|
Témaindító hozzászólás
|
2018.10.14. 20:03 - |
Nieven Slervaron & Peter Worthington |
[6-1]
 Néha még magamat is képes vagyok meglepni. Persze nem a szabályszegéssel, vagy más, hasonlóan szokásos dologgal, hanem például azzal, hogy képes vagyok unatkozni. Igazából akár maradhattam volna az épületben is ezért, fölösleges volt kijönni ide, ott még akár csevejpartnerre is lelhettem volna. Ehelyett azonban egy hirtelen ötlet nyomán most kint lebegtem a semmi közepén. Jó, ez így nyilván nem volt igaz, hisz valahol a szigeten loptam éppen a napot, de pontosabb helyzetemről fogalmam sem volt. Na ja, az eltévedés se ért meglepetésként, tájékozódási képességeim a béka segge alatt kullogtak.
Az ismeretlen srácot meglátva teljesen érthető volt a lelkesedésem. Kb három az egyben megoldásnak tűnt a problémáimra. Létezik ennél lelkesítőbb dolog? Na jó, talán valami finom torta...
Sosem zavart, hogy esetleg nevetségessé válhatok mások előtt, annál biztosabb alapokon állt az önértékelésem. Mivel kicsit szétszórt, na meg szeleburdi voltam, rendszerint belebotlottam valamibe, vagy éppen valakibe, aminek következtében tízből minimum négyszer, de volt olyan, hogy hatszor is, tanyálás következett be. Szóval ez a kis csobbanós kaland még abszolúte a lightos verzióból való volt. Éppen ezért egyáltalán nem vettem volna icipici lelkemre, ha esetleg kiröhög.
A köszönés után finoman végig mértem az előttem ücsörgő srácot. Arra tippeltem, nem lehet valami társaságkedvelő személy, vagy ha az is, most inkább a magányt részesíti előnyben. Vesztére azonban ez engem a legkevésbé sem érdekelt, úgy éreztem szükségem van társaságra. Jó, ha hirtelen felpattant és elviharzott volna, akkor talán egy idő után abbahagytam volna a követését, de jelen pillanatban biztosnak tűnt, hogy addig nem tágítok a közeléből, amíg egy picit is érdekesnek találom, vagy éppen nem tiltakozik kézzel-lábbal a társaságom ellen.
- Az uncsi lehet - vágtam szomorú fejet. Őt azonban úgy tűnt nem zavarta, legalábbis nem próbált meg változtatni sem a helyzetén, sem az elfoglaltságán. Igazából kedveltem az őszinte, szókimondó embereket, mégha az utóbbiakkal sokszor nem értettük meg egymást, mert a jól induló beszélgetést hatalmas vitába tudtam fojtani. Illetve inkább a másik fél tette!
- Nagyon örülök Peter - némi tétovázás után a kezemet nyújtottam neki. Nem voltam valami nagy kézszorongató, de úgy voltam vele, legalább ennyi udvarias gesztusfélét megkísérlek belecsempészni a viselkedésembe, hátha ettől legalább egy fokkal szimpatikusabb leszek számára. Arról fogalmam sem volt, mit gondolhat rólam, mindig is gyenge voltam a mások arcáról való olvasásban.
Egy pillanatra elgondolkodtam, de végül lehuppantam mellé. Ideiglenes megtorpanásnak, amolyan kalandravaló felkészülésnek, vagy éppen rápihenésnek tekintettem a csendes - persze ha nem rajtam múlott ez a jelző - ücsörgésünket. Magamnak se szívesen ismertem be, de jól esett néhány pillanatra lehuppanni és csak ülni, hiszen előtte ki tudja mennyi időt töltöttem talpon.
- Úgy érzem alkotói válságba kerültem - panaszkodtam neki roppant szomorú fejjel. - Képzeld, most csak alig pár ötletem van, pedig máskor olyan sok szokott lenni! - sopánkodtam. - Szerinted mi lehet velük? Elrabolták őket? - meresztettem rá hatalmas kiskutyaszemeket, mintha tök komolyan gondolnám a kérdést, és teljesen összetörve várnám a választ.
