|
Témaindító hozzászólás
|
2018.11.03. 00:11 - |
Eugen Rosewood & Seth Thibeaux |
[20-1]
 Kissé megborzongtam a pillantásától. Láttam rajta, hogy még mindig bosszantja, hogy nem félek tőle, helyette sajnálom. Rideg volt, de még én is a hülye fejemmel, valószínűleg nem lettem volna különb, ha az ő helyzetében lettem volna. De, ha belegondolok most se szerettem, ha valaki elkezdett szánakozni felettem, akármilyen csetlő-botló apróságról is volt szó. Neki meg nem sok mindene lehet, de a büszkeség talán egy ezekből. Úgy érzem, jobb lenne, ha felhagynék ezekkel az érzésekkel, vagy elnyomnám őket a közelében, ha jóban akarok vele lenni. Meg, ezt a témát is el kéne napolnunk, vagy inkább évelnünk, későbbre, amikor már könnyebben beszél róla nekem. Ez egyébként feltételezhetően sok ideig fog eltartani, de ez így a normális. Nem lehet valamit megjavítani, vagy rendbe hozni öt perc alatt, ha egy életen át volt rongálva, és elhanyagolva. Szépen, apránként kell haladni, lépésről lépésre, míg újjá teremtődik. Ezt mondjuk megfogadhattam volna már az elején, mert szegényt egyből a mélyvízbe dobtam magammal, de ezt vegyük kezdő löketnek.
Kezdett nagyon fura és kellemetlen lenni ez a beszélgetés. Ő sem tűnt olyannak, mint akit nagyon érdekelne a történetem, inkább csak illemből kérdezte, és én voltam olyan gyökér, hogy ne essen le és még válaszoljak is. A költői kérdéseket is ezért utáltam. Mert mindig megválaszoltam őket, aztán a tanár befejelte a táblát, vagy a padot, az osztály meg egy emberként röhögött, hogy nem kérdezte komolyan, csak magában tette fel. Most kertelés nélkül: ha kérdeznek, válaszolok. Ezen nem kell nevetni, vagy kigúnyolni miatta a másikat, és az sem érdekel, ha fél perc múlva már el is felejtette mindenki, mi történt, csak én rágódom rajta, de ez akkor is bosszant. Nem vagyok hülye, csak naiv. Egyesek szerint a kettő egy és ugyan az, de én nem így látom.
Kicsit zavart az a rendben. Fura volt, ahogy az is, ahogyan beharapta az ajkát. Lehet, úgy érzi, azért nem akarok tovább a fóbiámról trécselni, mert nem akarok egy „olyannal”, ennyire bizalmas információkat megosztani pedig ez egyáltalán nem így volt. Én csak egész egyszerűen gyenge és szánalmas vagyok, ha erről van szó. De szeretnék neki mindent elmondani. Tényleg…
Baszki. Baszki, baszki, baszki. Lebuktam? Futott át a gondolat villámsebesen, amikor hirtelen leesett a keze és csak nézett. Pedig azt hittem, hogy nagyon profin színészkedtem, és azt fogja, hinni, hogy csak hülyeséget beszélek, és nem igaz, csak szimplán fos a humorérzékem. De ő komolyan vette. Baszki. Szinte megfagyott a levegő a szobában, és a szemöldökei közti kis barázdát kezdtem figyelni. Nem tudtam, hogy az undor, vagy a kételkedés jele volt.
- Őőőőőő…. Ez kínos.- próbáltam mosolyogni, de inkább vicsorgás lett belőle, és idegességemben az ujjaimat kezdtem tördelni. Fogalmam sem volt, mit mondjak, mert ha viccesre is vettem a figurát, ő láthatóan komolyan vette. Jaj, miért kell ennyire másnak lenned? Ez tök jó, meg imádom benned, de na… - Iiiigen? – szinte már kérdeztem válaszolás helyett, elnyújtva a szókezdő hangot. Hát ez egy rövid barátság volt, szerintem még a Guinness rekordok könyvébe is betudunk vele kerülni, ha bejelentjük. Én azért örültem, még, ha rövid is volt!
- Nézd én…- kezdtem volna magyarázkodni, hogy aztán, ha végeztem vele megragadhassak egy ásót, és elássam magam, jó mélyen a föld alá, ám ekkor egy olyan mondat hagyta el a száját, amitől még a levegő is belém fagyott. Ő is? Ez komoly? Hahahaha! Baszki. Sosem hittem volna, hogy egy ilyen intim információt is meg fog velem osztani, ráadásul ennyire egyszerűen. De ez jó dolog. Csak így megnehezíti a dolgomat, mert lehet, többet akarok majd tőle. Pedig már kezdtem elfogadni, hogy barátok leszünk. Ráadásul neki is azt ígértem, de ez lehet, mindenbe bekavar majd. Pedig neki első sorban, most egy támogató barát kellene.
Egyre több gondolat futott át a fejemen, és a neuronok csak úgy cikáztak az agyamban. Ilyen lehetett az ősrobbanás is –egy angyal ilyet mond, chö chö chö- mindenhol káosz volt, és semmi sem találta a helyét, de végül mégis minden rendeződött, szóval én is megfogom oldani. Csak arra kell koncentrálnom, hogy én nem pasit akarok magamnak szerezni, hanem egy nagyon jó barát akarok lenni, és ezt kell szem előtt tartanom…
- Váó. – nem tudtam mást reagálni, csak egy halvány kis mosoly és füleim pirossága árulkodott róla, hogy zavarban vagyok. – Még… senki nem mondta ezt me így, nyíltan a szemembe. – próbáltam oldani a feszültséget, első sorban magamban. Annyira fura volt, hogy nem tudtam egyből feldolgozni a kapott információt, annak ellenére, hogy én nyíltan is vállaltam amúgy azt, hogy homár vagyok.
Nagyon rossz volt nézni, ahogy szenvedett. Nem értettem, hogy lehet az, hogy a gyógyszereitől lett lázas, és azoktól került ennyire pocsék állapotba. Hiszen azok arra valók, hogy meggyógyítsanak, vagy legalább elnyomják a tüneteit egy betegségnek. Elnyomják… óóó baszki. Akkor tényleg eltaláltam? Most mégis? Annyira pocsékul éreztem magam, hogy miattam, és a vérem miatt többet kellett bevennie, és emiatt most ennyire kikészítette a szervezetét. Bűntudatom volt, és nagyon maradni szerettem volna, hogy felügyeljek rá, de nem tűnt a legjobb ötletnek. Nyíltan kimondta, hogy szeretné, ha most elmennék. Össze szorult a mellkasom a gondolattól, hogy ha maradok, csak rontok az állapotán, és még meg is haragudna, nagy eséllyel. Az ágyához mentem, és már épp készültem megérinteni a haját, mikor meggondoltam magam és inkább visszahúztam kezemet. Pont, mint a fürdőben. Ugyan ott tartunk, megint?
-Rendben… Ha kell valami… Szólj, a 116-os szobában lakok… -lépdeltem lassan az ajtóhoz, majd szenvedősen lenyomtam a kilincset.
-Szia, álmodj szépeket! Holnap megint beszélünk. – fordítottam felé arcomat, amin egy gyengéd mosoly ült. Nehéz volt távoznom, de végül kiléptem a folyosóra, és becsukva magam mögött az ajtót dőltem neki annak, lecsúszva a földre arcomat tenyereimbe temettem. Hosszú percekig csak ültem és próbáltam megemészteni azt az elmúlt ki tudja hány percet. Rengeteg kérdés visszhangzott a fejemben, és még annál is több gondolat. Szerettem volna az első barátja lenni, de nem tudtam, hogy csak barátként tekintek-e rá. Végül gyűjtöttem némi erőt, és visszamentem a fürdőbe, hogy vegyek egy forró fürdőt. Pont olyat, mint amilyen ő is.
[ Lezárt kör ]
|
 - Elég sok okból - néztem rá hűvösen. Nem állt szándékomban elmesélni neki, pontosan mit is csinált az anyám és az apám, különösen az a nő, hiszen ha már ennyit soknak talált, a születésem és életem első pár hetének körüményei egészen biztos, hogy még ennél is jobban felzaklatták volna. A gyerekkoromról nem is beszélve... Meg amúgy is, nem bírtam a szánalmat, és azt, hogy sajnáljanak, mert az még annál is sokkal rosszabb volt, mintha megvetettek vagy féltek tőle, hiszen azt jelentette, hogy még arra sem voltam képes, hogy valamit csináljak magamtól, hanem végig ki voltam téve mások akaratának körülöttem. Még ha ez így is volt, akkor sem akartam, hogy csak ennél is tehetetlenebbnek érezzem magam valaki szánalma miatt. Ráadásul még mindig tehetetlen voltam, hiszen az az idegen, aki annyira meg akart ölni, ő még mindig szabadlábon volt, és az utolsó találkozásunk óta sem tűnt, hogy fel akarja adni, ameddig már eljutott, vagyis hogy majdnem elvette az életem, ezzel kis híján megint a világra szabadítva Licantest. Ha tudtam, hogy van valami, ami miatt az anyám szívből azt kívánta, hogy utána haljak majd meg, az ő volt, és talán, ha nem lett volna ez, csak nagyon talán, de lehet hagytam volna, hogy az az idegen megöljön. Minden elcseszettsége ellenére alapvetően ragaszkodtam az életemhez, de azt nem tagadhattam, hogy jó lett volna néhanapján meghalni, megszabadulni a démonomtól, még annak az árán is, hogy szinte biztosan a pokolba kerültem volna, hiába voltam valamilyen szinten vallásos is, amennyire azt egy megszállt ember megtehette. Hittem Istenben, abban, hogy alapvetően nem akart rosszat, és abban is, hogy az emberek iszonyatosak a bűneiktől, de... Hát, soha nem éreztem azt, hogyha ránéztem egy emberre, és láttam a bűneit, akkor azok meg lettek volna bocsátva nekik. Egy haragtartó, kegyetlen és ősi isten képével találtam szemben maga mindan pillanatban, aki azóta gyűlölt engem, hogy az a pecsét a testemet díszítette, így abban is biztos voltam, hogy nem juthatnék megváltáshoz, ha meghalnék. Talán ez is benne volt abban, hogy mindig küzdöttem az életemért.
- Óó... - mondtam halkan. Nem tudtam, mit mondhatnék erre a történetre, hiszen ha nekem volt valamilyen fóbiám, akkor az a szentelt víz volt, ami úgy égetett meg, hogy nyoma maradt. De attól sem rettegtem, csak kerültem, amennyire csak lehetett, és mivel még csak egyetlen egyszer voltam templomban, ez nem is volt olyan nehéz. - Értem - nyögtem ki végül. - Sajnálom, biztos rossz lehet - nem éreztem túl őszintének a hangomat, bár komolyan gondoltam, amit mondtam. Csak eddig még nem nagyon mondtam ilyesmiket senkinek, mert nem nagyon volt kinek. Éreztem, hogy valahogy ez a mondat is suta, de ez a kevés volt minden tőlem telhető. Egyszerűen nem voltam hozzászokva ehhez.
- Rendben - szorítottam össze az ajkamat, és láttam, hogy kezdi ő is összekapni magát. Mivel látszott rajta, hogy egy ilyen témát nem éppen egy olyan emberrel szeretne kitárgyalni, mint amilyen én voltam, nem erőltettem tovább a témát. Mondjuk nem hibáztattam ezért, mert amit elmondott volna nekem, azt nem csak én hallottam volna, hanem valami sokkal rosszabb szándékú is, így ő is sokkal jobban járt azzal, ha nem mondott el nekem semmi fontosat magáról, félelemeket és titkokat különösen nem. Még a sajátjaim sem voltak biztonságban, Lic bármikor ellenem fordíthatta őket, így maximum annyit tehettem, hogy igyekeztem eggyel sem rendelkezik, és mások ezen a téren sem voltak igazán biztonságban a közelemben, tekintve, hogy még gondolatokat is tudtam olvasni. Ebben annyi volt jó, hogy kizárhattam mások gondolatainak hangjait körülöttem, ha nem akartam őket hallani, de ha használtam ezt a képességet, az gyakran tényleg jól jött. Persze, gyakran lelombozó volt látni, mi mások véleménye körülöttem, mert nagyon ritkán bukkant fel bármi pozitív, de azzal igazából én is tisztában voltam, hogy nem voltam túl szerethető, szóval mostanra már egészen megszoktam ezt. Itt az iskolában nem nagyon használtam az erőmet, még azt sem, amit tudtam uralni, mert ugyan ezt belőlem nem nagyon lehetne kinézni, de komolyan vettem a tiltást, miszerint itt csak a tanárok felügyeletével lehet bármit is csinálni, a hozzám hasonlóak esetében ez nem is volt akkora hülyeség. Néha nagyon elkapott a kísértés, mint például a hülye flakonoknál, de egyébként meglepően jól bírtam nélkülük.
Ahogy beszélt, szinte már rákészültem valami szarkasztikusra, amikor meghallottam az utolsó mondatát, és a kezem, amit addig muszáj volt az arcom előtt tartanom, hirtelen megállt. Lejjebb engedtem a tenyerem, és éreztem, hogy összeszaladnak a szemöldökeim, mert kezdtem egész biztos lenni, hogy nem csak az emberekkel való kapcsolatok terén lehetnek hiányosságaim, hanem kezd a hallásom is tönkremenni. Bizonytalanul pillantottam rá.
- A pasiügyeidet? - Két lehetőséget éreztem a legvalószínűbbnek. Az egyik, hogy én hallottam félre, mert most elég betegnek is éreztem magam a túladagolástól, mit mondott az előbb, és most a képembe röhög, hogy mit képzeltem bele valami nagyon egyszerűbe, vagy nála a pasiügyek a haverjait jelenthették, valami ilyesmit. Jó, tisztában voltam azzal, hogy nem én voltam az egyetlen homoszexuális ember a világon, nagyon is, de ezelőtt senkit sem ismertem, aki az lett volna rajtam kívül, még ha a sulin belül még hozzám is eljutottak sztorik, hogy páran mit csináltak egymással, meg esetenként a tanárokkal is. Ráadásul, ha Eugen tényleg meleg lett volna, az sem jelentette volna azt, hogy rögtön arra vágyna, hogy én rámozduljak, sőt, szóval nem tudtam, mit kellene reagálnom. Ha valami olyasmit válaszolt vissza a kérdésemre, amivel egyenesen megerősítette azt, hogy a srácok is érdeklik, akkor összeszedtem minden bátorságom. - Én is meleg vagyok - nyögtem ki, de olyan gyorsan és halkan, hogy nem is voltam biztos abban, hogy meghallotta, mit mondtam. Még soha nem vallottam ezt be senkinek, még az anyámnak sem, mert ő annak idején magától kitalálta, de ha egyszer már Eugen is elmondta ezt nekem, akkor valahogy viszonoznom kellett, és akkor már nem akartam azt hazudni, hogy csak és kizárólag a csajok, mint régebben csináltam párszor, ha megkérdeztek valakik, és nem akartak egy újabb támadási felületet kínálni nekik ezzel.
