|
Témaindító hozzászólás
|
2018.09.02. 14:32 - |
Nenet Nimr & Lazarus Ares Bale |
[14-1]
 - Az emberek vajon akarták a nagy háborúkat? Vagy az éhínségeket? Esetleg a halálos járványokat? - Természetesen költői kérdésnek szántam, nem vártam rá választ. Sőt nem is örültem volna neki, hogyha belekotyog a mondandómba, habár nem készültem nagy monológokat előadni. - Az emberek nem mindig azt kapják, amit akarnak. De okos lány vagy te Tejeskávé, szerintem ez neked is feltűnt már - A hangom leereszkedővé vált, hiszen annak tudata, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy tervezzük, igen csak alapnak mondható. Még egy idő után a gyerek is megtanulja, hogy hiába üvölt torka szakadtából azért, hogy megkóstolhassa a macskaszart a szülei valószínűleg nem fogják engedni neki. Egyszerűen nem húzhatjuk ki mindig az ászt a pakliból. Még én sem lehetek mindig nyeregben, hiszen ha így lenne, akkor nem rostokolnék még mindig ezen a helyen. Ezzel a kijelentésemmel arra is céloztam, hogy nekem mindegy, hogy mit akar vagy mit nem, mert úgyis olyan módon fogok cselekedni, ahogy nekem kapóra jön. Nem ő lesz az első, akinek hirtelen majd érdekelni fognak az érzései. Általában mindenkire rászoktam erőltetni az akaratomat, ennek nagyon egyszerű oka van; mert megtehetem. Egyedül Maxxel és Nemesisszel vagyok hajlandó kompromisszumokat kötni, bár velük szemben sem szívesen teszem, viszont ők érnek annyit a szememben, hogy ilyen jó fej módon viselkedjek velük.
Mikor láttam a lány arcán, hogy milyen fájdalmas pontot sikerült megragadnom és milyen szívettépő emlékeket, s érzéseket felszakítani, az arcomra egy diadalittas mosoly ült ki, amit meg sem próbáltam elrejteni. Tejeskávé szomorúsága és fájdalma kétségkívül felvillanyozta a lelkem, viszont nem ez volt, ami a leginkább tetszett. Ami a leginkább vonzott jelenleg a lányban az a tekintetéből áradó gyűlölet és erő volt. A megtörtségét nem vonzónak találtam, hanem szórakoztatónak. De ez nem meglepő, hiszen a legszebb öröm a káröröm, nem igaz? Ezzel szemben, hogyha valakiben láttam a tüzet, hogy nem fél annak ellenére sem lángra kapni, hogy megégetheti magát, azt kifejezetten vonzónak találtam.
- Nem meglepő, hogy ilyen unalmas életed van - Bár, nem igazán ismertem, de nem az a benyomásom alakult ki róla, hogy olyan típus lenne, akinek túlzottan szórakoztató a társasága. Sőt, még azt is megkockáztattam volna, hogy a legizgalmasabb tevékenysége az a freestyle hárfázás. - Igazán megköszönhetnéd nekem, hogy akkor Ukrajnában kicsit feldobtam a szürke mindennapjaidat - egy vigyor kúszott az arcomra, természetesen teljesen tudatában voltam abban, hogy azok a hétköznapok akkoriban sok mindennek elmondhatók voltak, csak szürkének nem. Na meg, van akinek a szürke az új rózsaszín. A tetteimen pedig rajtam kívül nem sokan szórakozhattak, főleg nem azok, akik elszenvedték őket. S közéjük tartozott Tejeskávé is. De legalább nem kellett végignéznie, ahogy megöregszik mellette a pasija és meghal. Én akárhogy közelítem meg az akkor történteket, mindig arra a következtetésre jutok, hogy akkor nagyon is jót tettem vele.
- Akkor ne higgyj - nem törődően megrántottam a vállam - Hiszen mit is veszíthetsz? Ja, igen, csak az utolsó lehetőségedet arra, hogy legalább még egyszer láthasd Alexeit - Nem éreztem szükségét kimondani a pasi nevét, mert biztos voltam benne, hogy Tejeskávé pontosan tudja, hogy kiről beszélek. Természetesen azt is megértettem, hogy miért nem hisz nekem, hiszen könnyen lehet, hogy egy gonosz tréfát űzök vele. A helyében én sem kockáztatnénk, hogyha arról az illetőről van szó, akit egyszer tiszta szívemből szerettem. Milyen szerencse, hogy nekem eddig egy ilyen sem volt. És nem is valószínű, hogy lesz. A szerelem legyengít, célkeresztet rajzol azok számára, akik fontosak neked. Ezáltal te is sebezhetővé válsz, hiszen lesz egy mindennél erősebb gyengepontod. Mert ha tiszta szívből szeretsz valakit, azért nincs olyan áldozat, amit ne lennél hajlandó meghozni. Ez pedig a végedet jelenti. Apám mindennél jobban szereti anyámat, s ez a legnagyobb hibája. Biztos vagyok benne, hogy bármikor gondolkodás nélkül kockára tenné a saját életét a nőért, akit szeret. Sőt, ha választania kellene anyám meg közöttem, akkor még engem is hajlandó lenne feláldozni Perszephoné életéért. Ezért nem hibáztatom, hiszen az őszinte szerelem erősebb mindennél. De fura ezt tőlem hallani. Úgy beszélek, mintha olyan sok tapasztalatom lenne ezen a téren vagy hogy lenne egyáltalán.
- Tudok én is udvarias lenni, ha akarok - Csak általában nem szoktam ilyen késztetést érezni, viszont szerintem ez elég nyilvánvaló is volt. - De ha ennyire szeretnéd, akkor te is cipelheted őket - pillantottam hátra a vállam fölött a lányra. Azért annyira nem is ragaszkodtam ahhoz, hogy vigyem a cuccait, tehát ha nagyon rágja a fülem miattuk, akkor seperc alatt a földön találja őket és eljuttathatja őket önerőből is a szobájába. - Ennyire - bólintottam, közben az oldalamra fordultam és megtámaszkodtam az alkaromon. - Szerinted itt lennék, ha lenne jobb dolgom? - A kis bűbáját nagyon érdekesnek találtam, milyen jó lenne, ha én is tudnék ilyet hókusz-pókuszolni. Nagyon szórakoztató lenne hullákat rejteni az elsősök táskájába, hogy aztán az első órájukon, mikor kipakolják a könyveiket kibukjon a táskájukból egy rothadó holttest is. Mikor megláttam a hárfáját nem bírtam visszafogni a nevetésemet, ugyanis volt egy ezzel kapcsolatos gondolatmenetem, hogy ez lehet Tejeskávé legérdekesebb tevékenysége. És tessék. Durván ráhibáztam. - A szemetes - válaszoltam meg a költői kérdését - vagy egy nagy rakás tűz. Tiéd a választás - Ha rám nézett, akkor elbűvölően rámosolyogtam, közben pedig felálltam az ágyról és elindulam az ajtó felé. Orthus azonnal felugrott, s már mellettem is volt. - Alig várom a következő találkozásunkat, Tejeskávé. Nagyon kényelmes ám az ágyad, kíváncsi vagyok, hogy bizonyos társas tevékenységek közben is ugyanilyen jó-e - rákacsintottam, aztán pedig mindenféle elköszönés nélkül kisétáltam a szobájából.
LEZÁRVA
|
Ahogy aztán megláttam az újabb 111-es számmal ellátott szobát, egészen felbátorodva nyúltam a zsebembe, hogy kikutathassam a szobakulcsomat, remélve, hogy nem csak szórakozik velem, és mentünk egy kört, hogy aztán megint hozzá ugorjunk be. De meglepetésemre semmi trükkel nem szolgált, viszont azon meglepődtem, hogy már nyitva volt az ajtó. Na most vagy én vagyok nagyon paranoiás, vagy a szobatársam nagyon meggondolatlan, vagy magabiztos. Először csak megilletődve figyeltem, hogy mennyire otthonosan mozog, én meg egy kisiskoláshoz hasonló szerénységgel léptem be, a plafontól a padlóig úgy mustrálva végig mindent, mintha életem lakásának a megvételén gondolkodnék. Végül aztán eszembe jutottak szavai, miszerint a szobatársamat is ismeri... Na de vajon úgy, ahogy engem, vagy kicsit barátiasabb közegben, mint például a szőkét? Az utolsó esetet nézve lesz néhány nézet eltérésünk. Eleinte csak a személyes tárgyaiból próbáltam kitalálni, hogy mire is számíthatok, de mivel sokra nem jutottam, így inkább arra jutottam, hogy nem ártana kipakolnom a saját holmijaimat, így csak semmi furcsát nem észlelve léptem bőröndömhöz, hogy neki is láthassak. Az érkező kérdésre, csak egy igazán kedélyes választ fűztem hozzá. - Nem kell - csengett fel egészen izgatott hangom, ahogy kezdett szemeim előtt megelevenedni a dolgaim elrendezése, mire aztán rájöttem, hogy mi az, ami annyira környezet idegen volt, ebben a pillanatnyi békében. - Te ennyire unatkozol? - néztem az újdonsült ágyamon trónoló betolakodóra csalódott arckifejezéssel, de aztán csak legyintettem egyet, remélve, hogy ha nem szólok hozzá, akkor csak megunja, és keres valami szórakoztatóbb elfoglaltságot, így végül letérdeltem a táskám elé, a sarkaimra helyezve súlyomat. Kezemet a tetejére emeltem, majd lassan egy kört írtam le mutató ujjammal, ami után egy halovány, de könnyedén kivehető fonálszerű fénycsík maradt, ami mindaddig tartotta alakját, míg be nem fejeztem a lezárást semlegesítő pecsétemet. A kis fény végül lüktetett párat, majd amint szétoszlott már ki is nyílt bőröndöm teteje, feltárva tényleges mélységét, ami ugye nem akkora volt, mint ahogy az elsőre tűnt. De az első dolog, amiért nyúltam egy apró kis hárfa volt, amely egy tenyeremben is könnyedén elfért volna. - Hol lenne a legtökéletesebb hely a számodra? - gondolkodtam hangosan, kutatva a megfelelő pont után. |
 Dorgálására csak felvontam a szemöldökömet, miközben magamat meghazudtoló nőietlenséggel horkantottam egyet, a nem kért megjegyzés hallatán. Szemem sarkából pillantottam csak rá, szemügyre véve igazán boldognak tűnő vonásait, ami sem megnyugtatóan, sem bármi más hasonló pozitív érzelmekkel nem tudott eltölteni, tekintettel, hogy ki is volt ennek az arcnak az ördögi tulajdonosa. Egyébként a gondolatra, miszerint ez neki nagyobb sértés lenne, mint nekem, az majdnem egy gúnyos mosolyt csalt az én ajkaimra is. Elvégre sejtéseim szerint, és hacsak nem engem tüntet ki ilyen csodás bánásmódokkal, figyelembe véve akár a múltat, akár a jelent, akkor biztosan sokkal színpompásabb és kreatívabb jelzőkkel illették, és ez már valószínűleg annyira enyhe kifejezés lenne, hogy már szinte sértő. Ami azt illeti róla még el is tudtam volna képzelni, hogy így van, elvégre olyan nyakatekerten volt összerakva. Neki az tetszett, ami másnak borzalmas volt, traumatikus, vagy szörnyű, akkor miért ne akadna ki ilyeneken, talán bókolni kéne neki, hogy felidegesíthessem? Mondjuk milyen ostoba indítékból éreznék én késztetést, hogy fel akarnám bosszantani? - Nem akarok ilyen számonkérést hallani olyasvalakitől, aki az új "ismerőseivel"... - hangsúlyoztam sokat mondóan az utolsó szót, majd egy kis szünetet tartva folytattam is. - is a tiédhez hasonló hangot üt meg - utaltam erőteljesen arra, ahogy nem rég kiküldte, de főleg, hogy hogy küldte ki, azt a szerencsétlen, vagyis az én szemszögemből nézve abszolút szerencsés lányt. Igazából a kettőnk reakciójából abszolút az jött le, hogy én mentem volna, ő meg maradt volna, nem értem ez az ember hogy lehet ennyire vak... Persze nem voltam ostoba, hogy ne tudjam, hogy ő ebben nagyobb örömet lelt, de hogy miért, azt egyenlőre képtelen vagyok fel fogni. De azt hiszem nem bánnám, ha ebben az irányban nem is bővülne a tudástáram.
