|
Témaindító hozzászólás
|
2018.08.29. 00:24 - |
Thaddeus Finn Flowers & Sorin Amon Danvers |
[9-1]
Nem is ismertem Sorint. Együtt laktunk, mi, egy kis ideje, de nem hazudok, ha azt mondom, alig pár szót beszéltünk eddig. Szerintem az is csak pár hirtelen és dühösen odavetett "kurva anyád" vagy "takaríts már ki, baszdmeg" volt.
És igazából annyira nem is sajnáltam a köztük lévő kommunikáció teljes hiányát. Legalább csend volt, mégha egy-egy nap vágni is lehetett a feszültséget a levegőben. Bár azt hiszem, sohasem egymásra voltunk dühösek igazán. Én legalábbis mindig magamra vagyok dühös először, és csak utána másokra.
Franc tudja, mi jött rám egyáltalán. Nem szoktam ilyen gyorsan széthullani mások előtt, főleg nem olyanok előtt, akiket ennyire nem ismerek. Még a kishúgom mellett sem szabad megtörnöm - igaz, nála más a helyzet. Előtte sohasem tudnék, akarnék gyengének tűnni - nem kell, hogy lássa, nekem is sok a problémám. Nem kell, hogy azokat is cipelje a vállán.
Azt hiszem, túl sok volt a visszafojtott érzelem, fájdalom bennem. Az ijedtség előhozta őket, nem sikerült időben eltorlaszolnom a falakat, hogy megállítsam őket. Egyszerűen csak kiszabadultak, és én pedig úgy éreztem magamat, mint egy világi gyenge idióta, ahogy Sorinra pislogtam a csap mellől. Végül inkább rá sem néztem.
Hümmögtem, mikor megszólalt.
- Vannak kistestvéreim. Ők is láttak már így, sajnos - mondtam lassan, bár kicsit elbizonytalanodtam, mennyire volt ez jó döntés. Néha csak... túl sok a titok, amit rejtegetnem kell. Mintha teljes súllyal nehezednének rám. Remegett a kezem, ahogy sikáltam a csapot.
- Szobafogság? Nem ötévesek vagyunk. - Abbahagytam a sikálást. Nem mintha nekem bármikor is lett volna szobafogság. Nem mintha egyáltalán lett volna szobám...
Megálltam a fiú mellett, ahogy elindultam kifelé. Egy pillanatra ránéztem, aztán halványan megráztam a fejemet.
- Azt hiszem, még majd látjuk egymást. Szia, Sorin. - És ezzel kiléptem az ajtón.
[ Lezárt kör ] |
 Az akadémián is egy teljesen kívülállónak érzem magam, mert nem mindenki élt abban a környezetben, amiben én. Felnőni Tony Stark mellett, aki ráadásul a keresztapád, na igen, ez nem az az élet, ami mindenkinek megvan, vagy esetleg ismerheti ezt az életmódot. Élvezném, tényleg, nagyszerű embereket ismerhettem meg már csecsemő koromban, jók voltak hozzam, talán nem kívánhatnék jobb gyermekkort senkinek. Van pár gond vele, az is, hogy kurvára nem tudom hogyan kéne rendesen viselkedni. Vagy egyszerűen mi a normális. Nekem az volt, hogy mindennap vártam apumat, mert teljesen biztos voltam benne, tud valami olyat mesélni nekem, amiről minden kisgyerek álmodik. Melyik gyerek nem akarná, hogy az apja szuperhős? Persze, többet panaszkodok, annak ellenére, hogy egész jó életem volt, vagyis ezt mondják nekem. Nem nagyon élveztem azt, hogy néha ordítva kelek fel, mert éppen meg akartam halni. Nem akarok túlozni, de néha tényleg úgy éreztem, hogy nekem itt a. vég. Harugadtam, hogy nem nagyon voltam együtt a korombeliekkel, inkább olyanokkal voltam együtt, akik nem nagyon értettek a kisgyerekekhez, vicces, jobban vágták az űrlény technológiát, mint egy taknyos kisgyereket. Mondjuk igaz, én is jobban értek azokhoz, mint saját magamhoz. Könnyebb volt úgy vigyazni rám, hogy közben a saját munkádat is végzed, nem igaz?
