|
Témaindító hozzászólás
|
2018.09.05. 11:32 - |
Kieran E. T. Wentworth & Saol Nevermore |
[22-3] [2-1]
 Azt mondta nem tettem semmi rosszat, de ez nem igaz. Hiszen kiabáltam vele és megvádoltam. Ez nem rossz? Akkor nem tudom mi. Halványan elmosolyodtam, mikor kiderült, hogy tulajdonképpen ugyanazt akartuk mind a ketten. És valóban. Ha felidézem, hogy milyen múltfoszlányokat láttam mögötte... Neki sem volt könnyebb. Sajnáltam. Nem ezt érdemelte, sem akkor, sem most. Talán majd egyszer, ha újra találkozunk az akadémia falain belül, megtudjuk beszélni, vagy rendbe tudom hozni azt, amit, most elszúrtam. Hiszen előbb szavaztam neki bizalmat. És ez, hatalmas dolog volt tőlem. Talán vehetnék neki valami alkoholt? Vajon árulnak az akadémia büféjében? Honnan szerzi mindenki?
Mindenre számítottam amikor visszaindultam, csak arra nem, hogy utánam jön átölelni. Olyan jó meleg volt, mintha egy hatalmas takaróban beültem volna a kályha mellé. Jólesett. Valójában kedvesebb és törődőbb, mint hiszi. Hagytam, hogy öleljen, kissé hozzá is bújtam, mint egy ázott kismacska a megmentőjéhez, és hagytam magamnak, hogy mindenféle negatív gondolat nélkül kiélvezzem a pillanatot. Igaz, hogy nem volt hosszú, de valószínűleg eddigi életem legpozitívabb eseménye volt. Miután elengedett felnéztem rá, ujjaimat arcára tapasztottam és egyenesen a szemébe néztem. Kerestem valamit. Egy emléket. Amiből megtudhatom a nevét. Borzasztó volt végig nézni, miket élt át... Szeretnék segíteni rajtad, Kieran. De előbb magamat kell megmentenem. Egy szomorkás, sajnálkozó mosoly ült ki arcomra, majd egy finom csókot leheltem ajkaira. Úgy éreztem azután, hogy már kétszer lekapott, egyszer igazán jogom van nekem is hozzá, még ha csak egy szájra pusziról is van szó, meg most még nem tudtam semmit tenni érte ezen kívül.
- Saol... remélem hamarosan újra találkozunk. - engedtem el arcát, majd gondolataimba merülve visszaindultam a kollégiumba. Azt hiszem, mégis egy jó napot tudhatok magam mögött.
[ Lezárt kör ] |
Visszagondolva az egészre, úgy kezdtem a napot, hogy rémálomból keltem fel. Vagyis nem tudom igazán, mert egyáltalán nincs emlékem róla, csak a vizes cuccok voltak meg. Rossz ötlet volt magamhoz hívni a srácot? Talán, mert akkor nem lenne ez, őt kíméltem volna meg ettől az egésztől, és jobb is lenne mindkettőnk közérzete. Én nem akartam semmi rosszat, komolyan. Aranyos volt, azt hittem lekötöm magam vele, és nem lesz semmi baj az egészből, de hát tévedtem. Általában ez történik, mikor velem találkoznak, akkor az az ember napja nagyon szarrá válik, igen. Sőt van olyan is, hogy az egész életük is, de már nem akarok most ebből elmenekülni.
Ez az idő, amit vele töltöttem, kissé rövid ahhoz, hogy ennyi minden történjen. Vicces, a nevét se tudom, mégis már lekaptam, többször is. Bár ez szoktam csinálni, nem szokott a nevük érdekelni nagyon. Talán jobb is, legalább nem kell magyarázkodnom, hogy miért nem tudom a nevüket, ha egyszer találkoznék velük. Most viszont megakartam ismerni a srácot, nem is tudom tényleg mi az oka. De úgy voltam vele, hogy szeretném tudni, hogy is hívják, egyszer még a suliban összetalálkozok vele. Akkor lehet képes lennék jóvá tenni az egészet, mert úgy éreztem valamit elrontottam itt, de azt nagyon.
Kicsit emlékeztet arra az esetre, mikor Alice tanított engem cipőt kötni, vsak ott senkit sem csókoltam le, de eléggé bőgem, hogy erre se vagyok már képes. Most ugyan nem sírtam, de megint úgy éreztem, hogy mindent elrontottam. Pedig csak ismerkedni akartam csupán, de úgy látszik ebben is egy szar vagyok. Mondjuk az igaz, hogy a cipő bekötést megtanultam, de az is egy ideig eltartott. Na jó, nagyon sok ideig.
- Hé, hé, ne sajnáld, nem csináltál semmi rosszat - tartottam fel a kezeimet. Sok mindent én szúrtam el, nem pedig ő. - Én is csak annyit akartam - mosolyodtam el. Egy jó napot akartam magamnak.
Összeszorult a torkom, mikor elköszönt. - Várj! - utána mentem, majd átöltem. Kissé forró voltam, csupán azért, hogy kicsit megszáradjon. |
Olyan vagyok, mint egy terhes, vagy menopauzás nő. Érzelemingadozásaim vannak. Az egyik percben öngyilkos akarok lenni, aztán lemegyek zenbe, majd hisztirohamom lesz, fél perccel később megnyugszom. MOst épp iszonyatos bűntudatom kezdett lenni. Egyrészt azért, mert láthatón miattam vagyunk most ebben a helyzetben, mert, ha én nem borulok ki, és nem hisztizek be, akkor most nem állnánk itt a parton, mint két nyomorult. Simán túlkellett volna lendülnöm a csókon, mintha mi sem történt volna, de itt jön a másrészt. Mert, hogy annak mindig oka van, ha egy ilyen “apróságon” valaki nem tud túllépni. Jó, biztos más srácok is kiakadtak volna, de ők valószínűleg azért, mert egy másik fiútól kapták a csókot és nem egy lánytól. De ez engem nem zavart. Nem ez volt az, ami miatt kivoltam. És ez az. Miért is nem zavar? Miért érzem kellemesnek azt, ha megcsókol valaki a saját nememből? Tényleg nem vagyok normális. Azok után, amik történtek velem a múltban az lenne a normális, ha rettegnék a férfiak közeledésétől, még akkor is, ha előtte vonzódtam hozzájuk öntudatlanul. Én meg...
Szóval szarul éreztem magam. Nem akartam, hogy így végződjön. És biztos vagyok benne, hogy ő sem ezt tervezte. Hiszen, még ha igazat is állít, és tetszek neki, gyanítom csak élvezeti szempontból érdeklem. És azt se tudom kijelenteni, hogy én szeretem, mert azt se tudom, mi az. Viszont, ha most tovább folytatódnának így a dolgok, akkor még jobban megsérülnénk mind a ketten. Mert én képtelen vagyok arra. A gondolatától is görcsbe rándul az egész testem és befeszülök. Ő pedig olyannak tűnik, akinek fontos a testiség és tuti több partnere volt, mint nekem barátom. Haha, a nullánál még az egy is több te hülye! De nem, neki ezer százalékig biztos voltam, hogy jóval több volt. Hiszen áradt belőle a szexualitás, a mindenféle kavargó érzés mellett.
Az ilyen emberek, mint Ő, csodálatra méltók számomra. Hiszen mindent megtudnak tenni, amit én nem.
-Sajnálom. Nagyon sajnálom. Én nem akartam... - összeszorított ajkakkal néztem föl rá. Nehéz volt a szemébe nézni, hiszen szenvedett. Miattam. A hülyeségem miatt. Mert egy nyomorék kis senki vagyok, aki nem képes normálisan reagálni az őt érő hatásokra és nem tudja, hogyan viselkedjen bizonyos helyzetekben és ezért még azt a kevés jót is tönkreteszi ami az életében van.
-Én csak egy jó napot akartam végre... - nem tudtam már belenézni a szemeibe. - ... meg egy barátot. - a végét már csak magam elé suttogtam alig hallhatóan.
-Tényleg sajnálom. Remélem megbocsátasz majd egyszer. - a hangom remegni kezdett. Ismét úgy éreztem, hogy sírni tudnék, de nem akartam megint elbőgni magam előtte. De nem tudtam már a szemébe nézni, annyira rosszul voltam saját magamtól és attól, hogy megbántottam, és ilyen szituációba hoztam.
-Szia... - fordultam meg és melankólikus léptekkel elindultam visszafele. Nem akartam otthagyni, de maradni nem volt bőr a képemen. |
Törni és zúzni akartam, mert ehhez szoktam, ezt tanították nekem. A legegyszerűbb módja egy vita lezárásának a torokmetszés. Az életemben soha se úgy bántak a dolgaikkal, ahogy az a nagy könyvben megvan írva. A szüleim egyáltalán nem beszéltek, hogy az anyám félrelépett, és inkább ott hagyott, mint valami árut, amit nem kívánt mégse megvenni. Mondjuk nem tudom hogy volt képes ezt megcsinálni, de ez nem az én gondom már akkor, mikor elhagyott. Ezután se lett jobb, senki se beszélt a saját problémájaról a Wentworth családban, mivel senki se akarta feladni a büszkeséget, úgy látszik elég nehéz azt feladni, inkább a halál.
Ha már itt tartunk, nem tudok olyan embert a családomból, aki nem akart engem, inkább a halált adták volna nekem. Szóval nem hiszem, hogy valaki körülöttem szeretnek hallgatni mindenről. Ne értsetek félre, én se vagyok egy szent, hiszen a fél szektát lemészároltam azok miatt, amiket tettek velem. Persze, néhányra felkészültem, de arra nem, hogy mindenemet ki fogják használni.
Nincs jó tapasztalatom a probléma megoldással, mint az olvasható. De most nem tudtam mit csinálni ezzel a helyzettel. Azt hiszem, amit általában szoktam csinálni, azt hevesen vissza is utasítaná. Így csak álltam, mint egy darab szerencsétlenség, caak nézni tudtam őt, és fájt minden.
Miért nem ittam? Miért nem tudtam magammal hozni piát? Akkor olyan egyszerű lenne az életem, vagyis a mostani pillanat. Ha lehúztam volna azt az üveg whiskey-t... könnyebb lenne a helyzet. Igen. Mert akkor el tudtam volna küldeni a picsába, ahelyett, hogy itt behúzom a vízbe és meg is csókolom a hülye fejemmel! Azt hiszem az alkoholizmus igenis jót tesz a fejemmel, nem pedig összekuszálja. Most viszont egy normális dolog se jutott el a fejembe, ami segítené a helyzetünket. Egyszerűen egy nagy adag szar darab vagyok pia nélkül és ha nem vagyok részeg! Hülye vagyok én ezek, teljes mértékben sajnálom.
