|
Témaindító hozzászólás
|
2018.10.08. 17:35 - |
Ruby & Weston Ostberg |
[9-1]
Akkor karmokat és pengeéles fogakat tudok növeszteni - megmutattam neki a megnövesztett karmaimat, s a számat is kinyitottam, hogy láthassa, hogy a fogaim olyanok, mint egy cápa fogsora, kisebb változatban. A fogaim láttán azt is összerakhatta magában, hogy miért tudtam olyan könnyedén elropogtatni azt a halat a csontokkal együtt. - Örökké élek, ha csak valaki meg nem gyilkol, öregedni pedig már egyáltalán nem fogok - soroltam az olyan információkat, amikhez nem tudtam vizuális effekteket társítani. - De a víz irányítása az egyik abszolút kedvencem - elmosolyodtam, miközben a nyílt víz felé fordulva kreáltam egy 3-4 méter magas hullámot, ami felénk közeledve vette fel a méretét, viszont ahelyett, hogy elsodort volna minket, áthajolt felettünk, ahol megdermedt. A víz folyamatosan folyt, így a hullám pereménél egy kisebb vízesés keletkezett. - Ezek a dolgok, amik érdekesebbek - mondtam, aztán kicsit még elgondolkodtam, hogy kihagytam-e valamit. - Ja és csak nyers húst fogad be a szervezetem - Egészítettem ki a jellemzésemet egy elég fontos információval. Így rájöhetett arra is, hogy nem csak valami fura szokás miatt ettem meg azt a nyers halat.
Miután megtörtént a bevezető előadás a hogyan neveld a najádodból, lebuktam a víz alá, s egészen a tengerfenékig úsztam, hogy kellő lendületet tudjak venni a kiugráshoz. Már a sziklán csücsülve kicsavartam a hajamból a vizet. Elmosolyodtam, mikor láttam hogy mennyire elvörösödött. - Ne érezd magad zavarban. Én is jobban megbámulnálak, ha pucér lennél - jegyeztem meg, miközben végigfutattam rajta a tekintetemet. Nem látszott belőle túl sok a ruhák miatt, de ahhoz kétség sem fért, hogy nagyon helyes arca volt. - Értem - Magamban megállapítottam, hogy milyen szerencsések is vagyunk, hogy nekünk nem kell ruhát hordani. Vagyis nem kellene, ha csak a vízben élnénk. De mivel sajnos ebben az iskolában mindenki osztja a srác véleményét ezzel kapcsolatban, ezért nekem is plusz textilt kell hordanom. - Akkor neked most egy intim dologban van velem részed? - szándékosan fogalmaztam ilyen kétertelműen, az arcomon pedig megjelent egy játékos mosoly. Megkönnyebültem, mikor közölte, hogy nem kell miatta felöltöznöm, mert semmi kedvem sem lett volna hozzá. Ha nagyon ragaszkodott volna hozzá, akkor persze megtettem volna jófejségből. De csak azért mert szimpatikus volt számomra. - És mi lenne, ha nem csak a szemeid, hanem a kezeid is hozzászoknának? - kontráztam rá az előbbi kijelentésére, persze a kezein a tapintást értettem, de elég nagy fiúnak tartottam ahhoz, hogy erre magától is rájöjjön.
- Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ide kell jönnöm. Nevezzük egy belső ösztönnek - Még igazából én sem tudtam pontosan, hogy mit keresek itt, azonban abban biztos voltam, hogy itt kell lennem. Jelenleg ez is volt a legfontosabb kérdés, amit meg akartam válaszolni magamnak. Az volt csak bosszantó a dologban, hogy az iskola vezetőségéről úgy tűnt, hogy tudnak egy elég fontos dolgot a jelenlétemmel kapcsolatban, amit nem mondanak el nekem. Vagy ha még nem is biztosak benne, akkor legalább sejtik azt. Ennek pedig nem valami apróságnak kell lenni, hiszen mi más okból ne akarták volna, hogy más tanulókkal találkozzak? - És te? Ahhoz már öregnek tűnsz, hogy diák legyél - megint csak ami a szívemen az a számon volt, fel sem merült bennem, hogy ezen akár meg is sértődhet. - Ha nem tanár vagy, akkor mi? - Abban biztos voltam, hogy nem a tanári kar tagja, mert akkor már értesült volna az érkezésemről, s arról a szabályról is, hogy nem hagyhatom el a szobámat, így már megpróbált volna visszatessékelni is. |
 Csupán azért nem haragudtam rá azért, mert fejbe dobott egy kővel, mert annyira nem fájt az általa okozott seb, illetve láttam a srácon, hogy nagyon megbánta a dolgot, ebből pedig arra következtettem, hogy nem is szándékosan tette. Mikor meg akarta mutatni, hogy mégis hogyan akarta volna rendesen eldobni a követ, gyors tiltakozásba kezdtem, mert eddig nagyon úgy tűnt, hogy a srác nem tud valami jól célozni, én pedig még mindig szembe vele foglaltam helyet - Arra semmi szük... - Még mielőtt befejezhettem volna, eldobta a követ, ami megint engem talált meg, viszont most szerencsére nem a fejemnek, hanem csak a vállamnak csapódott. Most nem hagyott maga után sebet, viszont cserébe nagyot koppant a kulcscsontomon. - ség - tettem hozzá bosszúsan, miközben figyeltem, ahogy lepattan a vállamról a kő és a vízbe gurul. Még mindig nem gondoltam, hogy szándékosan tette volna, de már nagyon viszketett a tenyerem, hogy valamilyen módon visszavágjak arra, hogy ő teljesen véletlenül szinte megkövezett. Természetesen nem akartam kárt tenni benne, hiszen neki sem ez volt a célja velem szemben. Így hát minden további szó nélkül, közelebb húzódtam hozzá, felvettem vele a szemkontaktust, a kezeimmel megfogtam a vállait, aztán a füléhez hajoltam. - Most már elfelejthetjük - suttogtam a fülébe, aztán nagyot löktem rajta, hogy lezuhanjon a szikláról, bele a vízbe. Mivel, mint ahogy már említettem is, nem akartam neki fájdalmat okozni, ezért a víz mélyebb részébe löktem, ahol nem kellett attól tartania, hogy megsérül a zuhanás miatt. Na meg, azért nem is volt olyan magas ez a szikla, amin ültünk, hogy sérüléseket szerezhessen a lecsúszás következtében. Bár, amilyen bénának tűnt eddig, simán kinéztem belőle, hogy olyan szerencsétlen módon esik, hogy mégis sikerül megsebesülnie. Biztos, ami biztos alapon, a szikla széléhez húzódtam, s onnan néztem le a srácra. Csupán akkor ugrottam be a vízbe, hogyha már nyugtalanítóan sokáig nem jött fel a felszínre. Ha azonban sikerült felúsznia, akkor már abban sem segítettem neki, hogy visszamásszon a sziklára.
