FrissítésSúgó

Syd	2018.09.29. 22:39 -
	Charlotte Madeline Caddieux & Emrys Viggo Alcott

[11-1]

Cole	Előzmény | 2018.10.21. 14:38 - #11

Azt a helyzet jelen állásban nem gondoltam, hogy Emrysnek le kellene cserélnie a növényekből alkotott karját egy fémből készült protézisre, de hát egyelőre még csak egy nagyon kis részt ismertem abból, hogyan is működhet nála ez az egész. De ha egyszer már rendelkezik egy ilyen protézissel, és az erővel arra, hogy egyben tartsa és mozgassa, akkor nem lenne értelme ráerőltetnem valamit, ami lehet fel ennyire jól sem működött volna, és nem is akartam. Ha bárki másról lett volna szó, nem érdekelt volna, mit érez, de Em fontos volt számomra, és ha volt olyan ember, akinek a jólétével törődtem, akkor az ő volt. A másik, mesterséges kezéért nyúltam, és annak a kézfejét zártam a kezeim közé. Valahogy egyszerre volt az egész nagyon szokatlan és nagyon ismerős, így arra gyanakodtam, hogy a köztünk lévő köteléken keresztül láthattam valamikor már ezt a jövőt, csak talán akkor nem juthatott el a tudatom felszínéig, vagy pont én nem szenteltem neki akkora figyelmet, mint megillette volna. A látomások amúgy is gyakran voltak bizonytalanok vagy homályosak, még ha erősen azon is voltam, hogy ez ne legyen így, nem mindig tudtam segíteni rajta. Nagyon sokszor kívántam azt, bár láttam volna előre, mi fog történni Emmel és velem.  - Hát, ha gondolod, veheted úgy, hogyha hagyod, hogy utánanézzek ennek, akkor igazából nekem segítesz - halványan elmosolyodtam, miközben lenéztem a földre. - Örülnék, ha legalább ennyit tehetnék. Tudom, hogy nem kényszerítesz, de engem megnyugtatna a tudat, hogy mindent megtettem, amit ebben a helyzetben meg tudtam. Ezzel senki más esetében sem lettem volna így, még a saját apáméban sem. Sőt, sok olyan ember volt, aki ha ugyanolyan helyzetbe került volna, mint a szerelmem, annak még örültem is volna. A legtöbb ember sorsa teljesen hidegen hagyott, sem az életük, sem a haláluk egyáltalán nem tartozott rám addig, amíg nem húztam hasznot belőle. Miért is kellene foglalkoznom egy olyan világgal, ami egész életemben tett a jóllétemre, ha nem éppen egyenesen ellene irányult? Nem voltam valami kissebbégi komplexusos szerencsétlen, akinek szüksége van arra a tudatra, hogy meg kell mentenie másokat, hogy ne kelljen törődnie azzal, mekkora nagy senki is igazából ő. Sok ilyennel összefutottam már, akik szimplán csak azért álltak az utamba, mert pont beleillettem egy általuk "gonosznak" nevezett kategóriába. Mi ez, ha nem ugyanolyan ítélkezés, mint amit ők maguk annyira mélyen lenéznek és elítélnek?  - Persze... - dőltem neki újra. - Szerintem nem is lenne muszáj beszélned vele erről, lehet, hogy simán megfigyeléssel is fel tudnál fedezni új technikákat... De ez majd úgyis eldől, nem? Ha nem válna be a hely, bármikor leléphetünk együtt, minket nem tart vissza semmi. Végigfutattam az ujjamat a hajamba tűzött virág szálán, miközben kicsit elhúzódtam tőle a csók után. Nekidöntöttem a homlokomat az övének, és hangtalanul élveztem azt, hogy újra a közelében lehetek, és beszívhatom az illatát, érezhetem az érintését. Ez még hetekkel ezelőtt is elérhetetlennek tűnt. Ezután egy ideig még biztosan vele maradtam, csak késő este döntöttem úgy, hogy visszamegyek a szobámba, és talán megpróbálom kideríteni, ki lehet az én szobatársam, ha már az övével nem találkoztam. Az ajtóban adtam neki egy búcsúcsókot, aztán bementem, és becsuktam magam után. [LEZÁRT KÖR]

Syd	Előzmény | 2018.10.19. 23:58 - #10

Volt bennem rémkép, volt hát, és hát kinek nincs? A szerelmemet elveszíteni biztosan nehéz lenne számomra, hisz vele kerültem közel érzelmileg először. Anyám mindig is eszközként használtam engem, az álmait akarta teljesíteni velem, mert valami csavart fantáziája volt, hogy a mutáns gyerekek valami mágikus lények, akik ki tudnák kúralni a depressziójából, persze ez nem sikerült, hiszen végzett magával, miután a képességeim nem jelentek meg. A nagyanyám pedig, ő tényleg sose beszélt velem átlagos, civil dolgokról, sokszor csak annyit kérdezett, hogy kell valamire nekem pénz, ha pedig tényleg szükségem volt, akkor azt rögtön meg is adta. Ilyenek voltak a kapcsolataim a menyasszonyom előtt.  - Nem tudom, hogy lenne olyan szerencsénk, mint múltkor - nem tudnék már megválni a kezemtől, elég fájdalmas lenne, félek is, hogy a maradék karomat is elveszíteném, mert a valóság az, hogy eléggé körül fonta mar a növényzet. Bár nem fáj, de azért megvan a kockázat, hogy megválni tőle, igen is az lenne. És ha nem találnák mutáns kórházat, még se állíthatok be egy ikyen protizéssel. Ha nem látnák a csatlakozást, akkor mondhatnánk, hogy túl művészi, viszont az orvosoknak muszáj, így bukta az egész. Ilyennel pedig orvoshoz kéne menni véleményem szerint, nem valami alternatív dologgal megoldalni az egészet. - Tudom, hogy segíteni akarsz, de nem akarom, hogy felelősségként kezeld, nekem kéne megoldani - sóhajtottam fel. Tényleg így éreztem, meg azt is, hogy túl sok mindent tesz meg értem, és biztos vagyok benne, hogy ezt nem érdemlem meg, ez túl más, mint amihez szokva vagyok, nem is tudom, hogy ezt érzi. - Rendben, belátom - bólintottam egyet. - Madeline, tudod, hogy nehezen beszélek a képességemről, nem tudom, hogy egy tanárnak, főleg, aki mester a növény manipulációban - feszengtem, ha ilyenekről volt szó, sokat gyakoroltam, de nehezen barátkoztam meg azzal, hogy ezt tudtam. Nem lepődtem meg, mikor megcsókolt, igazából vártam is. Közben egy virágot tettem a hajába.