Nem tudtam haragudni a srácra, tudom azt kellett volna, de mégis itt álltam és képtelen voltam rá. Nem akarok hülye klisékbe esni, de azért látszott, hogy mindkettőnk szenved ebben a helyzetben. Miért ne vallanám be? Ez volt az igazság. Szerintem én tehetek az egészről is, nem kellett volna megcsókolnom. De hát mindig ezt teszem, máshogy nem is tudnám kimutatni az érzéseimet, ha ezeket annak lehet mondani, inkább vonzalom. Igen ez a jó erre. De így se voltam jobb helyzetben, aki akart magának, annak úgyis mindig szerencséje volt ebben, de így, hogy azt se tudom, hogy milyen nap van, mert annyira stressz hatása alatt vagyok, az nem jó.
Megint megcsókoltam - és lehet hogy rossz ötlet volt. Mármint láttam milyen hevesen reagált az előzőre... ki tudja mit hoz a következő.Most én is meglepődtem, ugyanis nem volt feszült már annyira. Azt hiszem az én torkomban gombóc van.
- Kérlek - más nem tudtam mondani. Bár tény, hogy hinni bennem nem a legjobb dolog, de csak annyit kérek, hogy higgye el, hogy tetszik nekem.
- Hogy tetszel? Igen. Nem hazudok ilyesmiben.
|
Kezdtem rosszul érezni magam, amiért olyan durván beszéltem vele. Ez nem az én stílusom volt, nem rám vallott. Meg különben is, az egy dolog, hogy most azt feltételezem, hogy csak játszik velem, mint a macska az egérrel, hogy aztán amikor megeszi, édesebb legyen a vére a stressz miatt felszabaduló cukortól. De mi van, ha ez az egész csak egy félreértés, és nem akar tőlem semmi rosszat, csak én vagyok annyira lelki nyomorék, hogy már egyből ezt feltételezem mindenkiről? Ebbe még sosem gondoltam bele, de lehet, hogy na nem rettegnék mindenkitől, és nem lennék ennyire zárkózott, és egy kis bizalmat adnék másoknak, akkor jobb lenne az életem, és még az is lehet, hogy lennének körülöttem emberek. Csak itt megint belép az a dolog a szemükbe való nézéssel. Mert azt sajnos nem tudom irányítani. Talán, ha megvakítanám magam? Borzongás futott végig a gerincemen és a tarkómon a gondolattól, hogy elvegyem saját magamtól a látást. Hiszen azért szerettem bele ebbe a világba, mert annyira gyönyörű dolgokat rejt, amiket vakon, aligha tudnék megcsodálni. Ez olyan, mint egy ördögi kör. Akárhogy is döntenék, lenne egy óriási hátránya.
Meglepődtem, mikor meghallottam a hangját. Nem tűnt annyira idegesnek. Azt hinnéd, hogy miután ilyeneket vágnak valaki fejéhez, dühös és sértett lesz. De inkább úgy tűnt, hogy tanácstalan. Éreztem az auráját, ahogy egyre közelebb jön, de nem mozdultam. Nem akartam elfutni előle. Én tényleg szerettem volna megérteni, hogy mégis mi a fene folyik itt, hogy vajon tényleg komolyan gondolta, azt, amit az előbb mondott, és csak a rossz tapasztalataim miatt vagyok ennyire bizonytalan, vagy pedig… Nem ma döntöttem el, hogy végre bátor leszek? Akkor mit csinálok? Hiszen ő végig rendes volt velem. Én meg…
Annyira gyengéden érintette meg kezeimet. Hagytam, hogy azt tegye, amit akar, és mikor ránéztem, láttam a szemeiben, hogy ő is szenved, hogy ő is tanácstalan. Hirtelen görcsbe ugrott a gyomrom és elnehezült a szívem. Nem voltam bene biztos, de azt éreztem, hogy ez az én hibám, hogy én voltam, aki bántotta őt, és nem fordítva. Ismét megcsókolt, ami megint annyira váratlanul ért. Eleinte ökölbe szorítottam kézfejeimet, de kisvártatva elengedtem magamat, és automatikusan dereka köré fontam karjaimat és lehunytam szemeim. Valahogy nem volt ellenemre, hogy egy másik férfi ajkai érnek az enyémhez, sőt. Éreztem, ahogy teljesen átjárja testemet a melegség. Talán. Igen. Azt hiszem, ha visszagondolok a múltamra világos, hogy eddig sem érdekeltek különösebben a lányok. De azt hittem, csak azért, mert gyáva vagyok. És most egy férfi csókol, én pedig viszonzom. Ha nem lett volna eléggé fárasztó mentálisan a mai nap, még egy dolog, ami miatt nem fogok tudni aludni napokig…
- Én… megpróbálok hinni neked. – suttogtam halkan, miután elváltak egymástól ajkain és homlokom óvatosan megtámasztottam mellkasán. Éreztem, ahogy egész arcom ég, sőt még a füleim hegye is bíbor árnyalatban tündöklött, a beletóduló vértől. Zavarban voltam, és zavart voltam, de azt hiszem ez teljesen normális akkor, ha rájön valaki, hogy nem abban a csapatban játszik, mint amit eddig hitt magáról.
Beletelt egy rövid időbe mire realizálódott bennem, hogy még mindig ölelem, és, hogy a köztünk lévő távolság konvergál a nullához alulról, ám ekkor hirtelen felpillantottam rá, majd hátrahőköltem.
- Komolyan mondtad, azt? – kérdeztem szemlesütve, miközben ujjaimat egymásba fonva kezdtem tördelni őket. Még nem tudom, miért számít ennyire, hogy igazat mondott-e a vonzódással kapcsolatban, de úgy éreztem, hogy muszáj tudnom. És reménykedtem, hogy pozitív választ kapok.
|
Vajon én is ilyen vagyok, mikor iszom? Ilyen negatív? Lehet, nem tudom. Mások biztosan többet tudnának mondani erről, de ebben én egy kész balfasz vagyok. Nagyon. Abba bele se kezdek, hogy igazából fogalmam sincs mit kéne mondanom, hogy tudnám megnyugtatni. Most viszont az a gyomorgörcs jobban foglalkoztatott engem, mert nem... azt hiszem így senkit nem használnék ki. Velem is mindig ezt csinálták, de nekem nem volt időm emiatt bánkódni vagy egyszerűen rágondolni, a Pokolra készítettem magam, igazából reméltem is meghalok egyszer. Nergal-nak mondjuk jobb ötlete, a bosszú elég fincsi dolog, de utána rájöttem, hogy nem akarok nagyon emberekkel lenni, mert rohadtul utálom őket.
Én tényleg nem tudom miért csinálja ezt, de rohadtul rosszul esett ez az egész, hogy ilyeneket feltételez rólam. Tehát kissé kiakadtam, vagyis inkább szomorú, haragot nem hiszem, hogy éreztem. Nem vagyok olyan rossz, nem vagyok egy geci, aki úgy cseréli a farkán lévő embereket, mint más a zokniját. Eleve hagyom magam kihasználni, de én ezt nem tenném meg mással. Nem. Rohadtul nem! Halljátok?! Nem leszek olyan, mint a többi szekta tag, ezt be is fogom tartani, bármi van! Kissé rosszul viselem ezeket a dolgokat és alkahol nélkül nem bírom ezt kezelni, rossz ötlet volt ez az egész, igen.
- Azt hiszem bármit mondanék, nem hinnél nekem. Igazam van? - már itt le tudtam nyugodni, de tényleg nem tudtam volna mást mondani, mert ismertem a fajtáját, mert ilyen vagyok én is. Olyan szerencsétlen vagyok, még ezt sem tudtam megoldani, pedig fájt minden, és úgy éreztem a szívem szét fog szakadni.
De nem tudtam itt hagyni bármit mondott.
Ahogy el takarta az arcát, tudtam, hogy sír és nem akartam ezt. Nem. Nem. Lassan elvettem a kezét az arcáról, ha hagyta. Nem akartam bántani. Nem. Nem. Fogalmam se volt mit csinálok. Igen. De azért megint megcsókoltam, mert nem tudtam mást. |
Nem értettem. Fogalmam sem volt, miért kér bocsánatot. Általában én vagyok az, akire ezt a feladatot erőszakolják, még akkor is, ha nem tettem semmit. De az, hogy tőlem kérjen valaki elnézést, még nem igazán fordult elő. Bár eddig sem egészen úgy viselkedett, mint a többiek, ő más volt. Egy percig sem éreztem azt, hogy nem egyenrangú félként kezelt volna, végig, már az elejétől fogva úgy bánt velem, mint ahogy két átlagember egymással. És talán éppen ez volt az ő álcája. Persze, én is hülye voltam, hogy elhittem, van valaki, akivel mostantól le tudok ülni, dumálni, ha úgy érzem, szükségem van valakinek a társaságára. Hiszen ez nekem lehetetlen. Tuti el vagyok átkozva, vagy nem tudom, de a legrosszabb, hogy már amúgy se nagyon érdekelt. Mármint, jó, a szívem mélyén, nyílván szerettem volna, ha van egy barátom, vagy valami, de az eszem már föladta a második világháború ideje alatt szerintem.
Szóval úgy kurvára szarul esett a felismerés, hogy ez a nap sem más, mint a többi és nem jelölhetem be a naptáramban, mint piros betűs ünnep, hogy aztán minden évben megemlékezzek erről a sorsfordító eseményről. Van is egy Pindarosz idézet, ami valamelyest most ráhúzható a helyzetemre „Halhatatlan életet óh ne kívánj, édes szívem, csak lehetségesre törj!” tulajdonképpen, ha a halhatatlan-t kicserélem boldogra, már tökéletes is. Igen, azt hiszem, ezt szabadalmaztatni fogom. Boldog életet óh ne kívánj, édes szívem, csak lehetségesre törj! Tökéletes.
Miután teljesen elöntötte a szívemből áradó viharfelhő az agyamat és valószínűleg életemben először kiadtam magamból a dühömet, csak megsemmisülve álltam, remegő kézzel szorítva pulcsimat. Menni akartam, de közben maradni is. Élni, de meghalni. Hinni benne, de közben józannak maradni. Bár ez utóbbi valószínűleg akkor szűnt meg, amikor odahívott magához.
