|
Témaindító hozzászólás
|
2018.10.17. 22:33 - |
Maelyssa & Montgomery Gray |
[6-1]
[ Admin által lezárt kör ] |
[Fagyasztva 2019. 01. 26.-tól, ismeretlen ideig] |
 Nem tartott túl sokáig, míg végül megszakítottam a kapcsolatot a támaszomként szolgáló ajtóval, megunva a semmire sem haladást, ráadásul valami eleve szöget is ütött a fejemben. Kutatóan kémleltem körbe a szobában, minden érzékemmel keresve, hogy mégis melyik munkatársam van benn még ebben a késői órában a tanáriban, meg csak úgy alapvetően érdekelt, hogy kivel osztozom hasonlóan kellemetlen időszakban, ahol nyakig vagyunk a tennivalókkal. Azonban hiába feszültem meg annyira, egyszerűen nem érzékeltem senkit, így csak tétován előrébb léptem párat, amíg el nem vakított egy pillanatra a még kintről beszűrődő napfény. Persze, bosszantson ez is, nem lehet csak szépen csendben eltűnni, fel kell borítani a bioritmusom, ami ilyen kései órán már úgy érzékelte, hogy már teljes sötétségnek kellene uralkodnia. Kellemetlenül arcom elé emeltem hát kezemet, hunyorogva tekintve alóla ismét körbe. Még mindig semmi, ez érdekes, hiszen az ajtó tárva nyitva volt. Újabb levegővétellel szaglászásba kezdtem, de a masszív papír és írószerek illata mellett, valamint a rengeteg munkatárs sajátos feromonja mellett esélytelen lett volna bármi szembetűnőt találnom. Leszámítva persze a friss tenger illatot, ami az egyik szintén nyitva felejtett ablak felől jött. A képlet hát egyszerűnek bizonyult, vagy van egy nagyon ostoba és gondatlan tanár az Akadémia falain belül, akit nem lenne szabad felügyelet nélkül hagyni, hogy kószáljon, vagy valakit bizony meg sikerült zavarnom. Az igazság az, hogy mind a két hipotézist életszerűnek tartottam, ugyanis már csak ránézésre is volt pár életképtelen kollégám, azonban most nem ezen verzió valósságán volt szükségszerű agyalni.
Már épp meg is született bennem az elhatározás, hogy most szépen utána is járok, hogy mi is a helyzet, vagy van-e bármi arra utaló jel, hogy bizony itt egy kis betörés történt, mikor hirtelen kivágódott mögöttem az ajtó, én pedig talán pár évvel ezelőtt se gyakran tapasztalt meglepettséget éreztem. Kicsit hálás is voltam, amiért nem lettem élő ajtótorlasz, amit a kecses tanárnő csak úgy szépen félrevágott volna, mint egy darab fekáliát. Azt hiszem az a minimális álmosság is távozott szemeimből, ami a felfedezésem után maradt, persze mozdulni azért nem mozdultam én egy tapodtat se. Helyette inkább plafonig érő szemöldökkel és megnyúlt képpel néztem a kis szélvész tombolását. Már majdnem irigy is lettem az energiáira, mikor aztán hasonlóan járt, mint én az imént. Ilyen ez az oda-vissza ijesztgetés, kölcsön kinyír visszanyír, vagy hogy is mondják. - Semmi probléma - feleltem kissé szaggatottan furcsa grimasszal képemen, majd egy sóhajt követően elfordítottam fejem a nőről, megrázva magam. Egy oldalas biccentés és egy magamban elmormolt "hű bazdmeg" után eszembe is jutott, hogy mire is készültem pár pillanattal ezelőtt. - Hadd kérdezzem meg - fordultam vissza hozzá komor arckifejezéssel. - Esetleg ön hagyta nyitva az ajtót és azt az ablakot ott? - érdeklődtem, feltételezve, hogy a sietség annak szólt, hogy igazából csak szaladt egy kört, és feleslegesnek tartotta a ki-be csukogatást, miközben az említett nyílászáró felé böktem, mely egyébként kifejezetten kellemes kilátást biztosított, és egyelőre temérdek sok fényt. Egyébként nem azért feltételeztem róla, hogy felelőtlenkedne, mert nem nézem ki belőle, hogy elég lelkiismeretes lenne, igazából az lepne meg igazán, ha az ellenkezőjét tapasztalnám, hanem mert akkor sokkal egyszerűbbé válna ez az egész ügy.
