|
Témaindító hozzászólás
|
2018.10.13. 21:53 - |
Valor Barnaby & Iris Rhea Haenel |
[8-1]
 Abban mindig is biztos voltam, hogyha volt olyan ember, akire nem illett a jóindulatú jelző, akkor az én voltam, de még soha nem éreztem azt, hogy ezt bűnnom kellene. Igaz, én nem szoktam érezni, vagy ha meg is tettem, akkor az más volt, mint a legtöbbekké, tekintve, hogy nem úgy reagáltam rájuk, ahogy ők. Ki tudja, minek köszönhettem ezt, a legvalószínűbb, hogy az ereimben csörgedező démoni vérnek, de azért az anyám sem volt a leggyengédebb ember, már amennyit hallottam belőle, ami nem volt sok. Amennyire meg tudtam állapítani, egy frigid kurva volt, aki felcsináltatta magát egy démonnal, és nem törődött az egyértelmű következményekkel. Ha valamit reméltem, az az volt, hogy ezt nem örököltem tőle, bár tekintvek, hogy egy nagyhatalmú warlock volt, biztos voltak jó tulajdonságai is. Az, hogy kiírtott egy egész környéket, mindenképpen igazol valamit a szememben - szívesen megnéztem volna, bár az ilyesmit jobban szeretem saját kezűleg csinálni.
Amúgy is inkább harcolni és aktívan gyilkolni szerettem, mint olyan hülyeségeket csinálni, mint lassan tönkretenni valaki életét, aztán hozzá sem nyúlni. Azt nem mondom, hogy nem tettem ilyet, de az más volt, és máshogy is végződött. Egyszer, talán háromszáz éve volt egy ember, aki súlyosan megkárosított, és tönkrevágta azt a jövedelmező üzletet, amit annyira kedveltem, és amiből finanszíroztam minden egyéb költséges tevékenységemet. Megnyugtattam őt, hogy lelkiismeretesen kezelte az ügyeimet, aztán hagytam őt elmenni, sőt, még adtam is egy kicsit az utolsó fizetéséhez, hiszen ő is elvesztett egy jó befektetést.
A következő évben az egész környék lassan kezdett elpusztulni. A termést, amire szüksége lett volna a földjein, hogy eladhassa és eltartsa belőle a családját, a jégesők eltörölték a föld színéről, a beosztottjai sorra kezdtek meghalni, még ha csak természetes halállal is, vagy betegtek meg gyógyíthatatlanul, a gyerekeit pedig elkezdte gyűlölni az összes kölyök, és nap mint nap véresen érkeztek haza, miután összeverték őket, mígnem már nem is merték kidugni a kis orrukat az otthonukból. A férfi alkoholista lett, a felesége pedig hamarosan elhagyta őt abban a korban, amikor a válás volt az egyik legnagyobb szégyen, ráadásul még ezután is szerette a nőt, aki soha többé nem akart hallani a családja felől. Eltelt még egy év, és már a környék is gyűlölte őt, őt hibáztatták azért, hogy sorra halnak az állatok, járványok terjednek, és még a legjobb barátai is hátat fprdítottak neki. Meg akarta ölni magát, magára hagyni még a kölykeit is, tudtam, mert úgy olvastam az elméjében, mint egy nyitott könyvben. Elhatározta magát, és egy nap elküdte a síró gyerekeit, akik hiába könyörögtek neki, hogy hadd maradhassanak otthon, aztán megkötött egy hurkot, felakasztotta a városi házának gerendájára, és órákon keresztül csak bámulta azzal az üres és megkínzott tekintetével. Végül nem bírta tovább, elment otthonról, és leitta magát a helyi kocsmában, még az sem érdekelte, hogy tudta, az összes neki kiszolgált italba beleköpött a kocsmáros. Végül részegen és szakadtan elindult haza, ahol én vártam, a családja körében. Az asztalra támaszkodtam, és ott voltak körülöttem ők, ahogy benyitott: a felesége és a négy gyereke. A szemük üres porcelánként meredezett ki a falfehér arcukból, a fejeik egymástól egyenletes távolságra voltak elhelyezve az asztalon, és mindannyian őt figyeltük, ahogy a földre rogyott. Amikor végül megkínáltam őt egy pohárral a véremből, elfogadta.
Így belegondolva, nem is igazán tudtam volna megmondani, miért csináltam ezt a sok körülményességet. Ha az ember örökké él, van ideje az ilyen hülyeségekre, még ha az egész ügy egyébként nem is számított nekem, hiszen azon az üzleten túl is számtalan megtakarításom volt még. Ha nem kapott volna el pont egy erre fogékony hangulatban a belejelentésével, egészen biztosan csak simán megölöm őt és talán a szeretteit, ahelyett, hogy ilyen sokáig szórakozok vele. Bár néha biztos kellenek az ilyesmik is, hiszen egy-egy háború között mindig rettenetesen untam magam, és olyankor muszáj volt találnom valami elfoglaltságot, egy olyan ember öngyilkosságba kergetése pedig nem is volt olyan rossz, aki valahogy megpróbált keresztbetenni nekem, még ha nem is szándékosan.
