|
Témaindító hozzászólás
|
2018.10.09. 01:17 - |
Herbert Gabriel de Galluxe & Leticia Byrne |
[10-1]
 Nagyon úgy tűnt, szavaim betaláltak, ami maró elégedettséggel töltöttek el. Meg talán egy kicsit rosszul is esett. Igazából nem tudom mit vártam. Rávágja, hogy sose tenné, mert a megölésemmel sérülne a hite, vagy arra, hogy rámförmedjen, hogy csak az ő kegyelméből élek? Nehéz kérdés, amire megértettem a hezitálását. Kár, hogy ő nem érthet meg engem. Nem akartam világgá kürtölni, hogy az életenergia elnyelését nem tudom teljes mértékben befolyásolni. Jó volt nekem a névtelenség, vagy a rémült gyűlölet. Igazából bármi, csak szánalmat ne lássak mások szemében. Annál semmi nem dühít jobban.
- Mert? - kérdeztem rá halk válaszára. Hamar megválaszolta a kérdést, amire kedvem lett volna puffogva forgatni a szemem, de végül nem tettem meg, csupán bámultam kifelé a fejemből a tenger felé. - És hogy akarsz megállítani? - villantottam rá egy gonosz vigyort, amolyan “tudom, hogy megállíthatatlan vagyok, és esélyed sincs” stílusban. - Ne aggódj, az is meglesz. Bár ha mellettem maradsz, akkor a kisujjamat sem kell mozdítanom a cél érdekében. - sajnos a fenyegetés véresen komoly volt, nem pedig csak egyszerű parasztvakítás. Ha lesz olyan hülye, hogy a képességem és az életenergia közé vesse magát, akkor biztosra vettem, hogy valamelyikünk meghal. És igen, mivel önző disznó voltam, reméltem, nem én leszek az.
- Mert te aztán nagyon tudod, hogy meddig kellene tartania az életüknek, ugye? Honnan veszed, hogy nem nekem szánta őket? Simán lehet, hogy arra rendeltettek, hogy az én életemet hosszabbítsák a sajátukkal. - na jó, ezt nem akartam neki elárulni - bár ez nem a teljes igazság volt ebben a formában -, de nagyon belemerültem a lelkes magyarázatba, így felül emelkedtem ezen az apró hibán, és gördülékenyen folytattam tovább. - Amúgyis, ahogy te nevezed, gonoszság nélkül jóság se lehetne. A kettő elválaszthatatlan egymástól, hiszen mindkettő csak elméleti síkon létezik, és viszonyítás kérdése. - okítottam.
- Az vagyok. Na és? - gyilkos és bűnös is voltam, ehhez nem férhetett kétség, de ez egyáltalán nem zavart. Na jó, ez így nem igaz. Valamennyire zavart, de álmatlan éjszakáim nem lettek tőle. Lényegében csak a családom miatt izgatott egy hangyányit. Hirtelen az jutott az eszembe, hogy akár haza is látogathatnék. Ha a nyomomban loholna ez a szerencsétlen, akkor komoly baj csak nem történhetne, de jól ráhozhatnám az apámra a frászt. Meg is érdemelné. Nagyon szívesen megnéztem volna az ő fejét erre, Alice meg aztán a bónusz lett volna. Úristen, tuti hatalmasat röhögnék. Jobban belegondolva nagyon régen nevettem már, szinte hiányzott. Vagy mégsem.
- Persze - forgattam unottan a szemeimet. Azt hittem ugorja a témát, de úgy tűnt, sikerült megint összezavarnom. Egészen jót derültem rajta, miközben azt boncolgattam, min is gondolkodtam most.
- Szerinted? - kérdeztem vissza. Ha egy kicsit is figyelt rám eddig - nem a beszélgetésünk alatt -, akkor könnyen rájöhetett, hogy a válasz igen. Nem kerestem másokkal a kapcsolatot, és a tanárok se szívesen beszéltek velem, mert néhány szónál többet úgysem tudtak kipréselni belőlem. - Nahát, mesélt magáról is?! - érdeklődtem meg derűsen, holott ez a téma nagyon nem ezt az érzelmet váltotta ki belőlem. De most komolyan, mit üti olyanba az orrát, amihez semmi köze, Nick meg mit avatja be?!
- Te meg nem érted, hogy ez engem nem érdekel? - kérdeztem vissza. Lassan kezdtem magam felhúzni ezen az idiótaságon. Persze annyit nem ért meg nekem, hogy esetleg annyira mérges legyek, hogy üvöltözésben törjek ki, helyette inkább elmentem volna máshova. Egy pillanatra alaposan meglepett a megszólalásával, de mondjuk tőle valami ilyesmit kellett volna várnom, azt hiszem. - Ugyan, hagyjál már ezzel a hülyeséggel - torkoltam le. Ha tényleg hagyná, amit mond, akkor már nem élne. Amennyiben pedig van egy csöppnyi esze, nem ajánl fel nekem ilyesmit. Főleg az alapján nem, amit gondolhat rólam.
Azt hittem, a nemleges válasz hatására végre valahára rádöbbent, hogy esélytelen velem akármit is kezdeni, így végre lemond erről a fölösleges erőlködésről, ám tévednem kellett. Ehelyett hülyeségre szánta el magát. Gyorsabb volt, mint én, így esélyem sem volt elrántani a kezem, utána meg már fizikai képtelenség lett volna akármilyen próbálkozás a részemről, a katasztrófa elkerülhetetlenül beütött.
Egy pillanat erejéig a fejemen átcikázó szörnyű fájdalomra eszméltem. Arra még csukott szemmel is rájöttem, hogy egy fa törzsének dőlve fekszem. Ez azonban a kevésbé fontos része volt a történetnek, ugyanis a mágiám teljesen szabadon randalírozott, tőlem egyre messzebb kívánkozva, újabb és újabb életerőforrásokra ácsingózva. Egyetlen gondolattal megálljt parancsoltam neki, de visszaimádkozni őt a porhüvelyembe már sokkal problémásabb feladatnak ígérkezett. Viszont sikeres volt, aminek örültem. Szépen lassan feltápászkodtam, azon merengve, hogy néhány pillanat erejéig egészen biztosan ki lehettem ütve, amit minden bizonnyal a fának csapódás számlájára róhatok fel. Jó alaposan bevághattam a fejem. Eddigre eljutottam odáig is, hogy körbenézzek. Kicsit sem lehetett szívderítőnek nevezni a látványt, ami fogadott. Képességem alapos munkát végzett, ami az életben tartásomat és kifogástalan kinézetemet illette, a fél part élővilága áldozatául esett. Kiégett fű, távolabb pedig csupasz, elfeketedett fák figyelmeztettek képességeim veszélyességére. Hát nem csalódtam benne, az biztos. Kicsit tovább leskelődve megláttam a srácot is. Arról fogalmam sem volt, örülök-e annak, hogy túl élte, de elindultam felé.