Nem értettem. Nem nevetett. Valóban nem nevetett, és közben olyan dolgokat mondott, amit nem tudtam hova tenni. Vonzódik. Hozzám? Valahogy ez a két dolog eddigi tapasztalataim szerint kiütötte egymást. És most erre benyögi. Ez persze megmagyarázná, hogy miért csókolt meg, és miért bukott zavartan a víz alá. De rettentően féltem ettől az egésztől. Bizalom versus tapasztalat. Naivság kontra józanész.
- Mi? Honnan tudjam, hogy hihetek neked?- motyogtam. Nem mertem a szemébe nézni. A homokra meredtem, amiben tisztán kirajzolódtak a vizes lábnyomok. Most már két kézzel szorítottam pulcsimat, amit lassan fölemeltem arcom elé. Nem akartam, hogy lássa, hogy sírok. Már megint. Ahogy azt sem, hogy vörös vagyok. Már megint. És ez miatta van. Már megint. Őszintén megmondom nem értettem magamat. Hozzá voltam szokva a csalódáshoz és a szégyenhez. Ahhoz, hogy állandóan megszívatnak. Akkor miért is esett ez most különösen rosszul? Fogalmam sincs. De hinni akartam neki.
|
Egyáltalán érzek még? Hiszen azok után, a szektás történtek után, kellett volna éreznem valamit ugye? Az lenne a normális, nem? Dühöngenem kellet volna, sírnom vagy valami. Ehelyett arra vártam, hogy meghaljak, s ezzel pedig végre megszabadulok ettől az egész szarságtól. De ehelyett kaptam egy másik esélyt, amit nem is tudom, hogy akartam. Nergal viszont előállt olyannal, amit nagyon is akartam, bosszút. Oh, hogy azt mennyire is kívánta a szervezetem. Lehet olvasott az elmémben, ezt pedig ő ki is használta, tudta mit szeretnék, meg is adta. Egy démon adott nekem nyugalmat. Vicces. De elfogadtam, kellett nekem, hogy egy káoszt lássak a rendszerben. Jó volt látni, tényleg, de utána ismét eltompultam, és csak az alkohol tudott rajtam segíteni. Olyan szar ez az egész. Százszor átélném azt, amit a pokolban adtak nekem, mint ez a semmilyenség. Ezer éves fizikai szenvedést, mint ez a sok szarság, ami még logikátlan is. Elegem van ebből, és fogalmam sincs mit kéne tennem. Innom kellett volna, igen azt kellett volna tennem. Halálra, és azutánra kellett volna innom magam, talán akkor tudnk kezdeni valamit ezzel a helyzettel. De így józanon? Semmi se jut eszembe, fogalmam sincs, hogyan kéne mindenre reágálnom. Több gondolat fordul meg a fejemben, mint az bármikor.
Tompa vagyok. Azt se tudom hol a fejem, vagy van fogalmam miért is csináltam ezt az egészet. Szétverném a fejemet, talán attól megjönne az eszem. Talán egyáltalán volt valaha is olyanom? Eszem? Hisz csupán báb voltam mindenkinek, úgy húztak engem zsinórokon, ahogy csak akartak. Mi van nekem egyáltalán? Azt hiszem csak a nevem. Az az eredeti bennem. Mégsem vagyok abban a helyzetben, hogy ez tudjon nekem segíteni, mégse gyilkolhatom le a srácot. Vagyis nem is akarom, őt azt hiszem nem is tudnám. Vagyis tudatosan. Rengeteg embernek ártottam, de az ilyenekhez máshogy szoktam állni. Vagyis térdelni. De az a baj, hogy azt érzem, hogy nem engedné.
Nem akartam, hogy velem együtt merüljön. Nem! Én csak ki akartam tisztítani a fejemet, hogy tudjak normálisan válaszolni neki, erre... erre velem együtt bukik! Hát hülye ez? Én nem tudok meghalni, maximum elájulni, hogyha megtelik a tüdőm vízzel. De róla fogalmam sincs. Igazából lószart se tudok róla, még a nevét se. Lehetne mondani, hogy mégis megcsókoltad, de sok egy éjszakás kalandom nevét nem tudtam, csak most jutott eszembe, hogy mennyiszer kaptam le ismeretleneket. Ennek is olyannak kéne lennie. De valaki úgy döntött, hogy ez az egész sértés, vagy faszom se tudja már. Azt hittem a pasik könnyebb esetek.
Nem értem. Miattam ne aggódjon. Én megoldom. Vagy saját maga miatt teszi? Lehet, ez az elképzelhetőbb - Bocsánat - szóltam úgy, mint egy kisgyerek, akit éppen lebaszott az anyja. Mondjuk Alice engem nem nagyon szokott. Alig nézett felém, amúgy is. De nem ez a lényeg most azt hiszem. Meglepődtem, mikor kifakadt, én nem akartam ezzel semmi rosszat. Sose akartam. csak belegondolok, hogy mindkettőknek jó lenne egy kis feszültség levezetés. De azt hiszem ezt elbasztam. Követtem, féltem, hogy valami nagyon csúnyát művel ki. - Nem nevetek! Nem vagyok olyan hülye, hogy azt alázzam meg, akihez vonzódok! - éreztem, a lélegzetem kezd forróbb lenni. |
A testi érintkezés mindig is hiányzott az életemből. Eleinte azért, mert mások nem akartak még egy bottal se megpiszkálni. Aztán már én kezdtem kerülni ösztönösen, és végül a pontot biztosan az az ominózus első este tette fel, amikor megkaptam a karkötőmet. Egészen addig úgy gondoltam, hogy ha lenne valaki, aki kedvességgel fordul hozzám, annak a személynek jól esne az ölelése, vagy az, ha szimplán megérinti a vállamat. Viszont mióta azt tették velem, minden egyes apró kis érintéstől megijedtem. Hiába tudtam, hogy nem akarnak nekem ártani, egyszerűen rettegtem. Ez egy idő múlva alább hagyott, de a gyomromban mindig ott az ideg. Tulajdonképpen semmire nem emlékszem abból, hogy megerőszakoltak, mert teljesen eszméletlen voltam addigra a drogtól, amit belém nyomtak, mégis elő szokott jönni az álmaimban. Ilyenkor kívülről látom magamat, mintha egy megfigyelő lennék, aki tehetetlenül végignézi az egészet. Minden éjjel, amikor előtörnek a rémképek, üvöltve ébredek, és fizikai fájdalmat érzek az egész testemben, mintha újraéltem volna. Talán így büntetnek, azokért a lelkekért, akiket elvittem magammal. Mindenestre egyetlen egy dologra jó volt. Tökéletesen megtudom érteni azokat a nőket, és férfiakat, – noha ez ritkább- akik így jártak. Már előtte is tudtam, hogy ez az egyik legundorítóbb dolog, amit elkövethet valaki a másik ellen, de azóta még biztosabb vagyok benne. Nem sok minden tudja az ilyenfajta traumát felülmúlni. Főleg, hogy gyakran másfajta bűnténnyel együtt történik meg.
Most is, mikor hozzám ért, éreztem, hogy összeszűkül a gyomrom, de ezúttal más volt. Egymással versengtek az érzelmeim, hol a nyugalom, hol pedig a rémület lett úrrá rajtam, mint egy skizoid hörcsög.
Ahogy ránéztem a srácra, ő se úgy nézett ki, mint aki tudja, hogy mi történik, ami azért is fura, mert ő csókolt meg. Most vagy ő is kettős személyiségű, vagy teljesen máshol jár fejben, ami még azt is megmagyarázná, miért áll velem szóba. Mert nem is foglalkozik vele, hogy ki van itt. Csalódottságot éreztem ezektől a gondolatoktól. Szerettem volna, ha az előbbi pár perc meg se történt volna, mert akkor még láttam volna rá esélyt, hogy nem csak szórakozik velem, hanem tényleg úgy tekint rám, mint egy lehetséges barátra. De egyre biztosabb voltam benne, hogy csak hülyéskedik, és csak az zavarta össze, ahogy reagáltam. Mint valami szende szűz kiscsaj. Égett az arcom, annyira kínosan éreztem magam a reakcióim miatt.
Mikor lebukott a víz alá ösztönösen kaptam utána. Nem mintha az én kis nyeszlett karjaimmal megtudtam volna tartani, így magával rántott, de ezúttal nem ért annyira váratlanul az, hogy víz alatt van a fejem, így még időben megtudtam tölteni tüdőmet oxigénnel. Erősen szorítottam össze szemeimet a víz alatt, majd megpróbáltam mozgósítani rejtett erőimet és a felszínre húzni őt.
- Ilyet ne csinálj! – kiabáltam rá, majd teljesen elvörösödve tettem hozzá: - És olyanokat se… - motyogtam, miközben jobb alkaromat szám elé tartottam. Nem mertem a szemébe nézni. Egy pillanatra el akartam hinni, hogy komolyan gondolta a csókot, de mivel előbb arra jutottam, hogy nem lehet szó másról, csak szopatásról, így egy idiótának éreztem magam, és dühös voltam. Ritkán haragudtam bárkire is, így nem tudtam mit kezdeni magammal, csak sarkon fordultam és karjaimat szorosan összefonva magam előtt, dideregve haladtam ki a partra, ahol felkaptam a homokból pulcsimat. Ideges voltam. Az idegesség pedig vagy még nagyobb gyávát farag valakiből, vagy pedig a legtöketlenebb embernek is kinyílik a szája.
- Azt gondoltad, hogy mekkora poén lesz szórakozni a nyomival? Tudod, rohadtul elegem van abból, hogy mindenki engem néz darts táblának…- remeget a hangom, ahogy ajkaim is, és a szemembe szökő könnyeket próbáltam visszafojtani amennyire tőlem telt, de iszonyú kiábrándult és dühös voltam. Miért kell mindig így alakulnia? Miért érzi mindenki azt, hogy kedve szerint belém rúghat? Miért gondolják azt, hogy nekem ez nem fáj, annyira, mint nekik fájna? Miért élvezik, hogy mások szenvednek? Hogy én szenvedek? Ez komolyan, annyira kurva nagy poén, hogy nem csak a saját fajom, de az összes többi is tudja?