Tudtam, hogy valamit akar csinálni, amikor rám emelte a tekintetét, de nem izgatott túlzottan. Elég sokan megpróbáltak már elpusztítani ahhoz, hogy tisztában legyek azzal, ez csak a legerősebbeknek sikerülhetne, az meg nem volt túl vaószínű, hogy ez a kis lotyó ilyen lenne. Volt rá esély, persze, de nem éreztem még félelmet, és nem ez volt az az alkalom, amikor ez változott volna, és csak hidegen viszonoztam a pillantását, talán valahol némileg érdeklődve, hogy hajlandó tartani egy kis erőbemutatót, csak az én kedvemért. Nem tetszett a vakság, nem kedveltem a kiszolgáltatottságot sem, és tudtam, hogy fájdalmat kellene éreznem, mint egy sérülésnél. Ez nem tetszett, de ahogy a karomért nyúlt, kihasználtam az alkalmat, és a másik kezemmel megragadtam a csuklóját, hogy ne tudja elkapni. Igazán nem voltam olyan sznob, hogy ne viszonozzam neki ezt a szívességet, így a következő pillanatban már érezhette is, ahogy a csontjai szó szerint elmozdulnak a bőre alatt, ez pedig hatalmas fájdalmat jelentett, még ha nem is mentem túl messzire vele, mert semmi olyan kárt nem okoztam, ami egy adag mozgástól ne tudna még a helyére mozdulni. Túl nagylelkű voltam, de mivel a céjaimmal ellentétben állt az, hogy kiutasítsanak erről a helyről, egyelőre nem akartam nagyobb figyelmet vonni magamra, és ahogy elkezdett visszatérni a látásom, nagyon hamar, én is leálltam, és elengedtem a kezét.
- Ez egészen ügyes volt - válaszoltam olyan lesajnáló, kedves hangon, mintha csak megdícsértem volna egy kisgyereket, hogy végre szobatiszta.
Láttam rajta, hogy kezdi egyre jobban felhúzni magát, bár szemmel láthatóan rutinosan titkolta, nem hiszem, hogy bárki más észrevette volna rajtam kívül. Ettől kezdett egyre jobb kedvem lenni, és éreztem, hogy a szám szegletében elkezd bújkálni egy mosoly a bosszúságát látva. Micsoda kis naív, maniplulatív kislány, hogy azt hiszi, majd úgy fogok táncolni, ahogy ő fütyül. Az szemeim hidegek maradtak, azokban soha nem tükröződött vissza a mosolyom, ahogy ránéztem, amikor felnézett az ütése után.
- Hogy is mondják az emberek, ha megkérdezik őket, hogy mi a kedvenc zenéjük? "Nem tudok választani, egyszerűen túl sok van"? Valami ilyesmi... Nos, én is így vagyok ezzel. Miért, neked? - néztem rá udvariasan érdeklődve, mintha csak a kedvenc kávéfajtájáról faggatnám. Sejtettem, miért kérdezett rá erre, de nem érdekelt különösebben. Ha azt gondolja, hogy olyan könnyedén meg tud ölni, örömmel meg fogom mutatni neki, hogy ez nincs így. Egy jó harc még fel is derített volna, olyan régen volt már részem benne, és nem gondoltam, hogy a néhány téren csökkent képességeim bármennyire is sebezhetőbbé tettek volna, így viszonoztam a mosolyát, ahogy a biliárdasztalra támaszkodtam. Többen is úgy gondolták, hogy ez a megfelelő idő a távozásra, így kezdett csökkenni a szobában maradtak létszáma.
Megfogtam a még mindig az asztal szélén lévő százdollárost, könnyedén összegyűrtem, és odadobtam elé az asztalra.
- Felőlem megtarthatod - mondtam nyugodtan. - Igazán élvezetes kis játék volt, de inkább félbehagynám, mielőtt elaludnék közben. |
 Nem éltem túl sokat emberek között, kényelmesen elvoltam évezredekig az alvilág emésztő tűzében. Bár miután végre a földet érinthette a talpam, és napsugarak cirógatták a bőröm, nem éreztem változást. Az emberek világa is legalább olyan kegyetlen és gyomorforgató volt, mint a pokol. Tulajdonképpen otthon éreztem magam a sok vájkálódó ember között, akik a bosszújuk jegyében bármire képesek voltak. Szerettem lenni a mennyei hang a hátuk mögött, aki gyilkosságra, vérengzésre, pusztításra bíztatta őket. Igazán kielégítő érzés volt látni, mikor magam mögé tekintve a talpam nyomán csak romok és megtört lelkek maradtak. Mámor. Ezzel a szóval tudnám leírni azt a furcsa bizsergető érzést, ami ilyenkor átjárta minden porcikámat. Beleborzongtam csak a gondolatába is, és ahogy telt az idő egyre jobban csak vágyakoztam utána.
