|
Témaindító hozzászólás
|
2018.09.08. 23:11 - |
Moses Cohen & Riley Kovacs |
[9-1]
 Ahogy megállapíthattam, a srác tényleg sokkal szociálisabb volt nálam. Amennyire én szerencsétlen voltam a beszéddel, úgy tűnt, neki annál könnyebben jön az egész. Eddig egész jól bírtam, de tekintve, hogy nem is az odafigyelésemmel volt a baj, mert azt meglepően könnyen nyomon tudtam követni, mit beszél hozzám, inkább ott kezdődtek a gondok, amikor ki kellett találnom, pontosan mit is kellene válaszolnom rá. A könyvekben az ilyesmi sokkal egyszerűbb volt, de ha azt nézi az ember, ott az összes párbeszéd egyoldalú, hiszen ugyanaz az ember írja, még ha más szemszögeket is használ közben, és jó esetben azt is tudja, annak a bizonyos beszélgetésnek hová kellene tartania és mi a kimenetele. Írásban én is sokkal könnyebben boldogultam, és biztos voltam abban, hogy egy írott párbeszédet létrehoznom is sokkal könnyebben menne, mint elvinni a vállamon egy igazit.
Ezért is volt hát az, hogy némiképp lesokkolódva álltam, miután befejezte a rám zúdított mondatözönét, és vagy három jó hosszút pislogtam, mire felfogtam, hogy erre tulajdonképpen reagálnom kellene valahogy. Éreztem, hogy ahogy a srácnak is jó színe lett az előbb, úgy az én füleim is kezdenek elvörösödni. Édes istenem, miért is akartam emberek közé kerülni? Ez a világ egyik legmegerőltetőbb feladata, beszélni és normálisnak is látszani közben.
Olyan választékossággal reagáltam, ami bármelyik Shakespeare drámának a büszkeségére vált volna.
- Ööö... Értem. Nem gond, komolyan. Nekem még ennyire se menne - reméltem, hogy ezt a tényközlést nem lehet sértésnek venni, mert nem annak szántam. Az a legvalószínűbb, hogy ha engem bíznának meg valami ilyesmivel, ledarálnám az összes tárgyi tudnivalót, amire úgy gondolnám, hogy szüksége lehet egy új diáknak, de azt jó eséllyel csak későn realizálnám, hogy meg is kellett volna nyugatnom az ide érkező szerencsétlent, hogy jó helyre jött, esetleg, hogy ne majrézzon azon, hogy kinézik az ereje van annak a hiánya miatt, vagyis lényegében pont azt hagynám ki, amire igazából szükség lenne. Örülök persze, hogy ezekkel ilyenkor tökéletesen tisztában voltam, de amikor a gyakorlati megvalósítás került sorra, az ilyenekből nem maradt semmi.
Egy ideig figyeltem is arra, amit a Moses nevű srác válaszolt nekem, mielőtt az előttünk lévő páros magukra vonta a figyelmemet. Az erősebb kontra sokkal gyengébb felállást mindig is nagyon utáltam, ami nagy részben volt annak köszönhető, hogy gyerekkoromban rengetegszer megtapasztaltam. Nem voltam olyan veszettül jóindulatú, egyáltalán nem, de a mai napig emlékszem, kölyökkoromban mennyire hálás lettem volna akár csak egyetlen egy beavatkozás után is, ami megakadályozta volna, hogy valaki szétverje az arcomat, vagy elvegye a kajámat. Pénz nem volt annyira sűrűn nálam, hogy bárki is úgy értékelje, érdemes lenne engem kifosztani, de még így is megpróbálták, aminek általban egy plusz verés volt a vége, amiért annyira szegény voltam, hogy negyed dolcsinál több nem sűrűn nyomta a zsebemet. Egyszóval néha csak azért avatkoztam közbe ilyenkor, mert arra gondoltam, én mennyire hálás lettem volna, bár az már közel sem volt annyira biztos, hogy ezt az a nem létező ember is felfogta volna, aki kihúzott a csávából. Attól biztos nem repestem volna, hogy annyira gyenge vagyok, hogy valakinek meg kellett mentenie, de az abszolút haszon még mindig ott volt, hogy egyetlen jól célzott rúgás sem törte volna össze egy-két bordám.
Ahogy véget ért a verekedés, hagytam, hogy a srác elhúzzon attól, akit épp készültem megismertetni egy kis illemtanleckével, nem próbáltam még egy utolsót odavágni vagy ilyesmi. Ami azt illeti, teljesen nyugodt voltam, alig ment fel a pulzusom, mert ha volt számomra megszokott helyzet, akkor ez volt az. Az intelmére szóban nem reagáltam, de gondolatban igazat adtam neki. Egyik iskolában sem tolerálják nagyon a verekedőket, ez örök érvényű. Rögtön felkaptam a fejem, ahogy a tüzes srác viszonozni akarta a monoklit amit az előbb neki kölcsönöztem egy kis plusz hővel, de ezúttal Moses volt a gyorsabb és hatékonyabb. Hamarabb elérte, hogy a srác eltakarodjon, mint azt én tettem volna, és így, hogy sikerült egy erőszakmentes megoldást is találni, elkezdtem kicsit tisztelni. Valahogy gyanús volt, hogy a verekedő olyan gyorsan eltűnt a színről, de a rondán megégetett kezem kicsit nagyobb problémának tűnt. Ennek ellenére muszáj volt megkérdeznem.
