|
Témaindító hozzászólás
|
2018.09.05. 14:28 - |
Dorian McMorriart & Liam Dorian |
[12-1]
 -Ez igaz. De lehet, hogy annyira nem akarok hasznos lenni másoknak. Mármint, ez most hülyén hangzott, de akkor beszélnem kéne másokkal, meg minden. Annyira nem vonz. – vontam meg ép vállamat. Nem tudtam, mit gondolhat ezek után rólam, de annyira nem zavart. Mármint eddig is sok fura és beteg dolgot mondtam, amikre egész jól reagált, szóval…
-Lehet próbára kéne téged tennem. – gondolkodtam el. Kíváncsi vagyok, mit csinálna, ha hirtelen megiramodnék az ellenkező irányba, vagy ha átváltoznék, nem is tudom, egy hangyává, és úgy eltűnnék a szeme elől, mint a kámfor. Megnézném az arcát. Csak sajnos nem tudnám örökké elkerülni, előbb utóbb, úgy is összefutnánk az akadémián és nem akarok egérfogót játszani egész itt tartózkodásom alatt. Meg amúgy egészen bírom. Jó fej.
-Cápa? Komolyan? Azt hittem, egy guppi, vagy aranyhal. – nevettem fel. Nagyobbat nem igen tévedhettem volna. Szegény Carl, ezt jobb, ha nem tudja meg. A saját érdekemben legalábbis.
-Egy cápa, ami ölebként üzemel. Ez elég érdekesen hangzik, lehet, hogy szívesen megismerném! – mosolyogtam Dorianra, reménykedve, hogy veszi a nem kicsit nyílt célzásomat, és következő alkalommal bemutat pajtijának.
A múlt. Sokan nem szeretnek róla beszélni. Vagy azért, mert szégyellik azt, amit maguk mögött hagytak, vagy fájdalmat ébreszt bennük a felidézése. Ez fakadhat több okból is. Az első, hogyha valakinek a múltja sokkal szebb volt, mint a jelen, és tudja, hogy ha újra meg újra felemlegeti, egyre csak rosszabb lesz a jelen. A második, hogyha olyan borzalmas dolgokat kellet megélnie a léleknek, hogy a legapróbb képfoszlány is mély depresszióba taszítja. Nálam a kettő keveréke áll fenn, mert ilyen is van. Van a múltam múltja, ami a legboldogabb élet, amit élhettem és úgy éreztem, minden tökéletes. Aztán ott van a „sima” múlt, a kevésbé távoli, amikor minden elromlott és amióta csupán egy dolognak tudok létezni, és ami kitudja mikor fog véget érni. Ezért se voltam túlságosan barátkozós. Mert alapvetően egy barátság, egy igaz barátság kialakulásához, de még sok hamishoz is, elengedhetetlen, hogy megismerjük valamilyen szinten a másik fél háttértörténetét. És én ezt nem akartam. Így is eleget gyötörtem és kínoztam magam. Akkor miért hagyjam, hogy más is megtegye?
-Nem. – keserű ízt éreztem a számban. Olyan volt, mintha egy méreggel teli kis kapszulára harapnék. Marta a torkomat, és éreztem, hogy összeszorul a mellkasom. Ha lekéne írnom a bánatot, akkor ez lenne az.
-De, én hiszek benne, hogy egyszer megtalálom. – egy egészen halvány, szomorkás mosoly húzódott meg szám sarkában. A hiszek, nem is volt jó szó. Én tudtam, hogy megtalálom. Ebben voltam a leghatározottabb az egész világon és a legbiztosabb. Mellesleg furcsa volt, hogy ennyi mindent megosztok a sráccal. Talán tényleg kezdtem megkedvelni és elfogadni. Talán még azt is kimerem jelenteni, hogy részemről barátság kötettett, de ezt azért nem teszem, mert ehhez két ember kell, és nem tudom, hogy az ő fejében mi járhat.
Időközben az orvosi szobához is megérkeztünk. Mielőtt beléptem volna, vettem egy mély lélegzetet és az előbbi borút igyekeztem tovább fújni agytekervényeim égboltjáról.
-Látod? Nem futottam el. – kacsintottam rá, miközben benyitottam a helységbe. Bent egyből szembe is találtam magam kedvenc időtöltésem helyszínének védőszentjével, akit „igyekeztem”, minél sűrűbben átogatni. Sajnos ő ezt nem értékelte. Igen, ő volt, az ápoló.
-Jónapot! – villantottam egy telifogsoros vigyort felé. – Történt egy kis gikszer. – böktem lejegelt vállam felé, mire egy lesújtó pillantás és mély sóhaj lett a jutalmam. Láttam, hogy épp mással vannak elfoglalva, így jobbnak láttam meghúzódni a fal mellett, amíg sorra kerülök.
-Általában kedvesebb szokott lenni. – ráztam meg a fejem, miközben Doriannak magyaráztam.
|
 - Rendicsek - egy pillanatra elgondolkodtam, hogy ez vajon mennyire hangozhatott buzisan, de végül arra jutottam, kellően jó hozzá az önértékelésem, hogy ne érdekeljen az ilyesmi. Eszembe se jutott ítélkezni a tanárral lefolytatott bunyót hallva, továbbadni, meg pláne nem. Egyébként erről én is tudtam volna mesélni, noha akkor az ütést én osztottam ki, a tanár pedig csak az elszenvedője volt. Igaz az máshol volt, nem itt az Akadémián. Ha jól emlékszem, egy lányt szégyenített meg nagyon az a tanárbácsi, amivel nem bírt az igazságérzetem. Beleszóltam hát az órába, ami miatt a tanár már velem veszekedett. Annyira sikerült felhúznom, hogy végül tettlegességre szánta el magát. Meg akart ütni, de könnyedén kivédtem, majd gondolkodás nélkül visszaütöttem. Szerencsére nem adtam bele apait-anyait, így nem repült akkorát, és senki sem kezdett el gyanakodni mutáns létemre, hiába szundikált a tanár vagy négy órát a mutatvány után.