Először ismét csak megdöbbentem, amikor megint megérintett, és megfogtam a vállát, hogy most az egyszer végre eltoljam, amikor hozzáérintette a homlokát az enyémet, és megéreztem, milyen hűvös a bőre. Valahogy egyszerre esett nagyon jól, és nagyon rosszul, hiszen kezdett rázni a hideg, viszont közben azt is éreztem, hogy valamicskét a fájdalom is enyhül, bár ezt nem tudtam volna be az ő angyali képességeinek, simán csak a közelségének. Egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy behunyjam a szemem, de szinte az övével azonos pilalnatban újra fel is pattantak a szemhéjaim, és ahogy elhúzódtt, én is hátraléptem. Nem is tudom, igazán mit gondoltam... De most először nem feldúlt voltabb, hanme inkább nyugodtabb, ami bizonyos értelemben még felkavaróbb volt számomra. Sóhajtottam, és visszaültem az ágyam szélére, mint eddig is, most is inkább kerültem a szemkontaktust vele, és inkább féloldalt ledőltem, neki a falnak, mert tényleg kezdett kicsit forogni a világ.
- Tényleg lázas vagyok. Túl sokat vettem be abból a szarból - mondtam halkan. - Figyelj, ki tudnál menni? Mert elég pocsékul vagyok - meg rohadt zavarban, tettem hozzá magamban - asszem megpróbálok ledőlni és pihenni, vagy valami. Vagy lemenni az orvosiba... Meg gondolom te is szeretnél még zuhanyozni, nem? Mindenki ilyenkor megy, lehet nem fog neked hely maradni, vagy... Vagy valami. - fejeztem be. Újra becsuktama a szemem, hogy a szoba ne billegjen ennyire, és lehajtottam a fejem a két térdem közé, hogy kicsit összeszedhessem magam, és ne legyek ekkora nyámnyila szerencsétlen. |
Valahol megtudtam érteni, hogy valaki miért lesz sátánista. Eladja a lelkét és cserébe elképesztő erőket birtokolhat, amiről egy normális ember, vagy egy hívő, Istent tisztelő, nem is álmodhat. És vannak akiknek, ez megéri, mert csak így látnak kiútat egy dologból, vagy csak szimplán a hatalomvágy hajtja őket. Így őket sem tudtam mindet elítélni, de Seth szüleit képtelen lettem volna megérteni. A saját gyerekükkel… és a viselkedése és személyisége alapján, nem biztosították neki azt a meleg, kellemes és nyugodt családi fészket, amit megérdemelne. Amit minden gyermek megérdemel, mert ők még ártatlanok, a felnőtt társadalom rontja meg őket. Kivéve engem, én magamtól vagyok ilyen elbaszott, bár lehet, ha apám annak idején nem lécel le, akkor más lenne a szitu. De akkor meg nem ismertem volna meg Őt. Azt hiszem, most először vagyok hálás azért, hogy nem volt egy apakép az életemben.
- Miért? Miért tesz valaki ilyet a saját gyermekével? – dühösen beharaptam alsó ajkam, és ökölbe szorítottam kezeimet. Nem volt túl gyakori nálam, hogy ennyire felbosszantson valami, de nem tudtam elsiklani afelett, hogy a szülei voltak és, ha nem is egy teljes életre, de annak jelentős részére biztosan tönkretették, és miattuk kellett annyit kínlódnia ezidáig. Ha ennyire beleakarták valakibe pecsételni a démont, miért nem magukba? Egyszerűen undorodom az ilyen emberektől. Önzőek, aljasak, hiányzik belőlük mindennemű együttérzés, és csak az a fontos, hogy a saját, elkúrt értékrendjük a helyén legyen, de azt leszarják, hogy a másiknak esetleg ez rohadtul nem lesz jó, és semmilyen haszna nem származik belőle a későbbiekben. A töritanárom… igen, AZ a töritanárom mondta, hogy ez az éngeneráció, amelyiknek, csak az én a fontos, és sajnos ebben igaza volt. Mindenki csak magával törődik. Nincs kivétel, én sem vagyok az, Seth sem, senki sem.
Bámulatosnak tartom, ahogy egyesek, képesek puszta kézzel hozzányúlna az ízeltlábú, csúszómászó dögökhöz, mintha csak egy darab papírt fognának, vagy egy kavicsot tennének arrébb. Hogy? Hogy csinálják? És én miért vagyok ennyire szánalmas, ha feltűnik egy ilyen rém a közelemben?
-Inkább gyerekkori traumának nevezném. Nyolc éves voltam, amikor egy pizsipartin voltam, és megnéztük este a Múmiát. Elve nagyon féltem tőle, de pont a szkarabeuszos résznél egy fura dolgot éreztem az arcomon. Egy pók volt az és belemászott a szemembe. Nagyon fájt, alig bírták kiszedni… Azóta… Ez történik, ha a közelemben van egy ilyen. – végig futott a hátamon a hideg és egész testemben megrázkódtam, miközben próbáltam nem előcsalni annak az estének a képeit, mert, ha vizuálisan magam előtt láttam újra, mindig ájulás lett a vége… Szánalmas, tudom.
- Nem kifejezetten díjazom, ha egy pszichomókus turkál az agyamban. A kirándulásokat, meg mindig kihagyom, így elkerülhető minden nem várt esemény. – döntöttem hátra fejemet, egy légyszi, hagyjuk ezt a témát mosoly kíséretében. Nem arról volt szó, hogy nem akartam vele a gyengeségeimről beszélni, egész egyszerűen ez egy olyan kérdéskör volt, amit még magamban sem kezdtem soha kitárgyalni, így nem igazán tudtam róla másokkal sem beszélni, és nem is akartam. Talán, ha lesz valaki, aki igazán közel áll hozzám, majd vele. Talán, pont Seth lesz, az, ki tudja.
Láttam rajta, hogy teljesen lesokkoltam, de nem úgy nézett ki, mint aki haragszik, inkább olyan volt, mint, aki zavarba jött. Erről tanúskodott a piros arca, és az is, ahogy lehajtotta a fejét. Édes. Annyira édes. Szívem szerint megint magamhoz öleltem volna, de féltem, hogy olyan magasra szökik a vérnyomása, hogy eszméletét veszti a végén, így csak álltam, és néztem, és gyönyörködtem.
- Hát… nem tudom. – vallottam színt. – Mit szeretnék… hmm Beszélgetni, jólérezni magam, és sok időt veled tölteni, elérni, hogy te is olyan maradéktalanul megbízz bennem, mint én benned, és, hogy soha ne akarj majd elszakadni tőlem. – vigyorogtam rá ártatlanul. – Oh, igen, és a pasi ügyeimet is jó lenne valakivel kitárgyalni végre. – nevettem, miközben próbáltam elviccelni, hátha, így nem lesz olyan levágós számára a dolog, de azért nem árt apránként adagolni, hogy amúgy homoszexuális vagyok. Tényleg nem tudtam, mit szoktak csinálni a barátok, de én ezekre vágytam vele. Hogy mellettem legyen, hogy higgyen bennem, hogy megölelhessem, amikor csak akarom. Az utolsót nem mondhattam el, mert nem tudtam, hogy reagálna, nem tartana-e egyből csőbuzinak, aki ráakar mozdulni… Mondjuk ez lett volna az igazság, de jobb, minderről csak később szerez tudomást. Majd, ha felkészült rá.
Ha már ölelésnél tartunk. Előbb ahogy átkaroltam, olyan volt, mintha szabályosan lángolna az egész teste. Ez nem hiszem, hogy normális. Még akkor sem, ha féldémon. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy a fürdőben, nem éreztem ennyire forrónak. Lehet az arca is azért ilyen pipacs, és ezért dörzsölgeti folyamatosan, mert rosszul van? Akkor lehet, hogy amúgy beteg, és azok a gyógyszerek is erre vannak. De akkor csak szólnia kéne, hogy menjek már el. Nem mintha megenném, magamat ismerve, itt maradnék ápolni…
- Nem vagy lázas? –kérdeztem, miközben oda léptem hozzá, és a haját kisöpörve arcából, tenyerem tarkójára csúsztatva érintettem hozzá homlokom az övéhez, eleinte lehunyt szemmel, majd pedig felnyitva azt. Emlékszem, anyukám nekem is mindig így ellenőrizte le, kiskoromban, ha beteg voltam, és ez mindig megnyugtatott. Mikor kinyitottam szemimet, és olyan közelről láttam arcát, mint előtte soha, éreztem, ahogy elpirulok. Szép volt, ezen nincs mit vitatni. Elengedtem, és egyet hátra lépve, oldalt fordultam, miközben köhintettem egyet öklömbe. Megint valami szükségtelent tettem, és megfeledkeztem egy nagyon fontos dologról: Ő más. Persze, nem rossz értelemben, pusztán nem feltétlenül lehetek vele annyira közvetlen, mint másokkal, és több idő kell hozzá, hogy megszokjon engem.
-Hát, azt hiszem, nem vagyok még gyakorlott ebben… Fogalmam sincs ugyanis. Bocsi.– meredtem a plafonra, miközben hátam mögött összefontam karjaimat, és próbáltam másra koncentrálni, hogy ne látszódjon, mennyire zavarba jöttem. Nem lesz ez így jó. Nem tehetek meg vele bármit, amit másokkal igen, mert az én szívem sem bírja. És most még csak barátok lehetünk. Sajnos, lehet később is, ha ő nem olyan, mint én…
|
- Hát a születésemmel elég sok mindent megoldottam magamnak - válaszoltam. - Mindkét szülőm sátánista fekete mágus volt, és még ha az ilyen pecsételések, mint az enyém, nem is gyakoriak a köreinkben, azért előfordulnak - direkt akartam ezt neki elmondani. Gondoltam, egy félangyal biztosan felfogja a súlyát ennek, és azt szerettem volna, ha nem hiszi valami hirtelen csapásnak, hogy valaki elzárt bennem egy démont, vagy hogy direkt ebből a célból raboltak el a szüleimtől vagy hasonló. Ezek mind megtörténtek már párszor, de nálam ez egy elég direkt választás eredménye volt. Igazából még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy már eleve gonosznak születtem, még ha a családom mágiájával nem is rendelkeztem, hiszen biztosan tartottak szertársokat azért is, hogy az anyámnál és nálam ne lépjenek fel komplikációk a szülés közben. Milyen kár, hogy abban túl biztosak voltak, hogy én tehetséges gyerek leszek majd, és ezért estek olyan hatalmasat pofára. Bár azt nem gondoltam, hogy sokkal elnézőbbek lettek volna velem, ha előre felkészülnek az őket érő "tragédiára", sőt, az anyámat lehet csak még jobban meggyőzte volna az egész arról, hogy szükségük van az áldozásra. Nem tudtam, létezhet-e olyan, hogy valaki eleve elcseszettnek születik, már ami a bűneit illeti, de ha volt ilyen, akkor nekem nagyon is jó esélyem volt rá. Annak legalább mindig is örültem, hogy a saját bűneimet nem láthatom, mert biztosan rendesen kínoztam volna magam azokkal a dolgokkal, amiket tettem, és amiket tenni fogok még. Igaz, az is bőven elég volt, amikor láttam, mások hogyan vétkeztek, különösen egy hatalmas csapat fekete mágus között. Igyekeztem ezeket a látomásokat kiűzni a fejemből, de régen még nem tudtam gátat szabni nekik, és akkor az egész sokkal jobban meg is viselt, mint most. Most már csak vállat vonok a legtöbb történetre, mondván, hogy ilyenek az emberek, és csak a nagyon-nagyon durva dolgok voltak már elegek ahhoz, hogy még én is levegőért kapjak, Licantes pedig boldog legyen.
Valahogy megkönnyebbülés volt, hogy végül mégsem reagált arra, amit mondtam, annyira elterelte a figyelmét az a bogár, és így engem sem tett ki semminek, például ogy bevallja, az egészet nem gondolta komolyan, vagy hogy túlságosan örüljön, vagy... Hát, nem tudtam, ilyenkor mit szoktak az emberek, mert ezelőtt nem volt részem ilyesmiben, de gondoltam, hogy lehet ezt rendesen is intézni. Milyen kár, hogy az én életembe nem jutott túl sok rendesség és normalitás, olyan illúziókat pedig nem tápláltam, hogy ezután fog majd. Lehet minden rosszabbra fog majd csak fordulni, hiszen mindig az szokott lenni. Azt gondolod, lekerültél a gödör aljára, aztán rájössz, hogy épp most akarnak a nyakamba borítani egy mázsa földet, hogy élve eltemessenek. Nekem legalábbis ilyen érzés volt nap mint nap élni.
Ahogy elkezdett beszélni, és megbizonyosodhattam arról, hogy túltette már magát a fóbia okozta sokkon, gyorsan leejtettem a kezem a válláról és visszahúztam az oldalam mellé.
- Öhm... Semmi gond... - pillantottam félre. - Ez nálad valami fóbia? - néztem rá, ahogy a kezébe temette az arcát. Nagyon megdöbbentő volt, hogy ennyire kiakadt egy ilyen kis lényen, és még mindig ennyire fel volt dúlva, amikor már egyértelműen megszabadult a baj forrásától. A kezem kicsit bizsergett az érinése után, de ezt annak akartam betudni, hoggy olyan hűvös volt a bőre. Mondjuk a legtöbbeknek hűvösebb volt a bőre az enyémnél, mert, talán Lic miatt, a testhőmérsékletem mindig magasabb volt pár fokkal az átlagosnál, mintha hőemelkedésem lenne. Ez sámomra mindig is furcsa volt kicsit, hiszen amennyire hideg ember voltam, annyira nem passzolt hozzám ez, ráadásul most a gyógyszer hatása is ráerősítehett arra, hogy olyan legyek, mint valami kemence. Még mindig olyan volt, mintha tűzben égnék, és ez egyre jobban erősödött minden eltelt perccel. Úgy láttam, Eugen sem akar nagyon megnyudoni, így pár másodperc elteltével én kezdtem el beszélni.