Az emberek számára nem a legkellemesebb természetem volt, de nem érdekelt a véleményük, míg voltak olyanok, akiket meg tudtam nyerni vele. Bármikor, bárkit szívesen meghívtam egy eldugott város legutolsó kocsmájának hátsó sarkában egy körre, mert akik ilyen helyekre jártak, már rég eldöntötték, hogy az életüket nem tudják megmenteni. Én pedig szívesen segítettem őket a végső bukáshoz. Ezeket a félnótás idiótákat könnyű szerrel rá tudtam venni akármire egy kis alkohol és szex reményében. Egyes férfiak agya olyan egyszerűen működött, mint a dinamó a bicikliken, ha hajtottad a pedált, áramot termelt, de nyugalmi helyzetében, csak egy fölösleges tartozék volt a vázon. Én ezt a tulajdonságukat használtam ki. Voltak alkalmak, mikor nehezebb feladatra vágytam, és az értelmiségiek között keresgéltem friss husit. Számtalan alkalommal találkoztam szembe azzal a jelenséggel, hogy az „értelmiség” kifejezés mindössze a pénztárcájuk vastagságát jelképzete. Szóval ez se jelentett, olyan hú de nagy feladatot, viszont voltak esetek, mikor pusztán a testemmel nem tudtam hódítani. Rohadék melegek tönkretették a bolygónkat.
A szavai igazán felhúztak, nehezen viseltem, ha valaki nem imádott kellőképp. Annak mindig csúnya vége lett. És mivel az ő részéről nem éreztem a megfelelő tisztelet mennyiséget… Lassan, vonatottan emeltem rá a tekintetem. Egészen addig pislogni se pislogtam, míg nem éreztem, hogy szemeivel csak és kizárólag rám koncentrál. Tisztában voltam a játékszabályokkal, hogy az Akadémia területén nem használhatjuk a képességeinket, mikor megérkeztem külön felhívták a figyelmem többször is. De ez engem pont annyira hagyott hidegen, mint mások szánalmas kis érzései. Ha kirúgnának, csak még egy újabb rossz ponttal erősíteném anyám haragját, max visszaküldene az alvilágba. Ettől aztán meg nem féltem. Egészen áthatón fúrtam a tekintetem az övébe, miközben a képességeim életbe léptek. Először csak azt vehette észre, hogy szürkül körülötte a világ, én pedig ravasz vigyorral mosolygok rá. Ha elkapta a fejét, ha nem, a keze után nyúltam, és erősen rászorítottam a karjára, ami jócskán megkönnyítette a dolgom. Érintés hatására éles, szúró fájdalmat érezhetett, majd hirtelen minden elsötétedhetett körülötte. Ezt távolról is megtehettem volna az elméje útján, de közelről fájdalmasan sokkal jobb buli volt. – Ki is vakult meg kettőnk közül? – érdeklődtem olyan lágy hangon, amit még a legártatlanabb kislányoktól is különösnek talált az ember. Egy dolgot sajnáltam, hogy az elégedett vigyoromat, így nem láthatta.
A vakság maga viszont csak átmeneti volt -, a legnagyobb sajnálatomra -, úgyhogy mire ellőttem a billiárd golyót a látása már teljesen kitisztulhatott, és végig nézte a pontos találatom. Persze az egész gyógyulási folyamat gyorsasága attól is függött, hogy milyen fajból származik, milyen képességei vannak. Például gyógyító erővel rendelkezők elég hamar kitudták küszöbölni az általam ejtett károkat. Bár ilyen téren mindig kitartó voltam, olykor legvégsőkig képes voltam elmenni az aktuális mániám miatt. Ezúttal például teljesen rápörögtem, hogy kicsináljam nagyszájú csávókámat. Okádnom kellett a szarkasztikus megjegyzésétől. Igazán szíven szúrt vele, hogy még a látványos célba találatomat se képes értékelni, mikor még humoros is voltam mellé. Ha más nem a nagylelkűségemet legalább becsülhetné, hogy nem egyből őt vettem célba. Ha talán a golyó nem is végzett volna vele, voltak még trükkök a tarsolyomba, amivel felhúzhatok egy ilyen hálátlan melákot. – Csak üss! – jegyeztem meg ridegen, majd lekövettem a szememmel, ahogyan a golyók célba találnak, és a sarkakon elnyeli őket a mélység. Jó néhány pontot szerzett, de nem is az eredmény érdekelt vagy a pénz. Mindkettő hidegen hagyott. Én egy másik játékot akartam megnyerni, aminek szerves része, hogy kicsinálom a gecibe, amiért ennyire felhúzott. Komolyan tombolt bennem a düh. Utáltam, ha valaki nem kezel megfelelően, és nem adja meg nekem a kellő tiszteletet, amit megérdemlek.
