekedek ennyire szofisztikáltan, csodálatos jelzőkkel áldva nevét. Az összes szerencsém csak az, hogy tudom miket vizsgálnak kapásból a dilidokik, mik a legszembetűnőbb jeleik ezeknek, és hogy lehet tökéletesen elrejteni a saját elmebajomat. Mármint efektíve tökéletesen, nyílván nem fogok tudni sajnálatot és részvétet érezni, de tudom utánozni ezen érzelmek küllemét, valamint alkalmam is volt vizsgálódni, hogy a megfelelő hangsúlyokkal is tudjam előadni. Arról, hogy valami nem stimmelt velem többnyire az Akadémián az árulkodott, hogy közel álltam Lazarushoz, voltak félelmetes és másokat megdöbbentő megmozdulásaim, na meg persze a rosszabb napjaimon nem a kedvességemről voltam híres, és egyszerűen csak aktiváltam különleges aurámat, hogy véletlenül se jusson eszébe senkinek se az utamat állni. Alapvetően egyébként is jelen van mindig egy minimális szinten, amit csak azok tudnak figyelmen kívül hagyni, akik vagy nagyon naívak, vagy pont ez érdekli őket, esetleg vannak azok, akik ténylegesen hidegen hagyják, hogy félelem szag leng körbe, itt rá az élő és lélegző példa, Nemesis. Sosem láttam tőlem félni, amióta ismerem, és hát valljuk be, nem most volt, mikor először találkoztunk, vicces, hogy talán ő is volt az egyetlen, akinél ez abszolút nem bökte a csőrömet. A többieknél vagy elértem, hogy figyelembe vegyék, mi is a helyzet nálam, persze erre különböző módszereim voltak, lényegében csak annyi történt minden esetben, hogy a kelleténél jobban megvillantottam a fogam fehérjét.
Hirtelen közeledésére csak felszegtem a fejem, hogy a szemem aljára kúszó szembogaraim mögül tudjam vizsgálni, egy amolyan "némber beléd meg mi ütött" tekintettel, de nem csökkentettem és növelni sem növeltem a köztünk lévő űrt, mert zavarba nem ejtett vele, nem is igazán lehetséges, ami hamar be is bizonyosodott, felhergelnie meg még nem sikerült. A vérhez való vonzalmán csak felvontam a szemöldökömet, egy enyhe félmosolyt követően, továbbra is érdeklődően várva hogy mégis mivel áll elő. Nem válaszoltam első állítására, csak megemelkedtek szemöldökeim, ahogy komolyabban kezdtem nézni, hogy mégis mit művel. Nem igazán tudtam mire vélni az agykurkászát, elvégre fogalmam sem volt Nemesis képességeinek változatosságára, mármint ezt azt hallottam és, hát láttam is működés közben, de ha valóban képes az elmekontrollra hogy nem tűnt fel, mikor a tudatomba lépett? Épp elegett túráztatott Lazarus, a kérésemre meg a saját szórakoztatására engem ezzel, hogy eddig azt hittem ha teljesen meggátolni nem is tudok minden kíváncsiskodót, de legalább feltűnik, ha valami ehhez hasonló történik. Újabb beszédére egyre gyorsabban kezdtek elmém fogaskerekei vágtázni, miközben szemeim láthatóan nagyobbra nyíltak, és döbbenetemről, mindössze kezem rándulása tanúskodott. - Sosem történt olyan, hogy Lazarus hátba támadt volna - vigyorodtam el őszintén és széles mosollyal, egyik lábamat előrébb helyezve, hogy ezzel a lépéssel hátrálásra kényszeríthessem, ahogy felé magasodtam. Úgy tűnt tudott Mirandáról, azonban a fontosságát egy csöppet túl értékelte. Érdekes egy ribanc volt, és szórakoztató volt, meglepő módon nem úgy, mint mások. Romlott volt, titokzatos és folyton új meglepetéseket tartogatott. Talán azóta sem találtam olyan érdekes teremtményt ezen a Földön, mint amilyen ő volt. De ettől még nem ért többet annál, mint ami volt. Egy fehér májú mocskos kurva. Nyakamra helyezett kezein, csak felnevettem, de leginkább nevetséges csak az utána érkező gondolatmenete volt. - Hogy hibáztatni? Mondd, ki lenne elég bátor engem hibáztatni, egyetlen egy halál esetért? - érdeklődtem, habár egyre jobban kezdtem begőzölni, és képességeim is elszabadult, ami hatásaként sokan meggondolták magukat, hogy nem is olyan érdekes minket bámulni. Egy erőteljeset fújtattam, ahogy elengedte torkomat, miközben orrcimpáim kitágultak a bennem lévő feszültségtől, amit kész voltam levezetni rajta. - Hogy kár? Ugyan Nemesis, engem nem ért kár, én tudtam törleszteni az adósságaimat, veled ellentétben - emeltem fel ismét fejem, ahogy egy sátáni vigyor jelent meg ajkaimon, emlékeztetve, hogy nem az nekem kellett végig néznem a szerelmem halálát, ráadásul én bosszút is tudtam állni, elvégre nekem nem egy istengyilkosságot kellett volna végrehajtanom, csak addig kellett szorítanom egy nő nyakát, míg a fény ki nem húnyt szemeiben. Ha teljesen elragadott volna minden érzelmem, amik persze nincsenek, akkor csak hipp-hopp eltöröm a ropi gerincét, nem szeánsz módjára fojtom meg, még egy utolsót gyönyörködve benne.
- Velem? Azt se tudják kinek köszönhető a nagymami vagy nagypapi halála - feleltem látványosan megjátszott szomorú hangnemmel, ahogy erősen lekonyítottam szám széleit, de persze végül ismét előkerült a gonosz mosolyom, ahogy arra gondoltam, hogy gyakran azért elmentem és megnéztem a kedves hozzátartozók arcát, mikor már eltelt pár év, és egy üres koporsós temetést csináltak végig üveges szemekkel. A megtört lelkek a legszebbek, persze maga a folyamat is az, de a végeredmény a végső gyönyörűség, amíg van benne remény addig irritáló ugyan. De persze ezek a temetések nem voltak gyakorik, csak akkor hagytam magam után némi nyomot vagy takarítani valót, mikor már untam a tökéletes munkáimat.
Az első ütést követően kapásból felemeltem karomat, hogy ezt követően a kézfejemet érjék a csapások, agresszíven vizslatva a cselekedetet, majd kérdő pillantásokat vetettem a lányra, de természetesen ez inkább szólt annak amit tett, semmint a mondatának. Tisztában voltam a helyzetemmel, és volt Valaki, akitől rendszeresen meg is kaptam, hogy "puhapöcs" lettem. Mondjuk azért kíváncsian végignéztem volna, hogy hogy állt volna a szája, hogy ha elveszik az elmekontrollját és hasonló feltételekkel kapja csak vissza, mint ahogy én szerttehetek az egyik legerősebb kardra a világon. Persze ebben némi kárörvendést is lehetne fellelni. - Csak azt ne mondd, hogy hiányolnál. Jaj várj, hisz ezt már mondtad - döntöttem oldalra fejemet, és hittem is meg nem is szavait. - Tehát ha nem kellene végignézned jól ellennél nélkülem, hát ez fájt - bólogattam tettetett fájdalommal, furcsán méregetve. Ha komolyan beszélt akkor igazán ritka állat fajt képviselne, elvégre tisztában voltam magammal, így azzal is, hogy nem sok ember szomorúságát vívnám ki távozásommal. Apám esetleg morcos lenne, amíg nem talál valaki elég kreatívamat, hogy betöltethesse vele hiányomat, de egyébként őt is hidegen hagyná a dolog.