Cole	Előzmény | 2018.10.15. 23:05 - #9

Emrys arcára függesztettem a tekintetem, hogy ha nem próbáltam beleolvasni a gondolatai közé, legalább az arcára kiülő érzelmeket elkaphassam, mielőtt esetleg elpalástolhatná őket. Em hidegnek tűnhetett mások szemében és gyakran tényleg az is volt, de tudtam, hogy belül gyakran dúlnak benne olyan viharok, amiket egy idegen külső szemlélő soha nem vehetne észre, legyenek bármilyen pusztítóak is, csak amikor már megtette az első lépéseket. Ahogy Emrys nyomott egy csókot a kezemre, nekidőltem és a vállára hajtottam a fejem. Bár én sem voltam annyira alcsony, ő még így is sokkal magasabb volt nálam, de az évek során megszoktam már, hogy valamilyen szinten mindig fel fogok nézni rá. A hátára csúsztattam az egyik kezem, és belélegeztem az illatát, ami már annyira hiányzott. Mint annyi minden másra, erre is sokszor gondoltam, amíg nem voltam a közelében, de mégis, valamilyen szinten meglepett, mert már nem emlékeztem arra, milyen jó érzés is őt magam mellett tudnom. Elmondhatatlanul hiányzott minden porcikája.  - Egyetértek - bólintottam. Egyáltalán nem bántott az, amit mondott, mert én is pontosan ugyanezt szerettem volna. Elfelejteni biztosan nem akartam azt, ami történt, még ha nagyon szörnyű volt is. Muszáj megjegyeznem, kielemeznem és tanulnom belőle, tekintve, hogy a fogvatartókm még mindig életben volt, nagyon is épen és egészségesen, legalábbis az én legjobb tudomásom szerint. Amikor azt fontolgattam, hogy újra megkeresem, csak ezúttal már sokkal jobban felkészülve, akkor nem is az hajtott a legjobban a megölésében, hogy megfosztott Emrystől és a szabadságomtól - igaz, ha belegondolok, ezekért nagyon is gyűlöltem őt - hanem az, hogy bármikor visszajöhetett. Ismertem a szándékait, ennyit képes voltam kihúzni belőle, de azt nem hittem volna, hogy nagyon sok hadenait vagy hadenai hibridet találhatna a közelében, akik betöltethetnék azt a szerepet, amit nekem szánt. Nem volt elég az a homályos remény, hogy csak valamiféle pluszt jelenthettem a tervében, a beleegyezésem a közvetítői szerepbe pedig csak egy biztosítás volt, hogy minden rendben menjen. Az a fatsei nagyon kemény ellenfél volt, eleve sokkal idősebb és tapasztaltabb lehetett nálam, és nem voltam benne biztos, hogyha ebben a pillanatban ismét egymagam kellene kiállnom ellene, akkor nyernék. De ha nem lennék egyedül, és ő lenne az, aki védekezésre szorul, akkor az erőviszonyok sokkal könnyebben átrendeződhetnének, ráadásul már Em is itt volt, így biztosan nem voltam egyedül. A fantom fájdalom hallatán elgondolkodtam, rögtön eszembe jutott több tanulmány is, amit már olvastam a témában, még ha akkor nem is szenteltem nekik akkora figyelmet, mint majd fogok, ebben biztos voltam.  - Szerintem ezen biztosan tudok segíteni - néztem rá céltudatosan. - És még utána fogok járni, mit tudok tenni. Nagyon szeretnék segíteni - vallottam be őszintén. - Hát minket nem tartanak itt erőszakkal, ez tény, de még szeretnék maradni, ha te is kiegyezel vele. Természetesen, ha nem szeretnél, akkor elmehetünk innen, csak itt biztosan vannak olyan emberek, akikkel érdemes lenne megismerkedni, és talán a képességeink terén is tanulhatunk még. Még reggel mondta nekem valaki, hogy a növények manipulálását például egy félisten tanítja - jegyeztem meg egy félmosollyal.  Ezután egy kicsit elhallgattam, miközben kiengedtem egy halk sóhajt. Mikor újra felnéztem Emre, komoly volt a tekintetem. Gyengéden megfogtam a tarkóját, és odahúztam magamhoz, hogy végre, ennyire sok távol töltött idő után újra megcsókolhassam.