- Hogyhogy ekkora tekintélyed van? Nem tűnsz olyannak, aki könnyen ártana, hogy tartsanak tőled - jegyeztem meg. Közben a sebemre akartam szorítani a kezem, de az égető fájdalomból azonnal világossá vált, hogy tapizni valami ilyesmit nem a legjobb ötlet. Az arcomon biztos nem látszódhatott mennyire fáj, részben erre is vagyok kondícionálva, de azért nem esett jól, az tény. Szemügyre vettem a sebet, nagyjából annyira feldúlva, mintha leöntöttem volna magam valamivel, és nem túl boldogan megállapítottam, hogy begyűjtöttem magamnak egy másodfokú égési sérülést. Bizonyos értelemben jó, hogy ennyire kegyetlenül fáj és lüktet, mert ez azt jelenti, hogy az érzőidegek nem haltak el, de talán keresnem kellene egy csapot, hogy hideg vizet eresszek rá vagy valami. Legalább a felsőm nem ment tönkre, mert csak alkaromat érte a láng, aminél felgyűrtem az ingem, így az nem perzselődött meg. Értek már ennél súlyosabb sérülések, így nem voltam kiakadva, de valahogy nem repestem a gondolattól, hogy a suliorvosnak kelljen elmagyaráznom, miért is nézek ki úgy, mint egy odaéégett oldalas a legelső itt töltött napomon, és azon kezdtem el gondolkozni, ennyit el tudnék-e látni a szobámban egyedül.
A srác kérdésére felemeltem a fejem, és összehúztam a szemöldököm. Normál esetben biztos nem fogadtam volna el ilyen jellegű segítséget, de mivel nem akartam nagyon magamra vonni a figyelmet egy kötéssel, vagy feleslegesen magyarázkodni, így inkább csak bólintottam.
- Ha tudsz segíteni, akkor jó lenne, ha megtennéd - mondtam nyugodtan. Azt hiszem, ezután biztosan nem leszek a kedvenc embere, és éreztem, hogy kezd egyre rosszabb lenni a hangulatom, mert ez nem volt a legjobb kezdés. - Bocs, hogy belekevertelek ebbe. Meg, hogy összevertem valakit. Nekem is el kellene majd mennem az igazgatóhoz? - kérdeztem kicsit kelletlenül. Két éve jártam utoljára iskolában, és az utolsó éveimben lényegesen kevesebbszer kerültem bajba, így nem is ugrott be, ilyenkor mi is a protokoll. |
 Talán az utolsó verekedés, vagy összetűzés amiben részt vettem, az az iskolában volt. Na igen, Egyiptom egyes részei nem épp a legerkölcsösebbek, így belefutottam, akarva–akaratlanul rosszfiúkba. Akikről aztán kiderült, hogy nem is ők voltak a rosszfiú pedofilok. Az első hetemen történt, épp egy piac közepén sétálgattam, mikor a hátam mögül, távolról hangos, mély kiáltásokat véltem felfedezni. Megfordultam és láttam, hogy egy alacsony, arcát eltakaró, de a haját lobogtató nő szalad, háta mögött három férfi, mindegyik valamilyen színes turbánnal a fején, üvöltözve. Eléggé kiütöttem a képből, a hófehér arcommal meg a szőke hajammal, a nő pedig addig sprintelt, amíg hozzám nem ért. Megmarkolta a ruhaanyagot a mellkasomnál, és hadarni kezdett, mutogatva, hogy mit tettek vele a férfiak. Levágtam a szitut, így megfogva a nő karját sprintelni kezdtem én is, ami aztán odáig fajult, hogy egyszer csak bekanyarodtunk és már az árusokon keresztül szaladgáltunk. Zsákutcába kerültünk, a három férfiből egy maradt, én pedig minden férfiasságomat összeszedve behúztam a turbánosnak, de annyira lekötött az, hogy utána fájlaltam az öklömet, hogy egy ütéssel a földre küldött, majd kikapva a nő szoknyája alól az értékes nyakláncot, fújtatva visszament. Percek óta ott feküdtem, próbáltam magam összeszedni, mikor egy velem egykorú srác lépett mellém és felhúzott. Valami borzasztó kiejtése volt angolból, de azért elmagyarázta. „Ő Nassim volt, állandóan lop, mert a gyerekeinek szüksége van ételre, és sajnos a turistákat használja ki, tőlük vár segítséget és hazudik, mert itt már mindenki ismeri.” De nem haragudtam rá, a célja tiszta volt, csak az eszköze nem éppen, és ez azért fontos különbség.