- Esetleg fürödhetnénk a tengerbe, vagy építhetnénk homokvárat, vagy összemérhetnénk a képességeinket, vaaaaagy felfedezhetnénk azt a területet! - mutattam lelkesen a lezárt rész felé. Jövetbe csak érintettem, de kíváncsi voltam mi lehet ott. - De akár maradhatunk és beszélgethetünk is - tettem még hozzá. Azért nem akartam rátukmálni semmit, legalábbis semmi olyat, amit nagyon nem akar. -Neked van valami ötleted? - kérdeztem vissza, amikor úgy tűnt, teljesen kifogytam az ötletekből. Noha az előbb azt mondta, neki egyáltalán nincs, reménykedtem benne, hogy megihletődött az enyémeket hallgatva. |
Pár perc telhetett el, míg a parton ücsörögve csendben nézhettem az előttem fodrozódó vizet. Sosem gondoltam bele abba, hogy milyen élet folyhat a víz alatt. A halak, a különböző vízi élőlények mindig is hidegen hagytak, akkor azonban annyira hajtott a kíváncsiság, hogy még ezt is látni szerettem volna. Voltak időszakok, mikor minden érdekelt, még az is, ami normális esetben, a legkisebb mértékben sem tudja felkelteni az érdeklődésemet. A fejemet ingatva figyeltem a vizet, minek irányából nem sokkal később, számomra ismeretlen anyag közeledett. Hunyorítva igyekeztem azonosítani az anyagot, ami leginkább a füstre hasonlított, de nem tudtam volna biztosra mondani a dolgot. Tudtommal a füst, nem ennyire határozottan és egybemaradva terjed a levegőben, de nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy talán itt ez is normális. Le sem vettem a szememet a közeledő füstgomolyról, ami a közelembe érve, hirtelen változott át egy fiatal hölgyeménnyé. Miért nem lepett ez meg? Nos, azt hiszem ebben az intézményben eleget láttam ahhoz, hogy az ilyenek már meg se kottyanjanak nekem. Bár ez esetben nem számítottam arra, hogy a füst igazából egy másik tanulóhoz tartozó alak volna. A lány nem gondolta át, hogy bár füstként tökéletesen tudott a víz felett közlekedni, emberi alakjában ez aligha kivitelezhető, s egy lelkes köszönés elhangzása után úgy csobbant a vízben, mint a kő, amelyet a kisgyerek kacsázásra szán a víz felszínén, majd nagy erővel belehajítja. Pontosan úgy esett bele, rögtön ez jutott eszembe. A víz nem volt mély a parton, így fulladás veszély nem fenyegette a lányt, annak az esélye, hogy beüti valamelyik testrészét sokkal nagyobb volt. Be kellett vallanom, szórakoztató volt a látvány. Nem nevezném magamat kárörvendő embernek, de felettébb nevetségesnek találtam a helyzetet, ahogy a vízbe huppant, majd pár másodperc múlva kijött a partra, mintha misem történt volna. Ekkor döntöttem úgy, hogy ideje visszaköszönnöm. Sosem voltam az udvariasság mintaképe, de ezt még én is tudtam.
- Szia. – nem igazán volt mit húzni a köszönésen. Fogalmam sem volt, mit szeretne tőlem, miért döntött úgy, hogy a társaságomat választja. Abból azonban, amit eddig láttam, szinte biztos voltam abban, hogy nem kellesz sokat találgatnom és megosztja velem a dolgot. Annak a látszatát, hogy nem történt semmi az imént, azaz nem esett a vízbe, azzal erősítette, hogy rögtön egy kérdést tett fel. A kérdésre, miszerint mit csinálok, nem tudtam eldönteni mi lehetett volna jó válasz. Az „Ülök a parton.” és a „Nézem a vizet.” között nem tudtam dönteni. Esetleg össze is vonhattam volna a kettőt „Ülök a parton, és nézem a vizet.” Persze volt egy olyan érzésem, hogy nem éppen egy ilyen válaszra várt volna a lány, de nem tudtam túl sokat tenni ellene, ugyanis tényleg ezt csináltam. Végül a lányra néztem, miközben válaszra nyitottam az ajkaimat.
