|
Témaindító hozzászólás
|
2018.08.29. 00:21 - |
Nina al Ghul & Vasco Pierre Pike |
[8-1]
Egy idő után már nem is akartam erőlködni azzal, hogy a lányt rávegyem bármire is. Még lenyűgözni sem tudtam… Bár az már a saját butasága, hogy mindenben csak a rosszat látja. Örülhetne annak is, hogy egyáltalán hozzá szóltam. Vagy hogy ránéztem. De persze mindig lesz pár ember, aki annyira pökhendi, életunt szerencsétlen, hogy semmi se tudja boldoggá tenni.
Nem tetszett az sem, ahogy az orrom alatt rágyújtott. Nincs bajom a cigarettával, én is szívom, sőt, még pipázom is – de ha társaságban vagyok, mindig megkérdezem a másikat, zavarja-e, ha rágyújtok. Bár az is igaz, hogy ettől a lánytól túl sok lenne ennyit elvárni. Ha öngyilkos akarnék lenni, leugranék az egójáról az illemtudására. Még jó, hogy nem akarom megfosztani a világot magamtól – túl nagy veszteség lenne.
- Igazából a nevedet sem tudom még – kezdtem bele hirtelen, aztán én is előszedtem egy cigarettát a zsebemből. Meggyújtottam, aztán az orromon át kifújtam a fehér füstpamacsokat. – Várj, igazából nem is akarom tudni. A végén még kiderül, hogy valami túlontúl hatalmas ember lánya vagy! – Magamban megforgattam a szemeimet, aztán még egy szívás után el is pöccintettem a cigarettát. Finoman eltapostam, ügyelve a lakkcipőmre.
Az autómra néztem, aztán vissza a lányra. Ennyi elfecsérelt idő után vonzóbbnak tűnt visszaülni a krémszínű bőrülésre, és Bach-ot hallgatva átszáguldani a szigetet. Csak stílusosan.
- Na jól van drágám, nem akarom tovább lopni az idődet. Azért azt tanácsolom, a jövőben ne sok cigarettát szívj el előttem az iskola területén. Tudod, ha nem lennék ilyen úriember… - legyintettem, és már el is indultam az autóm felé. – Remélem, még összehoz minket az élet, hercegnő. Akkor már el is árulhatod, hogy ki vagy igazából... Au revoir!
[LEZÁRT KÖR]
|
 Úgy éreztem, lassan ideje lesz utána néznem, ki a franc is ő. Na nem mintha hirtelenjében elöntött volna az érdeklődés árja, de ki tudja mit találhatok róla, ami a későbbiek folyamán hasznos lehet. Noha titkokat nem valószínű, apró, hasznos morzsákat simán, mondjuk botrányosan véget ért kapcsolatokról, hasonlókról. Ha tényleg olyan híres, amilyennek mondja magát, akkor biztos mindenhol üldözi a paparazzi, akármerre járjon is. Ha meg nem? Akkor vagy egy senki, vagy valaki, aki iránt érdemes komoly érdeklődést mutatni, mert esetleg érdekes, és hasznos dologban utazik. Igazából az utolsót tartottam a legkevésbé valószínűleg a hatalmas mellénye miatt. Ha tényleg érdemleges figura lenne, akkor itt sem verné nagy dobra egy ismeretlen ember előtt, hogy milyen gazdag, befolyásos, akármi. Meg amúgyis, mi van ha gazdag, de emellé hülye is? Az alapból nem egy vészes párosítás, de ahhoz kevés, hogy a nagyapám, és ezzel együtt az én figyelmemet felkeltse. Ez van!
- De nem tudom, és nem is érdekel, falatka. - elég kevés ismeretséggel rendelkeztem gazdag körökben, a sok simulékony, szókiforgató embertől mindig is a falra másztam. Egyszer annyira ideges lettem, hogy leordítottam az egyik fejét, valamint elküldtem a jó büdös francba. Fenséges volt látni, ahogy fennakadt a szeme, aztán meg el is kezdett dadogva magyarázkodni. Betegre röhögtem magam rajta. De azóta nagyapám gondosan megkérdezte, hogy akarok-e ilyen csodás eseményre menni. Ha volt hozzá kedvem, akkor szépen megkért, hogy viselkedjek rendesen, bájcsevegjek, és még véletlenül se mondjam meg őszintén a véleményem. Úgy meg tök uncsik voltak, szóval hanyagoltam őket. A legfontosabb személyeket - akik nagyapám “baráti körét” alkották - ismertem, számomra csak ők voltak lényegesek. Emiatt pedig az se érdekelt volna, ha ő az angol herceg unokaöccse, vagy tudja a franc mije.