- Nem túl kedves, hogy azt képzelted valami csoda folytán megjavultam - feletem fellengzősen, ahogy a karórámra pillantva úgy éreztem ideje lenne indulóra fogni, hiszen lassan kezdetét veszi egy igencsak igéretesnek tűnő redroom adás, amit vétek lenne kihagynom, persze ha a lány nem indult volna meg a példámat követve, csak féloldalasan visszafordulva megálltam, hogy kérdő pillantásokkal illethessem. Kérdésére nem igazán lepődtem meg, így csrkély mennyiségű gondolkodást igénybe véve szinte kapásból le is írtam néhány szóban kapcsolatunkat a szemszögömből, miközben egy kis négyzetet alkotva mindkét paraclim segítségének igénybe vételével, ahogy összeérintettem mutató és nagy ujjaimat, a kis keretet a szemmagaságomba emeltem, így nézve rá. - Nemesis - jelentettem ki határozottan, majd tovább fordultam abba az irányba, ahonnan egy csapat közeledett felénk, vélhetően egy végetért órák utáni foglalkozásról. - Ők, a névtelen senki |
- Milyen szerencse, hogy te vagy ebben a szar szituációban és nem én - szélesen elmosolyodtam, még mindig a legszebb öröm a káröröm. Nem sok mindenben értünk egyet, de az olümposziakkal igen csak egy véleményen vagyunk. Nagyon túl vannak értékelve azok a sznobok. Persze nem veszek mindenkit egy kalap alá, hiszen vannak akiket nagyon szeretek, de még mindig nem ők vannak többségben. - Az Alvilágban szívesen vendégül látlak majd. Tudod, ott lazulnak az igazán jó arcok - Mindig is jobban szerettem a lenti levegőt, ezért nem is fogtam fel büntetésnek, mikor száműztek. A tartaroszi raboskodás sem volt annyira szörnyű, persze azért a jövőben szeretnék megmaradni a rácsok külső oldalán. |
- Nem alaptalan, csak most van egy olyan erős motivációd, hogy visszafogd magad, vagy legalább ne annyira feltűnően csináld - Ha nem lenne számára olyan fontos az a kard vagy lenne más módja annak, hogy megszerezze magának, akkor kétlem, hogy ilyen "nyugodt" lenne, miközben biztos vagyok benne, hogy jó pár olyan személy akad az Akadémián, akivel szívesen elszórakozna vagy így vagy úgy. Azt kétlem, hogy pusztán túlbecsülném, vagyis rosszabbnak nézném annál, mint amilyen. Azt azért akinek a kedvenc elfoglaltságai közé tartozik a gyerekek kínzása, nem lehet elég gonosznak nézni. Sokan nem is értik, hogy ezek ellenére, mégis hogyan vagyok képes barátkozni vele. Erre nagyon egyszerű a válasz. Sosem voltam az a hősködő típus és mások dolgába sem szeretek beleavatkozni. Megérteni sosem fogom, hogy mégis mi jön be neki ennyire ebben az elfoglaltságában, viszont helyteleníteni nem fogom. Az ő dolga, hogyha ezt élvezi, akkor egészségére. Annyira nem vagyok érzékeny, hogy pár könnyes, segítségért esdeklő pillantás miatt felrúgjak egy több ezer évre visszatekintő barátságot. Arról nem beszélve, hogy rengeteg szörnyűséget láttam már az életem során és soha nem próbáltam megakadályozni őket. A Trójáért folyó háborúba is csak Akhilleusz miatt avatkoztam bele, nem mintha bármit elértem volna vele, hiszen ugyanúgy a kezeim között halt meg. Az volt életem legrosszabb napja. Ahogy eszembe jutottak az aznap történtek, az arcom elkomorodott és egyre jobban süllyedni kezdtem a szomorú emlékek tengerében. Sosem szerettem, ha gyengének látnak, főleg nem egy Maximilian előtt akartam sebezhetőnek tűnni.
Egy számító mosoly jelent meg az arcomon az ő ismeretére való mondata elhangoztával. Ezzel feldobta a labdát, ami lecsapására remek lehetőségem van. Olyan közel léptem hozzá, hogy a testünk több ízben is összesimult. Végigsimítottam az arcán, aztán a nyakán, viszont abba beleszúrtam az egyik körmömet, így ahogy húztam lefelé a kezem, egy véres csík jelent meg a bőrén. Felvettem vele a szemkontaktust, miközben lenyaltam az ujjamról a vérét. Igazából erre semmi szükség sem lett volna, mivel az érintés elég ahhoz, hogy betekinthessek az emlékei közé, viszont szerintem így sokkal hatásosabb volt. - Ó, én nagyon is jól tudom, hogy milyen vagy. Sőt, mindent tudok rólad - Igaz a képességem nem teszi azt lehetővé, hogy belássak a lelke bugyraiba, viszont elég jó emberismerő vagyok, illetve a tetteiből remekül tudok következtetni a személyiségvonásaira. Na meg, Maxxel azért viszonylag sok időt eltöltöttem már. - Tudom, hogy mikor a több száz éved során a legközelebb kerültél érzelmivel valakihez, az csúnyán átvert. Hiába voltál olyan rendes vele, mint még senki mással, ő fogta minden igyekezeteted és a sárba tiporta - A kezeim elindultak a nyaka felé, ami köré kulcsoltam a kezeimet, pontosan ugyanabban a helyzetben, mint ahogy ő tette azzal a lánnyal. - Nem meglepő, hogy úgy reagáltál. Senki sem hibáztat azért, mert kiszorítottad abból a lányból a szuszt - Erősítettem a nyakára gyakorolt szorításomon. Egy egyszerű halandó számára ez már olyan erős lett volna, hogy talán a légcsöve is összeroppant volna a nyomástól, viszont Max számára nem járt ilyen következményekkel. Ha mégis, akkor seperc alatt meggyógyult úgy is. Természetesen nem tartott a szorításom pár másodpercnél tovább, hiszen az iskolafolyosón voltunk. - Milyen kár, hogy pont egy olyan kurva miatt kellett leengedned a falaidat, aki egy olyan pasi farkán forgott, aki fele olyan jól se nézett ki, mint te - Hátraléptem egyet, még így is közel álltam hozzá, viszont a testünk már nem ért össze. Nagyon szórakoztatónak találtam azok arckifejezéseit, akik végignézték az előbbi szituációt, a bátrabbak lesápadva várták Max reakcióját, a nagy részük azonban gyorsan nyúlcipőt húzott. Tudtam, hogy ez egy nagyon érzékeny téma Maxnál, amiről még nem is mesélt senkinek sem önszántából. De számomra egy barátságba nem férnek bele tabuk. Na meg, le akartam fagyasztani az arcáról azt a mosolyt. Továbbá attól, hogy Maximiliannak "enyhe" pszichopata hajlamai vannak, még nem fogok vele másképpen viselkedni.
- Igazad van. Ennél sokkal rosszabb dolgokat tennének veled - Sosem szabad lebecsülni az olyan ember haragját, akinek összetörték a szívét. Erre remekül fel is tudom hozni a saját példámat, hiszen majdnem megöltem egy istent, azért mert elvette tőle életem szerelmét. Csupán azért nem végeztem vele, mert még időben észbe kaptam, nem pedig azért mert ne lettem volna rá akkor képes. Visszatérve Maxhoz, már megszámlálhatatlan mennyiségű családot, barátságot, szerelmet szakíthatott szét a gyilkosságaival. Egyedüli nagy szerencséje, hogy a legtöbb áldozata egyszerű ember volt, akik nem képesek egyedül komoly - vagy egyáltalán bármilyen - sérülést okozni neki.