Szavaira valamennyire megrökönyödtem, és szinte láttam magam előtt egykori kedvesemet, ahogy széttárja karjait, és szoros ölelésébe invitál, amit én a legnagyobb örömmel fogadok. Szinte éreztem derekamon a nagy és csontos karokat, ahogy körbe ölelnek, de aztán hirtelen a távolból nyöszörgést hallottam, így a kiságy felé fordultam, ahol gyermekünk pihent. Azonban hamar visszahozott a jelenbe egy számomra igencsak zavaró hang, melynek kellemetlen tulajdonosának kérdése utáni idegesítő mosolya hamar visszaállított két lábbal a földre. Csak megsemmisült hitetlenséggel bámultam rá, ahogy szemeim megteltek fájdalommal, és csak a saját büszkeségem szólt belőlem. - Egy percig se - hangom gyenge és erőtlen volt, ellentétben pillantásommal, mely olyan erőteljesen és agresszívan csüngött a hideg tekinteteken, mintha minimum képes lennék karóba húzni itt menten őt. Ami részben igaz volt, de mivel erőm nem volt hozzá, így nem tehettem, de nagyon szívesen megtettem volna. Újabb meggyőző hegyi beszédére, azonban már jóval tüzesebben reagáltam. - Nem tűnt fel - csattantam fel kapásból, megpróbálva egy kicsit helyre tenni őt, ami teljesen felesleges próbálkozás volt persze. - Ugyanis, ha túl lépnél a nárcisztikus viselkedéseden, észrevehetnéd, hogy nem, hogy a kapcsolataid, de a veled kapcsolatos dolgok sem érdekelnek - emeltem meg mérgemben hangomat is, a fáradtságtól és a hirtelen fejfájástól, amit a társalgásunk okozott, egy pillanatig sem gondolkodva el szavai mélységén. Hiszen csak arra tudtam gondolni, hogy mint valami profi kézbesítőt tartja magát számon, aki nem hagyja, hogy a túlvilágon tevékenykedő isteneknek valaha is nyugtuk lehessen. Egy percig sem jutott eszembe, hogy igazából ő maga is onnan származik. - Nem hiszek neked - vontam fel a szemöldökeimet, megingathatatlanul állítva érzéseimet, már sokkal mérsékeltebb hangerővel, mint ahogy az előzőekben nyilvánultam meg. Egy kicsit elkeserítőnek tartottam, hogy őt miféle dolgok szórakoztatják, de azért ott még nem tartottam, hogy sajnáljam. Mások ugyan nem érdemlik meg azt a csapást, amit a sors mér rájuk, ha vele kell összefutniuk, de vajon milyen élet lehet az, ahol csak az tesz boldoggá, ha mást nem látsz annak? Én azt sem tudtam megérteni sosem, hogy miért jó másokról rosszakat állítani, vagy átkozódni. Ezek az emberek ennyire unatkoznak, vagy csak ennyire élettelenek? Vagy talán a saját nyomorukat annyira elviselhetetlennek tartják, hogy ez valami baj űzőként funkcionálna? Akárhogy is legyen az előttem álló esetében, egy percig se sajnálnám, ha neki is lenne valami hatalmas sebe, megérdemelné.
Újabb elkalandozásomnak ismét szavai vetettek véget, melyre sokat nem tudtam reflektálni, így csak a szótlanságba burkolództam, de ezt követő kérdése elmondhatatlan undort váltott ki belőlem. - Én tudom mi az a tisztelet - mondtam szinte gondolkodás nélkül, értetlenül megrázva fejem. Egyszerűen elképzelésem sem volt arról, hogy valakinek hogyan juthat ilyesmi az eszébe. De ha már sok követ szeretnék megmozgatni, hogy valakit viszont, vagy csak egyszerűen láthassak, nem Alexei lenne az első, akire gondolnék. Ha csak újbóli találkozásról eshetne szó, az apámat választanám, gondolkodás nélkül. Ő rengeteget kockáztatott értem, hogy én nyugodtan élhessem az életem, én pedig semmivel sem hálálhattam meg neki, még csak azzal sem, hogy örökké emlékezetembe véssem vonásait, melyek az idő múlásával teljesen elhalványodtak, hangját pedig már sok évvel ezelőtt sem tudtam volna már felidézni. De ha korlátok nélküli találkozásra kapnék egy esélyt a meg sem született gyermekemet szeretném végre először karjaimban tartani. - Egyszer úgyis odajutok, minek azt siettetni? - kérdeztem előző ábrándjaim hatása alatt maradva, békésen, egy nyugodt mosollyal együtt, azt meg sem említve, hogy a kettőnk Alvilág képe valószínűleg nem ugyanaz. És a sajátomba hiába látogatnék el, halottakkal csak akkor találkozhatnék vagy beszélhetnék, ha én is átkelnék a kapun, ahonnan már nem lenne visszaút. De ha tegyük fel náluk ez másként működik is, valószínűleg szüksége lenne, egy olyan istenség segítségére, akinek ott van a hatásköre. Nehezen tudom elképzelni, hogy van olyan istenség is, aki ezt a fajta viselkedést bármilyen jó viszonnyal díjazná, vagy bármi pozitívval. - Ha elérhetném, akkor valóban, de kötve hiszem, hogy ez pont a TE segítségeddel sikerülne - emlékeztettem gyorsan arra az apró tényre, miszerint aki kioltotta az életét, az végül is ő volt. Ha az ő társaságában látna Alexei viszont, akkor valószínűleg nem, hogy megnyugvást találna, de mindezek után csak még kevesebb esélye lenne valaha is rálelni arra, mint azelőtt volt.
Lovagiasságára csak még inkább kérdőbbé vált arckifejezésem, ahogy bizalmatlanul végig mértem, egy pillanatig sem gondolva azt, hogy bármit is javult volna első találkozásunk óta. Szóval egy percre eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mit szólna, hogyha levenném az egyik varázslatot a bőröndömről, mondjuk amelyik megkönnyítette a súlyát... Rendben, hogy a dolgok miniatűr változatukban voltak tárolva benne, de ettől azok még tartották volna a súlyukat, ha nem csalok egy kicsit. - Az úriemberek igen, de ez még nem magyarázza meg te miért csinálod ezt - pislogtam rá érzelem mentesen, majd ahogy elindult, egy kicsit lemaradva követtem, csak szépen tisztes távolságból, továbbra is fürkésző pillantásokkal illetve. Továbbra sem tudván, hogy mire véljem a hirtelen változást, latolgatva, hogy vajon van-e köze azokhoz a furcsa mentális betegségekre, amikről már meséltek nekem, hogy azért ne teljesen életképtelenül érezzem magam. Végül is egész jól ment ez nekem, a liftben sem volt hányingerem, hiszen már eleve izgultam minden miatt, mondjuk erre az eshetőségre nem készültem fel...
Ahogy aztán megláttam az újabb 111-es számmal ellátott szobát, egészen felbátorodva nyúltam a zsebembe, hogy kikutathassam a sz |
- Nem ezt szokták tenni az úriemberek? - pillantottam le egy széles mosollyal a lányra. Az önzetlenség tőlem elég távol első tulajdonság, ezért most sem azért segítettem Tejeskávénak, mert nem bírtam volna elviselni a gondolatot, hogy cipekednie kell. A bőröndjei első osztályú jegyként szolgáltak a szobájába. Persze ha letépem az ajtót a helyéről, akkor is bejutottam volna, de nem akartam ilyen módszerekhez folyamodni, főleg hogyha van lehetőség a békésebb megoldásra is. WTF. Még jó, hogy ezek a gondolatok, csak a fejemben cikáznak és nem hallotta senki. Ez a békésebb megoldás igen csak vissza vetett volna a gondosan felépített hírnevemen. Orthus mögöttem sétált a folyosón, s újra egy átlagos rottweiler kinézete volt. Egyszerűen csak megvontam a vállam, mikor nem hitte el, hogy itt tényleg nem én vagyok a leggonoszabb arc. Ha nekem nem hiszi el, akkor majd hisz másnak vagy megtapasztalja a saját bőrén. Így vagy úgy, előbb vagy utóbb, de rá fog jönni arra, hogy az imént igazam volt. Én pedig természetesen emlékeztetni is fogom erre.