Ha tényleg annyira fontos lett volna, akkor biztosan régen bemutatkozott volna már. Alapjáraton én is imádtam hencegni a származásommal, de az eddigiek alapján úgy véltem semmi nem hatja meg, vagy kelti fel az érdeklődését, szóval a származásomról szóló tényeket is unott egykedvűséggel fogadná, még akkor is, ha történetesen meglepődne.
Ha jól tudtam, akkor a nagyapám is pénzelte ezt a kócerájt, elvégre itt a mieinket is okították. Az Árnyékliga tagjaira pedig bármikor, akármennyi pénzt rááldozott volna. Persze illett volna tudnom, de annyira nem érdekelt… a pénzügyeknél kevesebb unalmasabb és bonyolultabb dolog létezett univerzum szerte. Ennek ellenére tanulgattam, hogy boldog legyen a nagypapi. Szörnyen szorgalmas kisleány voltam… jó oké, ez szemenszedett hazugság. De ja, valamennyit tanultam ebből a förmedvényből, hiába nem mutattam felé annyi érdeklődést se, mint az Akadémia legszürkébb kisegere iránt.
- Ja - feleltem lazán, majd visszacsúsztattam a zsebembe az órát. Most más ékszer nem is volt nálam, ugyan elég sok volt belőlük, inkább az ékszeres dobozban porosodtak, ahelyett, hogy viseltem volna őket. Sosem esett jól túlcicomázni magam, egyszerűen zavart a túl sok ékszer, inkább egy-egy nyakláncra vagy karkötőre korlátozódott a viseletem.
- Hát persze - biccentettem rá nyájasan, amikor elkezdte bizonygatni, hogy ő aztán olyan nagyon gazdag. - Na látod - értettem vele egyet, noha sejtettem, hogy szavai mögött jó indulatnak szikrája sem rejtőzik. De néha kedvességgel, és egyetértéssel igencsak meg lehet lepni a hallgatóságot, nemde? Benyúltam a zsebembe, majd elő halásztam onnan egy doboz cigit, meg egy öngyújtót. Kihúztam egy szálat, az ajkaim közé vettem, majd a levegőt beszívva meg is gyújtottam. A két, továbbiakban felesleges tárgy visszakerült a zsebembe, én pedig elégedett pöfékelésbe kezdtem. Minden bizonnyal tilosba jártam, de hol érdekelt ez engem? Hát egyértelműen sehol. Nem jelentett problémát bármit is becsempészni az Akadémia falai közé. Láncdohányos azonban nem voltam, noha időnként jól esett egy-egy szál, elsősorban azért szívtam, mert a baráti köröm legtöbb tagja szintén hódolt eme káros szenvedélynek. |
Őszintén nem is értem, minek pazarlom még az időmet olyan személyekre, mint ez a hölgy, de néha talán élvezem fárasztani magamat. Az unott szemöldök húzogatással és szemforgatással ki lehetne kergetni a világból, de úgy döntöttem, kivételt teszek a lánynál, és nem sértődöm meg. Milyen jófej vagyok!
Mikor közölte velem, hogy nem érdekli, miről beszélek, én voltam az, aki unottan felvonta a szemöldökét. Nem érdekli? Annak is örülnie kéne, hogy odamentem hozzá, mert rohadtul egy senki hozzám képest. Az én nevemet az amerikai elnök is tudja basszameg, ő pedig... Ki a fene is egyáltalán? Valami szerencsétlen, aki jól kikapott pár szuperképességet, és mivel nem tudja használni őket, idejött az akadémiára? Valószínűleg. Ha tudná, hogy azért van olyan szék a popója alatt és azért aludhat olyan kényelmes ágyban, amilyenben alszik, mert én pénzelem ezt a kócerájt, talán nem hordaná úgy fent az orrát, mint egy fennhéjazó kis pudli.
- Ha tudnád, milyen jó családból származom, kincsem. - Lebiggyesztettem az alsó ajkamat, ahogy ránéztem. Látszólag semmivel sem lehetett lenyűgözni, még a gyémánttá vált kezeimmel sem, habár a gondolatokban nem bírok olvasni. Egyre inkább kezdett felpaprikázni az unottsága és érdektelensége, és az a hihetetlen flegmaság, ami áradt róla. Ennek ellenére nem tágítottam, továbbra is ragaszkodóan mosolyogtam rá.
