|
Témaindító hozzászólás
|
2018.10.09. 15:11 - |
Nevaeh Eden Phoebus & Alexander Khevos Camden & Desirée Bellisario |
[11-1]
 - Ebben nagyon különbözünk - így is volt, ez nem volt hazugság. Ugyanis én imádtam az embereket. Olyan csodálatosak, és különleges, hogy egyszerűen beléjük szerettem. Nem hiába volt a legnagyobb szerelmem egy halandó férfi. Vége pedig az lett, hogy a testvérem magának akarta, csak azért, mert én szerettem őt, küzdeni akartam érte, de valahogy sejtettem, hogy Apollón a saját gyereke pártját fogná, nem a nevelt fiáét, persze jogosnak érzem, de azért vele nem akartam leállni veszekedni, mert tisztában vagyok vele, hogy én fogom a rövidet húzni, nem más. Szóval ezért mentem el az otthonomból, és nem is tervezek ám visszamenni.
- Akkor elég sokat leszel velem - ha elmegy megint, akkor nem hiszem, hogy fogunk még egyszer valaha találkozni, elég nagy ez a bolygó, nemhiszem, hogy lesz még egy ilyen. Ez se véletlen, hiszen itt szinte minden fajta lény van, az istenek gyermekei is élvezhezi ezt a helyet. Bár kinek, mi, ugye. Én szeretek itt lenni, de sokaknak kész rémálom lehet. Nem mintha ebbe nagyon belemennék, ezt általában faggatózás nélkül is simán elmondják, nem is kell semmit se kérdeznem, sokak már ezzel nyitnak, hogy nem is akartak igazából ide jönni, csupán anyuci meg apuci, vagy faszom tudja ki kényszerítette, hogy ebbe az iskolába járjon.
- Szerintem én megőszülnék odafent - csóváltam meg a fejem, én komolyan nem tudom mit tudnék már csinálni ott. Amikor még ott éltem folyamatosan, akkor is mindig kerestem magamnak valami csoportos dolgot a Földön, amivel tudtam magam szórakoztatni, ez nagy részben a szex volt, de ez kitalálható. - Hm, azt hiszem azok hiányoznak, de ne aggódj, azért elfoglaltam magam - kacsintottam egyet. Mondjuk az igaz, hogy Leonardo nem bukkant fel a megbeszélt találkánkon, de nem vettem ezt annyira a szívemre, hiszen nem állt olyan közel hozzam, mint három isteni lény odafent, akiket a testvéreimként szerettem.
- Az öreg még mindig nagylelkű - már ha piáról van szó, de ezt nem is bántam igazából, ezért is szeretem egyrészből őt. - Két bőröndnyi pia is lenne, ahogy ismerem aput - nevettem fel. Ilyenkor jut eszembe, hogy a családom igazán hiányzik nekem, anyuval és apuval akarok néha lenne, viszont ez nem lehetséges, nem akarok istenek között lenni, még ha azoknak is vagyok a kölyke. Ugyan van itt sok félisten, de emellett más faj képviselőivel is találkozok, így nem kapok egy merő agyfaszt, mikor velük kell találkoznom. Amúgy nem voltam szívtelen, szívesem segítettem mindenkinek, akinek csak szüksége lenne rá, vagy beszélni akar.
- Remélem rólam jó jelentést fogsz adni - bár nem nagyon érdekelt, a szüleim jól tudták, hogy milyen vagyok, és nem akarok világuralmat magamnak, mint a többi egyén. Én csak egy pasi vagyok, aki nagyon szereti az érzelmeket. Ez vagyok én, ezt pedig nem szeretném elveszíteni, akkor nem is lennék magam. - Lehet tényleg az teszi - mosolyogtam rá. Ő vele egész más volt, de ez be is tudható a képésségeinek. - Szeretek segíteni, tudod? Nekem is meg kellett küzdeni sok mindennel, és szeretném, hogy tudnák az itteniek is, hogy az élet nem rossz, hanem egy kincs. Ezért vagyok itt. Meg azért, hogy még egy foglalkozást elsajátítsak. Nekem ez érdekesebb, mint a fenti élet. |
 - Ne haragudj - bocsánatkérően pilláztam felé, a szemeimet pedig nagyra nyitottam, s tökéletes kiskutya szemekkel néztem rá. - De nem igazán vagyok jóban az emberekkel - Minden egyes alkalommal mikor a Földre látogattam ért kisebb-nagyobb attrocitás általuk. Arról nem beszélve, hogyha megsejtették, hogy pontosan mi folyik az ereimbe, akkor az lett az első számú céljuk, hogy felvágjanak. Annyira pedig nem fontos számomra az emberi faj, hogy ezek felett szemet hunyjak. Mikor valakinek a kezed nyújtod, de az egész karod kell neki. Teljesen tisztában voltam azzal, hogy mekkora szegénység és éhínség volt a két világháború után, ezért döntöttem úgy, hogy segítő kezet nyújtok a rászorulóknak. Lehet én voltam a naiv, mikor azt gondoltam, hogy nem fognak ellenem fordulni, mikor megsejtik, hogy milyen vagyonra tehetnek szert a véremből. Azt a mai napig nem tudom, hogy kitől szerezhették az információt, de őszintén szólva nem is érdekel. Én nem akarom egy kalap alá venni az egész emberi fajt, viszont az több mint a 80%-ukra igaz, hogyha olyan hatalmas vagyon megszerzésére akad lehetőségük, amit eddig el sem tudtak képzelni, akkor bármire képesek, hogy azt megkaparintsák. Még ha ehhez annak is kell átvágni a torkát, aki az amputált végtagjaikon cserélgette a kötést. Többek között emiatt a kapzsiság miatt is szörnyen elítélem az embereket, még ha ez a negatív jellemvonás nem is csak rájuk illik, hiszen előfordul mikor félistenek is lesüllyednek erre a szintre. - Miután elvégeztem a feladatomat itt az akadémián, megyek is vissza az Olümposzra - Nem töltenék több időt az emberek között, mint azt a kötelesség megkívánja. Bár, az enyhítő körülmény, hogy azért ebben az intézményben nincs túl sok ember - én a képességekkel felturbózott mutánsokat is egy kalap alá veszem velük, mégha ezt nem is illene -, ahogy a papírokat láttam, a félistenek szerencsére túlsúlyban vannak. Ami az Olümposzt illeti, sosem tudnám megunni az ottani életet. Nekem az az életstílus, ami való. Néhány évtizedenként ellátogatok az emberek közé, hogy mindig meggyőződjek arról, hogy semmit sem változtak, s ugyanolyan gyarlóak, mint eddig.
