|
Témaindító hozzászólás
|
2018.09.09. 20:19 - |
William Vosburg & Mischa Creed |
[5-1]
 Igazából soha nem uraltam annyira az adottságaim egy részét, mint azt mutattam, különösen az első időkben nem. Tízéves voltam, amikor az összes sebem és forradásom begyógyult, de a teljes regenerációs erőm alig egy éve jelentkezett, miután túléltem, hogy fejbelőttek. Ez azt is jelentette, hogy még jó sokáig nem fogok maradni tinédzsernek, tekintve, hogy az apám sem öregedett már sokat az első alkalom után, amikor leállt az agya.
Alig pár héttel később jelentkeztem az Akadémiára, így például ez volt az egyim legkihasználatlanabb része a mutációmnak. Biztos voltam benne, hogy az iskola vezetősége nem tolerálná, ha a kisebb-nagyobb önmagamnak okozott sérüléseket átlépve egyenesen öngyilkosságot követnék el, vagy épp eléggé felhúznék valakit ahhoz, hogy végezze el helyettem a piszkos munkát. Persze simán feltámadnék, de azt hiszem ez nem döntő érv, főleg ha azt veszem alapul, hogy az erőnket nem is használhatjuk szabadon az iskola falain belül. Nem akarom, hogy kivágjanak, szóval a legnagyobb tabukba még nem gázoltam bele.
Az elején hajlamos voltam arra is, hogy hirtelen növesszek karmokat, de a tényleges fizikai fájdalom sokat segített abban, hogy ezt hamar megtanuljam uralni. Az állatiasan hegyes szemfogaimmal nem sok mindent tudtam kezdeni, azon kívül, hogyha nem akartam elsőre megmutatni őket, akkor alig nyitottam ki a szám beszédkor. Ellenben a fizikai erő, na az az, amit tényleg jobb lett volna minél hamarabb nagyobb befolyás alá vonnom. Régebben gyakran előfordult, hogy jóval előbb öltem meg embereket, mint akartam, mert nemes egyszerűséggel összeroppant bennük valami fontos, amikor elkaptam őket. Ennek a finomságát idővel sikerült elsajátítanom, de ha nem figyeltem rá külön, néha még most is megesett, hogy valami tönkrement a kezem alatt. Mint például ez a rohadt kilincs.
Pár pillanat eltelt úgy, hogy csak álltam és néztem a kezemben, míg átfutottak a fejemen a lehetőségek. Azzal tisztában voltam, hogy úgysem úszom meg, hogy ne nekem tulajdonítsák a tönkretételét, tekintve, hogy itt még a vécék is be lehettek kamerázva. Már épp le akartam dobni a földre és simán otthagyni, amikor megéreztem, hogy közeledik valaki, aki eddig az egyik közeli folyosón tartózkodott. Először csak a jelenléte volt meg, meg az, hogy alapvetően nálam valamivel erősebb képességgekkel rendelkezik, majd megcsapott a szaga és a lépéseinek a hangja, aztán már láttam is, ahogy a férfi előbukkan a kanyarban. Tudtam, hogy valamelyik tanár, de engem nem tanított, egyébként meg nem izgatott annyira a tanári kar, hogy külön utánajárjak a tagjainak, így nem tudtam volna az arcához nevet is társítani.
Egy másodperc töredéke elég volt ahhoz, hogy újra felmenjen bennem a pumpa, amikor megláttam, hogy elnyom egy vigyort, látva, hogy épp most csonkítottam meg egy nyílászárót. Ahogy közelebb ért, hirtelen óriásira nőtt bennem a késztetés, hogy kivicsorítsam rá a fogaimat, de tőlem merőben szokatlan önuralmat tanúsítva csak összeszorítottam az állkapcsom. Nem mintha a tanári tekintély ereje fegyelmezett volna meg, inkább az az ösztön, hogy ne szórakozzak nálam erősebbekkel, mert úgyis csak én fogom a rövidebbet húzni.
Az nem fordult meg a fejemben, hogy bocsánatot kérjek, így inkább csak bólintottam, nagy lendülettel kinyitottam az ajtót, aztán bent az első szembejövő szabad felületre továbbítottam a kilincsdarabot, majd felkaptam egy meglepően nehéz súlyzót, és az ajtnyílásba tettem. Visszafordultam a tanárbá' felé, és ezúttal jobban szemügyre vettem. A szaga mindenhonnan érződött a gyakorlóteremből, és kissé sok volt benne a tesztoszteron, ami a megjelenésén is látszódott. Veszettül jóképű volt, és az alkata arról árulkodott, hogy rendesen karban is tartja magát. Az Akadémián volt elég időm megtanulni, hogy akinek a jelenlétét az övéhez nagyjából hasonlónak érzem, az nem csak a nyers erő (szó szerinti és átvitt értelemben is) miatt tett ilyen benyomást, hanem mert jelentős harci tapasztalattal is rendelkezett, általánosságban többel is, mint én.