- Leginkább, semmit. – ez sajnos mindent elmondott. Persze azt gondolhatná az ember, hogy nem vagyok izgalmas teremtés, ha egy ilyen választ kap. Én nem mondanám ezt, inkább csak úgy fogalmaznék, hogy nem mindig vagyok izgalmas teremtmény. Ez teljesen más. A lány egymás után tette fel a kérdéseket, kicsit nehéz volt őt követnem. Először a nevemet kérdezte, én pedig ismét válaszoltam.
- Peter vagyok. – úgy tűnt, nagyon unatkozott a lány, bár ezt már az elején is sejtettem. Olyasvalakinek tűnt, aki öt másodpercig sem tud megülni egy helyben, csendben, egyedül. Sok ilyen embert ismertem, bár a legtöbbjüket nem igazán bírtam elviselni. Kíváncsi voltam, a lányt meddig fogom tudni nyugodtan megtűrni magam mellett. Nem voltam az a fajta, aki sok embert nem tud elviselni, de a folyton pörgő emberek egy idő után elvették a türelmemet. A sejtésem beigazolódni látszott, mikor ismét megszólalt, és arról kezdett beszélni, mennyire is unatkozott és milyen jó, hogy találkoztunk. Aprót bólintottam a hosszas mondatára, majd magam mellé mutattam, hogy ha gondolja, fogaljon helyet a homokban. Volt egy olyan érzésem, hogy a lány nem ilyesmi elfoglaltságot képzelt el magának, de ha volt jobb ötlete, akkor szívesen vettem volna azt is. „Remélem jó társaság vagy.” Erre a válaszom annyi lehetett volna: Remélem hozzá szoktál a csalódáshoz. Nem azért, mert rossz társaságnak tartottam magamat, csak akkor éppen nem voltam valami izgalmas hangulatomba. Bár én is szívesen csináltam volna valami kevésbé unalmasat. Ekkor ismét a tiltott rész felé pillantottam, de hamar, újra elvetettem az ötletet. A lány felé néztem, kíváncsian, ugyanis nem tudtam mit várt, de biztos voltam benne, hogy nem a homokban akart ülni.
- Valamiért azt gondolom, nagyobb terveid vannak, mint a homokban üldögélni. - tipikusan olyan embernek tűnt, aki egy ilyen megszólalás után ecsetelni kezdi az ötleteit. Nagyon reméltem, legalábbis. - Szóval emgoszthatnád velem, mert nekem nincsenek. - kíváncsian néztem a lányra, várva a válaszát. |
Néhány hete újabb érdekes kaland vette kezdetét az életemben. Idejöttem az Akadémiára! Lelkesedésem azóta sem apadt egy percig se, mióta felpattantam a Szigetre vezető vonatfélére. Anya egészen odáig elkísért, és ellátott egy csomó-csomó anyai jó tanáccsal, mit hogyan csináljak. Ezek között mondjuk volt olyan, amit némi kétkedéssel fogadtam, de ezzel nem volt probléma, anya úgyse az a szülő volt, aki esténként felhívva szóra, órára, és percre pontosan számonkéri csemetéjén a nap történéseit, meghogy mi mindent csinált úgy, ahogy mondta. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy soha, egyetlen szót se kérdezett, vagy fel se hívott. Egyszerűen elfogadta, hogy mint ifjú hölgyeménynek, egyre több térre van szükségem. Ha azonban szükségem volt rá, simán képes volt órákon keresztül lelkizni velem, ami márcsak azért is teljesítmény, mert általában két naponta rátelefonáltam és rázúdítottam az addigi történéseket. Nos mindenkinek, aki azt hiszi, hogy nem lehet két nap eseményeit két órában, könnyedén, szó- és mondatismétlés nélkül elmesélni, na azoknak mondom, hogy ez nekem négy órában is könnyedén sikerült! Nagyjából mindenről meséltem neki, ráadásul ezt néhol megdöbbentő lelkesedéssel és részletbe menéssel tettem. Na jó, azért az is megesett, hogy hetente csupán egyszer hívtam fel. De az ritka volt!