- Azért ne szálljon a fejedbe - mondtam, mikor közölte, hogy őt mindenki kedvelni. Ezzel a kijelentésemmel nem az volt a célom, hogy letörjek egy darabot az egójából, mert abszolút nem tűnt annak az arcoskodó egoista típusnak. Már amennyire ezt ilyen rövid idő után meg lehet állapítani. Az azonban képtelenség, hogy valakit mindenki kedveljen. Még ha valaki sokakban is ébreszt szimpátiát, mások legalább amiatt fogják utálni, hogy milyen sok emberrel jóban van. Ezt a rövid kis eszmefuttatást, azért nem osztottam meg a sráccal, mert volt egy olyan érzésem, hogy az előbbi kijelentésével csak vicceskedett és nem komolyan gondolta. Arról nem beszélve, hogy elég vicces lenne, ha én próbálnám felvilágosítani az emberek közti kapcsolati megítélésekről, hiszen mielőtt az Akadémiára érkeztem volna, összesen egy személy alkotta az ismerettségi körömet. Az igaz, hogy Xander alkalmanként vitt társaságba, így nagyjából meg tudtam figyelni, hogy az emberfélék hogyan is működnek, viszont arra sosem volt lehetőségem, hogy kapcsolatokat alakíthassak ki.
- Te tudod - megvontam a vállam és bekaptam az utolsó falatot. Az volt az egyetlen oka annak, hogy nem győzködtem, hogy kóstolja meg, mert igazából nem is akartam osztozni. Egyedül azért ajánlottam fel a kóstolás lehetőségét, mert így diktálta az illem. Belül reménykedtem, hogy nemet mond és több marad nekem. Még ha most úgy is tűnik, de egyáltalán nem vagyok önző típus, viszont vannak olyan dolgok, amiken nagyon nehezen tudok csak osztozkodni, a kaja pedig pont ilyen. A lényeg, hogy nagyon jól jött ki a helyzet, mert osztozkodó típusnak tűnhettem a felajánlásommal, viszont végül az én gyomromban kötött ki az a falat. Azt hiszem ilyen helyzetekre mondják, hogy a kecske is jól lakott és a káposzta is megmaradt. - A szusit sem szereted? Az is nyers hús - Csak azután kérdeztem rá, hogy lenyeltem az utolsó darabot is a halból, így már nem volt esélye meggondolni magát, s mégis elfogadni a felkínált falatot. Az igaz, hogy a szusit gusztusosabban készítik el, de attól még az is nyers hús marad. Ennek ellenére szerintem nem sokan hasonlítanák egy frissen kifogott halhoz, ami nincs előre elkészítve.
Eléggé meglepődtem azon, hogy őt mennyire meglepte a víz általi gyors gyógyulás. Elég furcsa volt, hogy ez az iskola tele van olyanokkal, akik ennél ötször látványosabb trükkökre képesek, ő azonban még egy ilyen szimpla dolgon is meglepődik. Most vagy nagyon új lehet még vagy nem tölt sok időt a tanulók és tanárok között. Bár, a tanulók szerintem hajlamosabbak az erejükkel való felvágásra. Egy tanár azért csak tart már ott értelmileg, hogy belássa, hogy nem lesz faszagyerek belőle, csak mert képes öngyújtót csinálni a hüvelykujjából. Az igaz, hogy nekem nincsenek ilyen nagyon spéci képességeim, de ha lennének sem használnám őket arra, hogy népszerűbbé váljak. Persze vannak olyanok, akik így próbálják kompenzálni a más területen lévő hiányosságaikat. És most nem arra gondolok, hogy kicsi a farka vagy olyan lapos elölről, mint egy deszka, hanem az érzelmi intelligenciára - vagyis inkább annak hiányára. - Csak az élővizek képesek felgyorsítani a gyógyulási folyamatot - Tehát egy agyonklórozott medence vize, csak annyit tenne, hogy szétmarná a nagyon érzékeny bőrömet, arról nem beszélve, hogy a seben is csak rontana.