Kissé elvörösödtem, ahogy elszégyelltem magam, hogy nem vettem észre, hogy nincsenek is csomagjai, ergó felvitte a cuccait – ha már személyzet nincs rá. Aztán ahogy mesélni kezdte, hogy a többi dolga is megvan, a tarkómhoz vezettem a kezem és egy elhúzott mosollyal vakargattam. – Izé, bocsi, nem én szoktam az ilyeneket csinálni, vagyis szoktam, de nagyon ritkán, évente kábé kétszer, és még így is én vagyok a legközelebb ahhoz, aki tudja a dolgokat, csak a DÖK itt egy… Hogy is mondjam, eléggé összeszedett és komoly kis csapat, és ha valami nagy dologról van szó, átpasszolják a feladatokat bennfenteseknek, és itt jövök be én a képbe – kezdtem hosszas magyarázásba, amit hirtelen be is fejeztem. Néha tökre belelendültem, és nem egyszer esett meg, hogy a beszélgetőpartnerem volt–nincs, eltűnt. Nem akartam, hogy most is ez legyen, tekintve, hogy még az iskola 90%-át be kellett neki mutatnom, szóval jobb lesz alkalmazkodni hozzá. – De, mindenképp, legalábbis én jól érzem magam. Végre. – nevettem el kicsit magam – Sokan érzik rosszul magukat, mielőtt idekerülnek, furának, kívülállónak gondolják magukat, de a legtöbben találnak magukhoz hasonló embereket és elvannak. Meg azért jó tudni, hogy innen kerülnek ki a jövő harcosai, vagy mi fene, és mint a politikusoknál, itt is jó ha tudod, hogy a jövőben kivel van dolgod. – Bólogattam. – Ó, az ne tántorítson el semmiben, csomó diák van, meg tanár is, akik emberek, meg olyanok, akiknek kábé annyi az erejük, hogy meg tudjál mondani, hogy mennyi kalória van egy sütiben, de mégis a legtöbbet hozzák ki magukból – folytattam a diskurálást, észre se véve, hogy megint eltűnt mellőlem a társaságom.
Ijedten kaptam a fejem az irányukba, és mivel már említettem, hogy talán én voltam az utolsó, aki itt verekedésbe került, nem is tudtam percekig, hogy mit csináljak. Nem volt szokatlan, hogy valakik összeakaszkodtak, mégsem volt napi tevékenység, mivel súlyos következményekkel jártak az ilyen dolgok, főleg olyanoknak, akiket a szülei raktak be „Tanulj meg viselkedni” címszóval. Elnyíltak az ajkaim, és már léptem volna közbe, hiszen a srác öt perce se mondta, hogy ember, és azért valljuk be, ők, és akik még nem használták a képességeiket, a nulláról indulnak, de még a leesett számhoz a kikerekedett szemeim is társultak, mikor egy tizedmásodperc alatt a képességhasználó a falra volt kenve. Elhúztam a számat és rögtön a sarokba szorított sráchoz teleportáltam, finoman meglöktem, hogy menjen a szobájába, ha nincs sérülése, majd Riley hátát megfogva próbáltam lerángatni a harmadik félről. – Hé, ne akarj az első nap bajba kerülni, mert eltörted valaki orrát meg bordáját – mondtam erőteljesen, és elhúztam jó pár méterre a tüzes sráctól, aki abban a pillanatban állt is volna fel és emelte a karját, hogy küldjön egy kis tüzet ajándékba, de rögtön felvontam a jó kis erőteremet, ami furán, de látszott, mivel megtört rajta a fény. – Tudod, hogy ezek hogy működnek, haver, ne akard, hogy visszanyaljon a fagyi – még mindig tartottam a kezem a mellettem álló vörös vállán, hogy nyugtassam. – És most vagy te mész az igazgatónőhöz, vagy én szólók, de az a rosszabb út – nem akartam felhozni Hope–ot, nem volt a bábum, hogy kifogásként meg fenyegetésként használjam, azt azonban mindenki tudta, hogy legjobb barátok révén kicsit komolyabban vesznek, mind a tanárok, mind a vezetőség. A szemben álló srác még odamorgott valamit hozzánk, de csak megráztam a fejem és nagyot sóhajtva figyeltem, ahogy eltűnik. – Hé, jól vagy? Csúnya seb – húztam el a számat. – Szeretnéd hogy…? Meg tudom csinálni és nem fáj – felemelve a kezem utaltam a gyógyításra, remélve, hogy elfogadja. Nem egy kis macskaharapás, az biztos. |