- De te is eljöhettél volna ám meglátogatni - tettetett rosszallással néztem rá. - Ha tudnád, hogy milyen orgiákról maradtál le - egy hamiskás mosoly jelent meg a szám szegletében, miközben felidéztem a legutóbbit. Most nem voltunk olyan sokan, mint általában szoktunk, viszont így talán még élvezetesebb volt az egész, hiszen kényelmesen mindenkit ki tudtam próbálni, akire szemet vetettem. A dolog attól vált még érdekesebbé, hogy találkoztam egy olyan sráccal, akinek szintén az élvezetmanipuláció volt az egyik képessége. Azt, hogy a két képesség együttes használata milyen intenzív, többszörös orgazmust képes okozni, el sem tudom mondani.
- De bizony. Az összes pia az apádtól van - Tudtam, hogy Apollón is olyan számára, mint egy édesapa, de mivel ő az én apukám, ezért ha rá céloztam volna, akkor azt mondom. - Még adni akart kétszer ennyit, viszont közöltem vele, hogy nem fogok plusz egy bőröndöt pakolni az alkoholjai miatt - Így sem kevés cuccal érkeztem az akadémiára. Rengeteg ruhát és kiegészítőt hoztam magammal, a sminkekről nem is beszélve. Bár, nem terveztem túl sok szórakozást a programba, de azért ha lehetőség nyílik a kedvenc bulijaim egyikére, akkor nem fogom visszautasítani. És még véletlenül sem akartam úgy járni, hogy nincs egy eseményre megfelelő ruhám hozzá illő kiegészítővel meg sminkkel, ha pedig úgy alakul, akkor testfestékkel. - Oh, miattam nem kell. Csak megjegyeztem - megvontam a vállam. Persze az tagadhatatlan, hogy vagyok annyira hiú, hogy szívesen nézegessek egy rólam készült portrét más szobája falán. Az én házamban is vannak kirakva olyan képek, amik engem ábrázolnak, de az csak más, hogyha ez másnál történik.
- Megbíztak az olümposziak, hogy készítsek egy felmérést az iskolában tartózkodó félistenekről. És tudod mennyire szeretek ítélkezni mások felett - Többek között, ezért is én vagyok a legmegfelelőbb személy a feladatra. Az egyik kezemet Khev vállára fektettem, s az ujjaimmal cirógatni kezdtem a tarkóját. - Vagy lehet a túl sok ruha miatt - jegyeztem meg egy mosollyal az arcomon. Általában mikor találkoztunk, akkor minden "ruha" amit viseltem az aranyszínű testfesték volt. Persze voltak olyan alkalmak is, mikor látott rendesen felöltözve is, viszont ez lényegesen kevesebbszer fordult elő. - Te mit szeretsz a munkádban? Mi tart benne itt, ahelyett hogy fent élveznéd az életet? - A "fent" alatt az Olümposzt értettem. Tényleg érdekelt a válasza, ugyanis nem fért a fejembe, hogy mi tetszhett neki annyira ebben a földi létben. |
Elszoktam az olümposzi élettől, bár én sose voltam annyira elkényeztetve, vigyázni is anyu vigyázott rám azzal, hogy nem küldött a partikra. Szóval teljesen biztos vagyok, hogyha visszamennék, akkor nem tudnék mit kezdeni az ottani élettel. De azt hiszem egy dolgot nem tudtam eldobni, az pedig az volt, hogy nem négy láb fonódjon össze, hanem ha lehetséges, akkor hat vagy több. Ezt sose tudtam eldobni, szeretem a tömeget, de valahogy a partikat sose bírtam, vagy inkább azt, hogy nem rám figyelnek, ami néha azért megtudta sérteni az aranyból való önbizalmamat. Hiszen ki ne szeretné az én társaságomat élvezni? Valószínűleg azok, akik nem kedvelik a szüleimet. Volt egy személy, aki igazán felkeltette mindenki figyelmét, az arany testfestékkel, és a gyönyörű testével, így én is akartam belőle, hisz a csinos kis csecsebecsék általában a kezeim közt köznek ki. Ő is odakerült végül, bár önként táncolt a karjaim közé, de nem is bánta meg. Ugyan... ha rossz tapasztala lenne velem, akkor azon igyekeznék, hogy kijavítsam a hibáimat. De eddig nem volt semmi gond, az egyik legjobb estéimet töltöttem vele, vagy nappalom attól függ, mikor szerveztük az orgiát. A képességeinek hála maradtak olyan emlékezetes számomra, bár véleményem szerint, és még mindig egy rohadt romantikus vagyok, de akkor legjobb számomra a szex, ha szerelmes vagyok a partnerembe.
Mondjuk nem kéne szerelmesnek lennem, mert pont emiatt kerültem el az otthonomtól, vagyis részben. A féltékenység, meg az apám haragja volt az, ami igazán elűzött engem az istenek otthonából. De azt hiszem, látnom kellett ezt az életet, amit az emberek élnek. Voltak benne rossz pillanatoj, ez tény, viszont attól függetlenül szeretek itt lenne, kissé emberi lettem, ha mondhatjuk így, bár mint már azt hangsúlyoztam, lesz pár dolog, amit nem akarok elveszíteni, mert igazából akkor a saját valómat veszíteném el. Mégiscsak istenek gyermeke vagyok, arra pedig mindig büszke leszek, amíg világ a világ, és amíg el nem távozok, ami a világvége lesz.
A mostani helyem, viszont az akadémián van, ha egyszer is visszatérnek Olümposzra, akkor a visszaszoktatás jó helyen történik, hiszen itt rengeteg képességgel rendelkező ember van, arról nem is beszélve, hogy párat tényleg nagyon szívesen megfektetnék, még kérniük sem kellene. Azt nem hittem volna, hogy olyan lénnyel is találkozom, akinek szüksége van a szexre, mert anélkül belehalna. És így... a fene, nem tudom, hogy irigyeljem vagy ne, de azért biztosan egy élmény vele az a kaland. Milyen jó, hogy itt vagyok, csupa olyan emberrel találkozom, akit invitálnék az én fajta bulimra. Mondjuk most tényleg Oscar meg Dorian társaságát akartam élvezni, de semmi se fog bennem megváltozni, ha már itt van valaki. És apáimra mondva (fura lenne a keresztény istenre esküdni), csak annyit szerettem volna tőle, hogyha már itt összevagyunk zárva. Nem szeretem, ha valakihez nem tudok mit szólni, mondjuk megértem, hogyhs nem tudnak velem mit kezdeni, mert a pozitív kisugárzásommal lassan körbe világom az egész szobát. Van ilyen, de próbálok azért segíteni a helyzeten. Eléggé lemenne az önképemy hogyha esetleg pszichológusként nem tudnék segíteni olyanokon, akik a segítségemet kérik. Mondjuk ő éppen nem kúszik térden a segítségemért könyörögve.
