|
Témaindító hozzászólás
|
2018.08.14. 11:07 - |
Arianne Shepherd és Neil Devine |
[18-1]
Nagyon sajnálom, de nem megy QwQ
[Lezárt kör] |
 Teljes meglepődöttségként ért Neil kérdése, azt hittem végre okos voltam és kitaláltam valamit, de nem volt ideje a diadalittas örömnek átjárnia a testem, mielőtt a fiú nekem szegezett volna egy másik kérdést. - Ahh - fújtam ki gondterhelten a levegőt, majd elgondolkodtam, erre mit is lehet mondani. Komolyan gondolkodtam, legalább fél percig teljes csöndben ültem, és vártam a nagy ötletre, az áttörésre, mintha ez olyan nagyon fontos dolog lenne. Mondjuk számomra az volt. Végül támadt egy ötletem, és felkaptam fejem, majd a fiú felé fordulva egyből elkezdtem hadarni, nagy nehezen összerakott kis gondolatmenetem. - Ha semmilyen más mutációd nem lenne, akkor ez nem lehetne a mutációd része, nem? Meg ha csak ilyen tehetséges lennél, akkor nem jöhettél volna az akadémiára, nem? Kivéve persze ha titkon nem vagy valami nindzsa vagy a macskanő - tettem hozzá egy mini mosollyal az arcomon. Érdekel mit mond erre. Általában nem szoktam ilyen okos dolgokon gondolkozni, a fiút pedig tudtam, hogy tiszta zseni, ezért érdekelt ennyire a véleménye gondolatmenetemről. Nem voltam meggyőződve, hogy hibátlan, sőt! De hiszek a mindenféle motivációs idézetekben és ilyenekben, és az egyik azt mondja, hibáiból tanul az ember, én pedig tanulni akarok. Kivéve persze a spanyolt.
Nem álltam le a fűzőgetésével, hogy jöjjön el hozzánk, és még abba is bele mentem, hogy megbeszélem szüleimmel előre. Jesszus, ez úgy hangzott, mintha ez olyan rémes dolog lenne. Pedig nem volt az, nagyon aranyosak, szinte bármit megengednek, bár én nem is kérek olyan nagy dolgokat. Egyszer egy pónit akartam, de lebeszéltek róla, mert elmagyarázták, hogy New York belvárosában mennyire nem érezné magát szegény jól magát, Hamptonsba meg nem járunk el annyiszor, hogy megérje, és a póni is magányos lenne. Miközbben az én gondolataim a póni közé keveredtek, a beszélgetés menete a hivatalos események köré. - Kár, pedig nagyon érdekesek - mondtam. A tavaszi bálon is részt vettem, és az is nagyon tetszett. - És nem is akarsz eljönni valamikor ilyesmire? - nem gondoltam bele, hogy ezt estleg invitálásnak veszi, mert most kivételesen nem annak szántam. Csak maga a gondolat, hogy Neilnek mi a véleménye ezekről. Szerintem teljesen illene egy ilyen környezetbe, ahogy a fontos beosztású emberek beszélgetnek, és üzleteket beszélnek meg, meg ilyesmik.
Végül a fiú belement bár persze kellett egy kicsit Neileskednie, de nem mentem abba inkább bele, mert sosem végzünk, inkább csak simán örültem. Legszívesebben a nyakába borúltam volna, annyira boldog voltam, de inkább csak vigyorogtam, mint egy tejbetök. - Akkor elkezdek gondolkozni miket csinálhatnánk - mondtam vidáman. - Van valami ötleted? - kérdeztem élénk tekintettel.
- Jéé, eddig nem is figyeltem - csodálkoztam halvány mosollyal az arcomon. - Majd mostantól fogom - jelentettem ki. Mikor kijavított, hogy szerinte a jelenet szórakoztató volt, és nem vicces, csak szememet forgattam, mivel szerintem a kettő full ugyanaz, vagyis hát az az árnyalatni különbség egyáltalán nem volt fontos, de nem is Neil lett volna, ha ezt nem jegyzi meg, szóval a szemtorna mellé kis szájszélemelgetés is járt, és mind a közben még a könyökömet is az állam alá tettem.
- Értem - mondtam bágyadt hangon, és ezzel le is zártam a divat és stílust témakört. Imádtam róla beszélgetni, de nem olyannal, aki nem szereti, hiszen akkor az a beszélgetés mind a kettőnknek szenvedés. A szám elé tettem a kezem, majd kereszteztem őket, végül pedig fejemet pihentettem rajtuk. Sikerült, rácsodálkoznom arra is, hogy Neil bálon se volt. Szegény mennyi mindenből kimarad. Vagy inkább én tapasztalhattam meg túl sok dolgot? Érdekes, hogy eddig bele se gondoltam, hogy más embereknek ezek különlegesek lehetnek, ebbe a környezetbe nőttem bele, és az iskolámba is mindenkinek alap volt. Itt pedig az akadémián mindenki annyira egyedi, hogy én tisztára átlagosnak számítok, bár hiszek abba, hogy mindenki a maga módján különleges. Érdekes lehet úgy élni, hogy nem takarítónő végzi a házimunkát, hanem egymás között osztjuk fel, és családi nagybevárlásokat tartani közösen, majd a sok cuccot ide-oda botladozva behordani. Elképzeltem magam előtt a jelenetet, ahogy apu a férfi szerepet magára vállálva megszámlálhatatlan zacskóval megy egy sima kocsi felé, anyu pedig elegánsan sétál mellette egy kis szatyorral. Igen, ez illene rájuk. Mi pedig öcsémmel őket kerülgetve szórakozunk, hogy ki tudja a legabszurdabb pózokba cipelni a csomagolatlan holmikat. Mosoly ült arcomra, ahogy gondolataim cikáztak, szemem pedig lassan lecsukódni játszott, de még pont időben lett kapcsolva ahhoz, hogy ne legyen gond.
Elnevettem magam, amikor Neil bevalotta, hogy gyerekként is ilyen volt. - Durva - jegyeztem meg mindig jókedvűen, majd elmondtam egy általám elképzelt jelenetet, amire elvörösödött. - Ne már ez tényleg megtörtént? - kérdeztem, és még hangosabban röhögtem, szerintem még könnyem is kifakadt. Ez egy jó ébresztő volt. Már csak attól kell félni, hogy Neil jóslata beigazlódik, és kiküld a könyvtáros. Na ha már a könyvtáros. Ideje azt csinálni, amiért egyrészről itt vagyok. A házi. Mikor belement abba, hogy segít, ökölbe szorított kézzel boxoltam egy aprót a levegőbe. Ezután úgy gondoltam, hogy egy menő mozdulattal Neil felé tolom a könyvet egy kézzel, de nem jött össze, a kötet vaskossága miatt, vagy a rossz súrlodás vagy mi a csuda az, így inkább féluton otthagytam, mintha kettőnk közé lenne rakva. Ezután kaptam meg a mégjobb híreket, és ismertettem Neillel haditervemet. -- Igeeen, de ha belegondolsz ez így időspóloás, és hatékonyság is. És mindenki jól jár. A tanárnő megkapja mind kettőnk feladatát, én nekem nem kell feleslegesen dolgozni, és Mikeyt is meglepem majd valamivel viszonzásként - vigyorogtam, hogy milyen jól kitaláltam én a dolgokat.
Mikor elutasította ajánlatom csak mosolyogva bólintottam egyet, és elkezdtem jóizűen falatozni. Imádok enni, főleg ha az valami olyan, amit régen ettem, szeretem, és mégis valami egyszerű étel. Mint ez a csokis finomság. Ügyeltem arra, hogy ne morzsázzak szét semmit, viszont az már nem ment, hogy magamat ne egyem össze. Nagy gond nem volt, ruhámat nem kentem össze, viszont szájam körül egyre-egyre megjelent egy csokis körvonal, azaz az én kis csokimosolyom. Vidáman beszélgettünk tovább, végül a szerelem került szóba. Láttam, hogy Neilt kicsit kényelmetlenül érinti a téma, amit nem tudtam hova tenni, elvégre ezt senkinek nem kéne szégyelnie, hiszen ez az egyik legcsodálatosabb érzés. - Dejóóó - vidáman csengett hangom. - Én még sosem - tettem hozzá egy kissé szomorkásan. Kapcsolatom már volt, és a fiút is nagyon szerettem, de egyszerűen nem éreztem azt a dolgot, amit én szerelemnek neveznék, valahogy tudtam hogy az több és más. |
Csak kérdésére ébredtem rá, hogy milyen mélyen is belementem egy ennyire bensőséges érzelem leírásába, aminek annyi arca van, ahány ember, és ahányszor azok megélik. Vagyis előadtam egy szubjektív véleményt teljes általánosságként, így még emiatt is kényelmetlenül éreztem magam. - Igen - válaszoltam végül úgy, hogy egyébként ne kelljen egyenesnek lennem, ugyanis egyelőre magam sem tudtam, hogy épp hányadán állok a dologgal, csak félszemmel figyelve a lányt. |
 Hirtelen csendességére már éppen oldalra billentettem volna fejem, hogy biztosra vehessem nem csak elaludt itt ülés közben, ami egyébként nem lehet túl kényelmes pozíció. A többség nyakfájdalomra panaszkodik, ami persze érthető a helytelen elhelyezkedés következményeként, meg nyilván nem csak fájhat, hanem meg is merevedhet egy ilyen alkalommal, ami komolyabb problémáknak is lehet az előjele. Szerencsémre azonban engem még eddig elkerült az álmosság ennyire türtőztethetetlen formája, hogy akár egy busz úton, vagy bárhol, ahol nincs mód a tisztességes ledőléshez, elnyomjon az álom, így tapasztalnom még nem sikerült, hogy milyen is ez igazán. Szóval már épp ellenőriztem volna, hogy vajon ismét elveszett a lány és már álomföldön jár, mikor egy gyors mozdulattal felém fordult. Ezek szerint neki nincsenek nyaki panaszai, legalábbis egyelőre, ha nem próbál meg mostantól inkább egy olyan időbeosztást, ahol kellően kipihenheti magát és a tanulás mellett marad ideje a hobbijaira, vagy csak szórakoznia. Feltételezésére, csak sóhajtottam egyet, hogy ismét itt tartunk, és mégse olyan álmos ő, hogy bármi ilyen magasabb röptű gondolat ne ütné fel a fejét elméjében. - Miért zárod ki a lehetőségét a sima ember létnek? - kérdeztem, miközben összeráncoltam szemöldökömet értetlenkedve, ténylegesen őszinte kíváncsisággal. Alapvetően egyébként ezzel nem állt szándékomban megtéveszteni a lányt, vagy félrevezetni, de annyira meghökkentem a ténytől, hogy nem számol az egyszerűen csak halandó jelenléttel az Akadémián, hogy kibukott belőlem, ami zavart. De miután realizáltam elhangzott érdeklődésem félreérthetőségét sem állt szándékomban pontosítani, és igazat adni a lánynak. Abban a pillanatban ugyanis, hogy rájönne nem csak mindenre emlékszem, hanem valami más képesség is lapul a tarsolyomban, biztosan addig nem hagyna nyugtot nekem, amíg vagy az agyamra nem menne, vagy amíg ki nem hozná belőlem azt, hogy egyszerűen és velősen leállítsam, ami után valószínűleg roppant módon kellemetlenül érezhetné magát. Persze ez nem ilyen általános, hogy egy ilyen eljárás után ez következik be, ez csak a lány személyiségére kivetített elképzelésem, ami természetesen nem feltétlenül hajszál pontos. Olyan plusz mínusz sírás és bocsánat kérést még ide lehetne sorolni.
Mikor fejbe csapta magát csak kettőt pislogtam lassan, figyelve, hogy vajon bepirosodik-e a helye, vagy ennyire nem bántotta-e magát a lány, majd ezt elengedve, csak kissé megráztam magam, hogy odafigyelhessek a továbbiakra. - Na látod, nekik is kellemetlen lenne - bólintottam a nagy egyetértésben, örülve, hogy sikerült elérnie mondandóm lényegének a lányt, és nem ragadt le a részleteknél. Mármint félre értés ne essék, nincs azzal baj, ha valaki alapos, de azzal már igen, ha nem tudja ezt megfelelő mederben irányítani. Egy egyszerűbb példa erre a rajzolás, ennek a készségnek eleve a türelem és az aprólékosság a lelke. Azonban nem azzal kezdünk egy rajzot, hogy rögtön egy élethű szemet vetünk a lapra, hanem a vázlattal, hogy nagy vonalakban legyen terv, és átlássuk, hogy rá fog-e férni a lapra, amit akarok, vagy a félre tájolt látószerv miatt az adott hölgy vagy úr arca teljesen le fog csúszni. - Nem igazán nyílik lehetőségem ilyesmikre, hacsak nem számítjuk bele azokat, amiket az Akadémia szervez és kötelezően fakultatív - nevettem fel, utalva arra, hogy alapvetően nem lenne szükségszerű az ott létem, de mégis ajánlják, hogy azért legyek már ott, így hát nincs mit tenni. Ezért szerettem jobban az egyszerű iskolai rendezvényeket. Azokat hamarabb meglehetett úszni azzal, hogy megmutogattam magam, hogy helló igen, itt a bazári majom, aztán már mehettem is Isten hírével. - Ha beleegyeznek, és nekem sem lesz más elfoglaltságom, vagy nem tiltanak el tőled - mosolyodtam el diszkréten, bár egy kicsit furán érezve magamat a meghívástól. Ha jól emlékszem, márpedig az emlékezetem sosem csal, akkor még nem igen volt olyan nyaram, amikor barátokkal tölthettem volna az időmet. Vagy a szokásos apás-fiús tréningeken vettünk részt, vagy csak otthon voltam és olvastam, esetleg a hangyáimmal foglalkoztam. Nem igazán voltam, és nem is vagyok az a kortársak kedvence gyerek, szóval ez alapvetően nem meglepő.