A fajos kérdésén elgondoltam, mert őszintén szólva én magam sem tudtam, hogy pontosan melyik kategóriába soroljam a fajunkat. Csak úgy forogtak a fogaskerekek az agyamba, de biztos válaszra nem leltem. - Az alfajotok semmiképpen sem. Nem bántásból mondom, de a közelünkbe sem értek - Ezzel nem leszólni akartam az embereket, hiszen nem tehetnek arról, hogy ilyen gyengék. Azonban ha már egymáshoz hasonlítgatjuk a két fajt, akkor ki kell mondanunk, hogy az emberi faj kihalásra van ítélve. Vegyük csak az egyik veszélyt példának, ami a túlélésüket fenyegeti. Olvadó jégsapkák, emelkedő tengerszint. Megpróbálhatják késleltetni az elkerülhetetlent, viszont megúszni nem tudják. Ha pedig a szárazföldek száma a felére csökken, akkor vajon az embereknek vagy a najádoknak lesz több esélyük a túlélésre? Az ő életterük csökken, a miénk azonban csak újabb, hatalmas játszóterekkel bővül. - A mutációra több esély van, de ezt se mondanám száz százalékosra - Látszott rajta, hogy tényleg nagyon érdekli a téma, én pedig nem akartam hülyeséget mondani neki. Lehet, hogy gáz, hogy ennyire nem vagyok tisztában a fajommal, de szerintem el lehet ezt nézni nekem, arra való tekintettel, hogy még nem találkoztam a fajom egyetlen képviselőjével sem. - Jobb lesz, ha megmutatom - tértem vissza az első két kérdésére. Persze el tudtam volna neki magyarázni, de ha meg is tudom mutatni, akkor az nem jobb? Szerintem igen, tehát már vissza is löktem a vízbe a szikláról, aztán beugrottam én is.
- Először is... képes vagyok lélegezni a víz alatt - Bár nem hiszem, hogy ez különösebb meglepetésként szolgálna. Megfogtam az egyik kezét, amit finoman az oldalamhoz helyeztem, ahol a kopoltyúim is voltak. Érezhette, ahogy minden levegővételnél és kifújásnál mozgást végeznek, amivel bárhuzamosan emelkedett-süllyedt a mellkasom is. - Ráadásul másnak is képes vagyok így levegőt kölcsönözni - Mielőtt még rákérdezhetett volna, hogy pontosan hogyan, megragadtam a másik kezét és lehúztam a víz alá. Határozottan fogtam a karjait, így nem tudott felúszni a felszínre, itt a vízben, pedig sokkal erősebb is voltam nála. Nem akartam vízbe fojtani, ezért az ajkaimat az övéire simítottam. Minden egyes belégzésnél fújtam a szájába egy adag levegőt. Körülbelül 5-6 percig tartottam így lent magammal, aztán felúsztam vele a felszínre, ami lényegesebben gyorsan történt, mintha önerőből úszott volna. - Akkor karmokat és pengeéles fogakat tudok növeszteni - megmutattam ne |
 Teljes rémület ült ki az arcomba, ahogy megláttam a lány fejéből csordogáló vért. Teljesen horror filmes hatást keltett az egész, mert a víz, ami a röktönzött fürdőzése után maradt a bőrén, szépen oszlatta a homlokán a vörös folyadékot. Bűntudatom volt, hogy én tettem ezt vele, nem szerettem szándékosan kinyírni másokat. Utoljára egy haveromat sebeztem meg teljesen véletlenül, mikor próbált keménykedni velem, én meg köztudottan nem bírtam a test-test elleni küzdelmeket, így menekítettem magam előle, aminek következményeként akkorát esett a kocsmában, hogy megzúzódott az alkarja. Azzal a helyzettel is úgy voltam, mint ezzel, nem tudtam felmérni, hogy mekkora kárt is okozhattam, és amúgy mit kéne tennem. - Uh, jaj, bocsi, én komolyan nem szándékosan dobtam neked. Én csak játszottam, valahogy így - megfogtam egy újabb lapos követ, de zavarodottságomban nem sikerült pontosan megcélozni a vizet, és ismét a lányt találtam el. - Én komolyan, nem direkt csinálom - sziszentem fel aggodalmasan. - Mi lenne, ha most ezt így elfeljtenénk? - nem tudtam hirtelen hova bújjak szégyenemben. Szerettem játszani a nagymenőt, de ezt még az én lelkiismeretem se bírta volna el, ha szándékosan kövezek meg lányokat. Elég barbár szokás volt, meg amúgy is nőket nem illett fizikailag bántalmazni, kivéve ha valami mazoistáról volt szó, aki külön kérte. Meg kell hagyni, voltak érdekes hálószobai élményeim.
Nehezen türtőztettem magam, hogy ne egész végig a melleit bámuljam, és helyette a szemeit keressem a tekintetemmel. Komolyan egy PlayBoy magazin fotójára emlékeztetett ez a helyzet. Na nem mintha, én valaha is vásároltam volna hasonló újságot, csak úgy mesélték, hogy mi van ezekben. Kit áltatok? Persze, hogy fogtam már a kezemben PlayBoy-t, de könyörgöm melyik férfi nem borult még le tisztelettel Hugh Hefner mukássága előtt? A legtöbb tizenéves srácot ezek az újságok segítették át a pubertázson, köztük engem is. Szerintem kamasz korom idején a helyi újságos belőlem meg a haverjaimból élt meg. Visszatérve, nem akartam vele azt érzetetni, hogy egy darab hús a halpiacon, bár nem voltam olyan jó színész, hogy igazán át tudjam élni a friend zone szituációt. A nevetése zökkentett ki. Zsebre vágtam az elismerést, ugyanis gyakorlatilag mindenki gyűlölte a humoromat a környezetemben, így néha napján jól esett egy könnyed kacagás a fülemnek, amit a szellemes szójátékom váltott ki. - Enegem csak kedvelni lehet - húztam egy játékos félmosolyra a számat, bár kicsit fura volt, hogy öt perc után csak így kijelenti, hogy kedvel. Ugyanakkor tetszett ez a felszabadult hangulat, hogy gátlások nélkül meztelenkedik, és mond ki dolgokat. Szimpatikus volt ez a liberális kissé hippi felfogás, bár nem tudtam volna beleképzelni magam az ő helyzetébe. Nem szívesen mentem volna nudista strandra sem. Nem magam miatt, hanem a megszottyadt öregbácsik miatt, akiken már semmi sem segített.