Thaddeus-szal nem lehetnénk különbözők. Ez már ott kiütközik, hogy én mennyire egészség mániás vagyok. Ha lehet annak mondani. Mert emígy simán benyomok egy hatalmas hamburgert meg hozzá a krumplit. Sokszor még a zuhanyzót is kerülöm, csak akkor térek be oda, hogyha már olyan büdös vagyok, hogy mindenki betartja öt vagy tíz méteres távolságot. De értitek mire gondolok igazából, ugye? Kicsit meglepődtem, mikor megtudtam, hogy valaki jobban leszarja testét, mint én valaha. Jó, azért tudomásom szerint, őt nem kellett még újraéleszteni, míg engem igrn, szóval ebben még mindig én vezetek, sajnos vagy nem. Bár az univerzum nem súgott semmit, érzem, hogy a lakótársam nehéz ügy lesz.
Igazából, nem akartam, hogy eddig fajuljon a helyzet, szerettem volna csak egy kis nyugalmat magamnak. Elég szar napjaim voltak, és a kibírhatatlan fejfájás rátett az egészre. Komolyan, mit kell kérnem, hogy legyen egy normális napom? Mint mindent tinédzsernek szokott lenni, meg minden fiatal felnőtt srácnak.
Kissé kerestem hol van a tüdőm, mert biztos kiköptem miközben a kerestem őt. Bűntudatom volt azt hiszem.
Nem akartam, hogy ez legyen, hogy bántsa magát, csak tényleg csöndet akartam magamnak.
- Miért vagyok abban biztos, hogy csak én láttalak így? - csúsztam le az ajtóhoz.
- Nem hiszem, hogy visszamegyek, még valaki szobafogságra fog, és akkor elég sokat lennénk együtt. |
Próbáltam nem hülyének nézni Sorint azért, amiért úgy bámult a semmibe, mint valami világi balfasz. Val'szeg meg van kattanva benne valami, de én lehetnék az utolsó, aki ezért felelősségre vonja - az én fejemben is elég sok dolog elkattant már, talán túl sok is.
Most pedig úgy éreztem, az idegeim fognak elpattanni, ha még egy percnél többet itt kell ülnöm. Orvosi szoba, ez volt nagy betűkkel kiírva az ajtóra, és ha behunytam a szemem, szinte éreztem a tipikus rendelő-szagot, pedig életemben háromszor ha voltam dokinál, akkor is csak a kötelező középiskolai hülyeségeken. Több lett volna, de nem bírtam, és ellógtam. Valaki a vértől lesz rosszul, másnak a tűtől rándul görcsbe a gyomra - nekem elég volt egy orvos is, egy fehér köpeny, és kivoltam. Szar vagyok.
A hülye vigyorára megforgattam a szemeimet.
- Szerintem meg le is szophatsz, de csak semmi buzulás, huh?
Szívesen letöröltem volna az arcáról egy jól irányított balhoroggal. Ezt szoktam csinálni amúgy is, nem? Balhorgokkal bájcsevegni. Bár ha Sorinra néztem, csak gondoltam ezeket a dolgokat, nem akartam megtenni. Nem érdemli meg igazán, még ha úgy is gondolom, ha már volt olyan fasz és elrángatott egy orvoshoz. Plusz nem csak, hogy nem érdemli meg, amúgy sem szeretek ilyen fejben-nem-minden-oké embereket bántani, akik példának okáért teljesen komolyan nézik a semmit maguk előtt. Nevetséges. Ki a faszommal vagyok egy szobában amúgy?
Nem csoda, hogy elfutottam.
Miközben bevágtam a kanyart és becsaptam magam után a mosdó ajtaját, úgy éreztem, minden elől szaladok. Az orvosok elől, Sorin elől, az iskola elől, a múltam, az életem elől.
Mikor Sorin megszólalt az ajtóban, összerezzentem. Nekem erre most nem volt erőm, vagy pont, hogy úgy éreztem, sok van - hogy szinte már kaparnak belülről a képességeim, mintha kérlelnének, csak tapossak a padlóba és nyissak egy szakadékot, engedjem ki a dühömet valami nagy horderejűvel.
Nem tettem. Nem akartam megtenni. Olyan embereknek fájdalmat és bajt okozni, akik nem tettek velem semmit, és nem érdemlik meg.
Rájöttem, hogy a véres kezemmel töröltem meg a számat, éreztem a vasas ízét a nyelvemen, ahogy észrevehetetlenül végignyaltam az ajkamon. Újra megtöröltem magam, most már a pulóveremmel, amire így egy csúnya, vörös csík festődött. Az öklöm még mindig nagyon vérzett, és Sorinra néztem, elveszetten és gyengén. Nem akartam, mert soha, senki előtt nem mutatkozom így, soha senkinek sem engedem, hogy ilyennek lásson, hogy gyengeséget és megtörtséget lásson a szememben.