- Sok hűhó és pusztítás egy apró kellemetlenség miatt - teátrálisan széttártam a kezem, felhívva a figyelmét az elszabaduló erőm okozta károkra. - Üdv a világomban! - hangom egészen derűsnek volt mondható. - Mindamellett egy mázlista idióta vagy - vetettem rá egy oldalpillantást. Nem mertem célzottan ránézni, mert szemeim minduntalan levándoroltak fedetlen mellkasára, és a… szárnyaira. Az első is mély benyomást tett rám, na de a második… az teljesen elvarázsolt, akár órákig is képes lettem volna bámulni. Most azonban némileg erőlködve, de elfordítottam a tekintetem róluk. - Látom makacs is vagy. Meg szörnyen okos. - hangomból csöpögött a gúny, de emellett sem haragudtam rá. Bajom nem lett, csak a környezetnek, az meg úgyis az ő lelkén szárad, engem nem érdekel. Úgy véltem jó lecke ez számára, vannak dolgok, amiket jobb nem feszegetni, mert sokkal rosszabbul járhatunk, mintha békét hagytunk volna nekik. Mindemellett csodálkoztam, hogy látszólag nem lett semmi baja, ami meglepő volt. Tényleg mázlista. Mást, akár a füvet meg a fákat, elemésztette volna a mágiám. |
Először csak égni kezdett a bőröm, majd olyan lökést kaptam, amikor eltaszították egymást az ellentétes pólusú mágiát, hogy egészen a vízig repültem. Nagy loccsanással tűntem el a víz alatt. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem is tudtam a víz felszínére küzdeni magam. Mikor végre sikerült feleszmélnem, a víz felszínére kószálódtam. Akkor tűnt csak az is fel, hogy az álcázott szárnyaim is elő tűntek, mert annyi energiát elemésztett tőlem ez az egyszerű gyógyítási kísérlet, hogy a szárnyaim álcázására nem maradt kapacitás. Letöröltem az arcomról a vizet, és a hajamba túrva kerestem a tekintetemmel a lányt, akit úgyszintén megviselhetett a dolog. Szerencsére megtaláltam, és elég élőnek tűnt. Azon aggódtam, hogy véletlen megöltem, és akkor azt eléggé megszenvedte volna a lelkem. Kisétáltam a partra csurom vizesen, majd egyesével kezdtem szárogatni a ruháim. Levettem a pólóm, és a víz nagy részét kicsavartam belőle. – Bocsánat – néztem boci szemekkel Leticiára. – Erre igazán nem számítottam – soha ezelőtt semmi hasonlót nem tapasztaltam. Igazából számíthattam volna rá, de fel se merült bennem, hogy bármi rossz kisülhet a jó szándékomból. |
 Dermedten néztem a semmibe, miközben közölte, hogy engem igazából nem is érdekel mások hogyléte, mert ha érdekelne, már rég megöltem volna őt. A fejemben zsongtak a szavai, igazat adtam neki, és közben mégsem. Beleharaptam az alsó ajkamba, miközben a gondolatok tornádóként pusztítottak az agyamban. Kívülről úgy tűnhetett elvesztem a tenger hullámainak szépségébe, ugyanis a szemeim nem mozdultak, némán bámultam a vizet, miközben a fejem majd széthasadt. Egy idő után annyira határozottan haraptam a szám, hogy a fogaim nyomán seb keletkezett, és megéreztem a vérem vasas ízét a nyelvemen. Ekkor eszméltem fel rá, hogy a fizikai valóm még mindig a földön van, miközben a gondolatim már rég elhagyták az emberek által ismert határokat. Csalódottságot éreztem. Leticia rávilágított, hogy itt nem lehetek én a jó fiú. Ha ő él, akkor mások szenvednek, viszont nem éreztem magamban annyit, hogy végezzek vele… hogy bárkivel is végezzek. – Nem ölhetlek meg – közöltem alig halhatóan. Közel álltam hozzá, hogy az érzelmi hullám könnyfátylat eresszen az íriszeim elé, de bírt még tartani a hátam. Azt még én is meg tudtam állapítani, hogy ha most megtörök, akkor elvesztem azt a csöppnyi kis tiszteletet is, amit mutat felém. – Nem süllyedek a te szintedre – ezt már jól hallhatóan formálták meg ajkaim, és amennyire agresszió ellenes volt a mondandóm tartalma, éppen annyira agresszív volt a közlési mód. A szavaim ridegek voltak, úgy beszéltem, ahogy ő szokott. Paradox módon ezzel talán kicsit mégis lecsúsztam az ő szintjére. Én mindig igyekeztem kedvesen szót érteni az emberekkel, de úgy tűnt, ő ennél sokkal kiállhatatlanabb nőszemély, hogy ezt megtehessem vele. Éppen találkozott a tekintetem az övével, mikor közölte, hogy ő maga a halál. Borzongás futott át a testemen. Egy pillanatig szólni se tudtam. – Akkor kénytelen leszel engem is elpusztítani, ha mások felett akarsz bíráskodni, mint „halál” – játszottam direkt az ő szavaival. Nem mertem volna azt mondani, hogy én vagyok az élet, mert az elég nagyképű lett volna. Nem voltam én isten, se Jézus, csak egy egyszerű nephilim, az úr egyik szolgájának gyermeke. És, hogy Leticia mi volt nekromantaként? Voltaképpen még én se láttam át a dolgot. Annyiban viszont biztos voltam, hogy amint a közelembe kerül, megfagy minden porcikám, és kicsit a Pokol emésztő tűzében érzem magam. Mégse távolodtam el, pedig három lépésembe került volna megszabadulni a fájdalmaktól.
- Még egy indok rá, hogy itt maradjak – ha zavartam a mágiáját, az annyit jelentett, hogy nem tudja tökéletesen használni. És akkor máris elértem, amit el akartam érni. Bár az is benne volt a pakliban, hogyha zavarom a magiáját, és az önálló életre kel, mert Leticia nem tudja a hatalma alá vonni, na annak még csúnya vége lehetne. Tulajdonképpen nem igazán tudtam eldönteni, hogy jól cselekszem-e vagy sem. Vele kapcsolatban különösen bizonytalan voltam mindenben. – Nem ez az egyetlen problémám vele – hadakoztam azonnal. – A bajom puszta ténnyel van, hogy valaki olyat ölsz meg, akinek Isten hosszabbra tervezte az életét. Nem játszhatsz halálosztót, azt csak Ő döntheti el, hogy kinek kell veszni. És fájdalmas halált, a Pokolba való száműzetést egyetlen felnőtt és gyermek se érdemel, amennyiben nem rablók és gyilkosok. Mindenki más megölésével te is csak egy gyilkos leszel a sok bűnös között – már nem is érdekelt, hogy mit mond a továbbiakban. Hallani se akartam vérontásról és bűnözésről. Máskülönben tényleg kényszert éreznék Leticia elpusztítására Isten akaratából. „Ha pedig valaki szándékosan tör felebarátja ellen, hogy azt orvúl megölje, oltáromtól is elvidd azt a halálra” – motoszkált a fejemben a bibliai idézet, amivel a magam igazát akartam erősíteni, hogy lenne jogom végezni a lánnyal. Mégse hittem el egy pillanatilag is, hogy lenne bennem annyi akarat és lelki erő, hogy a lelkét száműzzem az örökkévalóság börtönébe. A gondolataim által vezérelve méregettem a szememmel Leticiát. Azt hinné az ember, hogy jó kislány, aki egy légynek se tudna ártani, miközben egy hárpia veszett el az angyali külsőben.