- Öhm, inkább kihagyom - tiltakoztam elutasítólag, és a kezemmel visszatoltam a halat. - Most meghagyom neked ezt a finom falatot - egy csipet ellenérzés vegyült a hangomban. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy ez bárkinek is ízlene ilyen formában. Én citormmal szerettem enni a halat, miután frissen leszedték a grill rácsról.
Néztem, ahogy belemászik a vízbe, és egy varázsütésre minden baja a múlté lesz. A seb volt, nincs, és az én állam úgy leesett, hogy az is csak volt, nincs. Nem dolgoztam olyan régóta a szervezetnek, hogy minden ilyenre fel tudjak lelkileg készülni. Mondták nekem, hogy ilyen apróságokon ne lepődjek meg, mert ez a legtermészetesebb dolog errefelé, de én most mégis csodálattal néztem, ahogy a cseppek meggyógyitják. - Ez minden helyzetben működőképes? - érdekelt, hogy csak a tengervíz teszi-e ezt vele, vagy az édes víz is. Esetleg egypárásabb levegő is gyors regenerációt vált-e ki nála.
Csak úgy csüngtem a szavain, nagyon érdekelt, hogy mit mond. Őszintén még sosem találkoztam a naád kifejezéssel, így teljesen odáig voltam érte. Volt egy olyan jó tulajdonságom, hogy nyitott voltam az újdonságokra, főleg ha azok meglepőek, és váratlanok egy olyan egyszerű ember számára, amilyen én is voltam. - Najád? És pontosan ezt hogy képzeljem el? És mégis milyen képességeitek vannak? - értetlenkedtem. - Ti az emberi faj egy mutációja vagytok, vagy alfaja, amiről senki sem beszél? - nem igazán tudtam hova tenni a helyzetet. Megfoghatatlan volt számomra, hogy hova sorolhatnám be az élőlények között. Najád. Olyan furcsán csengett ez a szó, teljesen idegen volt, és nem állt rá a nyelvemre. Eszembe jutott, hogy talán félnem kéne tőle, mert veszélyes lehet rám nézve, hiszen nem ismerem a képességeit, de még se féltem. Tetzsett a humorérzéke.
Éreztem, ahogy a fejem lassan vörösödik, és végül már a rák vörös színt közelítem meg. Lebuktam. Nem akartam, hogy feltűnjön neki, hogy bámulom. Kicsit meg is lepődtem, hogy ő örül ennek. - Komoly bajok lennének, ha nem tetszene - krákogtam egyet. Az valószínűleg arra utalt volna, hogy meleg vagyok. Persze nem mindenkinek egy az ízlése, de ő különösen gyönyörű külsővel volt megáldva, és nem hiszem, hogy egy hetero férfi se kacsingatott volna felé, így pucéran. - Minekünk ez a normális, hogy ruhában járunk, így nevelnek minket születésünk óta. Tudod, nálunk a meztelenség egy intim dolog, így a testünk látványát nem osztjuk meg bárkivel - ez tőlem egészen váratlanul komolyra sikeredett. Általában csak akkor tudtam felvenni ezt a fajta önfegyelmet, ha dolgoztam. És ott már eléggé nagy baj volt, ha egy szimpla beszélgetésben munkát láttam. - Áhh nem zavar igazából - közöltem, mikor felajánlotta, hogy felöltözik a kedvemért. - Hozzá tudna szokni ehhez a látványhoz a szemem - ráhagytam, hogy megérti-e a burkolt szexuális utalást, avagy nem. Minden esetre ezután igyekeztem valami más témán agyalni, hogy eltereljem a figyelmem az idomairól. - És milyen célból jöttél a szigetre? - elég gyenge próbálkozás volt, de ezen kívül csak az jutott eszembe, hogy mi a kedvenc színe, de azt elég fura lett volna ebben a szituációban megkérdezni. |
Meg kell hagyni, eléggé meglepődtem, mikor egy kavics vágódott a halántékomnak, pont abban a pillanatban, mikor kiugrottam a vízből. Elég nagy erővel csapódott nekem, arra pedig hogy elkerüljem szinte esély sem volt, ugyanis akkor láttam csak meg, mikor már túl szoros közelségbe került a fejemmel. Valószínűleg az ütés hatására, elveszítettem az egyensúlyomat, viszont az eléggé leírta volna a menősködésemet, hogyha azzal a lendülettel, amivel kiugrottam a vízből, vissza is esek, ezért megragadtam a srác karját, hogy meg tudjam magam tartani. Miután sikerült teljes mértékben visszanyernem az egyensúlyomat elvettem a kezem, amivel a halántékomat kezdtem óvatosan tapogatni. Nagyon érzékeny volt, mikor pedig elvettem a kezem, akkor láttam hogy véres. - Ez nem volt szép - jegyeztem meg kissé durcásan, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem szándékosan dobott fejbe egy kővel. Már csak azért sem, mert eléggé meg volt lepődve a hirtelen felbukkanásom miatt. A tengervízzel seperc alatt meg tudtam volna gyógyítani a sebet, viszont lusta voltam visszamászni arra a kis időre, hogy bevizezzem a halántékomat.
Feltűnt az eltévedő tekintete, de egy pillanatig sem zavart. Sosem voltam szégyenlős, s nem is értettem, hogy sok ember, miért van annyira kiakadva, hogyha ruhák nélkül látják vagy ő lát úgy valakit. Bár, azt is meg kell hagyni, hogy eddig nem valami sok emberrel találkoztam, összesen kb egy fél tucattal. Xander minden volt csak nem szégyenlős, pont az ellentéte az Akadémia vezetőségének, akik teljesen meg voltak botránkozva, mikor beállítottam a tanár oldalán egy szál melegítőfelsőben, ami igaz jó pár mérettel nagyobb volt, de közel sem takart annyi mindent, amennyitől ne jöttek volna zavarba.