- Csak adj valami szart, amivel bekötözhetem... - vetettem oda. - Sőt, hagyd, ennek már úgy is mindegy. - Lehúztam magamról a pulcsimat, aztán a kezem köré tekertem. Egy kicsit hideg volt egy szál pólóban, de jelen szituációban ez zavart legkevésbé. Hátat fordítottam Sorinnak és elkezdtem kimosni a csapot, visszafojtott lélegzettel és feszélyezve.
- Majd találkozunk a szobában. Talán. Nem kell tenned értem semmit, csak... Menj vissza a dokijaidhoz nyugodtan.
|
Nem kell elmondani - én is tudom. Rohadtul tisztában vagyok, hogy kibaszottul más hullámhosszon helyezkedel el, mint a korombeliek, ezért is a köztünk lévő kommunikálás kínos, de lehet egészen értelmetlen is. Ja. Mondjuk jogos, hisz az univerzumhoz többet dumálok, mint az emberekhez szoktam. Tőle ritkán kapok is válaszokat, mit kéne tennem az életben, emiatt hálás is voltam, mindaddig, amíg megnémult arról, hogy Thaddeus-t meg engem mi a fenéért kötött össze. Semmit nem adott nekem! Egyetlen kép is segített volna, viszont valamiért hallgat róla. Néha, mikor képtelen voltam aludni, elkezdtem szuggerálni a szálat, mert hátha kegyes lesz hozzám, azt beadja a derekát. Tévedtem.
Szóval itt voltam az orvosiban, ezzel a hülyével, vagy őt bámulva, vagy az energiaszálat köztünk. Mivel rajtam kívül ezt senki sem látta, így teljesen hülyének nézhettem ki. Bár már igazán leszarom, sose voltam az, akit annyira kedveltek az emberek, így azt hiszem nem tudom elszúrni még jobban a dolgot, hogyha egy kicsit őrültnek is néznek. Mondjuk az sem volt semmi, hogy egy köhögés miatt rángatom el ide, de na, fájt, és fáj is a fejem még. Talán kicsit vissza kellet volna vennem az egészből, viszont azt hiszem nem az a stílusom, hogy szokványosan oldom meg a dolgaimat, problémáimat.
- Szívesen megnéznélek benne, a fotókkal meg kitapéztatnám a szobánkat - vigyorogtam. Szeretem felbaszni az ideges embereket, és a srác elég dühös volt rám, mivel akaratán kívül ráncigaltam el ide. Ezeket csak most tudtam realizálni, mert egy kicsit képes voltam lenyugodni. Csak kicsit. Ugyan nem amiatt voltam ideges, ami miatt a szobatársam, így szerintem érthető az én lenyugvásom. Próbáltam nem ideg lenni attól, hogy miattam is aggódtak, mikor semmi bajom sincsen. Biztos nem akarnak anyámnak magyarázkodni, hogyha esetleg belehalnék a nyavalyámba. Bár szerintem az a nőt nem nagyon érdekelné, még ha mellette is rogynék össze. Szóval igazán szeretném, hogyha azzal foglalkoznának, aki igazan beteg most.
Kicsit akartam csupkelődni vele, hátha tudok egy kis feszültséget oldani, ami itt leng már egy ideje. Na meg ha tudom, hogy tényleg retteg ettől az egésztől, és nemcsak egy makacs öszvér, akkor tudok segíteni. Nem vagyok annyira nagy fasz, csak érdekesnek találom, hogy ilyen személy, ettől fél. Azt hittem simán szemen köpi a dokikat. Ahogy rávágta, hogy nem fél és hogy semmi közöm hozzá, megforgattam a szemeimet. Kicsit ment fel a pumpa bennem, de próbáltam nyugodt maradni, mert nem akartam éppen az a villanykörte lenni, ami kivilágítja az orvosit, amennyiben értitek mire is gondolok ezáltal. Unitt fejjel bámultam a dokikát, aki odalépett hozzám, szerintem már felesleges magyaráznom, hogy semmi bajom sincs. A seggemen lévő anyajegyet is megnézhetik, az sem fénylik, akármennyire aggódnak, feleslegesen teszik. Próbáltam egy kis ideig magyarázni, de a szobatársam szavai felkeltették az érdeklődésem. Kicsit összeszorult a torkom ahogy rám nézett. Igyekeztem mondani az orvosoknak, hogy talán nem így kéne rávennünk őt a kivizsgálásra. Senki nem hallgatott rám. Meglepődtem mikor elindult a két orvossal. Azt mikor megint odanéztem - elszaladt. - Megyek utána - szóltam. Bár nem tudom, hogy jó lesz, ha visszahozom ide. Majd esetleg lassacskán haladunk, vagy faszom tudja már tényleg...