Syd	Előzmény | 2018.10.14. 17:15 - #8

Galaxis útikalauz stopposoknak című regényben a negyvennégyes szám a válasz az életet, a világmindenséget, meg mindent érintő végső kérdésre. Bár mindez fikció, úgy érzem én megtaláltam a saját válaszomat ezekre a kérdésre. És úgy látszik a válasz, egy fiatal hölgy, Madeline a neve, aki történetesen a menyasszonyom is. Ebben az egy évben tényleg rá kellett jönnöm, hogy az élet nélküle, nos tényleg nem az igazi. Nem akartam abba belefolyni, hogy azért éreztem ezt, mert túl sokat voltam vele együtt, már hét éve. A lány mellett tényleg boldognak éreztem magam, s ezt nem is rejtettem el előtte, szóval ez mégiscsak fontos nekem. Ha ez nem így lenne, akkor nem mondtam volna mindent el tinédzser korunk óta. Mindig egy hideg embernek voltam elkönyvelve, csupán nem értettem mi a jó abban, ha úgy kiállítjuk az érzelmeinket, mintha az valami műtárgy lenne. Én ahhoz tartottam magamat, hogy csak azoknak nyílok meg, akik a különös természetem ellenére is velem maradtak. Szerintem nem kell mondanom, hogy ezekhez az egyénekhez a menyasszonyom is odatartozik, sőt az is lehet, hogy ő az első, aki őszintén elviselt, mindenemmel együtt. Persze ez tejesen kölcsönös dolog, hiszen sosem sosem láttam el olyannal, ami esetleg megbántaná a lelkét. A véleményemet ugyan nem szoktam magamban tartogatni, de emiatt még nem vesztünk össze. Vagy csak én nem emlékszem. - Nekem is - egy pillanatra felemeltem a kezét azzal a szándékkal, hogy egy apró csókot nyomok az ujjára. Egy idegennek elég érdekes látvány lehet ez, nem vagyunk másokhoz ennyire közel, de nem is tudom miért vagyok a lány mellett nyílt mindenre. Nem vagyok egy ölelgetős fajta, de most legszívesebben ki nem engedném a hölgyet a karjaim közül. Talán ragaszkodó vagyok vele kapcsolatban, kilencven százalékban biztos vagyok ebben, így nem is olyan fura már, hogy ennyit mondogatom, hogy mellette szeretnék lenni. Amúgy is, rettenetesen örülök, hogy itt van mellettem. - Gondoltam - egyszer sem jutott olyan az eszembe, hogy talán tényleg elhagyna engem. Julian szerintem rég kirakott volna, ha Maddie úgy döntött volna, hogy végül elválnak az útjaink. De a reményeim beváltak, s a szerelmem visszajött hozzám. Bár nem tudom, hogy teljesen egészségesen. Láttam rajta, akármennyire próbálta leplezni, hogy ez az egész nagyon megviselte őt. Nem olyan szégyen nekem se bevallani, hogy engem is. Ez volt az egyik legrosszabb dolog, amit átéltem. Vagy minden bizonnyal a legrosszabb. Az anyám halála azért nem is viselt meg annyira, mint Madeline elvesztése, és az, hogy évet kellett bizonygatnom magam, hogy visszatér hozzám. - Eleget sajnálkozunk, nem? Azt hiszem magunk mögött kéne hagyni, akármennyire nehéz - szóltam az igazat. Bár nem bántásból mondtam ezt, csak szerintem nem fogunk ezzel elérni semmit. Hamarabb azzal, hogy bosszút állunk, de abban se vagyok száz százalékosan biztos. - Köszönöm - mosolyodtam el. - Nekem is időbe telt míg megszoktam, de azt hiszem nálam ez könnyebb volt. A használata nem, a kialakítása már annál inkább. Apád szerette volna, hogyha rendes protézisem lett volna, de ahhoz meg én nem szoktam volna hozzá. Fantom fájdalom jelentkezik nálam, így nem tudom, hogy a teljes felépülés valós - sóhajtottam egyet. Nem akartam, hogy aggódjon értem, egyikünk hibája sem, hogy elveszítettem a karom. - Amúgy, az iskola mennyire tetszik? Mert ha nem a szíved csücske, szerintem rá tudom venni az igazgatót, hogy menjünk innen.