- Ugyan - nevettem fel. - Ez nagyon relatív - persze, nem a jég meg a víz volt a leghaszontalanabb képesség, de azért nem is nevezném őket a legjobbnak. Simán lehetett hatalmas károkat okozni velük, akár mondjuk a tűzzel. Néhány száz évvel ezelőtt viszont egészen biztosan hasznosabb lett volna, például a tengerészetnél. - Ha valaki akarja, akkor egészen biztosan képes mások hasznára fordítani a képességét. - osztottam meg vele a napi bölcseletemet. Legalábbis én úgy éreztem, hogy ez lesz az. Ugyan lehet vele vitatkozni, de én eléggé szilárdan hittem, hogyha valaki nagyon segíteni akar másokon, az megoldja, akármilyen problémákkal is kénytelen szembenézni.
Elnevettem magam a beismerésén. - Na látod, ebben biztos vagyok. Szóval mindenképpen elkísérlek - kacsintottam rá. Hirtelen az jutott az eszembe, hogy vajon mit kezdenék azzal, ha pont az orvosi szoba előtt gondolná, vagy éppen makacsolná meg magát, hogy ő oda be nem megy. Az vicces lenne, ha odafagyasztanám, majd kihívnám az orvost, noha pontosan jól tudtam, a fagyasztós részt nem tenném meg, de azért megmosolyogtam magamban a gondolatot.
- Carl egy nagyon barátságos cápa - világosítottam fel. - Elég sok időt szoktunk együtt tölteni. Kicsit olyan, mintha lenne egy nagyon ragaszkodó kutyám. - próbáltam körbeírni milyen is “pici” fogas barátom.
- Hűha - vakartam a fejem, ahogy próbáltam minél gyorsabban megemészteni a rekordsebességgel érkező információt. Néhány perc múlva úgy éreztem, hogy sikerült helyre tennem a dolgokat. - Na, modelleztem a cselekményt, azt hiszem értem. - egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megjegyzem milyen menő lehet a tüsszentéssel gyújtogatás, de aztán beláttam, hogy talán nem örülne neki annyira, hiszen mégicsak amiatt váltak el. - Azóta előkerült? - talán nem ez volt a legjobb kérdés, mert ha meglenne, akkor minden bizonnyal már láttam volna vele, de simán, érzéketlenül témát váltani se akartam. Néha jobb beszélni valamiről, mint elkerülni azt, mégha az utóbbi egyszerűbbnek tűnik is. |
Azt hiszem, őt elkönyvelhetem egy rendes srácnak. Mármint, nem erőlteti másra magát, és tudja, mikor kell valamibe visszavennie, nem úgy, mint azok a rohadt idegesítő kiscsajok, akik minden kicsit is jobb pasi láttán azonnal sikítozni kezdenek és rátapadnak, mint a piócák. Mondjuk, nyilván ez azért is van, mert ő egy srác, ami persze nem felétlenül jelenti azt, hogy nem érdeklik a pasik, mert tudja a halál, de eddigi tapasztalataim szerint a meleg fiúk, nem igazán viselkednek így.
- Ez igaz, de a legtöbben nem tanártól szerzik. – nevettem fel én is, aztán hirtelen rájöttem, mi is csúszott ki a számon, és megköszörültem torkomat. – Izé… ezt inkább felejtsd el, jó? – kérdeztem, egy kínos mosollyal arcomon. Nem gondoltam, hogy bárkinek is tovább adná, nem tűnt annak a pletykás típusnak, meg amúgy se mondtam konkrét személyt, de azért kellemetlen volt egy kicsit a szitu.
Őszintén, szerintem sokan örülnének, ha a legnagyobb problémájuk, vagy hibájuk a nevük lenne, de nem hiszem, hogy létezik ilyen ember. Persze, ha úgy hívnának, hogy Fikusz Kukisz, lehet nem így gondolnám, de igazából ott is inkább a szülők a probléma forrásai, mert aki képes valami ilyesmi névvel ellátni a gyerekét, az tutira nem százas, és biztos, hogy szerencsétlen gyereknek lesznek még bajai az életben, miattuk.
Én már annak is örülnék, ha legalább ennyi haszna lenne a képességeimnek mások számára, de nyilván mindig mindenki többet akar, mint amije van. Valószínűleg, ha én lennék ő, én is így gondolkodnék. Mert ilyenek vagyunk. És nekem bárki mondhatja, hogy ő elégedett mindenével, ami van, úgy se hinnék neki.
- De legalább hasznos vagy másoknak. Én általában csak bajt keverek, ami mondjuk az én hibám. – hirtelen szét akartam tárni karjaimat, abba a tipikus ez van tartásba, ám rá kellett jönnöm, hogy nem jó ötlet, mert bár lejegelte a vállamat, de a fájdalom így is lesugárzott az egész karomba, így ugyan azzal a hirtelenséggel vissza is eresztettem, mintha mi sem történt volna.
Csak halványan elmosolyodtam és vetettem Dorianra pár hálás pillantást. Nagyon tudtam tisztelni a hozzá hasonló embereket. Én nem vagyok ennyire önzetlen. Sőt, kifejezetten önző vagyok.