- Ezzel amúgy lehetne kezdeni valamit, nem? Mondjuk... Nem is tudom, pár terápiás ülés vagy valami? Így egy sulis kirándulás sem lehet könnyű... - nagyon kínos volt, hogy csak úgy beszéltem bele a levegőbe, miközben vártam, hogy összekapja magát, és jó nagy szerencsétlennek éreztem magam tőle. Utáltam a bájcsevejt, de se azt nem tudtam, ilyenkor mit kellene mondani, se arra nem akartam koncentrálni, hogy mindjárt élve elégek. Végül csak sikerült elhallgatnom, mert kifogytam a szavakból, és már éppen ott tartottam, hogy megkérjem, menjen vissza fürdeni, hogy csendben szenvedhessem, amíg a gyógyszerek első hatása enyhül, amikor olyan hirtelen felugrott, hogy összerezzentem, és kapásból menekültem volna hátra, de ezt azonnal megakadályozta, ahogy megragadta a karjaimat.
Döbbenten meredtem rá, valahol fájt is, hogy így megfogott, mert ahogy megszorított, a fájdalom is nőtt, de az arcomba kiabalása, legalábbis számomra ez már kiabálás volt, volt az, ami szavak nélkül hagyott egy pillanatra, mielőtt sikerült volna kinyögnöm valamit.
- I-Igen, ezt, de...
Az már soha nem fog kiderülni, mit akartam ezután, mert ahogy megölelt, hirtelen minden kiürült a fejemből. Csészealjnyi nagyságúra kerekedtek a szemeim, és olyan merev lettem, mint egy darab kő, miközben szorosan a testemhez szorítottam a kezeimet, de nem húzódtam el... Hát nem tudom, miért, de nem tettem. Valahol jó volt, hogy megölelt, de egyszerűen rettenetesen szokatlan volt az egész, főleg, hogy alig ismertem őt, és mire felfogtam, hogy reagálnom kellene valamit a teljes döbbeneten túl, már el is engedett. Az teljesen kiesett, mit mondott, amikor megölelgetett, de azt hiszem, körülbelül ki tudtam találni. Asszem. Vagy lehet nem. Eléggé zsongott a fejem, szóval ki tudja.
Ahogy elhúzódott, rögtön a földre néztem, és nem is éreztem azt, hogy még fel fogom emelni a tekintetem, mert éreztem, hogy lassan pipacsvörös leszek. Nem elég, hogy megöleltek, egy srác ölelt meg, ami durván zavarba hozott, és még elég élénken élt bennem az, hogy Connor mit gondolt az egész melegségről, szóval hirtelen elkezdtem tartani attól, hogy ha leesik neki, nem csak az általános emberi érintkezés hiánya miatt hozott zavarba ez az egész, akkor ő sem fog szebben viszonyulni ehhez, hanem talán még rosszabbul is, amilyen közvetlen volt.
- Értem... - nyögtem ki nagy nehezen, és próbáltam elbánni azzal a rettentesen sok érzelemmel, ami egyszerre rám tört. Legszívesebben elsírtam volna magam, de szinte emberfeletti erővel visszafogtam magam tőle. A kezeimmel eltakartam az arcom, és újra elkezdtem dörzsölni azt, csak hogy egy kicsit összekapjam magam.
- És.... Mit szoktak általában csinálni a barátok? Vagy... Te később mit szeretnél? |
Mi vezethetett odáig a világon, hogy ennyire élesen elkülönüljön az emberek agyában a jó és a rossz egymástól? Hogy amint meglátnak valamit, vagy valakit, egyből besorolják, hogy ez fekete, ez pedig fehér? És miért gondolja mindenki azt, hogy egy angyal, szent vagy Isten jó, míg az alvilág ura, a démonok, és a szörnyek pedig rosszak? Annyi szín létezik még ezen a kettőn kívül, és ezek keveréke is végtelen számú árnyalatot hoz létre, ahogy a jó és a rossz is keveredik mindenkiben. Biztos a benne lévő démonnak is van valamilyen pozitív tulajdonsága. Hogy mi azt nem tudom, és lehet ő maga sem, de van. Csak ő kevesebbet kapott a fényből, és többet a sötétségből, amikor megalkották. Ilyenkor magamat is tetten kell érnem, hogy még én is sok mindenben ezzel a mércével mérek, míg máshol már fejlettebb a gondolkodásom. Épp ezért nem is szeretek erről papolni másoknak, mert nincs hozzá meg a teljes jogom. De egy olyan ember esetén, mint ő, nem tudom visszafogni magam, mert ő saját magát is így vizsgálgatja. Viszont az egy jó jel volt, hogy elismeri, nem csak ártani tud másoknak.
- Én nem így látom. – mosolyogtam rá szelíden. – Nem ismerlek régóta, ez tény, de… szerintem ma is több jót cselekedtél, mint mások. – nem fejtettem ki, mert szerintem már unta volna, de én akkor is azt gondoltam, hogy azzal, hogy nem engedi a felszínre törni a démon akaratát és haragját, főleg egy olyan szituációban, amikor még én is felhúzom magam, akkor az egy nemes cselekedet és azzal megmenti mások életét. Lehet, hogy „magától”, bár inkább a démontól, de megmenti. Ez egy fogyatékos példa lesz, és annyira nem is erős, de ha veszünk egy részeg sofőrt, aki nem ül be a kocsijába, hanem haza taxizik helyette, ő is életeket ment meg. Lehet, hogy csak a sajátját, mert nem hajt neki százhússzal egy villanyoszlopnak, de lehet, hogy egy családét, vagy egy fiatal párét, vagy kitudja, mert nem ájul be a kormánynál és hajt át rajtuk, a zebrán, vagy a járdán. Ezek apróságnak tűnhetnek és ez tényleg egy nagyon szánalmas példa, de ezeket is értékelni kell.
Igaza volt. Ezt én is tudtam. De akkor is viszolyogtam ettől az egésztől. Van az a mértékű szenvedés, amit nem lenne szabad senkinek sem átélnie, függetlenül attól, hogy mennyire fonja körbe a szívét és a lelkét az aljasság. Ha pedig egy alapvetően tiszta szívű emberrel történnek meg ezek, akkor az gyomorforgató.
-Ez akkor is igazságtalan. Te nem tehetsz semmiről… - sóhajtottam mélyet deprimáltan. Annyira kedvem lett volna felkelni, odasétálni hozzá és átölelni, és azt mondani neki, hogy mostantól olyan mesebelien szép élete lesz, amilyent azelőtt el sem tudott volna képzelni, de nem tehettem. Féltem, hogyha megtenném, ellökne magától és hinne is bennem, csak csalódást okoznék, mert egy ilyen ígéretet betartani, majdhogynem lehetetlen. Még ha csak egy normális ember is lenne, akinek szimplán szar volt a korábbi élete, akkor sem tudnám biztosítani számára a későbbiekben a felhőtlen boldogságot, és azt, hogy soha többé az életben nem kell gyötrődnie, hiszen ez elérhetetlen vágy lenne. Arról meg már nem is beszélek, hogy ha megfigyeléseim nem csalnak, nem kifejezetten díjazna egy testikontaktot.
Láttam, hogy meghökkent és nem számított rá, hogy ilyesmt fogok „kérni”, vagy „felajánlani”, nem is tudom, mi a jó szó rá, de a válaszát már nem hallottam. Teljesen süketté váltam a sokktól, amit az a borzalmas lény váltott ki belőlem. Csak akkor tértem magamhoz, amikor Seth hozzá ért vállaimhoz. Ekkor gyorsan végigcikáztak a képek szemeim előtt, ahogy levette rólam a fenevadat, és eltávolította. Egy hős. Ez a srác az én hősöm mostantól.
-Nem… izé… sajnálom. – szipogtam zavartan, miközben csuklóimmal elkezdtem letörölni szemeimből és arcomról a könnyeket. Teljes zavarban. Elszégyelltem magam, hogy így látott és azt hiszem ezzel minden gázos és über ciki tulajdonságomat me is ismerte, igen rövid idő leforgása alatt.
- Nagyon félek a rovaroktól… - szabadkoztam, miközben tenyerembe temettem arcomat, hogy elrejtsem annak színét, ami gyorsan váltott vörössé a hirtelen beletóduló hatalmas vértömegtől. Különös volt, mindenhol ahol hozzám ért forróságot éreztem, a nyakamon, ahol ujjbegyei érintettek, és a vállamon is. Nem tudtam, hogy azért, mert félig démon, és nem vagyunk kompatibilisek egymással, vagy csak a kedvességének a melegsége járt át, de még az is lehet, hogy sokkal magasabb a testhője, úgy általánosságban, mint az enyém. De jólesett. Megnyugtatott. Azt mondjuk nem mondanám, hogy azonnal lementem zenbe, és megtisztultak a gondolataim, de jó hatással volt rám, különösen azután a bestia után, ami… Még a hideg is kiráz, ha eszembe jut. Eszembe jut… Jut eszembe! Mit is mondott, amíg én testen kívüli állapotban voltam? Szavak csöngenek a fülemben… Barátok. Hirtelen felcsillanó szemekkel pattantam fel, és ragadtam meg mindkét felkarjánál fogva.
-Vár, te azt mondtad, hogy lehetek a barátod? Ugye? Ezt mondtad? – kérdeztem, örömittasan, kicsit hangosabban a szokásosnál, fülig érő szájjal. Nem bírtam ki, hogy ne öleljem szorosan magamhoz.
- Nem érdekel, hogy ki mit fog szólni, az se, ha emiatt a pokol legmélyebb bugyrába leszek száműzve, én mindig kifogok melletted tartani! Ezt az egyet megtudom ígérni! – felhőtlen derű lett úrrá rajtam, és teljesen megfeledkeztem magamról. Valószínűleg ezért is felejtettem el, hogy lehet nem feltétlenül díjjazza, ha valaki hozzá ér. Aztán persze rájöttem, hogy most lehet őrültséget művelek, és pironkodva elengedtem Sethet és léptem két lépést hátra, miközben lehajtottam fejemet, jobb kezemmel pedig megragadtam a pólóm bal ujját és gyűrögetni kezdtem.
- Ne haragudj, biztos nem szereted, ha csak úgy ölelgetnek… Csak annyira boldog vagyok. – motyogtam magam elé. Volt egy kis bűntudatom, de még így sem tudtam levakarni a vigyort a képemről, ami ott virított rajta. – Tudod… nekem sok „barátom” van – a barát szónál idézőjelet formáltam ujjaimmal a levegőben, miközben fel-fel lestem a fiúra szempilláim alól – de, egyikükre se tudnám azt mondani, hogy tényleg engem szeretnek, és ott lennének a bajban, vagy a hülyeségben is velem. Szóval, ha úgy vesszük, nekem is te leszel az egyetlen barátom. – megvakartam tarkómat, ami gyakori jele volt annak, hogy zavarban vagyok, és mire a mondat végére értem, már egyenesen a szemeibe néztem, pirospozsgás arccal, és derűtől ragyogó szemekkel. Leírhatatlanul boldog voltam, hogy elfogadott. Most először életemben éreztem úgy, hogy rám mosolygott az Isten. És, ha ez így van, akkor ezt a köteléket, még a fentiek is jóváhagyták.
|
Barátok, mi? Connor volt az egyetlen barátom, senki más, és annak is iszonyatos vége lett. Nekem tényleg csak az egyedüllét maradt, de már egész jól megszoktam. Ha most megszakadna... Ha többé nem lennék kettesben a démonommal, de aztán Eugennek elege lenne belőlem, vagy ami még rosszabb, én ártanék neki, mikor már kedvelem és nem akarnám, utána elviselhetetlen lenne újra visszakerülnöm a jelenlegi helyzetembe. Haboztam a válasszal, nem néztem a szemébe, miközben ismét beharaptam a szám belülről, már csak azért is, hogy nehogy elkezdjek üvölteni, ugyanis a gyógyszerek hatása kicsit tényleg olyan volt, mint a Pokol lángjai, vagy legalábbis én mindig ilyennek képzeltem őket. Mikor már biztos voltam benne, hogy képes leszek összefüggően beszélni, összeszedtem, mit akarok, aztán megszólaltam, kicsit talán fojtottabb hangon, de egyébként normális hangmagasságban, ami már jó volt.
- Hát... Rendben, ha tudod mit vállalsz... De a többes szám nem helyes, mert ha a barátom akarsz lenni, akkor te leszel az egyetlen.
Először azt hittem, végre felfogta, kivel (vagyis inkább mivel) van egy szobában, és azért ennyire rémült, de egy pillanat múlve megláttam a baj forrását, egyetlen egy árva katicabogarat, ami lassan felfelé haladt a nyakán. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy valami ártalmatlantól ennyire be tud parázni, míg tőlem nem, bár persze volt az a fóbiás félelem, amivel az ember nem tudott mit csinálni. Vártam pár pillanatot, hogy összekapja magát, és lesöpri vagy valami, de ez nem történt meg, sőt, látszott, hogy egyre jobban kezd megijedni.
Ellöktem magam az asztaltól, nagyon óvatosan és mereven, de még így is olyan volt, mintha egy erőteljesebb érzésre szó szerint szétszakadhattak volna az ereim. Odasétáltam hozzá, és mielőtt a katica észlelhette volna a jelentéletem, két ujjammal összecsippentem, és a tenyerembe ejtettem, amit gyorsan összezártam körülötte. Rögtön bánikolni kezdett, kétségbeesetten próbált szabadulni, miközben az ablakon sétáltam vele, kinyitottam és leraktam a párkányra. Az összes élőlény nem félt tőlem, de az ízeltlábúak úgy kerültek, mint a tüzet, még csak egy szúnyog sem csípett meg soha, és a katica is sebesen eliszkolt, amint tehette. Egyáltalán nem állt szándékomban megölni, de azért elég lelombozó volt egy ilyen határozott véleménykinyilvánítás tőle. Visszafordultam Eugen felé, és ha még mindig le volt sokkolódva, akkor bizonytalanul odamentem hozzá.