- Milyen jó fiú lett belőled - szélesen elmosolyodtam és megütögettem az arcát. Természetesen csak vicceltem és ezt egy pillanatig sem gondoltam komolyan, de szerintem ezt Max is nagyon jól tudta. Azért ő nem az a típus, akit olyan rohadt nehéz lenne kiismerni. A kardjával kapcsolatos válasza egy pillanatra sem lepett meg. Pontosan erre számítottam. - Remélem ez azért nem fog megtörténni - Komolyan mondtam a szemeibe nézve. - Nem akarnám a te halálodat is végig nézni - Elhalkult a hangom, ahogy belegondoltam abba a lehetséges látomásba, amiben Max az életét veszti. Annál, hogy előre látod az egyik hozzád közel álló halálát, már csak az a rosszabb, hogy semmit sem tehetsz az érdekében, hogy megakadályozd. Hiába minden igyekezeted, egyszerűen nem tudod megmenteni. Lehet, hogy más módon hal meg, de az biztos, hogy a karjaid között. Ezzel a kis eszmefuttatással nem veszem egy kalap alá az Akhilleuszhoz és Maxhoz fűződő kapcsolatomat, hiszen ég és föld a kettő. De azért a maga módján Maximiliant is közeli barátként kezelem. A halála pedig ugyanúgy fájdalmat okozna. Ezzel pedig talán Lazaruson kívül, én vagyok egyedül így. Nem igazán jut eszembe olyan személy, akinek hiányozna Max vagy szomorú lenne, ha meghalna.
- Nem is vonz. Azért néztem meg, mert kíváncsi voltam, hogy még mindig menthetetlenül romlott vagy-e - Spoiler: Igen. - Bár azt nem értem, hogy mi az élvezet olyanok kínzásában, akik semmit sem tehetnek a védelmük érdekében. Nem unalmas? - Én nem élvezem mások kínzását, de ha még így is lenne, akkor olyanokat néznék ki magamnak, akik izgalmasabbá tehetik számomra a játékot. Egy megfélemlített, megkötözött gyerek, pedig minden csak nem izgalmas számomra. De hát, ezért jó, hogy nem vagyunk egyformák.
- Mondták már - Sokak fejébe nem fér bele, hogy hogyan tudtam magamnak ilyen barátokat kiválogatni. Ez érthető, hiszen se Maximilian, se Lazarus sem tartoznak a bizonyos "kellemes társaság" kategóriába. Mármint mások számára nem. Nekem az égvilágon semmi bajom sincs velük, elvágni pedig maximum azzal tudnák magukat nálam, hogyha indokolatlanul ártani akarnának nekem. Persze benne van a pakliban, hogy bekattannak és megpróbálják, de szerencsére engem sem kell félteni. Felesleges lenne méregetni az erőviszonyokat, mivel mindannyian más-más dolgokban vagyunk erősek. - Miért, te minek tekintesz engem? - tettem fel a millió dolláros kérdést. Igazából erre a kérdésre a válasz régóta izgatta a fantáziámat, hiszen az hogy én a barátomnak tartom, még nem hozza magával azt, hogy akkor ő is engem. - Nem veszem - Tényleg nem érintette volna meg különösebben a lelkivilágomat, hogyha ő csak egy arcnak tart a tömegból, bár kétlem, hogy azért ennyire közömbös lenne felém.
Belegondoltam a személyemre szabott példájára, s arra jöttem rá, hogy teljesen igaza volt. Én is alig bírnám ki, a vége felé pedig már biztosan a falatt kaparnám. Végül csak bólintottam, hogy igazat adok neki. - Milyen szerencse, hogy te vagy ebben a szar szituációban és nem én - szélesen elmosolyodtam, még mindig a legszebb |
- A saját apámat se hiányolom, ne vedd személyeskedésnek - nyugtatgattam azzal, hogy érdektelenségem nem kifejezetten neki szól, hanem többnyire mindenkire, persze van egy-két kivétel, de azok helyében garantáltan nem lenne. De ha egyszer olyan vonzó a szőke meg a vörös ártatlansága is, a félénkségükkel megfűszerezve, egyszerűen csak össze akarom őket roppantani, és élvezni a szenvedésüket, talán olyan nagy bűn ez? Hát persze hogy az, épp ezért olyan édes. - De én nem vagyok olyan kíváncsi típus, mint te - emlékeztettem, hogy az előző megállapításomban a két dolog erős kapcsolatban meg összefüggésben állt egymással. Egyébként vicces volt hallani, hogy idősebb vagyok nála, és meglepett, hogy ez ennyire belé vésődött, habár borítékolni lehet, hogy egyikőnk sem tudná megmondani, hogy pontosan mennyivel előtte érkeztem a Földre.
- Nem sok? - érdeklődtem elég zabosan, minthacsak rosszul értettem volna. - Szóval szernted az nem sok, ha már majd elcsöppensz az izgalomtól, és tulajdonképp már majdnem az áhított faszon ülsz, de nem lehet, mert csak 12 év múlva veszik le rólad az erényövet, addig pedig érd be a dörzsivel - vázoltam a helyzetemet, egy számára sokkal "kézenfekvőbb" módszerrel, hogy bele tudja élni magát ennél jobban a helyzetembe. - Újra? Szerencsétlenségemre sosem mondhattam igazán magaménak - feleltem bosszúsan, miközben legszívesebben csak megidéztem volna, hogy megcsodáljam tükörképem a tökéletes élén, ezzel is lenyugtatva magam, azonban a nagyközönség előtt nem szerettem villogni vele, már csak az hiányzott volna nekem, hogy más is szemetvessen rá, habár bőven elég ellenszer volt az ilyen enyveskezűek ellen a pártucat mágia, amit ráaggattam. - Menjen vissza az, akinek három anyja van - közöltem egy hetyke vigyorral karöltve, tudván, hogy ebben eléggé egyező álláspontunk van. Ő is rühellte őket, meg én is a hátam közepére sem kívántam a viszontlátás gyönyörét, egyébként nem léptem volna le a faszba, hanem szimplán kikönyörögtem volna a kardot. De abban mi lett volna az élvezet, nem igaz? Meg ez így egyszerűbbnek is tűnt, és kevésbé megalázónak. |
Megjegyzésére miszerint bármi említésre méltót, vagy érdemlegeset tennék hozzá az iskolai élethez, csak egy hetyke félmosollyal és elégedetlen cöccögéssel jutalmaztam. - Ez kedves, de sajnos alaptalan az elképzelésed - hunytam be a szemeimet, miközben válaszoltam, egy pimasz mosollyal ajkaimon, ahogy széttártam karjaimat, amiket a cselekedet után a csípőimen pihentettem meg végül, a derűs álarcot továbbra is fenntartva. Én lettem volna az utolsó személy, aki ellenkezett volna egyéb esetben, hogy én legyek a hely rendbontója. Csak hogy nem volt más opció, csak az, hogy kurvára ellenőriznek és ha csak egy rondábbat fingok már értesítik is a nagyapámat, hogy valószínűleg azt forgatom a fejemben, hogy elgázosítom ezt az ocsmány kócerájt. Igaz ez leginkább azóta fordul elő, hogy visszakézből lezúztam egy tagot, mikor Lazarus-al egy folyosón keltünk volna át. Nem igazán nekem tetsző hangot ütött meg a gyerek, csak mert a ribancát felpróbálták, én meg nem vártam meg, hogy vajon mi lesz a végkifejlet. Azóta mondjuk lehetőség szerint kerülöm a közterületen való tartózkodást Lazarus társaságában, hogy még minimálisabbra redukáljam az eféle incidensek előfordulását. Akkor is annyi szerencsém volt, hogy mindössze fizikai erőt alkalmaztam, nem a fájdalom manipulációmmal szorítottam ki belőle az utolsó szuszt is. Ez volt az első komoly áldozat, amit meg kellett tennem, hogy elérjem amit akarok, sokkal megfontoltabbá kellett válnom, egy mocskos kis árnyak közt surranó hátulról manipuláló suttyónak, aki nem kelt feltűnést, de garantáltan nem jut eszébe senkinek sem magától velem közösködni. Groven is csak azért nyerte el a figyelmemet, mert egy kirekesztett kis senki létére igen erősen fogadkozott magában, hogy majd móresre tanít másokat, ha a következő robotkísérlete sikerül. És persze ebben Miss vagy Mrs. bár gyanítom, hogy nem nagyon piszkálgatta még meg ennyire komolyan férfi, tehát maradjunk csak a Miss Igazságharcosa kifejezésénél, még segít is neki ebben. Egy kicsit ironikusnak és nevetségesnek érzem. Az a gyerek egy időzített bomba, aki marhára kisebbségi komplexussal él, és amit másokon tervez a közeljövőben kiélni. Én csak a szárnyaim alá vettem volna, hogy megmutassam neki a helyes utat, de persze annyira nem volt ostoba, hogy feltétel nélküli bizalmat szavazzon nekem, csak azért, mert két jó szót intéztem hozzá, így nem meglepő módon látványosan tartott tőlem, habár hálás volt amiért nem piszkálták többet jelenlétem miatt. És most nézzenek oda, ismét egyedül hagytam, hogy a kedves tanárnő megnyugodjon, szóval újra egy olcsó kis céltábla vált belőle, engem pedig nem tudott többé elérni, így most kezd az imádott oktatója ellen fordulni, és magát hibáztatja, amiért árulkodott, egyemmeg.