Széles vigyor kúszott az arcomra, mikor elnevette magát a viccem hallatán. Ilyen eddig nem sokszor fordult elő. Xander ki nem állhatta a remek humorérzékemet, ezért előtte nem nagyon hozakodhattam elő velük. Ha mégis megtettem, akkor bunkó módon közölte velem, hogy van jobb dolga is annál, hogy az én elcseszett humoromat hallgassa. Természetesen az ilyen kijelentései után, szándékosan rosszabbnál-rosszabb - bár szerintem roppantmód szórakoztató - szójátékokkal fárasztottam. Ezt addig húztam, még már teljesen kibukva közölte, hogyha nem fejezem be, akkor belenyúl a tudatomba és egy életre kitörli onnan a pocsék humorérzékemet. Erre persze mindig visszavonulót fújtam, mert nagyon féltem attól, hogy egyszer már nem csak fenyegetőzni fog vele, hanem tényleg megteszi. Azt pedig sosem akartam elveszíteni, aki vagyok. Még csak egy ilyen apró darabkáját sem. Felnevettem a szóviccemmel kapcsolatos kiegészítése hallatán. - Kedvellek - jelentettem ki, meg sem fordult a fejemben, hogy ez egy kicsit korai kijelentés lehet, s a szimpátiámat nem feltétlenül így kellett volna kifejeznem. De eddig még senki sem értéke ennyire egy viccemet sem, tehát teljesen odáig voltam a srácért. Természetesen akkor is ilyen nyíltan közöltem volna a vele kapcsolatos véleményemet, hogyha az nem pozitív lett volna.
- Dehogy - ráztam meg a fejem, miközbe egy újabbat haraptam. - Pont ellenkezőleg. Az emberi kajáktól leszek rosszul. Szinte csak nyers húst fogad be a szervezetem - ismertettem vele a furcsa táplálkozási szokásaimat. Mondjuk vannak olyan ételek, amiket kifejezetten szeretek, ilyen például a sushi vagy a blue rare steak. - Te nem szeretnéd megkóstolni? Majdnem olyan mint a sushi - nyújtottam felé a halat, amiből már nem sok volt hátra. Ha arra vetemedett, hogy megkóstolja, akkor odaadtam neki az utolsó falatot, ha elutasította, akkor én kaptam be. A fejemen lévő seb, közben lüktetni kezdett, én pedig meguntam a hősködést, miközben egy karnyújtásnyira volt a lehetőség, hogy meggyógyíthassam. - Várj egy pillanatot - mondtam a srácnak, közben óvatosan lemásztam a szikla oldalán olyan mélységbe, hogy a kezemmel elérjem a vizet. Szépen kimostam a sérülést, ami a tengervíz hatására gyorsan össze is húzódott, majd pár perccel később el is tűnt.
Arra foglaltam vissza az előbbi helyemet, hogy a szuperképességemről kérdezett. Nem igazán értettem a szó jelentését, mert még senkitől sem hallottam, de arra következtettem, hogy valami olyasmit takarhat, amivel az egyszerű emberek nem rendelkeznek. - Kifejezetten nincs szuperképességem - itt kicsit elgondolkodtam, hogy hogyan fogalmazzam meg a legérthetőbben. - Najád vagyok, a képességek, amikkel rendelkezek, minden másik najádnál jelen vannak - Reméltem, hogy érti, hogy mire gondolok, mert ennél jobban nem tudtam volna megfogalmazni. Az emberek lehet szuperképességnek nevezik a víz alatti légzést, de a najádoknál ez teljesen alap és normális dolog. Mondjuk az is igaz, hogy most az emberek világában vagyunk, s nem pedig nálunk. Nem mintha találkoztam volna akár egy hozzám hasonlóval is. De ez még nem jelenti azt, hogy akkor nincsenek is.
- Miért? - ráncoltam a szemöldökömet, közben végignéztem magamon hibát keresve, viszont nem találtam. Meg eddig mindig azt mondták, hogy jól nézek ki. - Úgy látom tetszik a látvány - jegyeztem meg egy kiszélesedő mosollyal, mikor újra feltűnt az elkalandozó tekintete. - Ha emberek közé kell mennem, akkor szoktam. Valamiért nagyon érzékenyek vagytok erre a ruha dologra - Az elmúlt két - vagy inkább másfél, de nem mintha számítana - napban többször hallottam, hogy nem mászkálhatok meztelenül, mint eddig az életemben összesen. Xander mindig azt szerette, hogyha nincs rajtam ruha, maximum egy vékony kis selyemköntös. Ahhoz persze sosem voltam elég naiv, hogy azt gondoljam, hogy (csak) azért van így, mert tetszik neki amit lát. Hiszen, ha nincs ruha ami lassítana, akkor minden gyorsabban megy. - Most azonban nem terveztem, hogy bárkivel is fogok találkozni - Már csak azért sem, mert elvileg kint sem szabadna lennem. De Wes nem olyannak tűnt, aki egyből szaladna a vezetőséghez árulkodni. Az nagy csalódás lenne. - Viszont ha ennyire zavar, akkor elmegyek a ruháimért - Nem állt szándékomban kellemetlen helyzetbe hozni, ha pedig ilyen kényesen érintette ez az egész meztelenség dolog, akkor igazán nem esik nehezemre belebújni azokba a ruhákba. Ha persze nem értékelte volna a halas viccemet, akkor teljesen más lenne a helyzet. |
Elég hamar felhagytam a lány bámulásával, és az arról való gondolkodással, hogy vannak-e rám nézve veszélyes szellemi fogyatékosságai. Helyette inkább azzal szórakoztattam magam, hogy a mellettem található kicsi és lapos köveket próbáltam meg kacsáztatni a víz felszínéné. Az első néhány alkalommal a kavicsok nagyot loccsanva úgy süllyedtek el, mintha legalább egy tonnát nyomtak volna. Csalódottan húztam félre a szám, miközben azon járt az agyam, hogy kiskoromban milyen könnyedén pattintottam végig a víz felszínén az ilyen tökéletes formájú kacsaköveket. Az öcsémmel rendszeresen lejártunk a partra, ami a házunktól alig öt perc sétára volt, és versenyeztünk, hogy ki tudja töbször megugráltatni a kristályos vízű tenger felszínén a köveket. Sebastian gyakorlatilag az alkalmak túlnyomó többségében porig alázott ebben a játékba. Volt hogy akár hármat, vagy négyet is ugrott a kő, mielőtt elnyelte volna a víz.