Nem kellett ordítoznom, vagy minden terembe benéznem, mert az energiaszál segített nekem megtalálni őt. Mondjuk bem hittem volna, hogy ilyen állapotban találom meg a mosdóban. Az idegbaj kerülgetett, nem ordítottam, de elége belemarkoltam az ajtóba. - Thaddeus, hagyd, hogy segítsek.. nem kell visszamennünk, csak a kezed lássam el, kérlek - csuklott el a hangom |
Legszívesebben még egyszer az arcába könyököltem volna, de ennyire azért még én sem vagyok elvetemült. Arra is gondoltam, hogy esetleg elveszem a látását, és ijedtében elenged vagy kiejt a kezéből, de ha őszinte akarok lenni... Nem tudtam megtenni, akármennyire is gyűlöltem jelen pillanatban a fiút. Nem akartam bántani, megijeszteni feleslegesen. Így is éppen eléggé dühös volt - én pedig mindig is együttéreztem a dühös emberekkel. Könnyen leálltam velük veszekedni is, nem arról van szó, sőt, néha el is fajultak a dolgok a bunyóig, de Sorin-t az állon könyöklésen kívül tényleg nem akartam megütni.
Szóval habár csapkodtam, de megvártam, amíg ő tett le a földre. A doktorok jelenlététől rögtön gyomoridegem lett, és úgy éreztem, ki tudnám dobni a taccsot a fényes cipőjükre. Ma sem ettem semmit, sőt, inni sem ittam - ahogy ebbe belegondoltam, hirtelen elgyengültnek éreztem magamat.
Sorin szavaira csak fújtattam, hunyorogva vetettem felé minél csúnyább pillantásokat. Rendben, elismerem, most igaza volt, geci. Tényleg nem kellett volna így elárulnom saját magamat, főleg, hogy közben rettegek az orvosok minden szavától.
- Miért, kértem, hogy felkapj, mint valami redvás menyasszonyt? - kérdeztem vissza élből, és keresztbe fontam a karjaimat a mellkasomon. - Ruhát ne vegyek fel? Kopogóscipőt esetleg? Fátyolt?
Dühösen ültem le, ahogy az orvosok várásra intettek minket. Legalább behúzták a fehérköpenyes seggüket a szobájukba, és nem kellett továbbra is őket nézegetnem. Azt sem értettem, Sorin egyáltalán minek marad itt egy vérző orrocskával. Értem én, hogy biztos valami könnyen törő selyemfiú, de pár zsepi is elég lett volna neki.
Ránéztem, ahogy megszólalt. Mikor elmosolyodott, legszívesebben behúztam volna neki egy kiadósat, de aztán eszembe jutott; nem akarom feleslegesen bántani.
- Nem félek! - mondtam végül, és próbáltam tényleg megerősíteni magamban a tényt, de nem ment olyan szinten, ahogy szerettem volna. Szerencsére Sorin inkább újból az orrával kezdett törődni - én viszont még mindig nem erőltettem meg magam abban, hogy kisegítsem akár egy zsebkendővel is.
Szerencsétlenségemre megint rákérdezett arra, félek-e. Felsóhajtottam.
- Nézd... - kulcsoltam össze a kezeimet, és egy picit előre dőltem, a térdemre támaszkodva. - Ez egy ilyen régi seköho, aka semmi közöd hozzá. Szar lehet, hogy ennyiszer vagy itt, azért.
Hirtelen kinyílt az orvosi ajtaja, és az egyik doki Sorinhoz indult, míg a másik engem szólított meg, hogy fáradjak be. Fárad be oda a kurva anyád, te szar.
- Nem kell megvizsgálni! Egészséges vagyok! - Utáltam ezt a szót, mert ezerszer hazudtam róla, de a szívem mélyén tudtam, hogy egyáltalán nem igaz rám. Az orvos hozzám lépett, és a karomhoz ért, én pedig meghátráltam, és ijedten Sorinra pillantottam, mintha segíthetne rajtam.