- Annyira azért nem vagyok önfejű, hogy lelépjek az orvosi vizsgálat elől. – pillantottam az ég felé, majd kissé elgondolkodtam. – Jó… de, az vagyok. – sóhajtottam lemondóan, és beismerően, mint mikor a kisgyerek nagy nehezen beismeri, hogy hibázott. Valahol belül, megmaradtam azon a szinten bizonyos dolgokban, azt hiszem.
Éreztem, hogy ő sem nagyon szeret magáról beszélni, ahogy én sem. Ebben kifejezetten hasonlítunk, úgy tűnik. Azért elképzelném azt a helyzetet, ha egy teljesen steril környezetbe, mindenféle körülmény nélkül (mint most a karom) bedugnának minket, úgy, hogy nem ismerjük egymást és akkor beszélgessünk. Egész érdekes kísérlet lehetne belőle és tuti, hogy a pszichológusok egy egész szép esettanulmányt tudnának belőle készíteni.
- Carl? – húztam fel értetlenül egyik szemöldököm. Volt egy olyan érzésem, hogy egy halról vagy valami hasonlóról van szó, de sose lehet tudni.
- Fúúú, hát. – mélylevegőt vettem, majd hosszan kifújtam. – Volt… van egy bátyám Angus. Vele játszottunk az erdőben, ő tüsszentett, az erdő erre kigyulladt, én bele estem a patakba, ő eltűnt, én kiszöktem, nem találtam, kiterültem a földön, és hirtelen átalakultam a pillanat tört része alatt egy tucat állattá. – hadartam gyorsan el, mintha csak egy esti mesét akarnék mondani a lehető legtömörebben. Még sosem beszéltem erről senkinek, így fura volt az egész. Nem tépett fel sebeket, hiszen amúgy is ekörül forognak mindig a gondolataim, még sem akartam, fél percnél több időt szánni a történetre. Nem akartam, hogy megsajnáljon. Bár lehet, annyi is elég lett volna, ha azt mondom, hogy egyszer csak átalakultam, de már eddig is, minden kérdése elől kitértem. Na, nem mintha különösebben izgatott volna, mit gondol rólam, de nem tűnt szar arcnak, és valamiért úgy éreztem, elmondhatom neki.
|
A barátkozás nálam némileg kényes témának bizonyult, hiszen ilyen futó, nem túl mély barátságokat szívesen, és sokat kötöttem, de annál szorosabb, kimondottan bizalmi kapcsolatot itt csak a szobatársammal sikerült kialakítani. Na nem mintha nem lett volna az Akadémián ennél jóval több megbízható ember, de valahogy - bizalom ide, vagy oda -, ígyis nehéz volt másra bíznom a titkaimat, és legmélyebb érzéseimet, esetleg aggodalmaimat.
- Jaj ugyan, ez igazán semmiség - hárítottam el élből lelkes köszönetét, tényleg alapnak éreztem, hogy bárkinek megtegyem, akinek úgy tűnik szüksége van rá. Én nem úgy vélekedtem a segítségnyújtásról, mint sokan a tanácsról: ha valaki kérte, vagy elfogadta, akkor örömmel segítettem neki, sőt, de ha nem kellett, akkor… tuti nem én leszek az a személy, aki üldözni fogja, hogy lécci, lécci, hagy tegyek veled jót. Ha nem akarja valaki, én nem erőltetem. Na de akkor a későbbiekben se számítson rá, hogy újra felajánlom a segítségem. Mondjuk a srác éppen nem ebbe a kategóriába esett, hanem abba, aki képes volt félretenni a büszkeségét, és elfogadni a felkínált segítséget, így nem voltak vele ilyen jellegű problémáim.
-Nos a legtöbb monoklinak ez a keletkezésmítosza - nevettem el magam, de innentől kezdve nem firtattam, hogy mégis hogyan szerezte. - Nem hát, ráadásul azt hiszem nem ez a legnagyobb hibám - céloztam a nevemre. Egy pillanatra elmerengtem rajta, hogy nem nélkül talán jobban hangzott volna, de egyrészről már mindegy volt, másrészről meg annyira nem is volt fontos.
- Valamennyire tényleg hasznos, de jobb lenne, ha teljes értékű gyógyító képességem lenne - bólintottam. Persze a dolgok mostani formája miatt sem terveztem panaszkodni, de ha választhattam volna magamnak még egy képességet, akkor biztos a vízzel - vagy csak simán - való gyógyítás lett volna az. Na jó, esetleg a vízi állatokkal való telepátia, mert rémesen hülyén festettem, amikor halakhoz beszéltem a partról, vagy éppen a vízből. Hát még ha éppen Carllal veszekedtem! Na akkor tuti mindenki hülyének nézett, aki nem ismert. Lehet az is, aki ismert.
- Csak nyugodtan, szívesen újra megcsinálom, egyáltalán nem fáradtság. - ezt nem azért mondtam, mert nem hittem neki, vagy mert annyira látni akartam ahogy állattá változik, hanem, hogy tudja, szívesen megismétlen a jegelést, ha bármi történne a mostanival. Mondjuk még valahonnan leszédülnie. - Ennek örülök - kúsztak mosolyra az ajkaim, a regenerációs képességére. - Azért remélem nem haragszol, hogy továbbra is azt szeretném, az orvos vessen a válladra egy pillantást. - küldtem felé egy fenyegető, amolyan “ha kell, akkor a vállamon cipelek el hozzá” pillantást, de nem bírtam ki elvigyorodás nélkül, így a fenyegető hatásból nem sok maradhatott.