Valószínűleg pisloghattam kettőt-hármat, mielőtt válaszoltam volna a Mosesként bemutatkozó srácnak, mert ez a viselkedés nagyon szokatlan volt számomra. Alapvetően hideg és durva környezetben nőttem fel, részben ennek is köszönhettem, hogy most sem voltam képes igazából mosolyogni. Igazából nem emlékszem, mikor mosolyogtam szívből utoljára, pedig biztos volt ilyen, már csak statisztikailag is majdhogynem lehetetlen, hogy leéltem volna húsz évet nélküle. Várjunk csak... Megvan. Walternél mosolyogtam néha, ha mindkettőnknek jó napja volt, ami ritkán ugyan, de előfordult. De most mégis mi csalhatott volna vidámságot az arcomra? Az anyám halott, az egyetlen ember, akit szerettem (abban már közel sem voltam ennyire biztos, hogy ő is szeretett engem), vagyis Walter szintén meghalt, így hát nem volt senkim, nem végeztem egyetemet, nem volt munkám, barátaim vagy bármiféle komolyabb megtakarításom, cserébe megöltem rengeteg embert (vagyis inkább bűnözőt - az ember jelző erős lenne rájuk), és elcseszett voltam. Ugyan nem mondtam volna, hogy a világ jobb hely lett volna nélkülem, mert valakinek muszáj volt kipucolnia, de az már önmagában árulkodó volt, hogy ha ebben a pillanatban, itt meghaltam volna, csak pár alvilági alak vette volna egyáltalán észre, hogy eltűntem, és ők sem sirattak volna meg, sőt. Azt hiszem, kimondhatom, hogy gyakorlatilag egy olyan életet fogok leélni, aminek nincs semmilyen értéke, durva, és ha vagyok olyan önző, hogy a saját érzéseimre gondoljak, akkor végtelenül boldogtalan is.
Először megkönnyebbültem, mert kizárólag materiális dolgokat hozott szóba, olyasmiket, amikről nem okozott gondot beszélnem. Arra nem ártana figyelnem, mit árulok el és mit nem, de ez a beszélgetés még az én szememben sem tudott valami összeesküvéssé nőni, ártalmatlan megbeszélés helyett.
- Igen - bólintottam röviden, és már készen is voltam a száraz válasszal. - Ezeket már elintéztem. - Fejben azért átpörgettem mindent még egyszer, de nem éreztem azt, hogy bármit is elfelejtettem volna. Direkt odafigyeltem az apróságokra is a regisztrációnál, már-már szőrszálhasogató módon. Nagyon nem örülhettek nekem sehol, de ezt már megszoktam, igazából ez volt természetes számomra.
A tekintetemmel követtem merre mutatott, és nem volt nehéz megjegyeznem ezeket az alap információkat. Este azért még biztosan le fogom őket írni őket a naplómba, hogy ha akarom, később is visszakereshessem őket, ahogy a nap többi eseményét is. Ezt a szokást Rorschach-tól vettem át, talán még alaposabban és gyakrabban is írtam, mint ő, mert írásban sokkal könnyebben és tisztábban ki tudtam magam fejezni, mint szóban, és sem a lapok, sem a tollam nem közölhette velem, hogy kussoljak, mert senkit nem érdekel, mit akarok.
- Már voltam a szobámban, bepakoltam - jegyeztem meg, de azért elindultam utána. El sem hittem, mennyire szociális lettem, hogy képes voltam egyetlen olyan mondatot szólni, ami meghaladta a tisztán elemi szükségleteket. Láttam Moses-on, hogy próbál bátorítani, amit ugyan nem értettem, de értékeltem. Így is szerencsétlennek éreztem magam, ahogy egy helyben álldogáltam, és nem tudtam semmi értelmeset kinyögni, de legalább nem akart emiatt még megalázni is. A következő kérdése nem ért váratlanul, de kellemetlenül igen. Mármint, úgy voltam vele, hogy bár alapvetően nem rossz dolog a hazugság, de ebben az esetben mégiscsak jobb lenne az igazat mondanom.
- Úgy voltam vele, hogy muszáj lenne szocializálódnom, gondolom ez neked is feltűnt az imént. Ez jó helynek tűnt hozzá. Vagy talán nem az? - néztem rá kérdőn. - Csak mert én ember vagyok, szóval...
Épp ott voltam, hogy közlöm, itt nem valószínű, hogy felkerülnék a tápláléklánc csúcsára mezei homo sapiensként, amikor meghallottam a hangos könyörgést a folyosó közepén, tőlünk jóval messzebb. Rajtunk kívül csak két srác volt a folyosón, de eddig annyira arra koncentráltam, hogy normálisan tudjak beszélni, hogy fel sem tűntek, amiért gondolatban keményen pofán vertem magamat. Egy magas, erőteljes alkatú srác szorított sarokba egy vékony fiút, aki szemmel láthatóan a sírás határán volt, miközben valamit magyarázott arról, hogy szüksége van a pénzére, nem adhatja oda neki az egészet. A közrefogója ezt a pillanatot választotta arra, hogy megragadja a vállát, az érintése nyomán pedig vörös égésfoltok maradtak a bőrén. A fiú fojtottan kiáltott fel, szemmel láthatóan még ő rettegett attól, hogy észreveszi őket valaki, mondjuk, feltételeztem, egy tanár.