Hálálkodására csak biccentettem egyet egyszerűen, mintha mi sem lenne természetesebb. - Én inkább mosolyogni szoktam - és azt sem túl gyakran. - Semmint nevetni - mondtam vállat vonva, elvégre, ha valamit aranyosnak, vagy jópofának tartottam, azt jutalmaztam ennyivel, de szinte sosem nevettem. - Számomra inkább csak szórakoztató - billentettem oldalra a fejem kicsit, elképzelve magam előtt a helyzetet. - A stílust igen, a divatot nem - zártam rövidre beszámolómat, és nem engedve inkább bő lére ezt az egészet, remélve, hogy ebből megérti, hogy ennél jobban nem mennék bele. Miután sikeresen próbált a cipőkkel érvelni, de aztán átment az egész egy bálokról szóló csevejbe, csak gondterhelten felsóhajtottam, úgy döntve, hogy akkor most öltözködés, ruhatár témakör 1-0 nekem. - Nem - vallottam be őszintén és tömören, ami pedig azt illeti annyira nem is vágytam erre. Mármint nem volt probléma a ritmus érzékemmel, sem bajom a táncolással, de a próbák engem többnyire csak frusztráltak. Mivel a mozdulatokat már első látás után el tudtam sajátítani, maximum csak egy kevés ismétlésre volt szükségem, amivel kristály tisztára csiszolhattam a lépéseket, ami a legtöbb embernek nem volt megfelelő intervallum a biztos tudás megszerzéséhez, többek közt a partnereimnek se. Éppen ezért, ha lehetett én kerültem az ilyen előadásokat, és inkább a spontán táncot kedveltem, ahol nem egy betanult koreográfiát kellett előadni.
- Én megmondtam - tártam szét a karjaimat, de már inkább nem javítottam ki azt a nehéz szót arra, hogy egyáltalán nem. - Mármint ennyire komoly? - kérdeztem vissza. - Mert akkor a válasz igen - biccentettem, visszaemlékezve, hogy mennyire értelmetlennek tartottam, mikor például a többi gyerek egy "vicces" hangzásúnak ítélt szót az unalomig ismételgetett jókat nevetve rajta. Aztán azon is nevettek, mikor elmagyaráztam nekik, hogy amúgy min nevetnek. Mikor aztán a lány egy ehhez kísértetiesen hasonló történetet vázolt fel, csak leheletnyi vörösség költözött arcomra, miközben megkapartam torkomat, önkéntlenül nyakkendőmért nyúlva, ami persze nem volt egy egyszerű póló mellett, így csak arcomat dörzsöltem meg, miközben hümmögtem párat.
Rögtön keletkezett, új és zsorváló tervén csak elmosolyodtam, megrázva a fejem hitetlenkedve, hogy máris, hogy megakarja könnyíteni a saját dolgát. - Legyen, de a fordítóval egyedül fog meggyűlni a bajod - bólogattam neki komolyan, felkészítve, hogy a nyakatekert és értelmetlen mondatok megfogalmazásával nem áll szándékomban besegíteni. Hirtelen lelkesedésén azonban már éreztem, hogy ez olyasmi lesz, ami nekem nem igazán fog tetszeni, így csak egy fura "így van"-t nyögtem ki, várva, hogy vajon megerősíti-e megérzéseimet, és természetesen ez így is lett. - Szerintem nem csak Michael hibájából adódóan kaptátok mind a ketten ezt a feladatot - jegyeztem meg rosszallóan, felvont szemöldökeim mögül, figyelve amint neki is esik az elpakolásnak, ismerve a tanárát annyira, hogy tudjam ezt biztosan nem fogja értékelni, és függetlenül attól, hogy ki volt az értelmi szerző. - Nem köszönöm - utasítottam el az édességet, tekintettel arra, hogy nem is igazán vagyok értük oda, meg aztán eleve rosszul éreztem volna magam, ha megeszem előle a reggelijét.
Csak kérdésére ébredtem rá, hogy milyen mélyen is belementem egy ennyire bensőséges érzelem leírásába, aminek annyi arca van, ahány ember, és ahányszor azok megélik. Vagy |
Hallgattam ahogy a képességekről beszél, majd elmélyülten elgondolkodtam arról, amit mondott kicsit elcsendesülve, mert valami nem stimmelt, de nem raktam össze a fejemben, még mi. Úgy nézhettem ki, mint a vicces képeken az a nő, aki előtt egy csomó matematikai ábra meg egyenlet meg ilyen volt, bár nekem most nem matekoznom kellett, de ez is kicsit logikának számított. Lehet sokáig tartott, mire rájöttem, amire akartam, de legalább sikerült, és ez újabb izgatottsággal töltött el, így felé fordula szegeztem neki. - De ha nem biztos, hogy a fotografikus memória a mutációd része, akkor nem csak amiatt vagy itt. Az az van más képességed is - mosolyodtam el kajánul, mint aki egy hatalmas titkot leplezett le, de úgyis éreztem magam. Ha már Neil nem hajlandó elárulni képességeit rájövök magam. Nekem ilyen problémám nem igazán volt, hiszen amint kiderül, hogy nem ember vagyok, azonnal mindenféle izgalmas kivizsgálásra küldtek, és minden lehető dolgot kiderítettek arról, hogy mi is vagyok pontosan, aztán elkerültem ide, lassan végezve a második évemmel. Egyedül egy dolog nem stimmel az egésszel, amikor néha elváltozik a hangom, és foglmam sincs mi történik, de lehet az is nagy hátráltató ok, hogy amikor bármikor előjön a tünet, félek beszélni.
Kissé gúnyosnak éreztem Neil kérdését, amit nem tudtam mire vélni a fiútól, viszont annyira egyértelmű volt ez a válasz, hogy enyhén homlokon is csaptam magam a tenyeremmel, hogy hogy lehetek ennyire buta. - Igazad van. Anyuék nagyon sok ilyen céges vacsorára, meg alapítványi bálra, meg partikra járnak - magyaráztam a fiúnak. Amíg otthon voltam, addig én is sok ilyenen részt vettem, és nagyon szerettem ezeket a rendezvényeket, szépen kiöltözni, megcsináltak a hajamat és a sminekemet, úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, és ha valami komoly témáról szólt az összejövetel, érdekes volt a nálam sokkal jobban hozzáértő emberek véleményét megtudni. Remélem a nyári vakáció alatt, megint lesz lehetőségem rá- Rápillantottam a mellettem ülő férfiúra, és enyhe mosollyal az arcomon, nyugodtan megállapítottam. - Illenél egy-egy ilyen alkalomra. Szoktál eljárni? - kérdeztem, majd másmerre terelődött a téma. Ahogy felhozta, hogy milyennek tartom, könyökölve, fejemet tenyeremen megtartva bólogattam, de azt még igazából mindig nem értettem, hogy hova akar kilyukadni, és erre ő is rájöhetett, mert nézőpontot váltott. Szorgosan ráztam buksim kérdésére, úgyhogy miután efejezte a szövegelést új kérdést tettem fel. - Szóval.... Ha a szüleim is belemennek, eljössz hozzánk nyáron? - mosolyogram rá izgatottan.
- Köszönöm - mondtam mikor megerősítette kedves szavait. A viccelődős dolgon elgondoloztam. - Igazából fura lenne, ha annyit kacagnál egy nap, mint mondjuk én, de biztos ki lehet valahogy billenteni - mosolyogtam, majd eszembe jutott egy dolog .- Múltkor rajzoltál a kezemre szívecskét. Az elég vicces volt - vigyorogtam biztatóan, igy igyekezve rácáfolni egyfajta hipotézisére. Mikor a divat témakör került szóba, hamar lecsitított, ami miatt sikerült elszomorodnom. - Miért? Te nem szereted? Pedig mindig olyan sokat adsz a külsődre, azt hittem fontos neked - kérdeztem még mindig leverten. Nem tudom miért hatott meg ennyire a dolog, de igazi melankólia jött rám emiatt. Nem sikerült a tánc témakörével se kiráznia ebből az állapotból, de persze nem voltam olyan bunkó, hogy ne hallgassam meg álláspontját. - Tudom, nekem is volt Cotillion bálom - mondtam, még mindig nem a tőlem megszokott csilingelő hangon, majd ahogy így mélabúmban ültem megkérdeztem, hogy oldjam a csendet. - Te voltál már ilyen bálon? Persze a sulis szervezésűn kívül. Táncpróbákkal meg ilyenekkel? - érkedlődtem.
Ezután poénkodtam, hogy mi egy csapatban tartózunk, és hogy milyen hamar feladna, de nem vette fel velem a kesztyűt. Már irónikus volt milyen komolyan vette az egész dolgot, és kacagva tettem hozzá. - Neil, veled tényleg nehezen lehet viccelődni - feleltem meleg mosollyal az arcomon. Hihetelen volt ez a fiú. Egy igazi kis csodabogár. - Gyerekként is ilyen voltál? - kérdeztem. - Már mint látom magam alatt a jelenetet, ahogy a többiek kacagnak, hogy spriccel a slag, mikor odateszik a kezüket, és tiszta vizesek lettek, te meg elmagyaráztad a fizikáját - nevettem immár hangosan a saját magam által kreált kis jelenten, főleg, hogy a kicsi Neil a fejemben ugyanúgy nézett ki, mint most csak alacsonyabb változatban. Hajj Arianne te is eltudsz lenni magadnak.
Megörültem mikor azt mondta látott már ilyet, de akkor még nem esett le, hogy miért, vagy mire gondol pontosan. Második mondata viszont letört, és egyből elkezdtem alkudozni. - És mi lenne, ha először csak kiirnánk a szavakat? Kikeressük, lediktálod és én meg leírom, majd felmondom a fordítónak, és az lefordítja - kezdtem el egyből azon gondolkozni, hogyan könnyíthetem meg a munkám, és az egyszerűbb végét megfogni a dolognak, majd lassan összeraktam, hogy mit is jelent az, amit Neil először mondott. - Juj akkor Mikey már megcsinálta az övét? - kérdeztem izgatottan, de tudtam, hogy a válasz egyértelműen igen. Pedig nem hittem volna,hogy megírja őszintén. - Akkor majd elkérem tőle - mondtam vidáman, és kivettem a papírt, majd összecsaptam a szótárt, ami hangosan csattant. Édes hangok. Lassan elkezdtem összepakolni a tolltartóm, a papírokat vissza a táskába, majd utána a tolltartót is. Letettem a kávémat, és elővettem újra csokis finomságot, és nagy örömmel haraptam bele. - Kérsz esetleg te is? - kérdeztem meg Neilt, bár titkon reméltem, hogy nemet mond, de azért törtem volna le neki szívesen egy darabot, ha igen.