- Azt el tudom képzelni - küldtem felé egy sunyi vigyort. Az eddigiek alapján nem tűnt mintagyereknek, de éppen ördögfiókának se, inkább amolyan túl sok energiás, nagyon bevállalós srácnak.
- Értem… - rögtön érzékeltem a hangulatváltozást, és azt, hogy ez feltehetőleg a kényelmetlen kérdésnek volt köszönhető, ezzel azonban nem tudtam, és nem is nagyon akartam mit csinálni. Csendben végig hallgattam, miközben aprókat biccentgettem az új információkra. Eközben azon merengtem, hogy mi történhetett vele, ami miatt az egész múltja tabu. Na nem mintha én annyira szeretnék magamról beszélni, de azért néhány kedves emléket mindig szívesen elevenítettem fel, akár vadidegeneknek is. Mindenesetre a továbbiakban a múltjával se terveztem zaklatni.
Nagyot sóhajtva csóváltam a fejem, hogy már megint én vagyok a beszélgetés középpontjában. Noha több ember előtt szerettem én lenni a középpontba, az ilyen beszélgetések alkalmával mindig jobban érdekelt a másik fél, hiszen magamat eléggé jól ismertem már.
- Nem teljesen. Az ébredés elmaradt, inkább meglepetés volt, ugyanis nem kellett búvárpalack a mélytengeri merüléshez - egy méteren - na jó, az csak utána volt, először az derült ki, hogy tudok lélegezni a víz alatt. Aztán meg… nem tudom. A halak, meg kb minden vízi állat folyamatosan magyarázott - röhögtem el magam. - Hallanád Carlt, be nem áll a szája… fú, biztosan teljesen oda lenne meg vissza az átváltozós képességedtől. - ecseteltem neki.
- De most te jössz! Mikor jöttél rá, hogy ennivaló kiskutyaként is meg tudsz hódítani egy szívet? - dobtam vissza a kérdést. Az ő képességére kicsit nehezebbnek találtam megfelelő párhuzamot, de úgy éreztem nem lőttem mellé. Az emberek nagy része szerette a kutyákat, és róla meg aztán főleg nehezen tudtam elképzelni, hogy utálná őket. Először ugyan női szíveket akartam mondani, de végül úgy éreztem jobb lesz így, elvileg ki tudja melyik nem iránt érdeklődik. |
Nem barátkozni jöttem ide. A remény és a hit hozott. A remény, hogy megtalálom Őt. A hit, hogy még életben van, és erősebb bárkinél. Persze ez így elég ridegen hangzik, de az a helyzet, hogy nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen ezen a helyen, aki így gondolkodik. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy kifejezetten sokan vannak hasonló cipőben. Legalábbis azt illetően, hogy nem erőltetik meg magukat azért, hogy társaságot, és haverokat szerezzenek maguk mellé. Valami isteni csodának köszönhetően még így is sikerült egy-két olyan személlyel találkoznom, akiket nem érdekli, hogyha bunkó vagyok, vagy ha nem foglalkozom velük, esetleg nem látnak hetekig, mert épp bujkálok mindenki elől és a tökéletes antiszociális életemet élem. Szerintem még élvezik is, hogy nem kell a retardált vicceimet hallgatniuk. De, hogy közhelyes legyek: a fekete humor olyan, mint a láb, nem mindenkinek van.
Velük is az olyan véletlenek hoztak össze, mint most Doriannal. Szerencsére, nem mindig én voltam a szerencse csomag, hanem a többiek. Én meg nem tudok elsétálni amellett, aki épp pofára esett a saját árnyékában, és szétszóródtak a füzet helyett használt papírlapjai. (Tudtátok, hogy az ilyen barát igen hasznos tud lenni, ha dogát írtok?) És valahogy, végül mindegyiküket, akikkel a sors összevetett, egészen jóban lettem. Nem vagyunk kebel barátok, és nem tudják, hogy mi van a múltamban, de ahogy észrevettem, nem is nagyon feszegetik a dolgot. Megértették, hogy a legóvatosabb puhatolózásra is bezárok, és nem jelentkezem jó sokáig. Régen nem tudtam volna az ilyen kapcsolatokra azt mondani, hogy jók, és igazak, de a semminél gyakran többek. És ez így jó.
- Úristen, ezer hála! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, mikor lejegelt. Valljuk be, elég király képessége van.
Feltűnt, hogy a srác nem igazán vágja, mégis mi a francról beszélek, de nem is kérdezősködött, amit egy plusz pontnak könyveltem el, vele kapcsolatban. Eddig úgy öt piros pontja van. Még gyűjt ugyan ennyit, és a jövőben is boldogíthatom szerény társaságommal, ha szeretné.
- Hát…- idegesen beletúrtam a hajamba. Nem igazán tudtam, mennyire megbízható, meg különben is, furán hatna, ha most elmondanám, hogy egy tanáron fetrengtem, akinek nem mellesleg van két golyó, meg egy fityegő a lába között, és sajnos, vagy sem, de nem kifejezetten értékelte, az orra puszit. – Hülye voltam, viccesnek gondoltam valamit, ami nem az, és a másik fél kicsit ideges lett. – foglaltam össze nagyon tömören, röviden a történetet, hogy információkkal is szolgáljak, de nem is mondjak túl sokat.
- Senki sem lehet tökéletes. – tettem egy szarkasztikus megjegyzést viccelődve, arra, hogy ő nem Liam. Plusz egy pont.
- Áh.- bólogattam, miközben elmagyarázta, hogy pontosan, hogy is működnek a képességei.
- Egyébként ez tök hasznos. Mármint, orvosi, meg más szempontból is. – vigyorogtam rá, miközben a vállamra böktem.