Félbehagytam a mondatot, és elindultam feléjük, jóval céltudatosabban, mint ahogy a mai napot végigcsináltam. Nem voltak nálam a fegyvereim, így kvázi védtelen voltam egy képességhasználóval szemben, de akkor sem mehettem el egy ilyen mellett. A tüzes képességű srác észrevette a közeledésemet, és elvigyorodott rá, bár szemmel láthatóan azt hitte, nem merek majd rendesen közbeavatkozni. Ő lepődhetett meg a legjobban, amikor figyelmeztetés nélkül elkaptam a gallérját, és nemes egyszerűséggel a falnak csaptam, nem kis erővel. A keze lángra lobbant, ahogy felém csapott, de kitértem előle, és behúztam neki egyet, amitől megroggyant a lába. Így is eltalált, éreztem a fájdalmat a karomban, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni, miközben lendítettem a lábam, hogy belerúgjak. Megölni biztos nem fogom az iskola közepén, de hátha ebből tanul, mielőtt újra megpróbál belekötni másokba. Lehet most lesz belőlem roston sült, de akkor is. |
A dolog, amiben a legjobb voltam, talán a hárítás meg a dolgokról való hallgatás volt. Akármennyire is el akartam felejteni a velem történteket, azok mindig és minden formában visszaköszöntek, így jött az ignorancia, inkább elhessegettem a dolgokat, inkább nem beszéltem ezekről, még a legjobb barátomnak is alig–alig. Ismerte a sztorimat, meg még néhányan, bár igazából másnak rosszabb volt, vagyis ezzel nyugtatom magam. Miután a közösség, aki újszülött korod óta szeretett és mindent a segged alá tett, nagyon nagy sebet tud okozni, mikor egyik pillanatról a másikra kivetnek, megutálnak és száműznek. Igazából – vagyis ezt mondják – ha ezt csinálták velem, nem szerettek igazán, volt egy képük rólam ami nem én voltam, és mikor ez a felszínre tört, az ő illúziójuk is meghasadt. Ezt a csalódottságot próbáltam a rendkívül hangos, vicceskedő és érdeklődő személyiségemmel elfedni. Mondjuk, erre még rá is játszott, hogy nem éreztem magam már kívülállónak, és ezt nem a képességeimre meg a valódi származásomra értem. Mint ember fellélegeztem és másokat boldoggá tettem például azzal, hogy nekik adtam a maradék csokit, amit már nem bírtam megenni, vagy egy tanárnak okoztam jó napot, mikor az unalmas órán mondtam valami hosszadalmas, részletes választ. Ezeket imádják a tanárok, mikor valaki érdeklődést mutat az ő érdeklődésük után, de végülis, így működik mindenki, nem?
Attól függetlenül, hogy én sem keltem a legjobb passzban, elég hamar jókedvre derültem. Hope és a nagy pofám által többen odajöttek – szokásosan –, hogy megkérdezzenek valakit, mosolyogtak, pörögtek és egy szót sem ejtettek semmi olyanról, ami miatt én aggódtam. Látod, Moz, nem kell semmit nagy dobra verni, nyugi. – paskoltam meg gondolatban a hátam és mentem tovább, amíg az a bizonyos fekete keretű szemüveges srác elkapott és majdnem el is sodort. Kicsit kimerültnek látszott, a szeme alatt futó karikák legalábbis erről árulkodtak, kissé izzadt a homloka és láthatóan nagy sietségben volt. El ne felejtsem megkérdezni Hope–ot, hogy mi is fog történni, amire ekkora a felhajtás.
Pár perc múlva pedig a keresett vörös hajú srác fölött álltam és a lehető legszélesebb mosolyommal néztem le rá. Láthatóan kissé zavart volt, új környezet és a többi. Ezzel a legtöbben így vagyunk, még akiről nem is gondolná az ember, hogy fülét–farkát behúzva ácsorog az előtérben. – Kaptál papírokat? Órarend, szobaszám, kulcs, ilyenek? – vontam fel kissé a szemöldököm és tartva a barátságos viselkedést, de nem akartam túl messzire menni, egyelőre még nem sodortam le a haját a fejéről a végeláthatatlan dumálással. – A lányok a déli szárnyban vannak, ami arra található, oda igazából csak akkor megyünk át, ha épp ott vannak a barátaink, vagy valamelyik klubhelyiségben összejövetelt tartanak. A nyugatiban pedig mi vagyunk, az pedig arra van, szerintem el is indulhatunk – először a hosszú folyosó irányába mutattam, aztán egy bátorító fejintéssel közöltem, hogy jöjjön csak utánam. – És, hogy–hogy az akadémián? Már ha szeretnéd elmondani – bólogattam hevesen, sokan tartják titokban hogy is kerültek ide, szóval nem szerettem fitoktatni, volt már belőle baj. |
Igazából szerettem figyelni az embereket. Nem azon a módon, ahogy a zaklatók szokták, azokon túl, akik után nyomoztam, meg sem fordult a fejemben, hogy minden mozdulatát figyelemmel kövessem és rögzítsem egy olyan embernek, aki nem szegi meg a törvényt. Természetesen azok sem szentek, akik nem követnek el bűncselekményeket, de nem állt szándékomban beavatkozni mások magánéletébe, még ha mélyen el is ítéltem a házasságtörést és a többi ehhez hasonló magánéleti szennyet.
