|
Témaindító hozzászólás
|
2018.10.12. 19:12 - |
Aimé Labella & Cathal Price Galbraith |
[9-1]
 - Te jobban bírod őket mint én, ha te csak néha napján ácsingózol ilyen képesség után - ráztam meg vigyorogva a fejem. Kb minden egyes ilyen unalomhegyen úgy éreztem, hogy minden egyes tanár rendelkezik az én altatós képességeimmel. Elég volt három mondatot elmondaniuk, hogy félig már aludjak, és ezek ráadásul pont azok voltak, akiknek fel sem tűnt, ha fél órát pofáztak a semmiről. Esküszöm ezek miatt a selejtek miatt húzódott el az összes ilyen kis gyűlés. Már többször is megfordult a fejembe, hogy elaltatom az egész bagázst, aztán az álmaikba ültetem a tanári értekezletet, de az sajnos túl sok energiát emésztett volna el, ráadásul ki tudja kire nem hatott volna valami másik - talán számomra még sosem látott - képesség miatt. Egyébként ezekre a remek megbeszélésekre mindig egy halom kijavítandó dolgozattal, tele rajzolni való papírral, és egyéb papírmunkával érkeztem. Így legalább nagyjából hasznosan tölthettem el az egyébként kieső időt.
Az volt a baj, hogy néha találkoztam azzal a kellemetlen jelenséggel, hogy egy-egy diák többet tudott nálam biológiából. Igen, az ilyen helyzet szívás volt, de simán túl tudtam magam rajta tenni, illetve lehetőséget adtam az adott diáknak, hogy kiselőadást, meg egyéb anyámkínjákat tartson. Eddig csak egy kölyök volt olyan hülye, hogy azt hitte a biológiával telt fejével, hogy szórakozhat velem. Kb minden szavamba beleokoskodott, és kijavított néhány helyen, néha ott is, ahol minden stimmelt. Ő pompásan szórakozott, végig röhögte az egész órát. Na akkor roppant büszke voltam magamra, amiért nem vágtam ki élből az órámról, mint macskát szarni. Azonban hiába úszta meg azt a napot, bosszú terén sosem engedek, ebből kifolyólag pedig igencsak megjárta… jópár napig nem volt egyetlen nyugodt éjszakája sem, olyan rémálmokat küldtem rá, hogy kb óránként sikítva ébredt. Arra már nem emlékszem, hogy pontosan mit jelenítettem meg neki, de három nap múlva majdnem sírva jött bocsánatot kérni. Természetesen nagylelkűen megbocsátottam neki, varázsütésre megszűntek a rémálmai, és azóta békesség uralkodik közöttünk.
- Értem - biccentettem. - Én úgy gondolom, hogy aki teljes biztonsággal képes irányítani az erejét, az akár taníthatná is. Illetve szerintem abból is sokat lehet tanulni, hogy más miképpen csinálja. - osztottam meg vele a véleményemet. - A tesiórákat? - hosszan elmerengtem, vajon mi mindenre lehet felhasználni bizonyos képességeket azon az órán. Ugyan fogalmam sem volt, milyen képességekkel rendelkezhet, mégis számtalan egészen jó ötlet jutott az eszembe, különböző képességek felhasználása kapcsán. - Szörnyű, hogy korlátozzák a kreativitásban - nevettem el magam.
- Ez igaz - bólintottam rá az állítására. - Ha ismernéd a múltam, értenéd. - Nos ez óriási baromság volt, de pont olyasmi, amivel játszi könnyedséggel kivághatta magát az ember egy ilyen helyzetből. Ilyenkor jó eséllyel megúsztam egy ócska szánakozással, vagy bocsánatkéréssel, hogy ő igazán nem tudhatta, hogy ez engem rosszul érint, de ha szerencsém volt, akkor csak hallgatott, és simán tovább léphettünk.
- Én is hallottam már ilyen történeteket, de nálam még nem jutott senkinek sem ilyesmivel próbálkozni, szerencséjére. - Noha nem volt a példás csend, rend, fegyelem híve, azért elvártam annyi minimális tiszteletet a diákoktól, hogy nem az orrom előtt essenek egymás torkának. Na meg, ha bármi ilyesmi történne, akkor megeshet, hogy a kis vicces, vagy éppen harcias szörnyen rosszakat fog álmodni.
Lepillantva az órámra meglepedten konstatáltam, hogy nekem már nem szabadna itt lennem. - Hűha, elrepült az idő, nekem meg még rengeteg dolgom van. Ne haragudj, most mennem kell - vetettem rá egy bocsánatkérő pillantást. - Nagyon élveztem a beszélgetést, remélem lesz még rá máskor is alkalmunk. Mondjuk egy értekezlet keretében - kacsintottam rá vigyorogva. Szörnyen mulattatott a gondolat, hogy milyen fejet vágnának egyes kollégáink, ha a fejünket összedugva, mint két kisdiák sutyorognánk valahol hátul. - Pápá - integettem neki, majd tényleg leléptem.
Lezárt kör |
 - Nem állandóan, de jól jönne ide néhanapján egy olyan képesség, amivel az ember gyorsíthatna kicsit a tanári értekezleteken, nemde? - Egyszer majdnem el is szenderedtem az egyik ilyen alkalommal. Kényelmesen hátradőltem a székemben, aminek a támláját masszívan támasztottam a falhoz, a fejem meg kicsit oldalra billent, és hopp, már észre is vettem, hogy elkezdtem egy laposabbakat pislogni. Nem lett volna a legpompásabb ötlet elaludnom, amikor bármelyik pillanat hozzám szólhatott volna valaki, mondjuk pont az igazgató, aki amúgy sem kedvelte szerény személyemet, bár abban biztos nagyobb élvezetet lelt volna, ha a tanári kar jelentős hányada előtt kezdhetett volna el kiosztani. Mondjuk rögtön azzal, hogy ennyi idős koromra sem sikerült belém szorulnia egy kisebb kanálnyi tiszteletnek sem. Kinek mi a szórakozás, ugyebár. Azt egyébként nem titkoltam, hogy nem a fiatalabbak táborát erősítem, bármikor közöltem ezt bárkivel, de azt utáltam, ha valaki helyettem tette meg ezt. Így hát végül visszafogtam magam, és gyors elnézést kérve kislisszoltam egy kávéért, hogy aztán azt szorongatva térjek vissza, és a megbeszélés további részében azzal szórakozzak, miközben fél füllel hallgatom, kinek mit művelt egy-egy diákja, vagy hogyan panaszkodik egy elektronikus tábla működésére. Lebilincselő volt, komolyan. Még jó, hogy nem fejeltem bele a pohárba.