- Szívesen megmutatnám, mit tudok, de akkor tuti, annyi lenne a jegednek. Tulajdonképpen, bármilyen élőlénnyé képes vagyok átalakulni. Persze eléggé be van korlátozva az időm olyankor, és ha sokat használom, sokszor, akkor totál kidőlök tőle, de ez nem szokott annyira zavarni. Oh, és igen, a regenerálódás az egyik erősségem. – nevettem fel, ahogy eszembe jutott, hogy hova is tartunk épp.
- Jut eszembe, mi az, hogy világi bajkeverő?- húztam fel szemöldökeim, miközben kissé meglöktem vállánál fogva. Még egy. – Én egy decens diák vagyok. – valószínűleg, ha zárt épületben lettünk volna, most eltemet minket a plafon, de az irónia egy csodálatos dolog.
- Egy kis faluból…- kicsit oldalra húztam számat. Nem szerettem, ha ennyire személyes dolgot kérdeznek. Bőven elég, hogy naponta hatszázszor eszembe jut a múlt, nem kell, hogy mások is rásegítsenek. Mínusz egy.
- Igazából, fogalmam sincs, kik voltak a szüleim. Szerintem csak úgy ráböktek a nevelőim egy szimpi névre. – még mindig mosolyogtam, de nem igazán volt őszinte. Hiába próbáltam ilyenkor elpoénkodni a dolgokat és becsapni a többieket, ha magamat nem tudtam.
- De inkább beszéljünk rólad. Mindig is képes voltál irányítani a vizet, vagy egy szép napon arra ébredtél, hogy nem kell kanna a viráglocsoláshoz? – pillantottam rá Dorianra szemem sarkából, majd vissza a járdára, és fél perccel később az épület ajtajára, amiben az orvosi szoba van. Kinyitottam az ajtót, és megvártam, hogy a fiú előre menjen. Ez is egy olyan szokásom, amit belém neveltek, és bár általában fölöslegesnek tartottam, de nem tudtam és nem is akartam levetkőzni.
|
Elég ritkán és nehezen sérültem meg, aminek több oka is lehetett. Egyrészről vigyáztam magamra - ez valahogy benne volt a természetemben -, de másik oldalról meg nem sok ilyen mókában volt részem. A fára mászás eléggé kimaradt az életemből, hacsak nem számítjuk az első, talán hat évet. Akkoriban, mint a legtöbb rendes kölyök mászkáltam fákra. Azt hiszem.
Elmosolyodtam a lelkesedésére, majd összegyűjtöttem a levegő nedvességtartalmát, a sérült válla köré irányítottam, s ott megfagyasztottam, hagyva a válla és a jég között egy egészen vékonyréteg vizet. Elégedett voltam magammal, mer túgy éreztem eképpen két legyet ütöttem egy csapásra. Egyrészről jegeltem a sérülését, másrészről pedig védelmet biztosítottam neki, hiszen a jég miatt nem nagyon tudta mozgatni, amivel elkerülhetőnek tűntek további sérülések. A jég miatt pedig nem kellett aggódni, amíg nem távolodik el túlságosan mellőlem, addig egyáltalán nem fog kiolvadni.
- Értem - feletem némi tanácstalansággal a hangomban. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy min változtat az ha alszik, és ha ébren van a zuhanásnál. Végül arra jutottam, hogy biztosan csak zavarban van, amitől sok mindent összehord.
- Nem? Hát akkor mi történt? - érdeklődtem meg. Kíváncsivá voltam mi történhetett, mivel az eddigiekből nem azt szűrtem le, hogy olyan verekedős, mellkasdüllesztős alak lenne, aki könnyedén verekedésbe keveredik, márpedig ha nem ő tett magában kárt, akkor feltehetőleg így sérülhetett meg. Vagy éppen edzésen.
Úgy tűnt a nevem nagyon meglepte. Először megijedtem, hogy valami rossz emléket idéz fel, esetleg egy jó barátját hívták így, akit elveszített. Az általa kimondott szót nem értettem ugyan, de azon a téren megvilágosodtam, hogy nem rosszat jelent a döbbenete.
- Druszák? - kérdeztem rá, mivel nem ismertem a szó pontos jelentését. - Ohh, értem - én is felnevettem, majd kezet fogtam vele. - Nos sajnos én nem Dorian Liam vagyok, de ki tudja, egyszer talán nevet változtatok. Amúgy Dorian McMorriart vagyok. - mutatkoztam be neki, ezúttal a teljes nevemmel. - És én is örvendek! - tettem még hozzá.
- Hát ez nálam amolyan holtág. Alapjáraton a vizet irányítom. És bár meg tudom fagyasztani, meg ki tudom olvasztani, de magát a jeget nem tudom irányítani. Viszont a vízgőzt többé-kevésbé igen. Ezen kívül értem a vízi állatok kommunikációját. - osztottam meg vele. - Hát te milyen képességekkel büszkélkedhetsz? Vagy csak egy legendás bajkeverő vagy? - kacsintottam rá, vigyorogva. - Tényleg, honnan jöttél? Még sehol sem láttam, hogy a Doriant vezetéknévnek használták volna. - úgy véltem egy kisebb városból, esetleg valami faluféléből érkezhetett, szóval ilyen eldugottabb helyről. De persze ki tudja. |
Kiskoromban Angussal gyakran felmásztunk a templom mögötti öreg cseresznyefára, hogy onnan kémleljük a tájat, és riogassuk az arra járó, gyanútlan lányokat. Akkoriban, még azt hittük, így lehet őket felszedni és imponálni nekik. Kölykök voltunk.