Cole	Előzmény | 2018.10.09. 20:41 - #7

Őszintén szólva megfordult a fejemben, hogy belenézek Emrys gondolatai közé, ha egyszer már megvan rá a hatalmam és az alkalmam. Eddig soha nem tettem meg ezt, bár tizenhat éves korunkban majdnem akkora volt a kísértésem, mint most. Az anyám miatt még élénken élt bennem a magánszférám sérelme, ami az eltelt évek alatt csak csekély mértékben enyhült. Az nem érdekelt, ha olyan emberek agyába törtem be kérdés nélkül, akikhez nem kötődtem, de valamiféle sajátos erkölcsi szabály megakadályozta, hogy ezt a szeretteimmel is ilyen könnyedén megtegyem. Ha elkerülhetetlen lett volna, akkor nem haboztam volna, de ebben az esetben nem volt az. Azt hiszem, aggódtam is kicsit, mit látnék, ha olvasnék a gondolataiban, ráadásul ismertem Emet, hogy tudjam, ha hagyok neki időt, minden fontos dolgot közölni fog velem.  Az ágyon ülve megszorítottam Em kezét, és inkább az összekulcsolt ujjainkra néztem, nem az arcára. - Nagyon hiányoztál - válaszoltam halkan. Nem voltam hozzászokva még az olyan apró vallomásokhoz sem, mint ez, de mióta együtt voltunk, sokszor próbálkoztam azzal, hogy szavakkal is, ne csak tettekkel adjam a tudtára, mennyit jelent nekem. Ez általában fordítva szokott lenni, de én nem voltam az őszinte szavak embere, ráadásul a családomban az ilyesmi nem is volt szokás. - Nem önszántamból voltam ilyen sokáig távol.  Belefogtam a történet elmesélésébe. Éreztem, hogy a hangnemem hogyan lesz egyre tárgyilagosabb és szárazabb, amikor Emrys kikerült a képből, és már csak a fogságomról és megszökésemről kellett beszélnem. Nem akartam túlrészletezni vagy túldramatizálni, főleg úgy, hogy tudtam, hamarosan teljesen összeszedem majd magam. Nem tudom, Em mennyire látott át rajtam, hogy igazából nem volt nekem ennyire közömbös ez az egész. Csak akkor adtam hangot annak, amit igazából éreztem, amikor arról beszéltem, hogy végig az járt a fejemben, mi lehet vele. Azt éreztem, úgy tisztességes, ha ezt elmondom neki, és nem akartam, hogy azt gondolja, nem is érdekelt, mi van vele, mert ez nem is lehetett volna távolabb a valóságtól.   Az ölembe vettem az emberi kezét, és a hüvelykujjammal végigsimítottam a tenyere belsején.  - Abban a helyzetben nem tudtál volna segíteni. Kérlek, ne emészd magad miatta. - Egy pillanatra lehunytam a szemem. - Sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor szükséged lett volna rám.  A kérdésére megjelent az arcomon a mai nap első igazi mosolya.  - Nem gondoltam arra, hogy így fogod megoldani, de nagyon illik hozzád. Azt hiszem... Egy kis idő biztos kell majd, amíg megszokom, de menni fog, hidd el. Viszont... Nem fáj a használata? Sikerült teljesen felépülnöd? - Nem bírtam tovább magamban tartani a kérdéseket, muszáj volt tudnom, hogy hogy van. Aggódva függesztettem rá a tekintetem, és fejben ismét csak visszatértem azokhoz a körkörös gondolatmenetekhez, amik arról szóltak, miben tudnék neki segíteni a kezével kapcsolatban, ha szüksége lenne rá. Tudtam, hogy sokkal tétovábban beszélek, mint szoktam, de mivel róla volt szó, megbocsátottam magamnak érte. Legalább ezer kérdést fel tudtam volna még tenni neki, de visszafogtam magam. Eddig úgy tűnt, a helyzet nem ennyire sürgető, és nem akartam így lerohanni őt, csak azért, hogy lenyugtassam a háborgó bensőmet.

Syd	Előzmény | 2018.10.07. 21:16 - #6

Én megnyugodtam, amint megláttam a menyasszonyomat, olyan volt, mintha újra hazatérnek, s ez igaz is volt, hiszen bármikor megkérdezték, hol van az otthonom, mindig azt mondtam: Maddie mellett. Nyálas, hozzám nem illő viselkedés, hisz hidegnek mondanak, de mellette erre képtelen vagyok. Ő a lelkem és a szívem is, így hol máshol érezném magam otthon, mint mellette? Nem volt hát kérdés, milyen öröm táncolt bennem, mikor végre valahára láthattam az egyetlenemet. Ez volt az egész évem fénypontja, hisz eddig őt gyászoltam, mindenki azt mondta, hogy ennyi idő alatt biztosan meghalt már, de én bíztam benne, hogy Madeline nem így fog elmenni. Igazam lett. Meg akartam ölelni, de úgy, hogy érezzem a szívverését. Elhittem, hogy él tényleg, de már nagyon hiányzik, az érintése. Csak ebben a felszerelésben ezt kivitelezni elég nehéz dolog. Így hát villám sebességgel igyekeztem átöltözni. Igazából izgultam kissé, hiszen fogalmam se volt mit szólna ahhoz, hogy az egyik karom növényzet. A csend pedig ezen nem segített. Fogalmam sincs, hogy nézett a fejembe, bár szerintem azért tisztelte a magánszférámat, ha mégsem, akkor láthatta, hogy igencsak megszenvedtem, nem volt fájdalommentes, amíg kialakítottam a protézist. De próbáltam lenyelni a nyugtalanságomat, muszáj volt, hogy azért ne adjam neki is át. Mert azért látszott rajta, hogy feszeng. Amint felöltöztem, és megfordultam, a párom azonnal átölelt. Én is így tettem, azzal a különbséggel, hogy csókot nyomtam a fejére. - Itt vagyok, mostmár tényleg a végtelenségig - simogattam a hátát. Igen hibáztattam magam, hogy eltűnt. Talán nem így tennétek az én helyemben? Utáltam, hogy tehetetlen vagyok. Elhúzódtam, úgy éreztem beszélnünk kéne, elmosolyodtam, mikor rájöttem, az arcára tekintve, hogy akar is mondani valamit. Leültem mellé, megfogtam a kezét. - Mindig meghallgattalak, most is megfoglak - biztattam. - De egy dolog még előtte;  sose hibáztattalak, hogy eltűntél, vártam rád, Maddie - ezután persze hagytam, hogy beszéljen, és kissé ledöbbentem ezek hallatán. - Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni, sajnálom - megint csak magamat tudtam hibáztatni. - Mit szólsz amúgy az új karomhoz?