Egy újabb lapos követ kerítettem, majd még a nyelvemet is kinyújtva koncentráltam a dobásra, ami olyan jól sikerült, hogy a kavics megpattant a vizen egyszer, és a levegőben knnyedén arcon csapta a semmiből felbukkanó lányt. Nem tudom mitől ijedtem jobban meg, hogy valakinek majdnem kicsaptam a szemét, vagy hogy a pucér csaj egy perccel ezelőtt még csak egy apró pont volt a távolban, mostg meg az arcomban ült. Teljesen megdermedtem, alig érzékeltem bármit is. A szemeim kikerekedtek, próbáltam minden erőmmel azon lenni, hogy ne forduljak le a szikláról totális zavarodottságomban. Félve tekintettem le a kezére, ami közben az én karomra fogott, sejtettem, hogy csak a mérleg elvnek hála nem vágtam magam még hanyadt. A tekintetem ezután felvándorolt, és bármennyire erősen is próbálkoztam, nem tudtam nem megbámulni a szabadon hagyott idomait. Mégis melyik férfi bírt volna ellenállni ennek ilyen kitárulkozó formában? Már csak magára kellett volna írnia a "dugj meg itt helyben" feliratot, és már témánál is lettünk volna. Hála' istennek, mielőtt még kicsúszhatott volna a számon valami kínos megjegyzés, a köszönésével megtörte csendet. Még válaszolni se volt időm, egyrészről mert felfordulta gyomrom, ahogyan nyers halba harapott, másrészről épp ismertette a szóviccét, amibe belegondolva előtört belőlem akaratlanul is a nevtés. Sokan mondták már, hogy rossz humorérzékem van, és ez főként abban nyilvánult meg, hogy értékelni tudtam az ilyen szójátékokat. - Értem, tényleg HALáli - hangsúlyoztam ki a szó azon részét, ami tovább vitte azt a gondoltmenetet, amibe ő belekezdett. A gondolataimat még mindig az foglalta le, hogy értelmezzem a furcsa evési szokását. Én még a sushiban se tudtam megenni a nyers halat, így meg pláne nem tudtam ránézni pikkelyestül. Egyáltalán hogy tudta ezt valaki elrágni? - Amúgy, nem akarok tolakodó lenni vagy ilyesmi, de nem leszel rosszul attól a nyers haltól? - köszörültem meg a torkom. Igyekeztem a lehető leginomabban megfogalmazni azt, hogy "rohadt dusztustalan még nézni is, amit csinálsz". Egyből az jutott eszembe, hogy egy olyan nővel se szívesen cserélnék nyálat, akinek a szájszaga egy büdös haléra emlékeztet. Legalább ezzel elvette e férfia agyamtól az önkényes fantáziálgatás tulajdonságát ideiglenesen, mert a gusztustalanra még én se buktam, pedig sok fura fétisem volt. Ezek közé tartozott az is, hogy szerettem nézni, ahogy egy nő eszik, bár az ő esetében egyáltalán nem találtam vonzónak.