Nem hittem, hogy sikerül majd rávennem bármire is, így akkor sem éreztem fikarcnyi sikert sem, mikor elkezdett valamit kihalászni a zsebéből. Gondoltam, hogy csak tréfálkodni fog velem.
- Mindened? Igen? - Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy kikapom az orrom előtt lengetett órácskáját a kezéből, de végül nem számoltam fel olyan értékesnek magamban, hogy megkockáztassak egy tolvajnak titulálást. Inkább tovább hallgattam a hölgy mondanivalóját, és megvártam, amíg szépen befejezi.
- Túl gazdag vagyok. - Húztam egy széles és álszent mosolyra az ajkaimat, aztán a vállam felett hátrapillantottam a járgányomra. - Viszont képtelen vagyok igazat adni neked, valóban nem illene egy olyan kölyökkel lesikáltatni a verdámat, mint amilyen te vagy.
|
Utáltam, ha tök random emberek csakúgy odatolták hozzám a seggüket. De most komolyan, hogy merik? Az én nevem az egyik legnagyobb ebben az iskolában, annak is örülniük kéne, hogy egyáltalán rájuk nézek, csupán attól is mélyen lekötelezve kellene érezniük magukat. Ennek ellenére rendszeresek voltak ezek az esetek, amikor valami nevenincs idegen szimplán szóval illetett. Olyan pofátlanok! Most azonban úgy döntöttem kivételt teszek a pasasnál, és nem sértődöm meg. Milyen jófej vagyok!
- Ezt egy szóval sem mondtam - vontam fel a szemöldököm a hanghordozására. Ugye nem fog elkezdeni itt az orrom előtt hisztizni? Akkor tuti itt hagyom. - Biztos… - húztam fel unottan a szemöldököm.
- Nem érdekel. - közöltem vele fapofával. Az, hogy még mindig itt hencegett az ékszereivel, több dolgot is elárulni látszott. Még mindig előttem szobrozott, ami azt jelenthette, hogy vagy személyesen tőlem akar valamit, vagy csak élvezi, hogy nem vagyok könnyű préda, akit rávehet valamire. - Valóban. - válaszoltam könnyedén. - Éppen ezért azok is ilyet igyekeznek beszerezni, akik fent kívánják tartani a látszatot hogy jó családból származnak. - De most komolyan, az olyanok, akik csak gazdagnak meg befolyásosnak szeretnének tűnni, de nem azok. Az obszidián meg inkább azoknak kellett, akik bármit megengedhettek maguknak, és a gyémántot már megunták. Azt, ahogy bőre is gyémánttá vált, fapofával néztem végig. Na jó, a szobámba asszem elfogadnám akt szobornak.
- Hát ez… csodálatos - hangomból erőteljes kétkedés hangozhatott ki. Valahogy sosem értettem, miért jó hullák cuccait gyűjtögetni megszállottan. De most komolyan, tisztán látom magam előtt, ahogy belopódznak és letépik a friss, még gőzölgő hulláról a szajrét. Ez undorító! Mellesleg pedig a túl sok pénz elverésének egyéb, kevésbé gusztustalan módjai is akadnak bőségesen. A mézesmázos dumával azonban nem ejthetett át.