- Jaj Nemesis, nem lehet, hogy ne ismerj ennyire - emeltem kezemet színpadiasan mellkasom elé, némi döbbenetet is színlelve, amit hamar fel is olvasztott mindenelsöprő gonosz fogvillantós vigyorom, ezzel sugallva, hogy remélem nem kell ténylegesen a szájába rágnom, elég elképzelnie. Bár azt beismertem, hogy nem éreztem túlzottan hátrányosan jelenlegi helyzetemet, de azt tudtam volna értékelni, hogy ha mondjuk egy gyilkosság felett nem is, de mondjuk egy-két csonkítás felett szemet húnytak volna, elvégre mire vannak akkor a "jól képzett" orvosok meg ápolók az épületben? Csak meg tudnak oldani néhány végtag elvesztéses ügyet. Vagy túl sok elvárásom van? - Te hízelegsz nekem - biccentettem oldalra a fejem, miközben megpróbálta vázolni nagyjából milyen érzésekkel fordulhat irányomban a pórnép, azonban sajnos tévedett. Az áldozataim nagy része sosem kerül elő, néhány furcsa indok miatt, mondjuk egy következő alany elfogyasztotta a földi maradványokat, vagy mondjuk Lazarus dögje éhezett meg. Engem nem érdekelt, hogy utáljanak, vagy hogy alapvetően mit váltok ki másokból. Tisztában voltam vele, hogy egyesek kifejezetten féltek tőlem itt, mások talán bugrisnak tartottak, de a műveleteimet nyomtalanul hajtottam végre, és azok senkire sem tartoztak, csak rám és az áldozatra. A hosszú édes élvezetek eléréséhez tartózkodnom kell ugyanis a feltűnéstől, talán ez az egyetlen, amiben nem tudtunk mindig zöld ágra vergődni Lazarus-al, de ettől még ez nem gátolt egyikőnket sem abban, hogy azt tegyük, amihez kedvünk szottyan.
- Csak a modernkor szépségeivel... - dörzsöltem meg körmeimet a pólóm anyagán, elégedetten szemlélve annak tisztaságát, így legalább még jobban erősödött a tökéletes összképem, mely egyben az álcám is volt. Egy szőkeherceg külső egy ocsmány fenevadnak, a lehető legklisésebb, ami csak előfordulhat, többnyire ezért sem várták volna tőlem az emberek, hogy egy ilyen normális külső mögött hogy lehet valaki ennyire romlott. - Mivel igyekszem kerülni is őket - vontam meg vállamat, ahogy összefontam magam előtt karjaimat. Megemeltem egyik szemöldökömet, úgy néztem végig rajta, elemezve, hogy vajon kóstolgat-e, vagy inkább csak ténylegesen érdeklődik, így nagyon halványan össze is húztam szemeimet. Egyébként a bulizást inkább meghagytam másoknak, akiknek nem volt sem okuk sem értelmük az itt tartózkodásra, csak hogy büntiben vannak. Nekem jó okom volt rá, hogy hidegvízbe mártsam viszkedő tenyerem.
Bökdösésére és megállapítására, csak megrökönyödötten bámultam rá, miközben úgy bámultam rá, mint valami földön kívülire, vagy mint egy szerencsés nyomorult, akinek valahogy sikerült megszöknie a börtönömből, de az első élőlény akivel egymásba akadnak, az mégis én vagyok. - Szívesebben ölném meg magam, semmint veszni hagyjam - közöltem érzelemmentes, de komoly hangon, ahogy közelebb hajoltam arcához, nagyra nyitva hideg szemeimet, melyekben valami különös elszánt fény csillant meg. Semmi ehhez fogható szépséget nem sikerült még felfedeznem ebben a mocskos világban. Egy tárgy, melynek meg volt az akarata, és amely talán eleinte ellenállt akaratomnak, mivel nem én voltam a jogos tulajdonosa, de néhány kezdetleges pecséttel elláttam, melyekkel igyekeztem magamhoz láncolni, így valamiféle kötődés alakult ki közöttünk, és egyre engedelmesebbé vált, amit fokozni már csak azzal lehetne, ha a kedves nevelőanyám másik férje a nevemre címezné a pallost. Még a gondolatára is kirázott a hideg. És efelől nem kell attól tartanom, hogy hátba támad gyenge pillanatomban, mint ahogy más megtette már korábban. - Miért, téged csak az vonz, hogy végignézd? - kérdeztem vissza látszólagos nem törődömségére, érdeklődve kutatva tekintetét, kutatva a válasz után.