Jelen pillanatban a céltalan lődörgés, illetve hát gomolygás jutott osztályrészemül. A suliban se találkoztam ma senkivel, akit kedvemre boldogíthattam volna, így kiszöktem a szigetre, hátha itt nagyobb szerencsém lesz, és keresgélés közben még a felesleges energiáimat is sikerül levezetnem. Legalább két tesiórára szükségem lett volna, hogy legalább valamennyire nyugton tudjak csücsülni a popsimon. Tesiórából is minimum Cath izé, mi is volt a vezetékneve? Hát őőő… na mindegy. Szóval kellett nagyon, hogy lefárasszanak. Amúgy nem lepett meg, hogy nem tudom a teljes nevét, valahogy sosem volt túl jó a névmemóriám, így örültem, hogy egyáltalán a keresztnevét tudtam. Noha alapjáraton nem azon szólítottam, hanem “Tanárúr”-nak azért megesett, hogy elfelejtkeztem magamról, s úgy üdvözöltem, mint valami ezeréves havert. No de persze a tanári karból nem csak ő volt ilyen kivételes helyzetben, természetesen! Egy csomó tanárt nagyon bírtam, egyik-másik olyan kis cuki volt. De tényleg. Barátságosak, meg minden! Akadt egy, aki olyan anyáskodó volt, nagyon megkedveltem, sőt, eléggé kötődtem is hozzá, azt hiszem.
Épp egy újabb titkos hely felfedezésével voltam elfoglalva, amikor egy srácra lettem figyelmes nem is olyan messze, az elkerített rész végét jelző kerítés másik oldalán. Egy ideje már emberi alakban sétálgattam, de most egyetlen pillanatot sem akartam elszalasztani, amit valaki társaságában tölthetek, így izgalmamban füstté változtam, s úgy indultam meg felé, nyaktörő sebességgel. Olyan lelkes voltam! Még arról is könnyedén elfelejtkeztem, hogy egyáltalán nem ismerem, veszélyes lehet, meg ilyenek. Mondjuk nem mintha aggódtam volna azért, hogy bárki bánthatna. Voltaképp megtestesült jókedvvel kevert méreg voltam. Az azért nem akármi!
- Haliiiii - tőle néhány méterre, a víz felett testesültem meg újra, egy pillanatra fittyethányva a gravitáció törvényeire. Persze azok egyáltalán nem akarták, hogy figyelmen kívül hagyjam őket, így a vízbe csapódtam. Mivel emberi alakban nem voltam képes repülni, csak némi kapálózásra futotta tőlem, majd tényleg találkoztam az alattam fodrozódó elemmel, hatalmasat placcsanva a… térdig érő vízbe. Magam is meglepődtem ezen az aprócska tényen. Kicsit toporogtam, majd végül úgy döntöttem, nekem is jobb lesz kint a víz partján. Szépen kicaplattam hát mellé, mit sem törődve azzal, hogy esetleg sérülhetett a tekintélyem az előbbi mutatványnak hála. Az se zavart különösebben, hogy fedetlen, vizes talpamhoz homok tapadt. Amúgy egy különleges anyagból készült bodyt viseltem, ami velem együtt képes volt molekuláira bomlani.