Ekkor kezdtünk el a szerelemről beszélni, és kíváncsian hallgattam álláspontját, bár úgy éreztem, ez most sokkal személyesebb dolog, mint amiről eddig beszélgettünk. Jól ismert meleg arckifejezés ötlött fel arcom, és ajkaim óvatosan felfelé kunkorodtak. - Te már voltál szerelmes vagy most is az vagy, igaz? - érdeklődtem kedvesen. Furcsa ezt mondani egy fiúra, de bájos volt, ahogy így beszélt, egészen magával ragadó. |
Érződött rajta, hogy többnyire nem ehhez a korai órához van szokva a szombat reggelek alkalmával, és valószínűleg a szervezete sem igazán érti miért is kell már ilyen hamar aktivizálni magát, így határozottan úgy tűnt, hogy lázad a lány döntése ellen, miszerint még délelőtt letudja a házifeladatát. Bár megértem, hogy nem a délutánját akarja ezzel tölteni, amikor ezer egy jobb és érdekesebb dolgot tehetne. Azonban nem csakegész lényén, hanem válaszán is érződött a kialvatlanság, így inkább megpróbáltam tenni valamit, amivel felébreszthetem jobban, és mi sem adott jobb lehetőséget erre, mint a téma amit feldobott. - Nem lenne különösebben meglepő, vannak diákok, akik nem hogy fogalmuk sincs arról, hogy miként kezeljék a már meglévő képességeiket, de azt sem tudják pontosan, hogy van-e más azon kívül amiről tudnak. Például nálam is kérdéses, hogy vajon a fotografikus memóriám adottság vagy a mutáció miatt van... - magyaráztam neki, ismervén a jellemét annyira, hogy ez biztosan felkelti a figyelmét is annyira, hogy koncentrálni tudjon, csak nehogy túl lőjjek a célon, ráadásul eléggé meg is változtattam a tárgyat. De annyira nem is zavart, egyébként engem is igazán lekötnek ezek a feltételezések, szóval az nem árthat, ha szó esik róluk. - Mert lehet hogy már terveztek valamit akkorra? - feleltem kérdéssel a lánynak, próbálva megértetni vele, hogy legyen már szíves elhinni, hogy nem beszélek én akkora nagy sületlenséget azzal, ha azt mondom, hogy az számára nagyon kínos lesz, ha előre eltervez mindent, aztán közlik vele, hogy felejtse el, mert senki nem lesz otthon, mert ha hazaér már mennek is ünnepelni, hogy van egy kis szünete, amit a családtagjaival tölthet. Meg ami azt illeti ez nálunk is így szokott lenni, és valahányszor hazalátogatunk apánk, furcsa szeretete jeléül biztosan kivesz pár nap szabadságot, hogy túrázni mehessünk hárman, ami végülis inkább kiképzőtábor, mint kikapcsolódás, de egy kis testmozgás sosem árt, nem igaz? - A szeretet relatív - kezdtem bele, hallva érvelését, ami nem túl biztos lábakon állt. - Te szeretsz mert aranyosnak és normálisnak tartassz - idéztem szavait. - De ha a szüleid nem így látják, vagy... De nem is ez a lényeg - zavarodtam bele saját mondanivalómba, mert útközben rájöttem, hogy ha így folytatjuk sosem fogja megérteni a lány, amit mondani akarok, én pedig a végén még felhergelem magam. - A lényeg az, hogy amíg nem kapsz engedélyt, addig csak ajánlatokkal élj, ne kezdj rögtön tervezni, rendben? - magyaráztam, próbálva meggyőzni őt, hiszen nyílván másnak se esne túl jól, ha már egy teljesen megszervezett estet azért kell lefújni, mert csupán a szülei megvétózták a dolgot, vagyis azok, akiknek elsőként tudniuk kellett volna az ötletről. És az ilyen csalódás Arianne esetében biztos vagyok benne hogy hatványozódik én pedig nem vagyok jó az emberi lélek táplálásában, szóval ha könnyes szemekkel jönne felém, hogy nem kap engedélyt, hát én a világból kirohannék. Vagy kínosan állnék, a vállát paskolgatva, hogy na azért nem kell így búslakodni.
Persze, hogy nem tudja. Csak gyengéden elmosolyodtam bevallásán, ahogy oldalra billentettem fejem, lassan kifújva a levegőt. Nagyon jól ismertem az érzést, ahol gőz erővel kampányolok egy oldal mellett, majd sűrű és erős érvelések után be kell látnom, hogy a másik fél a "jobb". De persze az is előfordulhatott, hogy valójában csak annyira kacifántosan sikerült fogalmaznom, hogy tényleg leterheltem az agykapacitását, ami még korán sem pörgött a lány alapjáratán sem. Mindenesetre aranyos volt így, ezért nem bántam, hogy egy kicsit összezavartam. - Tényleg - bólintottam, bíztatva, hogy nem szokásom hazudni, és eszem ágában sem lenne félrevezetni. - Tudom miről beszélsz, nekem is mindig panaszkodnak, hogy velem nem lehet viccelni, és én sem szándékosan csinálom - tártam szét a karjaimat, habár kettőnk közül köztudottan az enyém volt az idegesítőbb vonás, és miután tönkre teszek egy "poén"- t a szigorú magyarázataimmal már jön is a szőszálhasogató megnevezés...
- Arianne kérlek szépen ne menjünk bele a divat és stílus témakörökbe mert nem lesz jó vége - dörzsöltem meg halántékaimat még azelőtt megakasztva a lányt a beszédben mielőtt jobban belemerült volna. A kettőnk nézőpontja mérföldekkel eltért és én jlegalább annyival kritikusabb voltam a tárggyal kapcsolatban, mint amennyire volt a lány a rajongója. Ami persze teljesen érthető, hiszen az édesanyja által olyan befolyásoltsága van, és tudja hogy ami divatos az nem mindig stílusos, és ami stílusos, az nem biztos, hogy divatos, de én alapvetően elutasító voltam a divattal szemben és több kárt láttam benne, mint hasznot. - A táncpróba egy olyan hely ahova kell is, hogy azt a cipőt vedd fel, amit fellépés, vagy az ünnep alkalmával tervezel viselni - emlékeztettem a tánc gyakorlás egyik alapvető szabályára, ezzel részben azt is elárulva, már ha elég szemfüles, hogy magam is résztvettem pár oktatáson. - Más különben kényelmetlen és szokatlan érzetet fog okozni, és növeli a hibarátát - magyaráztam neki, jelezve ezzel, hogy ez pont nem az a környezet, amiben jól tudna példálózni.
- Ha az árulás elősegíti a viselkedés javulását, abban az esetben ezer örömmel - feleltem szemrebbenés nélkül, egy pimasz vigyorral az ajkaim sarkában. A legjobban az ember mindig abból tanult, ha hibázott, vagy pórul járt, így ez eredendően egy remek alkalom lenne arra, hogy ez a fajta beidegződés kialakuljon nála, miszerint ha könyvtárban van kezdjen halkítani a standard beszéderején. - Nem vagyok semmilyen csapatnak a része, pláne nem rendbontó csapatnak, és semmilyen esküt nem tettem le - mondtam kapásból, egyenesen tartva a fejem, csak úgy pillantva oldalra, mialatt egy újabb korty szaladt le torkomon a feketeteámból, melynek köszönhető leginkább éberségem. Mikor aztán aggodalmaskodni kezdett, teljesen megkomolyodtam, úgy tettem le a termoszomat az asztalra, majd meg is töröltem a számat, és ennyi idő pont elég is volt a lánynak, hogy végig hadarja mi mindent szeretne. - Végülis láttam már ilyet - pillantottam át keze fölött, egy kicsit füllentve, mert valójában konkrétan ezt a feladatot láttam korábban Michael előtt. - Szóval ha megakadnál nyugodtan szólj - ajánlottam fel, egy óvatos mosollyal, remélve, hogy azért önállóan is harcoljon vele egy keveset. Mikor aztán bele kezdtett a magyarzatába, hogy miért olyan érdekes, hogy kevesebbet beszélek, mint amennyi tudást már felhalmoztam, csak édeklődve néztem rá, azonban a hasonlatra rögtön össze is zavarodtam. - Hát egy kicsit téves ez a mondás - mosolyodtam el halványan, kissé összepréselve ajkaimat. - Meg lehet magyarázni, hogy mi miatt szereted a másikat, csak azok olyan kézenfekvő dolgok, hogy el is felejtik, hogy ez az érzés nem óriási dolgoktól függ, hanem épp elég neki néhány apróság - meséltem, egy kicsit még merítve kialvó félben lévő áhitatomból, melyet már feleslegesen dédelgettem volna, és eleve is egy halálra ítélt érzelem volt, melynek elmúlását nagyban megkönnyítette a tanárnő távozása az Akadémiáról. |
Felemeltem fejem, hogy halljam, amit magyaráz, na nem mintha, lerakott fejjel nem hlalottam volna, egyszerűen így láttam is, és rá tudtam nézni. Sűrűn pislogtam mondandója közben, nehezen tudtam felfogni. Szemeimen látszodott a fáradtság, de próbáltam szavait felfogni a hívatlan vendégekkel kapcsolatban. Hihetetlen, hogy ő mindig ilyen hivatalos, és nagytudású. Lehet, hogy ő már eleve így született. Én félnék ennyi mindent tudni, már mint tuti szétrobbanna a fejem, vagy legalább akkora lenne, mint egy nagy lufi. Elképezeltem a fejemet úgy, és enyhén elmosolyodtam, ahogy magamat szórakoztattam. Természetesen sikerült felfognom amit mondott, de nem tudtam olyan kaliberrel kifejteni a válaszom mint ő. A fejemet továbbra is előző pozicióba tartottam, annyi változtatással, hogy most megtámaszottam a karommal. - Pedig durva lenne, hogyha most derülne ki, hogy jővőbe is tudok látni - reagáltam le az egészet kacarászva.
Mikor azt mondta csak egy feltevés, enyhén oldalra fordítottam a fejem, és kissé értetlenül néztem rá. - Már miért lenne kifogásolnivalójuk? Mindig szívesen látják, a vendégeket - mosolyodtam el, majd hozzátettem. - Meg sokszor otthon sincsenek, szóval ha nem akarod, hogy az akciónkat megzavarja a ,,szülői szigor" - itt még kezeimmel idézőjeleket is mutattam, jelezve, hogy nem gondoltam komolyan -, akár azt is simán meg lehet oldani - folytattam, majd egy kis szünet után újra mondtam mondandóm. - De szerintem szeretnének téged - gondolkodtam el. - Már mint tök aranyos meg normális vagy - tettem hozzá, még mindig kicsit fáradtan.
Ezután következett, a csúf szembesítés, és kezdtem el mindenfelé sületlenséget beszélni zavaromban. Sokszor kerülök ilyen helyzetbe, egyszerűen nem vág olyan gyorsan az agyam, hogy ezeket megértsem, vagy hiper-szuper módon lereagáljam, és ezért jött a kicsi monólóg amit Neil előtt lenyomtam. Amikor rápillantottam, hogy lássam, mit reagál, úgy láttam, mintha ő is kicsit zavarba lett volna, de lehet ez csak a én személyes beképzelésem, és semmi ilyen nincs, csak önmegnyugtatás miatt gondolom ezt. Mondjuk lehet az se jobb, ha csak a beszédemmel sikerült zavarba hozni. Úristen! Most mit csináljak? - tűnödtem el, majd a mellett döntöttem, ami a legjobban megy, így a beszéd felé fordultam ismét, de megint cserbenhagyni látszatott. Szerencsére Neil úriemberként segített rajtam, viszont egészen váratlanul ért, de nagyon jól esett. Egyfajta megnyugtató melegség áradt szét bennem mondatára, és a székből enyhén oldalasan kifordulva átölteltem. Mivel épp állt, így a hasát, fejemet pedig a mellkasához érintettem. - Köszönöm - motyogtam halkan, majd lassan elhúzodtam.
Így kezdtem el arról beszélni, hogy én mennyire nem vagyok illedelmes, amit előző tettemel körül-belül bizonyítottam is, szóval most kicsit jobban úgy éreztem magam. Ahogy elkezdett magyarázni, meg is született a válasz a fejembe, és nyitottam is volna a szám, hogy mondjam ki, de ahogy tovább beszélt inkább hallgattam, hogy mit mond, és teljesen elbizonytalanodtam. Ezzel most megfogott, vagy hogy szokták mondani. - Nem tudom - moyogtam összezavarodottan magam elé, végiggondolva amit mondott. Nekem ez a beszélgetés kicsit meghaladta a tudásom, úgy érzem. Főleg így korán reggel. Szerintem itt egy szerepcsere ment végbe, mert Neil százszor jobban pörög jelenleg, mint én. Meg olyan aranyosakat mond, öröm hallgatni. Amit most is mondott, teljesen zavarba hozott, nem is értem, hogy miért. Enyhén elpirultam, de nem voltam rest válaszolni. - Tényleg? Köszönöm, eddig fel se tűnt. Igazából nem szándékosan csinálom, meg nem tudtam, hogy csinálom - kezdtem el hablatyolni. Meglepett, mennyi minden kedveset mond hirtelen, na nem mintha egyébként nem lenne az, csak lehet hogy most jobban feltűnt valami miatt.
A kávézásra terelődött a beszédtéma, és mulatságosnak találtam, hogy Neil pont a divattal példálozik. Igazából biztos nagyon profi volt metaforája, vagy hasonlta vagy bármi is volt ez, de én elvesztem a részletekbe. - Nem, mert nem mindegy a stílusa. Fehér ing és fehér ing között is van különbség - ragadtam meg a dolgot teljesen más oldaláról, mint ő szerintem számított volna rá. Meg apum és munkatársai például szinte mindennap öltönybe vannak, szóval neki nem ritka, hanem inkább a munkás ruha - feleltem. - Meg nem mindegy, hogy mivel vesszük fel. A balerinacipőm is lehetne elegáns, ha egy ruhával húztam volna fel, de ugyanúgy elmehetek vele táncpróbára is más szereléssel - magyaráztam neki. Igazából lehet egyértelmű volt ez, de a divat témakörébe bármikor teljesen bele tudok merülni, így ha csak Neil nem talál valami nagyon jó módot rá, hogy elterelje a figyelmem napogik itt ülhetünk ezt vesézgetve. Most tett is erre egy kisérletet, de nem hallottam meg mondatát, mert annyira az előző témában léteztem még, és agyatlam is.