Az orvos magyarázni kezdett nekem, aztán már az is, amelyik eddig Sorinnal foglalkozott. Behunytam a szemeimet, és próbáltam lassan és egyenletesen lélegezni, mert úgy éreztem, kezdek szédülni, és féltem, hogy elájulok. Sosem történt még meg velem, és rettegtem tőle - sokszor voltam a határán, de mindig sikerült visszatáncolnom.
Végül követtem a doktorokat a szobaajtó felé, lesújtottan baktattam utánuk. Egy pillanatra még meg is fordult a fejemben, hogy bemegyek, engedem, hogy megvizsgáljanak, és aztán belenyugodok a bajaimba, de megint győzött felettem a pánikom.
Az utolsó pillanatban fordultam vissza, mielőtt még átléptem volna a küszöbön. Mivel senki sem számított arra, hogy elfutok, sikerült villámgyorsan sarkon fordulnom, azután pedig olyan gyorsan szaladtam végig a folyosón és kanyarodtam el oldalra, hogy majdnem kicsúszott alólam a lábam. Hallgatóztam, jönnek-e utánam, esetleg Sorin üldözőbe vesz-e, de annyira lüktetett a fülem, hogy semmit sem tudtam felfogni a körülöttem lévő világból, csak esetlenül betámolyogtam a legközelebbi vécébe.
A tükörhöz mentem, és mint régebben szokásom volt, ököllel beleütöttem. Így vezettem le mindent, ami jelen pillanatban kavargott bennem; a félelmet, a kimerültséget, a menekülés adrenalinját. Az üvegszilánkok a csapba és a földre potyogtak, én pedig néztem, ahogy a vér lassan és vörösen végigcsorog a kezemen.
Megtámaszkodtam a kézmosó kagylóján, és szuszogva felé hajoltam. A hányás már savanyúan a torkomat mardosta, aztán hirtelen elő is tört belőlem.
- Basszameg... - motyogtam, és remegő kézzel megtöröltem a számat.
|
Egy kissé hipochonder vagyok, ez tény, azt hiszem. Mikor tizenhárom évesen annyira felelőtlen voltam, hogy újra kellett éleszteni... Próbálok száz százalékosan magamra figyelni. Mondjuk láthatjátok, hogy ez néha kudarcba válik azzal, hogy én itt leállok mindenkivel verekedni. Azt mondják a képességeimet sem kéne annyit használnom, bár ezt a tiltást sosem értettem, hisz akkor jönne elő, ha túl sokat váltogatnám az alakjaimat vagy egyszerűen keveset. Így látszik, hogy mégsem próbálom megelőzni annyira a bajt... de azért meghalni még nem kívánkozok, majd akkor, hogyha az univerzum beavatott minden kis szarságába. Viszont az még lesz pár évszázad, szóval igen, valahogy le kell ezt küzdenem.
Csak úgy nem sikerül, hogyha épp szétbasz az a kedves ideg engem. Tudom, nem kéne ilyeneknek lennem. Azonban mikor fémes ízt a számban, kissé el kezdtem pánikolni. Nem kéne. Tisztában vagyok, hogy nyugodtnak kéne lennem. Igen. Ez rohadtul nem megy. Már az is bennem, hogyha Tony megtudja ezt, akkor csalódni is fog bennem, mert egy kibaszott felsőt sem tudok tisztán tartani! Szeretem az összes szuperhőst - anyámon kívül -, de az ő közegükben felnőni nehéz, mert mindig nekik akarsz bizonyítani, nem pedig magadnak. Én pedig ennek a kecskeszakállas öregnek akartam megmutatni, hogy igenis tudok önálló lenni. Azonban Thaddeus krákogása nem segített benne.
Sokszor mondják azt, hogy a lehetetlent is véghez viszem és ez milyen piszok igaz! Amennyiben attól nyugtom lesz, hogy itt elviszem ennek a hülyegyerek seggét a dokihoz, akkor megteszem, ennyi az egész. Tudok segíteni, hogyha esetleg pánikrohamot kapna a gyengélkedőn. Szoktam ilyennel találkozni elég sokszor, főleg akkor, mikor olyan dolgokkal térnek be, mint csonttörés. A fél életemet ott töltöm, így szívesen besegítek az ápolóknak, amikor nem zavar engem is az ágyba. A szobatársamról elképzelni ezt nehéz, hogy reszketni a félelemtől, a pániktól, de ugye alig ismerem. És azt mondták nekem még mikor kisebb voltam, hogy első látásra. A srác meg olyan rettenthetetlennek tűnik nekem...