Ilyenkor mindig figyelmeztettem magam, hogy semmi nem kötelez arra, hogy itt maradjak, és kitegyem magam az ilyesmiknek, de eddig mindig adódott elég okom arra, hogy ne lépjek le. Többek között az, hogy tényleg élveztem a tanítást, és jó volt olyan emberekkel beszélgetni, akik osztották az érdeklődésemet a fizika terén, másrészt kicsit próba jellegű is volt nekem ez az egész. Vajon meddig bírom itt? Mikor lesz elegem, és bizonyítom be újra, hogy nem lehet rám számítani? Mikor derül ki, hogy soha nem leszek képes egy helyben maradni? Valószínűleg elég hamar.
- Értem - biccentettem. Nem tettem hozzá semmi olyasmit, mint mondjuk egy ócska viccet arról, hogy közös harcmezőn osztozunk, milyen kínos a kölyköknek felvilágosító órát tartani vagy ilyesmi. Nem ismertem a korát, itt bárki lehetett bármennyi, de valószínűnek tartottam, hogy a biológia terén sem lehetne már nekem sok újat mutatni. Bár nem lehetne belőlem kinézni, de rengeteg tudományos szaklapot és folyóiratot követtem nyomon, így a tudásom mindig naprakész volt, ráadásl nem pár éve foglalkoztam ezzel. Tény, a biosz soha nem volt a fő érdeklődési köröm, de mint orvosi egyetemet végzett és tanári diplomát szerzett ember, azért kapizsgáltam kicsit a témát. A rajzról még ennyit sem lettem volna képes mondani, a művészi vénámat nagyjából négyszáz éve, a színház otthagyása óta nem találtam, a legkomolyabb műveim pedig kétségkívül szép, de a gyakorlati hasznon túl semmilyen egyéb jelentőséget magukba nem foglaló anatómiai rajzok voltak olyan tankönyvekbe, amiknek az írója vagy társszerzője voltam. Istenem, az is de rég volt már, rendesen megkopott az emékezetem ebben a témában. Szerintem most a legkomolyabb mű, amit el tudtam volna készíteni, egy pár közepes minőségű portré lett volna, ha egyáltalán van annyi türelmem, hogy órákon keresztül dolgozzam valami ilyen, általam céltalannak bélyegzett vagy érzett dolgon.
- Különleges alatt azt értem, amit egy normális iskolában nem nagyon lehetne megtalálni, leginkább a különleges képességekkel foglalkozókat. Én nem tanítok ilyesmit, bár lehet az hiányzik az életembe - nem tudtam elnyomni egy jókedvű mosolyt a gondolatra. A képességeim annyira nem voltak gyakoriak, leszámítva persze az energia elszívást és átadást, amit meglepően sokan gyakoroltak, így nem is volt akkora igény arra, hogy én magyarázzam el valakinek őket. Szép is lenne, ha még nálam is előfordult olyan, hogy saját magamra omlasztottam egy épületet, nem is tudtam, mi lenne valakivel, aki még annyira sem képes uralni az adományait, mint én annak idején. Mondjuk az mindenképpen vicces lett volna, amikor megmutatom, hogy nem volt szükségem egy autónál vagy motornál arra, hogy beindítsam őket, mégis képes voltam kétszázzal száguldani velük és tökéletes uralmat gyakorolni felettük. Vagy épp kiugrani egy repülőből ejtőernyő nélkül. Azt hiszem, az igazgató biztos nem díjazta volna a tanítási módszereimet, így ez még egy ideig biztosan vágyálom marad, meg biztosan nem fogok könyörögni neki, hogy hadd ijeszthessem ki a lelket pár tehetségesebb emberkéből.
- Á, igen, sokan ezért jöttek ide - húztam fel a szemöldököm. A pillanatnyi szünete mindenképpen magáért beszélt, de egész biztosan nem én leszek az az ember, aki kivallatja pontosan mit keres itt. Ha meg valami magánügy, akkor nem is lenne különösebb értelme kiszedni ezt belőle. Hm, mióta is érdekel engem az, hogy valami magánügy? - Ezt a korlátozást én is átérzem - nevettem. - Pedig a tesiórákat biztos érdekesebbé tudnám tenni nekik. - Megfordult a fejemben, hogy tartok egy kis erőbemutatót, mondjuk létrehozok egy gravitációs teret itt, de rögtön el is vetettem az ötletet. Lenyűgözni biztos nem nyűgözném le, és pár nálam erősebb kolléga teljesen jogosan rúgna seggbe, amiért szétbarmoltam a cuccait. Persze, ha érdekelné őt, mi is a tulajdonképpeni hatásköröm, ezer örömmel elmondtam volna, ez sem olyasmi volt, amit annyira titkoltam volna, mint valami ütőkártyát. Jó, a gyenge pontjaim részletes ismertetésébe biztos nem kezdtem volna bele, de azokat bármelyik ügyesebb telepata ki tudta volna deríteni, ha még azelőtt védekezésképtelenné tett volna engem, hogy védőfalat vonhattam volna magam köré.
Kissé meglepett, amiért annyira megrökönyödött a kérdésemen, de hamar túltettem magam rajta.