A szobájához érve minden további szó nélkül belöktem az ajtót és bementem. Letettem a bőröndöket az ágya mellé, aztán pedig lehuppantam a fekvő alkalmatosságra. Orthus szaglászni kezdett, de hamar felhagyott vele, mert egyelőre csak Nemesis cuccai voltak kipakolva, az ő illatát pedig már ismerte. - Kell egy kis segítség kipakolni? A fehérneműs fiókot szívesen vállalom - jegyeztem meg egy vigyorral az arcomon. Le sem tagadhattam volna, hogy milyen remekül szórakozom. |
A mondata, amiből csak úgy csöpögött a mélyen gyökerező gyűlölet és megvetés, egy őszinte, szinte már kedvesnek nevezhető mosolyt csalt az arcomra. Jelen pillanatban nem a mosoly kivetelezését mondanám nyugtalanítónak, hanem sokkal inkább azt, hogy a lány mondata, aminek a lelkem valamely részébe kellett volna tépnie, semmilyen negatív érzelmet sem váltott ki belőlem, sőt kifejezetten jobb kedvem lett tőle. Mindig unalmasnak tartottam azt, hogyha szeretnek az emberek - nem mintha ez olyan sokszor fordult volna elő. Ha félnek vagy gyűlölnek, az sokkal szórakoztatóbb lehetőségeket kínál. Az persze, hogy ez a pillanatnyi derűs hangulatom meddig tart, egyáltalán nem beszámítható. Olyan dolgokon is képes vagyok felkapni a vizet, amik mások apróságnak tartanak, ahogyan olyan dolgok is képesek javítani a hangulatomon, amik másokból teljesen ellentétes reakciót váltanának ki. Általában azért nagyon nehéz olyan szinten felbosszantani, hogy teljesen elszálljon az agyam. Az esetek többségében teljes nyugodtsággal és kiegyensúlyozottan szoktam szörnyű dolgokat elkövetni. Mosolyogva tépem ki bárki szívét a pillanat törtrésze alatt, utána pedig szállok alá az Alvilágba, hogy ott folytassam a szerencsétlen lelkének további gyötrését. Ha valaki azt mondja, hogy nincs rosszabb a halálnál, annak fogalma sincs arról, hogy mennyire elviselhetetlen szenvedni akár egy örökkévalóságig. Nem beszélve azokról a válogatott kínzási formákról, amik olyan erős fizikai fájdalommal járnak, hogy nincs olyan ember vagy lény, aki kibírja őket, anélkül hogy a megváltó halálért könyörögjön. Ebben biztos vagyok, mert természtesen kizárólag a tudomány nevében végeztem olyan kísérleteket, hogy vajon melyik lénynek lehet a legnagyobb a fájdalomküszöbe. Az eredmény azt mutatta, hogy ez nem feltétlenül fajonként változik, meg sokan fogékonyabbak voltak a mentális fájdalomra. Ez főleg azokra vonatkozott, akiket a bőrül páncélukként védte. És hát olyat, hogyan kínzol, akit nem tudsz megsebezni? Vagy maradsz az erősebb mérgeknél, amik tönkre teszik a belső szerveit vagy belülről emészted fel, a tudatát célba véve. A módszerem végülis majdnem mindig mindegy volt, ugyanis végeredményben mindenki darabokra tört a kezeim alatt. Ezen nem azt értem, hogy darabokra téptem őket - a végtagok amputálása sosem tartozott a kedvenc trükkjeim közé - hanem a lelkük tört millió darabra, mint amikor elejtesz egy kristálypoharat, az pedig apró szilánkokra törik.
- De goromba vagy, Tejeskávé - rosszallóan megráztam a fejem, de a mosolyom továbbra sem tűnt el, ahogyan a derűs arckifejezésem is megmaradt. A reakciója egyáltalán nem lepett meg, ugyanis azok többsége, akiknek mesélek azokról a történeteimről, amik mosolyt csaltak az arcomra, mindig így reagálnak. Csak nagyon kevesen értik meg, hogy mennyi öröm származik a másik ember szenvedéséből. Sosem próbáltam elmagyarázni másnak, hogy ez miért van így, mert aki nem ilyen gondolkodású, az soha a büdös életbe nem fogja megérteni, én pedig nem jártatom feleslegesen a számat. Aki pedig hasonló gondolkodással bír, annak nem kell ezt magyarázni, mert egyszerűen csak érzi. Maxxel nagy részben azért vagyunk barátok, mert fejben ő is így van összerakva, tehát neki sosem kellett elmagyaráznom, hogy mi a jó mások gyötrésében. - Hát így kell beszélni egy régi ismerőssel? - Először a barát jelzőt akartam használni, de aztán belegondoltam, hogy az még tőlem is durva lett volna. Biztos jó pár biztosítékot kivert volna a lánynál, én pedig kezdtem kicsit unni a hisztit. Ha ebből a nézőpontból nézzük a helyzetet, akkor ezt az iskolapszichológus - már ha járnék - biztosan fejlődésnek fogná fel nálam. Tudtam egy szóról, hogy annak hatására a beszélgetőpartnerem felzaklatná magát valamilyen módon, ezért szándékosan nem azt használom, mert nem akarom, hogy ez bekövetkezzen. Az már csak kisbetűs információ, hogy ezt egyáltalán nem a lány mentális jól léte miatt tettem, hanem mert nem lett volna kedvem végighallgatni egy újabb kiakadását. Általában ezeket roppant szórakoztatónak találom, viszont nem akkor, hogyha egymás után következnek.
A szemeimben ördögi fény csillant, mikor valamennyire sikerült megfognom a csávója újra látásának reményével. Egyáltalán nem lepődtem meg a reakcióján, sőt pontosan ezt vártam. Szörnyen kiszámítható dolog a szerelem, szerencsére nekem még sosem volt benne részem, de már csak a gondolattól is borsódzik a hátam, hogy ilyen könnyen kiismerhetővé váljak tőle. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet valakit annyira tiszta szívből szeretni, hogy ilyen gyengének mutatkozzunk miatta. - Na most már érdekel, amit mondok? - egy önelégült mosoly jelent meg az arcomom. Pontosan tudtam, hogy milyen fontos (volt) neki az a gyenge ember. Ez meg a másik dolog, ami kiakaszt, vagyis inkább amit nem értek. Egy félistennek sosincs jövője egy ember mellett, hiszen még az megörekszik és meghal, addig ő ugyanolyan lesz - külsőre legalábbis - mikor először találkoztak. Arról nem beszélve, hogy az emberek olyan könnyedén törnek, mint egy szál ropi. És közel sem méltóak egy félisten figyelmére, nem hogy szerelmére. Ebből jó pár vitám számazott már Nemesissel, gyomorforgató volt a ragaszkodása ahhoz a görög hőshöz. Bár ő pár fokkal jobb volt a szánalmas embertársainál, még így is roppant kevés volt egy félisten számára. - Nem tudom feltűnt-e, de elég jó kapcsolatokkal rendelkezek az Alvilágban - A hangomban fellelhető volt egy kis gúny is, viszont csak elenyésző mértékben. Nem hinném, hogy ilyen fontos információt elfelejtett volna velem kapcsolatban. Ha mégis így van, akkor az elég nagy csalódás lenne számomra. - El tudnám intézni, hogy ha csak egy rövid időre is, de újra láthasd és beszélhess vele - Azt már nem tettem hozzá, hogy közel sem biztos, hogy a pasija lelke még mindig az Alvilágban van. Nem egy lelket láttam már apró darabokra törni a lent átélt kínok és szenvedés miatt. Ha pedig ez megtörténik, akkor annak az egyénnek, aki valaha volt, az utolsó része is megszűnik létezni. Ráaádásul az apám egyik képessége az, hogy ezt a lélekhasadást vagy inkább törést, elő tudja idézni egy csettintésével is. Ezt az apró trükköt már nagyon régóta el akarom sajátítani, apám meg is ígérte, hogy megtanítja, de mielőtt elérkezett volna ez a pillanat, az anyám száműzött ebbe a koszfészekbe. Nem kizárt, hogy azért akkorra időzítette a tettét, mert tudta, hogyha már arra is képes lennék, hogy halott emberek lelkét ropogtassam, akkor nem lenne olyan dolog, amit ne tennék meg. - Tehát semmi őrültséget... - ismételtem el a szavait, nem rejtettem véka alá, hogy szerintem hazudik. - Nem ásnád ki a csontjait abból a tömegsírből, amiben több évtizede rohadnak? - Nem volt tudomásomban, hogy exhumálták volna-e már azokat a holttesteket, de az igazat megvallva a legkevésbé sem érdekelt. Jó pár tömegsír keletkezett abban az időben, nem sokan tudnák megmondani, hogy pontosan melyik csontok tartoznak a szerelméhez. Milyen szerencse, hogy én igen. - Vagy nem szállnál alá az Alvilágba, hogy újra lásd? - felvontam az egyik szemöldökömet. Az őrültség az relatív fogalom, ugyanis én ez a két felsorolt példa közül mind a kettőre képes lennék. Noha, nem azért hogy máson segítsek, hanem saját magam szórakoztatása miatt. - Szerintem te bármire képes lennél érte. Főleg, hogyha akár azt is elérhetnéd, hogy a lelke szabad legyen és végre megnyugvásra találjon - Természetetesen benne van a pakliban, hogy túlbecsülöm a férfi iránt érzett szerelmét. De mivel a fejébe nem tudok férkőzni, ezért erre a kimondatlan kérdésre, csak más, kimondott kérdésekkel kaphatok választ.