Mondjuk, amint az ajtó kinyílt, a lány el is tűnt. Bár a hármásnak nagyon örültem volna, de Desirée-t nagyon régen láttam, így az ő társasága is tökéletes volt. Köszönni sem tudtam, olyan gyorsan esett a nyakamba. Nevetve fogadtam a puszikat. - Te is nekem! Azért haragszom, hogy nem látogattál meg - persze ez nem volt komoly, biztos megvoltak az okai, de vágytam valaki társaságára, aki a régi ismerősöm, ha már a testvéreim szartak rá. Na, rájuk haragudnék. - Csak nem..? - csillantak fel a szemeim, nagyon reméltem, hogy ezek olümposzi alkoholok, mert akkor nagyon szeretni fogom őt. Az otthonom ételei és italai még mindig a legjobbak. - Azok otthon maradtak. Talán szólhatnák Hermésznek, hogy hozza le őket - kacsintottam. Gondolva egyet, letettem a szatyrot az ágyra, s az mellé ültem, így az ölembe tudtam húzni a lányt. - Mi van veled mostanság? A festék nélkül fel se ismerlek... |
Érkezésem után az első dolgom az volt, hogy kissé otthonosabbá tegyem a szobámat. Őszintén szólva rosszabbra számítottam, ezért kellemes meglepetésként ért, ami elém tárult. Persze még e sem ért az Olümposzi palotámban lévő hálószobám nyomába. Nem mintha egy lapon lehetne emlegetni az Akadémiát meg az Olümposzt. Hoztam magammal álompuha arany színű ágyneműt, azt amit a szobához adtak, be is dobtam az egyik szekrény legaljába. Tettem le, szintén arany színben pompázó szőnyegeket is. Mire végeztem a kis átalakítással, már le sem tagadhattam volna, hogy ez az én szobám.
A következő utam az iskola vezetőségéhez irányult, akikkel pontosan ismertettem, hogy mi célból vagyok itt, illetve hogy milyen módon fogom elbírálni az Akadémia félisteneit. Nem csupán a tanulókról kell véleményt írnom, hanem a tanárokról és a személyzet többi tagjáról is. Azért engem küldtek erre feladatra, mert elég szigorú vagyok ahhoz, hogy értékítélet mentesen alkossak értékelést. Elkértem minden félisten aktáját, amik jelen pillanatban az íróasztalomon hevernek abc sorrendben. Holnap, ha elkezdem őket átolvasni, akkor majd az ön-és közveszélyességük szerint fogom csoportosítani őket. Nem úgy tervezem ezeket a vizsgálatokat, hogy behívom őket egy irodába, hanem ha alkalmas pillanatot látok arra, hogy megejtsük ezt a beszélgetést, akkor odamegyek hozzájuk. Természetesen egy olyan tanulót sem környékeznék meg ilyen szempontból, akinek még nem volt alkalmam alaposan áttanulmányozni az aktáját. Illetve még elvégzek egy további kutatást is olyan információkért, amiket valamilyen oknál fogva kihagyhattak a kartotékokból. Imádom az ilyen szaftos kis titkokat, ezért remélem, hogy jó párra rá fogok bukkani.
Természetesen egy pillanatra sem feledkeztem el az én drága barátomról, aki szintén ennek az intézménynek a dolgozója. Már rég nem láttam Khevost, ezért még jobban vártam, hogy végre megérkezzek. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt, amiért több éve nem látogattam meg. Mindig csak halogattam, hiába tűztem ki dátumokat, mikor eljöjjek hozzá, sosem tudtam rávenni magam, hogy lejöjjek a Földre. Aki ismer az tudja, hogy az emberek miért is nem a szívem csücskei. Így viszont, hogy muszáj volt eljönnöm, az első estémet nem is lettem volna hajlandó mással tölteni, csak Khevossal. Az Olümposzról hoztam egy üveg mennyeien finom bort és több üveg sört is ajándékba neki. A bort azt magam miatt is hoztam, mert én nem rajongok a sörért, így viszont én is tudok mit inni. Nem mintha a sört nem innám meg, ha nem lenne más alkoholválaszték.
Miután megtudtam a megfelelő szobaszámot, arra vettem az irányt. Kaptam egy térképet az iskoláról, amit áttanulmányoztam az érkezésem után, így teljesen képben voltam, hogy merre kell mennem. Ehhez hozzájárult az is, hogy remekül tájékozódok és hogy egy szárnyban voltak a szobáink. Kopogás nélkül nyitottam - volna - be a szobába, ha nem lett volna zárva az ajtó. Nem rendelkeztem emberfeletti erővel, ezért betörni nem tudtam volna, de erre nem is lett volna szükség. Az egyik kezemből a zárnyelvre irányítottam a Nap erejét, ami pillanatokon belül olyan szinten roncsolta a fémet, hogy az szinte magától kinyílt. - Meglepetés! - tártam ki az ajtót és léptem be a szobába. Nem lepett meg különösebben, hogy társasága van, sokkal inkább azon illetődtem meg, hogy még egyikőjük sem volt meztelen. A lány még egyszer elnézést kért Khevtől az ajtó miatt, aztán el is tűnt a folyosón. Belöktem a lábammal mögötte az ajtót. Leraktam a piákkal teli szatyrot a székre, aztán a srác nyakába ugrottam. - Szia bébi - szélesen elmosolyodtam és nyomtam pár puszit az arcára, de volt amelyik a száját érte. Már olyan sok minden történt köztünk és olyan szoros a kapcsolatunk, hogyha az ajkaira adok egy puszit vagy akár csókot, az olyan természetes nálam, mint másnál a puszi egy barát üdvözlésére. - Nagyon hiányoztál már - mormogtam a nyakába, miközben szorosan magamhoz öleltem. Teljesen látható volt rajtam, hogy mennyire repes a kis szívem, hogy újra láthatom. - Hoztam egy kis ajándékot - a szatyorért nyúltam, amit odaadtam Khevnek. - A bor, csak idézőjelben a tiéd, mert azt igazából magamnak hoztam - angyalian mosolyogtam rá. Lehuppantam az ágyra, a lábaimat egymáson kereszteztem, a kezeimmel pedig megtámaszkodtam a hátam mögött, közben pedig körbenéztem a szobába. - Eléggé bánt, hogy egy rólam készült aktot sem tettél ki - rosszallóan néztem rá. Talán túlzottan is szeretem nézegetni meg mutogatni magam, de mi is ezzel a baj? |
Mint már mondtam, bennem nincs félelem vagy szégyen. Ez már hamar kiderült, sőt a születésem után pár évvel ez már gyorsan kiderült, csupán annyitól féltem, hogy Apollón lenyakaz engem, hogyha egy rossz szót is mondok, vagy olyat, amit nem kéne csak úgy kimondanom. Szóval leegyszerűsítve csak a haláltól rettegtem annyira. Igazából a Földön jobban voltam veszélyeztetve, mint az istenek között. Bár tény, hogy az emberek nem voltak azért oda, hogy én gyorsabban gyógyulok, mint ők, meg hogy a az évek kicsit se látszottak meg rajtam. Az ugyan kicsit érdekes számomra, hogy az sose volt baj senkinek, hogy a nyelvemet meg tudom hosszabítani. Bár csodálatos dolgokat vagyok kępes vele művelni, ha értitek mire gondolok.