Elegem volt, és végérvényesen feladtam, hogy én valaha más legyek, mint ami vagyok. Talán jobb lenne, ha én is olyan lelketlen lennék, mint a többiek, és átgázolnék másokon. Talán, úgy könnyebb lenne.
|
Drelrag szemével megtapasztalhattam mit is jelent az, mikor félnek az embertől. És tudjátok, jól esett. Élveztem, hogy az emberek lába remeg attól, ami vagyok, nem pedig fordítva, ahol én várom görcsösen mi a fenét akarnak most tenni velem. A mészárlás közepén már egyszer sem hallottam olyasmit, mint a testvér szó, akkor szörnyeteggé váltam. Érdekes, Lilith szektája, a démonok anyjáé, mégis engem neveztek szörnynek, amikor úgy döntöttem ki akarom próbálni a legkegyetlenebb képességemet. Persze, tudom nagyon is, olyankor voltam szektatag, mikor befolyásolható voltam. De, Drel-ként lehetetlen, hogy valakinek is engedelmeskedjek. A Poklot megjártaknak van annyi esszük, hogy ne tegyék szét a lábukat olyanoknak, akik a hatalomra verik ki.
Simán ki merem mondani azt, hogy imádom, hogyha a civilek rettegnek tőlem, mert ilyenkor sose ütik bele az orrukat az én dolgaimba, csinálhatom azt, amit akarok úgy, ahogy csak el képzelem a fejemben. Hát nem ezt szeretné mindenki? A saját szabályai szerint játszani? Ha más nem, akkor bevallom, imádom a saját határaimat kiszabni. A piálásba se szól bele senki sem, hogy hé haver ezt talán nem kéne csinálnod. Szóval igen, Nergal ajándéka a legjobb dolog, ami történhetett volna velem az évek alatt. A démoni képességeim miatt jutottam ki a gyülekezetből, igaz, egy suliba jutottam, de jobb, mint a semmi. Végülis amúgy sem szólnak hozzám olyan sokszor, legtöbbször úgyis vagy alapból részeg vagyok, vagy akkor kezdek inni. Így belegondolva nem is olyan rossz itt, csak nem kéne tanulni, vagy szembe nézni a tanárokkal, én meg lennék. Elég alkalmazkodó vagyok, mondjuk hisztizni, hisztizek, de utána belenyugszom. Abba is bele nyugodtam, hogy a szekta vezető elkülsött ide, mert rettegetett tőlem. Ha akartam volna, akkor felgyújtom az egész iskolát, viszont rájöttem, nincs semmi értelme, ha ez a terve befuccsolna, akkor valahogyan be dugna egy földalatti, sötét börtönbe. Itt még láthatom a Napot, a tengerpartot, kint lehetek, a szabadban.
Nem hittem volna, hogy ennyire megszeretem a tengert. Nyálas dolgok nem az én szívemcsücskei, de a szépséget azért tudom nagyon is értekelni. Annyira azért nem vagyok beképzelt, hogy azt mondjam azért kedvek itt lenni, mert találtam olyan gyönyörű dolgot, mint én. Azt se mondhatom, hogy ki kell használnom az időmet, hiszen halhatatlan vagyok. Fogalmam sincs, Pokol után tényleg kell valami, ami szép és természetes... Démonoknak lehet hiányzik az a hely, de én először egy ember voltam, akinek démoni vér folyik az ereiben. Egyszerű fiúcska voltam, aztán egy pillanat alatt fejre állt az egész. Tény, a képességeket azért jól jönnek.
Abszurdomnak tűnt nekem is, hogy itt vagyok egy sráccal, akit még nem küldtem el az anyja picsajába, vagy nem húztam le a gatyájat, hogy le tudjam szopni. Szürreális, ez a megfelelő a szó erre a helyzetre, vagy álom lehet ez az egész. Igen. Ha esetleg megcsókolnám, akkor végre felébrednék ebből. Így hát megtettem. Nem gondolkodtam, csak megcsináltam. De... nem ébredtem fel. Fura ez az egész. Azt se tudtam, hogy ennyire meg fogja őt érinteni az egész. - Én - akadtam meg - Fogalmam sincs... - lebuktam a vízbe egy kicsit, hogy összeszedjem magam. - Olyan álomszerű az egész - képtelen voltam rendes mondatokat formálni. |
Tudtam milyen érzés az, ha valaki tiszta szívéből gyűlöl. Ezt elég sokszor megtapasztalhattam, amikor ki kellett mennem egy-egy lélekért. Éreztem a megevető pillantásukat, és azt, hogy ha lenne rá mód, akkor nem ők mennének a túlvilágra énáltalam, hanem én, őáltaluk. Voltak olyanok is akik, kifejezetten kijelentették, hogy ha ők meghalnak, akkor visznek magukkal engem is. Igaz, ez lehetetlen volt, de nem tudtak mást mondani dühükben. De még mindig jobban örültem az ilyen eseteknek, mint azoknak a lelkeknek, akik rettegtek. Őket nagyon sajnáltam, és bűntudatom volt. Az előbbiek viszont… őket nem volt annyira nagy erőfeszítés kiragadni a saját síkjukból.
Tudtam azt is, hogy milyen érzés, ha egész életében gúny tárgya az ember, és nincs egy barát akire számíthat. Azt, hogy amerre csak jár, mindenki kinevetni, és ha megbotlik és elesik, még odamennek, hogy leköpködjék és belerúgjanak hatvanszor. Hogy a családod, akiknek a legfontosabbnak kéne lenniük az életedben, és te is az övékben, nem foglalkozik veled, vagy ha mégis, puszta rosszindulat és bántás árad feléd.
Tudtam milyen egyedül lenni.
Nem tudtam, hogy milyen az, ha valaki kedves hozzád. Azt, ha gyengéden megérintenek, vagy szeretettel pillantanak feléd. Nem tudtam, milyen az, ha egy barátságos, meleg mosoly neked szól, és nem a mögötted ülő csinos lánynak. Semmit sem tudtam a szeretetről, és a jóról. Olvastam róla, filmeket néztem, de nem értettem. Mégis, vágytam rá.
Sajnos azt is tudtam, hogy nem én vagyok egyetlen ezen a világon, aki így éli az életét. Épp eleget láttam mások múltján, jelenét és jövőjét. Rengeteg árulás, fájdalom, lelki és fizikai sérelem, sértés, irigység, önzőség, kétszínűség, gúny, hazugság, zsarnokság. Ezeket egytől egyig ismertem, és tudtam, hogy mindenkiben megtalálhatóak. Nem mindegy a mértékük, de megvannak bennünk. Bennem is. Annak ellenére, hogy mennyit kellett eddig belőlük elviselnem, és annak ellenére, hogy pontosan tudom, mennyire kártékonyak. De ezek olyan dolgok, amikkel együtt kell élnünk. Megpróbálhatjuk őket elnyomni, amivel még sikerülhet is, ha elég határozottak és erősek vagyunk, de gyenge pillanatainkban, ha csak minimálisan is, de felszínre szivárognak.
Én is megpróbáltam elnyomni őket. Általában sikerült is, ám ott, és akkor a tengerparton, kezdte az önzés átvenni felettem az irányítást. Legszívesebben magamhoz láncoltam volna a srácot, hogy NEM, nem megy mellőlem sehova, mert végre valakivel tudok beszélni, végre van valaki, aki mellett nem fázok, és aki normálisan kezel, nem mint valami csodabogarat, vagy félkegyelműt.
Ezt szerettem volna, de tudtam, hogy azzal elrontanék mindent. Hisz alig ismertem. Még a nevét se tudtam. Mégis képes volt ezt előhozni belőlem.
A hattyúk tava vízi balettben. Ez is lehetett volna a mozdulatom címe, amivel elvágódtam. Egy pillanatra még a szemem is kinyitottam a víz alatt, ami a lehető legrosszabb ötlet volt, ugyanis ki hitte volna, de a sós víz csíp. Méghozzá kurvára. Viszont nagyon szép halacskákat láttam. Bár az nem vígasztalt. Mikor sikerült stabilan megállnom, szemeimet kezdtem dörzsölni, amikor egy pár puha ujj simított végig az arcomon. Döbbenten pillantottam föl, az előttem állóra, és már épp válaszolni készültem kérdésére, hogy minden a legnagyobb rendben, amikor megcsókolt.
Egy pillanat alatt borult lángba az arcom és az egész testem. Teljes sokkba kerültem. Kezeim, amik előzőleg még arcom magasságában helyezkedtek el, öntudatlanul is mellkasára csúsztattam. Már nem a hőmérséklet miatt remegtem. Bele telt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy most tényleg az történik, ami, és nem halucinálok. Miután ajkaink elváltak csak némán meredtem magam elé. Észre sem vettem és meleg könnycseppek gördültek alá arcomon, állam végéhez érve pedig alá hullottak a tenger vízébe, elvegyülve abban.
- Huh? – gyorsan szemeimhez kaptam és ismét megdörzsöltem őket. – Mi ez? – hangom vékony volt és gyenge. Rettentően zavarban voltam. Még nem csókolóztam korábban senkivel, ráadásul nem értettem, hogy miért tette ezt velem. Az ilyesmit nem azzal szokás, akit szeretünk? És én miért is sírok most? Ráadásul fogalmam sem volt miért, de nem volt ellenemre a dolog. Ha azt vesszük, kifejezetten jó volt. Ahogy belegondoltam, éreztem hogy még vörösebbé válok, és egy különös, bizsergő érzés lesz urrá a testemen.
- Miért? – kérdeztem halkan, miközben felpillantottam rá tágra nyílt, nedves szemekkel, és észre se vettem, hogy közben beharaptam alsó ajkamat, ujjaimat pedig visszahelyeztem felsőtestére.
|
Nem tudom, hogy kellek valakinek, de nekem néha szükségem van egy kis törődés, és nekem ez a szexet jelentette, más a szektában alighha volt, a dugás volt az egyetlen gondoskodás, amit adtak számomra. Talan mikor kicsi voltam, a szüleim szerettek, de ezek az emlékek már eltűntek a fejemből, így a gyülekezet nevelése maradt meg bennem. És mit ne mondjak, elég szarul viselte a fiatal énemet. Gyorsan hozzászoktam ehhez a dologhoz, ez lett a norma számomra. Az együttlét volt a komfor, az is lett örökké nekem. De bánom is én? Úgy is leszarnak engem, de a testem jó, így miért ne használjam ki? Nem sok ember szégyelli itt a beállítottságát, ez nekem pedig nagyon jól jön. Szeretem a szexet, és kell is nekem, mert legalább egy kis ideig törődéssel érnek hozzám. Sosem zavart az, ha ribancnak neveznek, mert tudtam magamról, arra neveltek engem. És hát mi legyek, hanem egy hímribanc? David biztosan büszke lenne rám, ha még nem az. Meghalni nem fogok azért, amilyen vagyok, belenyugodtam az egészbe, abba a személyiségbe amit kialakítottak nekem. Abban biztos vagyok, hogy ez más eredménye nem az enyém. De semmi baj. Ez is jó. Ezzel is tudok mit kezdeni, nem nagyon fogom emiatt sajnáltatni magam.