- Te jó ég, nyugi már, ez csak egy katica volt... Semmi vész... - óvatosan megveregettem a vállát, hátha megnyugszik. |
Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy higgye el, ha látna engem fekete szemekkel és a többi démoni kiegészítővel, akkor utána nem biztos, hogy ilyen biztos lenne a megbízhatóságomban, de még a gondolat is rossz volt, hogy egyáltalán bárkivel is megint végignézessek valami ilyesmit, megint, és ebben az iskolában talán volt annyi lehetőség, hogy ez ne történhessen meg. Még közel sem voltam itt olyan sok ideje, így nem tudtam, mennyire hatásos a hely, de azokban a körökben, amikben az anyám mozgott, jókat mondtak róla - igaz, ez azért aggodalomra is adhatott volna okot. De a lényeg mégis az volt, hogy ide kivételesen nyitott lapokkal kerültem, tudták, mit vállaltak be, mégis megtették, szóval valószínű volt, hogy vagy tényleg tudnak valamit, vagy nagyon hülyék, de azért reméltem, hogy ez utóbbira kevesebb az esély. Szó mi szó, nem akartam többé átadni annyira az irányítást Licnek, hogy ilyesmi megtörténhessen, és talán a kissé babonás környezetnek hála, amiben felnőttem, még csak emlegetni sem akartam, nehogy bevonzzam és megtörténjen, vagy valami ilyesmi. Meg rossz volt róla beszélni, és ha tehettem, mindig is kerültem az egész témát.
Szóval csak felsóhajtottam a válaszára, és azt kívántam neki, hogy tényleg ne a saját kárán kelljen ezt megtanulnia. Ráadásul nem arról volt szó, hogy én bárkit is meg akartam volna ölni, csak mert az voltam, ami, csak egyszerűen nem lehetett mindenbe belekalkulálni Licantest, akinél sejtettem, hogy még rengeteg különböző trükk van a tarsolyában. Az lett volna a legjobb, ha összeszedem magam, hogy belenézzek a fejébe, mert ezt megtehettem volna, de mindig rettenetesen feldúlt az, amit láttam, így ezt csak nagyon ritkán mertem megtenni, ha úgy gondoltam, tényleg szükség van rá. A másik ok, amiért hanyagoltam ezt a lehetőséget, az az volt, hogy a démonomat felhúzhattam azzal, ha kutakodtam a fejében, még ha neki tökéletes bejárása is volt az enyémbe, és nem is tett úgy, mintha érdekelné, mit gondolok. De mivel egy rohadt démon volt, ezt nem kellett volna meglepőnek találnom.
- Lehet, hogy nem csak ártani tudok, általában mégis azt teszem - válaszoltam.
Tudtam, hogy arról sem szabad elfeledkeznem, hogy nem csak félig démon voltam, hanem félig ember is, és ennek legalább ennyire dominánsnak kellene lennie... Csak nem volt az. Talán azért, mert valamilyen szinten tényleg Licantes nevelt fel, és ha akartam, ha nem, biztosan átvettem az ő értékrendjéből. Jó példa erre az is, hogy nem csak angolul tanultam meg tőle, hanem latinul, és használt még egy nyelvet is, amit én nem ismertem, de az anyám igen, és azt mondta, azon rengeteg átok íródott. Valamilyen mesterséges nyelv, amit az első idők varázslói beszéltek, és amit részben én is ismertem neki köszönhetően, ami miatt az anyám nagyon büszke volt. Igaz, használni nem lettem volna képes, mert mindennek ellenére csak egy ember voltam, nem rendelkeztem azokkal a képességekkel, mint a szüleim. Bár az is látszik, az apám mennyire ment ezzel az egésszel. Néha azt éreztem, hogy szívesen megismertem volna őt, és talán minden gonoszsága ellenére is szeretett volna, hiszen akkor régen is meg akart menteni engem a saját szeretteitől. Persze lehet tévedek, és valójában még szörnyűbb lett volna az életem, ha nem ő lett volna az az ember, akihez "vér köt" (vagyis a rokonom), hanem az anyám valaki mást használt volna fel a családból. Akármilyen szörnyű is ez, senkit sem tudtam volna sajnálni vagy hiányolni közülük. De nem, neki azt a férfit kellett megölnie, akit azelőtt annyira szeretett, és aki szintén szerette volna őt, ha nem akarja kivágni a szívem egy oltáron. Ez valamilyen bosszú lehetett a részéről, vagy talán csak úgy gondolta, hogy mást nem tudott volna legyőzni a családból, hogy megtegye ezt, esetleg félt a rokonaitól, mit tettek volna vele, ha nem egy árulót ölt volna meg. Ez rossz dolog volt, mégis jobban szerettem volna, ha a nagyapámat ölte volna meg, mert az a vénember születésem óta gyűlölt engem, mint a végső okot, ami egymást ellen fordította az én tehetséges és nagy dolgokra érdemes szüleimet. Ha csak tehette, keresztbe tett nekem, ha már megölnie nem volt szabad, és ezért hevesen gyűlöltem őt. De ez már mindegy is, hiszen az eredmény ugyanaz: az apám halott, bennem volt egy démon, az anyám pedig nagyon boldog, hogy van egy tehetséges fia.
- Mindenki szenved - vontam vállat. - Csak különböző mértékben. - Ez olyan volt, mint egy buddhista mondás, mégis úgy gondoltam, hogy ez így van. Amúgy is, valahogy furcsán közel álltak hozzám a buddhisták Nem hittem, hogy lett volna akár csak egy olyan ember is, akinek ne sett volna már valami rettenetesen rosszul, még ha teszem fel, egy pszichopata volt is. Csak ha az embereket túl sok fájdalom éri, akkor seggfejekké válnak, erre pedig én voltam az egyik legjobb példa, de azért sokan voltak, akik nem maradtak el sokban tőlem. Valószínűleg miattuk is utáltam annyira az embereket. Mindenki szemét volt, azért, mert velük is szemetek voltak, és mivel ők is szemtek lesznek másokkal, a kör soha nem fog bezárulni. Ez az egész rettenetesen el volt baszva.
Láttam, hogy rendesen vörös volt a feje, ahogy nekem is, ha valaki belépett volna, az rögtön láthatta volna, hogy szépen feldúltuk egymást. Mondjuk szerintem biztos ő se így képzelte azt, hogy elmegy majd zuhanyozni, és helyette ilyen szépen egymásba botlunk mi ketten. Jó lett volna tudni, mennyire bánja azt, hogy nem indult el tíz perccel előbb vagy később, amikor elkerültük volna egymást. Akkor nem kellene egy megszállt ember szobájába ülnie, és azon vitatkozni vele, hogy bár már egy csomó embert megölt, ettől még jó, és... Nem is tudom, érdemes a szeretetre? A szeretet csak szentimentális csomagolásba burkolt önérdek, bár azt nem vitattam, hogy ebben a formában biztos létezik. A szülők sem azért ragaszkodtak a gyerekeikhez, mert szerették őket, csak kellettek nekik a státuszhoz, meg hogy megnyugtathassák magukat, hogy jó emberek, és mert mindenki úgy gondolta, hogy egy szülőnek ragaszkodnia kellene ahhoz, aki neki köszönhetően bekerült ebbe az életnek nevezett arénába. Már aki veszi erre a fáradtságot, persze. A gyerekek részéről meg ott volt az, hogy a nevelőik nélkül meghaltak volna, később meg már megszokták a helyzetet, szóval nem is értettem, hogy beszélhetnek az emberek olyasmikről, mint a feltétlen szeretet, ami számomra maximum annyira létezett, mint az unikornisok, vagy még annyira se, tekintve, hogy mennyi mondabeli meg mesebeli lény élt a valóságban is az emberek háta mögött.
Az íróasztal lapjára tettem a kezem, miközben hallgattam őt, de az első szavait hallva meglepődtem a folytatáson. Vagyis, a meglepetés nem is a legjobb szó rá, egész egyszerűen nem számítottam rá, hogy ilyet szeretne. Eddig sem viselkedtem úgy, mint akivel jó lenne jóban lenni, a dolog jó ötlet részéről pedig még csak nem is beszéltem. Először azt hittem, az érzelmek égetik így a bensőmet, de aztán rájöttem, hogy csak a tabletták fejtették ki ilyen gyorsan a hatásukat. Olyan volt, mintha folyékony tűz, vagy valamilyen forró, bugyogó folyadék keringene az ereimben, és sokkal jobban is fájt, mint általában, de cserébe Lic is visszaszorult, még csak beszélni se tudott hozzám, ami megkönnyebbülés lehetett volna, ha nem szorít úgy a mellkasom a srác kérésére.
Barátok, mi? Connor volt az egyetlen barátom, senki más, és annak is iszonyatos vége lett. Nekem tényleg csak az egyedüllét maradt, de már egész jól megszoktam. Ha most megszakadna... Ha többé nem lennék kettesben a démonommal, de aztán Eugennek elege lenne belőlem, vagy ami még rosszabb, én ártanék neki, mikor már kedvelem és nem akarnám, utána elviselhetetlen lenne újra visszakerülnöm a jelenlegi helyzetembe. Haboztam a válasszal, nem néztem a szemébe, miközben ismét beharaptam a szám belülről, már csak azért is, hogy nehogy elkezdjek üvölteni, ugyanis a gyógyszerek hatása kicsit tényleg olyan volt, mint a Pokol lángjai, vagy legalábbis én mindig ilyennek képzeltem őket. Mikor már |
Már attól is fizikai rosszullétem lett, és eltudtam magam bőgni, ha a szobában volt egy légy, ami ide-oda röpködött. Az pedig, ha rajtam találta meg egy ilyen lény az úticélját, a fentebbi állapotot eredményezte és addig nem tudtam magamhoz térni belőle, amíg valaki el nem távolította a birtokháborítót. Ajkaim remegni kezdtek, miközben tekintetemmel nyomon követtem a veszélyforrást, és tágra nyílt szemeimből lassan kigördült egy kövér könnycsepp.
|
Fogalmam sem volt, hogy jó jelnek vehetem-e, hogy még mindig nem reagálta le semmilyen szinten azt, hogy szeretném, ha főzne nekem valamit, mindenesetre, jobb volt, mintha egyből közli, hogy ilyesmiről még csak ne is álmodjak, és ha még egyszer felhozom, kitépi a nyelvemet a helyéről és azzal fog felakasztani. Igaz, nem tűnt olyannak, aki erre képes lenne, ha azt nem vesszük figyelembe, hogy félig démon. De Ő, mint maga az ember, nem hiszem, hogy ilyesmit tenne, vagy akár csak fenyegetőzne is vele. Ha nem zárták volna belé annak idején azt a dögöt, akkor meglehet, olyan lenne most, mint egy bújós kis nyuszi, vagy cica. Istenem, azt mennyire imádnám tuti fix, hogy folyamatosan csak ölelgetném és le se lehetne róla vakarni. Tény, most se nagyon, aminek ő személy szerint nem biztos, hogy örül.
De nem tehetek róla, egyszerűen annyira édesnek találtam, minden makacssága és „mogorvasága” ellenére is, hogy ha nem is volt kifejezetten az esetem, mert ahhoz tíz évvel idősebbnek kéne lennie, de egyszerűen nem bírtam nem figyelni rá, és nem megkedvelni. Ez egyébként szokatlan volt tőlem, mert ha találkoztam is valakivel, aki kicsit érdekelni kezdett, amint minimálisan is megismertem, már oda is lett az érdeklődésem. Nála viszont erről szó sem volt, ő mindig tudott újat mutatni, és szerintem ez később sem lenne másként.
Összerezzentem amikor meghallottam mennyire felidegesítettem. Nem akartam. Én ezt nem szerettem volna. Egyszerűen csak ilyen vagyok, nem bírom érzelmileg feldolgozni, ha valakivel rossz dolgok történnek. Én sem szeretem ezt magamban, de akármennyire is próbálok tenni ellene, nem tudok. Ez olyan, mint valami angyali átok, biztos vagyok benne, hogy ha mind a két felmenőm, normális ember lenne, akkor nem reagálnék ilyen hevesen ezekre a dolgokra. Ilyenkor mindig dühös voltam magamra, amiért azt kívánom, bár más lenne az apám. Az a helyzet, hogy a jó oldalát a genetikámnak sem érzem túl pozitívnak. Hiába előny mások szerint egy olyan aura, ami mindenkit bevonz és mindenkit megnyugtat, én utáltam, mert nem magam miatt szerettek, hanem a „bűvkörömbe” kerültek és „elvarázsolódtak”, de amint távol vannak tőlem huzamosabb ideig, már el is felejtettek, mert nem emlékeznek Rám, csak azt az érzést szerették, ami a közelemben átjárta őket.
- De képtelen vagyok rá. Az első pillanattól kezdve bízok benned, és ezen nem tud változtatni semmi… - mormoltam magam elé, térdembe, reménykedve, hogy nem fog megint ostobának nevezni. Nem vagyok az. Csak makacs, és hajthatatlan a megérzéseimmel kapcsolatban. Nevezhetjük egyfajta x-edik érzéknek is, de ahogy a gonosz erőket, úgy a nemes lelkeket is megéreztem néha. És ő az, akárki akármit mondjon is, az, és kész. Nem érdekel, hogyha korábban megölt embereket, vagy bántott másokat, az nem ő volt, hanem a démon. De az a múlt. Ez pedig a jelen, a jövő pedig kiszámíthatatlan, de önszántából biztos vagyok benne, hogy nem tenne megint ilyeneket. Hiszen akkor már én is rég halott lennék, mert az a démon ezer százalék, hogy már abban a pillanatban megölt volna, ha tud, amint beléptem a fürdőbe. De Ő nem hagyta neki. És ezért hálás vagyok, és bízom benne. Nem érdekel, ha szerinte nem kéne, mert ez nem olyasmi, amit eldönthet helyettem. Ez megint ugyan olyan, mint amikor készülök valami őrültségre és az engem körbe vevő emberek, akik saját állításuk szerint a „barátaim” azt hajtogatják, hogy ne csináljam, mert nem méltó a származásomhoz, vagy ne ismerkedjek xy-nal, mert nem való. Miért? Mert anyámat megdugta egy angyal? Igen, aztán otthagyta. Ők sem szentek. Sőt a szentek sem azok, de ebbe ne menjünk bele. Pont az ilyen hozzáállások miatt kell az olyanoknak szenvedniük, mint Ő is. Miért ennyire fontos, hogy kinek milyen vér csörgedezik az ereiben? Annyira nem tud az ilyesmi érdekelni, mint az, hogy hány órába telne, mire körbe sétálom a földet. Sokkal egyszerűbb lenne minden előítéletek nélkül. És itt nem csak arra gondolok, hogy ha mi skatulyázunk be másokat, de arra is, ha valaki önmagával teszi ezt. Ő is ilyen, de ez mindig abból fakad, hogy sosem látott mást, önmagával szemben a társadalomban. És ez borzasztó.