Végül nem vártam meg tényleges válaszadását, hanem az ablakhoz lépkedtem, a párkány alján megtámaszkodva, a levegőbe szimatolva. Határozottan éreztem, hogy itt bizony valaki lelépett, de képtelen voltam beazonosítani, hogy ki. Jellegzetes és ismerős volt az illat, de egyáltalán nm tudtam arcot párosítani az érzéshez, így kihajolva próbáltam további bizonyítékot gyűjteni, azonban nem látszódtak lábnyomok a földön. Jobbra és balra is eltekintettem azért a biztonság kedvéért, sőt, még fel is pillantottam, nehogy itt röhögjön felettem lógva a kedves delikvens, de vakvágányra futottam. Csak kissé irritált hangulattal hajtottam vissza az üveget, meggyőződve természetesen, hogy jól bezártam-e. Na vajon erről érkezik-e majd bármilyen "szaftos" pletyka, esetleges nevekkel az utóiratban... |
 Kevés órám volt ma – vagyis csak kettő, egy kisebb csoportos, ami azért tovább tartott, mint negyvenöt perc, plusz gyakorlati óra volt, ami azt jelentette, hogy mindenkivel külön foglalkoztam és amíg egy valakinél leragadtam, a többiek csináltak más feladatot, a saját szintjükön. Ezt szerettem, mert így mindenki be tudta hozni a lemaradását, attól függetlenül, hogy milyen csoportba osztották be, mikor idejött. Nagy különbségek tudnak létrejönni hasonló helyzetekből, és ha ezt nem megfelelően kezeljük, az bajokat is szülhet, ami senkinek nem jó. Aztán volt egy sima, rendes órám, rúnatörténetről és azok használatáról, ami már tényleg csak mentális tanulást igényelt.
Örültem, mikor a Főtündér felkeresett ezzel az állásal, és azóta az örömöm kitart. Mikor megszülettem, megkaptam a feladatot, hogy legyek jó, és segítsek másokon, és ez boldoggá tett, öröm volt nézni, ha a segítségemmel valami megoldódott. És most is büszke vagyok, mikor a diákok, akik nálam tanultak, elballagnak, és tudják használni a képességüket, már biztonságban kerülnek ki a nagyvilágba. Mindig sírok az ilyen ceremóniákon, hogy ügyes és okos mágiahasználók repülnek ki a kezeim közül, és én segíthettem rajtuk. Nagyon sokan jönnek úgy ide, hogy nem is tudják, mi rejlik bennük, vagy épp tudják, csak kontrollálni nem képesek a vénáikban szivárgó erőt. Megesik a szívem szegényeken, és legalább az én több száz esztendeig való vándorlásom sem vész el. Mert mi abban a hasznos, ha csak én tudok mindent, de ebből nem adhatok át másoknak? A Tündérudvarba nem mehettem vissza akkor, mikor már nem tudtam mit kezdeni magammal, a többi lény pedig nem fogadott el egyenrangú félként, sok helyről kidobtak, ócska kis tündérként hivatkozva rám. Elszomorított a sok gonoszság és tiszteletlenség, de mintha a természet meghallgatta volna imáimat, jött a Főtündér és az állás, én pedig alig vártam, hogy betegyem a lábam.
És azóta is itt vagyok, tanítok mindent, aminek a mágiához van köze, bár nyilvánvaló, hogy a tündérmágiához is értek, de ne tévesszen meg senkit, az zsigerből jön. Olyan, mint a nyelvek. Beszélhetsz folyékonyan akárhány nyelven, az anyanyelved azonban mindig az első helyen lesz, még ha egy ideig nem is használod. Így voltam én a más, különböző varázslatokkal is. Rettentően érdekeltek, még mikor kicsi tündér voltam, hogy a kultúrák és a népek híres–neves varázslói miket csinálhattak, igaz volt–e a sok mese, vagy csak hazugság, ha pedig igazak, hogy működnek és mik a határai. Ezért is nem estem kétségbe, mikor el kellett hagynom az udvart. Ha ott maradok, talán sosem tágul ki a látószögem és értek meg dolgokat, nem ismerkedek meg nagyszerű emberekkel és ezzel a munkával.