- Én meg Wes - feleltem miután bemutatkozott. Kezdett egészen szürrális lenni a helyzet így belegondolva. Ott ült előttem egy száll semmiben a halacskáját rágcsálva, miután majdnem kiszúrtam a szemét egy kaviccsal, és a dolgot az tetézte, hogy mind ezután még megjegyezte, fura vagyok, mert ruhát hordok. Ott ültem teljesen kioffolva, de ez a kiégés már olyan master fokozata volt, ahol beszélni is elfelejtesz. Nem tudtam, hogy hirtelen sírjak-e vagy nevessek, esetleg sírjak-e a nevetéstől. Vagy ötször akartam belekezdeni a mondandómba, mire végre sikerült érthetően kinyögnöm valamit. - A szuperképességed az, hogy szuperérzékeny a bőröd? - ez volt az egyetlen értelmes elképzelésem az eddigi tudásom alapján. Igazából csak nem tudtam hova tenni a mondandóját, olyan volt, mintha egy teljesen másik nyelvet beszéltünk volna. - Én szeretem a ruháimat - tettem hozzá kissé zavarodott hangon. - Lehet neked se ártana - köszörültem meg a torkom, mert a témának köszönhetően ismét az intim részeire koncentráltam. Aljasnak és igazságtalannak éreztem ezt magammal szemben, hogy nem képes felvenni magára valamit. Kikészítette az agyamat a nem oda koncentálás, komolyan meg kellett feszítenem a szemizmaim, hogy ne kalandozzon el a tekintetem. - De azért szoktál ruhát hordani, ugye? - érdekelt, hogy csak engem tisztel-e meg a látvánnyal, vagy úgy általában mindenkinek előadja a nudistát. |
Néhány nap telt el azóta, hogy kisétáltam a tengerből az Akadémia partjainál. Az egyik tanár éppen a reggeli kocogása közben figyelt fel rám. Odaadta a pulcsiját, hogy ne legyek teljesen meztelen - bár a ruháim hiánya őt lényegesen jobban zavarta, mint engem. Az igazgatóiba kísért, közben pedig mindenféléről kérdezgetett. A figyelmemet azonban inkább az új környezet kötötte le, ezért csak néhány kérdését válaszoltam meg, azokat is nagyon tömören. Az iskolában először a gyengélkedőbe kísértek egy vizsgálatra, hogy meggyőződjenek arról, hogy egészséges vagyok, ami még fontosabb, hogy semmivel sem tudom megfertőzni a tanulókat. Az egyik ápolótól kaptam ruhákat is, amik jóval jobban néztek ki, mint azt képzeltem. Arra számítottam, hogy mások elhagyott ruháit adják nekem, viszont a SA - bármit is jelentsen ez - irodából hozattak teljesen új darabokat. Hiába mondtam nekik, hogy megvagyok én ruhák nélkül is, ragaszkodtak ahhoz, hogy az Akadémián ruhák viselése kötelező. Megmutatták a szobámat, de megkértek arra, hogy bármilyen kíváncsi vagyok, egyelőre még ne nagyon mászkáljak már egyedül az iskola területén, mert nem akarták, hogy találkozzak egy lánnyal, bár azt már nem voltak hajlandóak megindokolni, hogy miért nem.
Talán ha normális választ kapok azt illetően, hogy miért akarnak "szobafogságban" tartani, akkor be is tartottam volna - bár nem valószínű - viszont így, amint becsukódott magam mögött az ajtó, már nyitottam is az ablakot, hogy kimásszak rajta. Csak az első emeleten voltunk, bár ha rosszul esik az ember, innen is eléggé megütheti magát. Mielőtt még rendesen átgondoltam volna, hogy jó ötlet-e kimászni innen, már át is lendítettem az egyik lábam az ablakpárkányon. Pár másodperc erejéig, csak ültem a párkányon és lefelé bámultam, minél tovább néztem, annál kevésbé tűnt jó ötletnek. Mielőtt azonban még meggondolhattam volna magam, ellöktem magam a párkánytól. Néhány másodperc zuhanás után talajt is értem, ahol bukfenceztem egyet. Az arcomon egy széles mosoly jelent meg, amiért ilyen jól sikerült ezt kiviteleznem. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy ilyen simán megúszom, persze az is igaz, hogy azért nem egy halálugrásról volt szó. A mosoly akkor fagyott le az arcomról, mikor az első lépésnél éles fájdalom nyilalt a bal bokámba. Felsóhajtottam, de eszem ágában sem volt visszamenni az orvosiba, hogy megmutassam, hiszen azzal lebuktattam volna magam. Na meg, ha elérek a vízhez, akkor anélkül is meggyógyul, hogy a nővér ide-oda forgatná, mit sem törődve azzal, hogy minden mozdulatnál belehasít a fájdalom.
Tehát bicegve indultam meg a tengerpart felé, közben pedig igyekeztem mindenkit elkerülni. Ez nem volt nehéz, mert nem sok lélek jött szembe velem. Ha mégis megpillantottam valakit, akkor behúzódtam valami mögé, s megvártam még kilép a látótávolságból. Amint a vízbe értem, szinte éreztem, ahogy kezdek feltöltődni, hiába csak bokáig mentem bele. Bár, már nem éppen nyári idő volt, szerencsére a fajomtól adódóan minden hőmérsékletű élővizet kellemesnek találok. A tenger hullámzása roppant hívogató volt, nem is tudtam ellenállni neki. Kibújtam a ruháimból, amiket feltettem egy sziklára, hogy ne legyenek se vizesek, se homokosak. Egyre beljebb sétáltam a vízben, mikor az már a nyakamig ért, megjelentek a bordáimnál a kopoltyúim. Lebuktam a víz alá és úszni kezdtem. Egy rövid ideig csak céltalanul úszkáltam, viszont aztán megláttam pár finomnak kinéző halat, a gyomrom pedig egyből megkordult. Teljesen átadtam magam a vadászösztöneimnek, miközben kinéztem két finomnak tűnő, nagyobb halat. Még azelőtt elkaptam őket, hogy ráeszméltek volna a rájuk leselkedő veszélyre. Beléjük mélyesztettem a karmaimat, így hiába próbáltak, nem tudtak szabadulni. Felúsztam a vízfelszínre és beleharaptam az egyik halba. A falatot majszolgatva pillantottam körbe, mikor a tekintetem megakadt egy srácon, aki az egyik sziklán ücsörgött. Leplezetlenül bámultam, bár elég távol volt ahhoz, hogy alaposabban is végigmérhessem. Megvártam még összekapcsolódott a tekintetünk, egy