Általában, ha józan vagyok, elhiszem, hogy minden rendben, máskor pedig azt, hogy a világ is ellenem van. Hm, azt hiszem, most az előző áll fent. Most azt gondoltam, hogy a srác, egy nagyon aranyos teremtés. Bár fura még mindig, hogy ilyen stílushoz ilyen fajta személyiség kötődik. Először volyan fordult meg a fejemben, hogy simán képes lenne a tökeimre taposni. De mint mondtam, én se nézek úgy, mint egy unikornis, aki aranyat szar. Jól esett azért, hogy nem nevetett ki, mikor megmutattam a bizonytalanabbik felemet. Az évek során azt tanultam, hogy ne mutassak gyengeséget, mert az senkinek sem a szíve csücske. Vicces, most pont az fogott meg engem a srácban. Nem kell idegbajt kapnom azért, mert itt menőzni akar nekem, vagy éppen rosszabb. Szeretem az eredetiségét, bár tény, hogy nálam eredetibb biztosan nincs, hisz zombi vagyok, kevés, de jelentős démoni vérrel. Szóval igazán örülök, hogy nemcsak én vagyok a különleges ezen a planétán.
Érdekes volt nézni, ahogy vetkőzött. És mivel kissé önző fasz vagyok, így nem vettem le róla a szemem. Az ajkaimat összepréseltem, próbáltam nem mutatni, mennyire élvezem a dolgot. Még itt helyben meghalna nekem. Mondjuk... mondjuk, nem ellenkeznénk, hogyha szájon kéne lélegeztetnem. Az már más kérdés, hogy ő akarná...
Még mindig tök rejtély volt számomra, hogy ő miért vacog, mikor én tök jól megvagyok. Beljebb nem akartam menni, mert fogalmam sincs, hogy tud úszni vagy nem, inkább ott maradt, ahol még leér a lábunk. Az a legbiztonságosabb. Mondjuk még mindig szívesen vállalkozom a lélegeztetésre. Vagy nekem kéne lassan, ahogy egyre közelebb ért hozzám. Aranyos srác volt, én meg nem tudom, mi is van velem. Ahogy rámosolyogtam... az tiszta szívből jött, csak nem tudtam, hogy ezt váltom ki belőle, hogy dob egy hasast. De, de azért elnevettem magam, és amikor feltápaszkodott, kérdést tettem fel. - Jól vagy? - simítottam meg az arcát. Aztán kicsit elkapott a pillanat heve, megcsókoltam. |
Egyedül voltam, amióta az eszemet tudom, és pechemre, ez elég hamar bekövetkezett. Nem voltak barátaim, nem volt családom. Volt ugyan anyám, de nem igazán lehetett annak nevezni sosem. Én mégis megpróbáltam őt szeretni. Sőt, tovább megyek, én igenis szerettem őt, és bíztam benne a szívem mélyén, hogy ő is engem. Hiszen a világra hozott. Megtehette volna, hogy elvetet, de másképp döntött. És árvaházba se küldött, hanem felnevelt, ahogy tőle tellett. Ha ez épp azzal járt, hogy a fejemet az asztal sarkába verte, mert szerinte rossz voltam, akkor azt tette. Én mégse tudtam gyűlölni. És igazából… ma sem tudom.
De még ez a fajta kötődés sem tudta az ürességet kitölteni bennem. Végső soron, ha szeretett is, nem mutatta egy halovány szikráját sem. És én elítélhető módon vágytam rá. Vágyakoztam valaki után, akitől nem azért kapok mosolyokat, mert gáz vagyok, és aki felől nem negatív, gyűlölködő érzések, vagy undor sugárzik felém, hanem a melegség. És Ő árasztotta ezt a melegséget. Lehet, hogy köze van ahhoz is, hogy előbb a semmiből is tüzet gyújtott és belül forróbb, mint a föld közepében fortyogó magma, és csak áltatom magamat, mert valójában ő se gondol rólam semmi jót. De most jól esett becsapni és áltatni magam. Nem érdekelt, ha csak hallucinálok, hinni akartam ennek az égető érzésnek, ami átjárta a testemet. Úgy éreztem, hogy nekem szükségem van erre a srácra. Egy belső hang a fejemben, pedig azt suttogta, hogy akarom, hogy neki is kelljek én.
Az egyik pillanatban olyan volt, mint aki képes hegyeket megmozgatni, és ezt tudja is magáról, a másikban pedig kicsit magamra emlékeztetett. A gitárjátéka és a félénk mosolya két teljesen ellentétes oldalát mutatták meg. De nekem különösen tetszett ez a kettősség. Sokkal közelebbinek éreztem ez által, nem tűnt a kettőnk közti szakadék áthidalhatatlannak. És ez az ő érdeme.
Amikor védekező pozícióba emelte kezeit ráébredtem, hogy amúgy én most kurvára rákiabáltam. Vetkőzés közben, amennyire csak tudtam, próbáltam takarni arcomat, hogy ne láthassa, mennyire elpirultam, belül pedig mantrázni kezdtem, hogy lenyugodjak. Pláne azok után, amiket mondott. Akkor ezek szerint ő nem az a fajta volt, akit a bevállalóssággal le lehet nyűgözni. Ennek pedig szívből tudtam örülni, ugyanis ez semmilyen körülmények között nem volt az én reszortom.
Csak csöndben néztem, ahogyan egyre beljebb és beljebb megy a tengerben, miközben a fény ezerfelé szóródott szét szőke tincseiről. Már-már olyan volt, mintha a nap sugarai glóriát festenének feje köré. És ez most iszonyat buzisan, meg nyálasan hangzik, de ez történt. Annyira vakító volt, én meg hozzá képest egy feketelyukra emlékeztethettem a gyanútlan szempárokat. Egy kicsi, nagyon sötét feketelyukra.
Valószínűleg azt a jelenséget hívhatják a pillanat varázsának, ami velem is történt, ugyanis kérdésére, csak bólintottam, majd nem túlhatározottan, de megindultam felé. A talpam alatti iszap csúszott, és itt-ott még éles is volt, az alatta megbújó apró korallok és kagylók miatt, de azt gondoltam, hogy ha már eddig eljutottam, nem fordulhatok sarkon csak úgy és sétálhatok ki a partra, miközben a Family Guyos Consuélát utánzom és elmondom egy tucatszor, hogy nononono.
Éreztem, ahogy a hideg egyre feljebb kúszik lábszáraimon, majd a hasüregembe visszacsusszan minden, ami annak idején sikeresen leereszkedett onnan. Szerintem még a hajam is égnek állt, annyira vacogtam, de közelebb akartam kerülni a fiúhoz. Valamiért azt hittem, hogy a közelében majd újra érezhetem azt a hőséget, és akkor nem fogok fázni többé. Mikor már majdnem beértem hozzá rám mosolygott, amitől zavar keletkezett az erőben és minden addig összeszedett önbizalmam visszaköltözött oda, ahonnan jött. De jó lenne tudni, hogy hol van az a hely, mert szívesen meglátogatnám…
Egy nyálkás, csúszós réteget éreztem csupán, majd azt vettem észre, hogy habtestem eltűnt a habokban, és olyan hasast vágtam, hogy bármelyik bálna megirigyelné tőlem. Kétségbeesetten kapálóztam a vízben, majd mikor sikerült arcomat a felszínre emelnem és ismét megtölteni tüdőm minden apró hólyagját oxigén dús levegővel egy – Miafasz! – szakadt ki torkomon első felindulásomban. Ezt követően a srácra néztem és arcom azonnal pipacsvörössé változott. Úgy éreztem, hogy most már azt sem bánnám, ha az óceán legmélyebb árkának fenekére is süllyednék, mert az se lenne elég mély számomra.
|
Nem kellek senkinek, ez már a születésemkor kiderült. Máig lófingom sincsen, hogyan sikerült engem megtartania Tulip-nak, eléggé alkohol szerető volt, így csoda a létezésem. Talán letette a piát, míg velem volt terhes. Lehet abbahagyta a piálást, de engem ott hagyott a kórházban, amint kimászhatott az ágyból. Örülnöm kéne, hisz nincs olyan anyám, mint ő. Igazából semmilyen sincs, hiszen Alice meghalt - akit évekig édesanyámnak hívtam amúgy. Ő sem törődött annyira a fiával, ezzel azt akarom mondani, mindegy is minek hívom őt. Féregnek is nevezhetném őt. Igen. Bár ki az a családomból - a biológiaiból és a nevelőből - akit nem illetne meg ez a szép kis állatka? Én sem vagyok jó, követem kedves apám szokásait, de azért tudom. Rám untak. Mindenkit vonz az aura - rohadj meg Nergal -, viszont mikor kiderül milyen is vagyok, akkor már valahogy csökken az érdekességi faktorom. Egy nap alatt meg is unnak engem. Tudom, mindig ez van, nem azokat hibáztatom, akik valami érdekeset várnak. Nem. Akik világra basztak engem. Apám, akinek köszönhetem a démoni vért, emiatt pedig a halálom is bekövetkezett. Tényleg a mágiának mondjuk örülök, aztán ennyi. Édes mamámat már említem; azt hiszem nem kell tovább ragoznom, hogy vele mégis milyen gyönyör kapcsolatom van.
De nem baj. Nem. Megoldom. Kicsit sem törődök azzal, hogy bármilyen parádét csapok, elfelejtenek. Jó oldala is van, el lehet nekem hinni. Kicsit sem kell aggódnom amiatt, hogy esetleg rossz benyomást keltek, mert egy-két nap és a nevemre se fognak emlékezni. Van jobb dolguk annál, hogy velem törődjenek. Családjuk. Barátjuk. Szerelmük. Nekem egy sincs. Jó, jó, jó. Nem sokat sírtam, hogy nincsenek ezek, mivel általában egy éjszakás kalanddal beértem, és hetekig az szokott lenni, az egyetlen normális szociális interakcióm. Szóval lehet mondani; én sem teszek érte. Őszintén? Szeretem az előnyét. Legalább van több időm arra, hogy gitáron játsszak.