Cole	Előzmény | 2018.10.02. 19:14 - #5

Ha valakinek utólag kellene elmesélnem a történteket, biztosan azt mondanám, hogy tudtam, mi fog történni, de a valóság az, hogy fájdalmasan nem voltam képben a helyzetemmel. Egyrészről legalább annyira ismertem Emryst, mint saját magamat, másrészt viszont mindig maradt benne egy rész, ami számomra teljesen idegen volt, és tisztában voltam azzal, hogy a személyisége rengeteg oldalát nem ismerem még, ahogy ő sem az enyémet. Így hát kénytelen vagyok bevallani, hogy hatalmas kő esett le a szívemről, amikor nem láttam neheztelést vagy dühöt a szemében, még ha egy pillanatra el is bizonytalanodtam előtte, ahogy megszorította a fejfedőjét. Sikerült meglepnem közvetlenül vívás után, ahogy láttam.   Gondolkodás nélkül elfogadtam a felajánlott kezét. A telepátiámmal előbb érzékeltem, hogy megváltozott körülöttünk a környezet, mint a többi érzékszervemmel. Egy pillanattal ezelőtt még zsongó, gondolatoktól lüktető elmékkel voltam körülvéve, amiknek a száma rögtön alig párra redukálódott, és az sem a közvetlen közelemben. Ezt a képességemet a legvégső határaimig fejlesztettem, így tudatosan már nem kellett figyelnem arra, hogy kizárjam mások gondolatait a fejemből, mégis megkönnyebbülés volt, hogy a tudatom peremén nem kopogtatnak állandóan idegenek.   Nem szólaltam meg, amíg Emrys vetkőzött, először pusztán azért, mert meg akartam válogatni, mit mondok, de aztán egy kis időre tényleg elállt a szavam. Ahogy láttam, hogy mindkét kezét tudja használni, először valamiféle robotkarra gondoltam, ami éppen olyan jól, vagy talán még jobban működik és fejt ki erőt, mint az igazi hús-vér karja tette előtte, de erre a megoldásra még a zárkámban sem gondoltam. Igazi szégyen, ahogy az is, hogy azt hittem, Emrys nem fogja feltalálni magát a távollétemben.   Szemügyre vettem ahogy az ujjait használja, és bár fedeztem fel különbségeket a régi karja és az új használata között, de ez egyrészt egyáltalán nem volt meglepő, tekintve, hogy növényekkel helyettesítette a végtagot, másrészt ha a későbbiekben lehetünk még olyan jóban, akkor biztosan találok lehetőségeket arra, hogy kihasználhassa a növényi protézis minden előnyét. Meg hát, be kell vallanom, hogy nagyon jó érzés volt újra látni, és valahol ott motoszkált bennem, hogy ha elfordítom a tekintetem, eltűnhet, amire igazából minden gyakorlati esély megvolt, még ha nem is képzeltem volna, hogy megtenné. Tartózkodtam attól, hogy látványos megbámuljam, ez amúgy sem lett volna rám jellemző, de azért megnéztem, teljesen rendbejött-e a kis híján halálos sérülése után, már amennyire lehet egy ilyenből.  Ahogy végzett az átöltözéssel, odaléptem hozzá, kívülről teljesen nyugodtan, de éreztem, hogy a bordáim ketrecében a szívem össze-vissza dörömböl, miközben megöleltem őt. Ha nem tolt el, akkor a mellkasára hajtottam a fejem, és kicsit úgy maradtam. Azt hiszem, valahol szükségem volt arra a megnyugtatásra, hogy tényleg itt van, megérinthetem, és tudok vele beszélni. Nem gondoltam volna, hogy megőrültem volna a zárkám hidegen ingerszegény környezetében, mert erre végig külön figyelmet fordítottam, egész egyszerűen csak nyomott hagyott bennem ez az egész. Még pár hét, és teljesen rendbe tudok jönni, de most belül minden jellegű megnyugtatásért hálás voltam. Pár pillanat alatt összeszedtem a gondolataimat akkor is, ha elhúzódott, és komoly arccal a szemébe néztem.  - Van magyarázatom arra, miért tűntem el így. Csak azt hiszem, ez nem lesz rövid történet... Ha rendesen el akarom mondani - Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, ami nem is csoda, tekintve, hogy egész nap talpon voltam. Leültem annak az ágynak a szélére, amit az övének gondoltam, bár az sem izgatott volna, ha a szobatársáé lett volna. Ennyit túlél a srác. - Meghallgatsz?