Egy ilyen alkalommal a fivérem pont a fa legmagasabb ágán csimpaszkodott, amikor hallottunk egy reccsenést és következő pillanatban, csak azt láttam, ahogy zuhan lefele. Ösztönösen felé ugrottam. Egyenesen rám zuhant, és megúszta az egész kalandot, pár karcolással, nekem viszont akkor is a vállam sínylette meg. Pont ugyanez a fájdalom volt. A bátyám hetekig került utána, annyira haragudott rám. Nem értettem, hogy mégis miért ő van megsértődve, miközben, én nem tudom használni a jobbik karomat egy hónapon át. Mostanra sikerült felfognom, hogy a féltés és a bűntudat együttese játszott a mellkasában. Valószínűleg ha fordítva történik meg, akkor én is ugyan ilyen lettem volna. De bármit megadnék most, hogy megtörténhessen még egyszer.
Azért egy kicsit örültem a fejemnek, hogy nem küld el a halálba, amiért egy tajparaszt vagyok. Persze, hogy mit gondol, az megint más. Lehet, hogy fejben, megtette, úgy milliószor, csak nem mondja ki. Vannak ilyen emberek. Sajnos. Őket utálom a legjobban. De ez a fiú nem tűnt olyannak.
- Komolyan? Azt nagyon megköszönném! – vigyorodtam el, mikor felajánlotta, hogy lejegeli. Elég sok előnye van annak, ha az ember egy mutánsokkal, meg mindenféle fura lénnyel teli helyen tanul. Vagy, ha nem is tanul, de ott tengeti a napjait, mint én. Megálltam, és kíváncsian néztem, hogy vajon, mit is fog csinálni. Arra tudtam gondolni, hogy valami menő jégmuki, aki álcázza magát. Mondjuk a jeti. Bár, ahhoz nem elég szőrös. De a mai technológia, főleg itt, csodákra képes.
Miután „varázsolt” – mindig így hívom, ha valaki különleges – megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Köszi! Máris ezerszer jobb. – mosolyogtam. Itt jöhetett el az a pont, amikor a korábbi teóriáimat, miszerint, csak látszólag jó fej, le is döntötte. Aki csak színlel, az nem segít ennyit a másikon, akkor se, ha megteheti, hanem hagyja szenvedni a nyomorékját, hisz megérdemelte, ha már balfék volt.
- Igen, ez igaz. Bár elég nehezen halnék bele egy zuhanásba. Max akkor, ha alszok. Bár akkor meg felébrednék. Szóval, ha kómában lennék, akkor belehalnék. – merengtem kicsit el a dolgokon. Lehet,hogy túltoltam, és semmi érdekes nem volt számára a témában, de én eddig bele se gondoltam, hogy amúgy, ha valaha elrabolna egy gonosz néni, vagy bácsi, és btw bedrogozna, vagy leütne, akkor bizony kinyúlnék egy egyszerű kis kamikaze eséstől is.
- Kösz. – néztem rá a szemem sarkából, halványan mosolyogva, ahogy próbált vigasztalni. Tulajdonképpen nem tudtam, miért akasztott ki ennyire a szituáció. Hiszen igaza volt. Pár nap, és kutya bajom se lesz.
- Mondhatjuk. Ezen a héten, másodszor megyek hozzá. Bár az elsőnél, nem én okoztam magamban kárt. – kissé felnevettem, amikor szemem előtt felelevenedtek a képek, és a tanbá döbbent arca. Akkor is jó volt.
Mikor meghallottam a nevét, megtorpantam, és egy másodpercnyi reboot után felhúzott szemöldökkel és mosolyogva néztem a srácot, vagyis, egészen pontosan Doriant.
- Akkor, mi druszák vagyunk. – kacsintottam. – A teljes nevem Liam Dorian. Nagyon örvendek! – nyújtottam felé, ép kezemet. Hálát adtam, hogy nem a jobb karom sérült, mert van mifelénk egy mondás, hogy bal kézzel csak a buzik fognak kezet. Mondjuk, nekem semmi bajom a melegekkel. Még az atya is azt tanította nekünk, hogy el kell őket fogadni, mert ugyanúgy isten gyermekei, mint, mi mindannyian, és ugyanolyan fontosak. Azért ez egy keresztény tiszteletestől, nagydolog volt. Igaz, nem nagyon ismertem nála bölcsebbet.
- Szóvaaaal… te ilyen jegelős emberke vagy? Vagy ez csak egy képességed a sok közül? – kíváncsiskodtam. Valamiért, így, hogy tudtam a nevét, sokkal jobban elkezdett érdekelni. Nem igazán barátkoztam az akadémián. Mindig, csak egy cél lebegett előttem, Angus. De néha, nem árt megszegni a saját szabályainkat.
|
A srác nem tűnt túl boldognak, hogy pont én találtam meg - vagy, hogy egyáltalán bárki megtalálta - ilyen állapotában, amit végülis meg tudtam érteni. Anno én is jobban szerettettem ilyenkor egyedül lenni, és inkább csendben szenvedni, mint valaki más társaságában akár beszélni a problémáról, vagy csak szimplán elfogadni a felajánlott segítséget. Azóta ugyan fejlődtem ezen a téren, de még mindig inkább egyedül intéztem a dolgaimat. Nem akartam másokat fárasztani vele, főleg a hozzám közel állókat.