- Nem akarom, hogy te cipeld ezeket a mázsás bőröndöket - Ami azt illeti, tényleg éreztem rajtuk, hogy nem csak pár dolgot rejtenek, viszont még így sem voltak elég súlyosak ahhoz, hogy nehézséget okozzanak. - Nem ezt szokták tenni az úriemberek? - pillantottam le egy széles mosollyal a lányra. Az önzetlenség tőlem e |
Állítására csak fáradtan pillantottam rá, arcomról pedig egyértelműen leolvasható volt, hogy nagyon nem a falvédőről jöttem le, és hiába mondja a világ minden meggyőződésével ezt a mondatot, a rossz embernek akarja előadni magát. - Biztosan rengeteg embernek okoztál örömet - ejtettem ki a szavakat olyan merő adta gyűlölettel, hogy ha nekem címeznék ezt a mondatot, és még jogos is lenne a dolog, valószínűleg sírva fakadnék, de kötve hinném, hogy erre a szörnyetegre bármivel is lehetne hatni sőt, azt is gyanítottam, hogy az ilyesmiktől csak még több bátorságot merít, vagy bánom is én mi kell az ilyen aljasságokhoz. Majd mikor aztán az elbeszélést folytatásába kezdett, csak fájdalmas arckifejezéssel meredtem rá. Komolyan, miért nem lepődtem meg? És inkább csak ismét kényelmetlenségemben összefontam magam előtt karjaimat, remélve, hogy a kis kapaszkodótól egy kis erőre kapok, hogy ne fogjon rajtam annyira a rosszullét, mint ahogy kezdett urrá lenni rajtam, a húsomba vájt körmeimtől, ami persze nagyjából annyira elég, hogy egy kis gödröcskét hagyjon maga után nyomként, némi éberséget reméltem, viszonzásként önkínzásomért. Eleve kimerült voltam hála a rengeteg utazgatásnak, ami a mai nappal járt, hogy végre itt legyek, ahonnan némi javulást láthassunk a megcincált személyiségemen, hogy majd ez milyen terápiás lesz a számomra. Aha, hogyne, csak az nem szerepelt a terveim között, hogy majd pont abba botlok itt bele, aki tönkretett. Bár ha végig gondolom, neki nagyobb szüksége van egy kis terápiára... Mikor végre abbahagyta a mesésen romantikus mesedélutánt, borzasztóan éreztem magam, és a gyomrom annyira összezsugorodott, hogy valószínűleg át kell mostantól szoknom a fényevésre, más különben éhenveszek.- Egy pillanatig sem érdekeltek... - kezdtem bele mondanivalómba, a szavak után kutatva. - A beteges dolgaid, amikből a boldogságod ered, szóval megtennéd, hogy befejezed? - kérdeztem, a létező összes határozottságommal, hogy véletlenül se értse kérésnek, és legalább elgondolkodjon, mielőtt elutasítja... Addig is nyerek egy kis időt, az sem érdekel ha az csak kínos csend, csak hangját ne halljam.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem némi tétovázás után, egyáltalán nem értve, hogy miről beszél, de érezve, hogy ebből biztos semmi hasznot nem fogok látni sőt... Viszont elég nagy szerencsétlenség lenne, ha a kulcs az utolsó találkozásra Alexei-el annál lenne pont, aki őt brutálisan meggyilkolta, arra meg nem sok esélyt látni, hog majd most hirtelen jótékonykodni kezdene, meg vezekelni bűnei enyhítésére. A következő kérdése pedig igazolta is mindezt, amire csak egy hitetlenkedő pillantást vetettem, de nem válaszoltam egyből. Csak behunytam a szemem, hogy ne bukjon ki belőlem azonnal a "bármit" szócska, és inkább valami elmésebbel álltam elő. - Semmi őrültséget - közöltem lassan, továbbra is azon tanakodva, hogy így nem talál-e rajta bármiféle fogást. Olyan embernek tűnik, aki ha jól jár, akkor a szaván fogja a másikat, ezt az örömet pedig eszem ágában sem volt megadni neki. Bár még így is kitudja mivel áll elő, a könyörületét meg ismertem eléggé ahhoz, hogy abban véletlenül se bizakodjak.
Esélyem sem nyílt, hogy bármit is feleljek kérdésére, elvégre annyira lefoglalt, hogy eltávolítsam magamról mocskos karmait, hogy mikor eltörtem ujjt, olyan hirtelen engedtem el tagját, mintha csak egy forró vasat dobtam volna el, jó messzire, miközben teljesen lesápadtam, és szinte lepergett előttem az életem. Lassan mozdítottam felé fejem, mikor újra magyarázni kezdett, csak nyelve egyet, hallva, hogy rakta helyre a csontokat, válaszra képtelenül állva előtte, nem értve az egészet. Nagyjából ugyan annyi fizikai erővel bírok, mint egy átlagos ember, ami nem kellene, hogy elég legyen ahhoz, hogy eltörjek csak úgy csontokat, főleg ha az egy masszívabb egyénhez tartozik, mint egy átlagos halandó. Szóval ez vagy azt jelentette, hogy valójában egy hétköznapi ember is borzasztó erőssé tud válni, ha kellőképpen fel bosszantják, vagy, hogy amíg anyámmal tartózkodtam egy helyen megesett rajtam a szíve, és több képességgel is megáldott, ami segíthetett a túlélésben.
- Én is így gondoltam - feletlem még némiképp a korábbi csonttörgelés hatása alatt tétován, és erre tanultam is nem régiben egy frappáns mpndást, azt hiszem úgy van, hogy "nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát", meg jelentsen a befőtt bármit is. De azért megnyugtatott a tény, hogy annyira nem gátlástalan, hogy még nekem kelljen szívességet tennem neki. Pedig fogalma sincs, hogy valójában mennyi mindent vett el tőlem aznap Alexei-en kívül is.
"Viccesnek" szánt elszólására csak egy igazán fáradt arckifejezéssel néztem rá, erősen fontolgtva az ötletet, hogy mostmár elkezdek könyörögni neki, hogy vegye már észre magát, és had menjek dolgomra, hátha nyugodtan szépen sunyin ki is költözhetnék az egész épületből, aztán többé színemet se látnák, meg én se az ővékét, ami számomra tényleg maga lenne a megtestesült mennyország. De végül csak egy eldugott szemforgatással válaszoltam, igazából azt remélve, hogy majd nem tűnik fel neki a dolog, nem mintha sok mindent tehetne velem, azt hiszem túl sok újdonságot úgysem tartogatna nekem.
Ajnálatára csak egy "aj muszáj?" fejet vágtam, és időm sem volt tiltakozni, már fel is öltözött, meg a holmimat is eltulajdonította, így csak akkor sikerült ismét szóhoz jutnom, mikor kiterelt, ami egyrészt fellélegzés volt, hogy végre nem lesi minden mozdulatomat a kutyája, másrészt a hol a holmim kérdés még mindig aggasztott. - Igen, igen, persze, de elég ha elmondod az út vonalat, igérem az utolsó dolog lenne, hogy visszakeverédnék a szobádhoz - fogadkoztam, miközben erősen koncentráltam a kezdében lévő csomagomra, amit kitolásnak éreztem, hogy én húzva is soknak éreztem, neki meg nagyjából elég volt a hóna alá csapnia és már vágtázott vele tova, arról nem is beszélve, hogy nem volt túl kellemes vágtatni utána, hála a hosszú lábainak, ami végülis rövid utat garantált. Egyébként amennyiben tervezek itt maradni, már pedig eléggé szánalmas lenne kapásból itt hagyni az egész helyet, abban az esetben jobb lesz, ha egy kis varázslattal megjelölöm az ajtaját, hogy soha, ismétlem SOHA többé ne forduljon elő, hogy oda betegyem a lábam. És ami azt illeti, talán a gazdájának sem esne rosszul egy kis hókuszpókusz, mondjuk egy távol tartási végzés, vagy micsoda, amikor ugye a törvény tiltja, hogy az egyik ember a másik közelébe menjen, azt hiszem... - Igazad van, tényleg hihetetlen - közöltem semleges hangnemben, egy kicsit lesajnálóan nézve rá, hogy ennyire ostobának néz. Azonban ha valamilyen csoda folytán létezne nála rosszabb a világon, és egy újabb csoda gonosz fondorlata folyamán az a személy, vagy azok itt tartózkodnának, akkor tényleg elég indok lenne, hogy azonnal távozzak, ami még mindig nagyon kényelmes és gyors megoldásnak tűnt, csak nagyjából semmire sem kínálna megoldást. |
Egy széles mosoly kúszott az arcomra a kérdése hallatán. Eszembe jutatta az egyik kellemes Második Világháborús élményemet, amit sokan a történelem egyik legborzasztóbb népirtásaként tartanak számon. Én remekül éreztem magam a koncentrációs táborokat járva, viszont az azokat megelőző tisztogatást is egy élmény volt végignézni. Nem sok ember halálát sajnáltam még az életem során, bár ez a sajnálat erős kifejezés. Viszont Heinrich Himmler meggyilkolásának nem örültem. Ember létére sikerült nagyobbra nőnie a szememben a többi társánál. Nem sok embernek jutott az eszébe - egy kis segítség nélkül - olyan számú népirtás, ami az ő nevéhez is köthető. De hát egyszer minden halandót utolér a végzet. Őt a kelletténél hamarabb ragadta el a halál, kíváncsi lettem volna, hogy meddig jut, hogyha van még egy évtizede arra, hogy kivitelezze a terveit. - Ami azt illeti már vállaltam - Vagyis így is lehet értelmezni. Persze nem jó célt szolgáltam a tetteimmel, nem azért segítettem az egyik oldalt, mert velük jobban szimpatizáltam volna, hanem egyszerűen csak unatkoztam és a tömeggyilkosságok mindig jó mókának számítottak. - Besegítettem kicsit a németeknek, hogy gördülékenyen működjenek azok a koncentrációs táborok - Hogyha esetleg megakadtak vagy pocsék ötletük támadt, akkor suttogtam pár szót a fülükbe, hogy hogyan is tehetnék jobbá és hatékonyabbá a feladatot. - Volt egy pár, akiket az esküvőjükről ragadtak el és tettek vonatra. A bejáratnál alapból elszakították volna őket egymástól, de én elintéztem, hogy együtt mehessenek... - itt tartottam egy kis szünetet, esélyt adva arra, hogy Tejeskávé fejében megforduljon egy olyan kósza gondolat, hogy talán nem csak szörnyűségeket tettem, hanem néha segítettem is másokon. Bár kétlem, hogy olyan ostoba lenne, hogy ezt feltételezné. Na meg, a mi találkozásunkor sem tettem rá túl kedves benyomást. - a gázkamrába - egy féloldalas vigyorra húzódott a szám. Igazából nagyon romantikus látvány volt, ahogy ott az esküvői ruháikban szorongatták egymás kezét, amég bele nem haltak a mérgező gázokba. De persze a romantikus az elég relatív fogalom, az én számból pedig ritka furcsán hangzik.
- Ha haza tudnék menni, akkor lehetne rá lehetősége - A hangom kissé bosszús színt vett fel, ahogy eszembe jutott, hogy a portálnyitó képességemet blokkolják az anyám kérésére. Nem mintha arra pocsékolnám az időmet, hogy a lány nyápic szerelme után kutassak a több milliárd halott között. Erről szembe jutott egy remek ötlet. - Mondd... te mit tennél meg azért, ha újra láthatnád és beszélhetnél vele? - Ördögi fény csillant a szemeimben, ahogy felajánlottam neki az egyik vágyát. Bár, nem tudok a fejébe mászni, de ha én valaha annyira szeretnék valakit, mint ő szerette azt a férfit, akkor én minden alkalmat megragadnék azért, hogy láthassam. Nem számítana, hogy milyen áron. Persze nem lenne egyszerű elintézni, hogy magammal vihessem az Alvilágba Tejeskávét, viszont közel sem lenne lehetetlen. A legnagyobb nehézséget az anyám jelenti, aki addig nem hajlandó hazaengedni, még nem lát rajtam valamennyi javulást. Sajnos ő is azon kevesek közé tartozik, akik átlátnak rajtam, így előtte sosem tudnék felvenni egy mézes-mázos álcát. Az első pillanatban rájönne arra, hogy még mindig olyan romlott vagyok, mint amikor megpróbáltam megölni vagy széttépettem az egyik nimfát. Azonban, ha nem találok ki valamit, akkor jó hosszú ideig az Akadémia lesz még az otthonom. Ebbe az eshetőségbe, pedig inkább bele sem gondolok.