Syd	Előzmény | 2018.10.01. 00:36 - #4

Nem voltam oda azért, hogy protézissel kellene helyettesíteni a karomat. A pénz nem akadály, gazdag vagyok, milliókkal rendelkezek, szerintem lassan megtudnám csinálni Dagobert ismert pénz úszós jeleneteit. Akkor mi is a problémám? A mű része az egésznek volt az, ami hányingert keltett bennem. Igaz, kicsit se vagyok az, aki a természet születjének vallja magát, örömmel fogadom azt is, ami ártana a környezetnek. De egy műkézzel fele annyi dolgot tudnék megcsinálni, mint rendesen. Na meg a kórháztól is iszonyodtam, minden, ami hozzátartozik, így azt hiszem rögtön leszedném magamról, és az biztosan egy nagyon fájdalmas, hosszú, fárasztó procedúra lenne, de megcsinálnám akkor is. Mindenki ajánlást elutasítottam - a nagyanyámét, az apósomét, s az összes ismerősömét - inkább azon kezdtem törni a fejem, hogy én, mint mutáns, hogyan tudnám ezt megoldani. Az már kiderült, hogy regenerációra képtelen vagyok, hiszen majdnem elvéreztem a kezem elválasztása miatt. Szóval az ki volt zárva, hogy arra várjak, hogy újra visszanőjön az elveszett testrészem. Az aggódás nem az én stílusom, vagyis ezt állítom magamról, azt is elhitettem magammal, hogy Madeline teljesen jól van, csak kellett neki is egy kis szünet, aztán visszatér az életünkbe. Azt is gondoltam, hogy végül ki fogom találni, hogyan lehet jobb az életem, hogyan tudok segíteni magamon. Ez meg is lett, ugyanis rájöttem újra, van olyan képességem, amivel tudok alkotni. Így miért ne kreáljak magamnak egy kart? Igaz, elég abszurdum ötlet volt, de olyan világban élek, ahol vannak elég szürreális dolgok is. Hisz a szuperhősöket és a szupergonoszokat is általános esetben a médiában látunk. Egy egyszerű civilnek ez az egész hülyeség, de ez a mi világunk. Így az, hogy növényekkel helyettesítsem a tagomat, nem is tűnt már olyan nagyon rossz opciónak. Ez is fájdalmas volt, de a döntésem volt, nem más befolyásolása által hoztam ezt a döntést. Így legalább közelebb érezhettem magam az új kezemhez, hisz én alkottam, s tudtam is irányítani. Igaz, kell arra figyelnem, hogy ne váljon parazitává, ne nőjön túl engem. Szerencsére mindezt tudtam irányításba venni, hála a menyasszonyom buzdítására kitanultam a növény manipuláció minden kis rejtélyét. Így nem kellett aggódnom, hogy esetleg megölhet ez az egész, mert egyszerűen szartam tőle. Maddie segítségével végre tudtam hajtani azt, amit szerettem volna megcsinálni. A mostani dolog pedig az volt, hogy legyen végre testrészem. Muszáj volt megcsinálnom, nem volt más választásom, nem akartam más választást, az enyém volt a véleményem szerint a legjobb. Eleget szenvedtem nélküle, és úgy döntöttem, hogy ebből elég lesz. A régi akartam lenni. Bár fogalmam sincs mit szól ehhez az igazgatóság. Még nem volt panasz rám, vagy az, hogy valamilyen szabályt megszegtem volna. Abban az esetben, ha mégis valami problémájuk lenne ezzel, akkor kitudom magam magyarázni, elég rendesen. Bármilyen sebészt felajánlhatnak, elég körülményes lenne leszedni rólam a sok növényt, mikor a vállamig vannak nőve. Nem vagyok benne biztos, hogy vállalnák az egészet, vagy akarnak ezzel foglalkozni. Én is nagy hatalmú családba tartozom, tudom milyen kisebb gondokat elkerülni, főleg, ha az másé. Így tudtam, hogy nem érdeklem őket, hacsak nem keverek bajt, amit nem tudom megígérni, mert nem vagyok olyan jó lelkű férfi. Persze elfedem azért a karomat, mert a nagy fantáziájú elneveztek már engem Greenienek, és nem akarom a nap 24 órájában hallgatni, és mérgeket se adhatok neki. Pedig egy szép kis hasmenést megérdemelnének. De igyekeztem nem velük foglalkozni, mert nem is voltak olyan fontosak. Amúgy is, azért jöttem ide, hogy összeszedjem magam, s megtaláljam Maddie-t. Ezeknek a kínzása, hát nem nagyon fért bele a képbe. Inkább fókuszáltam a saját életemre, ami valljuk be, érdekesebb volt azért.  Mindent szerettem, amit magamnak csináltam, így a vívást is, tény egyedül elég lelombozó tud lenne, de ezt a napot már nem hagyhattam ki. De azért lerövidítettem az arra szánt időt.  Amint beléptem az iskola falai közé, a portás felé fordult, érdeklődtem, hogy eltette nekem azt a kulcsot, ahol a vívó felszereléseket tároljuk. Amíg ezt kiderítettük, meghallottam egy ismerős hangot. Azt gondolnánk, hogy leejtettem a fejfedőt, de görcsösen kapaszkodtam bele, mert először azt hittem hallucinálok. Hosszan kifújtam a bent ragadt levegőt, miközben elvettem a kulcsot. Végre nyugodtan tudtam szólni a menyasszonyomhoz. - Madeline! - apró mosoly ült az arcomon. - Itt vagyok - meg akartam ölelni, de rájöttem, ebben elég kényelmetlen lenne mindkettőknek. - Elnézésedet kérem, Maddie, viszont le kéne vetnem ezt - utaltam a ruhára, ami rajtam volt - Velem tartasz, vagy maradsz itt? - két opció volt, mindkettő jogos lenne. Ha nem jött velem, akkor olyan gyorsan vágtam magam civil ruhába, mint még sose. Ha pedig jött velem, nem zavartattam magam, előtte vetkőztem.