Kissé elbizonytalanított a sértődött hangnemével, azt hittem ezúttal tényleg mellé fogtam. Talán nem virágot kötöget, de neki is meglehet a maga hobbija, ami hétköznapibb a lelkek ellopásánál. – Ezek szerint mégiscsak szeretsz virágot kötögetni? – érdeklődtem kifejezéstelen hangnemmel. Nem tudtam hova tenni a dolgot, így igyekeztem a legérzelemmentesebben előadni, ahogy csak kitelt tőlem. Nem akartam, hogy rájöjjön, hogy elbizonytalanított egy pillanatra is. Nehezemre esett egyébként elképzelni őt egy virágüzlet pultja mögött, ahogyan csokrokat kötöget, és annyi virágot ölel át egyszerre, hogy az arca eltűnik a szirmok tengerében, és… Na jó sikerült elképzelnem, és azt kell mondjam, hogy igazából még jól is állt volna neki. Meg merem kockáztatni, hogy úgy még vonzóbbnak találtam volna.
- Te mindenkivel ilyen „kedves” vagy? – sóhajtottam fel nehézkesen. Ebben a sóhajban a „kezdem elveszteni a maradék türelmemet” és a „lehetne kicsit kevésbé makacsabb” gondolatok keveredtek. Zavart, hogy rajta aztán nem lehet fogást találni, és bűntudatot kelteni benne. Olyan volt, mintha már a saját lelkét is elpusztította volna. Szinte láttam magam előtt a folyamatot, ahogy kiírt lassan minden értékes emberi tulajdonságot magából, és marad egy nyers csúf belsővel rendelkező boszorka. – Te meg tanulj meg egy kicsit ember lenni, ha már itt élsz… Nick egyébként többet mondott, mint hinnéd – persze nem tudhattam mindent, de elég átfogó képet kaptam Leticiáról. Biztos nem ismertem a teljes igazságot, hiszen ez emberek szerettek eltitkolni részleteket, de mégis volt egy olyan érzésem, hogy elég jól átlátom a dolgot. – Elfogadhatnád, hogy én nem ellened vagyok, épp ellenkezőleg, segíteni próbálok, hogy ne száradjon a lelkeden több ember halála – mérgelődtem. – Tőlem az én energiáimat is ellophatod, csak másokat ne bánts már, könyörgöm! – kezdtem kifogyni az ötletekből. Lassan már ott tartottam, hogy a cipőjét csókolgatva könyörgök neki azért, hogy jobb ember legyen. Szomorú volt, hogy ezt egyáltalán nem kell tennem, és nem érzi magától, hogy a szikla peremén táncol közel állva ahhoz, hogy lezuhanjon oda, ahonnét már nincs visszatérés. A szívem legmélyén hittem benne, hogy Leticia is jó ember, csak annyira elnyomja ezt az énjét, hogy nem tud felszínre törni. Én akartam lenni a segítség, aki feltöri a kemény héjú tojást, amit a kiscsibe egyedül nem tud áttörni, hogy megszülessen. Bíztam a benne.
- Ne hidd, hogy a tied az enyémet nem – csak én vele ellentétben nem nyavalyogtam. Persze az enyém közel se volt ilyen látványos, mert a fejfájás belül tombolt láthatatlanul. Gyanítottam, hogy nekem azért nem ilyen látványos, mert én jobban birtoklom a fehérmágiám, mint ő a saját feketemágiáját. Sok évese gyakorlás után tartottam itt, bár még mindig volt mit tanulnom.
A nemleges válasza elégé seggre ültette a hangulatot. Hátra húzódtam, és ismét a tengert kezdtem el bámulni. Belül viszont motoszkált bennem a kisördög, ami késztetést érzett rá, hogy segítséget nyújtson az embereknek, még ha az Leticia fajtájából való is. Nem bírtam túl sokáig nyugton maradni. Rápillantottam ismét a karjára, és a késztetés úrrá lett rajtam még annak a tudatában is, hogy a képességeinket nem használhatnánk elvileg az Akadémián tanári felügyelet nélkül. Egy hirtelen mozdulattal elkaptam a karját, de abban a másodpercben, ahogy hozzá értem, valami olyan történt, amire nem számítottam. Mikor a bőröm az övét érintette, már erősen a gyógyításra koncentráltam, így az ő és az én mágiám közvetlen közelből megismerhették egymást. Először csak égni kezdett a bőrö |
Sosem érdekelt, ha valakit bántott, hogy bunkó voltam vele, ennek pedig nemcsak a kőszívem volt az oka. Ritkán esett meg, hogy bárkit is közelebb szerettem volna magamhoz engedni, s a jelentkezők elriasztásának ez egy igen egyszerű módja. Az esetek kilencven százalékában hatásosnak bizonyult, a maradékban pedig a mágiám tette a dolgát. A legtöbb halandónak elég volt, ha magam körül egészen kis körben egy szemvillanás leforgása alatt elszáradt ronccsá, majd porrá változtattam minden élőt. Erre ijedten hátráltak, majd megfordultak és elfutottak, még a legbátrabb próbálkozók is. Amúgy sem értettem soha, hogy mi bennem annyira érdekes, hogy valaki kimondottan keresse a társaságom. Sokan mondták, mennyire szép vagyok, de ezzel nem tudtam mit kezdeni. Hogy lehet valami, valaki szép, aki szinte hordozza a sötétséget és a halált? Márpedig rám ez volt jellemző. Sosem volt érdemes a társaságomat keresni. Kicsit sem hiányzott, hogy keressék, s az sem, hogy én keressem másét.
Egy pillanatra azt hittem, hogy a szemeimbe fúrja a tekintetét, de aztán nyuszibbnak bizonyult ennél, s elkapta azt. Ez valahol legbelül megmosolyogtatott egy csöppet. Komolyan az volt az érzésem, mintha azt hinné, hogy kitépem és felfalom a lelkét, ha belenéz a szemembe. Ez viszont pont kapóra jött nekem. Eléggé melankolikus hangulatomban kapott el, aminek egy csöppet sem örültem. Olyankor sokkal kevésbé sikerült magamra öltenem a kegyetlen gyilkológép tekintetet. Persze az érzelemmentes arc fenntartása nem okozott problémát, csak a szemeim mélyén bújkáló érzelmeket volt sokkal könnyebb kifürkészni.