Amikor elkezdte fejtegeni, hogy szerinte hisztizésem miért nem helyénvaló, kicsit összehúztam szemem, de mosolyogva kérdeztem. - Ilyen könnyen elárulnál? Mi van a csapatszellemmel meg a bajtársi esküvel? - nevettem. Mikor viszont azutit mondta helyszínt kell változatnunk, megijedtem. - Nee, nekem be kell fejeznem a spanyol pluszmunkát - aggódalmaskodtam, majd feléfordultam. - Nem tudsz segíteni? - néztem rá. - Egyébként napestig itt ülhetek - szusszantam fel gondterhelten. Eddig egy szó van kimásolva, lefordítva az sincs, és tizenkilenc másik még várat magára, és még olvasni is akartam kicsit. Végül frappáns kérdésemfogalmazodott meg bennem, de nem kaptam rá olyan hosszú és kifejtős választ mint akartam. Kérdésen eltűnődtem, de nem tudom jobb válasszal szolgálni egy nem tudomnál, amit ki is böktem. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. - Lehet ez is egy olyasmi dolog mint a szerelem - mondtam, majd egy kis hatásszünet után folytattam. - Azt mondják nem tudod megmagyarázni pontosan, miért szereted a másikat, de mégis tudod, és érzed - fejeztem be a távolba meredve ábrándozva.
|
Látva rajta a fáradtságot, és az ágya utáni sóvárgás erős jeleit, csak meglepetten néztem, ahogy arra invitál, hogy húzódjak hozzá közelebb, jelezve, hogy mondandójának fontossága véletlenül sem szivároghat ki, és rajtam kívül mással nem óhajtja megosztani, így csak óvatosan közelebb hajolva odahúzódtam hozzá, ahogy oldalra fordítottam a fejem, hogy kényelmesen a fülemhez férjen. Eleinte csak az asztalt bámultam, ahogy elnyíltak halványan ajkaim, várva a pontosítást, miközben megtámaszkodtam a szék támláján, erősen ráfogva arra ujjaimmal, halkan dobolva is velük. Ezen cselekvésemmel azonban abban a pillanatban fel is hagytam, ahogy meghallottam a lány beszédét, majd egyhén eltávolodva szembe fordultam vele, hogy komoly arccal megvizsgálhassam ragyogó mosolyát. Végül csak szemeimet behunyva ráztam meg kobakom, két kuncogást is hallatva, miközben megdörzsöltem halántékomat, mialatt a másik kezemet a csípőmön pihentettem meg. Néha tényleg képes volt lenyűgözni a lány, az ártatlan bájával, hogy míg más egy ehhez hasonló mozdulattal vagy borzalamasan felbosszantott volna, vagy csak fáradtan legyintettem volna a komolytalankodáson, ha peig ő tette, nem tudtam mást, csak megmosolyogni. Mondjuk azzal a tündéri jellemmel, amivel megáldotta a sors, nem is volt meglepő, hogy még belőlem is ilyeneket váltott ki.
- Arianne, ahhoz, hogy ne legyek hívatlan vendég, az kell, hogy a szüleid, mint a lakás jogos tulajdonosai áldásukat adják az ötletre, és hacsak nem tudtad előre, hogy baldachin felszerelésre készülök nálad, akkor kötve hiszem, hogy tudnának az ötletről - Kezdtem bele a magyarázatomba, hogy ténylegesen felfogja, hogy mi is a probléma a felvetés formai oldalán, ami nem igazán számottevő manapság, azonban tekintettel lévén a szülei státuszára ez egy igenis fontos tényező volt jelen helyzetben. - Inkább fogalmazzunk úgy, hogy amennyiben a szüleidnek nem akad semmi kifogásolni valója, addig ez csak amolyan felvetés - ajánlottam, egy lassú félmosollyal, remélve, hogy sikerül megértetnem vele a gondomat. Apám legalábbis gyűlölte, amikor Eliot a vakvilágból kijelentette, hogy hozzánk látogat aznap valamelyik barátja, vagy akár ketten állítottak be a házba, hogy az új osztálytárs nála alszik, amíg a szülei nem intézték el a beköltözést. Ami egyébként elismerendő és szép gesztus volt tőle, de míg apánk vállát nyomta a teher jogos volt a felháborodása, az újabb felelősség vállalással, amire még csak lelkileg sem tudott igazán felkészülni. Én pedig vele értettem egyet. Eliotnak fel kellett volna hívna apát még az iskolából, szóval ismét közutálat tárgya lehettem, végül aztán nem sokra rá az Akadémiára is kerültem.
Halálos meggyőződésével ejtett szavai után némi hatásszünetet hagytam, remélve, hogy megragadja a figyelmét az általam előbb elhangzottaknak a vége is, amire végül nem is kellett olyan sokat várnom, hogy bekövetkezzen, reakcióján pedig nem tudtam segíteni... A szám elé emeltem a kezem, ahogy szemeim sarkaiban összegyűltek a nevetőráncok, amiket nem veszek túl gyakran használatba, miközben próbáltam megzabolázni lélegzetvételeimet, és nem nevetni hangosan. Ezután végül megtámasztottam arcomat kezemmel, derül mosollyal figyelve, felvont szemöldökkel, hogy hogy alakít ezután. - Köszönöm... - feleltem bólintva párat, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy húzzam ki magam, és büszkélkedjek a megbízhatóságommal, vagy inkább érezzem rosszul magam, amiért ennyire semmibe vették a férfiúi mivoltomat, de mivel Arianne-ról volt szó, így az első variáció mellett döntöttem. Viszont mikor sikerült elérnie, hogy zavarba hozza önmagát, úgy éreztem nem árt nki némi segítség, így csak nyugtatólag megfogva a karját próbáltam elérni, hogy rám nézzen. - Nagyon jól gondolod, hogy soha nem tennék olyat, amit te nem szeretnél, hogy tegyek veled - bíztattam, habár nem voltam benne biztos, hogy ez a legmegfelelőbb módja, és félő volt, hogy az ellenkező eredményt érem el, mint szerettem volna.
Mivel mindenáron ragaszkodott a feltételezéshez, hogy én nem tarthatom őt jól neveltnek, mert állítása szerint még nem volt alkalma bizonyítani, csupán egy egyszerű kérdéssel próbáltam rávezetni arra, hogy valójában téved. - Szóval, tételezzük fel azt, hogy ezen a téren nem vagyok pozitív véleménnyel rólad, márpedig számomra ez egy mérvadó személyiség jegy. A kérdésem csak az, hogy ha ez igaz, akkor mit keresek a környezetedben? - kíváncsiskodtam, sokatmondó pillantások kíséretében, remélve, hogy megérti végre, hogy egyáltalán nem látom őt semmilyen téren sem rossz színben, talán annyi, hogy néha túl sok boldogságot áraszt, de ezt sosem tudnám hátránynak, vagy kellemetlenségnek betudni. - A legjobbat akarod kihozni az emberekből, egyáltalán nem lep meg, hogy nem tűnt fel - biccentettem oldalra a fejem, amolyan elismerően.
- Igazából ez a nadrág fekete, vászon anyagból van, másoknak ez ritkának minősülő öltözet, akkor nevezhetjük azt, ami rajtam van ünneplőnek? - kérdeztem ugyan abban a koncepcióban tálalva magyarázatomat, leleplezve ezzel, hogy habár nagyon elmésen próbált érvelni, mégis lehetett némi fogást találni rajta, amire persze rá is világítottam, egyébként nem is lennék önmagam, ezután egy apró mosolyot ejtve, hogy ezután próbálja tagadni szőrszálhasogató jellemem. - De egyébként amennyiben rajtad placebóként ez is segít... - tártam szét a karjaimat megadóan, hogy ebben természetesen neki van igaza. Majd ezután jött a kis durcizása, amit nem néztem túl jó szemmel, így nem is tudtam megállni, hogy ne említsem meg: - Örülj neki, hogy inkább figyelmeztetlek, nem megvárom, idejön a könyvtáros, majd mikor a hangzavarról érdeklődik, egyszerűen csak rád mutatok - magyaráztam neki, és magam sem értettem, hogy miért vettem a kis játékát ennyire komolyan, és ennyire magamra, de szerettem volna, ha nem úgy érzi, hogy a buligyilkos szerepét akartam magamra ölteni. Majd látva, hogy ezután kapásból meg is felejtkezett előbbi intelmemről, csak nagyot pislogva mosolyodtam el. - Valóban az, de ha gy haladunk kénytelenek leszünk helyszínt változtatni - szusszantam halkan, miközben ismét belekortyolva teámba, ismét bezártam azt, nem hagyva, hogy kihűljön a meleg nedű. Ezután következett a kis személyiség fejtegetése, amit én csak érdeklődve hallgattam, majd az első dolog, ami furni kezdte az oldalamat, már ki is bukott belőlem. - Ez miért érdekes? - kíváncsiskodtam őszintén, ugyanis nem ő volt az első, akitől hallottam, és érdekelne, hogy miért okoz ez ekkora problémát mások számára. |
Vigyorogtam egyet, miután felvázoltam - természetesen mérnöki pontosággal -, hogy mekkora a fekvőhelyem van, és enyhén elfedtem az arcom felkarommal, mintha szégyenlős lennék. Mikor kifejtette válaszát, tovább kuncogtam, természetesen pontosan tisztába voltam, hogy válaszom mennyire haszontalan, viszont nem tudtam pontosabb adattal szolgálni ennél. Szóval egeen, itt rejlett ködös válaszaim kulcsa. Ahogy elemeltem kezem, enyhén feléintettem, hogy jöjjön ide, majd füléhez hajoltam, mintha valami nagy titkot akarnék elárulni. Még kis tölcsért is formáltam a kezemmel, hogy biztosra menjek, hogy csak ő hallja, az egyáltalán nem nagy jelentőségű információmat: - Igazából fogalmam sincs - suttogtam, és csak reméltem, hogy nem leheltem bele a fülébe, majd visszahúzodtam, és csak mosolyogtam, úgy hogy még a kis almácskáim is élesen kirajzolódtak, és enyhén gödröcskéim is látszodtak. (nevtabla). Reméltem viccnek fogja fel, hiszen a másik esetben, csak lefárasztani sikerült volna, de ez semmiképp nem állt volna szándékomba, nem akartam neki rosszat.
Enyhén oldalrahajtottam a fejem, mikor azt mondta, hogy nem értem a problémáját, már mint mi baj lenne a repülős utazással. Gyors, kényelmes, és jókat lehet rajta beszélgetni, meg jól meg lehet ismerni a másikat. Tökéletes. Következő kérdésére, ha lehet még összezavarodottabb fejet vágtam. Értetlenül rebegtettem pillámiat, ajkaim enyhén szétnyíltak, és oldalra pillantottam, hogy végiggondoljam a dolgokat. Lehet egy párhuzamos Univerzumba kerültem, ami egy butus Neilt eredményez? Vagy ez az egész egy álom, és mindjárt jön pár értelmetlen dolog, ami miatt realizálom, hogy ez egy álom és föl is kelek? És az előző alvásom egy álom volt az álomba? Jézusom. Újabb kérdésére egy nagyon kicsit megkönnyebültem,mert végre valamire tudok is válaszolni, de egyben még tovább fokozodott előző értetlenségem, és egyben ijedelembe is átcsapott, hogy valami probléma van szegény Neillel, majd ezután eszembe jutott, hogy úristen, mi van ha velem van a probléma! Mindenesetre ezt a kérdését, még megválaszotam, ahogy gondoltam aztán majd kiderül. - Azért leszel, ott, hogy meglátogass. És nem érkezel majd hívatlanul, mert én meghívtalak - mosolyogtam rá, ahogy magyaráztam. Olyan kellemes nyugodtság töltött el hirtelen, és nem is tudtam hova tenni az érzést, de nagyon jól esett.
Akár elhiszi valaki, akár nem, következő mondatára, még mindig nem esett le teljesen mit is akar elérni a fiú, bár ennek már nem csak verbális jelét is mutatta, hanem szemei is kitágultak, és meglepődött arcot vett fel. - Te is a barátom vagy - ejtettem ki könnyedén a szavakat, még mielőtt végig gondoltam volna, hogy mit is akart elérni mondatával, majd ahogy leesett, egy erőteljes sóhaj szakadt ki belőlem. - Oh - hangzott el, majd lassan összeállt az egész kép, hogy a további kérdései is miért voltak ilyenek, és hogy nem Neil volt butuska, csak nekem nem esett le a dolog sokáig. Viszont most kitiszult a köd, és ugyanolyan napsugáros mosollyal igyekeztem ragyogni, mint eddig, bár előtte még követte egy előzőhöz hasonló, hang, majd egy kis pirulás. - Tudod Neil, én megbízok benned - mondtam, majd igyekeztem folyamatosan beszélni utána is, hogy ne legyen feltünő, hogy mennyire makongnék egyébként, meghogy különösen érint a téma, amit én se értettem teljesen miért van. - Mert például Mikeyt biztos nem hívnám meg, de te nem használnál ki úgy... már mint - itt sikerült elérnem azt, amit nem akartam, makogni és hülyeségeket dumálni, de nem hiszem, hogy sokban eltért a normál szövegelésemtől. Azt se vettem észre, hogy alap dolgoknak vettem, hogy ismeri Mikeyt, pedig itt még szó sem volt róla. Na mindegy.