- Gondoltam, ez érdekesebb téma, mint csevegni arról, hogy a diákok milyen ügyes módszereket tudnak találni a puskázásra - mondtam őszintén. - Miért, olyan meglepő valami ilyesmit kérdezni? - Kicsit szórakoztatott a gondolat, hogy ez annyira durva téma lenne, tekintve, hogy napi szinten hallgattam a többi tanártól, melyik gyerek miket művelt. Ha fiatalként lett volna lehetőségem egy ilyen helyre járni, több mint valószínű, hogy én is gyakran előkerültem volna az ilyen beszélgetésekben. Azt rögtön észrevettem, hogy megváltozott a viselkedése, bár ezt nagyon jól palástolta, de azért ha valaki részt vett már annyi háborúban, mint én, akkor annak feltűnik az ilyesmi, hacsak nem teljesen hülye. Egyetlen éles pillantást vetettem rá emiatt, és gondolatban átvettem, mi lenne az első lépésem a védekezésnél, ha nekem ugrana, de utána már ugyanolyan derűs volt a tekintetem.
- Elég gyakran, de lehet csak nekem tartogatják az ilyesmit. Múltkor egy srác az órámon majdnem megtanított repülni valakit az ablakon keresztül, amikor az nem akart súgni neki dolgozat közben. Meg volt egy lány, aki karon harapott egy másikat csoportmunka közben, az meg majdnem elájult a mérgezéstől. Szóval egy rossz hétfő reggelen előfordulnak az ilyesmik. |
Hazudnék, ha azt mondanám, tudom, mennyi időt tervezek itt tölteni. Igazándiból fogalmam sincs. Megkedveltem ezt a helyet az itt töltött idő alatt, de így sem tudtam semmi biztosat mondani. Ha Rossy mondjuk holnap tovább állna, akkor meglehet, hogy követném, de az is előfordulhat, hogy mégsem. Nehéz ügy. Valahol legbelül szerettem Aimének lenni, és átélni hálás, valamint lelkes pillantásokat, de ezeket aztán olyan könnyedén felejtettem el, mintha meg sem történtek volna. Azt hiszem nem tudnék felülkerekedni az önzőségemen, maximum akkor, ha Ayáról van szó. De másért? Nem is érné meg.
Már párszor megfordult a fejembe, hogy esetleg ide hozom Ayát, ha egy picit nagyobb lesz, de egyenlőre döntenem még nem sikerült. Biztos neki is jó lenne, ha hozzá hasonlóak közt lehetne, tanulhatná a képességhasználat fortélyait, meg ilyenek. És mellette lehetnék, figyelhetném, nehogy bármi baja essen. Ez mindenképpen mellette szól. De itt nem köthetek bele miatta bárkibe, és megfélemlíteni is sokkal nehezebb lenne az arra rászolgálóakat. Meg aztán ki tudja, lehet pár éven belül már szeretne a pici lányom egy kis teret, némi levegőt, ami miatt nem örülne annak, ha én is itt lennék. Igazából egyenlőre még fogalmam sem volt, hogyan fogom viselni azt az időszakot. Lehet beleőrülök, vagy valami.
- Nahát, siettetnéd az idő múlását? - pillantottam rá kíváncsian. Azt még nagyjából megértettem, hogy akiknek “rövid” az életük, megöregednek, azok azt kívánják bár lassabban telne, de ez újdonság volt. Arra következtettem, biztos unja magát itt. Csak így meg azt nem értettem, minek marad. Én személy szerint úgy éreztem, minden percet gondosan kihasználok, és így eléggé jól érzem magam. Na persze nem ténykedtem állandóan, sokszor volt, hogy egyszerűen csak lustálkodtam, meg ilyenek, de minden percet élveztem. Ha unatkoztam, akkor kerestem valami elfoglaltságot, vagy éppen egy szexpartnert. Amennyiben nem élvezem az ittlétet, akkor már egészen biztosan itt hagytam volna az épületet.
Idegesen nyeltem egyet, amikor megemlítette a bioszt, és az se vidított fel, hogy nem emelt szinten tanítja. - Bioszt - vágtam rá gyorsan. - Meg ha olyan van rajzot is - hirtelenjében nem is tudtam, miért említettem meg ezt is, inkább csak kicsúszott a számon, semmint, hogy ténylegesen a tudtára akartam volna hozni. Noha titok tárgyát nem képezte, azért nem hirdettem fennhangon, hiszen minél kevesebben tudnak róla, annál biztosabb, hogy nem jut Rossy fülébe ez az apró, árulkodó jel, vagy éppen nyom, ahogy tetszik. - Mi számít nálad különleges tantárgynak? - pillantottam rá kíváncsian. Úgy sejtettem a különböző képességek használatára érti, de ugye sose lehet tudni. A tanárok nagy százaléka, és valószínűleg a diákok közül is páran simán taníthattak volna ilyesmit, hiszen akadt sok roppant különleges képesség, amit alig páran tudtak csak használni, de volt olyan, aki mesterfokon. Számomra a tűzmanipuláció, meg a telekinézis tök átlagos volt, hiszen rengetegen tudták valamilyen mértékben használni itt, a falak közt.
- Értem. Hát én se nagyon tanítottam még máshol. Az mondjuk zavaró, hogy nem használhatom szabadon a képességeimet. Nincs is annál jobb, mint valami rémálommal rázni fel az órámon szundikálókat. - kuncogtam el magam. - De az eddigiek alapján szerintem is kellemes hely. Nos hát, azért akartam idejönni, mert… - az volt a baj, hogy hirtelenjében elkalandoztak a gondolataim, és olyasmik villantak be, amiknek nagyon nem kellett volna. Noha a naprakész, ócska válasz ott lappangott az elmém mélyén, a hirtelen kizökkenésnek az lett a böjtje, hogy nem kívánt előbattyogni biztos rejtekéből. - kíváncsi voltam milyen ennyi, különleges képességhasználó közt tanítani - álltam elő egy szuper gyenge magyarázattal, majd még azelőtt lakatot tettem a számra, mielőtt bármilyen hülyeség kicsúszhatott volna rajta, olyasmik, amikről senkinek nem kellene tudomást szereznie. Így utólag elmélkedve a történeten kezdtem rádöbbenni, talán nem is bakiztam akkorát, mint amitől féltem, hiszen nem ismerhetett. Bár ki tudja mit hallott már rólam. Egyenlőre persze a szaftosabb pletykák elkerültek, de ki tudja, mikről suttognak mások a háta mögött.