- Barát? - pislogtam rá, miközben jelentőség teljesen biccentettem párat. - Nagyon bölcsen válogatod meg a bizalmasaidat - magyaráztam kiisemrhetetlen hangnemben, így akár érthette szarkasztikusan is, hogy beismerem, hogy nem én lennék a legmegfelelőbb társaság a számára, még úgy is, hogy tud vigyázni magára, de akár vehette elismerésként, miszerint meghajlok tudása és ésszerűsége előtt, hogy tudja, hogy kiket szeretne inkább az oldalán tudni, semmint szemtől szemben látni egy csatatéren. Persze a csatatér már csak képletes, az emberek elintézték, hogy akár percek alatt le tudják zavarni az ilyeneket, apám legnagyobb bánatára, igaz egy évezredre előre kiélhettük magunkat a két világháború ideje alatt, de nem igazán fest úgy, hogy a muszlimokon kívül más is esztelenkedésbe kezdene. Viszont az a műsor egyre unalmasabb, így valami újdonságra vágyik az öreg, szóval most Európában próbálja uszogatni a népeket, több kevesebb sikerrel. - A saját apámat se hiányolom, ne vedd személyeskedésnek - nyugtatgattam azzal, hogy érdektelenségem nem kifejezetten neki szól, hanem többnyire mindenkire, persze van egy-két kivétel, de azok helyében garantáltan nem lenne. |
Nem mondtam semmit a hellyel kapcsolatos megjegyzésére. Most tényleg igaza volt, hiszen hogyha egy ajtó nyílási sugarában ácsorogsz, akkor megvan az esély, hogy valaki neked fogja vágni. Szerencsére remek reflexekkel rendelkezek, így még időben megállítottam a kicsapódó ajtót. Mondjuk még ha nem is fogom meg, akkor sem lett volna semmi bajom, mivel nem én voltam az, aki az útjába állt. De nem akartam, hogy felnyomja a lány orrcsontjait az agyába. Igazából aranyosnak találtam ezt a nagy lelkesedését, pár évszázaddal ezelőtt én is ilyen voltam. Na jó. Talán még mindig egy kicsit. Legalábbis, ha valami érdekes témáról vagy programról van szó, akkor én is fel tudok ennyire pörögni, a lelkesedésről nem is beszélve. - Az biztos, hogy nélküled fele ennyire sem lenne izgalmas itt az élet - bólogattam. Bár, szerintem ezt nem mindenki így fogja fel. Szinte biztos vagyok benne, hogy az igazgatóságnak csupán púp a hátán Max a pszichopata hajlamaival. Eddig visszafoghatta magát, hiszen ha lett volna már nagy balhéja, akkor nem hinném, hogy még mindig itt lenne. Sok diáktársunkból pedig nem izgalmat hozhat ki, hanem szorongást meg félelmet. Én is aggasztónak találnám a félelmetes kisugárzását, hogyha nem töltöttem volna el annyi időt a Tartaroszban. Ott pedig azért még Maxnál is vészesebb alakok tartózkodnak. Ettől függetlenül, nem szeretném, hogy egyszer rám irányuljon a haragja. Elég hosszú ismerettségre tekinthetünk vissza és sosem volt olyan rossz köztünk a kapcsolat, hogy meg akarjuk ölni a másikat, de természetesen ez még nem garancia arra, hogy a jövőben sem lesz. De én azért szeretném megőrzni a békét meg a barátságfélét, ami köztünk van. Mint már említettem is, nem sok személy van "mellettem" olyan régóta, mint ő. Tehát bőven volt időm arra, hogy megkedveljem. És még ha annyira nem is látszik rajtam, de örülök annak, hogy látom. Mindig jó viszontlátni a régi barátokat.
- És mi az, ami jár neked? - felvontam az egyik szemöldökömet. Előre sejtettem, hogy mit vagy miket fog mondani, de tőle akartam hallani. Ahhoz azonban kétség sem fér, hogy ezt a témát illetően az ő és mások véleménye nagyon eltér. - Mert szerintem elég sokan válaszolnák erre azt, hogy egy hurok a nyakad köré vagy tőr a szívedbe - Lefogadom, hogy rengeteg olyan ellenséget szerzett magának az évek során, akik a halálára szomjaznak. De még azt is megkockáztatnám, hogy a tanári karnak is vannak olyan tagjai, akik szerint az olyanok, mint Max meg az öribarija, Lazarus menthetetlen esetek és nagy örömmel használnák őket élő céltáblának. Ezen szerintem nem sokan lepődnének meg, már csak azért sem, mert Max meg Lazarus keze által többen halhattak már meg eddig, mint a világháborúk pusztítása által. És őket ismerve, még mennyien fognak. Ha már itt tartunk, akkor igazából nem is kell valakinek az ellenségének tartania őket, elég ha csak arra gondol, hogy mennyi életet ment meg azzal, ha megöli őket. Szerencsére a srácok nem tartoznak a puhapöcs kategóriába, bár nagyon kíváncsi lennék arra a személyre, akinek sikerülne végezni velük. - Itt mivel szoktad lekötni magad? Csak mert még nem hallottam egy olyan nagyobb balhéról sem, ami a nevedhez lenne köthető - Ha pedig annyira nagyon unatkozott volna, akkor biztos előrukkolt volna egy olyan cselekvéssel, ami számára nagyon szórakoztató, viszont másoknál alaposan kibassza a biztosítékot. Legalábbis eddig ilyennek ismertem. De persze most, hogy van egy olyan erős motivációja, mint a penge, nem is olyan meglepő, hogy próbálja meghúzni magát. - Remélem megéri az a kis bicska - elmosolyodtam és játékosan megbökdöstem az oldalát a könyökömmel. Mikor elbizonytalanodtam azt illetően, hogy vannak-e egyáltalán érzései, mert olyan szörnyűségeket követett el, amik még engem is megleptek, pedig láttam már egy-két dolgot, csak felidéztem, hogy mennyire imádja meg ragaszkodik a pengéjéhez. - Kinek mi - megvontam a vállam. Én nem fogom elítélni a pszichopata hajlamaiért, már akkor is ilyen volt, mikor megismertem. Ha kiakasztott volna a dolog, akkor nem barátkoztam volna össze vele. Ha lehet egyáltalán a köztünk lévő kapcsolatot barátságnak nevezni. Én mindenesetre barátomnak tartom, ő meg megint azt gondol rólam, amit akar.
- Mert élvezem egy régi barát társaságát - Nem láttam értelmét tagadni, bár volt egy olyan érzésem, hogy ettől csak még jobban dagad majd a melle. - Nagyon rosszul esik, hogy egy kicsit sem hiányoltál - szomorúan néztem rá, mintha a kiskutya szemek hatással lennének rá. Igazából persze nem voltam szomorú attól, hogy ő nem örül annyira a találkozásnak, mint én. Sőt, meg is ijedtem volna, hogyha nagy lelkesen a nyakamba ugrott volna, hogy mennyire hiányolta már a nagyszerű személyemet, mert akkor biztos lett volna, hogy valaki baszakodott az agyával. - Azt nem lehet - Ilyen téren olyan vagyok, mint egy gyerek. Szerintem sosem tudnám megunni a különféle izgalmas és változatos történeteket, amiket másoktól hallok. - Ez rád is igaz. Ha jól emlékszem, akkor te idősebb is vagy - Nem mintha nálunk nagyon számítana, hogy ki mennyivel idősebb, hiszen szerencsére sosem fogunk ráncos öregemberek lenni. Persze nagyon romantikus dolog együtt megöregedni azzal, akit szeretsz, de inkább nem öregednék meg. Mondjuk ez nem teljesen igaz, mert magamat ismerve, képes lennék lemondani a halhatatlanságomról azért, akit tiszta szívből szeretek.
- Az már nem sok idő - Lehet, hogy jelenleg lassan telik, de 12 év pár másodperc annak, aki előtt ott van az örökkévalóság. - Távol tartod magad a bajtól és aztán már újra a sajátodnak mondhatod, aztán visszamehetsz a sok sznob köcsöghöz - Az is igaz, hogy Max sosem volt valami jó abban, hogy távol tartsa magát a bajtól. De amikor ilyen fontos számára a cél, talán sikerülhet neki. A sznob köcsögök alatt az olümposzi isteneket értettem. Sosem kedveltek, ez az érzés pedig kölcsönös, csupán kevesen vannak, akik kedvesek számomra. A hangomban nem volt irigykedés, mert egyáltalán nem húzott vissza a szívem az Olümposzra. Sosem éreztem ott igazán otthon magam. Ha már meguntam az emberek világát, akkor visszamegyek az Alvilágba. |
- Hozzám hasonlóaknak? - kérdeztem vissza, némi logikai malőrt fedezve fel szavai mögött, így az ő angyal arcára csupán egy pimasz mosoly kerekedett arcomra. - Nem én beszélgetek egy ilyen elfuserált helyen - magyaráztam, de azt még hozzáfűztem. - Hacsak nem akarsz arra utalni, hogy engem ez zavarna - vigyorodtam el teljes fogsorral, mielőtt lopva végignyaltam alsó ajkam. Nekem nem lett volna akkora baj, ha valamelyik kreténnek a pofája szakad be, mert olyan életképtelen, hogy egy ajtó nyílási sugarában érzi kellemesen magát. Ez csak akkor lett volna a legszebb - habár kérdéses, hogy én mit kerestem volna ott -, ha a gyengélkedőből sikerül összehoni ezt a manővert, az nagyjából olyan lenne, mintha a mentő ütne el, az abszolút szerencsés szerencsétlenség. Ezután meg jött a koncentrálás a két lábon járó görög imádat elűzésére, aki egyébként eleinte kifejezetten édesnek tűnt, ahogy jött a kéztördeléssel, meg az ártatlan kíváncsisággal, de hamar megtört, miután tőlem kért részletes beszámolót, hogy milyen is volt az régen. Persze szinte az egy negyedénél jártam csak, amikor tulajdonképpen elmenekült rosszul létre hivatkozva, hogy kihányja a belét. Addig is igen szórakoztató volt elszántsága, de egy kicsit csalódott is voltam, hogy csak eddig jutottam vele, utána meg nagyjából olyan feltűnően került, hogy Lazarus-tól már nem is mert bármit is kérdezni. - Én rontani a levegőt? Fűszer vagyok a sótlan életükben - közöltem magától értetődően felé fordítva fejem, ahogy önhitt mosolyra húzódtak ajkaim. Egyébként meg mintha lett volna választásuk, a csodálatos, meg egyedülálló - egyedülállóan irigy geci - nagyapám úgy döntött, hogy nem szopathatott meg velem elég embert, így kirak itt, majd mint valami balfasz bűnözőt, aki a jómagatartás fejében hamarabb szabadul, vagyis jelen esetben egy saját karddal gazdagabban.