Eleinte felcsillantak a szemeim, amikor a „nem” szót meghallottam, ám a folytatásra ismét lefele görbültek ajkaim. Szóval nem jobban, mint másokat. Ezek szerint mindenkit utál, minden embert. Valahogy megtudom érteni azok után, amiken keresztül ment. Sanszos, hogy én is, sőt mindenki így vélekedne a helyében. Ha valakit kitaszított a társadalom, önhibáján kívül, az nem fogja szeretni az emberket. De én mégis azt akarom, hogy engem szeressen, akkor is, ha ehhez ezer évig is kell élnem, nem érdekel. Neki is jár az, hogy normális élete legyen, még úgy is, hogy együtt kell élni egy démonnal. És erre minden esélye meg is van, ha egyszer megbízik majd bennem és elkezd nyitni mások felé, mert, ahogy nézem azt az izét, egyre jobban kordában tudja tartani, ami sejtésem szerint annak hála van így, hogy már régóta benne él.
- Ez nem igaz. Ahogy én sem vagyok a megtestesült ártatlanság az angyal vérem miatt, úgy te sem csak ártani tudsz másoknak. – húztam föl térdeim és átkarolva őket rájuk hajtottam fejemet, úgy, hogy közben tudjam őt nézni. Komoly voltam és kissé leverten. Annyira vágytam rá, hogy bebizonyítsam neki most helyben, hogy mennyire téved saját magával kapcsolatban, de nem tudtam hogyan, és nem tartottam potenciálisan kivitelezhetőnek sem. Nem tudok mást tenni, csak kitartani, és elhalmozni annyi szeretettel, amivel behozhatom az elmúlt kitudja hány évet. Tényleg, vajon hány éves? Nálam valószínűleg idősebb, de mennyivel? Hmmmm….
Csendben figyeltem, ahogy az asztalához ment, és mikor valamilyen gyógyszert vett be kissé összehúztam szemeimet. Talán azokkal? Nem mertem rá kérdezni, de sejtettem, hogy nem multivitamin. Talán fájdalomcsillapító, vagy nyugtató, vagy… Igen, lehet, hogy azokkal tartja vissza a tombolástól. És akkor azt mondja, hogy ő csak ártani tud? Mikor nem hagyja kitörni magából, amikor bent vagyok én is a szobában. Ez megint egy hiú gondolat tőlem, de csak megerősít abban, hogy Seth egy szuper srác.
Meglepett a kérdése, kicsit olyan volt, mintha rosszul érezné magát a korábbiak miatt. Akkor, ez most, hogy is van, Mr. Én rossz vagyok?
- Nem. Nem akasztottál ki. Azon buktam ki, hogy pontosan az történt, mint amit előzetesen feltételeztem és emiatt szenvedned kellett a múltban…- elhallgattam. Nem akartam, hogy megint felhúzza magát, mint az előbb, és nekem is le kellett nyugodnom, mert megint kezdtek elönteni az érzelmek, és éreztem, ahogy felmegy a vérnyomásom is az egekbe. Az arcom valószínűleg pipacs pirossá váltot ettől, de ahogy néztem, neki is pozsgás volt. Olyanok voltunk, mint két idióta. Szinte már nevetnem kell magunkon.
- De… - folytattam bizonytalanul. – Ha nem is lehet kiszedni belőled őt… - vettem egy mély levegőt, és mind két kezemmel beletúrtam hajamba összekócolva azt. – attól még élhetsz normális életet és lehetnek az életedben számodra kedves emberek… barátok. – egy halvány és bátortalan félmosoly kúszott arcomra, miközben a plafonra meredtem, majd ismét Sethre. – Mondjuk… lehetnék én az egyik? – kérdeztem bizonytalanul. Nem tudtam, mit fog erre reagálni, de én tényleg reménykedtem.
Miközben tekintetét fürkésztem és próbáltam kitalálni, mit gondolhat egy furcsa, csikis érzést véltem felfedezi kulcscsontom környékén, így vetettem oda egy gyors pillantást, de abban a pillanatban, mikor realizálódott bennem, hogy egy valószínűleg a hideg elől bemenekült katicabogár mászik rajtam, egyenesen a nyakam irányába, lefagytam, lesápadtam, és remegni kezdtem. Nem bírtam megmozdulni és megszólalni sem. A világon egyetlen olyan dolog van, amitől rám tud törni a halálfélelem és azok az ízeltlábúak. Már attól is fizikai rosszullétem lett, |
- Nem... - Egy pillanatra lehunytam a szemem. - Nem utállak jobban, mint alapból az embereket, és hidd el, ez már elég jó. De akkor is... - félrepillantottam. - Én csak ártani tudok... De... De mindegy is, nem? Ha nem hiszel nekem, azt hiszem, majd meg fogod látni... - mondtam csüggedten. Be kellett vallanom, hogy igazából kedveltem a srácot, a reakciója ellenére, vagy pont épp amiatt, és ha Connorra gondoltam... Nem akartam megismételni, ami vele történt, soha többé, márpedig ha jóban leszünk valamilyen csoda folytán, és sokat beszélgetünk, akkor lehet nem csak barátja szeretnék lenni valahol mélyen. Remek, újabb dolog, ami miatt utálhatom magam, a melegség. Az biztos, hogy nem akartam nála bepróbálkozni semmivel, mert egy újabb visszautasítás kibírhatatlanul fájdalmas lenne, és tekintve, hogy belém volt zárva egy démon, még baromi veszélyes is. És ráadásul ez a démon épp készül tvalamire.
Felkeltem és az íróasztalhoz sétáltam, ahol volt egy adag tablettám. Zuhanyzás előtt már bevettemaz esti adagot, és normális esetben szigúan tartanom kellett volna magam hozzá a mellékhatások miatt, de most be akartam biztosítani, hogy tényleg ne történhessen semmi, csak azért, mert idióta voltam és kiakadtam, mint egy hisztis gyerek. A markomba öntöttem még négy szemet, és csak úgy, ahogy voltak, víz nélkül lenyeltem őket. Visszatettem a tablettákat az íróasztalra, és visszafordultam a srác felé. Belém hasított a bűntudat. Ismerkedés, mi? Arról ennyit.
- Nagyon kiakasztottalak? |
Az egy plusz pont volt számomra nála, hogy nem hívta magát válogatósnak, mert nem szerettem, ha valaki csak turkálta az ételt, és nem tudta értékelni. Ha nem volt finom, akkor megértettem, de mikor valaki csak simán finnyás volt valami olyanra, amibe elég lett volna egyszer-kétszer belekóstolnia ahhoz, hogy rájöjjön, valójában mennyire finom is valami, az nagyon tudott zavarni. Ráadásul az is bennem volt, bár tényleg csak Licantes volt az egyetlen, aki tudott erről, hogy egyszerűen zavart a tudat, hogy rengeteg ember szenved az éhezéstől, én meg simán kidobom a húst, amit máshol maximum cska évente egyszer-kétszer esznek. Az emberek alapvetően szörnyűek voltak, és megérdemelték amit kaptak, de... Hát, nem bírtam az ok nélküli szenvedést, márpedig az éhezés az volt. Kiskoromban, amikor még nem volt semmi uralmam Lic felett, volt, hogy egy hétig sem ettem, mert kényszerített rá, hogy ne tegyem, és amikor már rosszabbra fordult az állapotom, akkor lépett érvénybe a pecsét, ami nem engedte, hogy megöljön engem. Nagyrészt ezért is voltam annyira törékeny alkatú kölyök, és ezért volt hülye viszonyom a kajával. Nem voltam biztos abban, hogy Lic ne tehetné meg most is velem ugyanezt, de azért nagyon reméltem, hogy nem fogja megpróbálni. Itt legalább biztos megetetnének erőszakkal is, bár azt nem tudtam, ez mennyire lenne szerencsés. Hátha van itt valaki, aki anélkül tudott volna segíteni, hogy közben az nekem is fájdalmat okozzon, bár ez már a felesleges luxus kategória volt. Az emberek nem is fogják fel, mennyire jó az, ha mindig azt tehetik, amit csak akarnak, még ha az nem is terjed ki többre, minthogy választhatnak, hogy állnak vagy ülnek, vagy épp hogy esznek-e vagy sem. Isten nem viccelt a szabad akarat fontosságával, az biztos.
Jó, nem tagadom, az is tetszett, hogy szeret kísérletezni a kajákkal, mert azt én is nagyon szerettem, Néha nagyon jó, néha meg nagyon szörnyű dolgokat kreáltam, de pont ez volt benne a jó.
- Ez jó... - jegyeztem meg futólag, és bár elég bizonytalanul hangzottam, de komolyan gondoltam amit mondtam. Erre az ételkészítős ötletre nem igazán tudtam reagálni, bár talán azt is vehette bíztatásnak, hogy nem utasítottam vissza élből az ötletet. Igazából jó lett volna, ha csinálhatok neki valami kaját, ha most nem csak szórakozik velem, de úgy látszott, teljesen komolyan gondolja, hogy én majd főzök valamit. Reméltem, hogy nem ugráltatni akar vele, mert arra nagyon nem lettem volna vevő. Próbálták már mások is, de inkább vállaltam a verést, mint a csicskáztatást minden alkalommal. Volt bennem annyi önérzet, hogy ne legyek annyira gyenge, hogy csak úgy bírjam ki mások között, ha alárendelem magam nekik. Visszagondolva persze, lehet megmenthettem volna másokat saját magamtól és a démonomtól, ha hagytam volna, hogy inkább megalázzanak, mintsem ellenálljak, és kockáztassam egy roham esélyét, ami néha tényleg bekövetkezett. Rosszul éreztem magam, ahogy eszembe jutott, miket tettem, tettünk másokkal. És hogy mennyire élveztünk - Lic hangja olyan volt, mintha mögöttem állt és a fülembe súgott volna - és tudod, mi lenne még jobb? Ha most... Szinte azonnal igyekeztem elterelni a figyelmemet.
- Nem, nem lehet - válaszoltam hidegen. - Ne kezelj már úgy, mint egy halálos beteget! - húztam fel magam, ahogy láttam, mennyire feldúlják a szavaim - Mondtam, hogy nem kell megmenteni! - szorítottam össze a fogaimat, és kezdtem nagyon dühös lenni, ahogy elfordult, aztán összekuporodott. Erre rohadtul nem volt semmi szükség. Miért kellett ezt csinálnia? Még soha nem beszéltem erről senkinek sem, akit az anyám nem tájékoztatt volna előre, és egyelőre a tanárokkal sem volt még alkalmam beszélni erről. Nem félt, rendben, de nem kellene ezen sírnia sem. Nem belé zártak egy rohadt démont, hanem belém! Nekem kell vele minden egyes nap együttélnem, minden egyes napot túlélnem, és minden egyes rohadt napon kibírni másokat, akik gyűlöltek, mert nem voltam több, mint egy megszállott. De ezen nem kellene kiakadnia, megmondtam neki, hogy ne sajnáljon. Nem voltam gyerek, tudtam gondoskodni magamról és még Licről is... És valahol fájt is ez a reakció, ezért álltam úgy karótnyelve, miközben láttam az összekuporodását.
Volt egy ilyen hülyeségem, hogy azt gondoltam, közel sem én voltam az egyetlen megszállott ember, és jobban kezeltem, mint mások. Mindig ezzel nyugtattam magam. Hogy a helyzet nem is olyan szörnyű, együtt tudok élni vele, és azzal, hogy hamarosan nem megszállott leszek, hanem félig démon. Volt egy életem megszokni a helyzetem, és szerettem volna azt hinni, hogyha ugyanaz az ember leszek, mint Licantes - ember, haha - akkor a helyzet jobbá válik, és talán már a gyógyszerekre sem lesz szükségem, vagyis fájdalmaim sem lesznek. Talán egy évtized múlva. De most szembe kellett néznem azzal, hogy ez az egész rettenetesen elbaszott. Ez a srác nem félt, hanem sajnált, szánt, mint egy kivetettet, és a reakciójából világossá vált, hogy úgy gondolja, az életem soha nem lesz jobb ennél, maximum enyhébb, ami olyan volt, mint egy arculcsapás. Rendesen porba tiporta azt, amiben eddig annyira reménykedtem, és ez nagyon fájt. Leengedtem a karjaim, és ingerülten, durván megötöltem a szemem, hogy már fájt, mielőtt legördülhetett volna egy könnycsepp.
Remegős volt a hangom, amikor válaszoltam neki.
- Pedig kellene! - Nem akartam megtámadni vagy bántani őt, de tényleg jót tett volna neki egy kis félelem. Félig angyal volt, vagyis biztos tudnia kellett, mire képes egy démon. Reméltem, hogy egyáltalán meg sem fordult a fejében olyasmi, hogy megbízhatna bennem. Én sem bízhatok meg saját magamban, ami rengeteg öngyűlületemre adott már okot. Láttam, hogy elvörösödött, de kezdtem olyan állapotba kerülni, ahol ez fel sem tűnt. - Ne légy már ennyire ostoba... - Rólam még azt a jó tulajdonságot sem lehetett elmondani, mint másokról, hogy egyszer meg fogok halni, mert hamarosan el fogok érni abba a korba, ahonnét nem szabadna tovább öregednem, vagyis kvázi örökké együtt kell majd élnem Licantesszel. És az örökké alatt tényleg az abszolút örökkét kell érteni.
Egész testemben összerezzentem, amikor felcsattant, mert előtte egy pillanatra elmerültem a gondolataimban. Persze, nagyon bátor voltam, ha másokkal kellett kiabálnom, de mentem összeszartam magam, ha valaki velem tette meg ugyanezt. Megijedtem a sráctól, a mellkasom egy pillanatra intenzíven összeszorította a félelem, de aztán ahogy bocsánatot kért, kicsit megnyugodtam, bár nem teljesen. Ez is csak azt bizonyította, hogy mennyire szerencsétlen voltam, egy kiskakas a maga szemétdombján, valaki aki rögtön meghúzza magát, ha rászólnak, legalábbis amikor ilyen állapotban voltam. Éreztem, hogy Lic készül újra nekifeszülni a pecsétnek, ami szintén nem volt idegnyugtató.
