|
Témaindító hozzászólás
|
2018.09.08. 18:15 - |
Casper N. H. Osborn x Jorunn Borghildr |
[7-1]
 Noha egy picit talán kezdtem feloldódni, a veszekedések szítása, illetve a vitákban való részvétel továbbra sem volt jellemző rám. Na nem mintha valaha is vad amazon lettem volna, de régebben sokkalta jobban fel volt vágva a nyelvem. Még mielőtt találkoztam volna Jeffel. Azóta eléggé higgadt vagyok - leszámítva azt a Viagós esetet -, nincs túl sok dolog, ami egyáltalán érdekelne, nemhogy felhúzzam magam bármin is. Régebben is inkább az dominált, hogy jól szórakoztam azon, ha valaki felcseszte magát. Még mindig eléggé viccesnek tartottam, ahogy a dühtől eltorzultak az emberek vonásai, na és a nevelőapám… hát rajta mindig sírva röhögtem. Ha nem utáltam volna annyira, jó eséllyel akkor is kikészítem, mert feledhetetlen élmény volt belenézni a tehetetlenségtől szikrázó szemeibe. Ennek ellenére azt hiszem őt sem tudtam volna megkínozni, illetve… végülis lelkileg adtam neki rendesen, hiszen közöltem vele, hogy Ariah se az ő lánya. Hmm. Nehéz kérdés. Azért ennyit megérdemelt.
Némileg szemrevételeztem a srácot, csak olyan benyomások terén, egyébként egykedvűen bámultam rá, mit sem törődve a mimikájával. Volt benne valami, amitől biztosra vettem, hogy nem ember, talán a szaga és a kisugárzása együttesen, netalán valami más, amire egyenlőre vak voltam, de ösztön szinten megéreztem. Az utóbbi időben néha óhatatlanul azon kapom magam, hogy sárkányként gondolkodom, néha még úgyis ténykedek. Persze ezekből az állapotokból egészen könnyen ki lehet lendíteni, elég csak megszólítani, esetleg megérinteni, noha ez utóbbi nem mindig bizonyult hatásosnak. Mindenesetre furcsálltam a dolgot, szerencsére viszont egyenlőre nem zavart, éppen ezért különösebb jelentőséget se tulajdonítottam neki.
- Aham - adtam tömör, velős választ a kijelentésére. A problémát - hogy miért nem képes másik székre ülni - továbbra sem értettem, de legalább az világossá vált, mennyire ragaszkodik hozzá. Ezt valahogy sosem értettem: hogyan lehet valakinek egy tárgy ennyire fontos? És miért? A kérdés persze nem került megválaszolásra, arról pedig fogalmam sem volt, hogyan tehetném fel neki ésszerűen a kérdést, úgy, hogy ne nézzen idiótának. Bár lehet már nem volt ilyen probléma, mert már annak is tarthatott. Lényegében nem akadt veszíteni valóm, ugye? - És miért ilyen fontos számodra éppen ez a szék? - egy csomó embertől hallottam már ilyen meséket, hogy ez meg az a tárgy miért játszanak olyan nagy szerepet az életükben, gondoltam ő is ki tud találni egyet.
Egy pillanatra azt hittem le akar szúrni a rotringgal, de aztán kiderült, hogy mégsem. Le kellene szoknom róla, hogy mindig a legrosszabbat nézem ki az emberekből. Amúgy nem is tudtam, honnan jött a gondolat, hiszen ezzel még Viago se próbálkozott, itt az Akadémián pedig ráadásul a legtöbben semlegesen kezeltek, és inkább nem érdekeltem őket, semmint, hogy megkíséreljenek ellenem egy ilyen merényletet.
- Azt hiszem ezt nem szabad - adtam tudtára, ahogy a szék háttámláján művészkedett. Eközben azon merengtem, vajon sikerült-e már az okoskodás ingoványos talajára lépnem. Főleg ez az utcsó mondat tőlem eléggé annak hangzott, noha inkább egyszerű tény megállapításnak szántam. Sőt, tőlem ez már egészen haladásnak is minősült, hiszen nagyon ritkán beszéltem ennyit egy emberrel, főleg ha az idegen is volt.