Amikor arra gondolok, hogy érdekelnek az emberek, azt sokkal inkább úgy értem, hogy valami különös módon szórakoztat az, ha láthatom, mit csinálnak, hogyan beszélnek és mit éreznek, már amennyit én képes voltam ez utóbbiból megállapítani. Amikor úgy üldögéltem valahol, mint most itt, az olyan volt, mintha tévét néznék. Látom ezeket az embereket, hallhatom is őket, de olyan, mintha tévét néznék. Nem beszélhetsz egy színészhez, nem avatkozhatsz bele egy film menetébe, csak állhatsz az egészen kívül, és láthatod, hogy alakulnak a dolgok. Számomra ez teljesen személytelen volt, és valami halvány elégedettségen túl, hogy lefoglalhattam a gondolataimat, nem éreztem semmi mást. Ha valaki a szemem láttára kezdene el sírni vagy üvöltözni, ahhoz sem lennék képes viszonyulni, és bár tenni biztosan tennék valamit, de halvány fogalmam sem lenne arról, hatásos lenne-e. Ez alól egyedül az volt kivétel, amikor valakit üldöztem. Egyedül egy menekülő vagy agresszív ember gondolkodásmódját voltam képes eléggé átlátni ahhoz, hogy megfelelően reagálhassak rá, vagyis erőszakkal. Az érzéseim azzal kapcsolatban, hogy ennyire el voltam vágva másoktól, igen ambivalensek voltak, tekintve, hogy egyrészt nem kellett átéreznem azt a sok szenvedést, amit láttam a tevékenységeim során vagy nyomán, másrészt viszont nagy nehézséget is jelentett, ha akár csak az emberekkel való kommunikációt néztem is. Azt hiszem, ez bizonyult akkora hátránynak, hogy végül rávegyen arra, hogy eljöjjek ide.
Sok furcsa alakot láttam, a többségüknek fel sem tűnt, hogy nézem őket. Voltak olyanok, akik viszonozták a tekintetem, de a legtöbben gyorsan el is kapták az övékét. Magamban számoltam, és ha valaki két másodpercnél tovább nézett, én néztem félre. Már csak egy konfliktus hiányzott volna az első napomra, ami ráadásul tökéletesen elkerülhető lett volna. Alapvetően nem élveztem a verekedést, az ölést meg pláne nem, ráadásul tisztában voltam azzal, hogy itt könnyen összekerülhetek egy nálam sokkalta erősebb ellenféllel. Nem tápláltam illúziókat arról, mennyire érdekelne itt valakit, hogy megszegi a hézirendet, ha egyszer már belém kötött.
Azonnal felfigyeltem a srácra, aki kivált az emberek közül és elindult felém, egy pillanatra tévesen támadónak érzékelve a szándékait, bár utána rögtön leesett, hogy csak ő lehet az, akire rásózták a körbevezetést. Ahogy megkérdezte a nevem, udvariasan felálltam, de nem nyújtottam kezet.
- Igen, én vagyok - bólintottam, és megvártam, míg bemutatkozik. - Örvendek a találkozásnak, Moses.
Itt véget is értek a szociális készségeim, ötletem sem volt, hogyan folytassam tovább a beszélgetést. Addig a kis ideig, míg mindketten hallgattunk, gyorsan, de alaposan felmértem. Azt meg tudtam állapítani, hogy fejlett arcmimikája van, ami rögtön árulkodott arról, hogy sokkal jobban kijöhet az emberekkel, mint én. Nem viszonoztam a mosolyát, mert az ideút alatt leesett, hogy megijeszthettem pár embert a kísérleteimmel, feleslegesen meg nem akartam feszélyezni. Az öltözködéséből és a mozgásából elsőre feltűnt, hogy nem hord magánál fegyvereket, ráadásul a kezein sem látszott, hogy rendszeresen gyakorolna velük, de ezt semmit sem jelentett. Könnyen lehet, hogy nem is volt szüksége rájuk, így inkább nem hagytam lankadni a figyelmemet.
Kissé szerencsétlenül kuttatam a fejemben valami téma után, aztán nagy nehezen megszólaltam.