Cole	Előzmény | 2018.09.30. 00:01 - #3

Néha még most, az utóbbi pár hétben is hihetetlennek tűnt, hogy akárhová mehetek, akármit megtehetek, és nem korlátoz négy igen szűkös fal benne. Azt hittem, ha kijutok a zárkámból a szorongásom is enyhülni fog, de a bensőmet markoló kéz továbbra is vasmarokkal szorította a zsigereimet, ez a helyzet pedig olyan idegen volt a számomra, hogy nem is voltam biztos abban, képes leszek-e majd kezelni. Egész egyszerűen eddig semmi sem érdekelt annyira, hogy így féljek a jövőtől. Utoljára akkor érezhettem ilyen feszültséget, amikor gyerekkoromban úgy mentem haza, hogy tudtam, az anyám bele fog tiporni a legbensőbb gondolataimba, és nem tehettem semmit ellene. Sőt, ez még talán rosszabb is volt, mert nem magamért aggódtam ennyire, hanem miatta, Emrysért.  Akkor talán jobb lett a helyzet, ha a fogságom utolsó pár hónapja nem telik olyan őrjítően egyhangúan a fehér falak között, ahol a néha már-már száguldozó gondolataimat semmivel sem tudtam lekötni. Ronda képeket festett elém az elmém, és nem tehettem mást, mint végignézni őket. Újra és újra visszatértem gondolatban ahhoz az emlékhez, amikor láttam, ahogy Azazel levágja Emrys karját, aztán megjelent előttem Emrys arca, amikor már halálsápadt, és az ajkai kezdenek elkékülni a vérveszteségtől. Nem ő volt az első ember, akit ilyen állapotban álltam, és az ő haláluk nem is érintett meg, de azok közül az emberek közül egyik sem a vőlegényem volt, akit még saját magamnál is jobban szerettem.   Az is gyötört, hogy mi lett Emmel, miután engem elraboltak, ugyanis onnantól kezdve minden hírtől el voltam vágva. Az apámtól tudtam, hogy életben van, de semmit sem mondott a karjáról, semmit sem mondott az életéről, amit azután élt, hogy én eltűntem belőle. Ahányszor arra gondoltam, hogy milyen protézise lehet, és eddig mennyire sikerülhetett neki alkalmazkodni hozzá, olyan feszült lettem, mint egy íjhúr. Csak remélhettem, hogy minden jól alakult a számára... Bár, talán azért nem túl jól, annyira, hogy azóta talált már valaki mást, aki nem hagyta ott búcsúszó nélkül. Akármennyire is próbáltam tagadni magamban, rettenetesen hiányzott, és a gondolat, hogy valaki mást szeret, annyira fájt, hogy minden erőmmel kerültem.  Az Akadémiára való beiratkozás egy jó lépésnek tűnt abba az irányba, amerre el akartam indulni. Ha Emrys nem is lenne itt, biztosan lennie kell valakinek, akinek van halvány fogalma arról, merre lehet, vagy meg tudja keresni nekem. Azt hiszem, ha nem ebben az élethelyzetben jöttem volna ide, sokkal izgatottabb lettem volna a rengeteg időtől, ami a különleges képességgel megáldottakkal tölthetek. Így viszont nem tudtam élvezni az egészet, a beiratkozási procedúra idegörlően lassúnak tetszett, és a szobámba való bepakolás is. Mire végre magamra hagytak a gondolataimmal, nem akartak mindenképpen körbevezetni, hirtelen megbántam, hogy annyira hűvös voltam, ugyanis a magány még rosszabb volt.  Egyedül indultam el bejárni az iskolát, a tekintetem ide-oda csapongott a rengeteg energiaszál között, de egyik sem Emryshez vezetett. Fájdalmasan csalódott voltam, még ha valahol belül erre is számítottam. Itt volt körülöttem rengeteg ember, mindenki valakihez kötve, csak én álltam egyedül, olyan vékony kapcsolati szálakkal behálózva, mint a pókháló. Az összes felületes ismerkedés volt, bármelyikre is néztem, és hiába tekintettem bele találomra a jövőbe, Emrys arca egyszer sem bukkant fel. A nap végére feladtam a keresést, inkább elkezdtem ismerősöket gyűjteni. Előadtam, hogy én vagyok az új, szende lány, és nagyon hálásnak tettettem magam az összes jó szó után, amivel könnyen bevágódtam mindenkinél. Igazából senki sem érdekelt, mint általában, és egy idő után olyan üresnek éreztem magam, mint egy kiállított lovagi páncél. Fáradt voltam, a kedvem valahol lent a pokolban, és semmi másra nem vágytam, csak Emrysre és több óra zavartalan alvásra. Leültem a klubszobában, és érzelemmentes arccal néztem a mellettem ülő srácra, aki lelkesen magyarázott valamit az iskoláról, ami már rég nem érdekelt, így csak néha bólintottam, ha úgy éreztem, illene.   Hosszan, csendesen kifújtam a levegőt, aztán oldalra fordítottam a fejem, hogy kiropogtassam a nyakam, amikor megláttam valamit a szemem sarkából. A szívverésem kihagyott egyet, amikor rájöttem, mit látok. Emrys szála, hozzám kötve, vagyis itt kell lennie valahol, az épületben. Úgy pattantam fel, mint akit megcsíptek, és egy szót sem pazaroltam a döbbbent srácra, aki éppen egy mondat közepén járt. Elindultam kifelé, még nem futva, egyenes háttal, de alig tudtam uralkodni magamon, hogy ne kezdjek el rohanni az épület közepe felé, ahonnan a szál indult. Percek alatt odaérhettem, de mégis egy örökkévalóságnak tetszett, mire beértem az előcsarnokba, ahol szokatlanul sok ember volt, mindenki befelé jövet. Lábujjhegyre álltam, úgy próbáltam átlesni a fejek felett, kerestem a jellegzetesen magas Emet.   Amikor végül láttam egy szőke villanást, aztán Emryst teljes valójában az információs pult előtt, akkor az nem olyan volt, mintha lepkék szálldosnának a hasamban, inkább mint egy masszív gyomorba rúgás. Elsápadtam, és fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Azzal végig tisztában voltam, hogy én voltam az, aki elhagyta őt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, de eddig végig úgy élt bennem az egész, hogy én magam is áldozat vagyok. De ő nem tudja, hogy nem akartam elhagyni. Lehet, hogy valójában azért jött ide, hogy elfelejtsen engem, és új életet kezdjen, nélkülem. Erre miért nem voltam képes gondolni eddig? Egy pillanatra vissza akartam fordulni, eltűnni az épületben, de aztán éreztem, hogy felülkerekedik bennem az önérzetem. Először csak egy lépést tettem meg felé, aztán még egyet és még egyet, míg már csak pár méter választott el minket.   Idegennek éreztem a saját hangom, amikor megszólítottam.  - Emrys!