- Jó sok keresztneved van - vettem alaposan szemügyre a vésetét. - Melyiket használod? - kérdeztem rá. Nagyon reméltem, nemcsak rábök a megfelelő monogrammra-darabra, hanem meg is mondja mi az. Na persze ugyanolyan könnyedén hívtam volna mondjuk Mister C-nek, vagy csak simán H-nak, meg ilyenek. Ez rajtam ne múljon, ha nem ad nevet magának, akkor majd én adok neki! Jó, el kell ismerni, nem volt túl nagy tapasztalatom nevek kitalálásában, de a meglévő tudásommal biztos ki tudnék valamit ötleni, ami illik rá véleményem szerint.
- Krónikus önimádatban szenvedsz? - szemeztem a neve utáni szivecskével. Noha annyira átfogó elemzésem, illetve megfigyelésem nem volt a korabeli srácokról, de még egyetlen olyat se láttam, aki szívecskét rajzolt a neve mellé. Meg mondjuk olyat se, aki bármilyen szívecskét rajzolt volna akárhova.
Nem fűztem hozzá semmit egyre erőszakosabb próbálkozásához, csupán bólintottam egyet, majd maradtam ugyanúgy a seggemen, ahogy eddig. Végülis igaza volt, amúgysem terveztem hosszabb vitába keveredni vele ilyen apróságokról, minthogy mit szoktak az emberek, meg mit nem. Ilyen téren amúgyis nagyon valószínű, hogy alul maradnék. Lassan elkezdtem azon merengeni, vajon van-e értelme egy egyszerű szék miatt összeveszni valakivel, de egyenlőre döntésre még nem jutottam. |
 Általában a bal lábbal felkelés az én alap felkelésem. Morgok, fintorgok, csapkodok, más meg elugrik a közelemből. Ha meg nem tetszik neki, jön a szokásos visszaszólogatás, én pedig nem az a fajta ember vagyok, aki hagyja a dolgokat, akár igazam van, akár nem. Kívülről kiállhatatlan embernek tűnhetek, igazából az is vagyok, néha már én nem bírom a saját hülyeségemet. De abban a pillanatban, a hévben valahogy nem tud érdekelni. Sokszor kerülök bajba amiatt, hogy nézeteltérésem akad egy tanárral, én pedig valami ördög ügyvédje módon védem az igazam. Aztán, tekintve, hogy magántanáraim, nevelőim voltak, akikkel ha az agyamra mentek, úgy beszéltem, mintha alattam állnának a létrán – ott is állnak –, megmaradt ez a szokás a tanárokkal is. Már vagy ezer üzenetet küldtek anyámnak, aki nem győz engem keresni, de ha belekezd a hegyibeszédbe, rácsapom a telefont. Igen, mindenkivel tudok kő bunkó lenni, és nem, nem áll szándékomban változtatni. Inkább maradjanak távol tőlem, minthogy közel engedjek akárkit is, aztán eláruljon, cserbenhagyjon, vagy még rosszabb, elhagyjon.