Az ágyam szélén ülve elöntött a forróság a rengeteg rámszakadó érzelemtől, és tudtam, hogy ez kiütközhetett vörösség formájában az arcomon is. Újra megdörzsöltem a bőröm, elég durván ahhoz, hogy megmaradjon a nyoma. Egy kicsit a kezembe temetett arccal maradtam, amíg kellően lenyugodtam, és közben egyre inkább kezdtem aggódni Lic miatt is. Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak, aztán még egyet, mire újra srácra néztem. Eugen, igyekszem majd megjegyezni...
- Nem... - Egy pillanatra lehunytam a szemem. - Nem utállak jobban, mint alapból az embereket, és hidd el, ez már elég jó. De akkor is... - félrepillantottam. - Én csak ártani tudok... De... De mindegy is, nem? Ha nem hiszel nekem, azt hiszem, majd meg fogod látni... - mondtam csüggedten. Be kellett vallanom, hogy igazából kedveltem a srácot, a reakciója ellenére, vagy pont épp amiatt, és ha Connorra gondoltam... Nem akartam megismételni, ami vele történt, soha többé, márpedig ha jóban leszünk valamilyen csoda folytán, és sokat b |
Nem tudtam, hogy abban reménykedjek, hogy nem csak velem ilyen távolságtartó és bizalmatlan, vagy abban, hogy csak nem vagyok neki szimpatikus, de amúgy normális életet tud élni. Önző módon, az előbbiben akartam bízni, és ezt is tartottam valószínűbbnek, de emiatt meg lelkiismeret furdalásom lett. Miért is jó nekem, ha ő mindenkinek a közelében ilyen? Talán azért, mert, ha sikerül elérnem, hogy a bizalmába fogadjon, akkor különleges lennék neki. De akkor felmerül a kérdés, hogy neki miért lenne jó? Erre pedig egy pozitív választ sem tudok, egy érvet sem. Szóval egy segg vagyok, aki a másiknak akar rosszat, azért, hogy aztán „jót” tegyen vele és ezzel mind a kettejüknek „jó” lesz. Mégis, ahogy végignéztem rajta, és ahogy a hanglejtéséből kivettem, úgy éreztem, nem kell reménykednem, de legalábbis nem akkora bűn, hiszen ez a helyzet. Akkor mégsem vagyok annyira kegyetlen… nem? Csak annyira jó lenne, ha nem gyűlölne. Bár… lehet, azzal nem elégszem meg. Igen, jobb lenne, ha egyenesen kedvelne, és szorosabb kapcsolatunk lenne. Barátság, maybe. Hiszen neki sincsenek, ahogy elnézem, és hát, tulajdonképpen igaz barátaim nekem sem. Mondjuk, nem tudom, hogy férne bele akkor egy kis fizikai, testi kontakt. Barátság extrákkal? Így hívják nem? Az egy működőképes dolog? Igaz, azt se tudom, hogy milyen identitása van… Bár, ezt könnyű kideríteni, csak nem most. Most még akkor is betörné az orromat, ha meleg lenne… Türelmesnek kell lennem, ő nem olyan, mint én, aki bárkivel, bármikor, bárhol gyakorlatilag. Arról nem is beszélve, hogy én megjelenek valahol és a kisujjamat sem kell ahhoz mozdítanom, hogy egyből mindenki kedves legyen velem és körbe vegyenek. Nála gyanítom ennek tökéletes ellentéte áll fönn. Most mondanám, hogy nem tudom melyik a rosszabb, de az a helyzet, hogy nagyon is tudom, és ezért szégyellem is magam rendesen. Én meg sem érdemlem, hogy ennyire szeressenek, ő viszont igen, mégsem kapja meg. Pedig biztos vagyok benne, hogy igénye az lenne rá. Csak rá kell nézni. Valahogy egy elveszett, árva kölyökkutyára emlékeztet, akit annyit bántottak az utcán, hogy már teljesen elveszítette minden hitét, és ezért ösztönösen vagy harap, vagy nyüszítve menekül, ha valaki közeledik felé.
Meglepődtem azon, hogy nem szólt rám, amiért hozzányúltam a holmijához, és még bele is állt egy beszélgetésbe. Nem erre számítottam. És igen, igaz, hogy még mindig mogorvának mutatta magát, de azt éreztem ez is óriási dolog. Eddig teljesen hűvösnek tűnt és én is kezdtem belül kihűlni, legalábbis úgy éreztem, de most újra melegség járt át.
- Nem vagyok válogatós. De az édes dolgokat különösen szeretem. Meg úgy alapjáraton minden finom kaját, és szívesen kipróbálok bármit. – vigyorogtam, kissé elégedetten, hogy érdeklődik valamelyest irántam és a dolgaim iránt. Lehet, hogy ez egy egoista gondolat volt tőlem, de hittem benne, hogy kezdem feltörni egyesévvel azt a több ezer lakatot, ami a hozzá vezető ajtót biztosítja. – Ez azt jelenti, hogy fogsz nekem főzni? Biztos finom lesz! – folytattam teljes magabiztossággal egy percig sem megkérdőjelezve magamban, hogy ez megfog valósulni a jövőben. Tudtam, hogy így lesz, mert amit egyszer eldöntök, az úgy is lesz. Egyébként abban is biztos voltam, hogy mennyeien főz, velem ellentétben, így ha eljutunk egyszer odáig, remélem azt is megengedi majd, hogy nézzem, esetleg megtanít majd engem is pár egyszerűbb receptre. Anya tuti meglepődne, ha egy szép nyári reggelen ágyba reggelivel ébreszteném, és kivételesen nem gabonapehely lenne, hanem rántotta, vagy english breakfast. Ha erre képes lenne megtanítani, körülbelül azonnal boldoggá avatnák, mert egy gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás.
Nem tudtam mit jelenthet az, hogy nem vág a szavamba, hanem végig hallgat. Talán mérlegeli magában az elhangzottakat, vagy csak eldöntötte előre, hogy úgysem hisz nekem. Csak csendben, türelmesen, végig őt figyelve vártam, hogy megszólaljon. Sejtelmem sem, volt, mi járhat ezek után a fejében, de nagyon érdekelt, amikor pedig megszólalt, valahogy cseppet sem voltam meglepve. Számítottam rá, hogy még nem volt senki az életében, aki törődött volna vele, komolyabban. Vagy ha volt is, biztos történt valami köztük. Nem mulasztottam elkapni azt a pillanatot sem, amikor elmosolyodott, még ha csak egy rövid ideig is tartott. Hogy cinikus, vagy boldog megnyilvánulás volt-e nem tudom, de eltért az eddigi ábrázatától, ami keserű, bánatos, haragos és ezek kombinációja volt végig. És komolyan mondom, gyönyörű volt. Teljesen felvillanyozódtam attól a kis görbétől, a szája sarkában és tele lettem energiával, de még nem akartam fejben sem elkiabálni a dolgokat.
Néma csendben hallgattam azt, amit mond. Az előbbi mámor a másodperc tört része alatt villan tova és egy émelyítő, szúrós érzés vette át a helyét. Rosszul voltam. Nem tőle, hanem attól, amit tettek vele. Egy gombóc kezdett felfele csúszni a torkomban és egyre erősebben vert a szívem. Kirázott a hideg, amikor belegondoltam, hogy igazam volt, és tényleg még csecsemő volt, amikor… És így kellett leélnie az egész életét, mindenféle szeretet és törődést nélkülözve, egyedül, vagyis hát kettesben egy démonnal, de nem tartom valószínűnek, hogy túl sok kedvességet kapott volna tőle, de annál több gyűlöletet és veszélyt, igen.
-Szóval… nem lehet semmit sem tenni érted? – kérdeztem elcsukló hangon, miközben elfordultam. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe a dühtől és az elkeseredéstől. Így, hogy a saját szájával mondta ki mindazt, amit előzetesen is gondoltam, sokkal rosszabb volt. Egyáltalán nem volt tisztában vele, hogy miért és jó ember, és erről nem ő tehet, hanem azok az emberek, akik ezt művelték. Kezdett hányingerem lenni. Leguggoltam és térdeimre hajtva fejemet, hogy ne lássa a kigördülő könnyeimet, karjaimat is összekulcsoltam a tarkómon. Sosem bírtam elviselni, ha valami ennyire rémeset tudok meg, de ez volt eddig a legrosszabb. Nem akartam előtte sírni, de nem volt erőm kimenni és nem is akartam egyedül hagyni. Így is eleget volt magában.
- Nem érted. Te igenis jó vagy, és nem félek tőled. – nem mozdultam ki az előzőleg felvett pózból, és úgy beszéltem hozzá, még mindig meg meg remegő hanggal. Próbáltam visszanyerni a kontrollt az érzéseim felett, ami csak ilyen gombóccá kuporodva szokott sikerülni, bár eddig szerencsém volt, mert nem volt élő ember korábban, aki így látott, szóval pluszba még kínosan is éreztem magam, amiről csak füleim vörössége árulkodhatott.
- Nem mondhatják meg a fentiek, hogy kivel barátkozok, és kivel nem! – csattantam fel kissé ingerülten arra, amikor kifejtette, hogy nem kéne vele lógnom a származásom miatt sem. - Ne haragudj... - Nyugodj le. Nyugi. Mélylevegő. Nyugalom. Vettem egy hatalmas lélegzetet, lassan kiengedtem, majd még pár ilyen után úgy éreztem, most már egészen vállalható állapotban vannak az idegeim, így megtöröltem kézfejeimmel szemeimet és leereszkedtem a földre, háttal nekidőlve a szekrénynek. Csodálkoztam, hogy még mindig nem küldött ki a szobájából. Bár, ha belegondolok, az is csoda, hogy egyáltalán beengedett… Kellett még pár újabb légvétel ahhoz, hogy ismét képes legyek ránézni, ekkor mutatkozott be.
- Eugen Rosewood! Örvendek Seth! – mosolyogtam rá bágyadtan, duzzadt, pirosló szemekkel. Valószínűleg úgy festhettem, mint aki épp elszívott pár dündüt – értsd, füves cigit – pedig már egy hete elfogytak a tartalékaim is. Meglepő volt, hogy elárulta a nevét, ráadásul magától. Azok után, amiket mondott, ez volt az utolsó, amire számítani tudtam.
- Akkor… nem utálsz… ugye? – kérdeztem egy bizonytalan mosollyal.
|
- Remek... - válaszoltam, és engem is meglepett, hirtelen mennyire csüggedtnek éreztem magam. Valószínűleg tényleg csak ennyi volt bennünk a közös. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy normális, szerető családja van, vagy legalábbis biztos van legalább egy olyan ember, aki innen is hazavárja őt, ha nem több. És biztos vannak barátai is, ami egy olyan bravúr volt, amit én nem tudtam véghez vinni. Vagyis van egy rendes élete, ráadásul valami áldott vagy szent, de hogy nem szimpla ember, azt Lic is nyilvánvalóvá tette bennem, és ha már ilyen, akkor az azt jelenti, hogy Isten sem fordult el tőle. Azt hiszem, megvolt a joga, hogy belém rúgjon, még ha ez egy olyan gondolat is volt, amit igyekeztem kiűzni a fejemből. Ha elfogadtam volna, hogy mindenki áttaposhat rajtam csak azért, ami voltam, akkor még annál is rosszabb helyzetbe kerültem volna, mint amiben most rostokolltam, azt pedig semmiképpen sem akartam.
Összeráncoltam a szemöldököm, ahogy odalépett a könyvespolcomhoz, de nem szóltam rá. Azt hiszem még soha életemet nem fogadtam vendégeket, de ennyi miatt nem akartam rádörreni, hogy el a kezekkel, még ha nagy is volt a kísértés, mert rosszul érintett, ha hozzányúltak a holmijaimhoz. A könyvekre különösen érzékeny voltam, mióta kis hetedikes koromban egyszer az összeset kiszórták az osztálytársaim a táskámból, és azon röhögtek, milyen kétségbeesetten akarom megmenteni őket, miközben rajtuk tapostak. Akkor tényleg megfordult a fejemben, hogy átadom a kormányt Licantesnek, de akkoriban olyan nagy dózist kaptam a gyógyszerekből, hogyha akartam volna, sem tehettem volna meg. Úgyhogy ehelyett egymagamban nekik ugrottam, aminek az lett a vége, hogy még össze is lettem verve. Egyszóval, nem szerettem, ha valaki nem tartotta teljes tiszteletben az én széles magánszférámat, de az persze nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki ezt ne tette volna meg.
Arra számítottam, hogy kinevet, vagy csak simán furának vagy feminimnek tartja, hogy ennyi receptkönyvvel rendelkeztem. Azt kívántam, bár pakoltam volna el az egészet, csak nem számítottam rá, hogy esetleg pár tanáron túl bárki más is bejönne a szobámba, ők meg biztos nem nagyon törődtek volna vele. Egy pillanatra nem tudtam eldönteni, szórakozik-e velem, ezért vetettem rá egy bizonytalan pillantást. Végül megkockáztattam, hogy nem, de így sem akartam egyesen válaszolni, inkább egy másik kérdéssel hárítottam.
- Miért, milyen ételeket szeretsz? - vetettem fel mogorván. Nem viszonoztam a mosolyát, részben a bizonytalanságom okán, részben azért, mert amúgy sem éreztem azt, hogy bármi miatt is mosolyoghatnék. A főzőcskézés volt az egyik legkedvesebb tevékenységem, talán még az olvasásnál is jobban szerettem, de rettenetesen ritka volt, hogy nem én ettem meg azt, amit készítettem, mert nem nagyon volt senkim, akinek kaját csinálhattam volna, így abban sem voltam teljesen biztos, hogy nem nagyon pocsék az, amit készítek, csak mellé az ízlésem is rossz, és ezért nem is tűnik fel, hogy rossza főztöm. Lic szörnyű tanácsadó volt, az anyám előbb evett volna ciánt, mint azt amit én csináltam, annyira nem bízott bennem meg a démonomban, és még Connornak csináltam néha valamit régen, de ő nem értékelt semmi bonyolultat, csak az olyan egyszerű kajákat, mint például egy hamburger. Egyszóval kis adagokat csináltam saját magamnak, csak az elkészítésük és ízük öröméért. Talán az ezzel való foglalkozás volt a legnyugodtabb része az életemnek, amit még Licantes sem tudott elrontani, a precizitás, meg az a megnyugtató tudat, hogy tisztában lehetek azzal, mit csinálok, és végre van egy helyzet, amit teljes mértékben én uralok. Azt hiszem, örültem volna annak, ha valaki másnak is csinálhatok valamit, ha másért nem, hát akkor azért, hogy véleményezze nekem, de eddig nem nagyon volt fogalmam, hogy kellene találnom ilyen embereket. Mondjuk barátokat, ennél többre nem is mertem gondolni, vagy reménykedni.