- Ha tényleg annyira érdekelne más emberek élete, akkor megölnél - mosolyom pengeélesre fagyott. - Hidegvérrel. - hatásszünetet tartottam, esélyt adva neki a reagálásra. Valahol mélyen legbelül még kíváncsi is voltam, hogyan vélekedik erről. Elvégre a temetőben megölhetett volna, mégsem tette. - Én magam vagyok a Halál - stromfoltam rá az előzőekre. Ezzel voltaképpen nem is hazudtam túlontúl nagyot. Most is simán megölhetett bárkit a képességem, ha nem figyeltem egy picit oda rá. De reméltem, hogy ő majd a dolog egyszerűbbik véget fogja meg, és úgy véli, hogy direkt, kegyetlen létem mivoltán ölök meg másokat. Szinte már vártam a “miért csinálod ezt? miért bántasz másokat?” kérdéseket. Csomóan csinálnak úgy, mintha én választottam volna a képességeimet. Ami azt illette, azt hiszem, voltaképp jól jártam a feketemágia használók körében. Csomó olyat hallottam már, hogy az teljesen elemésztette, megőrjítette, vagy mindkettő a használóját. Addig munkált benne, amíg az meg nem szűnt értelmes lénynek lenni, s le nem vadászták, mint valami állatot. Ezzel szemben nekem inkább a részemmé vált, néha olyan volt, mintha az ereimben hömpölygött volna, ami talán igaz is volt.
- Nos nemsokára nem lesz az - ragadtam meg az egyetlen számomra is lénygesebb pontnál, ami nem csak üres fecsegés volt részéről. Nagyon úgy tűnt eddigi tapasztalataim alapján, hogy nem csak az életerőt, de a rossz időt is vonzom, szóval nemsokára úgyis megjön az is, ő pedig távozhat.
- A puszta jelenléted zavar. Engem és a mágiámat is. - persze tudtam, hogy ez nem érdekli, de azért gondosan odaszúrtam neki. Merengés közben afelé tévedtek a gondolataim, hogy milyen lehetek az ő szeméből. Egy lány, aki nevetve tapos el másokat, és veszi el tőlük azt, ami a legfontosabb a számukra: az életüket. Néhány másodpercig még hagytam lebegni a képet az elmémbe, majd egyetlen gondolattal kiutasítottam tudatom tiszta zugaiból. Én döntöttem el, hogy ilyennek akarok látszani, s ennek oka a képességeimben volt keresendő.
- Nahát, nem is vagy te olyan szent, hacsak az a problémád a kibelezéssel, hogy sok vérrel jár - pillantottam rá hirtelen, élesen. Újabb kegyetlen vigyor csúszott az ajkaimra, tekintetembe pedig fagyos gonoszság kúszott. - Noha az nem kibelezés, de úgyis bárkit meg tudok ölni, hogy felhasogatom az emésztőszervrendszerét. Belsővérzése lesz, az meg csak akkor csinál koszt, ha az a nyomorék kiköhögi. Amúgy csak boncolással lehet rájönni a halál okára. - hangomból szinte sütött az élvezet, legalábbis ez volt a legfőbb célom, hogy elborzasszam, s adjam a rossz véleménye alá a lovat. Amit mondtam engem nem rázott meg, teljes sztoikus nyugalommal tűrtem az ilyesmit, gyomromnak volt már ideje hozzászokni ennél rosszabb dolgokhoz is.
- Honnan veszed, hogy nem szeretem azt is csinálni? - hangom ezúttal kicsit sértődöttnek hatott, ami teljes mértékben direkt volt. Persze, nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy nem néz ki belőlem ilyesmit. Na persze, nyilván nem volt szokásom virágot kötögetni, de azért akadt olyan ártalmatlan tevékenység, amit szerettem. Ez a rajzolgatás volt. Elsősorban virágokat, mandalákat, meg mindenféle mintát rajzolgattam szívesen, legtöbbször fekete fehérben. Többek szerint volt valami nyomasztó az alkotásaimban, de azok többnyire úgy vélekedtek, hogy ugyanez a nyomasztó valami bennem is megtalálható.
Nem értettem, hogy mit művel a késemmel, csendben figyeltem hát az eseményeket. Úgy tűnt nem figyelte meg eléggé a múltkor a mágiámat. Hisz a penge ígyis az irányításom alatt állt, ha pedig kilép a körzetemből, úgyis nyom nélkül eltűnik. De egyenlőre fontosabb volt számomra az, hogy ezzel esélyt adott számomra egy esetleges sunyi támadásra. Sosem lehet tudni mikor jön az jól.
- Dehogynem. Főleg azzal szembe, akitől nem akarom, hogy nyitott legyen felém. - vágtam könnyedén a szavába, nem törődve vele, hogy közben még ő is papolt valamiről. - Tanulj meg nem beleszólni abba, amit nem ismersz és nem érthetsz! - hangom, valamint a válaszom is jóval nyersebbre, na meg érzelmesebbre sikerült, mint amit terveztem, egy pillanatra meg is riadtam, hogy rájön, nem érint jól ez a téma. Egy pillanatra tényleg nagyon dühös lettem, úgy kellett lehűtenem magam. ”tanuld meg megbecsülni, amid van” ez volt lelkem háborgásának a forrása. Ha nem becsülném amim van, azokat, akik fontosak nekem, sosem jöttem volna el az apámtól, s most ők feltehetőleg nem élnének. Az Akadémiára se dugtam volna be az orrom. De ő ezt nem értheti. Próbáltam nyugtatni magam ilyen semmis hülyeségekkel.
- Elnyomod a mágiám nagyokos - fintorodtam el a kérdésére. Mondjuk ez a kérdés még mindig sokkal jobb volt annál, mintha azt kérdezte volna meg, hogy egyáltalán miért hagytam, hogy rám tegyék. Vajon hajlandó lennék elismerni neki, hogy megengedtem, s nem rám erőltették? Minden bizonnyal nem lett volna a válasz. Ez is az én titkom marad, ha minden jól megy, akkor örökre.
- Nem - hagytam, hogy a szó kettőnk között lebegjen hidegen, elutasítóan. Magyarázatot egyáltalán nem kívántam hozzáfűzni azzal kapcsolatban, miért nem fogadom el a segítségét. Egyrészről inkább haltam volna meg szépen, lassan, kínok közt, semmint, hogy elfogadjam a segítségét, másrészről pedig fogalmam sem volt, mit produkálna most a mágiám. Több dologban is megszólalásig hasonlítottunk vele, se ebből az egyik az volt, hogy hasonlóan nehezen viseltük, ha keretek közé akartak minket szorítani. S minél jobban korlátozni akartak minket, annál nagyobbat robbantunk. Rossz belegondolni, de igen, aggódtam amiatt, mit okozna, ha most kitörne belőlem az eddig többé-kevésbé kezes feketemágiám. Nem tartottam lehetetlennek, hogy a srácot is könnyűszerrel felemésztené, s noha az ő életéért nem aggódtam, azért… nem akartam, hogy Nick rosszat halljon rólam, az anyámról pedig ilyen téren ne is beszéljünk. Előtte borzasztóan szégyelltem volna magam, hogy egy ilyen apró, kellemetlen semmiség miatt képes voltam annyi ember életére fittyet hányni. |
Nem lepődtem meg a hangnemén, de fájt, én sose reagáltam volna így semmire. Volt bennem egy gát, ami megakadályozta, hogy szemtelenül és bántóan viselkedjek másokkal, ha nevén akarnám nevezni, akkor tiszteletnek hívnám ezt az akadályt. Úgy tűnt ez benne nem igazán van meg, vagy ha mégis, akkor alaposan elnyomja. Hozzá kell tenni, hogy lányos zavaromban még én is elfelejtettem köszönni -, amit ugyebár az etikett megkívánt volna -, bár más szempontból megközelítve a helyzetet, ez még az előző találkánk folytatása, ahonnét szélsebesen viharzott el (köszönés nélkül).