- Tudod mit? - villantottam rá egy bűbájos mosolyt, mintha épp az ajánlatát tervezném elfogadni. Szépen lassan nyúltam be a zsebembe, hagyva neki időt, hogy sütkérezzen a dicsfényében. Ujjaim a zsebemben ráfonódtak az ott lapuló órára. Nem egyszerű darab volt, hanem egy igazi kincs. Színarany foglalatában gondosan csiszolt smaragdok foglaltak helyet, körülölelve a számlapot. A nagyapámtól volt ez is, mint sok minden más, de szerintem nem vette. Viszont én legalább nem loptam, hanem tőle kaptam. Igazából semmi szükségem nem volt rá, hogy színarany órám legyen, de mivel az időt pontosan mutatta, másik óraként szuperáló szerkezetem nem lévén, rendeltetésszerűen használtam. Most előhúztam a zsebemből, és meglengettem az orra előtt. - Néhány egyszerű csecsebecséjért akár magadnak is lemoshatnád. Biztos remekül állna a kezedben a súrolószivacs. - nem bírtam magam tűrtőztetni, ajkaimra gúnyos, elégedett mosoly kúszott. - Amúgysincs semmi számomra értékkel bíró, amit adhatnál nekem. Mindenem megvan, amit csak akarok. - kihívóan belebámultam a szemeibe. - Mindemellett ha tényleg olyan gazdag lennél, és valamennyire is becsülnéd azt a kocsit, elvinnéd egy rendes autómosóba. Én egészen biztosan nem ülnék bele egy olyan kocsiba, amit az itteni kölykök sikáltak le. - fintorodtam el. Amúgyis, számomra a tárgyak értékkel bírtak - az emberekkel szemben -, s hiába volt valamiből több mint kétszáz, annak ellenére is igyekeztem mindent a lehető legjobb karban tartani. Bár lehet ez csak az én szentimentális kötődésem volt a tárgyakhoz. |
Nézze meg az ember; mikor még csak a távolból pásztáztam a kiszemeltemet, nem is gondoltam volna, hogy esetleg okos is lehet. Tudom, fránya nagy gyökérnek hangzom, de hát manapság olyan kevés értékelhető egyénnel találkozik a magamfajta…
Mégis, egészen megmosolyogtatott az a pár felvetés, amit hozzám szegezett a gyűrű kapcsán. Mindig is bíztam magamban és a képességeimben, tessék elhinni, hogy nem mai gyerek vagyok már, mégis szeretek játszadozni. Ami ennél is fontosabb, hogy jól tudok, és ha a szavaimmal nem is vennék le valakit a lábáról, a külsőmmel vagy a gyémántjaimmal úgy is sikerül majd.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy egy férfinek sem kéne vékony gyűrűt hordania? – kérdeztem vissza élből, fennhéjazón és kissé sértetten. – Elhiszed-e nekem, hogy a nemi sztereotípiák rombolnak?
Ó, igen – érzékeny voltam mindezekre. Tinédzserkoromban keményen toltam a haverokkal; mikor azt mondták, nem merek piercinget szúratni, magamnak csináltam meg, aztán az előbb említett „a nemi sztereotípiák rombolnak” feltételezésemet is megerősítettem azzal, hogy szúrtam magamnak egy köldök- és egy mellbimbópiercinget. Az utóbbi még megvan, a szemfülesek néha ki is szúrják, hogyha vékony anyagú felsőt viselek.
- Obszidián ékszereim is vannak, szívem, ha érdekelne. Ennek ellenére továbbra sem támogatom az állláspontodat, de ugye mindenkinek lehet véleménye... Emígy meg természetes, hogy mindenki a gyémántra hajt, hiszen az a legértékesebb és a legfényesebb – ahogy ezt mondtam, a kezemen lévő bőr ragyogó gyémánttá ötlött át, szinte beleolvadtak az ujjaimon tündöklő gyűrűk. Nyájas mosoly húzódott a számra, a tipikus kihaénnem arcomat vettem elő.
- Visszatérve, ha már kérdezted – jutott eszembe -, igen fontosnak tartom az ékszerek származását. Van fülbevalóm Marilyn Monroe-tól, drágám! – Hogyne lett volna. Mindenem megvolt, amit akartam. – De bármit előkerítek neked, amire csak vágysz. Egy dolgot kérek cserébe.
Megvártam, amíg arra gondol, amire éppen szeretne; egy gyors szexre vagy egy felkérésre, hogy legyen a karomon függő maki egy bálon, ahol csupa arisztokraták járnak és mindenki pezsgőt iszogat. Habár ennek az elgondolásnak már rögtön van egy hibája is; nincsenek arisztokraták. Egy csomóan meghaltak érte, hogy ne legyenek. Én sem az vagyok, csupán jól értek a pénzhez – na meg a gyilkosságokhoz. Könnyen verek át embereket. Azt mondanák, hogy szerencsém van, és a képességeim nélkül sehol sem lennék – de ez hazugság lenne. Ugyanitt tartanék, a világ tetején. Nem kell, hogy mutáns legyek ahhoz, hogy minden lehessek. A csillogó karom és az örökéletem már csak felesleges, de előnyömre váló cicoma.