- Ne reménykedjek? - figyeltem, ahogy addig feszítette az ujjam, még az egy roppanással el nem tört. - Pedig ez az egyik legemberibb tulajdonságom - elhúztam tőle a kezem és egy mozdulattal a helyére tettem az ujjam, amiben a csontok már meg is kezdték az összeforrást. Általában az ilyen gesztusokat minimum egy kartöréssel viszonoztam, most azonban nem tettem semmit. Ha anyám látna, akkor biztos büszke lenne rám. Aki nem ismer az akár azt is gondolhatná, hogy ez annak a jele, hogy javulok. Az igazság azonban az, hogy egyelőre nem szeretnék olyan módon fel lépni Tejeskávé ellen, hogy annyira féljen tőlem, hogy a közelembe se merjen jönni. Ő most egy újabb szórakozási lehetőséget jelent, amit nem szeretnék teljesen elijeszteni magamtól. Arról nem beszélve, hogy mindig is szerettem a nehezen kapható lányokat. - Arra nincs szükség - értettem ezt a törlesztésre. Nem nagyon lenne mit törlesztenie, hiszen a kérésére nem csináltam semmit. Sőt, pont az ellentéte. Hiába próbálta elérni, hogy megkönyörüljek a szerelme életén, én mosolyogva végeztem vele. Úgy élvezetesebb is volt, hogy Tejeskávé igyekezett megmenteni az életét. Sokkal szórakoztatóbbá tett egy rutincselekvést.
- Akkor erről szólj az arcodnak is - rákacsintottam, de persze egy pillanatig sem gondoltam, hogy komolyan mondta volna. Nem mintha hibáztatni lehetne azért, hogy nem nagyon szívesen maradna a társaságomban, viszont most még szerintem teljesen jó fejként viselkedek. Ez a legkiegyensúlyozottabb és rendesebb "állapotom", ennél csak rosszabb szoktam lenni. Ha pedig már most a kiakadás szélén van, akkor ha szerencsés nem fog - újra - más körülmények között találkozni velem.
- Megmutatom merre van, mielőtt megint rossz szobába sétálsz be - gyorsan magamra kaptam az egyik melegítőmet, aztán Tejeskávé mellé lépve kivettem a kezéből a bőröndöt. Kinyitottam az ajtót és igazi gentlemanként intettem, hogy menjen csak előre. - Más nem biztos, hogy ilyen szívélyes fogadtatásban részesítene - Nem tudom, hogy ezt hogyan bírtam komolyan kimondani, hiszen nem éppen a legjobb helyzetben nyitott be. Csak azért nem nevettem fel a saját kis kijelentésemen, mert nagyon kevés dolgot találok elég szórakoztatónak, hogy nevessek rajta. És ezek sem ilyen mindennapi "normális" dolgok, vagyis másoknak nem. Nekem teljesen természetes, hogy majd' megfulladok a nevetéstől, ha mondjuk meglátok valakit egy roppant szánalmas módon meghalni vagy haldokolni. - Tudom, hogy elég hihetetlen, de még nálam is vannak rosszabb arcok az Akadémián - néztem le a mellettem sétáló lányra. Ilyen volt például a hullákkal kefélő vöröske, a kannibál hajlamúak, na meg persze Max. Bár ő mostanában botrányosan viselkedik. Értem én, hogy a kardja miatt viselkedik ilyen puhapöcs módjára, de azért nem kéne ilyen unalmasnak lennie. Bár az igaz, hogy a módszereink sosem voltak ugyanolyanok. |
Szavai és az azt körüllengő frissen jött érdektelensége egy óvatos, gúnyos mosolyt húzott ajkaim tövébe, ahogy érzelemmentes szemekkel meredtem rá. Hát persze, mind addig, míg rosszul érzi magát miatta a másik, addig hatalmas a szája, van bátorsága egy háznyi és egészen nyíltan és szemérmetlenül fejezi ki testbeszédével, hogy mennyire jól érzi magát. Persze ha már a szerencsétlen, akit kipécézett, és akivel kedve szottyant szórakozni, - ez ugye jelen esetben én lennék, - mégsem olyan könnyen zaklatható, mint amennyire elsőre annak tűnt, már nem is olyan vicces. Bár így belegondolva tőlem ez elég erősnek hat, hiszen nem kéne sokkal többet piszkálnia ennél, hogy besokaljak, kiabáljak, sírjak, idegeskedjek, igaz az idegeskedés már eleve kipipálva, visítsak, vagy ezek véletlenszerű összevegyítése. De ezt természetesen eszem ágában sem volt kivárni, míg ez bekövetkezik, és inkább azon törtem már a buksim, hogy mégis hogy keveredjek ki ebből az egyáltalán nem óhajtott szituációból. Egyenlőre nem tűnt úgy, hogy velem ellentétben, szeretné, hogy ne élvezzük tovább egymás társaságát, amiért pedig én a fél karomat adtam volna, és az se zavart volna, ha így hárfázni se sűrűn fogok tudni, és feleslegesen adta fel a csomagot anyám, mert maximum akkor tudnék rajta ismét játszani, ha rászoknék arra, hogy a lábujjaimat használom. Figyelembe véve, hogy mennyire élvezem a hangszer által felkínált nyugalmat talán logikus lépés lenne... De szerencsére nem követeli senki sem rajtam végtagomat egy elsietett határozat végeredménye képpen, szóval ideje lesz valami kézzel foghatóbb komprimisszum után nézni. Borzasztóan fárasztó vagyok.
Nem törődöm válaszára csak csendben pislogtam rá, és lassan nyitottam szóra ajkaimat, kissé zavartan figelve arcát. Végül csak egy lassú lélegzetvételt követően kényelmetlenül zártam be ajkaimat, összepréselve azokat, lesütve szemeimet. Eléggé kellemetlen érzés volt, de muszáj volt beismernem, hogy igaza volt. Azonban azzal nem örvendeztettem, hogy ezt ténylegesen az orrára kössem, inkább csak önmagamat kezdtem utálni, hogy hagytam magam logikátlanul viselkedni pont az ő jelenlétében. Bár ki nem viselkedne furcsán ha valakiket rajta kapna, hogy éppen olyasmit tesznek egymás társaságában, ami senki másra nem tartozna alapvetően. Aztán végül arra jutottam, mikor ismét rá emeltem tekintetem, hogy egy személyt már biztosan kapásból tudnék mondani, igaz az azt követő eseményekre nem mernék fogadni, vagy bármilyen feltételezést tenni, de inkább képzelni sem képzelek semmit, inkább csak megrázom a fejem, hogy elhesegessem a kezdetleges képeket is lelkiszemeim elől.
Pofátlanságára, csak a magasbaszökött szemöldököm, és lenyeltem egy adag cifra mocskos beszédet, próbálva kultúráltan viselkedni, de a folytatására már képtelen voltam befogni a számat. - Önkéntes szolgálatot nem terveztél vállalni? - kérdeztem igyekezve hozzá hasonló módon a háttérbe szorítani azt a hatalmas mennyiségű epét, amit ha elég érzékeny rá a füle, még így is kihallhatott a kiejtett szavaim közül. Gyűlöltem, hogy ennyire nárcisztikus volt, hogy a nagyképűség önbizalomal párosult, és nem csak hogy azt képzelte, hogy neki mindent szabad, vagy bámit megtehet, de természetesnek vette ezeket, sőt kifejezetten hasznosnak érezte magát, aztán kitudja, hogy valójában mi jár a fejében. De az együtt érzést, vagy részvétet aligha tudtam volna elképzelni róla, hogy produkálná. - Én nem támogattam a korai halál ötletét, aki hálval tartozna, azt meggyilkoltad - válaszoltam, miközben egy gyűlölettel teljes grimasszal fordultam el tőle, megrándulva, és elhúzódva nem kívánatos érintésére. Fájdalmas feszítés költözött gyomrom környékére, mely kellemetlen émelygéssel is társult, ami végül enyhe szédüléshez vezetett, így valami biztos pontot keresve inkább neki támaszkodtam a már így is közvetlenül mögöttem lévő falnak támasztottam, hozzápréselve hátamat a hideg felületnek. Összeszorított szemeim egy pillanat alatt kipattantak, újabb tolakodó mozdulatára, és mintha kikapcsolták volna érzékeimet megszünt minden eddigi rosszullétre hasonlító tünetem, és egy teljesen más fajta undor lett úrrá rajtam. - Ne reménykedj - csattantam fel ellenségesen, elkapva ujját mielőtt teljesen befejezhette volna, amit elkezdett, hátra felé feszítve azt, egy pillanatig sem mérlegelve, hogy most mégis mennyire meggondolatlanul cselekedtem.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy én fogok neked bármit is törleszteni? - érdeklődtem tőle, olyan arckifejezéssel, ami nagyjából azóta nem jelent meg arcomon, hogy kiderült, hogy mi is vagyok pontosan. Ami már elég régen volt, de ez most jelen esetben teljesen lényegtelennek bizonyult. Egyre jobban kezdett a hatalmába keríteni a harag, pedig nem voltam híres az örjöngésről, de valószínűleg a fáradtságom is rátett egy lapáttal arra, hogy vészesen közel kerültem egy kiboruláshoz, amit ha így folytatja nagyon hamar kiharcol tőlem.