játékos mosoly jelent meg az arcomon - amit ő nem nagyon láthatott a távolság miatt - és lebuktam a víz alá. Szorosan a tengerfenekén úsztam, hogy ne láthassa fentről, hogy merre haladok. Odaúsztam az a szikla alá, amin üldögélt, majd hirtelen kiugrottam a vízből. Ez a kiugrás olyan menőn sikerült, hogy a sziklára érkeztem ülő pozícióba. Eléggé a szélén sikerült landolnom, ezért meg is imbolyogtam, viszont még időben elkaptam a szabad kezemmel a srác karját, hogy ne essek vissza a vízbe. Beljebb csúsztam, hogy ne lógjon le a fél seggem a szikláról. - Hali - elmosolyodtam és beleharaptam a még meglévő halba. Ekkor eszembe jutott, hogy az imént milyen vicces szójátékot alkalmaztam teljesen véletlenül, természetesen ezt mindenképpen meg akartam osztani a sráccal is - Érted... hal - itt felmutattam a félig megevett halat, közben pedig ragyogó tekintettel vártam, hogy leessen neki és ő is olyan szórakoztatónak találja, mint én. A nevetésemet alig tudtam visszatartani, így a gödröcskéim meg is jelentek az arcomon. - Ruby vagyok - árultam el a nevemet, hogy még véletlenül se aggasson rám semmilyen becenevet. Újra beleharaptam a halba, közben pedig még vártam, hogy ő is bemutatkozzon, közelebbről is végigmértem. - Sosem értettem, hogy az emberek minek hordanak ennyi ruhát - jegyeztem meg végül a szemeibe nézve. - Nekem mindig kidörzsöli a bőrömet - közöltem vele, egy pillanatig sem törődve azzal, hogy nem kérdezte. |
Sose hittem volna, hogy valaha is olyan helyen fogok dolgozni, ahol olyan könnyedén kérdeznek rá a „szuperképességeimre”, mintha arra lennének kíváncsiak, hogy a steaket medium vagy well done formában eszem-e. Az extra az egészben, hogy igazából nincs is mire rákérdezni, mert olyan átlagos és középszerű vagyok ilyen téren, mint Kristen Stewart alakítása az Alkonyatban. Mikor először jutott tudatomra, hogy van esélyem rá, hogy én is szupergyerek legyek, egészen elkapott a szívroham. A nyolc éves képregény olvasó énem biztosan örült volna, de így felnőtt fejjel már nem tűnt annyira mókásnak, hogy repülhetek a madarakkal, vagy emberfeletti erővel autókat dobálhatok. Na jó, igazából nagyon királyul hangzott, de tartózkodtam az ilyen szélsőségektől. Lustább voltam én annál, hogy világot mentsek, avagy leromboljam azt. Persze igazából mind ez csak álmodozás volt, hiszen a mutáns vírusok csak lappangtak bennem, és mindaddig, míg ez így volt, én is Kristen Stewart alakítása maradtam az Alkonyatban.
Kíváncsi voltam, hogy milyen munkákat sóznak majd rám, de még semmit semmivel sem bíztak meg. Egyelőre csak oktató filmeket és kiselőadásokat néztem végig az SA-hivatal különböző területeiről. Nem tudom, hogy mi döbbentett le jobban a tény, hogy élnek köztünk félistenek, vagy, hogy a görög mitológiából ismert istenek tényleg léteznek. És ez csak egy dolog volt, amit nehezen vett be a kicsi szívem.
Az aznapi program nem más volt, mint egy alapos – ismétlem, alapos – körbevezetés az Akadémián, amit a hivatal tartott fent. Körülbelül akkor kezdtem megunni ezt az egészet, mikor a nő, aki alapos – hangsúlyozom, alapos – kiselőadást tartott az épület minden téglájáról, elkezdett ódákat zengeni a hely eszmei értékéről úgy századjára tíz percen belül. Komolyan nehezen hittem, hogy valaki lehet szellemileg ennyire sérült, vagy begyöpösödött, esetleg amnéziás, hogy sokadjára is kényszert érez ugyan annak a dolognak az elismétlésére. Az elején még tényleg érdekelt volna, de aztán inkább az első harminc perc után leváltam a társaságról az első férfi mosdónál. Ezután teljesen véletlenül nem a csoport után indultam, hanem éppen az ellenkező irányba, ami visszavitt a partra, ami a bemutató egyik első megállója volt. A hely ránézésre békésnek tűnt. Gondoltam, eltöltök ott egy kis időt, amíg kiszárad a hárpia szája a sokadik „becsüljük meg értékeink” dumától, és leváltják. Ebben az esetben láttam esélyt rá, hogy újra részese leszek a körbevezetésnek, de előtte akartam egy távoltartási végzést, ami felszólítja a nőt arra, hogy nem jöhessem az ötszáz méteres körzetembe, különben fejbe lövöm magam.
A partra leérve levettem a cipőmet, mert nem szerettem, mikor a zokniszöszök és a homok keveredik, viszont azt az érzést már annál inkább, mikor a langyos homok cirógatja a lábujjaim. Szóval mezítláb kezemben a cipőmmel indultam neki a rövid partszakasznak, amit nem zártak el az Akadémián tanulók kíváncsi szemei elől. Egy idő után meguntam a céltalan bolyongást, és egy tetszetős sziklára tettem le magam, úgy, hogy a lábam belelógjon az enyhén szólva hideg vízbe. Kellett pár perc mire megszoktam a hőmérsékletet, de utána kellemes érzés volt, ahogy a hideg megindítja a vérkeringésem az egész testemben. A távolba révedve fürkésztem a végtelen kékséget, aminek összefüggő képét egy női alak törte meg. Beleborzongtam a gondolatba, hogy ilyen, kissé szeles időben mártózzak meg. Nem láttam a lány arcát, túlzottan is távol volt tőlem, az is csak hosszas nézelődés után tűnt fel, hogy az Éva kosztümöt választotta ma reggel a fürdőzéshez. Akaratlanul is körbepillantottam magam körül, hátha meglátom a ruháit. Nem azért, mert akkora perverz voltam, hogy kíváncsi voltam egy tizenéves lányka bugyijára, pusztán érdekelt, hogy mennyire kattos vajon. Mert ha meztelenül vándorolt le a partig, akkor lehet, hogy én inkább a távozást választottam volna. Nem akartam már az első munkahetemen rossz hírű zaklató címke alatt tündökölni. |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