Persze akkor idegesítővé vált, mikor az arcomba könyökölt. Ott és akkor le akartam ejteni a seggét a padlóra, és reménykedni abban, hogy az összes testrészét beütni. Inkább örüljön baszki! Nem mindenkit hordok én úgy, mintha a menyasszonyom lenne. Szerintem még vele sem lennék ilyen kedves basszus! Mind ezt azért, hogy ne legyek egy kész ideg, gyönyör mondhatom. Mondjuk a szókincsét meg kell dicsérnem, mert ő is elég szépen végig káromkodja az angol szótárat. Igazság szerint én rengeteget nyelv trágár szavát ismerem, de nekem mindig úgy volt vicces, ha azok értik is mit mondok.
- Gratulálok baszki, elárultad, hogy mennyi ideje szenvedsz ezzel... egy orvosnak! - forgattam meg a szemeimet, majd csak visszaemeltem a tekintetem a dokira.
Nos én verekedtem, hogyha két plusz egy pofont annak lehet nevezni, de vérzik az orrom, a fejem is hasogat és az se segít, hogy egy húsz éves srácot kell bébiszittelnem, de mit nem feláldozok, ugye.
- Á, akkor nem te voltál, aki állon könyökölt - geciség, ha nem, kijött belőlem.
Megszoktam a várást, és azt, hogy olyan helyeken kuksolok, aminek fertőtlenítő szaga van. Nem azért sóhajtottam, mert vártatnak, csak azért, mert tudom, hogy engem felesleges megvizsgálni, mert nincs semmi bajom.
- Csak azt mondtam - félbe hagytam a mondanivalómat, mikor ránéztem. Akaratlanul is félmosoly húzódott az arcomra. - Te félsz? Ezért nem jöttél te ide? - meg mielőtt folytathattam volna, véletlenül megint a rohadt véres orromhoz nyúltam. - Ugh! Adna valaki valamit, amivel letörölhetem ezt a gecit! - emeltem fel a hangom, azt egyik nővér meg megszánt engem. - Szóval... mi a fasztól félsz? Én eleget vagyok itt... |
Próbáltam minél kevesebb vizet kavarni. Hogyha nem szólnak hozzám, én sem szólok vissza, ha nem támadnak meg, én sem kezdek verekedni. Kamaszkoromban még így viselkedtem, azt hiszem, akkor még volt bennem egy kevéske remény, hogy ha jobb lesz minden, majd én is megváltozok és jobb leszek. Most viszont csak bénultnak érzem magam, mintha elvesztettem volna mindent és magamat is. Nem érzek dolgokat, amiket tudom, hogy régen éreztem. Dühöt és szomorúságot érzek, és szégyent, amiért már rá sem ismerek arra az emberre, aki voltam. Mikor leléptem otthonról, az összes hitem önmagamban is ott maradt az apám markában.
Miatta vagyok ilyen. Néha rámtör a félelem, hogy még mindig figyel és tudja, hol vagyok, pedig fogalma sincs róla. Emlékszem, utálta, hogy anya cigifüstjétől bűzlött a tanyasi házunk, mert ő nem dohányzott. Kurva mérges volt olyankor, ráncigálta anya haját és monoklisra verte az arcát egyszer. Engem pedig néha elkap a paranoia, és kényszeresen elkezdek kiszellőztetni a szobában, kilegyezni a füstöt, és rettegek, hogy a hajamon és a ruháimon még mindig erősen érezhető, és apa észre fogja venni. Mikor pedig lenyugodok, már csak nevetni tudok magamon, szárazon és érzelemmentesen, hogy egy idióta vagyok. Az egyetlen ember, aki meg tud ijeszteni és képes lenne sakkban tartani, az az apám, de azt hittem, az évek alatt már ellene is sikerült páncélt növesztenem. Néha megy, máskor kevésbé.
Jelenleg nem érdekelt. Az ágyamon ültem, az ujjaim közt cigarettával, egyszer az ajkaimon, máskor meg az orromon fújtam ki a füstöt. Draco-t figyeltem, aki a szekrény előtt aludt, és ahogy unottan támaszkodtam az egyik kezemen, én is majdnem álomba merültem.