Türelmesen feszusszantam a tudatra, hogy sikerült elérnem, hogy tiszteletbe tartsa elhatározásomat, de végül csak csalódottan be kellett ismernem saját naivitásomat, hogy mostmár nem fogom tudni levakarni magamról. A becenév hallatán végül csak azért nem ellenkezdtem, mert biztos voltam benne, hogy rajta kívül senki más nem fog így nevezni, így aztán nem lesz túl nehéz manőver kikerülnöm a vele való találkozást. Ha ezt hallom egyszerűen csak felszívódok a helyszínről, anélkül, hogy egyáltalán szétnéznék, igen hamar biztonságos zónába húzódva. - Mert senki nem kíváncsi rád? - szaladt ki belőlem a színta őszinteség, amit abban a pillanatban meg is bántam, ahogy hallottam a folytatást. - Oh - feleltem nem túl bőbeszédűen, ahogy képzeletem életre keltett egy női másoltot az előttem álló férfiből, rémképeket vetítve előre, és egyre jobban kezdtem ahhoz ragaszkodni, hogy tényleg itthagyom az egészet a francba. - Majd szétvet a boldogság - közöltem összeszűkített szemekkel ellenségesen, ahogy a bőröndöm felé nyúltam. - És most ebben a "pompás hangulatban" mennék is végre beköltözni, épp elég időt pazaroltunk egymásra - fordultam el tőle, egyfajta pajzsként a lábaim elé emelve bőröndömet, ezzel kényszerítettem a kutyáját hátrálásra, ami mellett csakhamar felcsendült ismét a morgása is. |
A szarkazmus mértéke a hangjában csak egy mosolyt csalt az arcomra. Örültem, hogy a köztünk történtek után, nem retteg annyira tőlem, hogy megszólalni se merjen. Általában azok, akik egy hasonló helyzetbe kerülnek velem, mint a lány is, nem hogy nem mernek ilyen hangot megütni velem szemben, de lázasan kerülik a szemkontaktust és igyekeznek minél hamarabb eltűnni a közelemből, miközben a pánikrohamukkal küzdenek. - Úgy érzed magad ahogy akarod, kicsit sem érdekel - megvontam a vállam. Persze szeretek belepiszkálni mások fejébe, rossz érzést kelteni bennük. Habár azt elmekontroll nélkül is elérem, hiszen nagyon jó vagyok abban, hogy a másikban félelmet vagy kényelmetlenséget ébresszek. Ezt pedig nagyon élvezem. A félelmük olyan számomra, mintha a leghatásosabb kedvfokozó. De ennél talán még az is jobb, hogyha ott van bennük a dac. Az egyik kedvenc időtöltésem megtörni a lelküket. Vicces, hogy eleinte milyen bátrak, hogy velük nem szórakozhat egy hozzám hasonló alak, aztán úgy remegnek, mint a kocsonya, ha ezzel az alakkal közelségbe kerülnek. Első ránézésre be lehetne sorolni ebbe a kategóriába a lányt, de ha jobban megfigyeljük, akkor látszik rajta, hogy a félelem lassan kúszik fel a gerincén. Ebben nincs semmi meglepő. Ez az általános reakció, amit kiváltok az emberekből, főleg azokból, akik látták már mire képesek vagy ők is voltak már a célkeresztemben, bár arra nincs sok esély, hogy azt túl is éljék. A lánnyal egyedül azért nem végeztem, mert számára az nagyobb tőrdöfés volt, hogy végignézettem vele a szerelme borzasztó haláltusáját, aztán ott hagytam zokogva a hullával. Ha engem kérdeznek, akkor az még mindig rosszabb, hogyha valaki ott marad egyedül a gyászban, mint a halál. Ez volt az oka annak, hogy akit nagyon gyűlöltem, annak szépen egymás után kinyírtam minden rokonát, barátját, mindenkit aki legalább egy kicsit is fontos volt a számára. Hagytam neki körülbelül egy évet arra, hogy depresszióba süllyedjen, aztán pedig darabokra szaggattam. Olyat nem hagynék végül életben, akit nagyon utálok. Részben ez az egyik oka annak is, hogy ezt a lányt miért nem öltem meg. Vele az égvilágon semmi problémám sincsen, egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. Így ő is egy játékszerré vált, amivel szórakoztattam magam.
- Ha ennyire zavarba ejt, akkor fordulj el - megrántottam a vállam. Lehet, hogy kettőnk közül én voltam meztelen, de szerintem ő volt az, aki kényelmetlenebbül érezte magát. Persze megtehettem volna, hogy felveszek vagy legalább magam köré tekerek valamit, viszont abban mi lett volna a vicces. Arról nem beszélve, hogy az én szobámba tartózkodtunk, tehát itt tényleg akkor mászkálok egy szál faszban, amikor akarok. Ettől függetlenül tervben volt már az, hogy felöltözök, de így hogy külön kiemelte, hogy mennyire nem akar így látni, halasztgattam még kicsit a ruha felvételét.
- Pedig én csak segíteni akartam - Meglepő módon ezt sikerült röhögés nélkül kimondanom. Mondjuk azt sem lehet mondani, hogy még sosem segítettem senkin. Az már persze megint más, hogy mindig volt valamilyen hátsó szándékom, tehát önzetlenül még nem sokszor cselekedtem. - Szörnyű, hogy mennyire nem értékelik az ember jócselekedeteit - színpadiasan felsóhajtottam. Ha volt a lánynak egy kis esze, akkor rájöhetett arra, hogy egyáltalán nem komolyan beszélek. Mint már említettem is, az hogy nem fogott rajta az elmekontrollom, nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, már csak azért is, mert eddig nem sok ilyennel találkoztam. Szerencsére nem ez volt az egyetlen módja annak, hogy felfrissítsem az emlékezetét. Bár, szerintem tökéletesen emlékezett a köztünk történtekre. Egy halvány mosoly suhant végig az arcomon, mikor elütötte a kezemet. Mindig is szerettem, hogy valakiben van tűz. Ennél csak azt szerettem jobban, hogyha az utolsó apró parazsát is elolthatom az ellenkezésnek. Az elmekontroll nélkül kétségkívül nehezebb megtörni valakit lelkileg, de közel sem lehetetetlen. Még az emberek is képesek rá, akkor majd pont nekem ne menne. - Akkor még köszönettel is tartozol nekem - végigsimítottam az egyik karba font kezén. Ha nem az én kezeim által halt volna meg a kis barátja, akkor meg az éhínségbe pusztult volna bele. De ha még valahogy sikerült is volna átvészelnie azt a rideg korszakot, mostanra már úgyis halott lenne. Akkor meg nem teljesen mindegy? Rengeteg szenvedéstől mentettem meg. Még a végén kiderül, hogy milyen sok jót is cselekedtem. Csak felfogás kérdése. - Remélem, hogy nagyon hálás tudsz lenni - ördögi fény villant a szemeimben, közben a mutatóujjammal végigsimítottam a melle vonalán.
- A sajnálat szart sem ér - És nem azért mert nem gondolta komolyan. Lehet, hogy van akiknek jót tesz a kis lelkének, ha bocsánatot kér, de valójában ténylegesen változik valami? Kurvára nem. Szerintem egy áldozatom hozzátartozója sem enyhülne meg, ha valami csoda folytán odaállítanék megbánni a bűneimet. - ha nem társulnak mellé tettek - Én annak a híve vagyok, hogy ne csak a szavakkal dobálózzunk, hanem lépjünk a tettek mezejére. Vegyük példának a jelenlegi helyzetet. A lány miatt elúszott minimum egy, de inkább több orgazmuson. Még ha tényleg őszintén rosszul érezné magát emiatt se lenne jobb egy hangyafasznyit sem a helyzetem, mivel ugyanúgy kielégítetlen maradnék. Viszont, ha ledobná a ruháit és berántana magával az ágyba, akkor azonnal jobb lenne a helyzet, hiszen meglennének azok az orgazmusok, amiket elmulasztottam miatta.
- Ahogy jónak látod - megvontam a vállam. Szerintem nem mondok újat azzal, hogy nem különösebben érdekel a neve. - Tejeskávé - tettem hozzá egy mosollyal az arcomon. Kell egy megszólítás, amivel illethetem és ez jutott eszembe először. Észrevettem, hogy nagyon szemezik az ajtóval, de Orthus olyan szigorúan őrizte, mint ahogy Kerberosz őrködött a palotánk bejárata előtt. Megforgattam a szemeimet, mikor továbbra is a bőröndjével jött. Elléptem mellette, kinyitottam az ajtót, aztán berántottam a csomagját, majd visszacsuktam az ajtót. - És mégis miért kéne nekem meghívás? - szórakozottan elmosolyodtam. Ekkor jutott eszembe, hogy Nemesis is abban a szobában van. - Amúgy meg jóban vagyok a szobatársaddal - Eddig egyszer ha voltam Nemesisnél, de ezek után minden bizonnyal gyakrabban fogom meglátogatni. - Nem hogy örülnél annak, hogy egy ismerős arc már biztos van - Nem mintha bárki hibáztathatná azért, hogy miért is nem örül a viszontlátásnak. |
- Pompás ötlet - köptem kapásból, kicsit sem díjjazva a másik hangnemét, erős szarkazmussal a hangomban, hogy világossá válhasson számára, hogy az előzőt lehetőségnek kínáltam fel, hogy - már ha ez lehetséges egyáltalán - némit javítson a róla kialakított képemből, hogy csak egy nagyszájú seggfej, aki képes kijavítani magát, de így a két másik jelzőt egyszerűen csak elhagyva seggfej maradt, ráadásul egy gátlástalan undorító alak. Épp ezért azt, hogy "már repülök" is csak azért hagytam ki, mert szinte biztos, hogy így már kihívásnak vette volna, ha már a helyeslésem nem minősült annak számára. - Talán rosszul kellene éreznem magam, hogy helyetted is szégyenkezem? - érdeklődtem felvont szemöldökkel, még mindig eszméletlenül kényelmetlenül érezve magam a kialakult helyzet miatt, amiből nagyon szívesen kikecmeregtem volna, de ugye elintéztette a kutyájával, hogy ne legyen lehetőségem a távozásra, így csak feltűnően keresztbe tettem karjaimat, jelezve nemtetszésemet, és arról, hogy annyira ezért mégsem vagyok magabiztos az enyhén felhúzott vállaim tanuskodtak, valamint az ide-oda szállingózó tekintetem, ami valami egyéb lehetőség után kutatott, végül újabb kedves megjegyzésére arcán megállapodott. - Valóban, de túlnyomó részt azt látni is akartam - közöltem szárazon, felevenítve azt a néhány alkalmat, amikor tényleg ilyesmi történt, nem foglalkozva azzal, hogy ami az imént elhagyta a számat talán sértheti az önérzetét.