Már felértem a szobámhoz, mikor a homlokomra csaptam, hogy a beadandókat, amiket a növény „mesterséges” növekedéséről kellett írnia a csoportomnak, lent hagytam a tanáriban, én pedig megígértem, hogy holnapra kijavítom őket. Szedtem a lábamat, hogy mielőbb odaérjek, bár valahogy ma mindenki kíváncsi kedvében volt, mondjuk én vagyok az, aki mindig hangoztatja, hogy ha kérdésük van amit csak négyszemközt akarnak megbeszélni, keressenek meg. Így egy jó negyed óráig elidőztem egy lánynál, és tovább is maradtam volna, ha nem hozta volna fel a beadandókat. Bocsánatot kértem tőle, és siettem is tovább a tanárihoz. Jesszus, Maelyssa, hol a fejed? Oh, hogy csak a szoksásos figyelmetlenség? – cincogtam magamban magamról, a célponthoz érve pedig feltéptem az ajtót és egy kecses mozdulattal, mint amikor az oroszlán végre elejti a prédáját ugrottam az asztalomhoz és a kis piros dossziémat kezdtem keresni. Tenyerelve, a fejemet lehajtva koncentráltam, majd örömködve, a két kezembe szorítottam a beadandókat. – Ezaz! – sikkantottam fel boldogan. Azonban mikor a fejemet felemeltem, hogy a Nap fényében is megbámuljam a tárgyat, észrevettem egy másik alakot, és már az ijedtség miatt sikítottam, de azonnal a számra tapasztottam a tenyerem. – Uram atyám! – ziháltam, és felmértem a helyzetet. Annyira elfoglalt a kis kommandós akcióm a beadandókkal, hogy észre sem vettem, hogy valakire majdnem tényleg rátörtem az ajtót. – Sajnálom, Mr Gray, nem tudtam, hogy itt van, nem akartam magára törni – hebegtem, mint egy kislány, akit épp rajtakaptak valamin. Egyre vörösödő arccal vártam a reakcióját, miközben a piros dossziét a kezemben szorongattam és összehúztam magam. Kínos, kínos, szokásos kínos Mae. |
Az aktuális iskolai éve kezdete, mindig a leginkább sötét napjaim közé tartoztak. Egyszerűen semmihez nem fogható volt az a fejetlenség és gyakori idegösszeroppanáshoz közeli állapot, ami ilyenkor jellemzett, a nap végére pedig olyan kimerültség fogott el, hogy az esetleges tanáriba való papírjaimat leghamarabb csak a késő délutáni óráimban olyan hat és hét óra magasságában sikerült a helyükre szállítanom, és sajnálatomra ebből ma is sikerült gyűjtenem egy párat, szóval ma sem úszom meg a dolgot. Az összes öröm az ürömben mindössze az, hogy ilyenkor már nagyon szellősen vannak a kedves kollégák sőt, többnyire nem is futok össze senkivel. Szóval ezután a kimerítő nap után már csak annyi dolgomon, hogy ne csak üljek a könyökömet a térdemre pakolva, a homlokomat meg a tenyerembe hajtva, úgy szuszogva, mint egy három mázsás, asztmás kiskölyök, hanem először gyűjtsek annyi erőt, ami elég lesz az elinduláshoz, aztán a többit majd megoldom, ha már egyszer mozgásban vagyok. Esetleg lefekszem az oldalamra és úgy gurulok tovább. Amit például a lépcsőknél biztosan meg is tennék, ha nem lennének már az igencsak hasznos modern eszközök a szintek megtételéhez, vagyis a liftek... Mondjuk a legnagyobb szarban akkor lennék, ha felfelé kellene gurulnom a lépcsőn, akkor lehet hogy fontolóra venném az ötletet, hogy a zeneteremben éjszakázom inkább, holnap úgyis ide jönnök holnap reggel megint, szóval olyan mindegy lenne. Maximum kellemetlenül érezném magam az elmaradt tisztálkodás miatt, meg hogy abban a göncben kell lennem, amibe már beleizzasztottak egyszer.