Durván megdörzsöltem az arcom, és igyekeztem megálljt parancsolni az indulataimnak, ami nem volt könnyű. Arra készültem, hogy mostanra már egy zsákot fogok szakadásig püfölni, ehelyett még mindig itt álltam, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Karba fontam a kezem és felpillantottam rá. Direkt vártam ennyi ideig a beszéddel, mert csak mostanra lettem biztos abban, hogy morgáson kívül más is kijön majd a számon.
- Hát, úgy tűnik, ez nem igazán az én napom, Mr... - vártam egy kicsit, hátha megmondja a nevét, aztán folytattam - Gyakorolni jött? Nem terveztem sok vizet zavarni - hátrapillantottam a boxzsákokra. - Sőt, igazából a terem hátulja ott tökéletesen meg is felel nekem, ha több helyre van szüksége. Csak egy kicsit edzeni akartam, de nem a kilinccsel terveztem kezdeni. |
 Mostanában meglepően jól állt a szénám, most kivételesen nem nőcsábász értelemben. Amióta rájöttem hogy egy bizonyos valaki tetszik nekem, egy nagyon picit visszavettem az arcomból. Nem azt mondom, hogy már több hete nem feküdtem le senkivel, mert úgy látszik hogy Pink Candy azt hitte, hogy ha szétteszi nekem a lábait, akkor cserébe nem kell bejárnia az óráimra. Hát a jó nagy büdős lófaszt! Elsőre nem álltam ellent az erősködésének, de mivel a lófasznak is van vége, ezért utána finoman visszautasítottam. Attól még hogy jól esnek a testi örömök és élvezem a nők társaságát, attól még a tanár énemet nem lehet így lefizetni.
Közben a minap a főnök behivatott az irodájába, mert állítólag beszélni akart velem. Először azt hittem, hogy bajban vagyok, amiért - én se tagadom - kicsit pedofilkodom, de szerencsére nem ez volt a téma. Egy sokkal komolyabb dolog került a terítékre. Egy titkos információt árult el nekem, miszerint egy ismeretlen veszélyt észlelt az SA iroda, ezért faszom tudja milyen protokoll értelmében meg kell újítani a Védgárdát. Így mivel közelharc és önvédelem tanár vagyok, ezért felkért, hogy csatlakozzak, vagyis megújítsam a tagságomat. Én persze igent mondtam és már alá is vetettek mindenféle vizsgálatoknak, elmondatták velem újra az esküt és egyike is lettem a sziget sok kis védőangyalkájának (pun intended). Tehát ha valami elmebeteg veszélybe sorolja vagy megtámadja a szigetet és az Akadémiát, akkor az én feladatom, hogy a szárazföldön segítsem a diákok evakuálását és biztonságban tartását. Kaptam is egy rövid tájákoztatott, hogy mi hogy van és hogy az Akadémia épületén vannak-e tikosajtók vagy tikos helyiségek. Meg ha esetleg a földalattival van valami gebasz, akkor hogy jutunk ki a szigetről és ilyenek.
Az órák szokásan rendhagyóan történtek. Párba állítottam a diákokat és úgy végeztettem el velük feladatokat. Akinek pedig nem jutott pár, vagy annyira nem értett volna valamit, azzal én gyakoroltam. De ha mindenkinek jutott pár, akkor csak fel-alá sétáltam és segítettem ott ahol kellett. Majd órák után ahogy beléptem a tanáriba, az egyik kollégám szó szerint elémbaszott egy vastag borítékot, hogy Mr. Chasseur küldi. Kinyitottam és az SA irodától küldtek egy bizalmas nyomtatványt, hogy olvassam el és töltsem ki. Jó sok időt azzal töltöttem a papírmunkával. Mire végeztem, rá is jöttem, hogy mennyire nem bírom a hosszú ülőmunkát, így elindultam vissza a gyakorlótermekhez. Épp egy folyosó fordulójához értem, amikor megcsapta a füleimet a letörő kilincs hangja. Remek! Valaki biztos elfelejtette, hogy emberfelettien erős. Gyorsítottam is léptemen, hogy megnézzem, hogy ki volt ennyire balfasz. Mikor arra folyosóra értem, akkor láttam meg a lányt, aki a kilinccsel a kezében csak állt ott a nyitott ajtó előtt. Majdnem elröhögtem magam a látványon, de tanár létemre olyat nem illik, nem vagyok már neveletlen tini fiú.