Ehhez a már így is romlott személyiséghez még hozzátartozik, hogy ami az enyém, az az enyém, és ami a tiéd, az is az enyém. Egy olyan családban felnőni, ahol mindent megkaptam, mindenre igen volt a válasz hozzászoktatott ahhoz, hogy nem szeretek osztozkodni. Ha nem lehet szép szóval, akkor kiabálással és megint csak, hajigálással érem el, hogy az legyen, amit akarok. Ezeket így összeszedve rohadt gyerekes vagyok, de ezt betudom annak, hogy tényleg gyerek vagyok még. Egy fél pillantást vetettem az előttem ücsörgő lányra, aztán a könyvére és az arcára és rögtön gondolkozni kezdtem az összefüggéseken, szerettem azt játszani, hogy megfigyelem az embereket és összekötöm, hogy mit miért tesznek, de nem jutottam sokra, ahogy beszélgetni – ha lehet beszélgetésnek nevezni – kezdtünk. Megforgattam a szemeim, ahogy egy hümmögést nyögött felém először, majd eléggé színpadiasan, kicsit rájátszva hallgattam, majd kezdtem bele. – Pontosan. Senki nem jár ide, és ezen a széken mindig én ülök – nyomtam meg a mindig szót. Jó, hazudtam, mindig én ülök ott, ha felmentem, de tekintve, hogy elég sok időt töltök ott, két–három órát legalább, így nem futok össze senkivel, jobbára csak én trónolok a széken. – Nem, nem jó. Akkor tudod mit? – vontam fel a szemöldököm és az asztalra helyezett kis fém hengeres tolltartóból kivettem egy rotringot, olyat, aminek helyes a feje és szépen a háttámlába karcoltam a C.N.H. Osborn feliratot. Rögtön eszembe is jutott, hogy ha ezt meglátják, tuti kapok valamit, és nem volt kedvem a nyavajázásra, így egy szivecskét még odabiggyesztettem gyorsan, higgyék azt, hogy valaki kiszemeltje vagyok – amit pedig nem tartok valószínűleg, nem vagyok megelégedve sem a kinézetemmel, sem a személyiségemmel, akármennyire öntelt és önfényező tudok lenni, az csak a felszín. – Az, hogy most nem látsz vagy még nem láttál senkit, nem jelenti azt, hogy nem szoktak – fontam össze a karjaim és megint megforgattam a szemeim. Nem, nem fognak kiesni, köszi az érdeklődést. Csak várakozóan álltam fölötte, vártam, hogy mikor lécel le és ezt mindenféle nonverbális jellel próbáltam a tudtára adni. |
Maga az iskola nem jelentett komoly problémát számomra. Sosem voltam túlzottan lázadó típus, a szabályokat pedig érthetőnek, és elfogadhatónak találtam. Az egyetlen ami alól időnként kibújtam, az a képességhasználat tiltása, de azt is csak szigorúan a sziget egy eldugottabb pontján alkalmaztam, miután mát alaposan leellenőriztem, hogy senki sincs a környéken, akiben kárt tehetnék. Az igazi gondot nem is a telekinézis okozta - mégha az időnként ki is csúszott az elmém irányítása alól -, hanem a sárkány alakom felvétele. Az tökéletesen az irányításom alatt állt, de egyszerűen túl nagy volt az akadémia falai közé. Ahhoz meg sosem volt merszem, hogy bármelyik tanárt megkérjem, hogy kijöjjön velem, és felügyeljen. Nem akartam egyikük idejét se rabolni, ráadásul az átváltozás is macerás volt egy csöppet. Sárkányként azonban fantasztikusan éreztem magam. A sziget közvetlen közelében persze nem repkedtem, de vagy kijjebb úsztam, vagy szorosan a víz felett suhanva kirepültem a nyílt vízre. Aztán már szabad volt a pálya. Igazából mindig érdekelt, hogy vajon a sellők hogyan viszonyulnának hozzám, ha megkísérelném közelebbről szemügyre venni őket. Távolról ugyan már láttam egyiküket-másikukat, de az volt a gyanúm, hogy nem örülnének neki, ha egyszer kíváncsian közelről is szemrevételezném őket. Bár végülis ki tudja, az is lehet, hogy nem ijesztené el őket a méretkülönbség.
Azt hiszem a repülés volt számomra minden baj orvossága. A magasban egyedül lehettem, kiszellőztethettem a fejem, ráadásul az ütemes csapások ellazítottak. Kellően hosszú ideje repültem már ahhoz rendszeresen, hogy ösztönösen megtaláljam a legjobb szelet. Persze, volt rá példa, hogy erőnléti edzést tartottam, azonban az meglehetősen ritka volt. Elkényelmesedtem, azt hiszem.