- Durva? - hangomból eléggé sütött a meglepetés, hát élből a durva szexre gondoltam, és nagyon ledöbbentett, hogy erre csak így rákérdezne. - Ja - rendeztem a gondolataimat, amik eddig lelkes hangyák módjára kavarogtak a szex legkissebb, fejbéli említésére is - hát még nem igazán. - azonban még így, a szexet hanyagolva rá kellett döbbennem, hogy meglepett a témával. Őszintén szólva nem is nagyon tudtam mire gondolhat, vagy miért kérdezhet ilyet. - Miért kérded? - döntöttem fürkészően oldalra a fejem, miközben szemeimmel őt pásztáztam. Egy picit elrugaszkodtam a diákok szótól, azon morfondírozva, hogy esetleg a kérdés valami burkolt figyelmeztetés akart-e lenni. Noha kimondottan veszélyben nem éreztem magam, azért élesebben figyeltem a mozdulatait, mint fél perccel ezelőtt, de kívülről majdnem ugyanolyan nyugodtnak tűnhettem. Az persze fel sem merült bennem, hogy nekem esne itt, a tanári közepén, de az ördög ugye nem alszik, és az utóbbi időben eltűnt néhány diák. - Veled történt már ilyesmi? - tettem fel én is a kérdést, várva, hogy eloszlassa a vele kapcsolatban támadt kételyeimet. |
Ha volt valami, amit még nem tapasztaltam meg, és nem is akartam különösebben, akkor az a szerelem volt. Valamikor fiatalabb koromban, amikor még az udvarlás sem volt olyan egyszerű feladat, tetszett néhány ember, ez tény, és még az én fejemben is megfordult valamivel az apám megölése előtt, hogy alapítok családot, igaz, eléggé fájt a gondolat, hogy elvesztem a függetlenségemet. Az, hogy egy férfival legyen bármiféle kapcsolatom, akkoriban annyira elfogadhatatlannak számított, hogy gyakorlatilag évszázadokra volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, nem csak a nők érdekelnek. De nem is tudom, a szerelem nem volt a jelen az életemben, én pedig nem éreztem meg a hiányát. Soha nem maradtam túl sokáig egy helyen, és ennek nem csak az volt az oka, hogy alapból annyira aktívan használtam a képességeimet, hogy nem öregedtem, egész egyszerűen csak óhatatlanul eluntam magam mindenhol. Azt sem hittem, hogy itt kihúznék öt évnél többet, ami hozzám képest még így is jó idő lenne. Ennek megfelelően ugyan rengeteg emberrel megismerkedtem, de egyikőjükkel sem alakítottam ki szorosabb kapcsolatot, és a bátyámon kívül nem is igen fűztek senkihez sem érzelmi kötelékek. Nagyon csöpögős lett volna, ha azt mondanám, hogy szeretem őt, de az tény, hogy rajta kívül nem nagyon tudnék olyan embereket mondani, akikkel hosszabban is törődtem volna, vagy különösebben érdekelne, mi van velük. Bírom a diákjaimat, persze, de nem törné össze a szívem, ha egyik napról a másikra egyikőjüket sem látnám többé.
- Valamivel több mint egy éve élvezhetik az Akadémián lévők a társaságom - mondtam egy félmosollyal. - Bár én magam csak szeretném, ha ilyan gyorsan menne itt az idő.
Az időm nagy részében jól szórakoztam, az tény, nagyon élveztem, hogy a megszokott iskolai környezetben is ilyen változatos emberekkel találkozhatok, de voltak olyan őrjítően unalmas napok is, amikor komolyan gondolkodtam azon, hogy összepakolok és lelépek keresni valami szórakozást máshol. Nehéz engem hosszabban lekötni, ez tény, és imádom az adrenalint, aminek viszont nagyon hiányában voltam itt. Az részben kárpótolt, hogy sok készséges jelentkező volt egy kis külön foglalkozásra a szobámban vagy az iskola valamelyik eldugodtabb zugában, de azért néha mégsem volt az igazi. Igazából szívesen megnéztem volna, milyen lenne az, ha két erősebb diák megy neki teljes erőbedobással egymásnak, de sajnos kötelességem lenne ilyenkor közbeavatkozni. Jó, ettől ma is eltekintettem, de ha valaki meghalna, azért engem vennének elő, amihez meg nem volt túl sok kedvem, így ha azt látnám, hogy egy helyzet tényleg komolyra fordulna, szétszedném őket. Igaz, csak akkor, ha képes lennék rá, de tekintve, hogy nagyon hatékony képességeim voltak, amikkel gyakorolni is volt időm, azért jó esélyekkel indulok, hogy ne maradjak alul egyikőjükkel szemben sem. Nyilván voltak itt nálam sokkal erősebbek is, és be kell vallanom, hogy bármennyire szeretek is harcolni, azt azért lehetőleg nem kockáztatnám meg, hogy otthagyjam a fogam valahol. Az életveszély tudott nagyon szórakoztató is lenni, de nem rendelkeztem szuicid hajlamokkal, köszönöm. Elég volt nekem az, amikor apám miatt zuhantam pár emeletet, azóta nem vágytam ilyen élményekre.
- Fizikát, bioszt és tesit, egyiket sem emelt szinten - válaszoltam. - Szóval semmi különleges, de nem is vágyom nagyon ilyesmire. Te?
- Hmm... - Ezen kicsit elgondolkodtam, mert egyszerre több válasz is eszembe jutott. - Azt nem mondanám, hogy annyira rajonganék érte, de sokkal jobb hely, mint először számítottam rá. A tanári diplomámat csak nemrég szereztem meg, így nem nagyon tudnám összehasonlítani más iskolákkal, főleg nem a modernekkel, ezért ebben a tekintetben nem nagyon tudnám hova tenni. Legalább egyáltalán nem olyan unalmas, mint számítottam rá - villantottam egy mosolyt - Szóval bőven megugrotta az elvárásaimat. Te hogy vagy ezzel? Hogyhogy ide szerettél volna jönni tanítani? Csak mert az tény, hogy ez nem egy átlagos hely.