- Szia! Gondolom a termet használni jöttél ide. Csak menj be és rakd le valahova a kilincset. Majd Mr. Nelson-nak szólok és majd ő kicseréli. Addig maximum kitámasszuk az ajtót - mondtam neki a szokásos jófej és laza stílusomban, ahogy odaértem hozzá. Meg hát ő is jó nő volt, de engem Della fogott meg, mondjuk fogalmam sincs, hogy miért pont ő. |
Már akkor sejtettem, hogy nem lesz jó napom, amikor reggel rájöttem, hogy a tancuccaim közel felét bent felejtettem tegnap délután a könyvtárban. Így nehéz lett volna elindulni az órákra, de alapból is késésben voltam, így leszurkoltam egy egész geometriaórát felszerelés nélkül, csak a szünetben rohantam el a könyveimért. Nem mintha különösebben érdekelt volna, mennyire húzok fel valakit, de egész egyszerűen zavart a gondolat, hogy valaki más birtokolja a személyes tárgyaimat, még ha csak pár tankönyvről meg füzetről volt is szó. Ami az enyém, az az enyém, aki pedig engedély nélkül rá meri tenni a kezét, annak levágom.
Ennek hatására lekéstem a következő órát is, ugyanis nem siettem vissza, emiatt szintén megjutalmaztak egy lecseszéssel. Sosem volt a stílusom a csendben besunnyogás az órára, az pedig, hogy bocsánatot kérjek, pláne nem fordult meg a fejemben. Persze, volt pár tanárom, akit tiszteltem és kedveltem annyira, hogy ne nehezítsem meg számukra a tanítást, de az átlag azért nem ez volt. Ráadásul volt, aki érezhetően lenézett, amit egész egyszerűen nem állt szándékomban elviselni. Jó, elég heves tudok lenni, de nem nézek le másokat. Persze utálom őket és ezt a tudtukra is adom, de akkor sem gondolom, hogy alacsonyabb létformák lennének, ha éppen egyszerű emberekről van szó. Szerintem ez igazán szép tőlem. Mondjuk sem az én jó néhai anyám, sem Victor (egyszerűen nem tudok rá úgy gondolni, mint az apámra) nem értettek volna egyet velem, de szerencsére én döntöm el, mit teszek és miben hiszek.
Az utolsó óráimon vagy figyeltem ha láttam értelmét, vagy csendben elfoglaltam magam az egyik hátsó padban. Mostanában rákaptam arra, hogy valahogy megpróbáljam kiszélesíteni a fájdalomküszöbömet, ezért csendben kiengedtem az egyik karmomat és azzal szórakoztam, milyen mélyen bírom belenyomni a csuklómba, aztán figyeltem, ahogy bezáródik a seb. Ilyenkor kicsit csodálkozom, hogy miért ülnek olyan kevesen a közelemben, csak pár haverom volt, aki hosszan bírta ezt. Az vicces, amikor a tanárok kapnak el, bár volt, aki rám hagyta, de jobban szeretem a műsort.
Mire véget értek az órák, már eléggé forrt az agyam, és akkor majdnem gyilkosságba torkollott a nap, amikor meghallottam, hogy pár csaj az évfolyamomból kibeszél a hátam mögött. Végül csak igen lendületesen átszeltem a folyosót, és megálltam előttük, de addigra elhallgattak, és kissé fehér arccal habogtak valami elnézésfélét. Az egyik srác, akivel viszonylag jóban vagyok, elrángatott, mielőtt a helyzet komolyabbra fordulhatott volna. A délutánom további része is ebben a hangulatban telt, nem igazán tudtam megmaradni senki mellett, így végül úgy döntöttem, lemegyek és adok magamnak valami kis plusz foglalkozást.
Átvettem valami edzésre alkalmasabb ruhát, és lementem a gyakorlótermekhez, hogy szétverjek pár bábut és levezessem kicsit a feszültséget valami élettelenen. Megragadtam a terembe vezető ajtó kilincsét, lenyomtam és megrántottam, de beragadt. Még egyszer, erőből rántottam rajta egyet, aztán még egyet, és csak azután esett le, hogy nem bentről, hanem kintről nyílik, amikor a kilincs a kezemben maradt.
- Hupsz... - Így jár az, aki nem áll meg gondolkozni. |
William Vosburg & Mischa Creed |
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