A fegyverekkel való edzés is ritkábbá vált az életemben. Kevés olyan személy volt, akivel ki mertem volna állni. Aggódtam, hogy túlságosan elengedem magam, és véletlenül súlyos sérülést okozok valakinek. Egy ideje már leginkább csak egy Grandlyn nevű lánnyal edzettem. Erős túlzás lenne barátoknak nevezni minket, inkább amolyan edzőpartnerfélék voltunk. Mivel hasonló képességekkel rendelkezett mint én, így kettőnk gyakorlását általában az eszközök bánták, hiába is próbáltuk lightosra venni a figurát.
A könyvtár csendjét hirtelen léptek kopogása törte meg. Kicsit zavart a kellemes csönd felszámolása, de összességében nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, inkább újra belemerültem a könyvbe. Talán két-három oldallal juthattam tovább, amikor valaki - minden bizonnyal a lépkedő - megszólított.
- Hmm? - éppen egy eléggé bonyolult szókapcsolatot próbáltam kibogozni a pszichológiával foglalkozó könyvben, így a srác szavainak értelme is csak lassan csöpögött le. Amint azonban erre sor került, kétkedve pillantottam fel rá. - Tudtommal nincsen a könyvtár székeinek diák tulajdonosa - fejtettem ki ellenérzéseimet a dologgal kapcsolatban, de azért kicsit kijjebb hajolva, tüzetesen szemügyre vettem a széket. Persze egy szimpla cetlit sem találtam, ami alátámasztotta volna a srác szavait, ezért visszapillantottam a fiúra, majd a következő, mellettem lévő székre böktem. - Az nem jó? - érdeklődtem halálos nyugalommal. Igazából még örültem is neki, hogy valaki kizökkentett az olvasgatásból, ugyanis a könyv kezdett egyre inkább kínaibb lenni. Úgy látszik sem az emberek lelkéhez, se az azzal foglalkozó tudományhoz nincs érzékem.
A második megszólalása azonban egészen jó érvekkel volt megtámogatva, így némi szívfájdalommal, de levettem az asztalról a rajta kóborló végtagjaimat. - Még sosem láttam itt senkit enni - jegyeztem meg azért mellékesen. - Úgy gondolnám ide nem azért jönnek elsősorban a diákok. - nehezen tudtam elképzelni, hogyan lehet egyszerre enni, valamint olvasni is. Nem maga a folyamat okozott gondot, hanem, hogy biztos leettem, lemorzsáztam volna a könyvet - képesség ide, vagy oda -, azt pedig nagyon bántam volna. |
Igazából, ha engem kérdeztek, az iskola rohadt jó hely, növeledet a tudásod minden téren, megismersz embertípusokat és helyzeteket, nem mellesleg, egy ilyen létesítmény tanulójának lenni sem egy rossz dolog. Persze, én is utálom a bezártságot, de szar lenne, ha nem tudnám irányítani a képességeim és össze–vissza működnének, és mondjuk nem érzékelnék, hogy hátulról épp le akarnak ütni, szúrni vagy valami. Csak az a sok idióta ne lenne, akiknek a legnagyobb szórakozásuk, hogy random fákat gyújtogatnak. Nem lehet minden második ember piromániás, meg egyszer poén, de ha már a héten a hatodik ugyanolyan eset történik meg, nem unalmas? És ott van az a sok buta kölyök, akik konkrétan az iskola ellen harcolnak, felhasználva a képességeiket. Nem vagyok nagy kunszt a mutáns létemre nézve, nem örököltem anyámtól falmászós meg hálólövős szarokat, aminek mondjuk örülök is, nem kell ezen stresszelnem. De aki mondjuk egy puszta csettintéssel képes fákat kitörni, és nem tudja még száz százalékosan irányítani, az minek „mutánskodik”, hogy ő nem akar itt lenni, ne mondják meg mit és hogyan csináljon? A végén még szerencsétlen magára borít egy sziklát, de na, azon már én is elnevetném magam. Nevezzetek negatvínak, én inkább realistát mondanék.