Felcsillantak a szemeim, mikor kiderült, hogy tényleg új ember itt. Szerettem ismerkedni, főleg olyanokkal, akiknek van valamilyen képességük. Persze, az évek alatt nekem se volt nagyon felhőtlen az itteni lét. Valakit elfogott a féltékenységi roham, mikor megtudták, hogy engem igenis szerettek - főleg Apollón és Dionüszosz - őket meg kidobták, mint valami szemetet. Én meg nem tudtam, hogy szimuláljak bűntudatot, mert amúgy nincsen, nem tehettem arról, hogy olyan elcseszett vagyok, mint a drága apáim, meg a többi isten. Három isten nevelt engem, perszehogy olyan leszek, mint ők. - Mikor végeztem? Tudod nincs olyan jó memóriám, de azt tudom, hogy kétezres évek elején töltöttem itt 3-4 évet - az évek számomra tényleg túlságosan gyorsan teltek, és néha azt se tudtam milyen nap van, bár ez tényleg nem azért volt, mert nem alkalmazkodtam, csupán sokszor olyan járt a fejemben, ami miatt a dátumokat is elfelejtettem. - Ez se jobb kérdés - mosolyogtam - Fogalmam sincs, Apollón sosem mondta el, melyik nap születtem meg - vontam meg a vállam. Igazából így kimondva egészen érdekel is engem, de most nincsenek közelben, hogy ezt megválaszolják ezt nekem, bár mindegyis is nekem most ebben a helyzetben, a lány érdekesebb volt.
Majdnem elröhögtem, mikor megláttam az ábrázatát, nem ezt várják tőlem, hogyha a képességeimről beszélek. Mindenki valami nagyon pusztítót vár, neg olyant, amivel a világvégét lehet okozni, míg én csupán tintával tudok manipulálni, bár így is szépen elbántam azokkal a katonákkal, akik végezni akartam velem. - Öröklét a legjobb - gondolkodtam el magamnak. De én amúgy sem vagyok valami harcos típus, hogy itt kéne nekem olyan képesség, amivel tudnék más embereknek ártani. Maradok annál, hogy mások végzik ezt helyettem. - Hát... - a kezemet átváltoztattam, hogy tudjam mutatni, hogy mire is vagyok képes, majd lapossá tettem ezt. - Így tudom az egész testemet változtatgatni - magyaráztam neki.
Fogalmam sem volt, hogy hogyan fog reagálni arra, hogy én itt egy darab textilben mászkálok, mint valami hülye gyerek, dehát na, nincs sehol a közelben semmi nadrág. De szerencsére nem akadt ki, vagyis nem mondta ki, ha mégis. - Tudom, de ki is jár, ha már pszichológus vagyok itt - vigyorogtam. Amúgy is kell ez a magán tér nekem, mert ha nem foglalkozhattam volna magammal úgy, ahogy azt akarom, mert a szobatársam panaszt tenne. Bár mikor itt tanultam, akkor nem bánta az a személy, sőt élvezte is.
- Nincs mit - vigyorogtam. Nálam ez egészen alapvető dolgok voltak. Csupán néztem ahogy letörli a vért, kicsit meg is babonázott, nem tudom, vonzódom a fura dolgokhoz. Érdekelt, hogy miért vágta rá ilyen gyorsan, de ezért nem fizetnek. - Oh, értem. Bár nem mondom, nem ez a legjobb, a szölőt jobban szeretem - igen, a bort nem annyira kedveltem, de a szölő... fosásig tudnám enni.
- Khevos - mutatkoztam be - De amúgy mindenki Khevnek hív - még Ophy becézett így, mikor még nem volt halálosan féltékeny rám. - Amúgy szerintem itt leszünk egy ideig, mert rajtunk kívül mindenki alszik - húztam el a szám. - Szóval szeretnéd, hogy meséljek, vagy bekuckózol a sarokba? - rengeteget tudtam dumálni kitalált és valós sztorikról. - Azért örülök, hogy van egy kis társaságom. |
 Én mindig is zokon vettem, hogyha se szó, se beszéd, belegázoltak a személyes terembe. Tehát, hogyha a sráccal való szituáció fordított helyzetben lenne, akkor én biztos másodpercek alatt kipaterolnám a szobámból, még ha ehhez az is kellene, hogy letépjem az ajtót a helyéről. Mivel nagyon nehezen nyitok mások felé, ezért ahhoz is kell egy kis - vagy több - idő, még megszokom, hogy valakivel mondjuk meg kell osztanom a szobámat. Mentségemre szóljon, eddig elég rosszul jártam szobatársak terén. Az első, akivel szinte egy kis lyukon osztozkodtunk, egy pitiáner tolvaj volt, aki képes volt szemrebbenés nélkül végignézni, ahogy engem elevenen megnyúznak az ő tettei miatt. Aztán jött a ráadás, mikor Vlad ágyához bilincselve töltöttem a napjaimat. Azért ezek elég mély nyomot hagytak bennem ahhoz, hogy feszengjek idegen férfiak társaságában. Főleg, hogyha a hálószobájukban vagyunk kettesben. Amúgy sem szerettem zavaró tényező lenni, most pedig úgy éreztem magam, hiszen megzavartam a srácot olvasás közben. Lehet mások emiatt nem éreznék kellemetlenül magukat, mert úgy állnának hozzá, hogy az olvasás nem lehet olyan halaszthatatlan tevékenység, amit ne lehessen felfüggeszteni más társasága kedvéért.