Viszont benyitott a szobatársam. Sorin. Elég újak voltunk egymásnak, abban sem voltam biztos, hogy a nevemet tudja-e. Nem mintha számított volna, én már annak is örültem, hogy nem szól a folyamatos köhögésemért, vagy azért, hogy néhányszor éjszaka is kirohanok a mosdóba hányni. Olyankor nem alszom, és általában gondolkozom, aztán annyira belemerülök, hogy lassan eszembejutnak a legrosszabb emlékeim is, és rámtör a hányinger. Nem tudom, Sorin felkel-e vagy tovább alszik. Remélem, az utóbbi.
Láttam, hogy erősen vérzik az orra, és tudomást sem vett rólam, ahogy össze-vissza cikázott a szobában, keresve valamit. Zsebkendőt, talán. Nálam nem volt, szóval tőlem úgy sem tudott volna kérni - nem mintha akart volna. Nem mintha adtam volna neki, hogyha esetleg van nálam, mármint bazzeg, annyira nem ismerjük egymást, hogy ilyen jószívű legyek.
Felköhögtem, csúnyán és torokból, mint egy hetvenéves láncdohányos. Arra sem rezzentem meg, mikor Sorin az asztalra csapott, idegesen, bár először nem is esett le, hogy nekem szól a dolog, csak mikor már a kezeiben voltam.
- Teszel le azonnal, te hülye geci! - Nem értettem, hogy sikerült ilyen gyorsan felkapnia, verekedés nélkül, mintha csak egy tollpihe lennék. Idegesen állkapcson könyököltem, de nem tett le, szóval tovább vergődtem. Miután megemlítette az orvost, már pánikoltam.
- A kurva anyád picsáját viszed orvoshoz! Most azonnal eressz el, bazdmeg, én nem megyek orvoshoz, én nem járok orvoshoz, gyűlöllek, baszódj meg, tegyél le--
Minden próbálkozásomnak azonnal annyi volt, mikor az orvosiba értünk, és Sorin azonnal az orvos elé tolt, hogy vizsgáljon meg. A cigaretta szinte még ott lógott az ujjaim közt, nem tudom, miért gondolta azt Sorin egyáltalán, hogy az orvosok képesek lesznek csak egy pillantást is vetni rám.
- Évek óta küszködöm a takonnyal, ha már annyira tudni akarod, te tudalékos fasz! - morogtam, mire az orvos és az asszisztens egyszerre villantott rám egy csúnya szempárt. Látványosan elpöcköltem a cigarettát az ujjaim közül és eltapostam a földön.
"Verekedtek, uraim?" - Az orvos kérdésére megforgattam a szemeimet. Jó, basszameg, én is et hinném, hogyha látnék két idegen srácot, az egyiket élesen káromkodva, a másikat meg vérző orral.
- Nem csináltam vele semmit, pedig most már lenne okom rá - szűrtem a fogaim közt a választ. Igen, az állkapcson könyököléstől kicsit megfeledkezdtem.. Vagy eltekintettem, inkább.
Természetesen várnunk is kellett a végére, nehogy gyorsan átessek ezen az idióta vizsgálaton és mehessek vissza Draco-hoz. Csúnyán Sorinra sandítottam, ahogy felsóhajtott - mintha legalábbis nem az ő kurva hibája lenne! Izzadtak a tenyereim, és egyre jobban pánikoltam belül, mert fogalmam sem volt, mit képesek megállítani ezek az orvosok. Mi van, ha kiderül, hogy valami kurva nagy baj van velem? Ha tüdőrákom van? Nem akarok igazán élni, de azért idő előtt meghalni sem. Akkor inkább lőjenek agyon, minthogy valami sunyi kis betegség vigyen el, én ezt nem akarom, mi a fasz, asszem, remeg a kezem--
- Mi van? - kérdeztem vissza hirtelen, mert fél füllel hallottam, hogy Sorin mondott valamit. A kezeimet beszorítottam a combjaim közé, hogy még csak ne is lássam őket.
|
Nem olyan szerencsés velem verekedni. Ha úgy gondoljátok vicces lenne nekem lekeverni egy pofont, mert az biztos, hogy én nagyobbat fogok lebaszni neked. Igen vékonyka vagyok, az izmaim nem éppen fejnagyságúak, de bízzatok bennem egyszer. Kurva nagyot tudok ütni. Mivel van egy kis titkom (mintha most akarnám felfedni a szuperhős identitásom, részben igaz), egyik képességem az, hogy különféle energiákat nyelek el, ezt pedig a személyem a saját felturbózására használja fel. Szóval az ütés erejét hasznosítom, ezzel meg kétszeresre-háromszorosra is tudom növelni a sajátomat. Ez minden az energiától függ, hogyha hatalmas erejű, akkor magam is azzá válok. Tiszta, ugye? Egy meláknak nem volt az.