Nem tudom, hogy akik hozzám hasonlóan kvázi végigszenvedték a gyerekkorukat, hogy tudnak mindig mosolyogni, és jó keddvel állni az élethez. Nem azt mondom, nem vagyok karótnyelt fasz, nyitok én is a lehetőségek felé és tudok örülni kisebb–nagyobb dolgoknak, viszont a hitegetést utálom. Azt is, ha másokat hitegetnek, és azt is, hogyha magukat. Mert őszintén, lehet jobb kedved lesz attól, ahogy XY rádnéz, de mélyen úgyis tudod, hogy semmi nem lesz belőle. Akkor nem éri meg olyan, aki viszont kedvel? Mondjuk a szeretet és törődés valahogy hiányzik a repertoáromból, szóval inkább nem is nyúlok a témához, nem értek hozzá.
Meguntam, hogy a plafont bámultam, az óráim fele elmaradt, és jobb híján visszafeküdtem aludni, hulla voltam az előző esti nembírokelaludni miatt, így bepótoltam a hiányzó órákat, de így is még csak délután eleje volt. Kimásztam az ágyból, felvettem egy farmert, a pizsamapólómat pedig magamon hagytam, úgy indultam a könyvtárba. Szerettem tágítani a tudásomat, új dolgokat megismerni. A természetes és nem annyira természetes gének miatt hamar tanultam, így ugyanannyi idő alatt is untam rá a dolgokra. Nem volt olyan dolog eddig, ami megfogott volna annyira, hogy hónapokig üljek felette, ha pedig volt, már rég kivégeztem. Így volt az, hogy három hét intenzív japán tanulás után beseggeltem a nyelvet aztán pedig rohamosan vesztettem el az érdeklődésemet. Talán tizenkettő éves voltam, mikor több hónapon keresztül foglalkoztam egy dologgal, de őszintén, annyit láttam már, hogy nem tudom mikor–hol, csak azt, hogy mit. Sajnos vagy nem sajnos minden információ megmaradt, ami persze, iskola szinten jól jön, viszont mikor nem tudsz aludni, mert az atomfizika részletei üvöltenek a fejedben, az nem egy mókás dolog. De legalább mindenkivel mindenről el tudok beszélgetni, már ha ráveszem magam arra, hogy szóba álljak valakivel, vagy ők csinálják ugyanezt.
A könyvtárba érve bicentettem a könyvtárosnőnek és eltűntem az egyik sor mögött. Vagy tíz percig bóklásztam és nézegettem a könyvek gerinceit, mire találtam egy asztrológiáról szóló enciklopédiát. Hummögtem egyet, majd levettem a lila könyvet, s elindultam a szokásos helyemre. Nincsen sehova belevésve a nevem, de tekintve, hogy alig járnak a könyvtárba, és rajtam kívül nem szokott a „helyemen” ülni, megtorpantam, ahogy észrevettem a barna hajú lányt. Megköszörülve a torkomat léptem oda hozzá, lenézve rá pár tincs a látókörömbe hullott, amiket egy jól irányzott mozdulattal tűrtem hátra. – Bocsi, a helyemen ülsz. – Szóltam félig hangosan, nyomatékosítva hirtelen vízfelkapásomat pedig kissé erélyesen raktam le a vastag enciklopédiát az asztalra, miközben végigfürkésztem a lányt. – Könyvtárban ülsz, szerintem szedd le a lábad, mások oda a kezüket, jobb esetben az ebédjüket rakják – folytattam, s nem éppen zavart, hogy nem volt épp jókedvében a lány, sőt, éreztem, hogy valami frusztrálja, de alapból nem szoktam kérdezgetni, hogy mi bántja a pici szívét valakinek, tőlem se kérdezik és ez így van rendjén. |