- Kis butus - szűkítettem összeszemeimet, kilépve a bűvös körből, amiben álltam, és amit oly szívesen járt körül. - Engem az érdekel, hogy elismerjenek, és megadják ami jár - magyaráztam meg neki, és csak ezután jött az összes többi, amit felsorolt, ami igazából főként abból eredeztethető, hogy nem kaptam meg azt, amire szükségem volt. Ami meg a félelmet illeti, arra valóban szomjaztam, de amelyik már nagyon futni óhajtott, az nem volt olyan, sokkal viccesebb volt, ha már beletörődtek a sorsukba, vagy még némi bizakodással álltak hozzám, ezt a feltétlen menekülési ösztönnel vegyített részt pedig csak egyszerűen át kellett vészelni. Mindig azok voltak a kínzásaim mélypontjai, egy időben ilyenkor azt csináltam, hogy vagy térd alatt eltávolítottam a felesleges tagokat, vagy csak szilánkosra törtem egy-egy sípcsontot. Ez többnyire elég volt, hogy elvegyem a remény utolsó szikráját is, néha eszméletvesztés jött, meg voltak az idióták, akik nem értenek a szép szóból. - Inkább szerencse, tudod, hogy nem bírom a monotonitást és az unalmat - emlékeztettem, hogy számomra szükségesnek bizonyultak az impulzív életesemények, más esetben én alakítottam úgy, hogy ne teljenek eseménytelenül a mindennapjaim, ami a környezetem számára feltehetőleg a rosszabbik eset volt.
Kis színjátékának a végét egyik szemöldököm felhúzásával egybekötve vártam meg, azonban úgy tűnik van amivel még engem is meg lehet lepni. Csak feltűnően végig mértem a lányt, azon morfondírozva, hogy vajon mennyire brillírozik informtikai téren, vagy vajon már a nyakában van-e bármelyik rendfenttartó egység, arról nem beszélve, hogy mégis kitől szerezhetett direkt linket egy red roomhoz... Egyet sem találhatunk csak úgy a keresőbe írva, még akkor sem, ha nem ostoba birka módjára a megfelelő böngészőt alkalmazva kutatunk szépségek után. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben rendelkezik web kamerával, ami nincs lefedve baszhatja az esetleges ip-cím elváltoztatásokat, simán rálelnek. - Jobb szeretem ha nem csak nézhetem meg irányíthatom - közöltem szárazon végezetül egy kicsit később reagálva, fel sem merülve bennem a gondolat, hogy esetleg ezzel lenne valami probléma.
- Mégsem távozol - bicentettem oldalra a fejem, egy fellengzősen érdeklődő arckifejezéssel arcomon, kíváncsian várva, hogy ő miért sínylődik ezen az isten háta mögötti helyen. - Nahát, mik ki nem derülnek - vigyorodtam fel, miközben fény gyulladt érzéketlenül hideg kék szemeimben. - És még nem elégítetted ki? Micsoda szerencse, hogy az idő vas foga rajtad nem fog, micsoda vénség lennél - húztam fel szám egyik sarkát, talán valahol irigyelve, hogy engem nem tud minden szar eddig lekötni.
Kérdésére rögtön távozott belőlem az a minimális felületes jó kedv, ami előidézte gonosz vigyoraimat, ökölbe szorítva kezemet, meglepetten tapasztalva, hogy még mindig karmaim közt tartom a kis gyerek hátékot, amit az az idióta az előbb rám sózott, lassan engedve el, érezve, hogy feszíti vissza, szinte ellenállással ujjaimat. - Még 12 év - mondtam, megforgatva szemeim előtt a piros kis szivacsot, továbbra is funkcióin morfondírozva, nem realizálva, hogy jelenleg is a hatás alatt állok. |
- A hozzád hasonlóaknak biztosan - egy angyali mosoly jelent meg az arcomon. Nem az volt a célom a szavaimmal, hogy megbántsam, egyszerűen csak csipkelődtem. Nem mintha olyan típus lenne, akinek ennyivel bele lehetne gázolni a lelkébe - vagy egyáltalán bele lehetne. Azt tudom, hogy neki is vannak kényes pontjai. Persze ezekről nem önszántából mesélt, hanem az érintésemmel láttam bele a múltjába. Ha nem a saját szememmel látom, akkor el sem hiszem. Ez az egyik ütő kártyám vele szemben, amit egyelőre nem fedtem fel, viszont egy pillanatig sem haboznék feltépni a régi sebeket, ha rákényszerítene. Mikor hozzá hasonló romlott egyénnel találkozok, akit legalább kicsit is érdekesnek találok, mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mitől lett olyan, amilyen. Sokan azt mondják, hogy senki sem születik alapvetően gonosznak, a környezet az, ami ilyenné formálja. Most ha nagyon akarjuk, akkor ezt ráhúzhatnánk Max esetére is, hiszen már az élete első pillanataiban kardélre akarták hányni. De milyen gyerek kíséri örömteli kacagásával az édesanyja halálsikolyait? Bárhogy is legyen, a világ sokkal jobb hely lenne, hogyha az ilyen pszichopatákat minél hamarabb likvidálnák. Ettől a véleményemtől függetlenül még valami okból kifolyólag kedvelem. Ha nem így lenne, sem tennék ellene semmit, mivel sosem voltam az az igazságosztó típus. - Ha erre nem jönnek rá maguktól, akkor meg is érdemlik, hogy itt rontsd a levegőt - megvontam a vállam. Igazából nem nagyon értem, hogy azokkal miért nem kezdenek valamit, akik ennyire nyilvánvalóan közveszélyesek. Sok nagy erejű diák jár ide, akik képesek megvédeni magukat vagy legalább túlélni egy találkozást a Maxhoz hasonlóakkal, viszont rengeteg nebántsvirág is akad, akik nem igazán rúghatnak labdába védelem nélkül. Hiába vannak szankciók, amiket mások terrorizálása von maga után, de szerintem ez csupán még izgalmasabbá teszi számukra. Legalábbis én mindig jobban élvezem a tiltott dolgokat.