- Látod ott azt a fehér Mustangot, szívem? Igen-igen, azt ott, a poros lökhárítóval. Jót tenne neki egy pucolás, nem igaz? Arra gondoltam, hogy pár ékszerért cserébe akár te is a kezedbe vehetnéd a súroló szivacsot és a vizesvödröt… Természetesen nem erőltetek semmit, hölgyem.
|
Unalmas nap ezen az unalmas helyen. Újra. Na jó, a napok nem voltak olyan egyhangúak, mint bármelyik másik helyen. Ebben a helyben az volt a legjobb, hogy nem a képességeimért csodáltak, hanem a származásomért. Azért, amiért kellett. Mert persze, elsőre húúú, hogy csakúgy képes vagyok ezt-azt ide-oda reptetgetni, de ez azért annyira nem csodálatos már a huszadik alkalom után… de, hogy ki a nagyapám! Na az még ötvenedjére is fantasztikus. Na meg, hogy ki leszek én, mire kijárom ezt a kócerájt. Ezek csodálatra adtak okot, de a sima, mezei képességek nem. Mert a származás igenis sokat ér, kiemel az átlagos mutánsok közül.
Egy darabig azt hittem, az előzőre remek példa az új szobatársam. Az előzőt ha jól emlékszem lelkileg teljesen összetörtem, úgyhogy nemcsak a közös - mármint az enyém - szobánkból került ki, de még az Akadémiáról is elmenekült. Na tessék, ez van, ha valaki nem teszi, amit mondok neki. Kikészítem. Szóval a mostani szobatársam talán okult az előző hibáiból, talán csak alapból is ilyen készséges volt, de minden szavamra rögtön ugrott, az a csoda, hogy a talpam alá nem terített mindenhol vörösszőnyeget. Szóval lényegében biztosra vettem, hogy azt csinálok vele, amit akarok, zokszó nélkül tűrni fogja. Mint ahogy az később kiderült, ez tényleg majdnem mindennel így volt. Aztán egyik nap a barátnőimmel - hűséges követőimmel - eldöntöttük, hogy megszivatjuk a második Robinkát. Már ugyan ő is kirongyolt apám pártfogásából, de ez akkor és ott nem számított. Az volt a nagy ötlet, hogy bezárjuk valami szűk, zárt helyre, és kíváncsian várjuk az eredményt. Mint egy kísérletben. Na most ezt megneszelte valahogy Jorunn - nos igazából úgy, hogy tőlünk két lépésre teljesen hangtalanul csücsült - és kijelentette, hogy hagyjuk békén. Mind kiröhögtük, hogy el is felejtheti, meghogy tudja hol a helye, de ő tovább erősködött. Sehogy sem hagyta magát lebeszélni a dologról, így az egyik barátnőm tettlegességhez folyamodott. Ijesztően gyorsan lett jégre téve, még a mozdulatot is alig érzékeltük. Két másik barátnőm erre - szörnyen rosszul mérve fel a helyzetet - szintén a támadás mellett döntött, de hasonlóan fűbe harapott. Kíséretemből senki nem akarta elhinni, hogy talán mégsem olyan jó ötlet kikezdeni ezzel az alpjáraton szörnyen csendes lánnyal, így végül mind körülöttem, kiterülve végezte. De a legijesztőbb rész csak ezután következett. Jorunn ugyanis szemrebbenés nélkül közölte velem, hogyha bármit merészelek Red Hood ellen, akkor megöl. És amilyen érzéketlenül bámult bele a szemeimbe, még az is megfordult a fejembe, hogy véresen komolyan gondolja.
Azóta se jutott eszébe senkinek se a branchból bármi turpisság Jason ellen, aminek amúgy már Jorunn is tagja volt, ha nem is hivatalosan. Egy kicsit jobban utánanéztem ki is ő pontosan, és igen érdekes dolgokat tudtam meg róla. Na azóta nem őt ugráltatjuk a dolgaink miatt.
A mai napon se telt eddig érdekes, némileg unottan bandukoltam, amikor egy pasi lépett oda hozzám egy szimpla kérdéssel. Unottan pillantottam fel rá, amolyan “ennél gyengébb csajozós duma nem volt?” fejjel, de alaposabban szemrevéletezve megszólítómat úgy döntöttem van elég helyes ahhoz, hogy ne sértődjek meg a gyenge kezdés miatt.