Türelmes végighallgattam a válaszát, igaz, ez nem volt olyan téma, ami annyira felkeltette volna az érdeklődésemet.
- Történt veled már valami durva itt? - vetettem fel a kérdést, csak úgy, mert ez jobban lekötött. - Nehogy úgy vedd, hogy ijesztgetlek, de a diákok nagyon meglepő dolgokat tudnak művelni egymással, főleg ilyen változatos képességekkel. Az orvosiban elég meredek sztorikat tudnának mesélni.
|
Biológia órákon igyekeztem szigorúan a dolgozatírás szintjén maradni. Néha már ahhoz is komoly kompetencia, nagyító, türelem, sőt, néha még kódfejtésben való jártasság is szükségeltetett. Mi lett volna még, ha én szóban állok neki érdeklődni? Nos ezt nem akartam megtudni, így felelés sem volt az óráimon. Azért egyszer-kétszer volt már rá példa, hogy becsúszott egy szem röpdoga. Nálam már az is kettest ért, ha szépen, olvashatóan, és kellően kidíszitettem beadta a nebuló a lapot. Hát na, az fontos, hogy kinek kell beírnom a jegyet! Tehát jól elvoltam a tanítványaimmal, leszámítva ezeket a nagyon tudálékos marhákat, akik rendszeresen jöttek kérdezni, meg tudást bővíteni. Fujj! Komolyan, a kicsöngő nemcsak a tanárnak, a diáknak is szól, utána nem fárasztjuk a nénit mindenféle hülyeséggel. Mert nem, a parádésan szép hölgynek fogalma sincs, hogy a mit tudom én milyen csüngőhasú disznó részletesen miben különbözik többi háziasított fajtársától. Az még hagyján, hogy nem tudja, dehogy mennyire nem is érdekli! Persze csodaszámba ment, ha levették a jelzést, hogy unom őket, tehát húzzanak el. Helyette rendszerint még hosszú percekig boldogítottak, amire én unott pofával bólogattam leggyakrabban. Még szerencse, hogy nem tudok átkot szórni, mert akkor már legalább az iskola egynyolcada el lenne átkozva valami hasonló vétség miatt.
Azon, hogy tanár-e, egy percig sem gondolkoztam, pedig a kora felvetette a kérdést. Mivel a tanáriban futottunk össze, és voltak fiatalnak látszó kollégáink, sokszor éppen a legidősebbeknek jutott a legifjabb kinézet. Egyből arra koncentráltam, főleg, hogy a tanáriban vagyunk, ami elsősorban a tanárok felségterülete, ő meg egyedül volt. Persze diák is lehetett, de az vagy kijavít, vagy tilosban jár, de akkor meg minek szólítana meg? Én mondjuk pont az voltam, akit rohadtul nem érdekelt az ilyesmi, tehát nem én leszek az, aki rászól a diákra, ha az relatíve figyelemfelkeltés nélkül el tudja lopni a dolgozat megoldását. Ráadásul bírtam az ilyeneket, mindig volt vér a pucájukban és… hmm. Na igen, ilyenkor rendszeresen elcsábultam, ráadásul zsarolási alapom is akadt, amiért mindketten titokba kívántuk tartani a történteket. Csalódni pedig ritkán csalódtam.
Könnyedén elnevettem magam, mint aki pontosan tudja, mivel járnak ezek a szerelmi kapcsolatok. Nos tényszerűen nagyjából megvolt, de magam sem voltam benne biztos, hogy valaha éreztem volna olyat. Rossy iránt talán, de asszem az is inkább testi vágy volt, illetve az, hogy sosem kaphattam meg. Ráadásul nem csak a szerelemmel, hanem a szeretettel is hadilábon álltam ilyen téren. Rossy ugye kérdéses volt, őt leszámítva pedig Aya maradt. Na őt mondjuk tényleg imádtam, de senki másnak nem sikerült még közelebb férkőznie a szívemhez, amit annyira nem is bántam.
Apró mosoly kúszott az ajkaimra kézcsókjának hála. Noha én eléggé semlegesen viszonyultam a témához, Aimé egyszerűen imádta ezeket a lovagias gesztusokat. Még mielőtt idejöttem, komolyan megfontoltam, hogy jégkirálynőt kellene játszanom, aki a lovagjára vár, hogy az felolvassza kővé vált szívét, de… belépve az Akadémiára körbenéztem az aulába. Ott pedig teljes egészében dőlt a terv. Rengeteg potenciális szexpartner mászkált föl és alá, szinte éreztem, hogy mind rám vártak. Bűn lett volna önző okokból megfosztani őket a csodás társaságomtól. Tehát a jéghercegnős tervek mentek a kukába, én pedig egyéjszakás kalandorok ágyába. Azt hiszem mindenki jól járt. Amúgy sem tudtam volna magam elképzelni egyetlen férfi oldalán. Egyszerre három mellett simán láttam magam, de a hűség sosem az én asztalom volt. Meg aztán… valahogy a kötődés, vagy mi a pokol se hiányzott. Mármint, most azt kellene egy hím iránt éreznem, amit Aya iránt érzek? Mert az azért elég gáz lenne. Végül minduntalan berekesztettem az elmélkedést ezen kérdésekkel.
- Én is így vélekedem - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Utáltam másokat tegezni, annyira gáz volt a dolog, emellett pedig én sosem arról voltam híres, hogy megadom másoknak a kellő mennyiségű tiszteletet. - Rendben van Cath - bólintottam. Reméltem jól sikerült kiejtenem a nevét. Az egyébként némileg hasonlított számomra egy könyvben olvasott macskanévre. Mármint a macsak fajtáját - márha ott annak lehetett tekinteni - jelölte a Cait Sith szó. Kedveltem a cicákat, jobban, mint az összes többi állatot. Volt bennük nem is kevés olyan vonás, ami magamra emlékeztetett. Talán ennek is volt köszönhető, hogy ők is bírtak engem. Minden egyéb állat inkább elkerült, a képességem nagyon úgy tűnt, hogy csak az emberekre bír befolyásoló hatással, a négy és többlábúakat inkább taszítja. Furcsa dolgok voltak ezek.