Némán léptem az asztalhoz, hogy én is megszerezzem magam pontjait. Közben az agyam azon kattogott, hogy mivel álljak elő kínzás terén. Megtehettem volna, hogy valami borzalmas hallucinációt beetetek vele, de nem olyannak tűnt, akit meghatna egy szeretette halála. Felrobbanthattam volna a veséjét, vagy leállíthattam volna a mája működését, vagy egyszerűen azzal a kurva biliárd dákóval átszúrhattam volna a koponyáját, hogy az agyveleje a túloldalon loccsanjon ki. De jó kislány módjára, csak meglöktem a fehér golyót olyan szögben, hogy a két teli golyó beessen a lyukba. Felegyenesedtem, majd rá tekintettem. – Melyik halálnem a kedvenced? – akarva-akaratlanul az arcomra szökött egy édes mosoly. Ha küzdöttem volna ellene, se tudtam volna titkolni a véres szándékaimat. Egyszerűen egyedül képtelen voltam eldönteni, hogy hogyan kéne kinyírni egy ekkora faszfejet. A brutalitás az erősségem, de meghagytam neki ezt utolsó kívánságnak. Annyiban viszont biztos voltam, hogy miután így „megbántott”, nem vagyok hajlandó elviselni a képét. |
Az olyan dolgok, mint a pénz, soha nem érdekeltek igazán. Nekem az a százdolláros, amit olyan kedélyesen ajánlottam fel, egyáltalán nem jelentett többet, mint egy megfestett papírfecni, amely esetében akkor sem éreztem volna semmit, ha a szemem láttára ég el. Ha olyan kedvem lett volna, lehet az összes bankómat odadobom, mintha mások számára sem értek volna sokkal többet, de jelenleg nem voltam olyan hangulatban. Azt soha nem állítanám, hogy nem fogtam fel a pénz fontosságát, ahogy vérként áramlik a társadalom keringési rendszerében, hiszen a mostani legnagyobb háborúkat is mind a pénzért, ezekért a szánalmas kis bankókért, meg a pénztárgépeken megvillanó pixelekért vívták, mintha annyira sokat számítanának. Az érték, mint fogalom, soha nem volt valódi, de az ellenében kioltott emberi vér - amit igazán szerettem - nagyon is, mégis úgy tűnik, nagyon kevesen fogták még fel ezt. Nekem csak jó volt, ha a mai valutarendszerek és hasonló szarságok fennmaradtak, így eszem ágában sem volt ágálni ellenük, csupán nem értettem azokat az idiótákat, akik úgy imádták őket, mint ahogy régen Istent imádták az emberek. Igaz, ha képes lettem volna átérezni az ilyesmit, ott maradtam volna a kolostorban a sok szerencsétlen között, akik az egész életüket az istenük seggének nyalogatására pocsékolták el. Az egyik legnagyobb jótettem talán az volt, hogy segítettem nekik, hogy mihamarabb láthassák az arcát.
El is felejtettem, milyen szépek voltak azok a régi idők, ahol az ilyen pofátlanul beszélő ribancokat az egyház engedélyével és támogatásával lehetett eleven megégetni, de most gondolatban visszaidéztem őket. Ugyan régen biztos többen kedvelték volna az ötletet, de gyanítottam, hogy egy élő máglya ötletét még a mai időkben is sokan kedvelték volna, főleg ha olyasvalaki kivitelezi, mint én, aki annak idején sok ilyet csinált. Milyen humoros, hogy az akkoriak valójában az olyanokat üldözték, mint amilyen én voltam, mégsem találtak soha egyet sem.
- Ha a lényeges dolgok így kaparnak azért, hogy kiszúrják őket, ez egyáltalán nem meglepő - feleltem nyugodtan. - Ráadásul ha szerinted az én egóm ilyen jól táplált, nem csoda, hogy te már megvakultál a tiédtől.
Ha éreztem volna valaha is bármi ilyesmit, még aranyosnak is találtam volna, hogy ennyire igyekszik beletaposni az én nem létező lelkembe, de így csak rohadt fárasztó volt attól a perctől kezdve, hogy először szóra nyitotta a száját. Egyáltalán nem szórakoztam jól, a végtelen unalmamat egy ilyen kurva nemigen tudta volna megtörni. Aki ennyire nyíltan próbálja mutatni, mivel rendelkezik, azt az ilyen beszéd nélkül is olcsó húsnak bélyegeztem volna, ami végül úgysem kell majd senkinek, de így még markáns lenézést és enyhe undort is éreztem, amiért egy nő ennyit meg mer engedni magának. A hátsó szándék már az elejétől fogva világos volt a szavai mögött, de nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy jobban mögé nézzek, az ilyenek előbb vagy utóbb úgyis felfedik a lapjaikat.