Lezáratlannak éreztem azt a napot, és talán pont ezért mentem bele Nick ötletébe is, hogy gardedámkodjak a lánya felett itt az Akadémián. Ennek a ténynek köszönhetően a "strázsám" szónál elég nehezen álltam meg, hogy határozott mosoly kússzon az arcomra, ám végül sikerült magam türtőztetni. A hangsúlya - és a kisugárzása - teljesen elvette az eddigi életkedvem, pedig már így is pengeélen táncolt a hangulatom. Kicsit tényleg bántott a stílusa, de neki elnéztem, mert már egyszer szembesültem vele, hogy milyen sajátos modora van a kisasszonynak. Na meg egy ilyen sötét aurával rendelkező egyéntől mást nem is várhattam volna el. - Ezt hívják intrikus viselkedésnek, nem? - pillantottam rá, de mielőtt összekapcsolódhatott volna a tekintetem az övével, elkaptam a pillantásom. Picit tartottam tőle, hogy annyi a lelkemnek, ha belenézek most a szemébe. Nem akartam látni a vérfagyasztó gonoszságot, ami áradt a kék íriszéből, és lyukat égetett szinte a bőrömbe. - Tudod mit? Inkább nem is kérdeztem semmit. Látom, nem értékeled, hogy érdeklődő vagyok feléd, holott te is tudod, hogy akár még bánthatnálak is - az egy másik kérdés, hogy nem szerettem agresszív lenni, ha nem volt rá szükség. Sose öltem még meg semmit, leszámítva egy macskát, akit a suli busz ütött el, amin én is rajta ültem. Miatta is mélységes bűntudatom volt. Nehezen viseltem el, hogy láttam meghalni valami olyat, aminek egyszer anyukája volt. Leticiat se öltem volna meg, eszembe se jutott, neki is kijárt az életből, de nem úgy, hogy közben másokét rabolja el. Úgy éreztem, hogy kész vagyok egy nemesebb célt szolgálni a saját fizikai valóm árán. Hittem benne, hogyha Istennek tetsző életet élek, akkor a Mennybe kerülök, ahol újra lehetőségem nyílhatott találkozni az apámmal, aki mindössze egyszer mutatta meg magát, de a szárnyak a hátamon örökké emlékeztetnek rá.
- Nemrég még a folyosón olvastam egy könyvet, szóval van nálam könyv, meg az épületben is voltam. Ide pedig a lábaim hoztak meg a lehetőség, hiszen én már vagyok 20, így van engedélyem egyedül lejönni sétálni a partra. És azért pont most, mert szép időnk van, nem de? - kezdtem belelendülni a terelésbe. Úgy voltam vele, ha már magától nem ad tiszteletet nekem, majd kivívom magamnak. Az, hogy szerettem rendes és megértő lenni az emberekkel, nem jelentette azt, hogy nem akarom, hogy kölcsönös reverenciával nézzenek rám. Tudtam akaratos is lenni, de ezt szerettem elnyomni magamban. Még volt bennem remény az iránt, hogy a problémáinkat megoldhatjuk varázsszavakkal, mint a kérem és a köszönöm. - Pihenj csak, nem zavarlak - mondtam, de egy centit se mozdultam odébb. Nem volt akkora szerencséje, hogy mikor végre megtalálom, csak úgy itt hagyjam. Kíváncsi voltam egy-két dologra vele kapcsolatban. Meg úgy amblokk a személyiségre, hogy mi ösztönözhet valakit ilyen rosszindulatú aljasságokra. Ha nem éreztem volna a feketemágiáját, ami úgy hasogatta a fejem, hogy az majd kettészakadt, akkor talán első pillantásra kedves lánynak hittem volna. Túl szép volt ahhoz, hogy kinézzen az ember belőle bármi hasonlót - Ne belezz ki senkit, az sok vérrel jár - és sok takarítással nekem. Tettem hozzá gondolatban. - Mért nem választasz valami békésebb hobbit? A virágkötögtés elég jól hangzik szerintem. A kék hortenzia még menne is a szemed színéhez - mélyen legbelül hittem benne, hogy egy ilyen gyenge próbálkozással hathatok a lelkére, de azért komoly reményeket nem fűztem hozzá. Egy barátságos mosolyra húztam a számat, ez annak is volt köszönhető, hogy a hortenziáról az anyukám ugrott be. Az volt a kedvenc virága, amit minden szülinapjára, nőnapra stb. vettem neki, bár ő a rózsaszínt jobban kedvelte. Gondterhelten felsóhajtottam, amint feltűnt a kés a kezébe. Természetesen kiszúrtam, nehéz lett volna nem észrevenni. Ezzel kicsit megingatott a hitemben, kezdtem azt érezni, hogy neki képtelenség a lelkére beszélni. A tekintetemmel követtem penge ívét, és a biztonság kedvéért tettem egy lépést hátra, mielőtt a homokba érkezhetett volna. A kezembe vettem a kést, és érdeklődve vetettem rá egy pillantást, majd a Leticia szemébe néztem, és hagytam, hogy a fehérmágia a szokottnál jobban lépjen ki a hatáskörzetemből. Éreztetni akartam vele, hogy jobb, ha nem sebez meg, mert nem ér vele el túl sokat. Még mindig ott volt a lehetőség, hogy meggyógyítsam magam.