Túlzottan nem zavart a tény, amely szerint a haverom hiába magyarázta el neki mit csináljon, valamint mit ne. A saját felelősségére csinált hülyeséget, az ugyan nem az én dolgom, hogy kioktassam, de kötelességem segíteni rajta. A felmordulására nem reagáltam, a kérdés csak azért hangzott el, mert én sem tartottam magam orvosnak, kívülről amúgy sem láttam rajta semmit, és mégis csak ő érezte a sérülést. Csendben figyeltem, ahogy felállt, s elnyomtam a figyelmeztetésre való késztetést, hogy vigyázzon magára jobban, és ne ugráljon, ha nem muszáj, elvégre abban állapodtam meg magammal, hogy nem csesztetem ezért.
- Semmi baj, kaptam már rosszabbat is. És szívesen - rólam mindig is lepattant, ha nem úgy szóltak hozzám, ahogy illett volna. - Ha szeretnéd le tudom jegelni, hátha attól csökken a fájdalom - ajánlottam fel neki, amint láttam, hogy a másik karjával próbál enyhíteni a fájdalmán.
- Hát nem tudom mit csináltál, de nem úsztad meg sérülés nélkül. Viszont túlélted - jó, talán hülyeség volt ezt is megemlítenem, de onnan, ahonnan én jövök, egy apró baki is könnyedén halállal végződhetett. - Ne emészd magad, úgy látom nincsen komoly baj, nemsokára meggyógyulsz. - igyekeztem biztatni, hátha ettől jobb kedve lesz. - Gyakori látogató vagy nála? - pillantottam rá, egy apró mosollyal a szám szélén, ahogy elképzeltem, amint a hölgy a srácnak sipítozik.
- Dorian vagyok, bocsánat - mentegetőztem gyorsan. - Téged ugye Liamnek hívnak? - kérdeztem rá, ugyanis nem kerülte el a figyelmemet, amikor megemlítette, de nem voltam benne biztos, hogy szólíthatom-e így, vagy valami mást szeretne hallani a számból. |
Nem sok kínosabb dolgot tudok annál, mint amikor elmagyarázzák neked, hogy mit, hogy csinálj hülye gyerek, aztán te persze nem úgy csinálod, mert, te majd jobban tudod, és mikor rosszul sül el a dolog, akkor pont látja valaki, aki ott, volt, amikor elmagyarázták neked, hogy mit csinálj, hogy ne baszd el. Azt hiszem, most én is egy ilyen kínos szituba csöppentem, ugyanis az egyik srác a csapatból visszajött, gondolom keresett valamit, vagy valakit. Persze neki is, pont akkor kellett jönni, amikor nyomorékoskodtam, véletlenül sem akkor, amikor már leléptem, vagy amikor még menő voltam.
Egy kicsit azért hálás is voltam, mert, így legalább nem egyedül kell ismételten elmennem a gyengélkedőre, ahol mostanában kicsit túl sűrűn látott vendég vagyok. Múltkor az orrom törték be, amivel azóta is zaklat a nővér, hogy mondjam el, ki miért, és hogyan. Ezzel csak egy a bökkenő, hogy én is buknék, meg a tanár is szarul járna. És van egy olyan sejtésem, hogy ha miattam kirúgnák, vagy felfüggesztenék, akkor indítana ellenem egy nagyobb bosszúhadjáratot, és amennyire sikerült eddig kiismernem, én azt rohadtul nem akarom.
- Nem vagyok orvos, nem tudom. – sziszegtem fogaim közül, nem túl hálásan, miközben a vállamat vizsgálta. Nem voltam túl kedves, meg kifejezetten flegmának hathattam ezzel a mondattal, de ez nem a személyének, vagy a segítségnek szólt, csupán kurvára fájt.
- Persze. – válaszoltam, miközben óvatosan feltápászkodtam a földről.
- Bocs, és köszönöm. Nem akartam bunkó lenni. – vetettem felé egy keserű mosolyt, miközben próbáltam valamelyest megtartani jobbommal ball vállamat, hogy enyhítsem a fájdalmat.
- Azt hiszem, ezt alaposan benéztem mi? Már előre hallom az ápolónő sápítozását. „Jaj, Liam, már megint! Ezerszer megmondtam, hogy vigyázz magadra!” blalblabla.- forgattam szemeimet, miközben elvékonyított hangon utánoztam a kedves kis nővérkénket. Igazából hálás voltam neki, hogy rendbe tudta múltkor tenni az orrom és nem kellett megműteni a csontot, de tényleg nagyon sokszor kellett már ezt a szöveget végig hallgatnom tőle, állandó szerencsétlenkedéseim végett.
- Egyébként mi a neved? – pillantottam kérdően a fiúra, miközben megindultam az orvosi irányába.
|
Végül fogalmam sem volt, hogyan keveredtem oda, ahol most álltam. Kalandosnak egészen biztosan nem mondanám a történetet, inkább olyan átlagos, semmitmondónak. Ha jól emlékszem még az osztályteremben verődtünk össze, hogy aztán csak úgy elinduljunk az orrunk után. Így kötöttünk ki a kinti pályán, a mászófal mellett. Ketten persze élből nekikezdtek a kanos versengésnek, hogy bódítsák a lányokat. Engem is hívtak a versenyre, de ezúttal nem sok kedvem volt hozzá. Régebben sokat másztam falat kapaszkodók nélkül is, de abból már bőven elég volt, attól pedig nem féltem, hogy kiesek a kondiból. Időnként, ha nem volt ott más, vagy esetleg csak Moy és Sharon, akkor szívesen megmásztam, esetleg a tesi órák alkalmával, de amúgy nem igazán kaptam hozzá kedvet.
Most is inkább a szurkolás mellett döntöttem, amíg a két srác villámtempóban felküzdötte magát a mászófal tetejéig. Felváltva bíztattam őket, amíg a lányok nagy része vagy csak az egyiknek, vagy csak a másiknak szurkolt. Fej-fej mellett értek fel, majd kényelmesen visszaereszkedtek, s még az eredményen sem vesztek össze, ami esetükben kellemes meglepetés volt.