Ezután arra terelődött a téma, hogy mennyire nem tudok néha a megfelelő etikettnek valóan viselkedni, amit az előző csevej vége sikeresen be is bizonyított. Mikor megkérdezte, komolyan így gondolom-e, akkor bológattam, és mellé annyit mondtam: ühümm. Ekkor vettem észre, hogy öltözéke eltér a megszokottól, és elkezdtünk erről beszélgetni. Egy újabb bölcsességhez lyukadtunk ki, amire végül nem mondtam semmit. Én nem szeretem az ennyire pesszimista gondolkodást, de megváltoztatni se akarom az ő véleményét, viszont nem vagyok az a típus aki elmereng a világ nagy borongós dolgain. Szerencsére hamar sikerült témát váltanunk, és az került terítékre, hogy ő mennyire, vagy mennyire nem szőrszálhasógató. Érdeklődve hallgattam amit mond, de még mindig nem tudtam vele száz százalékosan egyet érteni. - Lehet valóban rendelkezel ezzel a tulajdonsággal, de én már régóta ismerlek, és sosem vettem észre, hogy a jeleit mutatnád - fejtettem ki véleményem kicsit hosszabban. Persze amilyen komolyra sikeredett ez a mondat, olyan szimpla bolondozással üztem el a következő gondolatimmal, azaz a vicces szavakkal. Nem megválaszolandónak szánt kérdésemre kaptam választ ezért csak nevettem egy jót. Ezután kifejtette, hogy a megnyilvánulásom felettébb illedelmes volt, amire megöültem, és elmosolyodtam. - Köszönöm - hálálkodtam szerényen, enyhe pírrel az arcomon.
A reggel következő napi rendi pontja következett, az ital elfogyasztása. A fiú teát válaszott erre, én az előre csomagolt kávécskámat. Felé figyeltem, míg feltette kérdését, majd egy kicsit elgondolkoztam rajta mielőtt feleltem volna. - Igazából finom, kávé íze van, és engem ez is felpörget, szóval nevezhetjük kávénak, nem? - vigyorogtam a fiúra. Teljesen igazam van. Már csak ki kell várnom, hogy reagál egy bepörgött Ariannera. Na de ahhoz, hogy ezt meglássuk, első lépésként nagyot kortolytam bele, természetesen csak a jókívánságok után. Következő csipkelődő megjegyzésére, összecsücsőrítettem az ajkamat, és keresztbe fontam a kezeimet, és egy kicsit el is fordultam tőle: Naaaa - szakadt ki belőlem a rövidke indulatszó. Most megsértődöttet játszottam. Arra se reagáltam semmit, mikor kifejtette, hogy ő nem szófukar, pedig majd meg haltam, hogy kimondhassam amit akarok. Szörnyű mikor magamba kell tartanom valami információt. Végül, mikor közölte, hogy még ÓRÁKAT velem tölthet, megörültem, és visszafordultam. - Jajj, de jó! - legszívesebben tapsikolni is elkezdtem volna, azonban az furán vette volna ki magát. Végül nem hagyhattam annyiba, ki kellett mondanom, amit előzőleg elfojtottam. - Egyébként tök érdekes, hogy neked nincs annyi mondandód, már mint jóval több dolgot tudsz, mint a legtöbb ember - hadartam le gyorsan..
|
Egy cseppet meghökkentett, a lány hirtelen és nem várt mozdulata, de végül csak egy fáradt mosoly tellett tőlem, miközben néztem ami már szinte vissza is ért előző állapotába. Komolyan, ha a továbbiakban is így fogunk haladni, akkor biztosíthatok mindenkit, hogy vagy így maradok, vagy holnap reggelre egy beszédhez nem túl alkalmas arcizomlázzal bővebben fogok kelni. - A naaaagyon naaaagy jelzővel remélem tudod, hogy továbbra sem sikerült semmilyen viszonyítási alapot adnod, sem tényleges méret leírást - mondtam komolyan, igyekezve legalább néhány számot kicsikarni belőle, mert szerettem tudni, hogy miről is van pontosan szó, bár valahogy kételkedtem abban, hogy nem hogy fejlett, de alapvetően bármilyen érzéke lett volna a méretek megállapításához ránézés alapján. És mivel az teljesen relatív, hogy kinek mit takar a nagy szó, így tulajdonképp egy helyben álltam információ gyűjtés ügyileg, elvégre volt akinek a tucat is rengetegnek tűnt, holott 12 rizsszem például minden volt, csak sok nem. Tehát ki lehetne megmondhatója, hogy nekem mennyire óriási inkább ez a szóban forgó ágy, nem csupán "nagyon nagy"? Amit egyre jobban gyanítottam is az újabb mondandója után. Akár milyen egyszerűbb, avagy szokványosabb paraméterekkel rendelkező ágy nem lenne képes csak úgy beszippantani valakit...
- Nem érted a problémám... - feleltem, inkább közlés stílusban, semmint feltételezés szerűen. - Én, maga a személyem, mit fog ott keresni? Vagy a szüleidnek mit mondanék, milyen apropóval érkeztem hívatlanul? - érdeklődtem kíváncsian, várva, hogy végig gondolja, hogy nem a közlekedéssel, meg magával az odajutással van nekem kivetnivalóm. Hanem a kirándulás céljával... Persze a további szövegelésem sem szegte kedvét a kis tündérnek sőt, további fantáziálásokba bonyolódott, amire nekem rögvest nagyra is nyíltak a szemeim, és valószínűleg, ha nem velem osztotta volna meg eme csodálatos tervét, hanem valami alpáribb fiúval, most csúnya kihasználások következhetnének. - Arianne... Akárhonnan nézzük, nem lenne okosabb ötlet ez a kis éjszakázás valamelyik barátnőddel, vagy minimum egy veled azonos neművel? - kérdeztem lassan felvezetve, a tőlem telhető legkíméletesebb köntösbe öltöztetve, bízva abban, hogy talán ebben a formában rá is jön, mi hibádzik a dologban, és ettől függetlenül nem jön majd zavarba. Bár ez szinte kizárt, elvégre róla beszélünk, és nyilván kellemetlenül fogja majd érinteni a kis lelki világát a felfedezés, hogy tulajdonképpen erősen félreérthető módon fejezte ki magát.
Mikor aztán tovább bizonygatta, hogy de biztos félre értettem, majd meg is magyarázta miért van így, csak oldalra billentettem a fejem, egy amolyan "na ne mondd már" arckifejezést öltve, ahogy szemeim enyhén összeszűkültek, ajkaimon pedig csak egy csalafinta mosoly száguldott keresztül. - Tehát úgy érzed? - kérdeztem még jobban csíkká formálva látószerveimet, agyalva, hogy inkább arról van szó, hogy bebeszéli magának, hogy ezt valóban nem sikerült már azóta bizonyítania, hogy ismerem, vagy esetleg tényleg engem néz ennyire kritikusnak. Ami egyébként jogos, de azért az valakiről elég könnyen megmondható, ha jól nevelt, még nekem is, pedig nem én vagyok az emberi lélek rejtélyeinek nagy kutatója.
- A világ előítéletek tárháza - mondtam mosolyogva. Sosem érdekelt, hogy a világ milyennek látja a ruházatomat, én sosem a világot, vagy annak embereit próbáltam meg lenyűgözni az átlagnál elegánsabb ruháimmal, hanem egyszerűen így éreztem jól magamat, és ehhez szoktam hozzá, tekintettel arra is, hogy olyan iskolába kellett járnunk Eliottal, ahol kötelező volt az egyenruha viselése, így szinte ilyesmikben nőttem fel. Mármint nem a mostani póló, sima nadrág együttesben, hanem a minőségi, jól öltözött verziómban. Majd ezután persze kapott is az alkalmon, hogy védelmébe vegyen engem... Saját magam ellen, éppen ezért jót is szórakoztam rajta, ahogy mosolygós, és lágy tekintetemet ráemeltem. - Én is tudom, hogy az vagyok, nem kell szabadkoznod, bár többnyire nem kifejezetten rosszindulat vezérel , ezt beláthatom - egyeztem ki vele, remélve, hogy ebben a formátumban már elnyeri az ő tetszését, és egyetért velem. - Vicces? - pillogtam rá, teljes értetlenséggel, én a viccek réme, várva, hogy magyarázattal szolgáljon, ami végül meg is érkezett. - Gondolom aki kitalálta, meg akik azóta is használják - feleltem számomra értelem szerűen. - Ez illedelmes volt és felettébb diplomatikus is - biccentettem, megdicsérve a lányt, ezzel próbálva meg eloszlatni negatív képzeteit.
Mikor aztán felmutatta a saját itókáját, csak fáradtan néztem meg a kezében tartott dobozkát, elolvasva azt is, hogy mi áll rajta. - Az nem inkább kávés ízű ital? - érdeklődtem jót szórakozva, hogy egeseknek a placebó is milyen jól beválik. Ha én valami ilesmit erőszakolnék le a torkomon, valószínűleg csak a szokatlan édes érzet utáni émelygés keltene fel, nem az, hogy magamba öntöttem azt. - Neked is - feleltem, viszonozva a gesztusát, óvatosan koccintva össze inkább a kezünket, semmint az innivalókat, a szemébe nézve, ahogy gyerekkoromban is tanítottak.
- Igen, és gondolom akkor is megy, mikor nem kifejezetten kéne, mint például egy könyvtárban - emlékeztettem, egy kicsit visszább is véve a hangerőmből, hogy véletlenül se zavarjam meg a távolabb ülőket, ugyanis a közvetlen közelünkben nem is volt senki. Miután azonban azzal vádolt, hogy eddig nem nyitottam ki a számat, úgy éreztem illene megvédenem magam. - Sosem voltam szófukar, maximum kevesebb mondanivalóm akadt, mint másoknak - emeltem számhoz poharamat, hogy aztán a szemem sarkából figyelve a lányt kortyoljak egy nagyobbat a teámból. Aggodalmára csak az órámra pillantottam. - Még van jó két órám - nyugtattam. |
- Lehet – motyogtam végül, ráhagyva a dolgot. Nem akartam még a jövő éven gondolkozni, elvégre még a mostani se ért véget, és simán kisülhet még belőle bármi izgalmas. No meg, nem hiszem, hogy lenne erre esély, hiszen nem hogy minden évben új szobát kapok, hanem évközbe is cserélődnek szobák, a szobatársakkal együtt. Ezt nem értem, miért van, hiszen én úgy éreztem mindenkivel jól kijöttem. De úristen mi van, ha titkon ők kérettek át magukat? Lehet nem is szerettek! Na meg a másik dolog, ami furcsa volt ezzel a szobacserélős dologgal kapcsolatban, hogy így, évente háromszor kellett ki és beköltöznöm. Nem mondanám, hogy sok cuccom van, de egyedül áthurcibálgatni őket nem volt valami egyszerű menet, vagy pár forduló. De nem panaszkodhatok, mert eddig legalább lépcsőt nem kellett másznom az ingóságaimmal. Sosem értettem azokat az embereket, akik két bőrönddel megoldják az egész költözködés témát, hiszen nekem körülbelül a ruhaneműim annyi. De nem kell a hatalmas kofferokra gondolni!
Kicsit elkalandoztam ezen, és észre se vettem, hogy szemem lehunyódott, és már-már vissza bóbiskoltam volna, amikor Neil újabb kérdést tett fel. Ijedtemben felkaptam buksim, majd felfogva a helyzetet, vissza is bukott. – Hát, tudod, naaaagyon naaaagy – mondtam elhúzva a szavakat, és még a kezemet is eltartottam, hogy szemléltessem. Persze, nem sikerült megközelítenem az ágyam szélességét, de az nem fontos. – Olyan jó, néha csak belehuppanok, és hagyom, hogy elnyeljen az egész – ábrándoztam, egy nagyot sóhajtva. Vagy mikor bekuporodok a végébe, és olyan picinek érzem magam – tűnődtem tovább magamban. Következő kérdése viszont meglepett. Mármint Neil okos. Tudja hogy működik a közlekedés. Szóval, lehet csak rajta is kifogott a reggeli időpont, vagy én értettem félre a dolgokat nagyon. – Repülővel, Neil, hogy máshogy? – kérdeztem vigyorogva. – Egyelőre még nem tudok repülni, szóval kénytelenek leszünk azt használni – kacarásztam. Következő mondatára csak megforgattam szemem, de az arckifejezésem nem változott. Igazából nagyon jó ötletnek tűnt, de sikerült továbbfejlesztenem. – Úúú, és eljöhetnél te is, és közösen nézhetnénk! Olyanok lennének, mint a csillagok – képzelődtem tovább.