Most is azt akartam csinálni. Jah, csak egy kis gond volt. Elhitettem magam, hogy ide kell jó benyomás. Olyan szemekkel nézett rám, amivel mindezt elhittem. Ezzel pedig a lerombolhatatlannak hitt önbizalmam falai mégis úgy omlottak össze, mint valami kártyaváré. Muszáj volt emlékeztetnem magam, hogy ez semmi. Ő is el fog felejteni engem. Ez meg segített abban, hogy tudjam csinálni azt, amit eredetileg is akartam végrehajtani. Ha gitározom, akkor sikerül kizárnom minden tényezőt, így azt is, mi zavart. Aztán befejeztem, az önbizalmam meg megint fogasra akasztotta a munkaruhát, mikor meghallotta a tapsot. Nyelnem kellett, mert úgy éreztem, hogy a szavak hiánya kiszárítják a torkom. - Én köszönöm a tapsvihart - mosolyodtam el bizonytalanul.
Szokásom csak úgy dobálni a szavak, főleg, hogyha valami érdekel is engem. Szóval azt hiszem lekövetkeztethető, hogy igenis érdekel engem miért nem volt még a vízben, kicsit se törődve azzal, hogy esetleg zavarba hozom ezzel az egész dologgal.
Azért aranyos volt. Biztosan állítom, hogy Drel felem se tudna megtámadni ilyen cukiságot... bár tény, elsőre nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz. Mondjuk igaz, belőlem se nézik ki, hogy néha képes lennék szivárványt hányni a jó kedvemben. Sokan pedig csak azt a felemet ismerik, ami vagy félig vagy iszonyatosan be volt baszva.
Védekezően feltettem a kezeimet, mikor felkiáltott. - Oké. - engedtem le lassan őket - Csak tudd, nekem semmit se kell bizonyítanod - jelentettem ki, amire igazából nem nagyon várok választ. Csak tartsa az eszében. Nem szeretem azokat, akik meg akarják mutatni milyen nagy fiúk vagy nagy lányok. Azt úgy sem figyelem, mert utálom.
Amúgy... miből van ez a srác? Mert abban biztos vagyok, hogy egy része cukor, amit fel kéne falnom. Kissé gusztusom van rá. - Ha nem bánod, hogy vizes lesz, nem - ráztam meg a fejem. Néztem ahogy lépdel előre, színlelt vagy tényleges magabiztossággal.Na meg valamit meg is akartam nézni. A seggét.
Kis késéssel követtem őt. Bár én gyorsabb voltam igazság szerint, hisz imádtam a vízben lenni. A nagy pirokenézises varázsló. Heh. - Jössz beljebb, vagy ott maradsz? - néztem felé, várva a nagy választ. Ha jött, mindenképp elmosolyodtam. - Szép, ugye? |
Hozzá voltam szokva ahhoz, hogy kinevetnek. Születésem óta gúny és nevetség céltáblája voltam. Teljesen mindegy volt, hogy épp ki látott, kivel találkoztam, egyből ördögi mosolyra húzta ajkait, vagy csak elkezdett fintorogni, mintha záptojásba és egy kupac, hányásba mártott büdös zokni lennék. Ha csináltam valamit, egyből találtak rá okot, hogy belekössenek, és kifigurázzanak, ha pedig mégse, akkor teremtettek. Sose fogom elfelejteni, amikor a fiú öltözőből ellopták a ruháimat, amíg zuhanyoztam – igazán kreatív –, majd amikor teljesen pánikba estem, körbe álltak, leöntöttek egy vödör szennyvízzel, majd a fejemre húztak egy kukát, és annak a tartalmát, hogy így rugdossanak ki a folyosóra, utána pedig át a lányokhoz. Akkor elég erős kézetetést éreztem arra, hogy valami olyan bűnt kövessek el, amiért halálbüntetés jár, de végül gyáva módon, nem mertem lépni és csak a borotvapengét sétáltattam végig a combjaim felső részén. A csuklómat direkt nem bántottam, mert tudtam, hogy ott bármikor észrevehetik és nem szerettem volna még egy indokot adni nekik, hogy fogyatékos hülye gyereknek nézhessenek, akit kurva jó buli csesztetni.
Mikor felnevette, nem tudtam, hogy én vagyok ténylegesen vicces, vagy ő is csak kiröhög, mint mások. Arra gondoltam, hogy ha már amúgy is odahívott magához, akkor csak nem akar baszakodni. Vagy de, de ma igyekeztem pozitív lenni. Külső szemmel, lehet, hogy mulatságos a szerencsétlenkedésem.
Meglepődtem, amikor bevallotta, hogy lámpalázas. Mármint… eddig olyan magabiztosnak tűnt végig, és, most hirtelen, mintha elszállt volna belőle. Valamiért volt egy olyan egoista gondolatom, hogy talán én váltottam ki belőle, de ezt egészen gyorsan el is hessegettem. Rólad van szó, Saol, naiv vagy.
Ahogy a hajába túrt úgy éreztem magam, mit aki, pont most ivott meg fél üveg vörösbort. Égető érzés lett úrrá a gyomromban. Kissé kellemetlennek találtam ugyan, és egy pillanatra el is kalandoztam, hogy mit ehettem, amitől fölment a gyomorsavam, ám rögtön kizökkentett, amikor meghallottam a gitárjátékának első hangjait. Felé fordítottam arcomat, és hosszú másodpercekig csak néztem. Olyan komolynak tűnt, teljesen más benyomást keltett, mint korábban, a szemei is másképpen csillogtak. Éreztem, hogy a hasamban lévő forróság átkúszott az arcomra is, így ismét könyökhajlataim rejtekébe helyeztem azt, majd lehunyt szemmel hallgattam a fiú játékát. Mindig is csodáltam azokat, akik képesek voltak bármennyire is megtanulni, játszani egy hangszeren. Én ugyan, éltem haltam a zenéért, de egyszerűen nem tudtam megtanulni soha, gitáron játszani, pedig nagyon szerettem volna. Ennek több oka is volt: nem mertem játszani, és nem volt, aki tanítson. Nyilván, sokan maguktól is képesek rá, de én nem voltam tehetséges.
- Ez nagyon szép volt. Köszönöm. – pillantottam föl amikor abbamaradt a rögtönzött koncert. Halkan még meg is tapsoltam, de szívem szerint tapsviharban törtem volna ki. Még egyedül is.
Tényleg. Tényleg megkönnyebbültem, hogy nem vette bunkóságnak és beszólásnak a szavaimat. Ez eddig, még nem sokszor fordult elő. Vagy a többieket, csak a bizonytalanságom idegesítette fel?
- Akkor ennek örülök. – mosolyogtam rá vissza az első döbbenet után, hogy kvázi megfenyegetett, hogy ne kérjek bocsánatot tőle. Egyszer valaki azt mondta, hogy baromira föl tudja magát cseszni azon, hogy mindig csak a sajnálom, elnézést, és bocsánat szavakat hallja tőlem, egy olyan tekintettel párosítva, amiből a bocsánat, hogy élek életérzés tükröződött vissza rá, vagy az se, mert a cipőm orrát bámultam. Akkor úgy éreztem, hogy ő is csak egy a sok közül, azért van, hogy velem szemétkedjen. Aztán elkezdtem gondolkodni a szavain, és rájöttem, hogy igaza van, de nem tudtam, nem akartam változtatni rajta. El is felejtettem már, de most ez a srác eszembe juttatta.
Eleinte csak dadogni tudtam, amikor kitört belőle a szóáradat és a meglepettség, majd nyeltem egyet és kissé szégyenkeze válaszoltam.
- Pár éve…- fordítottam oldalra fejemet, miközben csücsörítve oldalra húztam ajkaimat és a homokra meredtem, mintha, egy nagyon izgalmas történet lenne belerajzolva.
- Félek? Igen, azthiszem. – vontam meg a vállamat, de még mindig nem néztem föl az előttem állóra, ám mikor felajánlotta, hogy ad egy újabb koncertet, vagy ha gondolom, segít, rémülten pillantottam rá.
- Ne! – kiáltottam. – Izé, mármint, szeretnék bemenni a vízbe. – hajtottam le ismét szégyenkezve kobakomat, miközben összefontam karjaim mellkasom előtt és jobb kezem számhoz emelve kezdtem rágcsálni a pulcsim ujját. Be akartam menni vele. Ez egy nagyszerű lehetőség volt számomra és valamiért úgy éreztem, így hozzá is közelebb tudok kerülni. Vettem pár mély lélegzetet, majd levetettem kardigánomat, így már csak egy egyszerű, lenge, fekete trikó volt rajtam fölül.
- Nem baj, ha ez marad, ugye? – mosolyodtam el kínosan, miközben kifeszítettem a felsőt és tettem néhány lépést a víz irányába. Megálltam a tenger előtt, és pár pillanat hezitálás után egyik lábamat a másik után helyezve lépdeltem bentebb, amíg teljesen el nem lepte lábfejemet és a szőkeség felé fordultam egy széles vigyorral arcomon. Hideg volt, majd megfagytam, az egész testem libabőrös volt, de a mámorító boldogság érzete feledtette velem ezeket. Innentől könnyebb lesz!
|
Felnevettem a zavart mozdulatán. Gyerekkoromban elég sokszor volt az nálam megtiltva, hogy kimondjam azt, amire gondoltam. Legyen az abuzív fater vagy agymosó szekta - az én számnak mindig bevarrva kellett lennie. Mert a véleményem nem volt olyan, amit ők hallani akartak volna. Kérdéses, miért fojtottam magamba a mondanivalómat, hisz manapság csak úgy hányom a szavakat, mintha babfőzeléket ettem volna csokitortával, olyasfajta sugárban jönnek néha a szavak is, mint ez a kettő. Viszont gyerekként meg fiatal pubertásként nagyon meg lettem azért lincselve, mivel mertem más álláspontom volt, mint azoknak akik épp Istent játszották s arra is verik ki éppen magunknak. hogy mindenki a talpukat nyalja. Muszáj volt megtanulnom, milyen remek is, ha kimondod a gondolataidat. Persze, igen, most is vannak következményei azoknak, amik elhagyják a számat, mégsem annyi, mint olyan környezetben, ahol még a másfajta gondolatok is megvannak tiltva. Egy két kisebb duzzogást még túl élek, nem amiatt kell aggódnom, hogy esetleg ezek miatt fel akarnak nyársalni. Na meg, hogyha ilyen cukor az ember (vagy valami más) fia, főleg amikor zavarba hozzák. - Nyugalom, a szemeid azért vannak, hogy nézzenek, nem? Csak éppen rajtam akadtak meg - mosolyodva eldöntöttem a fejemet. Szabadok vagyunk, azt csinálunk, amit akarunk. Én még a házirendbe is szarok bele.