Syd	Előzmény | 2018.09.29. 22:40 - #2

Jól alkalmazkodó ifjú vagyok, így nem mondhatom azt, hogy bizarr itt lenni, ezen az akadémián. Évek során mindent megtudtam szokni - csupán két dologgal voltam képtelen teljesen megbékélni, a képességeimmel és a földöntúli menyasszonyom eltűnésével. Édesanyám mindig azt várta, mikor fognak megjelenni a mutánssal járó előnyeim, viszont sose mutatkozott meg, amíg a nő életben volt. Vajon elégedett lett volna, hogyha lássa, miket teremtek? Néha, a szentimentális pillanataimban felteszem ezt a kérdést. Általános esetben az idegenek, akár az ismerőseim is szeretik rám mondani, hogy hideg vagyok. Ezzel baromság is lenne vitatkozni. Így tudod már, mennyiszer vagyok én érzelmes. Legalábbis van elképzelésed, ami lehet hamis s igaz is. Egy esetben volt olyan, amikor ha először láttal volna, akkor elkönyvelnél engem egy fiúnak, aki szeret az anyja szoknyája mögé bújni. Madeline elvesztése sokk volt nekem, nehezen emészthető dolog. Imádom őt, bár nem istennő, mégis úgy viselkedek mellette, vele, mintha a vallásom főistensége lenne. Talán az - egyszer sem voltam úgy, hogy az agyamra menne, még ha valamiben nem is voltunk egy véleményen. Ritkán volt ilyen, hasonlóak vagyunk. Vannak olyan legendák, ahol az ember két fejű lény volt, amit az isten elválasztott és örökké keresnie kell az embernek a másik felét. Ezt éreztem én, mikor először megláttam őt - a lelkitársamat. Megtaláltam a másik felemet, és soha nem kell tovább keresnem. Természetesen, a logikusabb felem azt mondta, olyan felszínes, jelentéktelen szerelem lesz, mint a többi. Egy fellángolás, a szépsége miatt. A nem evilági tökéletessége miatt. Tinédzser voltam, ez tűnt a legészerűbb gondolatom. Mindig megkaptam mindent, amin csak megakadt a szemem. Őt is akartam, mindössze nem voltam azzal képben, hogy más is munkálkodik a dologban. Miután megtudtam, neki tiszteltem az életemet. Lehetne mondani, hogy nyitott kapcsolatban élek vele, nincs arról fogalmam milyen is feláldozni a szerelmedért mindent, a világon mindent. De én az életemet adtam majdnem, csak azért, hogy őt biztonságban tudjam. Odaadtam a karomat, kockáztattam a halálos vérveszteséget. Mégis, nem tudtam bánni, mert ő biztonságban volt. Kicsit elvesztette a kontrollt az érzelmei felett, azonban nem tudtam hibáztatni. Amikor eltűnt, én se tudtam hideg lenni, a jégszívem megolvadt, s szomorúsággal telt meg. A kezem mellett őt is elveszítettem, azt hittem, azt gondoltam, bele fogok halni, a mellkasom annyira szúrt, hogy még hipochonder is lettem egy kis időre. Juliannak, az apósomnak, viszont nem tetszett, ahogy viselkedtem, hiszen nem így ismert meg engem. A vezetőt látta meg bennem, nem egy kisfiút, akinek hiányzik a másik fele. Sose tudtam vele vitatkozni, túl idős, s tapasztalt, hogy felmerjek ellene szólni. Ezért is jöttem ide. Bíztam abban, hogy itt megtalálom, vagy esetleg megint felépíthetem magam. A felépítés sikerült számomra, legalább. Észre kellett vennem, hogy elhanyagoltam a teendőimet, hogy sajnáltassam magam. Ez pedig önző volt tőlem. Nagyon is körülöttem forgott a világ, s nem is az a felem körül, ami tudott is adni valamit a világnak. Így jó volt, hogy mégis idejöttem erre az iskolára, még ha a keresés eredménytelen is volt. Legalább megint visszatértem végre a hobbiaimhoz, amik ugyanúgy fontosak voltak számomra, mint minden dolog és részlet az életemben. Látod, az életemben minden pontosan ki van tervezve, csak valamikor nem akar a világ velem egyeztetni. Az univerzum talán már rég kinevetett engem, mert még mindig, egy év után is várom, hogy újra a karjaimban tartsam Maddiet. Kicsit se vagyok az az ember, aki nagyon kötődik a dolgokhoz, de a jegyesem, nem egy tárgy, hanem a szerelmem, aki mellett felnőttem, szerettem, istenítettem. A távollétében is ezt csináltam, csupan úgy beszélek a gondolataimban, mintha még mindig itt lenne mellettem, összekötve. Furcsa nem hozzá beszélni, és nem ki mondani azt, amiről szetetném hallani az álláspontját. Úgy látszik, mintha nem is lenne életem nélküle. Van, csak nehéz elengedni olyant, aki hét éve volt együtt - és istennőként szerettem. Vívás volt az egyik dolog, amit már pöttöm korom óta csináltam, és úgy éreztem, ha nem folytatom tovább, akkor felesleges időpocsékolás volt az egész. Kint csináltam, nem akartam sok vizet zavarni azzal, hogy bent végzek ilyen tevékenységet. Meglepően voltak páran, akik ugyanúgy vívtak, mint én. Ma sajnálatos módon nem volt partnerem. Így hamar is végeztem az egésszel.  Levettem hát a fejvédőt azzal a szándékkal, hogy visszamegyek az épületbe, esstleg be is kapok valamit, vennék egy müzli szeletet. Ahogy beléptem az Akadémiába, megcsapott engem egy nagyon különös érzés.

Syd	Előzmény | 2018.09.29. 22:39 - #1

Charlotte Madeline Caddieux & Emrys Viggo Alcott

[11-1]