Ekkor fordultam meg, és következett a kifakadásom arról, hogy nem vagyok én paraszt csak éppen nem az illedelmes pillanataimban kapott el. Mármint a parasztokat se szándékozom megbántatni, mert ők is nagyon jó emberek, csak jelenleg túl fáradt vagyok ahhoz, hogy végig tudjam ezt rendesen gondolni. Ejejj Arianne mi lesz így veled? - agyaltam. Megnyugvással töltött el, hogy bológat, azonban nem tudttam eldönteni, hogy ez olyan komoly bólogatás, vagy amolyan: "ja, persze hiszek neked" stílus, amikor csak szarkasztikusan teszed. De utána Neil egyből vissza is kérdezett, egy igazán neileset, szóval sikerlült megnyugodnom, és még el is vigyorodtam mielőtt válaszoltam. - Nem úgy néz ki hogy eddig sikerült volna bizonyítanom - feleltem, majd sikerült megint kicsit elkalandoznom. Arra lettem figyelmes egyszercsak, hogy Neil szeme rajtam nyugszik, amit nem tudtam mire vélni, ezért csak oda söpörtem pár tincset az arcomba, majd hirtelen mozdulattal hátrakaptam fejem, ezzel hátraküldve az általam kreált betolakodókat, miközben felnevettem, remélve, hogy sikerül egy kicsit megnevettetnem a kis különműsorommal.
Ekkor vettem észre Neil stílusában beállt változásokat, ami egyből lelkendezésre adott nekem okot. Mikor megköszönte csak elmosolyodtam, igazán így gondoltam, nem szokásom lódítani, vagy túlozni. Kíváncsian hallgattam véleményét a dologról, majd én is megosztottam a sajátom. Tisztára mint egy felnőtt beszélgetés. - Viszont fontos részét teszi a ki annak a képnek, amit a világnak akarunk mutatni magunkról - mosolyodtam el, és közben eszembe jutott, ahogy anyum magyarázott a divatról mindig is. Annyira szereti, néha már-már megszállott vele kapcsolatban. És annyira elegáns mindig, sosem hazutolja meg önmagát. El is feledkeztem egy pillanatra arról, mit mondott magáról, de nem voltam rest arra is jelet mutatni, hogy hallottam és értettem. - Naa nem is vagy szőrszálhasogató - nevettem. - Olyan vicces, ez a szó, nem? - kérdeztem még mindig vidáman. - Már mint kinek jut eszébe ilyen? Ez olyan mint a balfácán vagy a sületlenség - kacagtam tovább. Amikor megkérdezte, szüksége van-e stílusváltásra, látványosan eltűnődtem, még a mutatóujjamat is a számhoz emeltem, majd véget ért bolondozásom és visszatért a komoly Arianne. Vagyis pont fordítva. Na mindegy. - Igazából az a fontos, hogy te érezd jól magad a bőrödbe, mindegy is mit viselsz - mosolyodtam el, majd gyorsan hozzá akartam tenni, hogy csak mindig alkalomhoz illően öltözködjön, de rájöttem ettől nem kell Neilt félteni. Például, hogy színházba átlátszó fekete sztreccsnadrágot vesz fel.
Miután leültettem kezdett el matatni a cuccai között, és érdeklődve figyeltem mit húz ki. Mikor láttam, hogy csak papírok egyből alábbhagyott a lelkesedésem, majd megláttam kezébe a teát, és hallgattam mit mond. - Igeeen... De semmi gond, mert van kávém - juttata eszembe a kávészerű csomagolt készítményt, amit már kikészítettem. Lehet megkellett volna előbb bontanom és akkor nem bóbiskolok megint el. Átnyúltam az asztalon, hogy elérjem, majd megbontottam, és Neil felé nyújtottam - Egészségedre - hangzott el jókívánságom.
Ekkor kezdtem el itt szándékozásom okáról beszélni, és Mikey is szóba jött. Mikor elkezdett kérdezősködni Mikeyról, először nem értettem miért húzza el ennyire a mondandóját, majd le esett, hogy szívatni próbál, ezért egy dacos kifejezés ült ki az arcomra. Összeszűkítettem szemem, és csücsörítettem ajkam, és még le is kónyult. Persze ez csak műsor volt a végén elröhögtem magam, de nem váloszoltaam semmit ,,haragból". Mikor kérdezte mit csináltunk nem voltam rest válaszolni. - Csak beszélgettünk. Nem tudod tudod-e de elég sokat tudok beszélni - csevegtem. Újabb kérdése meglepett és vidáman állapítottam meg. - Na, milyen szószátyár lett valaki. A végén még engem is leelőzől. Ezután kérdeztem vissza ő mit keres itt, és válasza igazából nem lepett meg. - Akkor hamarosan itt hagysz? - kérdeztem újra lekunyoló szájjal szomorú szemmekel.
|
Felvetésére, csupán elmosolyodtam lágyan, figyelve, hogy vajon mennyire, vagy éppen mennyire nincsen még képben a történésekkel a lány. - Nem, ha jövőre is ugyanazt a szobát kapod - válaszoltam a számomra leglogikusabban ható megoldást, ami egyébként egyáltalán nem volt kivitelezhetetlen. Főleg úgy, hogy másoknak azt a luxust is megengedte az iskola, hogy egyedül legyenek egy szobában. Ezt egyébként csak addig tartottam jó ötletnek, amíg egy beszámíthatatlan figurát hagytak egyedül, mert jó lett volna, ha az éj leple alatt nem tesz másban kárt... Bőven elég volt, ha csak önmagukban tettek. De amikor csupán kényelmi szempontból, vagy a mérhetetlen sznobizmus vezette hisztiroham miatt engedték meg magukat, azt sokunknak nehéz volt lenyelnie, főleg mikor még a szülők is adták a lovat a csodás nevelésük alá, hogy ami jár az jár, vagy búcsúzhatunk a támogatástól. Mert nem lett volna egyszerűbb előadni, hogy a gyereknek nem jó a személyisége a társas életre és nem vállalnak felelősséget, ha a felesleges kerék szenvedi el azt, amit a kölyök amúgy magától nem tudna levezetni... De mivel az túl alantas vagy lekicsinyítő lehetne mások szemében, mert persze ez így ebben a formában nem az. Néha nem értem az emberek gondolkodását. - Mennyire nagyot? - kérdeztem aggodalmas hanglejtéssel, miközben egyik szemöldökömet felvontam. Nem tudom, hogy a költségvetésünk egy tényleg méretes példánynál mondjuk mennyire engedné meg, hogy válogassunk a különböző anyagok között, már ha egyáltalán lenne olyan, amire futná. Bár kitudja, hogy a lány szemmértékével mi számít "nagynak" ilyen téren. Mikor aztán újabb ötletet tárt fel nekem, csak oldalra billentve fejemet próbáltam kitalálni, hogy mégis ezt hogy tervezte - És mégis hogy kerülünk oda? - tettem fel végül az ezer dolláros kérdést, remélve, hogy ezzel belátja, hogy eleve az is furán venné ki magát, ha csak úgy elmennék hozzájuk, beköszönnék, hogy " Jónapot kívánok, csak jöttem a lányukkal baldachin-t venni, és bizton mondhatom, hogy semmilyen rossz szándék nem vezérel engem". Garantált lenne a sikerem, úgy érzem. - Persze, és akkor majd azért nem leszel soha kipihent, mert nem aludtál egy szemhunyásnyit sem, mert egész este azt nézegetted - húztam össze szemeimet rosszallóan, de továbbra is jó hangulattal, nem ünneprontásként tálalva a szavakat. De egyébként tényleg el tudtam volna képzelni róla.
Bizonygatására, hogy egyébként nagyon is illedelmes és jó kislány, csak látványosan bólogatni kezdtem, kérdésére, pedig egyszerű válasszal szolgáltam. - Miért hérdőjelezném meg szavaid hitelességét? - hagytam abba fejem mozgatását, ahogy derűs arckifejezéssel vártam, hogy mégis mikor adott volna okot arra, hogy úgy véljem elferdíti most az igazságot. Ugyanis nem jutott soha semmi olyan ügy eszembe, amikor hazugságon kaptam volna, és nem is láttam még illetlennek, sem nem normálisnak. Persze néha mintha a föld felett lebegett volna pár centivel, meg számomra talán ideálisabbnak látta a világot, mint amilyennek én láttam, de nem lehetünk egyformák, és neki egyébként is jól állt a fülig érő mosoly. Sokkal jobban, mint amikor nem volt meg a karkötője. Sosem voltam jó a vígasztalásban, sem az érzelmek kezelésében, és inkább kerültem is az ilyen helyzeteket, de valahogy mellette nem tudtam elmenni. Csak egy óvatos pillantást vetettem a lány karjára, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy most nem lesz-e probléma, egy darabig a láncon is tartva a tekintetemet.
Mikor aztán végig nézett rajtam, és láthatóan megdöbbent rögtön az én tekintetem is odavonult, megriadva, hogyha esetleg összekoszoltam volna magam. De hogy mivel tettem volna ezt, az jó kérdés, ugyanis evés közben végig egy tálcát tartottam magam elé, inni meg ha le is ittam volna magam, akkor annak a kilöttyent víznek már fel kellett volna szívódnia,de persze ahogy neki is állt lelkendezni szokatlan külsőmnek, meg is nyugodtam. Komolyan ez a lány. - Köszönöm... - fogadtam kurta hálával és egy visszafogott mosollyal a dicséretet, azonban következő mondatán csak elvigyorodtam. - Nem a ruha teszi az ember Arianne, belül még mindig az a szőrszálhasogató D.Ö.K. elnök vagyok, aki eddig is voltam - feleltem, miközben meg is igazgattam magamon felsőmet, hogy az esetleges gyűrődéseket ezáltal elkerülhessem. További lelkendezésére végül aztán kicsivel komolyabb arckifejezéssel pillantottam rá. - Úgy véled rám férne már? - kíváncsiskodtam, remélve, hogy megosztja velem véleményét, bár kötve hiszem, hogy ez az újonnan megismet észrevétel bármilyen változást eredményezne külsőmön, de ez ettől függetlenül nem jelentette azt, hogy ne lennék kíváncsi új ismeretekre. Csak azt, hogy reálisan nézve kevés esélye volt a lánynak meggyőznie engem egy gardrób frissítésről.
Mikor aztán ülőhellyel kínált, elfogadtam ajánlatát, bár be kellett vallanom, hogy először a vele szemben lévő széket néztem ki magamnak, hogy az igazán kedvemre való lenne, na meg persze eleve oda szoktam letelepedni általában. De ennyire nem voltam macskás természet, hogy csak ahhoz volt kedvem, amihez már hozzászoktam, így aztán hamar le is huppantam mellé, feltéve aktatáskámat magam elé az asztalra, hogy aztán kicipzározva azt kivehessek egyet az összegyűjtött kötetek közül, majd a már régen letett teámért nyúltam. - Szívesen megkínálnálak, de nem tartok magamnnál cukrot, és ha jól tudom nem vagy odáig a nem túl édes dolgokért - pillantottam rá a szemem sarkából mosolygósan, miközben lecsavartam a tetejét, ami egyben pohárként is szolgált.
Ahogy belekezdett a mesélésbe, csak óvatosan oldalvást fordulva ajándékoztam meg figyelmemmel, ahogy felpakoltam könyökömet a mögöttem lévő széktámlára, a másikat pedig az asztalon hagytam. - Igen, hallottam róla - feleltem nem túl hosszasan ecsetelve a további ismereteimet, azonban mikor folytatta, csak egy óvatos mosollyal bólogattam rá, próbálva ezzel s a folytatásra sarkallani, amit nem is tagadott meg nagyon tőlem. - Lássuk csak, abban a csoportban... Ha jól értem Michael keresztnévvel élő egyén... Vajon Michael Jamie Peterson-ra gondolsz? - kezdtem az elejét szándékos lomhasággal, a végét pedig ártatlan mosolygással zárva, mint akinek egyébként fogalma sem lenne semmiről. - És mégis mivel? - folytattam továbbra is derűs arcjátékomat, tényleg jót szórakozva a lány gondtalanságán. - Szorgalmi szeméyre szabva és egyéni módszerrel kérve, mi? - ingattam meg végül a fejem nem leplezett rosszallással. Mondjuk az tetszett, hogy komolyan is vette a dolgát, és nem csak magasról tett rá, mint ahogy azt a körülöttem lévőktől megszoktam már. További csacsogását arról, hogy mégis miért is van itt, fegyelmezett figyelemmel hallgattam, főleg mivel aztán kétségbe is esett, hogy félre értem, és zavartatnám magam jelenlétem miatt. Akkor már eleve nem kínált volna hellyel, szóval ennyire nem kellett volna emiatt aggódnia. - Én minden szombat délelőttömet itt töltöm - válaszoltam, majd kortyoltam egyet a teámba. - De persze csak addig, amíg véget nem ér a mosásom - kocogtattam meg mutató ujjammal a kezemen lévő karórámat. |
Kérdésére csak összevontam a szemöldököm, de szememet még mindig nem nyitottam ki, csak a válaszadáskor. Kerestem tekintetettemel, de sajnos sehol se találtam, viszont ahhoz még túl nehéz volt a fejem, hogy megforduljak, ezért elkezdtem beszélni a toltlartomón lévő kis Csingiling figurához, aki a cipzárhúzással segített mindig, a rózsaszín alapon sokszínű tolltartómon. - Nem gondolod, hogy erre a kis időre felesleges lenne? - kérdeztem, majd támadt egy remek ötletem. - Viszont ha találunk elég nagy baldachint otthon tuti jó lenne megcsinálnunk! - kezdtem el lelkesedni. A hatalmas baldachin azért volt fontos, hiszen az ágyam is az volt szobám nagy részét az tette ki, középén egy kis emelvényen volt.. Mellette a gardróbom és a fürdőm ajtatja található, vele szembe a folyosóról vezető ajtó és a többi tárgy a szobámba körlötte foglalt helyet. Majd ezután támadt egy mégjobb ötletem. - Úúú vagy csináljuk meg Hamtonba, és akkor egész nyáron látnám! - végig se futotta fejemen, hogy talán ahhoz, hogy ez megvalósuljon Neilnek el kéne velem jönnie, amit nem biztos, hogy akar. - Úúú és majd behintem a végén tündérporral, és különlegesen fog csillogni az egész, ha valaki aláfekszik - magyaráztam a fiúnak, pontosabban a babának.