Leültem mellé a homokba, és a kést beleejtettem a táskámba, mert hirtelen nem volt jobb ötletem, hogy hova tehetném. Amúgy se tudhattam, hogy mikor lesz még szükségem bármi hasonlóra. Az apja nevének megemlítése nem szült semmi szélsőséges reakciót, pedig számítottam legalább egy szemrándulásra. Nick előre figyelmeztetett, hogy nem rózsás a kapcsolatuk, mert Leticia elég önfejű tud lenni néha. Kicsit aggódtam is miatta, hogy nem tudom majd kezelni a helyzetet, de a hangjából sütő gúnnyal, még elbírtam. - Kifutófiú - ismételtem meg a fülemet bántó kifejezést. - kedves becenév - abbahagytam a homokkal való játékot, és magam mögött megtámaszkodtam a kezeimen. Szenvedő hangot hallatva hátra hajtottam a fejem, majd mikor úgy éreztem, van mit mondanom ismét pozíciót váltottam. Most már egész testtel fordultam felé, és úgy magyaráztam neki már kicsit határozottabban. - Figyelj, nem hiszem, hogy bárkivel szemben megengedhetnél magadnak ilyen hangerőt, stílust, aki próbál feléd nyitott lenni, főleg nem az apáddal. Vannak, akik nem is ismerik az apjukat - mondjuk én. - Tanuld meg megbecsülni, amid van, és kicsit körültekintőbb lenni. Mondjuk kezdhetnéd azzal, hogy nem leszel ilyen undok - tanácsoltam neki, bár nem voltam benne biztos, hogy van jogom mások életébe ilyen mértékben beleszólni. De előbújt belőlem a kisördög, aki legszívesebben már korábban véget vetett volna ennek a beszélgetésnek, meg úgy amblokk Leticia viselkedésének.
Némi csend állt be, legalábbis én úgy éreztem, hogy nincs mit mondanom, így megint elkezdtem a homokkal játszani. A szemem sarkából viszont láttam, hogy őrülten vakarózik. Mikor felpillantottam láttam, meg hogy egy rúna körül a bőre egészen korom feketévé változik, majd ismét a régi állapotát veszi fel. Eszembe jutott, hogy segítek neki meggyógyítani, de aztán el is vesztettem ezt szándékom, amint leesett, hogy valószínűleg ezt az én fehérmágiám teszi vele. Fura volt, hogy az ó feketemágiája nem zaklatta ilyen módon az én rúnáim, csak a fejem akart szétrobbanni. Bár hozzá kell tenni, hogy a szóban forgó runát én még sose használtam, sőt nem is láttam. Sejtettem, hogy valami kellően negatív tulajdonsága van. - Miért nem próbálod meg felülírni a rúnát? - kérdeztem, miközben a bűntudat által vezérelve kicsit hátrébb csúsztam, hogy ne irritálja ennyire a fehérmágiám. Nem bírtam levenni a szemem a kezéről, ami még mindig elég brutálisan nézett ki, annak ellenére, hogy eltávolodtam. - Segíthetek? - kérdeztem meg, mielőtt még hirtelen felindulásból neki estem volna leapplikálni róla egy számomra ismeretlen rúnát, és véletlen kinyírtam volna mindkettőnket. |
Bárki rám néz, máris megmondja, hogy az anyám lánya vagyok. A hasonlóság valóban nagyon szembetűnő, hiszen kinézetileg szinte a fiatalabb kiadása vagyok, a vonásaink, a hajunk, az alakunk, sőt, néha még a gesztusaink is egyformák. Természetileg is passzolunk. Ezzel szemben apámmal nagyjából semmi hasonlóság nincs bennünk. Talán a szemünk színe, de az se teljesen, hiszen az enyém zöldes, amíg az övé inkább kékes árnyalatú. Ezt leszámítva mindössze a rendkívüli fájdalommal töltött szenvedős mosolyunk maradt, de az azt hiszem nem bizonyító jellegű, mert nagy valószínűséggel csak eltanultam tőle, hogy én is úgy bámulhassak rá, ha rosszat csinál.
Azt mindenesetre sejtettem - vagy legalábbis úgy éreztem, hogy a srácot ő küldte -, hiszen más személy nem tudhatta, hogy a temetőbe megyek. Szó se róla, neki se akartam elárulni, csak mivel akkor egész délelőtt azon pörögtem, hogy találni kéne egy jó temetőt, freudi elszólást sikerült elkövetnem, s mivel azt még annyira sem akartam elárulni neki, miért megyek oda, így legalább azt megosztottam vele, hogy mikor. Na azt sem kellett volna!
- Nem, csak minden második alkalommal. Meg amikor kedvem van hozzá. Szóval majdnem mindig. Amúgy mi közöd van hozzá, meg úgy egyáltalán hozzám? Nem vagy a strázsám. - szavaim hidegen, ellenségesen csengettek, a legtöbb ember ebből könnyedén levette, hogy nem látom őket szívesen, és roppant okosan a távozás mellett döntött. Persze neki nem volt ennyi sütnivalója.
- Azt sejtettem, hogy a szigetre azért jöttél - csattantam fel. - De most nem látok nálad könyvet, és mivel eddig az épületbe sem láttalak, gondolom nemrég érkeztél, szóval mi hozott pont most, pont ide, erre a partszakaszra? - na jó, talán kezdtem átkapcsolni paranoiásba, de nagy sumákságot véltem érezni a dolog mögött. Azt meg mindig is utáltam.
- Tanulok. - kénytelen lesz ennyivel beérni, mert azt biztosan nem neki fogom elárulni - meg másnak se nagyon -, hogy elsősorban az életerő ellopását kell megtanulnom megfékezni. Megmondjuk az se ártana, ha a feketemágiám is teljesen beszabályozódna az akaratom alá. Noha az sokkalta ritkábban élt önálló életet, mint a lopkodós “képességem”, de azért az is érdekes dolgokat tudott produkálni néha. Mondjuk eddig ez utóbbi se zavart túlzottan, általában egy meglepett “ó”-val elintéztem, sosem érdekelt, ki járta meg az elszabadulását. - Amúgy itt a parton eddig csak pihenni akartam, de látom, hogy esélyem sincs rá - fújtattam morcosan. - Eddig még senkit sem beleztem ki, de most, hogy mondod, milyen jó ötlet! - ajkaim gonosz vigyorra húzódtak, biztosra vettem, hogy bármit megtenne azért, nehogy sikerüljön leszúrnom az esetleg rosszkor rossz helyen lévő, jó eséllyel ismeretlen szerencsétlent. Az a gondolat pedig kimondottan elégedettséggel töltött el, hogy egy ilyen alkalommal akár esélyem is nyílhat megölni. A kezemet eközben látványosan kinyújtottam, és egy kést alkottam bele. Úgy véltem ismer már ahhoz eléggé, hogy gondosan szemmel tartsa a kezem, de emellett minden egyébre is figyeljen, hiszen ha akár egy percre is lankad az ébersége, és azt észreveszem, akkor az lehet az utolsó hibája ebben az életében. Egyenlőre azonban nem támadtam meg, csupán lazán meglengettem a pengét a kezembe, majd a lába elé vágtam a homokba. A kés tökéletes röppályát leírva vágódott a kinézett pontba, ám ez célbadobási készségeimmel kicsit sem függött össze, hiszen végig irányítottam a fegyvert.