- Nyugodtan szólíts csak Aimének - viszonoztam a gesztust. Kissé meglepett, amikor megbeszélésünk ellenére úgyanúgy fenntartotta a hivatalos hangnemet, de nem tettem rá megjegyzést, a megbeszélt formulát alkalmaztam. - Néhány hete. Nem is tudom, itt úgy repül az idő - ajkaimra mosoly kúszott, hisz élveztem itt lenni. - Hát te? - kérdeztem vissza, miközben a következő témán elmélkedtem.
- Milyen tantárgyakat tanítasz? - érdeklődtem relatíve lelkesen, holott magamban veszettül imádkoztam, hogy bármit, csak bioszt ne. Ki tudja, akkor talán kénytelen lennék kerülni, hiszen az enyéménél sokkal magasabb szintű tudása komolyan veszélyeztetheti az álcámat.
- Na és mondd csak, meg vagy elégedve az Akadémiával? Olyan, mint vártad? - erre valóban kíváncsi voltam, sőt, szívesen boncolgattam a témát. |
A fizika tantárgy szépségét a szememben többek között a logikája adta. Véleményem szerint a középiskolás szintű egyenletek egyáltalán nem voltak megoldhatatlanok senki számára, ha vette a fáradtságot arra, hogy megjegyezze őket, vagy legalább írjon magának valami kis "emlékeztetőt" a dolgozat közbenre. Ennek ellenére néha igen kreatív megoldásokkal szembesültem, vagy épp hajmeresztő következtetésekkel, esetleg azzal, hogy valaki végig a rossz képleteket használta, mégis érhette valamilyen különös kis segítség, mert a jó eredményeket kapta meg. A legjobb az volt, amikor feleltettem valakit. Ha a táblánál kínlódást még túl is élték, az már nekem okozott gondot, hogy rezzenetlen arcot vágjak, amikor annyira nem voltak képben, hogy a földtörténeti korokat keverték bele a hőtanba. Az ilyen feleleteket amúgy nem osztályoztam olyan szigorúan, ha éreztem, hogy azért a kint lévő próbálkozik, vagy legalább elszórakoztatott kicsit. Csak akkor szívattam őket istenigazából, amikor nem jött be az attitűdjük.
Elég volt egyetlen pillantás a kollégám arcára, hogy rájöhessek, valószínűleg nem a legjobb pillanataiban futott bele szerény személyembe. Egy felhúzott nőnél kevesebb félelmetes dolog létezik a világon - még szerencse, hogy vagyok olyan bátor, hogy ez se riasszon meg. A vonásait hamar barátságosabb kompozícióba rendezte át, így én is úgy vettem, mintha mi sem történt volna. Érdeklődve néztem rá, és talán egy fokkal jobb kedvvel, mint azt a helyzet megkívánta volna. A tekintetem nem sokáig pihent meg a kezében tartott dolgozatlapokon, de nem bámultam meg látványosan. Egy kicsit talán azt vártam, hogy megkérdezi, mit művelek a tanáriban, mint már páran előtte, akiknek sikerült összetéveszteniük a diákokkal. Ez inkább az első itt töltött két hetemben fordult elő, igaz akkor sem annyira sűrűn, tekintve, hogy a tanári kar mekkora hányada volt meglepően fiatal, vagy legalábbis fiatalnak kinéző, ennek ellenére úgy kezeltem ezt is, mint lehetséges kilátást. Jó eséllyel persze legalább tizenötször annyi idős voltam, mint ő, de hát nem volt hangulatom magamra tűzni egy kitűzőt rajta a születési dátumommal, amit ráadásul csak évre pontosan tudok, mert a keresztelőm jegyzéke még gyerekkoromban elkeveredett. Marad az, hogy meghagyom az embereket abban a hitükben, hogy nem kellene már régen a föld alatt töltenem a jól megérdemelt pihenésem. Azt megtehettem volna, hogy hagyom magam kicsit megöregedni, mielőtt elszívom valaki/valami életenergiáját, de a mostani volt az optimális biológiai korom, amiben a közérzetem a legjobb volt, így ragaszkodtam hozzá.
Háttal nekitámaszkodtam az íróasztalnak, kényelmesen pihentetve meg rajta a kézfejemet, miközben figyeltem ahogy átvág a szobán. A mosoly érezhető volt a hangomon.
- Csak a diákok és az ő szerelmi ügyeik. Kissé túl sokszor végződnek az orvosiban, oda meg valakinek el kell kísérnie őket - mondjuk ezzel a sráccal most pont nem így történt, de feltételeztem, hogy általában ez lenne az első. Talán akkor meggondoltam volna, hogy inkább vele foglalkozom, ha jobban nézett volna ki, vagy ha a haverjai, akik addig biztonságos távolból figyelték a fejleményeket, rögtön oda nem rohannak hozzá, hogy összekanalazzák a földről.
Ahogy felém lépett, udvariasan felegyenesedtem. Finoman megfogtam a kinyújtott kezét, de ahelyett, hogy megráztam volna, előrehajoltom, és leheltem a kézfejére egy csókot, alig érintve a bőrét. - Cathal Galbraith. Örvendek, hogy megismerhetem, hölgyem.
Elengedtem a kezét, a hátam máris újra kiegyenesedett, és az arcom viszont végig derűs maradt. Ez persze flört is volt, de eleve úgy voltam a mai szokásokkal, hogy a nagy részük egész egyszerűen nem veszi figyelembe a helyzetek eleganciáját, vagy épp a tiszteletet. Értem én a női egyenjogúságot is, de valahogy a fejemben ez nincs összefüggésben azzal, hogy egy nővel sem szabad kivételt tennem, és simán vágjak be elé egy ajtóba, mintsem, hogy magam elé engedjem. Sőt, igazából nem voltam annyira bunkó, hogy bárkit is letapossak, nemtől függetlenül, mert halálosan hidegen hagyott, a sorrendben hányadikként jutok be vagy ki valahová, nem volt szükségem az ilyen jellegű egotuningokra. Ráadásul ha valaki mögé kerül az ember, simán feltérképezhet bizonyos domborzati viszonyokat feltűnés nélkül, ami mindenképpen előnyös.