Nem különösebben értékeltem a pucsítását, bár biztos nagyon látványosnak szánta, és pár hangosabb kölykön kívül a többieket is inkább untatta a helyzet, egészen addig, amíg úgy el nem ütötte a biliárdgolyót, mintha valami elbaszott baseball meccset játszott volna. A szememmel követtem a labda irányát, egészen addig a szerencsétlenig, akit olyan szépen telibe kapott. Nem mondott, az a fájdalomtól eltorzult arc kifejezetten szórakoztató volt, de a biliárdmesternek még ebbe is bele kellett pofáznia.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá, ahogy azt mondta, engem szívesebben kapott volna telibe. Egyrészt röhejes lassú volt az egész ütés, egy mozdulattal megállítottam volna azt a golyót, mielőtt egyáltalán a testem közelébe érhetett volna, ha egyáltalán az én irányomba érkezik, másrészt szó szerint nem éreztem volna semmit abból, ha valahogy mégis engem sikerült volna eltalálnia. Ki hitte volna, hogy egy nő - vagy kislány, ki tudja, egyáltalán mennyi lehet egy ilyen helyen - is ennyire vágyhat valami kis konfliktusra. Persze, ha a rosszabbik napomon kapott volna el, akkor egyáltalán nem álltam volna még mindig ennyire higgadtan, zsebre tett kezekkel, mint ahogy már az első itteni napomon is eltörtem egy kart. Sokkal szívesebben eltörtem volna annak a srácnak a nyakát a képességemmel, de megelégedtem ennyivel is, meg egy fenyegetéssel, miszerint ha a vezetőség bármelyik tagjához is eljut az esetünk, a saját csontja roppanása kellemes simogatásnak fogni tűnni ahhoz képest, amit majd vele teszek. Szóval igen, eddig a tanárok jó gyereknek ismerhettek meg, mert persze az az idióta azóta is kitartóan tartotta alapállásban a pofáját, nagyon is jól. Ez a csaj viszont még ennyire sem érdekelt, ráadásul hiába szerették volna sokan ennek az ellenkezőjét, nem voltam olyan, aki fejjel rohanna a falnak. Nem tudtam, milyen eszköztára lehet a képességek terén, akkora vadbarom pedig nem voltam, hogy csak úgy nekimenjek anélkül, hogy ezekkel tisztában lennék. Imádtam a jó, nehéz harcokat, de annyira azért nem, hogy jobban kockára tegyem az életemet, mint arra alapból szükség lenne. A félmosolyát még elkaptam, így ha eddig nem lett volna teljesen világos, hogy direkt vitte véghez ezt a "merényletet", akkor most már teljesen biztos lehettem volna benne.
- Még szórakozol valamivel, vagy jöhetek én? Persze, ha azt szeretnéd, felkaphatok egy golyót, és eldobhatom valamerre, ha felétek ezt így szeretik játszani, bár értelme ennek se volna sok, nemde?
Átléptem a még mindig földöm fetrengő, kényes részeit szorongató srác felett, egy bólintással jelezve a többinek, hogy takarítsák már el az útból, aztán én hajoltam előre, hogy üssek egyet. A játék egyébként rohadtul nem érdekelt, de ha még akart próbálkozni, felőlem csinálhatta nyugodtan, ha valami érdekesebbre adná a fejét, az lehet még engem is szórakoztatna. Az ütésem sikeres volt, több pontot is szereztem, de sejtettem, hogy ha Ms. Szánalmas Próbálkozás is normális játékra adná a fejét, könnyen megverhetne benne. Vagy ki tudja, lehet csak a szája volt nagy, és közben tényleg csak annyira képes, mint amit az előbb volt oly kedves bemutatni. |
Megfordultam egy-két kaszinóban, ahol a biliárd volt az egyik legközkedveletebb játék. Kezdetben csak néztem, hogyan éli fel a szerencsejáték az embereket, de végül függővé váltam. Félreértésekbe ne essünk, én nem voltam olyan ostoba, hogy a játék mámorító izgalmának legyek a rabja, én csak egy újabb szintre emeltem a kedvenc hobbim, amiben mindenki élete tönkremegy az enyémet leszámítva. Katalizátor voltam a családi életek széthullásában, amihez tökéletesen háttérzajként szolgált a kaszinók kocka csörgése. Szerettem nézni, ahogyan apák adnak fel mindent a kedvemért, és normálisnak tűnő emberek bolondulnak bele a játékba, amit kedvemre irányítottam. Ebben az időszakban tanultam meg biliárdozni, amihez mindössze csak egy kis ráérzés kellett, és megtévestő szemkontaktus az ellenféllel. A nyeréshez sosem a tudásra vagy a tapasztalatra volt szükségem, csak figyelemelteelésre.