Na persze leérve azért ment rendesen a dicsekvés, és egyebek, és már majdnem megint nekiveselkedtek, de egyik-másik hölgyeménynek elege lett az itt való ácsorgásból, éppen ezért a távozás mellett döntöttünk. Ám még mielőtt megvalósíthattuk volna ezt, egy fiú jött oda hozzánk, akinek nem sok tapasztalata lehetett ebben a sportban. Az egyik nagylegény gyorsan elmagyarázta neki az alapokat, majd rácsatolta a hevedert, és útjára bocsátotta. Ezek után tényleg megindultunk visszafelé az Akadémia épületébe. Ugyan rákérdeztem még a többieknél, hogy biztos jó ötlet-e itt hagyni egyedül a srácot, akinek láthatólag nem annyira fekszik még a falmászás, de ők csak legyintettek, hogy biztos tudja mit csinál. Így ebben maradva visszaindultam velük.
Nagyjából félúton voltam, amikor az a gyanúm támadt, hogy a telefonomat ott felejthettem a mászófal környékén. Egyet sóhajtva, a többieket otthagyva sétáltam vissza, azon merengve, hogy vajon hol eshetett ki a kezemből, vagy a zsebemből. Nem volt rám jellemző, hogy bármit is elhagyjak. Visszaérve gyorsan körbefordítottam a fejem, majd szinte véletlenül benyúltam a zsebembe, és jé, hát ott volt. Sok hűhó a semmiért. Csóváltam meg a fejem.
Hirtelen hallottam meg a puffanást, mire a falra kaptam a fejem, így pont láthattam a srác fájdalomtól eltorzuló vonásait. Na tessék indultam meg felé. Szinte előre megéreztem.
- Kiugrott a helyéről? - kérdeztem tőle, miközben a vállát vizsgálgattam. - Fel tudsz állni? Elkísérlek az orvosiba. - türelmesen vártam, amíg elhatározta magát, és cselekedett. |
Valami különös, földöntúli erőnek köszönhetően időről időre rám jön, a mozoghatnék, és a szokásos, lusta vagyok, mint a lajhár –ez már az eufemizált kifejezésem rá – énemet magam mögött hagyva, neki iramodok az akadémia területének, azon belül is, főként a kinti pályát szoktam megcélozni, hogy szemügyre vegyem az aktuálisan folyó sportokat, majd döntsek, hogy melyikbe álljak be. Megjegyzem, kifejezetten jónak bizonyultam eddig fociban és röplabdában is. Ami felér egy kisebb csodával, hiszen életemben nem játszottam előtte egyiket sem. Ezúttal, ahogy lépdeltem, nem igazán láttam aktívkodó embereket odakint, ami elsőre meglepett, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg tanulnak az egyik közelgő témazáróra, amire nekem is kellene. Mellesleg. Néhány méterre magamtól, kiszúrtam egy hosszan az ég felé nyúló építményt, amiről, kisebb, nagyobb, amorf, és kevésbé amorf (értsd, kagyló formájú) kapaszkodók álltak ki. A mászófal magasodott felém a maga kitudja hányszáz-ezer kilójával. Hát. Egyszer mindent el kell kezdeni. Gondolatomat, csak a felismerés szakította félbe, hogy igen ám, de azért ez még mindig kurva veszélyes, és én még mindig egy kibaszott tohonya, lusta dög vagyok, és rohadtul nem lenne jó onnan fentről leesni, még akkor sem, ha el tudnék repülni, szóval kipurcani, nem purcannék ki, de azért, nem lenne kellemes zúzódásokkal, meg rándulásokkal kezdeni a jövő hetet. Első körben tehát szereznem kellett valakit, aki egy minimálisan ért hozzá, értelmes, és el tudja magyarázni, hogy hol van a biztosító hám és kötél valamint, hogy kell magamra felcsatolni. Miközben nézelődtem, észrevettem egy kisebb csoportot, akik épp beszélgettek valamiről. Úgy döntöttem, hogy leszek olyan pofátlan és a legszimpatikusabb egyént megszólítom közülük. Miután nem küldtek el az ősi mesterséget űző nőnemű nemzőmbe, a srác gyorsan elmagyarázta, hogy mikre kell, ügyeljek falmászás közben, valamint a kezembe nyomott egy hevedert, és segített fölvenni. Miután kellő felvilágosítást kaptam, a társaság távozott is, én pedig, amint hátat fordítottak nekem, ügyet sem vetve arra a felszólításra, hogy „Bemelegítés nélkül soha!”, neki iramodtam fölfelé.
Sikerült egész magasra fölmászni, és már épp kezdtem azt gondolni, hogy ez könnyebb, mint gondoltam, és nem értem, minek kell akkora feneket keríteni a biztonságnak – a magasságot leszámítva – amikor is megcsúszott jobb lábam, én pedig teli erőből csapódtam neki a falnak. Hirtelen éles és lüktető fájdalmat éreztem a bal vállamban, így gyorsan leeresztettem magam a talajra, majd hangos sziszegések közepette kibújtam abból az eszközből, ami akár meg is menthette volna az életem. jobb kezemmel elkezdtem nyomkodni a vállam, ami kifejezetten nagy hülyeségnek tűnt utólag, hiszen csak fokozódtak a fájdalmak, én pedig háttal nekidőlve a a falnak csúsztam le a földre és kezdtem hangosan nevetni. Mekkora hülye vagyok!
|
Dorian McMorriart & Liam Dorian |
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