Lényegesen megkönnyebbültem - ez pedig az arcomon is remekül tükröződött-, mikor nem akadt ki a leszakított kilincs miatt. Természetesen meg lett volna minden oka a felháborodásra, bár azért ezen a helyen történnek durvább dolgok is a kilincsek leszakításánál. Ha már csak abból indulunk ki, hogy milyen sokféle ember jár ide, különböző képességek tárházával, amik nagy részével könnyedén olyan kárt tehet másban, ami nyolc napon túl gyógyuló. Ha pedig azt vesszük alapnak, hogy az Olümposzi istenek szép beltenyészetet hoztak össze, ezért elég nagy az esély arra is, hogy az itteni görög félistenek legalább 5%-a rendelkezik pszichopata vagy szociopata hajlamokkal. És lehet, hogy most keveset is mondtam azzal az 5 százalékkal.
- Igen - bólintottam. Nem tartottam fontosnak megosztani vele, hogy én nem tanulási célzattal érkeztem az Akadémiára, hanem mert a háború istene vérben forgó szemekkel támad nekem, amikor csak lehetősége van rá. Reméltem, hogy legalább egy kis időre menedékül szolgálhat az iskola. Nem voltak hiú ábrándjaim, tudtam, hogy az apám itt is rám fog találni, csupán azt nem tudni, hogy mikor. Remélhetem, hogy inkább utóbb fog ez megtörténni, de eddig az életem során nem voltam túl szerencsés. Ha csak nem változik ilyen tekintetben a helyzet, akkor mielőtt még megtanulnék eligazodni az Akadémia területén, már az apám itt is lenne, s éppen felforgatná a helyet utánam. Na, nem mintha hagynám, hogy bárkinek is ártson amiatt, mert én elbújtam. Ha megint elborulna az agya, akkor önként vele tartanék, mert nem akarnám, hogy másokat sérülés érjen, az apám irántam érzett gyűlölete miatt. De ne is gondoljunk az ehhez hasonló negatív végkifejletekre, még a végén bevonzom magamnak, amit a legkevésbé sem szeretnék. - Mikor végeztél? - Meg sem próbáltam besaccolni a korát, mert a külsejére nem hagyatkozhattam ilyen téren. Más alapján pedig nem is nagyon tudtam volna megítélni az életkorát. - Vagyis... hány éves vagy? - tettem fel gyorsan egy újabb kérdést. Ez azért lényegesen jobban érdekelt, mint hogy mettől meddig koptatta az iskolapadot. Nem kezdtem el tippelgetni, inkább egyenesen rákérdeztem a dologra.
Mikor közölte, hogy majd kifolyik az ajtórésen, a magasba emelkedett a szemöldököm. Arra rájöttem, hogy ez valamelyik képessége lehet, viszont egyszerűen nem tudtam normálisan elképzelni a jelenetet, ahogy valamilyen folyékony anyaggá teszi magát. Mikor mégis megjelent ez a lelki szemeim előtt, egy víztócsa alak jelent meg, aminek pislogó szemei vannak. Szörnyen humorosnak találtam, ezért egy széles mosoly ült ki az arcomra. - Gondolom nem ez a leghasznosabb képességed - Legalábbis hirtelen nem jutott olyan helyzet eszembe, mikor ez a folyékony maszlaggá válása lehetne az ütőkártyája. Hacsak nem valahonnan való kijutásról van szó, olyankor ez azért elég jól jöhet. - Hogy nézel ki, mikor ilyen folyékony maszlaggá változol? - Tettem fel a millió dolláros kérdést, mikor már nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Arra már nem kértem meg, hogy demonstrálja is, csak reménykedtem benne, hogy a vizuális szemléltetési technikát alkalmazza.
Nem akartam bámulni, mikor kimászott az ágyból, de azért egy futó pillantást megengedtem magamnak. Igazából nem a félmeztelen férfi test látványa volt, ami zavarba hozott, sokkal inkább az, hogy a srác idegen volt a számomra. Nem tudtam, hogy milyen képességei vannak, ahogy azt sem, hogy vajon mennyire könnyen pattan el a fejében egy húr, emiatt pedig kiszolgáltatottnak éreztem magam, annak ellenére is, hogy valószínűleg meg tudtam volna védeni magam vele szemben. - Nagy mázlista vagy ám a saját fürdőszoba miatt - Nem feltétlenül a nagyobb tér miatt voltak a tanári szobák jobbak, hanem a privát mosdó miatt. Azért kellemesebb lehet úgy fürödni, hogy senki sem veri az ajtót, hogy siessél már, mert különben rád töri az ajtót. Nem indultam felfedezőútra a szobájában, ugyanott álltam, ahol eddig is, viszont újra szétnéztem, most sokkal alaposabban. Azonban annyira még nem oldódtam fel, hogy önállósítsam magam és kincsvadászatot tartsak a cuccai között. - Köszönöm szépen - elvettem tőle a törülközőt, aztán kerestem egy tükröt a szobájában. Tudtam, hogy véres az arcom a hústól, de arra nem számítottam, hogy a nyakamra is folyt a vörös folyadékból. Ahhoz képest, hogy úgy nézek ki, mint aki éppen most tépett szét valamit, teljesen nyugodtan kezelte a helyzetet a srác. Letörölgettem az arcomra és nyakamra száradt vért, aztán visszavittem a fürdőbe a törülközőt. - Csak nyers hús - vágtam rá a kelletténél talán kicsit gyorsabban is. Bár, jelen helyzetben tényleg marha volt, de azért néha megszoktam engedni magamnak az emberhúshoz hasonló bűnös élvezeteket. Annál pedig még soha nem kóstoltam finomabbat. - Annyira nem rajongok az emberi kajákért, de azért köszi - Lehet, hogy egy szál ropi még nem ártott volna meg, de nem igazán mertem kockáztatni, ugyanis a legutóbbi alkalommal, mikor emberi táplálékot vittem be a szervezetembe, akkor olyan rosszul lettem, hogy azt hittem, hogy ott vége a dalnak.