Nem tudom már hány éve gitározok, úgy tűnik nekem, mintha azóta pengetném, mióta kipattantam a szülőanyám hasából. Talán így van. Jó mese lenne ilyet elmondani a pletykára éhezőknek. Magam tanultam meg a csodáit, mielőtt valaki feltenné a kérdést, más volt, mintha tanárral, de először nem is az volt a lényeg, hogy úgy játsszak, mint valami híresség. Csak magamat akartam lefoglalni valamivel, na meg az anyám is. Így, ahogy magam játszottam a szobában, sose hallottam a veszekedéseket, így a gitáromhoz a nyugalmat is asszociálom. Nem azért van, hogy itt elnyerjem valaki szívét, saját magamnak csinálom ezt az egészet.
A bátortalan mosolyára mégis - azt hiszem - elfelejtettem azt, amit már évek óta csinálok. Vicces, ugye? Sose érdekelt senkit, hogy hogyan is gitározom, csak az, milyen jól nézek ki közben. Most meg itt van itt ez a srác, aki tényleg érdeklődik ez iránt és valahol elvesztettem az önbizalmamat. Talán félúton. - Oké, talán kicsit lámpalázas vagyok - röhögtem magamnak.. Beletúrtam a hajamba, mert hirtelen fogalmam se volt mit tudnék kezdeni a kezemmel. Ritkán érdeklek bárkit is, persze van pár kivétel, mégis egy tök idegen, az más dolog, véleményem szerint. Ennek ellenére elkezdtem játszani és egy kicsit kizárni a srácot, hogy ne fagyjak le miatta.
Fogalmam sincs miért nem fáztam. Lehet azért is van ez, mert rég megdöglöttem és egy hulla nem érzi a hőmérsékletet. Bár van még vér a szervezetemben, csak épp nem emberi, hanem a második "nevelőapámé", Nergalé. Eléggé izgatott lett, mikor kiderült az igazság és egy kis ideig tanított is... így azt hiszem nevezhetem annak.
- Tudom - vigyorogtam szélesen. Tudom, hogy nem mindennapi a személyiségem is. Ezért pedig soha nem sírtam, mert egyszerű tömeg szeretnék lenni, vagy ilyesmi. Egyedi vagyok, furcsa, de mi a rossz abban, tényleg? Nincs normális viselkedés, mert mindenki máshogy viselkedik. - Nem kell bocsánatot kérnéd. Ne merészelj! Bóknak vettem - biztosítottam arról, hogy ilyen kis szaron azért még nem fogok hisztit rendezni. Én igen is büszke vagyok arra, hogy bizarr vagyok.
- Wow. Hány napja vagy itt? Mert nem tudok olyan diákot, aki nem mártózott meg ebben a szép kis vízben. Esetleg félsz? Ha igen, akkor szívesen adok még gitárkoncertet, vagy akármit, amit akarsz. Wow. Esetleg kell segítség? Vagy... valami? - kicsit túl toltam, tudom, de tényleg meglepett a dolog. Két eshetőség állt fent. Hogyha nem akart menni, akkor visszacsüccsentem a fenekem. Hogyha mégis merészkedik akart, felajánlottam a kezem. Bár én nem vagyok oda, ha így megérintenek. |
Kérdésére arcom teljesen lángba borult, és lentebb hajtottam fejemet, annyira zavarba ejtő volt számomra a helyzet. Mivel még sosem volt párkapcsolatom, sőt még a közelében sem voltam, és mert még soha az életben nem kérdeztek tőlem hasonlót se, és nem az voltam, akivel a barátai (amik amúgy nincsenek…) ilyenekkel, meg különböző perverz viccekkel szórakoznának, így csak motyogni kezdtem.
- Sajnálom, nem akartalak megbámulni… én csak… - szemöldökeim kétségbeesetten szaladtak össze, miközben bal kezemet szám elé emeltem, és ujjaimmal alsó ajkam kezdtem birizgálni. Nem igazán tudtam, hogy mégis mit kéne mondanom, meg, hogy amúgy miért is néztem meg annyira. Egyszerűen olyan volt, mintha jól esne nézni, de ezt mégsem mondhatom csak így ki.
Mivel általában nem nagyon tudok szót érteni másokkal, különösen a fiúkkal nem – a lányokkal, valamiért sokkal könnyebb, velük inkább jár egy rugóra az agyunk -, így eléggé meglepett, hogy vele mennyire könnyű. Mármint, önmagamhoz képest. A közvetlensége és a mosolya, olyan volt, mintha bevettem volna egy marék xanaxot. A kisugárzása is, egyszerűen vonzott. Bár gondolom, nem én vagyok az egetlen, akire így hat. Biztos, hogy nem ember.
Egy egészen aprócska mosoly jelent meg az én arcomon is, ám ebből valószínűleg ő semmit sem láthatott, hiszen térdeim takarták számat. Legfeljebb szemeim enyhe csillogása utalhatott arra, hogy jól érzem magam, és már sokkal kevésbé érzem magamban a szokásos feszítő és tépő érzést, mintha csak egy tűsarkús elefánt táncolna az idegeimen.
- Jól hangzik. Szeretem a gitárok hangját. – vetettem felé egy bátortalan mosolyt, enyhén megemelve arcomat és felé fordítva azt. Maga ez a mozdulat, és a két, ugyan egyszerű, de teljes mondat egymás után, tőlem óriási teljesítménynek számított, így némi büszkeséget éreztem magamban, hogy végül nem futottam el, vagy nem fordultam sarkon, mikor észrevett, hanem idejöttem. Kezdtem azt hinni, hogy ráléptem a haladás ösvényére, és ebből talán még barátság is szövődhet, aminek a hite teljesen felvillanyozott, még ha ez nem is látszott rajtam. Szar dolog ám, úgy leélni közel kétszáz évet, hogy nincs egy barátod, haverod se, és nincs, aki támogasson. Igaz, hogy sokszor volt olyan érzésem, mintha valaki titokban figyelne és amikor nagyon nagy a gáz segítene is, de pont amikor a legnagyobb szükség lett volna erre az „őrangyalra”, nem volt sehol, így rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg soha nem is létezett, csak beképzeltem magamnak az egészet. Még az anyám is csak egyetlen egyszer volt jó hozzám, akkor is csak azért, mert nem akarta, hogy az ő fiát öljék meg árulásért, hogy aztán hurcolnia kelljen a szégyent.
Ahogy észrevettem, mind a ketten ugyanannyira meglepődtünk a másik hőmérséklethez való viszonyulásán. Legalábbis arckifejezéséből, és szavaiból ezt szűrtem le. Nem értettem, hogy lehet, hogy ő nem fagy meg póló nélkül, miközben én tetőtől talpig beöltözve is vacogok.
- Fura vagy. – nevettem fel halkan, miközben karjaimat felhúztam térdeimre, hogy teljesen eltakarják arcomat. ám amint, ez a mozdulatsor megtörtént, ismét lefagytam, ám ezúttal, nem ő lepett meg, hanem én saját magamat. Hiszen nevettem. Sosem nevetek. Főleg nem mások arckifejezésén. Gyorsan felpillantottam rá ijedten, mert attól tartottam, hogy esetleg megsértettem.
- Bocsánat. – nyögtem ki. Nem szerettem volna máris elvágni magam a srácnál, pont, mikor végre valakivel „fesztelenül” tudtam társalogni.
Amikor fellobbant a kis láng a tenyerében, már egészen biztos voltam benne, hogy nem valami csoda, vagy véletlen, hogy nem látok a szemeiben halált, hanem egyszerűen azért van ez, mert ő úgymond hallhatatlan. Mint én. Csak épp nem egy fajba tartozunk. Legalábbis én nem tudok róla, hogy a halálistenek tudnának tűzet gyújtani. Plusz az aurájából felismerjük a hasonszőrűeket.
Totál error és döbbenet ült ki arcomra, mikor azt mondta, hogy volt a vízben. Fölkeltem a földről, és miközben lesöpörtem nadrágomról a rátapadt homokot, hol rá, hol a hatalmas kékségre tekintettem.
- Én, még sosem fürödtem a tengerben. – és amúgy még a kislábujjamat sem érintettem bele, de ez mellékes. Miközben színt vallottam, hogy mekkora fogyatékos, nyomival is hozta össze a sors, kínosan nyakamat kezdtem dörzsölni, lábaimat pedig keresztbe tettem. Úgy éreztem, hogy ha most nemet mondok, akkor vagy egy gyáva nudlinak fog tartani, vagy kényesnek, így komoly belső harcot kezdtem magammal vívni. Le akartam győzni a félelmem, de ez nálam mindig, egy nehéz és hatalmas lépésnek bizonyul, amit legtöbbször, nem sikerül megtennem.
|
Kirázott a hideg, hogyha az álmomra gondolok. Mindig ugyanaz megy, csak kisebb változtatásokkal. Néha, mikor apám agya már a ház minden szegletében volt, a szétroncsolt fejből különböző állatok másztak elő, amik pedig engem támadtak meg. Fogalmam sincs miért kísért a faterom öngyilkossága egyfolytában. Ezt láttam a Pokolban, meg kellett volna szoknom, de a szerencsét fejem erre sem képes. Automatikusan a dugipiámért nyúltam, whiskey volt most, az ujjam közé csupán a homok ment. Elfelejtettem a partra hozni magammal. Az alkohollal tudom eltüntetni azokat a képeket egy időre, amik már rég beleégtek az elmémben. A szesz meg tényleg segít a legtöbb helyzetben. Gondolkoztam. Bemehetnék, elővakarnám a szeszes italt, majd olyan matt részegre innám magam, hogy a mai napra nem is emlékeznék. Általában ez van. Ezt csinálom. Mondjuk abban szerencsés vagyok, hogy nem érzek fájdalmat, hisz biztos vagyok benne, ennyi alkohol után, minden egyes porcikám sajogna. Mivel a másnaposság kiváltó hiányzik innen, úgy döntöttem mással cseszem szét az agyamat. A tengert hívtam segítségül, reméltem, a hullámai kissé elmossák a jelenetek, amik pillanatnyilag fel-felvillantottak nekem. Sokáig voltam a vízben, gondoltam elszórakoztatom magam azzal, hogy kvázi farkas szemet nézek a Nappal. Más elfoglaltságot meg nemigen találtam magamnak. Persze, kiverhetném, viszont azzal beállítani az orvosiba, hogy miért vagyok vörös alul, a tengervíztől vagy a homoktól.. kicsit se jó ötlet azt hiszem. Az ottaniak biztos látták már farkat, mindössze én szégyenkeznék.