Már kezdtem azt hinni, hogy senki nem mer lépni, és egyedül hagynak a kezembe vett biliárddákóval együtt. Volt B tervem, de abba már morcosan kezdtem volna bele, ha senki sem ajálkozik fel a kegyeimnek, és ezt követően már senki nem lett volna boldog ebben a teremben. Követtem a tekintetemmel a srácot, aki olyan felsőbrendű magatartással ült abban az elnyűtt fotelben, mint valami királyi sarj a trónján. Be kell valljam tetszett ez a hozzáállás, ezután csak még jobban esett volna bármilyen formában eltiporni. Aki olyan magas lovon ül, mint láthatóan ő, annak nem nehéz nagy pofáraesést produkálnia. Szinte beleborzongtam a gondolatba, hogy én szemtanúja lehetek ennek. Tudtam, hogy nem ez a biliárd játék kell hozzá, hogy egy hozzáhasonlót megingassak, de ettől még izgalmasabbnak éreztem. Széles mosolyra húztam ajkam, mikor levágta elém a köteg százdollárost. - Nocsak, a nagyfiú elő mert bújni a plebse mögül - hallottam az említett srácoktól néhány felháborodott ellenkezést, de teljes mértékben hidegen hagytak. Inkább tartottam a szemkontaktust a magát keresztapának képzelő fiúkval. - És még smúzolni is jól tud - mértem végig látványosan. - Ezt nevezem! Azt hinné az ember, hogy olyan vastagon vesz körbe az egód, hogy nem látsz túl a orrod hegyén se, de úgy látszik a lényeges dolgokat még te is kiszúrod - méregettem tovább, úgy mint akit most totálisan lenyűgöztek, és a döbbenettől a földet verdesi az álla. Ilyesmiről persze szó se volt, a színjáték csak a személyes szórakoztatásomra szólgált. Mindig is viccesebbnek találtam azokat a szituációkat, mikor megjátszhatom magam, ezek alól kivételt képeztek a sok vérrel átitatott jelenetek, mert akkor szerettem kimutatni a fogam legfehérebb részét. A pusztítás éltetett, volt egy kis részem, ami nem élt volna a túl a katasztófák nélkül.
Miután elmondtam mindent, ami szerettem volna, megigazítottam a golyókat az asztal egyharmadánál, majd a másik végéhez sétáltam. Határozottan bepucsítva céloztam be a dákóval a fehér golyót, de mielőtt elüthettem volna körbepillantottam, hogy bemérjem ki merre áll körülöttem, ugyanis az alatvalói még minidg nem takarodtak el melegebb égtájakra. Úgy pöccintettem meg egy erős mozdulattal a golyót, hogy a dákó alulról találja el, így ne végig guruljon az asztalon, hanem repüljön, egészen az asztal túloldaláig, ahol egy ártalmatlan srác áldogált. Csúnyán sikerült eltalálni a golyóval, nem épp a legkellemesebb helyen. - Úristen! - ugrottam egy kicsit hátra, mint aki teljesen ledöbbent a találaton. - Nagyon sajnálom - itt tartottam egy hatásszünetet. -, hogy nem őt találtam el - biccentettem a srác felé, aki bevállalta, hogy játszik velem egy menetet. Egy percig se titkoltam, hogy ez szándékos volt, kíváncsi voltam, hogy mit lép rá a nagyfiú. Megejtettem egy ravasz félmosolyt. Feszegetni akartam a határait, ideigileg kikészíteni, és látni, hogy tényleg olyan-e, mint amilyennek már az első pillanatban elképzeltem, Kíváncsi voltam, hogy az a bizonyos bomba mekkorát robbanhat a végén, mert egyesek egy atombombához fel tudtak érni, míg mások éppen csak egy kézigránát erejét érték el. Az ő esetében valamiért az előzőre tippeltem volna. |
Nem gondoltam azt, hogy rossz döntést hoztam volna azzal, hogy idejöttem. Már az alapítása óta hallottam sztorikat erről a helyről, és ezek egy része fel is keltette az érdeklődésemet, így a szükség szorítása nélkül is megnéztem volna magamnak, csak valószínűleg pár évtized múlva. Az örök élet rásegített arra, hogy sehová ne siessek, és ráadásul nem is az érdekelt a legjobban, ami itt történt a diákokkal, hanem ami az iskola elvégzése után. Több olyan emberrel volt kifejezetten élvezetes harcom, aki innen került ki, bár ők biztosan nem tartották annak, tekintve, hogy a fejük leválasztásával, vagy valami ennél sokkal szórakoztatobb és kreatívabb halálnemmel végződött számukra.
Most sem voltam gyenge, közel sem, de hiányzott a hatalmasság érzete, és a gyengülésem tudata zavart, főleg, hogy kézzel fogható dolgokban is érzékeltem, például a gyorsaságomban. Halálosnak halálos voltam továbbra is, de vesztettem az eleganciámból. Azzal a tudattal jötte ide, hogy keresek egy hozzám hasonló warlockot, vagy bárki más megfelelőt, aki
Az iskolán belül nagyon hamar eluntam magam, már az első napokban, köszönhetően annak, hogy nem állt szándékomban bajt keverni, amíg teljesen ki nem ismertem a helyet. Alapvetően azért jöttem ide, hogy erősebbé váljak, és ha azzal kezdtem volna, amivel szerettem volna, hogy kitépem annak a nőnek a gerincét, aki olyan hanyagul igazított körbe az első nap, akkor potenciális szövetséges jelölteket ijeszthettem volna el magam mellől. Így viszont, hogy hideg maradtam ugyan, de valamilyen szinten kedélyes is, rögtön egy csapat ember verődött össze, akik szívesen élvezték volna az árnyékom adta előnyöket. Őket ha lehet, még jobban lenéztem, mint általában az ittenieket, olyan szánalmasan igyekeztek. Pár erősebbnek vagy szórakoztatóbbnak hagytam is, hogy körbevegyenek, de az olyan szánalmas kis férgeket, akik azt remélték, hogy majd én megvédem őket a bántalmazóiktól, nagyon gyorsan meggyőztem ennek az ellenkezőjéről. Azóta is kerültek mint a tüzet, ami okos döntés volt, talán a legokosabb, amit valaha is fognak hozni az életükben.