Lassan ébredeztem, viszont a válaszaim még mindig nem voltak olyan átgondoltak, mint egyébként, mondjuk ez kihívás, mert máskor se ékeskedek ilyen dolgokkal, egy helyzetet kivéve. Mikor apunak vagy anyunak fontos üzleti partnere érkezik, és nem mondhatok semmi sületlenséget, vagy fura szavakat, mint például a sületlenség. Egyáltalan ki találta ki ezt a szót ebben a kontextusban? Ha meghallom ezt a szót, nekem egyből egy hatalmas pórul járt kacsa jut eszembe, nem egy értelmetlen ötlet vagy buta mondandó. Az előző gondolat menetre visszatérve, ezeken az eseményeken csillogtatom meg azon szocális készségeimet, kultúrális tudásom, és etikusságom ami még Neilt is lenyűgözné. Tényleg egyszer meg kéne neki mutatnom! Mindenesetre, a jelenlegi helyzet egyáltalán nem volt erre alkalmas, kómás állapotomnak hála. De mindenképp tudani akartam vele, mire vagyok képes, ezért is kezdtem el motyogni a baldachin történet után. Na meg azért, mert rendesen sikerült bepirulnom, és ez a fekvés se volt túl nőies, és biztos, hogy le is ettem magam. Óvatosan odaemeltem kezem, ahol a kajamaradékot sejtettem, de nagy meglepődésemre nem volt igazam, szóval kicsit még büszke is voltam magamra. És meg pont most szólt, olyan cukin, hogy parancsoljak. - Tudod én tudok illedelmes és normális is lenni - kezdtem a kotyogást, majd megfordítottam fejem, hogy most már lássam is arcát, de egyelőre csak azt figyeltem, és észrevettem mosolyját, mire én is elmosolyodtam. - Hiszel nekem? - néztem rá.
Majd egy hirtelen megrökönyödés után felkaptam a fejem, és egyből ki is szakadt belőlem meglepődésem tárgya. - Jééé, rajtad sima ruha van! - sosem képzeltem el, milyen lehet Neil az elegáns megjelenése nélkül valahogy ez olyan, mint Micimackó a pólója nélkül, vagy Marylin Monroe barna hajjal, vagy én vidámság nélkül. Hihi. - De jól áll! - kacagtam fel, miközben szám elé kaptam a kezem. - Nagyon fura téged így látni, mintha egy teljesen új oldalad lenne - magyaráztam neki, miért kerítek ilyen nagy feneket a dolognak. Na meg anyum vénájából nekem is jutott, és imádom az ilyen divattal és ruhákkal kapcsolatos dolgokat. Na jó, ez így tuti nem volt helyes. - A végén még valami új stílust is átveszel - tettem hozzá nevetgélve, természetesen nem komolyan gondolva. Ekkor juttott eszembe, eddigi legnagyobb otrómbaság amit vétettem, azaz nem kínáltam hellyel a fiút. - Nem ülsz le? - kérdeztem, és szememet a melletem lévő székre vezettem, amit még meg is próbáltam neki kihúzni, viszont a fene a dolgának, teljesen fa volt, és szép faragott nehéz, így hát félkézzel, ülve nem igazán tudtam megmozdítani, így egy nagyobb lendületetet véve, igyekeztem eltolni, ami sikerült is, legalább két centivel, majd egy nagyot szusszanva hagytam, hogy ő intézze el a dolgot.
Következő kérdése kicsit váratlanul ért, de teljesen logikus volt. Örömmel kezdtem bele történetembe. - Gondolom tudod, hogy nem rég átkerültem egy másik spanyol csoportba - ezt azért mondtam így, mert megmaradt, hogy még karácsony előtt Neil egyszer mesélte, hogy az órarend készítésbe is segédkezik. - És ott megismerkedtem egy fiúval, Mikeyval - folytattam, és egyre jobban kezdtem belelelkesedni a mesélésbe, még a mosoly is visszakuncorodott az arcomra, ami általában is ott van. - Nem tudom mi a vezetékneve, de nagyon jó fej. Esetleg ismered? - fordultam oda hozzá, válaszára várva. - Sajnos sikerült bajba sodornunk magunkat - itt egy kicsit felkuncogtam visszagondolva az emlékre. - És így mindketten bünti házit kaptunk - fejeztem be rám nem vallva gyorsan, majd eszembe jutott a lényeg. - De egyébként csak egy kicsit be akartam kuckozni és olvasni egyedül - itt a nasikra és a könyvra böktem. - Csak ugye kellemest a haszonassal - ismételtem meg a mondást, amit már annyi ember ajkáról hallottam. Ekkor jutott eszembe, hogy az előbbi mondatom félreérthetően hangzott, ezért gyorsan elkezdtem szabadkozni. - De semmi baj, hogy jöttél... Már mint örülök, hogy itt vagy, csak nem számítottam rád ilyenkor - hadartam le a mondandómat, remélve, hogy most nem pirultam el. - És téged mi szél hozott ide? - kérdeztem illedelmesen. |
Ha valamilyen csoda folytán Michaelt reggel ébren találtam volna azokban az időintervallumokban, amikor a szobánkban tartózkodtam, és arról érdeklődött volna, hogy tartogatok-e a mai napra bármiféle újdonságot, hogy egy parányit is eltérhessek a jól megszokott beosztásomtól. Egyértelműen azt válaszoltam volna, hacsak azzal nem számolunk el komolyabban, hogy megkímélem magam egy aprócska kerülőtől, hogy az általam elkészített fekete teát igyam, és ne a mostanában szokásommá vált kávét fogyasszam. Ugyanis az igazság az, hogy a múlt hónapban lemaradt a szokásos pótló csomagból, amit apánk Eliotnak és nekem szokott küldeni, a fekete tea lerakatom, így kénytelen voltam egy sokkal veszélyesebb koffein pótló után nézni. Hiszen a fekete teában található tea-koffein, ami kisebb mennyiségben ugyan, de a zöld teában is megtalálható, lassabban hat és hosszabb ideig, vagyis nem okoz hirtelen felpörgést, ellenben a hagyományos kávé-koffeinnel, így nem élinkíti a gyomorsav termelődést, nem emel a koleszterin szinten és a hirtelen szívdobogás előfordulásának esélyét sem emeli meg. Na de az innivalókat félre téve. A válaszom tehát nemleges lett volna, ugyanis akkor még fogalmam sem volt, hogy milyen meglepetés várt engem a könyvtárban, nyugodt szundikálás közepette.
Éppen ebből kifolyólag nem is voltam felkészülve rá, és mint oly sokminden mással is, amihez nem készülök elő, az belőlem is olyan furcsa reakciókat vált ki, amiket normális esetben nem tennék meg. Ha tudtam volna, hogy így találok rá, ahelyett, hogy kapásból a személyes szférájába török inkább leültem volna elé, így tartva szemmel, hogy a Tündérlány vajon meddig durmol még, míg ki nem piheni magát teljesen. A megfigyelés helyett azonban én úgy döntöttem, látva, hogy előzőleg valamin egyébként dolgozhatott, és ami számomra már az előzőnapokból ismerősen hatott, hogy most szépen felkeltem... Mikor aztán motyogni kezdett természetesen meglepődtem, így vissza is húztam kezemet a tisztes távolságba, miután megszabadítottam a néhány kellemetlen morzsától, ami odatapadt, miközben felkuncogtam.
Válaszára csak nagyra nyíltak szemeim, miközben mosolyomat fenttartottam, örülve, hogy végre ezt meg sikerült értenem, mert kitudja, lehet hogy épp az előbb küldött el melegebb éghajlatok felé, csak ugye nem sikerült elég érthetően fogalmaznia... A megszólításra, csak végig néztem magamon. Többnyire valóban inkább hasonlítottam, valami puccos "hercegfi"-re, mint a kortársaim átlagára, azonba ma a "játszós" ruhám volt rajtam, ami még így is egy egyszerű világos kék szélesebb nyakú pólóból és egy kényelmesebb vászon nadrágból állt. - Ebben az esetben lehet, hogy szerelhetnénk fel, nem gondolod? - érdeklődtem egy kis szünetet hagyva az ébredésre a lánynak, felvetve az ötletét, hogy ha náluk otthon nincs is, akkor itt az Akadémián beszerezhetünk nei, ha szeretne persze, és nem pont azért van, mert amúgy már régebben próbálkozott azzal, csak rendszeresen maga köré tekerte éjszaka. Az nekem is ismerős, hiszen kiskoromban néha a nyári melegben éjszaka inkább kinn aludtam, mikor már lehült a levegő, azonban, hogy ne faljanak fel elevenen a szúnyogok apa felszerelt egy szúnyoghálót, amivel én minden áldott reggelre becsomagoltam magam.
- Parancsolj - mosolyodtam rá derűsen, zavarát látva pedig viszafogottan elkuncogtam magam. - Felteszem, hogy a könyvtári látogatásod eredeti célja nem a szunyókálás volt - próbálkoztam, hátha megered a nyelve, és mondjuk elmeséli, hogy miért kapott a szobatársammal egyező "bónusz" feladatot. Nem mintha számon szeretném kérni rajta, de az ilyen véletlenek egy kicsivel jobb kedvre derítettek, főleg ha valami nevetségesen lehetetlen háttértörténet állt mögötte, mint mondjuk, hogy mikor őt áthelyezték a jobb csoportba kapásból azzal kezdett, hogy új barátokat kiszemelve elintéze, hogy véletlenül se unatkozzanak. Ami pedig az alvást illeti, nem kifejezetten haragudtam, vagy néztem rosszalló szemmel, elvégre a bágyat és nyúzott arcokhoz vagyok szokva a hét ezen napjának ilyen korai óráján, így reméltem a továbbiakban nem fogja magát emiatt zavartatni. |
Egy rét. Egy gyönyörű zöld terület, ahol a gyepet négy levelű lóherék teszik ki. Az elterülő hatalmasság közepén ülhetek, egy színes, kockás pléden. Körülöttem egy piknik kosár, egy könyv, napszemüveg, és még néhány strandra való holmi található elvetve. Ahogy jobbra pillantok meglátom hamptonsi házunk a maga hatalmas valójába. Apu és anyu igyekszik le éppen. Apukám egy egyszerű rövidnadrágot és egy lenge inget viselt. Imádtam ilyenkor, amikor kivetkőzött a hatalmas üzletember szerepéből és csak egy egyszerű férfi volt. Férj és az apukánk. Anyukám egy könnyed nyári ruhát visel, de még így is ugyanolyan stílsos, mint bármikor máskor. Egymás kezét fogják, majd Archibald odahajol Mélaniehez és valamit súg a fülébe, majd mindketten nevetnek. Elmosolyodok. Lassan becsukom a szemem majd hallgatom az óceán morajlását.
Ugyanis ha jobb oldalamra pillantanék a homokos partot pillanthatnám meg, és a hullámzó, de mégis tiszta vizet. Ismertem ezt a vidéket, mint a tenyerem, ugyanis minden nyarat itt töltöttem, de néha még az ünnepekre is idejártunk le, hiszen sokkal otthonosabban éreztük magunkat, mint a lakásba. Szerettem, hogy a lak a vízre néz, és semmilyen kerítés nem választ el. Sirályok röppenek el, de csak a hangukat hallom, és az enyhe fuvallatot érzem. Beszédhangokra leszek figyelmes, és ahogy kinyitom a szemem nagy meglepetésemre nem szüleim állnak előttem, hanem a távolból hallom öcsémet. Egy lánnyal van, akit tudom, hogy ismerek valahonnan, de nem tudom beazonosítani. Gesztusaikból leszűrhető, hogy közel állnak egymáshoz. Röpiznek egy strandlabdával a parton, majd egy sikeres sorozat után gyors szájrapuszit váltanak. Széles mosollyal integetek testvéremnek, majd megindulnak felém. Bár előbb még nagyon távol voltak, gyorsan ideértek. Öcsém felém dobja a labdát, hogy kapjam el, amit először sikerül is megtennem, de kiesik a kezemből, és elgurul arra, ahol előbb még a piknik kosár volt.