Először nem válaszoltam semmit a kérdésére, csupán alaposan végigmértem, mintha most látnám először. - Úgy nézel ki, mint aki szomjazik a hírhedtségre. Akit örömmel tölt el, hogy másik remegve ejtik ki a nevét, hogy a tekintetük riadtan ide-oda cikázik menekülőutat keresve, hogyha meglátják - A mondandóm közben lassan körözni kezdtem körülötte, közben egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet az arcáról. Már ismerhetett annyira, hogy tudja, játszok vele. - Milyen kár, hogy nem mindenkire vagy ilyen hatással - szomorúan elhúztam a szám. Ezzel a kijelentésemmel nem csak magamra céloztam. Megálltam vele szemben. - Igaz - a homlokomhoz csaptam, mintha egy nagyon fontos dolog ment volna ki a fejemből. - Hogyan is felejthettem el - úgy mondtam, mintha tényleg hibáztatnám magam - Te arra izgulsz fel, ha kisgyerekeket kínzol halálra élő adásban - Nem volt egy cseppnyi undor vagy neheztelés sem a hangomban. Ez az ő dolga, én pedig nem fogok beleszólni. Erről a kis húzásáról azért tudok, mert nekem is van profilom a dark weben, Max ügyködését pedig kiemelve, ajánlottként dobta fel a rengeteg nézője miatt. Én nagyon nem bukok az ilyenekre, de valamit nézni akartam, még száradt a lakk a körmeimen.
Megforgattam a szemeimet. - A feltétlenül az erős túlzás - jegyeztem meg. Semmi pénzért sem közöltem volna vele, hogy jó látni ennyi év után. Ezzel csak tovább nőtt volna, az így hatalmas egója, erre pedig nem volt szükség. Sokak számára érthetetlen lehet, hogy egy ilyen alakot, mint Phoebus barátunk, miért öröm viszontlátni. Erre nagyon egyszerű a válasz: Nagyon fontosak számomra a barátaim, még ha azok ilyen elbaszottak is. Meg azért nem sokan vannak, akiket olyan régóta ismernék, mint például Maxot. A legtöbb személy, akivel nagyon jóban voltam, azok kihaltak mellőlem. Mondjuk ha Maximilian is így járna az nem lenne nagy veszteség a társadalom számára. De nekem azért hiányozna kicsit. A kérdésére csak felmutattam az alkaromra égetett kegyvesztettek jelét. - Lejárt az olümposzi tagságim - Nem nagyon érdekelt a dolog, ez pedig a hangomon is hallatszott. Nem töltöttem sok időt sose fent, csak ha Hedonéval találkoztam. Ő hiányzik a legjobban. - Kíváncsiság - Az itt tartózkodók miatt választottam ezt a sulit. Kíváncsi vagyok, hogy miféle fajokkal, képességekkel tudok találkozni, nem beszélve a rengeteg történetről, amiket elmesélnek nekem minden egyes érintéssel.
- Neked még mennyi időt kell lehúznod, mielőtt megkapnád a kedvenc kis játékszeredet? - A pengéjére céloztam, ezt pedig szerintem ő is tudta. Annak a gondolatát mindig nagyon szórakoztatónak találtam, ha már a célegyenesben elveszítené valami ügy miatt az eszét és olyat tenne, ami miatt örökre búcsút mondhatna a pengének. Azt amit azzal tenne, akinek ez köszönhető, már közel sem találom ilyen humorosnak. Az biztos, hogy nem lennék a helyében. |
Egy újabb nap, egy újabb idegőrlő monotonitás löket, mely ellen minden porcikám, szinte tiltakozott éppen ezért az utolsó történelemre nem is voltam hajlandó bemenni, de gyanítottam, hogy ezen döntésemért nem csak én lelkesedtem. Egyszerűen nem kedvelem, ha olyasmiről kell hallanom, amit át- és megéltem, bár azok az órák jobban lekötöttek, amiknek köze volt olyasmikhez, amiket egyedül, vagy egy kis segítséggel idéztem elő. Az büszkeséggel és megelégedéssel töltöttem el, és végre valami fontossal is foglalkoztunk, valamivel, aminek köze volt hozzám. Azonban a mai nem volt ilyen, szóval inkább visszaszivárogtam sötét kis barlangomba, hogy ellenőrizve ezt-azt kedvenc laptopom segítségével, remélve, hogy mindent eltudjak intézni még időben, lehetőleg úgy oldva meg mindent, hogy nyitásra visszaérjek a hangszigetelt vacokba. Elvégre azok a legsorsdöntőbb pillanatok, és ha arról maradok le, talán kevesebb szórakozásom lehet az est folyamán. Minden a szavazatokon múlt, de a jól megfogalmazott és átgondolt opciók döntöttek el mindent végérvényben. És mindig az én kínálatom vitte a pálmát eddig, hiszen mégis ki tudna nálam változatosabban és lassabban halálra kínoztatni egy koszos kölyköt élőadásban? Talán Lazarust említhetném, de ő nem utazik ebben kifejezetten, ez mindig az én asztalom maradt, igaz a látványt sosem utasította vissza. Egyszerűen csak szép volt, a sikoly, a rettegés a szemükben, és a nevetségességük, ahogy szinte a fájdalom legalapabb fázisában maguk alá piszkítottak.
A pólóm nyakába kapaszkodva lélegeztem egy mélyet, ahogy oldalra fordítottam a fejem, egy pillanatra lemeredve. Végül mintha mi sem történt volna eresztettem el görcsös szorításomból az anyagot, szépen helyére rázva utána azt magamon. Nem kellene egy újabb felsőmet így rendeznem le, ezért úgy döntöttem, hogy valami mást teszek tönkre, mondjuk egy életet, egészen pofásan hangzik. Azonban a telefonom rezgése kizökkentett ábrándozásomból, így összeráncolt szemöldökkel fordultam felé, egy kis undorral olvasva el az "ébresztőm" üzenetét. Dilidoki. Összeszorított fogakkal dobtam félre az eszközt, egészen hátra dőlve székemben, ahogy fel elevenítettem magamban, hogy miért is kell erre a szarra járnom... Ez is annak a minden lében kanál, igazság harcos ribancnak köszönhető, aki volt kedves bepancsolni, hogy terrorizálom a diákságot. Lassan álltam fel, ezzel is húzva az időt, ami vészesen fogyott, hogy időben odaérjek... Nem mintha valaha is méltóztattam volna pontos lenni, ezzel is jelezve tiltakozásomat a kis tanácsadó hölgyecske felé. Röhejes, a tojás héj még a seggén, de ő akarja nekem elmagyarázni, hogy mi bajom, mintha nem tudnám pontosan. Elmegyógyintézetben dolgoztam többször is néhány évszázaddal ezelőtt, meg a közelmúltban is. Viccesnek tartottam, amikor az összes idióta megmondta a valóságot, de ugyan kinek tudna ártani az angyal arcú, kék szemű és szőke herceg ápoló fiú. Azonban még akkoriban sem volt szó még az antiszociális személyiségzavarról, és máig nem sikerült tökéletes képet alkotniuk az okosoknak. Azt azonban sikerült felmérnem, hogy sok mindenben egyezek a felsorolt tünetekkel kapcsolatban, így tisztában vagyok, hogy én azt testesítem meg, amit a köznyelv pszichopatának hív, számomra ez egy szinonimája a páratlannak, így végül is csak annyi dolgom van ez ügyben, hogy az ilyen lelkes kis lélek búvárok, mint ez az Avery Miller, ne találjanak semmi gyanúsat. Neki például elég hitelesen adom elő a dühkezelési problémákkal küzdő egyént. Abba úgyis teljesen beleilleszkedik az, hogy miért törtem be tavaly egy orrot, miután annak a szaglószerv tulajdonosnak mocskos módon és nekem nem tetsző módon nyíltak ki, Lazarus felé. Azt hiszem nem túl gyakori, hogy előbb üssek, aztán használjam a képességemet, ezért kitalálható, hogy mi a gyenge pontom.