- Mi jót csinálsz itt? - fordultam újonnan szerzett ismerősöm felé. Ekkor villant csak be, hogy még a nevét sem tudom. - Nieven vagyok, hát te? - nagyjából fél percig bírtam ki csendben ácsorogva, majd rázúdítottam a gondolataim egy részét. - Annyira örülök, hogy találkoztunk, tökre unatkoztam egyedül! Remélem jó társaság vagy! - néztem fel rá hatalmas, könyörgő szemekkel. |
Bár az iskola házirendjét megkaptam, mikor először érkeztem az épületbe, azóta is valahol az egyik polcomon porosodott vagy az is lehet, kidobtam már a kis papírt. Nem voltam soha az a nagy bajkeverőfajta, de nem feltétlenül szerettem a szabályokat. Nem azért, mert mindenképpen lázadni akartam, mint a korosztályom elég nagy része, egyszerűen csak nem mindent tartottam be a leírtak közül, ami nekem annyira nem tetszett. Persze én is elolvastam azt a néhány rövid szabályt és sokat nem is állt szándékomban megszegni. Nem akartam senkinek sérülést okozni és a képességeimet sem állt szándékomban használni mindenféle ügyekre. Bár a repülés nem lett volna hátrány a közlekedés szempontjából, mert sokkal gyorsabb volt, de beletörődtem, hogy nem lehet. Engedélyt kérhettem volna persze, de nem volt annyira fontos számomra a dolog. Azt viszont nem találtam akkora problémának, ha néha az akadémia falain kívül eső helyekre látogatok el, tanárok kísérete nélkül. Amúgy sem szorultam felügyeletre egy szigeten, aminél a veszélyes részek még el is voltak kerítve. Abban is biztos voltam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így cselekszik. Amíg az ember nem megy a tiltott részekhez, addig nem lehet baj. Na, nem mintha nem szívesen néztem volna meg az efféle helyeket, de hallottam már egy-kettő élményt, miszerint nem szerencsés a próbálkozás, mert igazán fájdalmas következményekkel járhat a dolog. Mindez persze elvette a kedvemet már attól is, hogy próbálkozzak a dologgal. Aki elég merész volt vagy esetlen túlságosan is hajtotta az a bizonyos kíváncsiság, az többször is megpróbálta, de nekem nem hiányzott sem a fájdalom sem az, hogy valamilyen tanár szentbeszédet tartson arról, hogy a tiltott terület azért tiltott, mert veszélyes a diákokra nézve. Biztos voltam benne, hogy ez volna a legfájdalmasabb büntetés, ha be akarnék jutni egy ilyen helyre. Mivel a lagúna sosem vonzott igazán, így a tengerparti rész felé vettem az irányt. Nem gondoltam, hogy a lagúnánál nincs semmi érdekes, de aznap nem vonzott az a táj. Inkább a tengerpartra voltam kíváncsi. Amint megjelent előttem a hatalmas víztömeg, pontosabban a tenger, először rossz érzés költözött a mellkasomba, szinte éreztem, hogy szeretné az összes levegőt kipréselni belőlem és nem hagyni, hogy újabb lélegzetvételhez juthassak. Mintha valami elszorította volna a légcsövemet. Ám az érzés már egyáltalán nem lepett vagy rémített meg. Mindig ilyen hatással volt rám, ha nagy mennyiségű vizet láttam magam előtt. Talán nevetségesen hangozhat, hogy a víz látványa is megrémít pár másodperc erejéig, ám ezt a fajta félelmet sosem tudtam legyőzni vagy akár rájönni, mi okozhatta. Semmilyen traumatikus élményem nem volt a vízzel kapcsolatban, amire emlékeznék, a kezdetektől fogva féltem, hogyha nagyobb mélységekkel találkoztam. Talán a térdemig be tudtam volna merészkedni a hullámok közé, de nem vágytam rá egy cseppet sem, soha. Leginkább azt hiszem, féltem a fulladástól, hogy a víz a torkomon keresztül a tüdőmbe jut, ezzel megakadályozva, hogy a levegő beférkőzhessen mellé. Ijesztő volt a gondolat, az elképzelés. A parton állva lassan sikerült ismét visszanyernem a rendes légzésemet, miközben közeledtem a partra sodródó hullámok felé. Újra megnyílt a légcsövem, melyet nagy valószínűséggel a félelem zárt le néhány másodpercig. Eszem ágában sem volt a kelleténél közelebb sétálni, még azelőtt megálltam és letelepedtem a homokba, hogy a víz akár a lábamat is elérte volna, mikor pár másodpercenként kintebb sodródott a hullámok miatt. Nem szerettem a vizet, mégis iszonyú nyugtatónak találtam a látványát, még ha először rosszul is reagált rá a testem. Az évek során kezdtem megbarátkozni a tenger látványával, azzal, hogy bemenjek még nem. A tekintetemet igyekeztem a tengeren tartani, ám annyira nyugodt állapotba mégsem sikerült kerülnöm, mint amilyenbe szerettem volna. Akaratlanul is percenként vezettem át a pillantásaimat az egyik irányba, amerre jól tudtam, hogy egy lezárt rész tartozott. Hajtott a kíváncsiság, ám a józan eszem a víz partján tartott. |
Nieven Slervaron & Peter Worthington |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