A labda után dőlök a felsőtestemmel, hogy elkapjam, viszont rejtélyes módon továbbszökik, így csak annyit értem el, hogy összehomokozzam magam és bikinifelsőmet. Mert bár előbb még fű volt ott és egy rét, most már homok volt, mintha az egész plédet mindenestül megfogták volna és húsz méterrel arébb tették volna, mint a Simsben. Mondjuk az is lehet, hogy csak öt volt, ezekhez sosem értettem, de a lényeg, hogy lejebbkerültem. Szeretteim hangja egyrecsak háttérzajnak érződött, ahogy felpattanva a szivárványszínekbe játszó tárgy után siettem. Az viszont hirtelen tovagurult, és hirtelen egy új szereplő jelent meg a semmiből.
Kitűnt öltönyével, és elegáns ingjével, olyan volt, mint amikor a divatmagazinok éles kontrasztba állítják a hátteret a bemutatni kívánt termékkel, ezzel is kihangsúlyozva, kicsit groteszk hatást elérve. Egyre közeledett, de már rég megismertem hajáról és járásáról. - Neil - szólaltam meg mosolyogva, ezzel köszöntve a fiút, nem felfogva, hogy az álmomon kívül is elsuttogtam a szavakat. Odalépett hozzám, határozott léptekkel, de ellágyult tekintettel, én meg csak kíváncsian vártam mit szeretne. Nem tudom miket mondott, lehet csak apró semmiségeket, mindenesetre sikerüt megkacagtatnia, ő pedig rajtam mosolygott. Óvatosan hajamhoz nyúlt, amire elakadt lélegzetem, és komótosan eltűrte az arcomba lógó tincset a hajamból. Majd másik kezét számra fektette és leseperte a csokimaradványokat. Szám enyhén elnyílt, majd ekkor tette fel ide nem illő kérdését. - Van szép ágyam, de az nem baldachinos, hercegfi - ejtettem ki egyből a szavakat, majd éreztem, hogy valami elkezdi nyomni a jobb oldalamat, és nehezebben kapok ott levegőt.
Lassan kinyitottam a szemem, majd megpillantottam az álmom szereplőjét, csak most épp a valóságban voltunk. Fölöttem állt, én pedig egy össze voltam zavarodva. Hasonló tekintettel pillantott rám, mint az álombeli figura, viszont azt már nem tudtam eldönteni álmom melyik része volt valóság, és melylik nem. Visszagondoltam arra a pillanatra amit megszakÍtott, majd látványosan belevörösödtem. - Neil -,mondtam a változatásság kedvéért, bár most álombeli énemmel ellentétben meglepődöttséggel mondtam a szavakat, enyhén összeráncolt szemöldökkel. |
A szokásosan indult ez a szombat reggelem is, így ahogy általában, ma is a hangyáim etetésével kezdtem a napot, óvatosan emelve ki a szekrényből a "külső területükként" funkcionáló műanyag terráriumot, melybe némi mézet helyeztem egy műanyag palack kupakjában. Mindezután felkapcsoltam a gardróbban helyet kapott kislámpát is, mely alá visszahelyeztem az etető helyiségüket, szigorúan a lehető legmesszebb biztosítva ki azt a fészektől. A hangyák ugyanis nagy meleg vagy fény esetén rögtön lejjebb próbálnak vájni, azonban ha ez egy műanyag előre elkészített, de az életkörülményeiket tökéletesen fenntartó palackkal történik, akkor az egy előre megírt halálos ítélet számukra. Így meggyőződve, hogy az imént említett rész tökéletesen és fény mentesen van elzárva a többitől, még kicseréltem az elhasználódott víztartókat teljesen feltöltött verziókra, azután inkább vissza is hajtottam a bútor ajtajait, amíg vissza nem érek, hogy addig is háborítatlanul lehessenek. Mondjuk nem mintha Michael olyan gyakran zaklatta volna a hölgyeket sőt, igazán odáig sem volt értük, de az ördög sosem alszik alapon bőven elég lenne, ha valamelyik kevésbé kultúrált kollegája tenné be a lábát, majd jó buli alapon megpiszkálja a lányokat. Had ne kelljen elecsetelnem, hogy mi történne, ha valamelyik gumicső kilazulna a helyéről észrevétlenül...
Tehát miután kellőképpen biztonságban tudtam a hangyafarmomat előbb a vízforralóhoz lépve a tegnap már bekészített vizet forralásra ítéltem, melyen csupán lenyomtam a gombot, tudván, hogy ha fel is forrna a távollétemben úgysem lesz gond, elvégre autómatikusan le fog majd kapcsolódni, így a heti használt ruháimmal a hónom alatt indultam meg, kissé felszabadultabban, hogy több hangerőt is megereszthetek már magamnak a folyosókon a settenkedésen kívül, ugyanis nem állt szándékomban felkelteni a zajolásommal a szobatársam, én sem díjaztam, ha megzavarták a rutinomat, nem mintha bármilyen rendszert sikerült volna találnom nála a hétvégi ébresztő nélküli teljesen véletlenszerű feleszmélésekben.
A megfelelő kímélő program kiválasztása és mosóporok betöltése, valamit a ruhák bepakolása után természetesen vissza is indultam a szobámba, hogy a már meleg vízből fekete teát keverve feltölthessem azzal a termoszomat, fejben tartva, hogy mennyi időm maradt, majd a szokásos aktatáskámat felmarkolva indultam a könyvtár felé, hogy a múltheti adagomat leadva új kötetek után érdeklődjek. Persze már senki sem volt meglepve, hogy ismét 8 könyvet hoztam vissza és olvastam el egy hét alatt, végeztem a dök elnöki munkámat és maradtam évfolyam első. Mondjuk a rekordom eddig igazából 16 könyv volt, de akkor nem is szombat délelőtt jelentkeztem, hogy megvagyok, hanem csak 1 után, mert egy kötet még hátra volt. Az meg más tészta, hogy büntetés nélkül egyébként egy hónapig lehetett nálunk a kikölcsönzött darab, de sértette volna a büszkeségem, ha nem végeztem volna minddel egy hét alatt.
Miután szépen le is papírozták, hogy ismét teljesen rendben és egészségesen nem rongáltan állítottam vissza az irományokkal, csak a szokásos felajánlást követően indultam meg velük a polcok közé, hogy visszapakoljam őket a helyükre, miután azt is megtudtam, hogy érkezett néhány új idegen nyelvű darab is, amelyeket még nem volt esélyem a kezem ügyébe kerítenem, így elégedetten vetettem magam a nyomukba, némi tananyaggal is megfűszerezve. Minél hamarabb le akartam tudni ugyanis az évvégi beadandókat, hogy a lehető legjobb minőségű házi feladatot adhassam ki a kezeim közül, ugyanis az idő múlásával nekem egyre több dolgot kell majd megoldanom, kezdve az évzáró ünnepséggel, meg a többi finomsággal, ami ennek a velejárója.
Majd felszerelkezve új szerzeményeimmel, belső megnyugvással és egy kellemes mosollyal az arcomon indultam meg állandó asztalom felé, mely egy egészen félre eső helyen pihent, és habár nem volt rajta a nevem, de gyanítottam, hogy ebben az időintervallumban nem sokan akartak itt helyet foglalni. Elvégre eddig soha nem volt még példa, hogy valaki pont erre járjon, vagy már előttem ott foglaljon helyet. Ismétlem... Eddig. Egyből megtorpantam, ahogy kivettem az ülő alakzatot, majd csak kérdő tekintettel vizslattam végig, amint feltűnt, hogy nem rendeltetésszerűen használja a berendezési tárgyakat, azonban ahogy közelebb léptem, nem tudtam megállni, hogy egy mosoly ne kússzon ajakaimra a felismerés után, hogy ki is az a kis renitens, aki szerint ez egy kényelmes póz az alváshoz. Óvatosan helyeztem az asztalra temoszomat, hogy ne legyen hangja a két anyag érintkezésének, majd úgy léptem közelebb a lányhoz, egy meleg arckifejezéssel fésülve ki haját arcából, remélve, hogy még nem állt neki megcsócsálni azt, habár könnyedén el tudtam róla képzelni, amilyen kis szeleburdi volt. Aztán meglátva a - feltehetően - reggelijének maradványait arcán, csak egy gyengéd mozdulattal töröltem le szájának sarkából. - Csipkerózsika, a hercegnőknek egy csodaszép baldachinos ágy dukál, nem? - kérdeztem óvatos halksággal ejtve a szavakat, hogy a felébredne se ijedjen meg annyira. |
Mindig is régi vágyam volt, hogy egy csendes hétvégi reggelen bekuckozzak a könyvtárba egy kis nassonivalóval és egy jó könyvvel, amíg minden háborítatlan. Ezért a mai szombat reggelemet úgy döntöttem erre áldozom. Amilyen jó ötletnek tűnt ez eddig, ugyanolyan rossznak abban a pillanatban mikor megszólalt az ébresztőm. Szerencsére hamar megjött a kedvem az egész kis kalandomhoz, bár a reggeli zuhany alatt majdnem elaludtam, pedig az egésznek az lett volna a célja, hogy felébredjek. Kifésültem hajam miközben azon gondolkoztam, hogy mit viseljek ezen különleges eseményre. Végül egy laza nagyméretű poló - ami természetesen rózsaszínbe pompázott- és egy magasderekú farmershort mellett döntöttem, majd felhúztam topánomat és elindultam első úticélom felé a büféhez.
Nemsokára már a könyvtár bejárátánál álltam, és ott lapult táskámba egy csokis péksüti és egy alma, amiről fogalmam se volt, hogy be lehet-e vinni, mindenesetre én bepróbálkoztam. Hamar segítséget kértem a kedves könyvtárostól, aki nem is volt rest kiszolgálni. Sajnos nem csak az olvasás iránti szenvedélyem erősödött fel ennyire, hanem feladatom is volt. A múltkori spanyol óra. Sikeresen elkéstem, és utána még Mikeyval is dumáltunk, szóval a tanárunk bünti feladatot adott. Spanyol szavak definícióját kellett kiírnom a spanyol értelmező kéziszótárból, és átfordítani őket. Szóval az úr ide-oda rohangalása után kezembe nyomott egy hatalmas könyvet ami a Spanyol értelmező kéziszótárra hallgatott és egy sokkal barátságosabb kötetet a Szerelmünk lapjait. Viszont az első kötet eléggé lesokkolt ahhoz, hogy kiessek az egyensúlyomból és ide-oda cikázzak a könyvekkel. Egyáltalán ki nevezi őket kéziszótárnak?
Szerencsére szerencsésen sikerült odaérnem egy távoleső lyukba, egy hatalmas asztalhoz, és egyből letettem a könyveket, és egy hatalmas szusszanás mellett leültem, majd elkezdtem kipakolni, mikor biztos voltam benne, hogy nem látnak. Egy dobozos tejeskávé, az alma, a péksüti, mappa, amibe a lapok vannak, a tolltartóm, a telefonom - ami a spanyol - angol szótáramnak fog szolgálni -, és persze két könyv. Ettem egy kicsit a csokis finomságból- közben sikeresen összemorzsáltam a szám szélét, amit sikerült nem észrevennem -, majd egy kicsit szomorúan toltam arrébb a regényt. Fellapoztam a hatalmas darabot, és alig telt bele fél percbe megtaláltam az első szót. Kifogás. A többi tizenkilenc is ilyen szellemes volt felépítve, mint kutatómunka, szemtelenség, vagy olyan szavak amiknek egyébként se tudom a jelentését. Ekkor csúszott ki egy hatalmas ásítás a számon. Úgy látszik mégsem nekem való a korán kelés. Elővettem a mappából egy lapot, majd vissza csúsztattam a táskámba, ami pedig a kezembe maradt rátettem a könyv azon oldalára, ahol nem a definició volt, majd elkezdtem precízen lemásolni a szót, majd odatartottam a tollat tartó kezem a számhoz. Mert ásítottam. Megint. Az első szót sikerült ilyen küzdelmek árán megírni, viszont mikor a fordítás következett a fejem leesett a könyvre - pontosabban az azon lévő lapra, és elaludtam tollal a kezembe, így a könyvtárt az eddigi könyvlapozás és toll sistergés helyett egy újfajta nesz töltötte meg, az enyhén hangos szuszogásom. |
Arianne Shepherd és Neil Devine |
[18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