- Ez nagyban függ a gyártól, a felhasznált alapanyagtól és természetesen a kinézettől. - soroltam fel könnyedén a leglényegesebb szempontokat. Lustán, és érdektelenül mértem végig a gyűrűt, amit mutatott. - Az lehet, de az ujjamra nem. Inkább pasinak való, egy nőnek túl masszív. Persze van aki ilyet hord, de az… szörnyen ízléstelen amúgyis. - közöltem vele lazán. - Amúgyis, az obszidiánosakat jobban szeretem. Ritkább, mert mindenki a gyémántra hajt. - sóhajtottam unottan. |
Finoman parkoltam le az akadémia udvarának kapujához. Gyorsan ellenőriztem magamat a visszapillantó tükörben; a hajamban még mindig ott volt a tökéletes hullám, a szemem alatt egy karika sem, az arcom frissen borotvált, puha és sima. Villantottam magamra egy mosolyt, miközben megigazítottam a lekerekített gallérú ingemet, ami egy fekete szatén nyakmasnival - nem összekeverendő a csokornyakkendővel -, volt körbekötve.
Ügyelve a bőrcipőm tisztaságára szálltam ki a Mustangomból, egy óvatos mozdulattal végigsimítva a fekete nadrágomon, ami szépen követte a vékony lábaim vonalát. Az ingem ujját könyékig tűrtem, amit nem sokszor teszek meg, mert így látszódnak a tetoválásaim, de a mai nap rettentően meleg volt, így kötelezőnek éreztem. Halkan becsuktam magam után az autóajtót, aztán egy pillanatra a bal fülemhez nyúltam, hogy megnézzem, nem esett-e ki belőle a kis kereszt fülbevalóm.
Nem sokszor teszem be a lábam az akadémia területére, és nem mondom, hogy túl alja hely nekem, de azért mégsem a megszokott minőség és elegancia. Végignéztem a kocsin, és szájelhúzva könyveltem el magamban, hogy bizony csúnyán rátapadt az úti homok a csillogófehér elemeire. Viszont mily' szerencsém, hogy az akadémia küszöbén vagyok, hiszen így olcsó pénzért megoldhatom az autómosást - már nem mintha számítana, akár az angol királynővel is le tudnám sikáltatni a verdát, ha ahhoz lenne kedvem, de igazán nem szokásom drága öreg nénikkel végeztetni a piszkos munkát. Foglalkozzon csak a corgijaival meg a hányingerkeltően színes szettjeivel nyugodtan, egyszer talán majd megjön az esze és fizet magának egy stylistot, aki segít neki öltözködni. Bár arra a pár évre, ami hátra van neki, már én sem törném magamat, hogy jobb színben tűnjek fel az emberek előtt. Például fehérben vagy feketében, sárga meg rózsaszín helyett. Vén papagáj.
Unottan, lebigyesztett ajkakkal néztem körül. Tisztában vagyok vele, hogy tökéletesen áll a lebigyesztett ajak, máskülönben nem tennék így. A diákok természetesen mind végigpásztáztak, éreztem az áhitatos vagy épp lenyűgözött tekinteteket magamon és a kocsimon, és láttam a fiatalokon, hogy mindegyik ingyen tisztára nyalná akár a cipőmet is, csak megérinthessen.
Na nem, természetesen nem ők, hanem én választok, különben már rég körbe lennék véve ezernyi önszántából jelentkező szolgalélekkel. Nekem viszont egy kis kihívás kell, másképpen még álva elaludnék ezen az unalmas és monoton napon - nincs egyéb szórakozásom, minthogy egy magát kérető cicababát vagy cicafiút találjak, aki nem térdel előttem első szóra, hanem lehet vele egy picit játszadozni.
Ki is szúrtam a járókelők között egy lányt, akit nem tippeltem többnek húsznál - tipikusan olyan embernek tűnt, aki ha lenne sötétebb szín a feketénél, folyton azt hordaná. Hunyorítottam egy kicsit, ahogy végignéztem rajta - a sminkje sötétebb, mint a lelkem, és talán rocker, így valószínűleg nem a hárfa- vagy zongoratudásommal fogom lenyűgözni. Nem mintha azzal terveztem volna, alapjaiban véve már a kezemben volt az eszköz - jobban mondva az ujjaimon.
Megköszörültem a torkomat.
- Kedvesem, szereted a gyűrűket? - kérdeztem, ahogy közelebb mentem hozzá. Nyújtóztattam az ujjaimon, és az egyikről lehúztam egy gyönyörű, feketegyémánt-berakásos gyűrűt. - Ez a darab nagyon illene a két szépséges szemedhez, hölgyem... - kezdtem el az ajánlatot, de mindenképpen meg akartam várni a reakcióját, mielőtt felhoztam volna az alku piszkosabbik felét.
|
Nina al Ghul & Vasco Pierre Pike |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