- Azt hiszem, nyugodtan tegezhetjük egymást - Nyugodt tekintettel néztem rá, de tisztán és még nem bántóan élesen - Amúgy sem vagyok annyira oda a nevemért, a Cath-ot szoktam használni, így jobban örülnék, ha a jövőben ön is így hívna. - Igazából már eléggé vártam, hogy túl legyünk a hivatalos körökön, mert nem voltam oda értük. Lehet, hogy udvarias voltam, de azt mindig is röhejesnek gondoltam, amikor valaki túl komolyan vette magát. Félrebillentettem a fejem, és összeráncoltam a homlokom - Mióta van itt az iskolában? Úgy rémlik, eddig nem láttam túl gyakran. |
Volt amit szerettem, és volt amit nem ezen a helyen. Nehezen tudnám körbeírni, hogy miért a tanári pályát választottam, olyan hirtelen fellángolás féle lehetett, de nem bántam meg túlzottan. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem tudtam volna megfojtani egy kanál vízbe azokat a tanulókat, akik egyáltalán nem értékelték a rajzórák szentségét. Sőt, elég csúnya bosszút is hajlamos voltam rajtuk állni, hamár nagyon zavaróak voltak. Az nem zavart, hogy valakinek nem volt tehetsége, vagy éppen baszott a művészettörténetre, de ha azt mondtam, hogy valamit rajzoljanak, na ahhoz ragaszkodtam, hogy elkészüljön a mű. Mindegy milyen lett, de azt elvártam, hogy minimális energiát belefeccöljenek. A művészettörténetet elengedtem annyival, hogy mindenki ír magának puskát, aztán az alapján szépen megírja a dolgozatot, és kész. A biológiánál ellenben nem volt ilyen egyszerű a helyzetem. Főleg itt nem. Legszívesebben csak órát tartottam volna nulla számonkéréssel, de Aimé ennél sokkal lelkiismeretesebb volt, szóval minimum hónaponta kénytelen voltam íratni az osztályokkal egy dolgozatot, és azt kijavítani… ezt pedig utáltam, valamiért a dolgozatjavítás volt a halálom. Ennek ellenére ma mégiscsak kénytelen voltam rászánni magam, mivel korán végeztem, és ma volt rá a legtöbb időm, Aya meg még úgyis suliba volt, tehát elvileg ráértem. Hősiesen végig javítottam őket, átverekedve magam tömérdek hülyeségen. Néha azért elgondolkodtam, hogy lehet ennyi marhaságot papírra vetni. Még ha a diák nem is tanult, azért józan paraszti esze csak van… na ez jópár dolgozatnál megdőlni látszott.
Ittlétem alatt persze Rossyhoz is igyekeztem volna közeledni, de ez sikertelennek bizonyult. Valamiért szóba sem állt velem, pedig úgy rémlett Aimével nem volt semmi baja. De egyenlőre nem is erőltettem a dolgot, az még ráért. Aya úgyis elsőbbséget élvezett.
Már alig vártam, hogy ma is elmehessek a kis drágámhoz, de előtte még el kellett vinnem a kijavított dolgozatokat a tanáriba. Belépve érzékeltem, hogy nem vagyok egyedül, azonban elsőre nem akartam figyelmet szentelni a másik alaknak, csak amikor megszólítva erre késztetett.
A férfi ajkaira húzódó mosolyt látva legszívesebben egy bal egyenessel indítottam volna. Na nem mintha annyira szeretnék verekedni, vagy bármi ilyenek, de a dolgozatok javításával töltött halálunalmas órák után bárkit meg tudtam volna fojtani, hacsak rám néz, vagy nem úgy szól hozzám, ahogy nekem az megfelel. Vesztemre azonban Aimé egyáltalán nem ilyen volt. Ezen forrongva én is magamra öltöttem egy nyájasabb mosolyt, és próbáltam elegánsan, valamint hitelesen leereszkedni a kedélyes, semmitmondó társalgás szintjére, amit mások úgy imádtak.
- Üdvözlöm Uram - hirtelenjében nem jutott eszembe más, ráadásul még kicsit meg is hajtottam magam. Alapból biztos elintéztem volna egy egyszerű “Helló”-val, de minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban tetszett ez a megoldás. Aimé személyiségéhez nagyon illett, ráadásul úgy értékeltem, hogy olyan visszahúzódó “cuki kislány” hatást kelt. A pasas - bár kinézetre inkább srác -, nézett ki olyan jól, hogy reménykedjek benne, hogy máshogy is megragadom a figyelmét, nemcsak mint kolléga. Na attól biztos felvidultam volna! Sajnos nem mondhattam meg neki szemtől szembe, hogy mit akarok, elvégre ezen az - ebből a szempontból - átkozott helyen még a falnak is füle volt, meg aztán ki tudja ki jön be… vagy hogy ő maga milyen erkölcsös. Nem hívhattam fel magamra túlzottan a figyelmet. Szerencsére Lolitha engem még nem talált meg, de jobb is ez így, mert ha drága Rossym tőle értesül arról, hogy ki vagyok, és nem magam vezethetem rá, akkor olyan kínhalált fog halni az a nyomorult fruska - vagy akármi más -, hogy könyörögni fog, hogy kegyelmezzek meg neki, és inkább küldjem a pokol legmélyebb bugyrába, ne pedig személyesen foglalkozzak vele.
- Inkább a dolgozatjavításba őszültem majdnem bele - küldtem felé egy - nálam már - kedvesnek számító mosolyt. - És Önnek? - kérdeztem vissza, miközben szégyenlős hölgyeményként szerettem volna feltüntetni magam, így lesütöttem a szemem. Néhány lépés keretében elértem az asztalom, ahol finoman lehajolva betettem a dolgozatokat a megfelelő dossziéba, majd felegyenesedve megfordultam, hogy teljesen a férfira tudjak koncentrálni. Tagadhatatlanul jól nézett ki, de ennek ellenére csak finoman mértem végig. Ha magamat adhatom már egészen biztosan rég a flörtnél tartottam volna, jelen pillanatban azonban nem Elena, hanem Aimé minőségben voltam itt, amihez tartanom kellett magamat, hamár ennyit dolgoztam az álcáért. Igazából az volt az egészben a legfurcsább, hogy nem válthettem alakot, avagy csak nagyon ritkán, pedig eddig legalább két hetente módosítgattam az előző verzión.