- Amúgy Eden vagyok - mutatkoztam be, mikor eszembe jutott, hogy nem is tudtam a nevét. Bár, nem kérdeztem konrétan rá, de azért reméltem, hogy van benne annyi jómodor, hogyha bemutatkozik neki valaki, akkor viszonozza a gesztust. Eddig egész rendesnek tűnt, ezért nem gondoltam volna, hogy hirtelen elkezdene bunkózni vagy hat lakat őrizne olyan fontos titkokat, mint például a keresztneve. |
Elég fiatalon megtanultam, hogy semmin se rágódjak, mert az csak megárt nekem. Nem voltam az, aki valaha is aggódott, félt, haragudott... lehet mondani azt, hogy kissé lapos a személyiségem, de a negatív érzelmekbe való kapaszkodás... az más valakinek a baja. Nekem itt nincs ilyen, kikopott az idők során. Túl sokat láttam ahhoz, hogy ilyeneken tudjak parázni, vagy csak egy kicsit is aggódni ezek miatt. Ne feledjük, hogy a nevelő apám - se az igazi - nem rendelkezik a legjobb temperamentummal a világon. Igazából nemigen tudok olyan görög isten mondani, aki olyan nyugodt, mint egy betépett nyuszi. Én se vagyok az teljesen, de én csak a túlélésért öltem. Amúgy sincsen olyanom, mint a lelkiismeret, gyászolni se szoktam. Akinek meg kellett halnia, annak ott a vég. Mondjuk én szeretem a saját életemet, de csak négy ember eltávozását tudnám rosszul megélni. Fogalmam sincs, elég gyorsan túl szoktam lépni a dolgokon, ilyen élethossz alatt nem lehet sok mindenen rágódni, mert abba biztosan belebolondulnék. Lehet szégyenkeznem kéne az apáim tettei miatt, hogy milyen férfiak, milyen torz személyek, szemdüllesztő cselekedeteik voltak. Nem hiszem, hogy változtak. Nem hiszem, hogy egy akkori gyereknek kéne megakadályozni apja tetteit. Szerettem, szeretem az életemet; nem akartam, hogy gyorsan legyen vége, még ha néha unalmas.
Nem is azt mondom, hogyha részt vettem volna a rítusokon, jobb lett volna az élemet, sőt lehet, hogy szétszedve végezném, mint sokan mások. Talán az anyám látta jónak azt, hogy inkább más nevel fel engem, de nem baj, amúgy látogattam őt is, mikor már nagyobbacska voltam. Mondjuk én nem is kedveltem ezeket a bulikat, hogyha élhetek modern szóval, ilyen dologra. Nekem megvolt a sajátos csoportos élményeim, annyi különbséggel, hogy nem volt senki ott veszélyben - orgiák. Végülis még mindig apjai fia vagyok, csak épp más csoportos dolgot kedvelünk. Érdekes módon, mindhárom szülőm kapcsolódik a színházhoz, míg én csak egyszer voltam csupán vándorszínész.
Elkanyarodtam a tárgytól, mint az a szokásommá válik, hogyha belemerülök a magam boncolgatásába. Saját magamat nem értem néha, szóval némelyik esetben eltűnődöm, hol s hogyan lettem olyan, amilyen. Én a nagyszerűséget használnám, de emiatt, azt hiszem sokan szidnának. Lehet mondani, hogy ezzel nem kéne foglalkozni, mert haszontalan, s lehet igaz is. Csak az van, hogy szeretek jó benyomást kelteni, nem szeretnék senkinek az ellensége lenni. Bár biztos vagyok benne, hogy a nyugodtságommal is falmászásra küldök pár embert. Főleg olyan diákokat, meg ügynököket, akik nem önszántukból jöttek hozzám, hanem valaki beutalta hozzám, bár ez ritkán van, véleményem szerint.
Szóval ott voltam, hogy... nem voltam se dühös, se frusztrált, mert valaki éppen majdnem rám törte az ajtót. Az, hogy meg akarna ölni elég valószínűtlen, ha ilyen gyorsan ellepte az arcát a pír. Az is lehet, hogy kurva jó színész, de még mindig nem hiszem, hogy azért jött ide, mert ki akarna engem nyírni, vagy épp megkínozni. Az utolsó mondjuk az ő részéről kicsit sem lenne olyan érdekes, meg élvezetes, inkább nekem lenne az, ami azt illeti. Az iskolai területén úgyis tilos az ilyen kis huncut dolgok. Így, miután kiveséztem a dolgot, tökéletes biztonságban érzem magam, mint mindig, az optimista napjaimon.
Jólesően hümmögtem azon, hogy van egy kis társaságom. Nem engedem, hogy ezt a mondatot félre lehessen érteni, nem akarok semmi rosszat vele csinálni, nem vagyok az erőszak híve, legalábbis az ilyesfajtáé. Eléggé nyugodt fajta vagyok, s az élvezeteim közé nem tartozik az, hogy itt valakit megerőszakoljak. A szadomazo-ból nekem a mazo jutott. Azt hiszem ilyen sosem leszek, aki állandóan irányítani akarja a másikat, extrémen. Meg az sem vagyok, aki utálná az összes földi lényt, mert jobbnak hiszi magát. Tény, vannak a világon ronda foltok, de az éveim során annyiszor találkoztam jó emberrel, hogy nem hiszem, tudnám utálni őket.
Az első bocsánat kérés féleségén nem nagyon reagáltam, nem is tudtam volna reagálni, mert egyszerűen nem haragszom, nem tudok haragudni, ha itt tartunk. Legyintettem egyet tehát, hogy ne is foglalkozzon vele. Ha nem most merülök el Oscar Wilde világában, akkor holnap, holnapután, vagy a következő napokban. Szeretem kihasználni az alkalmakat, és nézni, hogy mi lesz ebből az egészből. Nem tudnám azt mondani; "Húzz ki a szobámból, jobb dolgom is van"... Ez hazugság lenne, amire ugyanúgy képtelen vagyok, ha már itt vagyunk. Inkább hallgatok el dolgokat, de azt hiszem nem vagyok abban a helyzetben, hogy mindenképp mást mondjak az igazságon kívül.
Amikor leszakította a kilincset, először döbbenet ült ki az arcomra, majd egy mosoly, amit el kellett takarnom, nehogy rosszul érezze magát a lány. Sajnos nem mondhatom azt, hogy ez volt a legjobb szórakozásom évek óta, mert azért szeretem a napjaimat, és néha tudok magamnak szórakozást kelteni, ha nagyon próbálkozom, de azok a legjobbak. Azt megmondom, hogy élveztem azért a műsort, nem mindenki szakítja le az ajtóm kilincsét. Jó, az Akadémián sok embernek van emberfeletti ereje, de nem nagyon szoktak ezzel hozzám betörni, ahogy mondom. Elég nyugodt hely ez, személyzetként. Ugyanis ez még mindig egy iskola, emberi lények gyűjtőhelye, így biztosan megfordul pár gonosz lélek.