- Úgy értelmezed, ahogy akarod - vontam meg a válam nem törődöm módon, egyre türelmetlenebbé válva attól, hogy akaratom ellenére álldogálhatok még mindig egy teljesen abszurd környezetben, és természetesen a srác egyedül magyarázott annyit, hogy mi a szobában tartózkodó nők szóhoz se nagyon jussunk, és odáig se tudtam így eljutni tőle, hogy sajnáljam, amiért ennyi esze van, hogy ezzel az elmeháborodottal bújik egy ágyba. - Nem vagyok rászorulva - ráztam meg a fejem, önkéntelenül hátrálva, majd meglepetten torpanva meg, hátra nézve, ahogy a még mindig mögöttem álló eb mély morgó hangot kezdett hallatni, ahogy lábam majdnem orrához ért. Nem várt tapintásra összerezzentem, ahogy megszeppenve pillogtam fel a zöldes szemekbe, érezve, ahogy kiráz a hideg a jeges érintéstől, és ahogy egy borzasztó bizsergés futott végig gernicemen, gyomromnál állapodva meg, ahol egy nem túl kellemes feszítő érzést idézett elő. Azt hiszem még jobb is, hogy végülis ma még nem ettem semmit.
Fogalmam sem volt, hogy mit csinált, vagy mit akart volna csinálni, de az egészen biztos, hogy kifejezetten kétségbe estem megjegyzésén, amitől kényszeresen elütöttem kezeit, ismét a hátrálással próbálkozva, azonban ebben az esetben nem csak hátra, de oldalra is kanyarodtam, kikerülve ezzel a kutyát. Ujjaimat ökölbe szorítottam, ahogy elfordítva a fejem hagytam, hogy a hajam arcom elé hulljon, mintha attól bármilyen védelmet kapnék, súlyomra tett megjegyzésére csak ismét összefontam magam előtt karjaimat, így leplezve a rám törő remegést. - Senkinek nem állt jól - szegtem hátra a fejemet, vádló tekintettel bombázva, nem mintha bármi olyasmiben bíztam volna, hogy ez egy pillanatig is meghatotta volna. Kizárt hogy egy ilyen szörnyetegre bármivel hatni lehessen, és ez újabb gusztustalan kérdése után be is bizonyosodott. - Igen, és így mostmár sokkal jobban - közöltem, ahogy eszembe jutott, hogy mindig azt hajtogatta, hogy fiatalon akar meghalni, hogy ne hagyjam el, ha megöregszik, vagy ne maradjak vele együtt részvétből, és ne kelljen látnom, ahogy egyre jobban leépül, hanem mindig erősnek láthassam. De abban megegyeztünk, hogy a gyerek születését megvárja, de nem lehet minden tökéletes igaz?
- Had fejezzem ki őszinte sajnálatomat - válaszoltam egy szaggatott lélegzet vételt követően, hangom pedig undorral telve csengett, annak viszont valahol abba hagyta a naturista klubos tevékenykedését, azt pedig csak némán hallgattam, hogy hogy és milyen szavakkal küldte el a lányt, aki nem túl boldogan nyargalt el, és nem is nagyon lophattam be magamat szívébe. - A nagyszerű memóriáddal nem sok értelme lenne az orrodra kötnöm - vontam fel egyik szemöldökömet, sóvárgó pillantásokat vetve az ismét zárt ajtó felé, majd idegesen véve tudomsául, hogy a kutyuska igenis szemmeltart.- Bőven elég ha mondjuk levitációval fújják meg - nyűlődtem tovább, hátha megunja a műsort és inkább elenged, a magányra szavazva, vagy visszahívja azt a szerencsétlen lányt, bánom is én. - És mégis ki kérne meg, hogy átlátogass? - valószínűleg ő kevesebb eséllyel fog "eltévedni, ha meg igen, akkor csak kiugrok az ablakon, amit a jelen helyzetben is megtehetnék, ha nem állna az útban. - Egyenlőre - biccentettem barátságtalanul, erősen fontolgatva a távozás gondolatát, az egész szigetre értve. |
- Csatlakozni - ismételtem meg, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélnék, ami még nem volt kizárva. Azon törtem a fejem, hogy vajon süket, hogy nem értette, hogy mit mondtam vagy annyira meglepte a helyzet, amibe belecsöppent, hogy köpni-nyelni sem tud. Az utóbbi opcióra jóval több esélyt látok, mint az előbbire. - Azért nem kell fülig pirulni. Kettőnk közül még csak nem is te vagy pucér - Fordított esetben kicsit jobban megértettem volna ezt a reakciót. Mindig is furcsáltam, hogy sokan miért érzik magukat zavarban egy meztelen test látványától. Persze voltak prűdebb időszakai a történelemnek, de a meztelenség az állandó velejárója az emberiségnek. Arról nem beszélve, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de mindenki lát meztelen testet. - Meg szerintem láttál már olyat, ami a lábaim között van, de javíts ki ha nem - Még ha csak annyi idős is, amennyinek kinéz, akkor is találkozhatott már az ellenkező nem mezítelen mivoltával. Az igaz, hogy azért élőben más a helyzet, nem olyan egyszerű kisasszézni a kényelmetlen helyzetből.
- Tehát ha nem emlékszel valamire, akkor az meg sem történt? - ráncoltam a szemöldökömet, a hangomban érezhette a gúnyt, az arcomon pedig egy fölényes mosoly jelent meg. Volt egy olyan érzésem, hogy nem így gondolja, csak lányos zavarában nem tudja mit mondjon. Vagy ő is csak egy csinos pofi, akibe nem sok ész szorult. - De ezen az emlékezős dolgon segíthetek - nem ajánlat volt, hanem kijelentés. Közelebb léptem hozzá és az egyik kezemet a kulcscsontjára, a másikat pedig a tarkójára helyeztem, a tekintetemmel pedig megkerestem az övét. Az elmekontrollhoz nincs szükség fizikai kontaktusra, viszont így sokkal szórakoztatóbbnak találtam a helyzetet. Az ő melegebb hőmérsékletű bőrével kontrasztban volt az én hűvösebb bőröm. Nem számít, hogy a tűz elég közeli barátom, a bőröm mindig hűvösebb volt pár fokkal az ideálisnál. Legnagyobb meglepetésemre, ahogy az elméjébe pillantottam, nem láttam semmit. Ez nem azért volt, mert ne lett volna ott semmi, hanem mert az egyik képessége gátolta az elmekontrollomat. - Ez érdekes... - ezt nem neki mondtam, csak hangosan gondolkodtam. Forogni kezdtek az kerekek az agyamban, ahogy azokat a személyeket próbáltam felidézni, akik blokkolni tudták a kedvenc képességemet. Nem sok ilyennel találkoztam eddig, ezért végül az is beugrott, hogy honnan ilyen ismerős a lány arca. A nevét továbbra sem tudtam felidézni, de valószínűleg azért, mert mikor először találkoztunk egy kicsit sem érdekelt. Újra végigmértem, közelebbről is. Végül egy vidám mosoly mászott az arcomra. - Felszedtél pár kilót - jegyeztem meg. Mindig is faszságnak tartottam, hogy a nőknek nem illik a súlyáról beszélni. Ha valaki szégyenli, akkor ne zabáljon annyi gyorskaját és kezdjen el edzeni. Lehet csak én vagyok nyers? Kizárt. - A javadra vált - Nem azért mondtam, mert nem akartam belegázolni a lelkébe, egyszerűen csak ez volt a véleményem. Azt pedig nem nagyon szoktam megtartani magamnak. - Az éhezés nem állt valami jól neked - elhúztam a számat. Erről jut eszembe, láttam már olyan kövér tagokat, akikre ráfért volna pár Holodomor. Vagy ha felcsaptak volna az éhezők kannibálnak, akkor azokból a dagadtakból napokig kényelmesen eléldegéltek volna. De lehet még kannibálnak sem kell lenni hozzá, hiszen ha az ember igazán éhes, akkor könnyen emberhúsra vetemedik. Láttunk példát erre a háborúk során, ahol a katonák az elesett társaikat fogyasztották el, hogy elkerüljék a lassú éhhalált. - A kis barátod hogy van? - Természetesen tisztában voltam vele, hogy én öltem meg - a lánnyal végignézetve -, de fel akartam tépni ezt a sebet és sót szórni rá. - Ja tényleg, megöltem - úgy mondtam, mintha tényleg csak most jutott volna eszembe. Nem tartom számon az összes áldozatomat, sőt a nagy részüket már el is felejtettem. A lányra meg a barátjára azért emlékszem, mert az ukrajnai éhezést is részben én idéztem elő. A szívemet pedig őszinte boldogsággal töltötte el, ahogy a srác vergődött a kezeim között a lány pedig sírva könyörgött az életéért. Nem kell szörnyetegnek tartani engem ezek miatt. Mindenkinek kell egy hobbi, nem?
- Már elrontottad a hangulatot - megráztam a fejem, hogy az ő ajánlata mennyire nem kielégítő számomra. Kivettem a szekrényből az egyik fekete boxeremet, amit aztán fel is vettem. Odaléptem a szőkeséghez, aki durcásan ült az ágyamban. - Legközelebb bepótoljuk, ígérem - suttogtam az ajkaiba, mielőtt megcsókoltam volna. Olyan gyengéden beszéltem hozzá, ami még engem is meglepett - De most húzz a picsába - közöltem vele, aztán elhúzódtam. Megvártam még a szöszi - akit azért hívok így, mert elfelejtettem a nevét - látványosan puffogva, maga után becsapva az ajtót távozik, aztán már minden figyelmem a barna hajú lányé volt. - Mit is mondtál, hogy hívnak? - kérdeztem tőle. Tisztában voltam azzal, hogy még egyszer sem árulta el nekem a nevét. Igazából az sem zavart volna, ha nem hajlandó bemutatkozni, de nem biztos, hogy tetszett volna neki a rá aggatott becenév. Ez jelen pillanatban a Tejeskávé lett volna, ugyanis az jutott eszembe a bőrszínéről. - Nem fog senki hozzányúlni - Nem fáradtam azzal, hogy úgy tegyek, mintha valóban érdekelne, hogy mi lesz a bőröndje sorsa. De szerintem nem sokan mernének az én szobám ajtaja elől lopkodni. A diákok többsége már tudja vagy legalábbis sejti, hogy jobb nem baszakodni velem. - Remélem, ha egyszer így hirtelen betoppanok hozzád, akkor te is hasonlóan alulöltözött leszel - egy hamiskás mosoly jelent meg az arcomon. - 111 a szobaszámod, ugye? - Nem volt nagy agysebészet kisakkozni, hogy melyik. Csak az irányt rontotta el a folyosón, az én szobám is 111, tehát az övének is annak kell lennie, csak a másik oldalon. |
Egy kissé idegesen piszkáltam a bőröndöm cipzárját, kifejezetten nyugtatónak érzékelve a rendszeres csilingelését, miközben csendesen várakoztam az állítólagos eligazításra, ami miatt az előtérbe küldött egy itt dolgozó, vagyis fogalmam sincs mit is tesz pontosan a kedves öltönyös férfi, aki abba a földalattiba szállt be, amivel ide érkeztem, valószínűleg vissza Daily City-be. Egyre levertebbnek éreztem magam, ahogy csak álltam és vártam tétlenül, így csak forgatni kezdtem a fejem a teremben, amikor megpillantottam egy gondterhelt arccal közeledő hölgyet, akit takarítónak tippeltem így ránézésre. Csak szemmel követtem megtett útját, amikor megpillantottam egy véres asztalt és egy belőle kiálló szintén bíboran tündöklő kést, így nagyra nyílt szemekkel nyeltem egyet. Szerencsémre azonban már jött is a recepciós, aki sűrű bocsánat kérések közepette arról hadovált, hogy egy lányt a gyengélkedőre kellett kísérnie, miután egy másik tanuló a lelket is kiijesztette belőle... Hát ez igazán biztató. Végül egy kurta mosoly még azért kibukott belőlem, amint átnyújtotta a kulcsomat, miközben arról is tájékoztatott, hogy merre érdemes indulnom, és újból szabadkozni kezdett a kellemetlenségek miatt. Talán még sok szerencsét is kívánt, amire úgy néz ki, hogy bőven szükségem is lesz, miközben elindultam a liftek felé, tekintettel arra, hogy a megtermett bőröndömet nem volt kedvem kézben felcipelni lépcsőzés közben. Ilyenkor mit meg nem adtam volna, ha egy kicsivel jobban is hasonlítok az anyámra, vagy legalábbis rendesen hasznosítható képességekkel ajándékoz meg. Mondjuk acél combokkal, amiket nem lehet szét nyitni, ha én azt nem akarom.