Történt ma úgy, hogy megint edzeni akartam menni, bár tény mindennap a kinti pályán kuksolok. Általában elég sokszor kapom meg azt, hogy valahogyan le kéne foglalni magamat, hisz amúgy eléggé szeretem mutogatni mikre vagyok képes. Ezekre meg sose kaptam engedélyt, emiatt a házirendet is megszegem, ami hülyeség. Először külön edzésekre járattak engem, viszont azokra soha nem mentem el. Egy idő után megunták az egészet, azt mondták, felhívják az anyámat. Ezt pedig nem akartam, utáltam volna hallani annak a rohadt alkoholista hangját, így végül azt mondtam a tanáraimnak, hogy magam fogom ezt csinálni. Ez máig így is megy.
Tehát ma is kint voltam, lefutottam magamnak egy kört, mikor egy embertoronyba ütköztem. Faszom, majdnem kitörtem a nyakamat, mikor felnéztem rá. Mivel már eredetileg is az utamban volt, tehát nem én voltam a balfasz Jancsi, úgy gondoltam zavarja, hogy sokkal jobb vagyok nála... úgy mindenben. Persze a feszültségét arra fogta, hogy belé mentem, viszont én meg nem vagyok egy idióta. Kivártam, amíg dühöng, azt hittem ezzel meg is leszünk, csakhogy bevert egyet. Dühös lettem, főleg, hogy nem éppen emberi erővel ütött, ez sokkal erősebb volt, hogy baszódjon meg. Megvártam, hogy még egyszer megcsinálja, mostmár az arcomat célozta. Kicsit meg is inogtam, de tudtam reagálni, így akkorát ütöttem, hogy elterült a földön. Az ottaniak csak pislogni tudtak, megértem. - Mondjátok meg a tanároknak, hogy önvédelem volt! - szóltam nekik, mikor letöröltem valamit az orrom és a szám közt. Először azt hittem, hogy takony, nem lenne meglepő, de kiderült, mikor ránéztem az ujjamra, hogy ez bizony vér. Szépen el is kezdtem káromkodni, szerintem minden trágár szót el mondtam, ami létezik az angol szótárba. Főleg, hogy ez az edző cucc kurva drága. Tony vette nekem, így persze, hogy olyan drága, mint az én életbiztosításom. Szóval inkább meghaltam volna, minthogy összevérezzem ezt a cuccot.
A fejem is elkezdett fájni, így tökéletes volt az egész. A szobámba mentem, hisz semmi se volt nálam, amivel letörölhettem volna képemet. Meglepődtem, mikor ott találtam a szobatársamat... Thaddeus, asszem', na jó nem vagyok fasz, emlékszem a nevére. Elkezdtem keresni zsebkendőt, bármit, de semmit sem találtam. A fejem is úgy hasogatott, mintha baltát csesztek volna bele. Erre a kibaszott szerencsétlen elkezdett köhögni. Az agyvizem meg úgy forrt, mintha a tűzhelyre tették volna. És éppen úgy döntöttem, hogy a betegen fogom kitölteni, de nem úgy, ahogy ti gondoljátok. - Ennyi! - csaptam az asztalra. - Magasról leszarom, hogy akarod vagy sem, elviszlek az orvosiba - tiltakozásnyi időt sem adtam. Mivelhogy a két ütésből maradt még energiám, ezért simán fel tudtam kapni.
Szinte berontottam a gyengélkedőbe, utána tettem meg a srácot. - Nézzék meg a srácot, könyörgöm, hetek óta küszködik a takonnyal! - orvos bólintott, de elkezdett kérdezgetni, hogy szedem a gyógyszereimet. Először nem tudtam miért kérdezi, azt eszembe jutott, hogy a vért még mindig nem törültem le. Mivel ez a szar kifürkészhetetlen, bármi lehet a tünete. Csak az anyajegyeken lehet észrevenni, ha baj van. Én meg szartam szólni, hogy verekedtem, mert biztos, hogy bajba kerülnék akkor. Aki ott volt épp azt mondta várjunk egy picit, mindkettőnket megnéz. Én meg felsóhajtottam. -... Azt hiszem, ezt kaptam azért, hogy elrángattalak ide... - néztem rá. Az energiaszál még mindig ott volt, fényesen ragyogott, én meg nem tudtam mi a faszt akar. |
Thaddeus Finn Flowers & Sorin Amon Danvers |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