Csendben figyeltem, ahogy tőlem nem messze ő is helyet foglalt. Legszívesebben közöltem volna vele, hogy húzzon innen a francba, ezt azonban mellőztem, hisz eddig se reagált a finom - és roppant ellenséges - jelzéseimre. A gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult, ahogy megemlítette Nick nevét. Kétségem sem volt, hogy az apámra gondolt. Erősen ambivalens érzésekkel gondoltam rá amúgyis, és az csak fekete pont volt, hogy rám küldte ez a fehérmágiás zaklatót. Miután megléptem tőle, egy vagy két évig még munkált bennem az iránta való gyűlöletem, de azóta haraggá szelídült, aminek köszönhetően rájöttem, hogy igazán nem is vagyok képes utálni. Sőt, magamnak se szívesen ismertem volna be, de ha bármikor szüksége lenne rám, rögvest ugranék. Kicsit ijesztő volt, hogy mennyire kötődöm hozzá, még azok után is, hogy milyen rútul elárult engem, és anya emlékét. Még azt a nyomorult Alicet is megvédtem volna a kedvéért, persze csak kellő mennyiségű ijesztgetés után, hogy tudja hol a helye.
- Ha megint beszélnél vele, üzenem neki, hogy továbbra is elegem van a kurvájából, és mindenféle holmi kifutófiú helyett felhívhat, még meg tudom emelni a telefont. - gúnyolódtam. Eközben fel se tűnt, hogy a kezemen lévő rúnát dörzsölgetem vadul. Eddig sem volt kimondottan kellemes, de most, hogy ő is itt volt, legszívesebben levakartam volna magamról, annyira kellemetlennek bizonyult. Feketemágiám eddig se volt túlzottan boldog, hogy a testembe van zárva, de most, hogy már az ő fehérmágiája is piszkálta, nos szabályosan megbolondult. A rúna körül időnként teljesen elfeketedett a bőröm, majd egyszerűen megint kifehéredett, mintha mi sem történt volna. Kicsit morbid volt a látvány, tuti komolyan megijedek, ha nem tudom, hogy csak nekem nem árthat soha a hatalmam. Hiába igyekeztem elrejteni, a dörzsölgetést, ha egy kicsit is figyelt rám, minden bizonnyal feltűnt neki, hogy valamivel foglalatoskodom. Legszívesebben eltüntettem volna azokat a nyomorult jeleket a testemről - mert minden tanári igyekezet ellenére probléma nélkül ment volna -, csakhogy ahhoz kellett volna a feketemágiám, az meg éppen nem üzemelt, így csak csöndben csücsültem, igyekeztem úrrá lenni a rosszullétem, és reméltem, hogy végre rászánja magát a távozásra, és nyugtot hagy nekem. |
Világ életemben kettesben éltem az anyámmal egy kicsi házba, így szinte napi rendszerességgel szívtuk magunkba egymás gondolatait, és a szűkös helynek köszönhetően a másik kilélélegzett levegőjét is. Nagyon is hozzászoktam a közelségéhez, mert mindig öleléssel üdvözölt, és búcsúzott, illetve születésem óta minden egyes reggel egy puszival ébresztett, majd addig simogatta a hajam, míg fel nem keltem. Persze voltak hullámvölgyek, amikor eltávolodtunk egymástól, mondjuk az a gyógyítós incidens, mikor közel álltam a halállhoz, mert anya egészen elvakult a képességeim láttám -, egyébként sose haragudtam rá ezért -, ezt az esetet leszámítva egészen össze voltunk nőve. Szinte már beteges módon függtem tőle, és ezt az Adakémián töltött első estémen vettem észre, mikor fel kellett volna huzatolnom a párnám és a takraom. Végül ezt a feladatot még megugrottam egyedül, de a nagy mosásba mondjuk már nem kezdtembele. Az első néhány reggelem is szenvedősen indult, mert az ébresztőm nem simogatta a fejem, míg felébredtem, úgyhogy sikerült elaludnom már az első két napon. A harmadik reggelen már rutinosan a szundi gombot nyomtam be, ami rosszabb volt az elalvásnál is, mert kétszer annyi fejfájást okozott az idegörlő csipogás, de meghozta a gyümölcsét, mert a hét második felében már beértem időben az első óráimra.
Az eddig látott tantárgyak meglepően jónak tűntek. Voltak kezdeti félelmeim az Akadémiát illetően, de egészen nyugis helynek tűnt, aminek nem csak én örültem, hanem Nick is, aki napi szinten felhívott, hogy Leticia után érdeklődjön. Sajnos nem tudtam neki semmi pontosat mondani, hiszen még én se láttam a lányt az iskola területén, de azzal nyugtattam, hogy kevés esélye van annak, hogy ennyi idő alatt bármi kétségbevonhatót tehetett volna a lánya. A szavaim többnyire célbataláltak, mert utána kevésbé tűnt ingerültnek a hangja. Ahányszor ezt eljátszottunk, annál inkább körültekintően jártam a folyosókon, mert kezdett bűntudatom lenni amiatt, hogy sose tudok konkrétumokat mondani. Pechemre egyszer se éreztem azt a borzalmasan sötét mágiát, ami hatalmába kerített, mikor először találkoztam Leticiával. Akkor, ott a sötétség robbanásszerűen találta el a szívemet, és nyitott meg abban egy számomra is ismeretlen terepet, ami szinte késztetett ennek a terjengő fekete mágiának a kioltására. Sorsszerű volt az egész, mintha Isten mindigvégig azt akarta volna, hogy én találkozzak ezzel a lánnyal, hogy jobb belátásra bírjam. Egyáltalán nem tartottam helyes dolognak a holtakkal való játékát, ahogy a Biblia se taláta annak. Arról nem is beszélve, hogy ártatlan lelkek életenergiájának elszívása a hétköznapi értelembe vett etikátlanságon is túlmutató volt. Nem volt kérdés, hogyha kell akkor akár az életem árán is, de Leticia megbotránkoztató életútja és az ártatlanok közé állok. Egyébként is helyteleníthető dolog lett volna, hagyni a pusztítást urrá lenni a világon, ha megkaptam isteni adományként a képességet, amivel ez megakadályozható.
Az egyik folyosón ültem, és mélyen beleéletem magam egy kalandregénybe, ami kissé gyermeteg volt, de ettől lett igazán élvezhető. Legalább már egy órája ücsörgtem ott, mikor éles fájdalom nyilalt a fejembe. Ismerős érzés volt, utoljára a temetőben éreztem hasonlót. Leengedtem a könyvet az ölembe, de már csak az előttem elviharzó lány hátát láttam, ahogyan lefordul egy másik folyosóra. Kapkodva mindent beledobáltam a táskámra, majd feldobtam a vállamra a hátzsákot, és tisztes távolságból követtem a lányt. Éppen annyira voltam messze tőle, hogy láttam a távolban a sziluettjét, de a fejfájás már nem gyötört. Egészen a partig követtem, de ott egy idő után lemaradtam mögötte, hogy ne legyen olyan nagyon feltűnő az érkezésem. Kissebb kerülő úton jutottam el végül oda, ahol ő is üldögélt. A fejfájás újra birtokba vette a homlokom, ahogy közeledtem, majd egészen erőssé vált, mikor megálltam a lány mögött. Igazából nem tudtam mit mondjak, vagy mondhatnék egyáltalán, így az első dolgot nyögtem ki, ami eszembe jutott. - Te mindig tilosban jársz? - természetesen ezzel az iskola szabályzatára utaltam, ahol mindenki számára érthetően le van írva, hogy a 20 év alattiak egyedül ide nem járhatnak le. Még mielőtt az Akadémiára érkeztem átnyálaztam a teljes házirendet. Elég izgatott voltam amiatt, hogy mi vár majd itt rám, és a házirend olvasgatása amellett, hogy lekötötte a figyelemem, még átfogóbb képet is adott az intézményről.