- Szerinted merre induljunk el? Csak mert nekem sajnos nincs túl sok tippem, merre lenne érdemes kezdeni. - Kis szünetet tartottam, aztán folytattam, némileg kíváncsibban - Mióta jársz ide? |
Valahogy, mikor azt mondom, hogy szeretek a középpontban lenni és szocializálódni, nem arra értem, hogy ujjal mutogatnak rám és összesúgnak a hátam mögött, hanem arra, hogy beszélgetünk egy jót, bulizunk és összepacsizok az emberekkel. Az elmúlt két hétben azonban ki sem mertem tenni a lábam a szobámból, tekintve, hogy pár napra az esetre, megjelent a blogon lévő bejegyzés, és hiába a balladai homály, mindenki egytől–egyig levette miről van szó. Legalábbis a gondolkodó mindenki. Aztán persze az iskola teljesen más értékrendjei miatt nem lett belőle gáz, mármint nem azt mondom, hogy az iskola szemet huny felette, biztos lesz elbeszélgetés –vagy ha nem, az azt jelenti tudnak róla, és a saját kollégájukat csak ismerik –, hanem azt, hogy lazábban veszi, mint egy általános suli. Tekintve, hogy az iskola diákjainak jó nagy része már több száz éves, vagy túl van azon az életkoron, amitől legális minden, az ilyet nem annyira szabályozzák. Van olyan tanár, akiről mindenki tudja, hogy kivel mit csinál, de van olyan is, aki sokkal halkabban végzi a munkáját. Mindegyis, igazából nem ez volt a lényeg, nem emiatt izgultam. Sokkal jobban frusztrált, hogy még nem találkoztam Hope–pal, és vajon mit gondol, mennyire fog lecseszni, kíváncsiskodni fog–e, na meg az anyáskodás. Eddig csak ő tudta, hogy kikhez vonzódom, hogy kikkel lennék szívesen együtt, és tudja azt is, hogy mennyire nem így akartam volna ezt elmondani. Nem is lett volna baj, ha nem lenne ez az átkozott blog. Annyi boldogít, hogy az ilyenen már meg sem lepődnek, viszont az én frusztrációmnak gyökere van. Ahonnan én jöttem, az ilyenek tabuk voltak, börtönnel és halállal jutalmazva. Szóval az utóbbi időszakban tudatosan kerültem a külvilágot, a stressztől pedig egy elég erős lázas–torokfájós betegségem lett, a suliorvos pedig legalább ürüggyel írt ki. Így történt, hogy majd’ két hétig majdnem csak a szobatársammal kommunikáltam, és hozzá is csak nyögéseket intéztem, a nap háromnegyedét végigaludtam, a többiben meg csak szenvedtem. Van egy lány, akivel elég jóban vagyok és minden órám közös vele, nem kérdezett semmit, de mikor első nap felhozta az aznapi anyagokat, és látta rajtam, hogy milyen rossz bőrben vagyok, utána minden nap füzetekkel és ételhotdóban a napi menzakajával ácsorgott az ajtómban. Morgan nagyszerű lány, kicsit kattos mondjuk, de pont ezért szeretem. Kicsit bűntudatom volt, hogy Hope–ot hanyagolom és előtérbe helyezem a másik lányt, de az embernek lehetnek más legjobb barátai is, nem? A szőke pedig nem is keresett, de ezért nem is okolom, a DÖK és a fejével való dolgozás minden idejét elveszi és kimeríti, aztán marad a tanulás és itt vége is egy napjának. Na jó, ezen még ráérek aggodalmaskodni, bár van egy olyan érzésem, hogy nem is kéne.
Nem akartam teljesen iskolakerűlőnek tűnni, így az első nap, mikor már alig volt bajom – csak néha köhögtem egyet és ki voltam pirulva a melegtől, levonszoltam magam. Aznap csak két órám volt délelőtt, de azokon oda kell figyelni és sokat jegyzetelni, és már ígyis eleget hiányoztam. Épp sétáltam volna vissza a szobámhoz, mikor az egyik kisebb DÖK–ös elkapott, hogy körbe kéne vezetni egy új srácot és nagyon nagyon szépen megkér, hogy csináljam meg helyette, aztán magyarázott valami ülésről meg szabályokról, de annyira hadart és fokozatosan távolodott, hogy csak ez a két szó maradt meg. Hümmögve megfordultam a tengelyem körül, és elindultam az előcsarnok irányába, ahol pedig terepszemlét tartottam. Ugyan nekem sem a legjobb a név és arcmemóriám, azt viszont ki tudom szűrni, hogy ki új és ki nem. Így már határozott lépésekkel sétáltam a vörös hajú srác felé. A kapott cetlire, amire a neve és a kora volt ráírva, utolsó pillantást vetettem, majd odaérve megköszörültem a torkom és elmosolyodtam. – Riley, igaz? – vártam a megerősítő választ. – Moses vagyok, és én foglal körbevezetni – bólogattam és figyeltem a srác reakcióját, ahogy észrevesz és válaszol. Gyorsan végigfuttattam az agyamon a legfontosabb tudnivalókat, amiket már az első nap jó ha tud az ember. |
Amikor először hallottam arról a lehetőségről, hogy beiratkozzam ebbe az iskolába, élből elutasítottam. Nem gondoltam azt, hogy szükségem lenne rá, és miután két éve abbahagytam az iskolát, nem éreztem meg a hiányát. Az utcán egyedül is eltevékenykedtem, egyébként meg találtam elég számú legális pénzkeresési módot, amikből tudtam finanszírozni magamat. Akkor gondolkodtam el komolyabban, amikor rájöttem, hogy miután a lehető legkevesebbre vettem az emberi érintkezéseket, gyakorlatilag elvesztettem a kapcsolatot másokkal, és az empátiám alacsonyabb szinten üzemelt, mint valaha. Bár jó eséllyel itt sem leszek a társaság középpontja (haha), de talán segít majd a szocializálódásban. Az új gyakorlatokról és harci tudásról nem is beszélve, amit itt megszerezhetek. Bár még évek múltán is azt gondoltam, hogy soha nem ismertem igazán Waltert, de azért szerettem volna azt gondolni, hogy nem ellenezte volna ezt.