- Semmi baj - bizonygattam tovább, hogy már voltam rosszabb és kínosabb helyzetben is. - Új tanuló? - szokásom a nyilvánvalóra rákérdezni, de azért rákérdeztem. Szeretek új arcokat látni. Bár lehet néhánnyal találkoztam már, csak az arcmemóriám néha tart kukás napot, mikor az ilyeneket távolítja el. - Én is itt tanultam, tudom milyen - ez a baj a bentlakásos sulikkal, néha még a legjobb labirintusok is megirigyelik a szerkezeteiket. Mondjuk nem vagyok eltévedős, hogyha az lennék, akkor el tudom magamról képzelni, hogy az Olimposzon is eltévedtem volna. - Majd kifolyok az ajtórésen - vontam meg a vállam, mintha a legtermészetesebb dolgot mondtam volna el neki.
Ránéztem, majd saját magamra, mikor azt kérdezte, hogy kérhet-e zsebit. Az a gond ezzel az egésszel, hogy én magam se tudom hova raktam, így nem tudnám odairányítani, meg egy zsebkendővel meg lószart se lehet leszedni rendesen. Csak neki lesz zavaró, ha én innen kimászok. Nálam ott kezdődik, mikor egy nyilvános korbácsoláson, túlságosan élvezi az isten fia a dolgot, erre pedig a teste is reagál. Lassan hát kimásztam, és a fürdőszobába mentem. Nem aggódtam, hogyha kedve lenne kutatni a szobámban. A legrosszabb, amit ott találhat az síkosító, óvszer és pár erotikus iromány a gépemen.
Egy vizes törülközővel tértem vissza, majd átnyújtottam neki. - Kannibál vagy csak nyers hús? - bár már elég sötét volt, közelről meg tudtam állapítani, hogy az arcán vér van.
- Esetleg ropit? |
Attól függetlenül, hogy csak azért jöttem az Akadémiára, hogy mentsem a bőröm a saját apámtól, nagyon jól érzem itt magam. Bár, még csak pár napja vagyok itt, ezért lehet korai lenne még kijelenteni azt, hogy milyen remek ez a hely, hiszen nem sok mindent tudok róla, illetve a többi tanulóról. Az azonban mindenképpen hatalmas pozitívum, hogy ameddig az Akadémia területén maradok, addig az apám nem tud ártani nekem. Persze ez csak egy átmeneti megoldás, hiszen nem élhetem le a hátralévő életemet az iskola falai mögött. Egy részem még reménykedik abban, hogy az apám idővel megbékél, viszont belül pontosan tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni, ugyanis számos alkalommal, csak azért jelent meg, hogy rosszabbá tegye a helyzetemet. Azzal pedig, hogy elcsentem a kedvenc fegyverét, csak tovább rontottam a dolgon. Talán nem is volt ez olyan jó ötlet, de már nem lehet visszacsinálni. Így legalább van egy olyan fegyver a birtokomban, amivel kárt tudok tenni benne. Bármennyire is gyűlölöm őt, abban közel sem vagyok biztos, hogy képes lennék elvenni az életét, hogyha arra kerülne a sor.
Az első néhány napom azzal telt, hogy az iskolával ismerkedtem. Igyekeztem minél több mindenkivel kialakítani egy kezdetleges barátságot, viszont ez nem volt túl egyszerű, ugyanis sosem voltam az a kezdeményező típus. A szobatársammal nagyon jól kijöttem, eléggé hasonlított a személyiségünk, így könnyedén megtaláltuk a közös hangot. Mivel egyelőre ő volt az egyetlen "stabil pont", ezért általában vele járkáltam ide-oda. Igyekeztem elkerülni a balhésebb alakokat - akikből jóval több akadt, mint azt elsőre gondoltam - nem mintha ne tudtam volna megvédeni magam, de egyszerűen nem akartam már az első hetemet valami balhéval indítani. Inkább hagytam, hogy azt gondolják rólam, hogy teljesen ártalmatlan vagyok, mert ha mégis belém kötnének, akkor nagyot nézve tapasztalnák meg, hogy nem is vagyok olyan könnyű célpont, mint azt először hitték.
A mai napom elég mozgalmasan telt, ugyanis az óráim után beültem a könyvtárba, ahol elkészítettem a házi feladataimat, majd elmentem edzeni. A tusolást elég későn sikerült befejeznem, már bőven zajlott a vacsora. Nagyon siettem az étkezőbe, viszont így is alig találtam már kedvemre való húst. Nem én voltam az egyetlen diák, aki nyers húst evett, de azért nem is voltunk olyan sokan. Gondolom részben ezért - de aztán ki tudja - nem pakoltak ki túl sok nekünk való húst. Én ráadásul elég válogatós vagyok, emiatt a tányérom üres maradt. Úgy terveztem, hogy akkor most kihagyom a vacsorát és a reggelihez az elsők között jövök le, hogy ne tudják elcsenni előlem a finom falatokat. Persze még mindig ott volt a vér, amit használhattam táplálékul, viszont azt csak közvetlenül forrásból - tehát az egyénből - szerettem inni. Egyelőre pedig még senkivel sem voltam olyan kapcsolatban, hogy megkérhessem arra, hogy megkóstolhassam. Gyorsan ágyba bújtam és igyekeztem még azelőtt elaludni, hogy úgy igazán megéheznék.
Az éjszaka közepén arra ébredtem fel, hogy hangosan korog a gyomrom. Fél órán át még forgolódtam, azt remélve, hogy sikerül visszaaludnom, de nem jött össze. Egy bosszús sóhajjal másztam ki az ágyból, a pizsimre felvettem egy pólót és egy melegítőalsót - közben igyekeztem nem felébreszteni a szobatársam - aztán elindultam a konyha felé. Már annyira éhes voltam, hogy az sem érdekelt, ha valaki meglát. Az agyaraim az ajkaimat karcolták, ezért gyorsítottam a lépteimen. A konyhába érve kerestem két nagy szelet véres húst, azonnal beleharaptam az egyikbe, s egy jóeső sóhajjal konstatáltam, hogy mennyire finom.