A gondolatra végül meghúzogattam hosszú ujjúm szélét, ahogy a kulcsom bilétájából kikövetkeztettem, hogy az első emeletre kellene betérnem, ha csak nem tévedek de akkor maximum kérek valakitől útba igazítást, és reménykedek benne erősen, hogy nem járok úgy, mint az a szegény pára lenn az előcsarnokban. Ezután következett némi értetlen toporgás a liftből kiszállván, hogy vajon mit is mondott a bácsi, mikor útba igazított? Balra a lányok igaz? Vagy égtájat mondott? Mert persze van nálam, meg minden zsebemben iránytű lapul, nem? De bal lesz, úgy rémlik, jobbra pedig a fiúk vannak, igen. Így hát némi magabiztossággal indultam meg a kifejezetten kihaltnak tűnő folyosón, keserűen véve tudomásul, hogy persze hogy akkor nem mászik elő senki, mikor nekem szükségem lenne némi támogatásra, vagy legalább egy kiröhögésre, hogy szar helyen vagyok. Így ebből kifolyólag neki is álltam mérgelődni, és teljesen elfelejtkezve arról, hogy nem is biztos, hogy jó helyen vagyok, egy pillanat alatt leparkoltam a bőröndöm, tudván, hogyha ezt nem teszem meg, és zárva lesz az ajtó, akkor tuti csak szerencsétlenkedni fogok a kulccsal, mert nem kifejezetten vagyok ezekhez hozzászokva.
Tehát egy rövid kopogás után be is nyitottam, hogy belépve megcsodáljam új lakhelyemet, azonban felpillantva nem éppen az a látvány tárul elém, amire először számítottam. Egy pillanat alatt teljesen lefagytam, teljesen elfelejtkezve a tényről, hogy még mindig két meztelen testet bámulok, nem éppen a legpublikusabb mivoltukban... Mármint a meztelen test eleve nem túl publikus, de ez most teljesen lényegtelen. A férfi hangjára sikerült észbe kapnom, és rögtön a szemeim elé kapnom a tekintetemet, majd a földet pásztázva ismét elkerekedett szemekkel pillantottam meg a mögém tévedt édesnek nem sűrűn nevezhető kutyát, most már erőteljesen gyanakodva azon, hogy ez ám a félreértés javából. - Hogy mit? - kérdeztem vissza meglepetten ahogy ismét az ágyra merészeltem pillantani, remélve, hogy sikerül csak az arcokra koncentrálni, azonban ekkor már csak egyedül tartózkodott a fekvőhelyen, a lánytól megszabadulva, amitől kapásból összeugrott a gyomrom. Szinte lehetetlennek tartottam, hogy valaha is újra lássam ezt az ábrázatot, erre tessék, itt volt, teljes eleven valójában, ráadásul mindenféle ruházattól mentesen. Hamar le is sápadtam, kérdésére pedig masszív rosszullét is rám tört. - Ki-Kizárt dolog - nyögtem kapásból, igyekezve valami értelmeset alkotni. - Mert nem emlékszem - fejeztem be a lehető leggyatrább előadással, egy röpke és igen gyér futómosoly kíséretében, miközben azon voltam, hogy kizárjam a tényt, miszerint anyaszült meztelen. - Igen, szerintem se, szóval kiengesztellek azzal, hogy magatokra is hagylak titeket - pillantottam riadtan és segítség kérően a lányra, aki valahogy nem épp úgy nézett rám, mint a szegény áldozatra, hanem mintha készakarva szakítottam volna el ettől az utolsó görénytől. - Egyébként is kint van a bőröndöm, nem szeretném ha lába kélne - nevettem kínosan, a hátam mögött a kilincs után tapogatózva.
|
A lehető legjobban kiélveztem, hogy nem kaptam szobatársat, hiszen így nem csak kétszer annyi helyem volt, mint másoknak, hanem egy nyomorultat sem kellett elviselnem. Mondjuk annak is meglettek volna a maga előnyei, hiszen unalmas perceimben, tökéletesen elszórakoztam volna az agyával. Mindig is szerettem feszegetni a határokat, kíváncsi vagyok, hogy mi mindenre tudok rávenni valakit, illetve mennyit bír el, mielőtt teljesen megőrülne. Természetesen ez mindenkinél változó, ezért nem is ragadok le csak egy személynél. A másik előnye annak, hogy nincs szobatársam pedig az, hogy bármikor felhozhatok valami csinos kis nőcskét pár menet erejéig. Összetoltam a két ágyat, ezért most egy king sized méretű ágyam van, ami kell is, mivel elég nagyra nőttem.
Délután elmentem Orthussal futni egyet. A kutya futás közben megpillantott egy nyuszit, amit üldözni kezdett. Alakot váltott, miközben átugrott egy sziklán, így már két fejjel és jóval nagyobb testalkattal üldözte a kicsi állatot. Egy kanyarban utolérte, lesújtott az egyik mancsával, a földnek szegezve így a nyulat. - Várj! - szóltam rá, mielőtt megölte volna. Eszem ágában sem volt megkímélni a nyuszi életét, csak nem akartam, hogy a két fej összevesszen rajta, már így is morogtak egymásra. Odasétáltam hozzá, megfogtam a nyulat, aztán megütögettem Orthus lábát, hogy vegye le róla. Miután ezt megtette felemeltem a nyulat és a hátsó lábainál összefogtam, majd elindultam az Akadémia felé. Orthus a fejével bökdöste a szabadulni próbáló állatot. - Türelem - szóltam rá. Habár vicces, hogy ezt pont én mondom, mivel ritka türelmetlen ember vagyok. Páran megbámultak a nyullal, de senki sem volt olyan ostoba, hogy bármit is mondjon. Ahogy befordultam az előcsarnokba, egy asztalt pillantottam meg, ami mögött egy lány ült, aki különféle programok szórólapját osztogatta. Éppen egy késsel bontott ki egy kartondobozt. Odaléptem hozzá. - Helló. Elkérhetem ezt egy pillanatra? - kérdeztem, közben végigsimítottam a karján, majd kivettem a kezéből a kést. A nyulat levágtam az asztalra és igyekeztem a közepébe belevágni a kést. Még élt egy rövidke ideig, mikor elkezdtem ketté vágni. Mindenfelé spriccelt a vére, a lány lesápadva figyelte, hogy mit csinálok. Miután már csak pár rost tartotta egyben a testet, puszta kézzel is szét tudtam tépni. Orthus felé fordultam. - Ül - szóltam rá, mire egyből meg is tette. Odadobtam először az egyik fejének, aztán pedig a másiknak a nyúl egy-egy felét. - Jó fiú - elmosolyodtam és megvakargattam a füleiket. - Most már változz vissza - közöltem vele, aztán visszafordultam a barna hajú lányhoz. - Köszi - belevágtam az asztalba a kést, ami tiszta vér volt. - Nem kell ennyire megilletődni - végigsimítottam a lány arcán a szintén véres ujjaimmal, összekenve így az arcát. - Ez csak vér - végigsimítottam az ajkain is, majd rákacsintottam és elfordultam. Orthus újra sima rotweiler volt. Fütyörészve folytattam az utamat a szobám felé.
Ledobáltam a ruháimat, hogy elmenjek fürödni, mikor észrevettem, hogy véres a csuklóm a nyúltól. Odahajoltam és lenyaltam a cseppeket a bőrömről. Ízlelgettem egy rövidke ideig, aztán lenyeltem. Annyira nem is volt rossz. A derekam köré tekertem az egyik fekete törcsimet és elmentem zuhanyozni. Már visszafelé tartottam, mikor összefutottam egy szőkeséggel, akivel kefélni szoktam, ő is fürdésből tartott visszafelé. Nem mondtam semmit, csupán féloldalasan rámosolyogtam és mikor elfordult volna a szobája felé, az egyik kezemet a dereka köré fontam és az én kis lakosztályom felé kormányoztam.
Egy félórával később már lelkesen lovagolt a farkamon, én pedig a nyakát vagy az ajkait csókolgattam, közben pedig a fenekét markolásztam. A következő pillanatban pár koppanás hallatszott az ajtón, majd az ki is nyílt és egy barna hajú lány lépett be rajta. Kicsit ismerős volt, de egyelőre nem azonosítottam be pontosan. - Orthus! - szóltam a kutyának, aki eddig a földön rágcsálta a combcsontját. Most felugrott és morogva a jövevény mögé került, hogy az ne tudjon távozni. - Csak nem csatlakozni szeretnél? - lelöktem magamról a szőkeséget, közben végigmértem a barna hajú lányt, szinte levetkőztettem a szemeimmel. - Nem találkoztunk mi már valamikor? - kérdeztem, miközben lemásztam az ágyról és odasétáltam hozzá. - Nem a legjobb az időzítés, de szerintem ki tudsz engesztelni - féloldalasan elmosolyodtam, közben szorosan elé léptem, s az oldala mellett elnyúlva behúztam mögötte az ajtót. |
Nenet Nimr & Lazarus Ares Bale |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