Erkölcsi aggályok igazán nem is merültek fel bennem, amikor mérlegeltem a kérdést, sokkal inkább elvek kérdése volt a helyzet. Együtt járni és közösködni olyanokkal, akik élvezetet lelnek abban, hogy árthassanak másoknak... Hát, ha úgy veszem, ez egy jó lehetőség volt arra is, hogy őket is jobban kiismerjem. Ha arra kerülne a sor, az iskolában sem merültek volna fel aggályaim mások megölésével kapcsolatban, feltéve persze, hogy a világ jobb hellyé válik a haláluk után. Ártatlanokat soha nem bántottam volna.
Az első, ami feltűnt, hogy az iskola mennyire nehezen megközelíthető. Némileg szorongtam, amikor utazás közben újra és újra felmerült bennem, ha távozni akarnék, mennyire nehéz lenne a dolgom. Az is merőben szokatlan volt, hogy az emberek mosolyognak rám. Kicsiként is gyanakodva gondoltam azokra, akik rám mosolyogtak, mert nem létezik, hogy hátsó szándék nélkül tegyék. Ennek ellenére tőlem telhetően barátságosan mosolyra húztam az ajkaim szélét, igen gyenge eredménnyel, és mindenkinek megköszöntem a segítséget vagy az útbaigazítást. A szükséges papírmunkát hamar elintéztem, és némi barangolás után a szobámat is megtaláltam, de az épület olyan nagy volt, hogy még a meglévő útvonalak memorizálása után is maradt bennem egy csomó kitöltetlen űr az alaprajzát illetően.
A szobámba való bepakolást pillanatok alatt elintéztem. Egyelőre sehol sem láttam embert, aki azt mondta volna, hogy a szobatársam, így élvezhettem a csendet és a kintről beszűrődő zajokat, miközben kinyitottam a táskám. Egyetlen közepes méretű hátizsáknyi cuccom volt, benne a legszükségesebbekkel. Pár egyszerű váltás ruha, plusz a maszkom és kabátom, a tárcám, lenyomozhatatlan telefon, laptop, ebook, fülhallgató, bőrkötéses napló, tollak és tisztálkodószerek, a ruháimon kívül minden fekete vagy szürke színben. Semmi személyes holmi, se fényképek, se valódi könyvek. A tanszereket az iskola biztosítja, legalábbis a nyomtatványok szerint. Még ezzel a néhány tárggyal sem voltam teljesen megelégedve, ráadásul a fegyvereim hiányában majdhogynem meztelennek éreztem magam. Erősen kételkedtem abban, hogy a jelentkezéskor jó döntést hoztam.
Ha magamba néztem, elég könnyen megállapíthattam, hogy igazából nem is ezek a dolgok zavarnak. Kellemetlenségek, amiken könnyedén túl tudtam lendülni, ha akartam. Ami igazán aggasztott, az a rengeteg ember volt, akikkel érintkeztem vagy érintkeznem kell majd. Az iskolában mindig egyedül voltam, ahogy otthon is, soha nem voltak barátaim és szerelmeim, az emberi kapcsolatok világa teljesen idegen volt számomra. A magány mélyen beleivódott a csontjaimba, és még a nevelőapám sem tudta igazán feloldani. Rorschach maga sem volt egy túl érzelmes ember, de annyi mindent tett értem, amit most már soha nem tudok majd meghálálni.
Hamar végeztem, így maradt rengeteg időm, mielőtt találkoznom kellett azzal az emberrel, akinek körbe kell majd vezetnie. Semmilyen dolgom nem volt, így lementem az előcsarnokba és némi szigorúan formális beszélgetés után a recepcióssal elhelyezkedtem az egyik kanapén. Hátradőltem és kifejezéstelen arccal figyeltem az embereket, akik ügyet sem vetettek rám, ami nekem tökéletesen meg is felelt. |
Moses Cohen & Riley Kovacs |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