Vigyorogtam a srácra, majd kicsit nevettem is azon, hogy pici fáziskéséssel ért ide. - Mi történt? Megtörtént a komplett újraindítás, mikor megláttad ez a jó pasit? Engem? - röhögtem fel megint. Persze nem sértésnek szántam. A szemünk azért van, hogy csodáljuk az emberiség szépségeit. Azt hiszem nem kell ezerszer prédikálnom, hogy a tüzes helyecskén nincs túl sok szépség. Kivéve, ha démon vagy, persze. Mindenesetre nekem nem volt egy vidámparki élmény, bár Nergal szépen megáldott engem, képességekkel.
- Igen! - mosolyogtam továbbra is. Na igen, a vigyor olyan dolog nálam, amit nem is nagyon nálam eltüntetni. Mindenen tudok mosolyogni, ha olyan kedvem van, de ezzel ellentétben úgy tudok hisztizni, ha szar kedvem van, mint egy hat éves, aki nem kapta meg a kedvenc csokiját. Néha az is a bajom, amúgy. Most viszont semmi okom se volt így viselkedni, mert én hívtam ide a srácot. Na meg az a ribanc se vagyok, akinek öt gyűrű kell, míg a pasi a közelébe mehet. - Na, szóval mit szólsz hozzá? Ne aggódj, nem szoktam lámpalázas lenni! - szerintem nem is kell mondanom mi ült az arcomon.
- Én megvagyok, köszönöm! - biccentettem felé, de ahogy ránéztem, eléggé összehúzta magát. - Te fázol? Hogyhogy? - ámultam el ezen. A feketének húznia kell a napsugarakat, nem? Faszom tudja már, komolyan. - Fogalmam sincs, hogy ez segítene - a tenyeremben már táncolt is egy kis lángocska. Nekem mindig is természetes volt, hogy vannak bizonyos képességeim. Így megmutatni se féltem. - De - zártam össze a kezem, amivel a tűz el is tűnt. - Nekem nagyon segített, hogy kicsit voltam a vízben! Mit szólsz, jössz velem? - álltam fel, bár nem nyújtottam rögtön a kezem. |
Alapvetően kétfajta viselkedést tudok produkálni az emberekkel szemben: első, és a legáltalánosabb, az esetek kilencvenkilenc százalékára jellemző: nem nézek rájuk, kerülöm a tekintetüket; második: bámulom őket, és tesze-toszán próbálok, valamilyen szerencsétlen módon kapcsolatba kerülni velük.
Ma, elérkezett az év egyetlen napja, amikor az utóbbi eset fordulhatott, elő. Én észre sem vettem magamat, azt, hogy mennyire nézem a félmeztelen srácot, és, hogy időről időre szemeim végigpásztázzák teljes alakját. Csak akkor jöttem rá, hogy mit is művelek, amikor elkezdett integetni, majd hozzám is szólt. Mikor elértek fülemhez hanghullámai, összerezzentem, hosszú, fekete kardigánom ujját, még lentebb húztam, annyira, hogy teljesen eltakarja kézfejeimet, és gyűrögetni tudjam markaimban, mintegy megnyugtató pótcselekvés. Bizonytalan léptekkel megindultam a fiú felé, és mikor már közvetlenül mellette voltam, és bele tudtam nézni szemeibe, először meglepődtem, majd megnyugodtam. Nem láttam semmit. Illetve a múltját igen, ami miatt összeszorult torkom, de az ilyen élettörténet, sajnos gyakori. Viszont halált nem. Nem sokan vannak, akinek ilyen nyugodtan merülhetek el a tekintetükben, így ő most olyan volt számomra, mint a sivatagban egy korty víz. Borzasztó úgy létezni, hogy tudom, ha valakinek a szemébe nézek, csak pusztulást látok. Épp ezért nem is szokásom. De közben vágyom rá, csak a félelem és az undor meggátol benne. Az ő íriszeit, viszont kedvem szerint vizsgálgathatom. És ami azt illeti, elég szépek…
- Öhm… Szia!- köszöntem, miután felocsúdtam első döbbenetemből. Csendben lekuporodtam mellé a homokba, tartva a távolságot. Felhúzott térdeimet átkaroltam, és államat rájuk hajtottam úgy, hogy orrtól lefelé eltakarjanak. Még így is feszült voltam, és nem tudtam, hogy mégis mit kéne, most mondanom, hiszen, nem sok személlyel beszéltem, eddigi életem során.
- Gitár koncertre gondoltál? – kérdeztem meg halkan, remegő hanggal, miközben a hangszerre pillantottam. Nem azért volt gyenge a hangom, mert annyira rettegtem volna, bár kicsit, az is benne volt, de sokkal inkább azért, mert nem használtam túl gyakran, így gyengék a hangszálaim. Ha egyedül vagy, és nincs kettős személyiséged, akkor nem beszélsz túl sokat.
Ekkor egy erősebb széllökést éreztem jobb oldalamon, amire csak megborzongtam, és karjaimat szorosan összefontam mellkasom előtt.
- Nem fázol? – kérdeztem, és még kisebbre húzódtam össze. Tudtam, hogy én amúgy is fázósabb típus vagyok, annak ellenére, hogy elvileg, nekem imádnom kéne a fagyot, és utálnom a meleget, de szerintem már senki nem lepődött meg rajta otthon, hogy ebben is különbözöm tőlük.
Azon gondolkodtam, hogy vajon azért, nincs rajta a pólója, mert ő velem ellentétben bemerészkedett a vízbe, vagy melege volt, esetleg, ő az a típus, akiről csak a filmekben hallani, hogy állandóan a lehető legkevesebb ruhában mászkál, mert annyira szereti önmagát és a testét. Azt hiszem ezt sem, ma fogom tőle megkérdezni.
|
Nem épp azért keltem fel hajnal ötkor, mert annyira ki szerettem már pattanni az ágyból. Ha dehogy! Először azt hittem bepisáltam, mindenhol csupa víz, az ágyam, a felsőm, a nadrágom, szóval ja, de ez izzadtság volt csak Sóhajtozva szedtem le mindent fekhelyről, illetve magamról, aztán összegyűrve ezeket egyenként a szennyeshez dobtam. Hála az égnek, nincsen szobatársam, különben többször kéne járnom mosni. Azt pedig utálom. Francba, simán járnék pucéran is, pusztán ne kelljen ezt csinálom. Rühellem. Mondjuk nézhetnék egy-két emberre bociszemekkel, azt talán megcsinálnák nekem, hogyha kell még valami nekik hozzá, akkor maximum leszopom a pasikat, a csajok meg kapnának egy koncertet, azt jól van.
Nem én választottam ezt az egészet, rohadtul nem akartam ide járni, viszont megszívattam a kis szektásokat, azt muszáj volt erre a sznob helyre jönnöm. Higgyétek el, jobban lennék egy meleg bár mosdójában, fasszal a számban, mint itt. Ott legalább eltudnék mindent és mindenkit felejteni, bebaszhatnék minden nap. Itt... picit kell tartanom magam. Csak kicsikét. Igazából már rohadtul nem kéne annak zavarnia, hogy nem a száz százalékomat mutatom ezeknek, hisz hamarosan elhúzhatok innen a picsába és mérget vehet mindenki rá; sose nézek vissza. Utálom, hogy álmaim vannak olyanok, amik a Pokolban is mentek , akkor se hatott meg, most se fog engem. Mindegy. Majd jobb lesz, hogyha elhúzok innen.
Nem tudtam mit kezdeni magammal ezek után, ágyruhát húzni még ne volt erőm, aludni meg már képtelen voltam. Először elmentem zuhanyozni, mivel a saját hónalj bűzömet nem voltam hajlandó szagolgatni, azután gondolkoztam el, mit is kéne csinálnom. Az a szar, hogy itt alig lehet csinálni valamit, akkor már inkább visszamennék szívatni az gyülekezet tagjait. De azért eszembe jutott, hogy egy szigeten vagyunk és van tengerpart is. Így miért ne menjek ki oda? Ilyenkor biztosan nincsenek sokan, ha pedig igen, elhallgatják azt, ahogy gitározom. Óh, igen, az nélkül nem szoktam menni kirándulni, még ha közel is van.
Szeretek egyedül lenni. Ilyenkor azt csinálhatok, amit akarok, anélkül, hogy valaki beleszólna, mit is kéne tennem. Meg amúgy sem vagyok olyan nagy kedvenc a társaságokban. Kivéve, amikor kiderül, hogy tudok hangszeren játszani, akkor mindenki a legjobb barátom akar lenni hirtelen. Én mondjuk nem bánnom, akkor vagyok képes legjobban elviselni az embereket Kivéve, ha hozzányúlnak. Akkor eltörném a kezüket. Hozzám nyúlhatnak az egyetlen igaz barátomhoz nem fogom megengedni annyira könnyen. Most se azzal kezdtem, hogy éppenséggel valamit játsszak rajta. Meg akartam próbálni a vizet. Ami kurva hideg volt amúgy, de legalább felébredtem egy kicsit tőle.
Fogalmam sincs meddig voltam ott igazából, mikor éreztem valaki tekintetét magamon. Azt hittem elmegy, csak meg akart nézni, milyen jó pasit is talált. Mondjuk mással is el voltam foglalva, mert fél pucéran ültem, a felsőm a seggem alatt. A sós ízről már azt sem tudtam, hogy a tengeri víz az vagy az izzadtságom. Jó ideig voltam benne mondjuk, ha nem lenne a csípőmön a rúna, akkor lehetnék a vízi hulla az egyik kukacoskodós krimisorozatban. Legalább végre néznék azt, mert a tettem végre tettemnek nézett ki. Igazán kíváncsi voltam, ki is az a távolban, így kicsit felé fordultam. - Szia! - integettem neki. - Miért nem jössz ide? Adhatnék neked egy zenei előadást! |
[22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