Ahogy feltettem a kérdést, feszülten néztem rá, összeszorult ajkakkal és az összefont karjaim mellett összezárt öklökkel. Ideges voltam, és ezt nem is tudtam annyira titkolni. Tényleg nem tartottam jó ötletnek, hogy itt volt, mert éreztem, hogy Lic egy pillanatig sem tett le a szándékairól, csak jelenleg inkább kíváncsibb, mint dühösebb, de nem tudtam, ez az állapot meddig tart.
Ahogy a srác elkezdett beszélni, belülről beharaptam a szám, és egyszer sem próbáltam közbevágni. Még csak ehhez hasonlót sem mondott nekem soha senki, így nem is tudtam volna, mit mondhatnék, ha megpróbáltam volna. Nekem teljesen őszintének tűnt, de soha nem lehettem biztos ebben, egyszerűen túlságosan alulszociálit voltam ahhoz, hogy teljes bizonyossággal állíthassak valami ilyesmit. Ahogy közelebb lépett, hátradöntöttem a fejem, neki a szekrénynek, de előbb megállt előttem, mint számítottam rá, és nem próbáltam ellépni. Miután a kérdése után elhallgatott, kellett egy pillanat ahhoz, hogy felfogjam, befejezte a beszédet, de eltelt egy kis idő, mire tudtam válaszolni.
- Még soha senki nem mondott nekem ilyesmiket - kezdtem az igazsággal, ami végig a fejemben járt. - Ez a jó ember dolog... Elég abszurd - lenéztem a földre, és megengedtem magamnak egy mosolyt, ami aztán gyorsan el is tűnt az arcomról. - Csecsemő voltam, amikor belém lett zárva, szóval soha nem is ismertem mást, mint a jelenlegi helyzetet. Nem kell szánnod vagy sajnálnod emiatt. És nem tudsz megmenteni. Még ha tudnál is valamit, amivel ki lehetne szedni belőlem őt - Licen érzések egész sora futott végig. - Abba az eljárásba akkor is belehalnék, ha más még nem is tette meg előttem. És nem akarok tőle megszabadulni. Nem lehet. Úgyhogy az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy beletörődöm a helyzetembe, és megpróbálok minél kevesebb embert megölni vagy megcsonkítani, ebben pedig nincs semmi tiszteletreméltó vagy jó, amitől olyan tiszta jellem lennék. Nem vagyok az - mondtam sietve - Nagyon nem. Úgyhogy tényleg jobban járnál azzal, ha keresnél magadnak egy olyan társaságot, amiben nem kell féltened a testi épséged - Idegesen beszívtam a levegőt. - Nézd, nem hinném, hogy jó dolog lenne félangyal létedre egy megszállt és élve elkárhozott emberrel ismerkedned - kinéztem az ablakon, hogy addig se kelljen a szemébe néznem.
Sokkal többet beszéltem, mint szoktam, és egész végig akadoztam, mint egy rossz lemez, de legalább végig tudtam mondani. Leengedtem a kezem, és miközben gondosan figyeltem arra, hogy ne nézzek felé, leültem az ágyam szélére. Egyszerűen elmondhatatlanul reméltem, hogy komolyan beszélt, és nem csak szórakozik, vagy nem tudja, mekkora súlya van annak, amit mondott. Velem nem szoktak rendesek lenni az emberek, szóval az egész ismeretlen volt, és a legmeghatározóbb érzésem különös módon a lesújtottság volt. Előre hajoltam és megdörzsöltem az arcomat, aztán ha a szobában maradt, akkor megkockáztattam, hogy felnézzek rá.
- Amúgy, ha ennyire ismerkedni akarsz... A nevem Seth Thibeaux. A tiéd? |
Nem lepődtem meg azon, hogy ingerülten válaszolt. Valószínűleg én is így reagálnék, ha már tizen éve egy démonnal a testemben kéne élnem. Akármennyire is próbáltam, nem tudtam elvonatkoztatni a tekintetében lévő fájdalomtól. Biztos voltam benne, hogy nehezére esik elnyomni magában az őrjöngést, mégis megteszi. Pedig sokkal egyszerűbb lenne, ha kiengedné. Simán megtudna ölni, ha akar. De nem tette, amiből nem tudok másra asszociálni, minthogy valójában egy rendes, kedves és normális srác. Csak van egy keresztje. De hát ez mindenkinek van. Szerintem, ha apám nem Uriel lenne, én egy sokkal rosszabb ember lennék lélekben, mint ő. Sőt, lehet, így is az vagyok. Én aztán totál romlott vagyok. Hiszen, ő elnyomja magában azt, amivel ártana másoknak, én viszont, ha olyan kedvem van, simán elszívózok bárkivel szórakozásból. Jó, megölni, vagy fizikálisan bántani, senkit sem tudnék, meg a lelki terror sem az én világom, de szeretem felhúzni mások agyát, hogy kiakadjanak rám. Ő pedig nem ilyennek tűnt eddig. Azért ezzel nem fogok odafönt hencegni, ha egyszer meghívnak maguk közé. Bár valószínűbb, hogy letaszítanak a pokolba.
Kezdtem megérezni a határait, hogy meddig mehetek el, és meddig nem. Ebben csak még jobban megerősített a nem válasz válaszával. Látszott, hogy egyelőre nem én lettem a szíve csücske, de ezen még változtathatunk.
-Legalább van bennünk valami közös. – vontam vállat mosolyogva. Nem akartam tovább hergelni, de fogalmam sem volt, milyen szavak, vagy tettek vannak rá pozitív, és negatív hatással. Ilyenkor pedig csak a szerencsében bízhattam, hogy ha nem is fog egy megnyilvánulástó megszeretni, de a semlegesebb irányba billenti a mérleg nyelvét, ami valahol mínusz húszezernél dekkolhat sacperköb.
Őszintén örültem annak, hogy nem engedett a démonnak és változott át valami szörnynek és tépte ki a gerincem a helyéről, amikor megindultam a motyójával, mert amennyire határozottnak tűntem, annyira féltettem a kis seggemet. Mikor beléptem a szobájába egy pillanatra megtorpantam. Meglepett, hogy mennyire üres. Arra számítottam, hogy valószínűleg egyedül lakik, de arra nem, hogy ennyire kevés holmija van.
Miközben leraktam az asztalra a flakonokat a szemem sarkából végig nyomon követtem öltözködését, és kissé csalódottan vettem tudomásul, amikor felrángatta magára az alsónadrágját, anélkül, hogy előtte ledobta volna a törölközőt. Bár nem tudom miben reménykedtem, azután, amit eddig megtudtam róla. Hiszen egy szégyenlős, és szomorú srácnak tűnt. Az arca meg a tettei erről árulkodtak, az is, a hogy elfordult a fürdőben, amikor bámultam, meg, úgy az egész kisugárzása.
Miután lepakoltam nekidőltem az asztalnak, háttal a falnak és úgy járattam körbe a tekintetem a szobán, alaposabban szemügyre véve, miket is rejt. Felcsillanó szemmel léptem a könyvespolchoz, ahol a sok- sok könyv között több szakácskönyvet is felfedezni véltem. Neveletlenségemet bizonyítva – bocsi anyu, te mindent elkövettél - pedig le is emeltem az egyiket és elkezdtem lapozgatni.
-Szeretsz főzni? Ez óriási, egyszer készíthetnél nekem valami finomat! – néztem föl rá egy széles és lágy mosollyal. Ilyenkor mindig előjött belőlem a kis lelkes kisgyerek, akit minden érdekel, és mindent kiakar próbálni, és aki természetesen imád enni. Mindent, és minden mennyiségben. Nagyon dolog voltam a tudattól, hogy van egy kapcsolódási pont, ami közös bennünk, és az az étel iránti szeretet. Igaz, hogy én nem tudtam főzni, hiszen sohasem szorultam rá, édesanyám mindig is finomakat készített, meg nem is nagyon engedett a konyhába, miután egyszer véletlenül felgyújtottam kakaó készítés közben. Ne kérdezzétek, hogy csináltam, én sem tudom.
Kérdésére kiült a komolyság az arcomra. Igaz, nem valószínű, hogy túl nagy bizalommal lenne irántam, amin nem is kell csodálkozni, mert én sem úgy viselkedtem eddig, amivel annyira kiérdemeltem volna. Fölnéztem a könyvből egyenesen rá, a szemeibe. Már korábban is feltűnt, de valahányszor így tettem, legbelül kissé elöntött egy sötét érzés. Talán a sajnálat, talán a düh, hogy ezt tették vele. Nem tudom.
- Mert úgy gondolom, hogy érdekes srác vagy. És nem attól, vagy érdekes, ami beléd lett pecsételve, hanem azért ami a szíved, a lelked mélyén van. A személyiséged. Az ember érdekel, aki vagy. – odasétáltam hozzá és megálltam közvetlenül előtte, a könnyvel a kezemben. – Tisztellek és felnézek rád. Hogy miért? Mert valaki beléd zárt egészen kicsi korodban egy démont, te mégis megpróbálod minden alkalommal elnyomni, amikor előakar törni és nem bántasz senkit. Én félig angyal vagyok, igen. Eltaláltad. Mégis úgy érzem, amikor rád nézek, hogy te vagy kettőnk közül a tisztább jellem. – itt idegesen a hajamba túrtam, mert akármennyire is gondoltam így, elég nehéz bevallani az ilyesmit. – Amikor azt mondtam a fürdőben… ott nem a srácokat féltettem, hanem téged, mert úgy érzem, hogy utálod magad, és ha megölnéd őket, még nagyobb lenne benned a düh és a gyűlölet, de nem irántuk, hanem magad iránt. – összecsuktam a könyvet és a polchoz sétálva visszatettem azt a helyére.
-Persze nyugodtan mond el, ha tévedek, és nem így van. Simán lehet, hogy ez csak az én agymenésem és rosszak a megérzéseim. – fordultam ismét a fiú felé miközben nekidőltem vállammal a szekrénynek, keresztbe font karokkal.
Nem emlékszem olyan momentumára az életemnek, akkor ennyire komoly és őszinte lettem volna bárkivel is, így egy kissé még magamat is megleptem ezzel az egésszel, de tényleg így gondoltam mindent. Nem voltam annyira naiv, hogy azt gondoljam, ezután könnyben úszó szemekkel borul majd a nyakamba, és öribarik leszünk, ahogy abban sem hittem, hogy elhiszi ezt nekem, de nagyon reménykedtem. Tényleg érdekelt, tényleg szerettem volna jóban lenni vele és tényleg egyre jobban égette a belsőmet az érzés, hogy segíteni akarok rajta. Nem tudtam, hogyan, ahogy azt sem, hogy hagyja, de segíteni akartam és kész. Az pedig, hogy közben vagy utána mi történik kettőnkkel, megint más lapra tartozik. |
Először nem is akartam válaszolni a kérdésére, de végül a bennem lévő feszültségnek csak sikerült annyira kiszabadulnia, hogy mégis megtegyem.
- Perfektül, kösz. - A hideg víz valamennyire magamhoz térített a melegvizes zuhany után, és végigfutott a kezemen a libabőr tőle, de nem érdekelt, muszáj volt megnyugodnom kicsit. Gúnyosnak akartam hangzani, de helyette csak elharaptam a mondat végét, így az egész csípősnek hangzott, és teljesen örömtelennek. Licantes nem akart megnyugodni, inkább egyre feldúltabb lett, de sikerült visszanyernem az irányítást, mielőtt bármi történhetett volna. Tudtam, hogy a démon megérezte, hogy egy pillanatra gyenge voltam, de épp sikerült összekapnom magam, amikor erősebben próbálkozott kitörni, és vissza tudtam fogni. Még akkor is próbálkozott, amikor megfordultam, de azt annyira megszoktam, hogy olyankor próbálkozik ezzel, amikor beszélek valakihez, hogy szinte rutinosan tudtam visszatartani. Jó, fájt, persze, de ha megunja, úgyis abba fogja hagyni, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy addig is kitartsak.
Elnyomtam magamban a hangját, hogy normálisan tudjak koncentrálni a srác szavaira, de a bocsánatkérésére nem is reagáltam. Mintha lett volna akár csak egy olyan ember is, aki komolyan gondolta volna, hogy sajnál valamit. Az emberek soha nem sajnálják a tetteiket, és hülyeség lenne bárkiről azt feltételezni, hogy van benne részvét. Összehúztam a szemeim a mosolyára, és kezdtem úgy érezni, hogy direkt szórakozik velem, amit nagyon gyűlöltem, mert már túl sokszor volt részem az ilyen szvatásokban. A következő állítása és a vigyora csak megerősített az ebben való hitemben, de ez egyáltalán nem volt jó, mert minél dühösebb voltam, annál nehezebben tudtam uralkodni magamon, és ezzel Licen is.
- Ahhoz rohadtul nincsen semmi közöd. De az legalább megnyugtató, hogy mindketten ugyanannyira vagyunk képesek válaszolni a kérdésekre, nem?
Zavart a tekintete, és egyszerűen nem akartam, hogy tovább nézze azt a pecsétet, amivel az anyám tönkrevágta az életem, így inkább elfordultam, és inkább a falat néztem, meg úgy minden mást, mint őt. Legszívesebben csak kimentem volna, és tényleg csak egy hajszál választott el attól, hogy megfogjam a cuccaim, és szó nélkül itt hagyjam. Talán ha nem lettem volna ennyire felhúzott, és kicsit didergő, biztosan csalt volna az egész egy kis színt az arcomra.