Egészen a homlokomig szaladt a szemöldököm, mikor olyan cifra káromkodással nyitott, amit még egy részeg kamionos is megirigyelt volna. Pislogtam néhányat döbbenetemben, majd megköszörülve a torkom megjegyeztem: - Micsoda finom hölgy... - nem akartam vele gonosz lenni, csak úgy kicsúszott ez a burkolt sértés. A következő pillanatban már meg is bántam, hogy kimondtam, és nem voltam elég körültekintő, mielőtt szóra nyitottam volna a szám. Nem voltam az a típus, aki minden mocskos gondolatát kiteregeti a nagyvilágnak. Ha már a mocskosnál tartunk, megfordult néhány gyónásra érett gondolat a fejemben, mert bármenyire is helytelenítettem Leticia tetteit, tagadhatatlanul szép lány volt. - Itt tanulok? - kérdeztem vissza kissé megingott hangon. Igyekztem a legmagabiztosabb lenni, de nem vittem túl sokra hazudozás terén. Nem voltam valami nagy színész - Na, és te mit keresel? Újabb embereket, akiket kizsigerelhetsz? - érdeklődtem finoman férre biccentve a fejemet. A hangom lágy volt, mint általában, de érezthető volt belőle a kérdőrevonás tipikus lejtése. Tudtam, hogy ezzel előrre elásom magam nála, de sejtettem, hogy eddig se kedvelt igazán. Tisztes távolsága leültem mellé, hogy még véletlen se vegye támadásnak a mozdulataim. - Egyébként Nick üdvözöl - mondtam, majd a homokba mártottam a kezem, és hagytam, hogy átcsorogjanak a finom szemcsék az ujjaim között. Ezzel játszottam, miközben a víz lágy hullámlását fürkésztem. Nem mertem a lányra nézni, féltem, hogy megöl a tekintetével. |
Nagyjából elvoltam az Akadémia falai közt. Annyira nem bántam, hogy egy kicsit be vagyok szabályozva. Legalább volt valami rendszer féle az életemben. Még a suli dolog is bejött úgy-ahogy, mondjuk lehet ennek csak az volt az oka, hogy már egy ideje nem ültem iskolapadban. Anyám kis híján sokkot kapott, hogy vagy négy éve iskolakerülő vagyok, úgyhogy azzal kezdte, hogy fogadott hozzám egy halom külön tanárt. Én meg nagyon hősiesen végig ültem az összes ilyen órát, és még valamennyit tanulgattam is. Noha sok mindent nem tudtam, ez nem túlzottan zavart, arra jöttem rá, hogy egy csomó ember, aki az elmúlt éveket órán ücsörögve töltötte, se tud semmit. Ezen felbuzdulva felvettem néhány olyan tárgyat, amit anya szeretett volna, ha tanulom. Rajtuk kívül még az önvédelem, meg a különböző fegyverek használata érdekelt. Eddig elég volt a saját képességem, sosem kellett megfognom a megidézett fegyvereimet, de az a srác rádöbbentett, hogy nem ártana normálisan is megtanulnom használni őket. De szörnyen béna voltam. Valahogy nem nagyon akaródzott menni a dolog. És mivel utáltam nyilvánosan megszégyenülni - márpedig szinte minden órát ilyennek éreztem - inkább nem nagyon jártam be rájuk, vagy magamban gyakorolgattam, amikor szigorúan senki nem volt a közelemben.
Most éppen a szigeten sétálgattam, élvezve a tengeri szellőt, és hogy végre nem kell minden erőmet és figyelmemet a képességem leszabályozásának szentelnem. Ennek örömére szabadon sétálgattam a parton, kíváncsian szemrevételezve mindent, ami kicsit is megragadta a figyelmemet. Az itt eltöltött idő alatt már alaposan feltérképeztem a sziget részeit, így a kellemes, nyugis, és eldugott helyek legtöbbjét már felfedeztem. A szigetre vonatkozó szabályokat nem értettem, és éppen emiatt nem is tartottam be. Nem lenne egyszerűbb megmondani a kölyköknek, hogy mi vár rájuk, miért ne menjenek oda? Na mindegy, ez a szabály egyáltalán nem érdekelt.
Miután eljutottam a kedvenc helyemre, kényelmesen lecsüccsentem a homokba, arccal a tenger felé. Ugyan teleportálhattam is volna idáig, de szerettem a szigeten sétálgatni. A térdemet felhúzva, a fejemet azon pihentetve ücsörögtem, elmerengve bámulva. Teljesen ellazultam, szinte mindent kizártam, ám egyszercsak furcsa érzésre lettem figyelmes. Valahogy annyira… tiszta és… örömteli, mintha nem is az én érzéseim lennének. Aztán rádöbbentem, hogy tényleg nem az én érzéseim, hanem inkább a feketemágiám továbbtűnésének eredményei lehettek. Talán. Megkíséreltem felderíteni a környéket, életenergia után kutatva, de semmit, illetve senkit nem éreztem. A hideg felkúszott a hátamon, ilyen csak egyetlen egyszer fordult elő velem, és egyáltalán nem hiányzott, hogy újra megtörténjen. Gyorsan körbenéztem, de senkit nem láttam a környéken, így végül megkönnyebbülten sóhajtottam, és visszaültem, de persze nem sikerült újra belemerülni az előbbi, kellemes állapotba, így jobbára a fejemből bámultam kifelé.
Aztán egyszercsak valaki megszólított. A hangja valahogy ismerős volt, de egészen addig nem kapcsoltam össze az előzőekkel, ameddig le nem esett szavainak jelentése. Senkinek nem árultam el itt, az Akadémián a koromat, és alapjáraton kimondottan nehéz volt meghatározni. Hátrapillantva pedig leesett az állam, majd olyat káromkodtam, amiben az istenkáromlástól kezdve az édes anyucikáján keresztül minden említésre került. Miért pont az talált meg, akivel soha többé nem akartam újra találkozni? Már a múltkori is pont elég kínos volt... Puffogtam magamban az élet kegyetlenségén.
- És mi a francot keresel te itt? - érdeklődtem meg a lehető legbarátságtalanabbul, miközben hevesen reménykedtem benne, hogy az ittléte csak a véletlenek nagyon kellemetlen egybeesése. |
Herbert Gabriel de Galluxe & Leticia Byrne |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