A visszafelé vezető út már közel sem volt olyan egyszerű, mint idejutni. Sötétben az összes folyosó és lépcső egyformának tűnt, általában jól tájékozódok, de mikor harmadjára fordultam be rossz folyosóra - hiába próbáltam kinyitni a szobaszámunk ajtaját, az zárva volt, tehát nem az én szobámba próbáltam bejutni - teljesen összekavarodtam. Már a második hús felénél tartottam, mikor végre sikerült találnom egy olyan ajtót, amin azonos volt a szobaszám, ráadásul nyitva is volt. Teljesen biztosra vettem ezek után, hogy ez az én szobám, azért anélkül, hogy körbenéztem volna bezártam magam mögött az ajtót és elindultam volna az ágyam felé, csak hogy az nem volt ott. Ekkor már kezdett gyanús lenni a dolog, mikor azonban meghallottam egy férfi hangját, már biztos voltam, hogy rossz helyen vagyok. - Basszus, ne haragudj - ahogy a srácra néztem és rájöttem, hogy félmeztelen és valószínűleg nem sok minden van rajta a takaró alatt sem, még jobban elvörösödtem. Megragadtam a kilincset, viszont zavaromban elfelejtettem elfordítani a kulcsot, mielőtt megrántom a kilincset, így ez a szörnyen béna mozdulatsor azzal végződött, hogy leszakítottam az ajtóról a kilincset. Az arcom már a paradicsom színét öltötte magára, pár másodpercig meg sem fordultam, csak vártam, hogy elnyeljen szégyenemben a föld. Természetesen ez nem következetett be, ezért én is kénytelen voltam szembenézni a társaságommal. - Nagyon sajnálom - mondtam elnézéstkérő pillantások közepette és letettem a kilincset az ajtóhoz legközelebb lévő polcra. - Még új vagyok - magyaráztam, mintha ez azt is megválaszolná, hogy miért vagyok ilyen béna. - és minden folyosó annyira egyformának tűnt. Biztos valahol eltévesztettem egy lépcsőt vagy kanyart - Ehhez kétség sem fért, hiszen ha nem így lett volna, akkor én sem álldogáltam volna most szörnyen zavarban egy idegen srác szobájában. Közben lenyeltem a hús utolsó darabját is, így már semmi olyan nem volt nálam, amivel matathattam. - Igazából ki tudnám törni az ajtót, de gondolom azt nem szeretnéd - Azért egy letört kilincset könnyebb megjavítani, mint egy törött ajtót. Futólag körbenéztem a szobában, a tekintetem azonban megakadt a tükörképemen. Tiszta vér volt a szám környéke. Így azért nem nyújhattam valami bizalomgerjesztő látványt. - Esetleg kérhetnék egy papírzsebkendőt? - Bár, már rászáradhatott annyira az arcomra a vér, hogy ne jöjjön le teljesen egy sima zsepivel. De ez is jobb, mint a semmi. |
Igazán nem jó nekem, hogy éppen az öröklétet kaptam meg, mint az egyik képességemnek. A Földön szinte mindent kipróbáltam, amit tudtam, és amiért nem néztek engem hülyének. Na jó. A legtöbb dolog, amit csináltam meglincseltek volna, hogyha kikürtölöm a világnak. Nem szerettem volna máglyán, akasztáson végezni, mert boszorkányság miatt itt elintélhenek. Mégis túl kellett kreatívkodnom magamat, mikor új neveket kellett kitalálnom. Fura, mert a Khevos-ra mindig jobban hallgattam, mint bármelyik felvett nevemre. Pedig az igazit, fogalmam sincs mióta nem használtam, jó mondjuk, az akadémián felmertem vállalni, meg itt azért nem fognak furán nézni, ha éppen azt mondom, hogy Dionüszosz fia vagyok.
Unatkozom. Talán ez nem olyan meglepő dolog, miután fecselltem, hogy a halhatatlanság nem nekem való. Túl sok mindent kipróbáltam, tanultam már, bár biztosan van még olyan, amiről nincs semmi fogalmam. Mondjuk az állatok hátsójában nem turkálnék, köszönöm szépen. Maradnak nekem azok a munkák, ahol az agyamat kell használni, nem a fizikai erőmet. Igaz, egy asztalt azért össze tudok dobni, hogyha éppen arra lenne szükségem, viszont azért nem mondanám magamat egy ezermesternek. Azonban azt hiszem a fizikaikat is lassan ki kell tanulnom, hogy ne unjam magamat halálra a világvége előtt. Az akadémia jó hely, de ahogy ismerem magam, ezt is megunom.
Nappal még feltalálom magam, mert akkor legalább van munka. Néhányszor csak annyi, hogy lecsekkolom, hogy a kedves kolléganőmnél minden rendben, esetleg meghívhatom-e egy kávéra, vagy valami erősebbre. Aztán ennyi. Jó az igaz, hogy ügynököket, és a hivatal munkásait többször irányítják hozzám, mint a diákokat. Két okból, Mareth az iskolapszichológus, csupán én szoktam szorgoskodni, ha kell, vagy nagyon súlyos esetleg az eset, ha vagyok olyan unatkozós, hogy önként momdjam ezt. Bár amíg itt lehetek az akadémián, akár a padlót is fényesre nyalom nekik, ha azért adnak szállást, s minden más kis jóságot. Nem vagyok nagy igényű, csupán szeretem az újdonságokat.
Ropit már ettem az életben, s Dorian Gray-t már hatszátnyolcvanadik alkommal olvasom el. Nem, nem viccelek, tényleg ennyiszer olvastam el. Mondjuk a jó könyvekkel úgy vagyok, hogy ezeket akár az életem mindennapom részévé is tenném. Persze, ez is szubjektív, valakinek egy most írott szerelmes könyv is jó. Valakinek még a Sötét Ötven Árnyalata is. Ezek nem vonzanak, lehet azt mondani, hogy régi módi vagyok, vagy az elvárásaim vannak az Olümposz csúcsúra van elhelyezve, ami talán igaz is. Túl sok könyvet olvastam el, hogy ne ott legyen. Oscar könyveiben eddig nem csalódtam, így tényleg ez volt a legjobb opcióm az éjjel elütésében.
Szóval a ropit rágtam, teljesen elfeledkeztem, hogy ez nem toll, és a tetejét rágcsálom éppen. Így merültem bele Oscar megírt soraiba. A könyv közepén tartottam, azt hiszem, mikor felfigytam ahogy nyílik az ajtó, és olyan gyorsan is csukódott be. Dorian-t olyan gyorsan lecsaptam az ágyra, mintha éppen pornót olvastam volna. - Önbizalmat simogató, hogy hozzám rontsz be, de épp nem alkalmas - mármint nem az zavart, hogy a pizsamám volt rajtam, ami az alsó gatyám volt, de a lány ezt nem láthatta, takaróba burkoltam magamat. Mindegy is, kettesben akartam lenni a nosztalgiát előhozó öszetett szöveggel. Sóhajtottam. Új helyzetbe tornáztam magamat. Ülve átkaroltam a térdeimet. - Csücs le hozzám, miért tévesztettél szobaszámot? Meg úgy egy egész szárnyat. |
Nevaeh Eden Phoebus & Alexander Khevos Camden & Desirée Bellisario |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