És most jogosan fel lehetne tenni a kérdést, még nem is igazán haragudnék meg érte, mert ezt senki nem képzelné el, hogy én ebben az időszakban mi vért szenvedek a határidő naplózással, meg a külön órákkal, hogy mégis min stresszelhet ennyit egy egyszerű ének tanár? Az igazság az, hogy mivel nem egy egyszerű iskolában voltunk, így ez a jelző már mehetett is a kukába, de akkor is, pont az ének tanár készül elhalálozni? Ez csupán amiatt történik, hogy a legtöbb befolyásos mutáns poronty a lehető leghamarabb kerül be az Akadémiára, nulla bölcsességgel, többnyire a rangtól való szédültségtől pedig szégyenérzet nélküli kis királykisasszonyok vagy királyfiúk, cukormázzal, csoki sziruppal, meg tejszínhabbal, és az én gyomromat már el is rontották. És habár nem vagyok az a kannibál fajta, de ezeknek simán el lehetne harapni a torukat, a cukor sokk veszély ellenére is. Szóval jönnek ezek a kis... Gecik, és kitalálják, hogy ők híres énekesek akarnak lenni, persze csak így a semmiből, olyan hangszínnel, ami hamarabb széttörné az összes ablakot az egész épület területén, mintha az Igazgatóhelyettes asszony kezdene magán akcióba. És nem, nem lehet megmagyarázni nekik, hogy a világ összes hangképző gyakorlata sem lenne elég ahhoz, hogy bármi elfogadhatót csikarjak ki belőlük. Mert hiába nem lenne a sok hamisság, meg tévesztés, esetleges elcsúszkálás a hangok között, akkor sem lenne a fülnek kellemes, amit hallania kéne, én pedig nem vagyok az a fajta, aki megvárja, míg az ilyen elvetemültek ráunnak. Azonban az egyik ilyen önjelölt sztárpalánta egyszerűen sehogy nem akarta elfogadni, hogy nem vállalom a tanítását, mire persze a kedves hölgyemény csak addig erősködött, hogy márpedig őt a szülei is támogatják, ha ezt szeretné... Gondolom énekelni még nem hallották, mert annyi időt biztos nem fordítottak még a gyerekre, hogy ennyit tudjanak. Szóval végeredményül az történt, hogy kiharcolta, hogy az igazgató elé vihesse az ügyet, aki sajnos nekem túlságosan is igazságosan rendezte le a dolgot. És mivel tartozom neki, hogy titokban tartjuk a mi létem, így nem igazán volt esélyem visszakozni, mikor azt ajánlotta a lánynak, hogy ha egy hangszeren kezd játszani az pont olyan nagy elismerés, mintha énekesnek adná a fejét sőt, valójában ezerszer előkelőbb. Persze egy kis mérlegelés után, és realizálva, hogy nem ellenkezek hamar rá is bólintott, akkora elégedettséggel, hogy olyat még életemben nem tapasztaltam. Majd ezután még ott maradtam az igazgatónál, hogy megbeszéljünk ezt-azt.
Nagy reményeket nem igazán fűztem hozzá egyébként, már csak a hosszú műkörömtől csillogó ujjaiból kiindulva sem. Kíváncsi leszek mit fog szólni, ha egy vonós hangszert választ, vagy csak szimplán húrosat, amihez tövig érdemes vágni a körmöt. Remélem feladja az egészet, de addig biztosan lesz még egy két harcunk, meg zaklat majd tovább azzal, hogy ő csak mégis szeretne énekelni. Egy nagyot sóhajtottam, ahogy egy hirtelen felindulásból felpattantam, tudván, hogy ha lassan nem mozdulok meg, akkor tényleg nem jutok el a saját szobámig, én meg voltam annyira kényelmes, hogy ha már sikerült pár száz évnyi szalmán meg egyéb komfortosnak nem mondható szaron szunyókálnom, akkor most már ragaszkodjak az elképesztően puha memóriahabos matracomhoz. Ezek után csak gondosan átnyálaztam, hogy biztos ne hagyjak itt semmilyen papírt a "zeneiskolába" való beiratkozásról, és megvan az ismét módosult órarendem, ami már minden volt, csak szellős nem. És ezek után "megpakolva" az aktatáskámat vettem az irányt a tanári felé, miután persze gondosan becsuktam a terem ajtaját, hogy véletlenül se keljen lába egy hangszernek se néhány vicces kedvű tanuló által. Mikor a tanárihoz értem nem is jutott eszembe azzal foglalkozni, hogy nem kell nyitnom, vagyis valaki tartózkodik bent, csak gyorsan benyitottam, majd bezárva az ajtót neki támaszkodtam, tarkómat a fához nyomva, egy lassú, súlyos lélegzetvétellel szívva tele tüdőmet az iroda szaggal. |
Maelyssa & Montgomery Gray |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