A találkozásunk óta még többet gondoltam a srácra, márha ez lehetséges. Rá, és a furcsaságra, amit a képességemmel művelt. Amire nem is lehetett volna képes. Értetlenül álltam az egész előtt, főleg miután Ninának hála meg tudtam róla jópár dolgot. Mint például, hogy sima ember, így pedig nem irányíthatta azt, de mégis sikerült velem előhivatnia. Azóta többször is próbálkoztam, hogyan változik a képességem használhatósága. Arra jöttem rá, hogy Ariahnál, Jeffreynél, de még az anyámnál és Viagonál is reagál, noha az utóbbinál sokkal kezelhetetlenebbül és pusztítóbban. Még szerencse, hogy a Sziget egy eldugottabb részében próbálkoztam,mert több fa és kő is kárát látta az iránta érzett… haragnak. Azóta még véletlenül se gondoltam a nevelőapámra, helyette a gyakorlás középpontjában Ariah és Jeffrey állt. Már lassan eljutottam odáig, hogy rájuk gondolva a képességem úgy működjön, ahogy szokott, ráadasul a hozzájuk kapcsolódó kellemes, megnyugtató érzés kifejezetten ellazító hatású volt. Nem úgy, mint a Jasonhoz kötődő. Az kusza volt, gyakran változó és megzabolázhatatlan. Valahányszor rá gondoltam, a gyeplő mindig kicsúszott a kezemből, a képességem pedig össze-vissza… nem is tudom, talán a reagált a jó szó rá? Akkora esztelen pusztítást sosem tudott véghezvinni, mint amekkorát a Viago elleni gyűlöletem szült, mégis még annál is nehezebbnek tűnt kordában tartani. És a reagálás mértéke így se volt ahhoz fogható, mint amikor előttem állt.
Arról a találkozásról azóta már rengeteget eélkedtem - általában azért baj nélkül -, hosszan merengve, mit miért tehetett. Előrébb ugyan nem sokban jutottam, ám kaptam egy halom furcsa pillantást, amikor hozzám közelebb álló személyeket kérdezgettem. Arra kellően hamar rájöttem, hogy hülyeséget csináltam, és Jason - Red Hood - felháborodása jogos volt. Igazából minél többet gondoltam azon, amit ott leműveltem, annál kevésbé értettem magamat. Ha jó emlékszem talán anyám volt az, aki valaha is megsimogatta az arcomat, ha valamit jól csináltam, illetve elvileg így fejezte ki a “szeretetét és törődését”. Amiről meg jobb nem beszélni. Jeffrey, és Ariah is csak maximum megborzolta a hajam, Ariah időnként meg is ölelt, ezen kívül nem sok fizikai szeretetet kaptam. Minden bizonnyal fordított esetben én is csak hülyén néztem volna rá, hogy mit akar. Ennek ellenére sem bántam túlzottan, amit tettem, ha behunytam a szemem, akkor még mindig éreztem hajának és bőrének puhaságát a kezemen. Felettébb kellemes volt. De majd bocsánatot kell kérnem tőle érte. Valahog. Mindenesetre azt az eszembe véstem, hogy soha többet ne érintsem meg az előzetes megkérdezése nélkül.
Mindezeket félre téve, természetesen a tanulmányokkal, meg egyebekkel is foglalkoztam, kellő mennyiséget. Komolyabb problémát egyik tárgy se jelentett, a nagy részét már tudtam igazából mindegyiknek. Talán a legnagyobb újdomságot a különböző művészetek jelentették. Kiderült, hogy tűrhető hangom van, és hogy eléggé jól rajzolok. Az utóbbit nagyon megkedveltem, így sokat is szórakoztattam magam vele. A művészettörténet is újdonságot jelentett, noha fontosságát, vagy éppen használhatóságát nem igazán láttam át.
A másik, ami nagy élvezetet jelentett számomra, az a könyvtár volt. A könyvek mind stílusban, mind témában hatalmas változatosságot képviseltek, és néhányukat különösen izgalmasnak, valamint érdekesnek találtam. Jelen pillanatban is a könyvtár csöndjét élveztem, egy kényelmes széken csücsülve. A lábam nem túl elegánsan, de roppant kényelmesen egy asztalon trónolt. Nem érdekelt, hogy bárki megláthat így, arra már rá jöttem az itt eltöltött idő alatt, hogyha ezzel bárkinek problémája lesz, az úgyis ide jön hozzám szólni, amúgy pedig békén fognak hagyni. |
Casper N. H. Osborn x Jorunn Borghildr |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