- Bocsásson meg, de azt hiszem még nem volt alkalmunk megismerni egymást, így nem tudom a nevét. Aimé Labella vagyok. - könnyedén felé léptem, majd várakozóan felé nyújtottam a kezem. |
A mai nap egy alapvető jó hangulatban ébredtem, köszönhetően az előző esti kellemes testmozgásnak. A lányt még takarodó előtt visszaküldtem a szobájába, amit nem díjazott kitörő lelkesedéssel, de hát én sem voltam meglepve, hogy nem akar elválni egy olyan remek személyiséggel és megkapó kinézettel megáldott embertől, mint amilyen én voltam. De a szobám nem volt szálloda, az ágyam pedig alvásra egyedül az enyém, ebből egyik nem esetében sem adtam alább. Azt el tudtam képzelni, hogy ha valakibe beleszeretnék, annak hagynám ezt, de ez a negyvenedik x betöltése után sem tűnt túl reális kilátásnak.
A diákokkal az alkalmi szexen túl is meglepően jó kapcsolatot ápoltam, bár az a félreértés gyakori volt, hogy azt hitték, én is tanuló vagyok. Egyáltalán nem kaptam fel rajta a vizet, mert ha volt valaki, akin nem látszott meg a kora, akkor az én voltam, főleg zakó vagy öltöny nélkül, már ingben sem voltam annyira hivatalos. Inkább szórakoztattak az ilyen helyzetek, meg a meglepett arcok, amikor utána beálltam a tábla elé. A tanítást is élveztem, képes voltam rendet tartani az óráimon, és voltam olyan jófej, hogy megengedtem azoknak, akiknek nem volt kedve figyelni, hogy csendben elfoglalhassák magukat valamivel, amíg nem zavarták a többieket. Az egyeseket persze kímélet nélkül bevasaltam, ha a dogákon nem teljesítettek jól, de erre már az elején felhívtam mindenki figyelmét, és azért a legtöbb csoportban mindig volt valaki, aki odaadta a jegyzeteit a többieknek. A tesiórákat ha lehet, még jobban élveztem, néha nagyon szívesen becsatlakoztam volna a sok kölyök közé, de erre ritkán került sor, mivel a többségében keményen megdolgoztattam őket. Ezzel biztos nem voltam túl népszerű, de senkinek nem adtam olyan feladatokat, amiket ne tudott volna teljesíteni, és az itt töltött pár hónap alatt sok olyan ember is keresztülment egy kisebb fejlődésen, aki előtte a sportok felé sem szagolt. Sokat segít, ha az embernek van egy kis motivációja, mondjuk a tudat, amit soha nem mondtam ki, miszerint én is rásegíthetek a gyorsaságukra, csak az nem biztos, hogy tetszene nekik. Én biztos jól szórakoznék, bár az már kiderült, hogy az igazgató nem értékeli a humoromat. Micsoda sótlan ember.
Nem mondom, hogy néha nem untam magam halálta dolgozatjavítás közben, de azért szinte mindig történtek érdekes dolgok, jó példa erre ez a mai eset is. Én voltam az egyetlen tanár, aki a menza rendjére ügyelt, ami annyiból állt, hogy figyeltem arra, hogy mindenki normálisan álljon sorba, és senki ne legyen annyira pofátlan, hogy közvetlenül előttem verje ki valami szerencsétlen kezéből a tálcát. Rendesen el is kalandoztam, aminek az lett a vége, hogy már csak az üvöltözésre, meg egy hatalmas csattanásra kaptam fel a fejem. A következő történt, amíg tettem egy laza kört Álomországban: az egyik srác túl rámenősen nyomult egy csajra, ami azzal végződött, hogy utóbbi ráunt a hülyeségére, megragadta, és áthajította őt az ebédlőn. Véleményem szerint elegáns megoldás volt, de hát muszáj volt lereagálnom a helyzetet valamivel azon kívül, hogy elröhögöm magam, vagy szólok a lánynak, hogy rossz volt a szög, mert a srác túlélte. Végül összeszedtem Don Huant, akit a haverjai eljutattak az orvosiba, az ifjú szüfrazsettet meg én kísértem le az igazgatóhoz. Valószínűleg eljárás lesz az esetből, amibe így nekem is sikerült belekeverednem, de a helyzet komikuma legalább részben kárpótolt. Az igazgató nem nagyon tudott belém kötni, de azért kaptam amiatt egy szúrós pillantást, mert akaratom ellenére is felfelé görbült az ajkam sarka, amikor beszámoltam neki a történtekről. Soha nem voltam jó pókerjátékos, ez tény. Szerencsére addig a következtetésig nem jutott el, hogy meg tudtam volna akadályozni az egészet, ha legalább egy minimális fáradtságot veszek rá.
Mire az egész hajcihőnek vége lett, és a szülők is értesítve lettek, elmúlt délután három óra, nekem pedig aznap nem volt több megtartandó órám. Úgy voltam vele, hogy még beugrok a tanáriba, mielőtt kitalálom, mit kezdjek magammal a nap többi részében (mondjuk ismét keresek valaki kellemes testmozgást), és bedobok pár cuccott a fiókomba. Még javában pakoltam, amikor ajtónyitás és -csapódás hangját hallottam, megfordulva pedig szembekerültem az egyik kollégámmal, akit eddig csak látásból ismertem, abból sem túl régóta. Azért elég attraktív volt ahhoz, hogy ne felejtsen el olyan könnyen.
Derűsen rámosolyogtam.
- Szép napot, hölgyem. Elhúzódtak az órák? |
Aimé Labella & Cathal Price Galbraith |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