Mindent összevetve ez a szötymörgés is igazán eredményesre sikeredett, neki nem esett le, hogy mű érzelmekkel traktálom, ahogy az sem, hogy csak az állít meg abban, a körbe röhögésétől, hogy többnyire unalmamban fejben kicsit máshol járok... Mondjuk egy kamrában, ahol nem vagyok egyedül, de legalább egy magatehetetlen és számomra kiszolgáltatott testtel, ami csak arra vár, hogy néhány újabb érdekes kísérletnek vessem alá, betöltve az üres tért a kín énekével. Végül az zökkentett ki, hogy felém nyújtott egy piros kis szivacs golyót, stresszlabda címmel, majd utamra is bocsájtott, miközben én még mindig magamon kívül bámultam a kis szerzeményem. Végül felocsúdva az első döbbenetből, csak egy gonosz mosoly ült ki arcomra, ahogy lenyomtam a terem kilincsét, lábbal nyitva... Vagyis inkább rúgva ki az ajtót, azonban arra nem számítottam, hogy újabb társaságba csöppenek. Meglepetten, és ezzel együtt máris egy kellemesebb hangulatba csöppenve ismertem fel régen látott cimborámat, így csípős megjegyzéseit egyszerűen elengedve a fülem mellett hajtottam be magam mögött az ajtót. - A legjobb hely egy kis eszmecserére - villantottam fel fogsoromat felé, hasonló stílusban. Pillantásom azonban ebben a pillanatban a másik hölgyre vándorolt. Oh, a flúgos bolond Nemesis-t is betámadta, így jelezve felé, hogy senkinek nem hiányzik a társasága, csak hagytam, hogy aktivizálódjon a félelem manipulációm, egy kis riadalmat okozva benne, ha eddig ne lett volna elég belőle, de csak egy kedélyes mosolyt küldtem felé. - Értesítenéd őket? - kérdeztem anélkül, hogy levettem volna tekintetemet a harmadik kerékről, csupán a válaszra fordítva ismét figyelmemet Nemesis felé.
Mikor aztán elértem célomat, csak egy önelégült mosollyal vetettem egy sunyi pillantást a már távozó felé, majd felvont szemöldökkel és megjátszott ártatlan szemekkel fordulva vissza az itt maradt lányra. - Úgy nézek én ki, mint aki minden nyomottal megosztja becses nevét? - mosolyogtam lesajnálással teli arccal, meg egy jó csokor gőggel hangomban. Mikor aztán jó tanácsokkal kezdett ellátni, már épp mondtam volna, hogy hát hogyne úgy lesz, ahogy akarja... Vagyis akarom, mikor aztán át csapott perverzbe. - Ugyan kérlek - ráncoltam homlokomat, felkuncogva. Tisztában volt vele, hogy ezen a téren nem voltam annyira inger gazdag, mint a többi pöcsénél fogva vezethető barom. - Inkább valami érdekesről mesélj, ha már feltétlenül beszélgetni szeretnél - ajánlottam teljes természetességgel. - Például, hogy mi szél hozott téged, ebbe a koszfészekbe? - érdeklődtem, reménykedve némi újdonsült információban, na meg persze bíztam abban is, hogy valami morzsácskát arról is hallhatok, hogy mi történt kint, mióta itt szopom a faszt.
|
Az évszázadok eltelnek, az egyszerű élőlények elpusztulnak, az évszakok cserélődnek, birodalmak épülnek fel, aztán buknak el, a hatalom is időközönként más kézbe kerül, a szerencse is forgandó és ezt a listát még folytathatnánk egy darabig. Jogosan állítják, hogy minden változik. Még az emberek személyisége is változhat valamilyen szinten a környezet és a körülményeik befolyására. Én azonban eléggé leragadt vagyok ilyen téren, tehát mióta kiforrta magát maximálisan a személyiségem, annak egyes jegyei fikarcnyit sem változtak az évek folyamán és valószínűleg nem is fognak. Ebből értetődik, hogy a kedvenc elfoglaltságaim az még mindig ugyanazok
. A mai napom elég laza volt. Miután elintéztem reggel néhány tennivalómat, fogtam egy törülközőt és a tengerpart felé vettem vele az irányt. Rajtam kívül sétálgatott még pár lélek, de ők elég messze voltak. Nem mintha érdekelt volna, hogy mennyire van közönségem. Egyszerűen ledobtam a ruháimat, aztán belesétáltam a vízbe. Az már hűvösebb volt, mint mikor a nagy meleg volt, viszont a kezdeti kellemetlen hideget megszokva még mindig kellemes volt. Körülbelül két és fél órát tölthettem a vízben lubickolva, ilyenkor mindig elveszítem az időérzékemet. Csupán azért jöttem ki ilyen "rövid" idő után a vízből, mert az égen felhők jelentek meg, amik elválasztottak a Nap jótékony sugaraitól, így hamarosan fázni kezdtem. Megtörülköztem aztán visszavettem a ruháimat és visszaindultam az Akadémiába.
Éppen a hajamat törölgetve sétáltam a szobám felé, mikor egy elsőéves mutáns lány, odalépett hozzá. Közölte velem, hogy ő mennyire rajong a görög mitológiáért és minél többet szeretne megtudni, persze olyan dolgokat, amiket nem talál meg a neten. Már több görög félistent is felkeresett több-kevesebb sikerrel. Mielőtt még bármit is válaszolhattam volna, kivágódott - szó szerint - a lélekterem ajtaja, ami csak azért nem törte el a lány orrát, mert még időben elkaptam. Az elsős teljesen lesápadt, mivel az ajtó csupán miliméterekre volt az arcától.
Eléggé meglepődtem, mikor hátrafordulva Max arcát pillantottam meg. Először nem mondtam semmit, csupán próbáltam rájönni, hogy ő mit kereshet a lélekteremben. Az biztos, hogy nem önszántából ment, nem az a lelkizős típus. - Sikerült kibeszélni magadból a gonosz démonaidat? Most már tudsz esténként aludni? - Lebiggyesztettem az alsó ajkam, mintha sajnálnám, a gúny a hangomból könnyen kivehető volt. - Az iskola vezetősége már ráébredhetne arra, hogy te menthetetlen eset vagy. Kár energiát és pénzt áldozni rád - elbűvölően elmosolyodtam és megütögettem az arcát. Tudtam, hogy ide jár, viszont eddig nem futottunk össze, mondjuk nem is kerestem a társaságát. Még annak az információnak is a birtokában voltam, hogy miért jár ide. Ha nem bírnám azt a pszichopata fejét, akkor biztos azzal szórakoznék, hogy igyekszem olyan nagy szarba keverni, hogy soha többet ne tehesse rá a mancsát az annyira imádott Pengéjére. Milyen szerencsés, hogy egy fura módon, de a barátjának tekinthet. Persze én se feltétlenül akarnék egy olyan ellenséget magamnak, mint ő.
Az elsős lány eddig szótlan volt, most is csak annyit mondott, hogy majd még beszélünk, de most mennie kell. A szemei közben rémülten pillantottak hol Maxra, hol a folyosóra, menekülőutat keresve. Nem válaszoltam semmit rá, csupán figyeltem, ahogy sietősen távozik. - Jól gondolom, hogy már bemutatkoztál neki? - Azok szoktak így reagálni, akik már váltottak legalább két szót Maxxel. - Néha megpróbálhatnál jó benyomást is tenni valakire - jegyeztem meg, habár legkevésbé sem érdekelt, hogy hogyan viselkedik másokkal. - És ezen a benyomáson nem azt értem, hogy a farkad milyen mélyre kerül bennük - tettem még hozzá, mielőtt félre értené. Mondjuk nem hiszem, hogy sokan önként szét tennék neki a lábaikat. |
Maximilian Phoebus & Nemesis Morrigan |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