Valószínűleg azon okokból, hogy még csak a tekintetem sem azt sugallta, hogy olyan jó lenne belém kötni, senki sem próbálkozott vele. Egy-két kölyök arcán láttam, hogy a jövőben azért még számíthatok valami nevetséges kis csíny kísérletre, ami nem érdekelt, mert csak ők járnak majd rosszul vele. Itt helyben biztosan nem fogok leszámolni velük, mert annyira nem izgattak, de a tanulmányaik elvégzése után, esetleg már a családjuk körében biztosan számíthatnak majd egy látogatásra tőlem. Megjegyzem az arcokat, és azt is, hogy mit fogok velük tenni.
Az egyik este egy héttel azután, hogy ide kerültem, nagyon untam magam. Több érdekes könyvet is hoztam magammal, de addigra az összeset kivégeztem, a szobatársammal meg még nem nagyon láttuk egymás színét, így azt sem tudtam eldönteni, mennyire lehet érdekes ember. Igazából meglepett, hogy nem kaptam külön szobát, pár ügyemről a vezetés már egészen biztosan értesülhetett, de valószínűleg úgy ítélhették meg, hogy nem jelentek közvetlen veszélyt egy velem egy légtérben lévőre, vagy épp úgy gondolhatták, hogy a srác képes rendesen megvédeni magát. Ha az utóbbi helyzet állt fent, mindenképpen érdemes lenne megismernem őt, és utánajárnom ennek a feltevésnek. Abban már nem is akartam igazán reménykedni, hogy a szórakozásra találnék valaki jó partnert.
Elindultam lefelé a klubszobába, hamar szerezve magamnak kíséretet is. Pár srác hamar körém verődött, és az idióta társalgásukkal legalább le is foglaltak, ahogy leültem az egyik tágasabb részre, és kényelmesen hátradőltem egy nagy karosszékben. Kissé olyan volt, mint egy trón, ami nagyon tetszett. Én a jól megérdemelt helyemen, az alattvalóim meg körülöttem, ahogy annak lennie kell. Milyen kár, hogy ezek az alattvalók semmit sem értek, mert az ilyen rövidtávú kis csevejeken túl semmi hasznukat nem vettem. A nagyvilágban hamar megöltem volna őket, mert ezt preferáltam a szálak elvarrásakor, de itt - egyelőre még - nem akartam ennyire feltűnővé válni. Ha már nem látok okot az itt maradásra, akkor lehet nem leszek majd ilyen kedves. Néha somolyogtam pár beszóláson, de egyik sem ért meg nekem egy nevetést, és nem is éreztem különösebb késztetést arra, hogy jobban belevessem magam a beszélgetésbe, mert így is én uraltam.
Rögtön felfigyeltem a belépő lányra, de az érdeklődésemet csak a második kijelentésével vonta magára. Mosolyogva felhúztam szemöldököm rá, tekintve, hogy azt sem hittem, ez alatt a lenge ruha alatt lapulna fehérnemű, nem hogy pénz. Felkeltem a székből.
- Tartom - mondtam nyugodtan, és könnyedén előhúztam a zsebemből egy adag százdollárost, amiből mellé sétálva letettem egyet a keze mellé - A világért sem hagynék ki egy menetet egy ilyen szépséges hölggyel.
A pénz semmit sem jelentett számomra, jött-ment ahogy kedve volt, így abba sem haltam volna bele, ha elvesztem ezt a fogadást, mert a biliárdot soha nem kedveltem. A lány sem érdekelt annyira, mert ha partnert akartam magamnak éjszakára, azt mindig könnyen találtam. Természetesen ha meg akartam szerezni valakit, akkor azt megszereztem, ha akarta, ha nem, de ebben az esetben ez még nem állt fent. Megfogtam egy biliárd dákót, aztán intettem neki, hogy nyugodtan kezdhet. |
Kezdtem úgy érezni magam, mint aki totálisan betépett, annyit vigyorogtam az Akadémián eltöltött első néhány napomon. Az arcizmaimban szó szerint izomláz alakult ki a sok műmosolyonak köszönhetően. Gondoltam, hogy belopom magam az emberek szívébe, mert tudjuk mennyire fontos az első benyomás, hogy aztán porba tiporhassam a kicsi, törékeny lelkecskéjük. Vártam a tökéletes pillanatot, de egy idő után túl sok macerának tartottam a sok természetellenes mosolyogást, és stratégiát váltottam. Az elsődleges erényemhez nyúltam, a testi adottságaimhoz. Egy srác se mondta még, hogy nem jön be neki a látvány, főleg, miután elő adtam nekik az vonzó lány figurát, amiben tökéletes arányban kevertem a bájcsevejt és a mély dekoltázs trükköt. A férfiak annyira buták voltak, könnyen megfoghatók és szex éhesek, hogy a második áldozatomat már letolt gatyával hagytam magára, miután meguntam a vele való játszadozást. Mindig feltöltődtem azt látva, hogy szenvednek az emberek, és az csak nyomott a lantba, ha az adott illető még szexuális érdeklődést is mutatott felém. Iszonyatosan bele tudtam magam élni a domina szerepébe. Ez már önmagában is egy adottság volt. Ebből következően kijelenthettem, hogy arra születtem, hogy mások felett uralkodjak. Sose jutott volna eszembe, hogy belegondoljak, mások mit éreznek, és mennyire szörnyű lehet nekik a szemembe nézni. Persze mindig csak szegény áldozatokat sajnálták, holott nekem is borzalmas és unalmas tudott lenni, mikor hosszú napokig egy játékszer se akadt a láthatáron, vagy mikor anyám a nyakamban lihegett azzal a célall, hogy majd megváltást hoz az életemben. Vicces volt látni, ahogyan próbálta helyrehozni, amit már akkor elbaszott, mikor összehoztak engem az apámmal. Sajnálatára reset gomb nem volt rajtam, na meg amúgy is nálam jobbat nehezen kívánhatott volna. Sokszor gondoltam rá, hogy helyette nekem kéne az Olimposzon ülnöm a 12 között, nem pedig neki dülleszteni Zeusz mellett a nagy álnok seggét. Egy dolgot mégis tőle örököltem, hogy tökéletesen be tudok adni dolgokat másoknak, ő is jól előadta, hogy szűz meg bölcs és még igazságos is. Micsoda faszság!
Aznap este is az unalom elől menekültem a nyugati szárny klubbhelyiségébe. Természetesen nem voltam olyan hülye, hogy a déli szárnyban keressek szórakozást, mert a lányokkal bármennyire is jól lehetett rivalizálni, közel se voltak annyira multtatóak, mint a hímneműek. Miután lezuhanyoztam, elnyúltam az ágyamon, de túl korán volt ahhoz, hogy álom jöjjön a szememre, és a szobatársammmal nem volt kedvem cseverészni, ráadásul éppen akkor ott se volt, de a cuccaiból ítélve végtelenül ingerszegény beszélgetés lett volna, nekem pedig szükségem volt a pezsgésre. Képtlen voltam a seggemen maradni, elvislehetetlen késztetést éreztem arra, hogy megkeserítsem valaki életét. Mind ez ösztönzött arra, hogy a pofátlanul aprócska selyem pizsamámban elinduljak felfedezni a lakórészt. Az utam a már korábban említett nyugati szárnyba vitt, ami a környezetváltozást jelentette. Eltűnt a föl-alá járkáló lánysereg, akiket még megközelíteni se akartam, és felváltotta őket a fiúhad, akik között csak elvétve fordult meg egy-két nőnemű. Volt egy kellemes érzésem, mintha haza érkeztem volna. Már éppen ideje volt mulatni egy kicsit. A nulladik szobaként feltűntetett klubhelyiségbe fordultam be, ahonnét az élet jelei, a nevetés dallamos akordjai szűrődtek ki. Az avilágba ugyan ezt a fájdalmas sikítások jelentették számomra, de itt ezzel is beértem. Amint beléptem az ajtón egy sunyi mosoly jelent meg az arcomon, ami őszintébb volt az összes eddiginél, amit megejtettem az Akadémián. Győzelem. Futott át a gondolat az agyamon. Úgy vonultam be, mint aki pontosan tudja, hogy miért jött. A billiárd asztalhoz sétáltam, amit néhány srác állt körül, majd rátámaszkodtam az asztal szélére. - Na ki mer kiállni ellem egy menetre? - direkt fogalmaztam a kéjes kétértelműség jegyében, a hatás kedvéért még bele is haraptam az alsó ajkamba. Az érkezésem elérte a célját, mert a tekintetek felém fordultak, de mégse kaptam választ. Csalódottan felsóhajtottam, mint akiben éppen egy világ tört össze. Ezután éles váltásként egy felsőbbrendű mosollyal nyugtáztam, hogy itt mindenki egy puhapöcs. - Száz dolcsiban fogadok, hogy itt senki nem tud legyőzni billiárdban - közöltem, és ha nem pizsiben lettem volna, az említett összeget még az asztalra is csaptam volna, de így maradt az ígérgetés. Nem mintha, valaha betartottam volna az ígéreteimet, többnyire leszartam az etikusságot, meg a kölcsönös tiszteletet. Ezek a fogalmak mondhatni ismeretlenek voltak számomra. |
Valor Barnaby & Iris Rhea Haenel |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