Bár mindenki, aki egy kicsit is ismert, azt hitte, hogy élveztem, hogy ennyire dühös voltam, de az igazság az volt, hogy minden haraggal töltött pillanat után csak jobban utáltam magam. Az egyik legrosszabb dolog az volt, hogy ha nagyon felhúztam az agyam, de valami csoda vagy a gyógyszerek folytán nem kezdtem el tombolni, akkor elsírtam magam, ami a világ egyik legkevésbé férfias dolga volt, mellé pedig végtelenül szánalmasnak éreztem magam tőle. Most csak éreztem, hogy ez megtörténhet, de ez legalább annyira ösztönzött arra, hogy uralkodjak magamon, mint a lehetőség, hogy bánthatok másokat.
Élesen néztem rá, ahogy lecsapott a cuccaimra, de nem éreztem magamat mentálisan elég stabilnak ahhoz, hogy jó ötletnek tűnjön megpróbálnom őket visszaszerezni, ráadásul Lic sem tudott lenyugodni. A srác szavait nem igazán tudtam mire vélni, azon kívül, hogy csak ártani akar, mert erre a sejtésemre csak jobban ráerősített, mintsem gyengített azzal, hogy azt mondta, nincs benne semmi rossz szándék. Néha rettenetesen örültem volna egy embernek, akiben megbízhattam volna, de ez már ott ki volt zárva, hogy olyanok nem voltak, akik ne éltek volna vissza vele, ha vagyok olyan naív, hogy megtegyem. Rosszul éreztem magam az egész miatt, egy kiszolgáltatott szerencsétlennek, és tényleg nagyon hálás lettem volna, ha nem akar tovább bántani, és inkább elmegy valamerre, vagy visszamegy fürdeni. Persze ehelyett egyenesen előre tartott, a kezében a holmaijaimmal, így nem tehettem mást, követtem.
- Ez az én szobám - álltam meg az ajtó előtt, mielőtt tovább ment volna, aztán miután bejött, becsuktam mögötte az ajtót. A folyosón kicsit megnyugodtam, és rögtön az ágyamhoz mentem, amire már kikészítettem a pizsamaként használt nadrágom meg felsőmet és egy alsógatyát. Elsőként ez utóbbit rángattam magamra a törölköző alatt, talán kicsit túl idegesen, aztán a többit is felvettem, közben szólva a srácnak, hogy csak rakja le a cuccaimat az íróasztalomra, amin elég sok üres hely volt. Igazából az egész szobában sok üres hely volt, mert nekem kevés cuccom volt, és kicsit még sok is volt nekem az amúgy két emberre tervezett élettér. Nem sok minden hoztam magammal otthonról a ruháimon meg egy csomó könyvön kívül, amik a polcomon voltak kirakva a könyvtárból kölcsönzött társaikkal együtt. Egész sok receptkönyv volt közöttük, amiket nem volt szívem otthon hagyni, akkor sem, ha tudtam, hogy itt biztos nem tudok majd főzöcskézni úgy, ahogy otthon. Vagyis az éppen aktuális lakóhelyünkön. Itt bent minden rendezett volt, még be is ágyaztam, szóval ez a környezet nagyon hatásos nyugtatóként működhetett volna, ha a srác nem lett volna itt. Ha eddig nem ült le, akkor most szóltam neki, hogy felőlem megteheti, ha már nem akar távozni. A törölközőmet a szekrény egyik üres fogantyújára terítettem, aztán becsuktam az ajtaját, és nekidőlve, a karomat a mellkasom előtt összefonva néztem a kéretlen vendégemre.
- Szóval meg akarsz ismerni. De miért, ha tudod, mi van bennem? - Licantes nevét nem akartam kimondani. - Nem az lenne az okos döntés, hogy lelépsz valaki olyan mellől, akinek egyenesen meg is mondtad, hogy közveszélyes? Nem kell tőlem megvédened senkit - egy merev mozdulattal megrántottam a vállam - Innen már úgysem fogok kimenni, hogy megöljek valakit, így nem kell őrangyalosdit játszanod, de komolyan. |
Nagyon érdekes srácnak tűnt. A reakciói, az, hogy milyen arcot vágott, hogy mi játszódhat le benne, amiért én most itt vagyok. Érdekelt. Megakartam ismerni, hogy milyen ő, és milyen benne a Licantes, mennyire tombolhat, és mekkora hatást tud rá gyakorolni. Az is izgatta a fantáziámat – sok más dologhoz hasonlóan, amik a törölközője alatt vannak -, hogy mivel képes féken tartani. Mert képes rá. És ez baromi ritka. Legalábbis abból, amit hallottam.
Láttam, ahogy eltorzultak a vonásai. Mintha fájdalmai lennének. Ahogy jobban megnéztem feltűnt az is, hogy mennyire sápadt. Szinte beleolvadt a csempébe, csak a haja adott némi keretet arcának. Mint egy Beardsley alkotás, pont úgy nézett ki a sötét, arcába lógó tincsekkel. A vonásai viszont Mucha festményt idéztek. Szép volt, de volt benne valami fájdalmas. Talán a múltja miatt, hiszen nehezen tudom elképzelni, hogy csodásabbnál csodásabb élményei lehettek így. Amennyire megtudtam állapítani, nagyon kicsi volt még, amikor belezárták a démont. Talán csecsemő. Az ilyen mindig feltudott idegesíteni. Miért jó az embereknek, ha mások életével játszadozhatnak? Erre nincs épeszű magyarázat.
- Jól vagy? – kérdeztem aggódva, mikor a mosdókagylókhoz ment. Tulajdonképpen nem tudom, minek kérdeztem rá. Egyértelműnek tűnt számomra, hogy nem, nincs jól, de ezt úgyse vallaná be, főleg nem egy idegen kölyöknek. De azért szerettem volna segíteni neki, ha engedi és tudok. Volt bennem némi hátsó szándék – nem, nem olyan -, szerettem volna, ha kicsit közel enged magához és hagyja magát megismerni. Kíváncsi voltam és kiakartam deríteni, van-e módja, hogy a hátralévő élete valamivel szebb legyen. Néha előbújtak belőlem ezek az angyalhoz méltó gondolatok és cselekvések is, bár jól tudtam titkolni.
- Ne haragudj. Nem gondoltam, hogy ez rád is kihat majd. – húztam félre a számat, miközben közelebb léptem hozzá és már épp a hátára tettem volna a kezem, mikor is megállítottam a levegőben a mozdulatot. Volt egy sejtésem, hogy nem igazán szereti, ha hozzáérnek, különösen egy idegen. Mondjuk erre előbb is gondolhattam volna, de így jártam. Mikor visszafordult felém, kezeimet hátam mögé rejtve kulcsoltam össze ujjaimat, nehogy megint „kísértésbe essek” és letapizzam, és csak mosolyogtam, mint a tejbetök. Kérdésére tarkómig kúsztak szemöldökeim, annyira meglepett. A legtöbben nem jönnek rá, hogy miféle vagyok, bár neki van egy kis segítsége odabent. Önkéntelenül is a pecsétre csúszott tekintetem és egy sunyi vigyor jelent meg arcomon.
- Ki tudja? Még az is lehet. Talán a Licantes tombolni kezdett benned? Attól néztél ki az előbb úgy, mint aki mindjárt összeesik? – tettem fel a teljesen érzéketlen kérdéseimet, miközben a nem lehetett levakarni a látszólagos jókedvet az arcomról. Nem akartam felhúzni, de a jópofiskodás nem állt túl közel hozzám, és ha valami ennyire érdekelt, mint Ő, akkor nehezen lehetett megállítani. Közben újra meg újra végig mértem, míg végül leesett, hogy amúgy valószínűleg bucira kínosan érezheti magát, miközben egy másik srác stíröli, megfogdossa a fürdőben, rajta pedig nincs ruha, csak egy darab textil van a dereka körül. Pedig pont az a rész a legizgalmasabb.
-Na, akkor menjünk vissza a szobádba! Elkísérlek, mert még a végén, megint belefutsz azokba a hülyékbe, és ki tudja, mit teszel velük. Ja, és nem mellesleg, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon érdekelsz, szóval jó lenne, ha hagynád magad megismerni, csak egy kicsikét. Jaaaa, igen. Levakarhatatlan vagyok, ha valaki iránt érdeklődiköm, szóval ne is erőlködj. Hidd el, nem akarok neked semmi rosszat. – kezdtem nyomulni, miközben már fel is kaptam a holmiját a mosdókagylóról és egy széles vigyorral arcomon vágódtam ki a folyosóra. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem most fogja elveszíteni a fejét, és, hogy annyira nem antiszociális, vagy legalábbis nem húztam föl annyira agyilag. Annak nem örülnénk.
|
Azt mindenképpen erős lenne mondani, hogy nem voltam képes uralkodni magamon, mert az idő jó részében sokkal nagyobb önuralmat gyakoroltam, mint azt a legtöbb ember el tudta volna képzelni. Most még azt sem akartam megkockáztatni, hogy visszaszóljak ennek a két idiótának, mert ha csak huhogtak volna egyet, vagy visszaszólnak valami még durvábbat, akkor nem biztos, hogy vissza tudtam volna fogni magam. Ebben az iskolában sem tűrték volna el, hogy ártsak másoknak (teljesen jogosan), és az istenért, lehet ez a két balfasz megérdemelt volna pár maflást, de azt biztosan nem, ami következett volna egy ilyen után. Licantes ismét csak eltűnt, nem hallatta a hangját, de éreztem, hogy figyel, ami valahogy még nyugtalanítóbb volt. A kezem összeszorult az egyik flakonon, de már csak azért is inkább magam elé néztem, így először nem is tűnt fel, hogy egy újabb személy lépett be a fürdőbe, csak amikor már megszólalt, és elküldte őket. Megkönnyebbülés volt, hogy távoztak, és egy kicsit a feszültség is enyhült bennem, de azért nagyon nem akartam elengedni magam, mert még mindig egy emberrel több volt a szobában, mint amennyinek jelen helyzetben jó ötlet volt bent tartózkodnia.
Felegyenesedtem, ahogy a srác a közelembe lépett, és átvettem tőle a cuccaimat.
- Kösz... - Összevontam a szemöldököm a reakciójára, és egy pillanatra azt hittem, azzal ijesztettem meg, hogy tényleg annyira idegbetegen nézek ki, mint amilyennek éreztem magam, de egy gyors pillantás az egyik háta mögött lévő tükörbe elárulta, hogy csak lesápadtam a haragtól, de nem sokban tértem el attól, ahogy általában kinéztem. A hajam vizesen hullott az arcomba, meg nem úgy néztem ki, mint egy világbékéért harcoló aktivista, de semmi súlyos, vagyis én nem éreztem így.
A következő pillanatban már sokkal jobban megdöbbentem, amikor hozzáért a mellkasomhoz, és az első reakcióm egy azonnali gyors lépés lett volna hátra, de ehelyett egy pillanatra össze kellett szorítanom a szemeimet, olyan erős volt Licantes reakciója, és ezzel egy időben a gyógyszerek hatása, amik nekem rohadt nagy fájdalom árán, de a pecséten belül tartották őt. Hirtelen azt éreztem, hogy jó lenne leülni valahová, mielőtt kiszaladnak alólam a lábaim, de ez az érzés olyan gyorsan is kezdett múlni, ahogyan jött. Ezzel ellentétben Lic nem úgy tűnt, mint aki megnyugodott volna. Tűnj már el onnan, te szerencsétlen! Tűnj onnan, vagy tudod mit? Öljük meg, mert ez egy... Ez egy.... Ő egy...
Felnéztem, egyenesen bele a srác szemeibe, és ezúttal sem figyeltem többet a démonom hangjára, bár most annyira hangos volt, hogy alig hallottam tőle, a fiú pontosan mit is mondott nekem. Idegesen fújtam egyet, és elléptem mellette, egyenesen az egyik mosdókagylóhoz, aminek lepakoltam a szélére a kezemben lévő cuccokat.
- Ember, jobban járnál azzal, ha leszoknál erről... - Engedtem egy kis hideg vizet, és az arcomba fröcsköltem, mire Lic idegesen sziszegett és mondott valamit, de nagyon koncentráltam arra, hogy ne halljam meg, mit. Mikor úgy fél perc elteltével már úgy éreztem, hogy tőlem telhetően megnyugodtam, visszafordultam a srác felé.
Most először néztem meg jobban, mert eddig mindvégig súlyosan el voltam foglalva valami mással. Helyes srác volt, nyílt arccal, és valami különös, lágy és kedves kisugárzással, amivel nekem nem volt nagyobb bajom, sőt, de a démonomat mintha feldúlta volna. Most már nem úgy tűnt, mintha halálra rémisztettem volna, de azt láttam, hogy megégette rajtam a kezét. Megfordult a fejemben, hogy megpróbálok beleolvasni a gondolataiba, vagy megnézni, hogy milyen bűnöket követett el ezelőtt, de nem akartam tovább hergelni Licantest, így inkább lemondtam erről.
- Mondd, te valami áldott vagy? Angyal vagy ilyesmi? - kérdeztem rá. Nem sok más magyarázatot találtam arra, miért is történt vele valami ilyesmi a pecsét érintésére, mert egy olyan sötét varázslóra, mint például az anyám, nem lett volna semmi hatása, ha csak simán hozzáér. Eddig mondjuk senki nem tett ilyesmit, de ismertem ezt az átkot, így ennyit még én is meg tudtam mondani. Azt is kezdtem érezni, hogy tulajdonképpen zavarban voltam, nem is kicsit, tekintve, hogy csak egy szál törölköző volt rajtam, és hozzám ért valaki, ami nagyon ritkán fordult elő. Azon kívül, amikor a tömegben kellett lökdösődnöm, nem nagyon érintettem meg másokat, még az anyám is csak egyetlen alkalommal ölelt meg, amikor idejöttem az Akadémiára, de ez sem volt az igazi, tekintve, hogy végig azon volt, hogy a testével eltávolodjon, csak a karját fonta a nyakam köré. Meg régen Connorral borultunk néha össze... De itt meg is állítottam magam, mert minden alkalommal feldúlt, ha rá gondoltam. Most csak annyit szerettem volna nagyon, hogy visszaslisszoljak a szobámba, és magamra vegyek valami száraz és minél nagyobb bőrfelületet takaró ruhát. |
Egész jól elvoltam az akadémián. Nem véletlenül kértem anyát, hogy küldjön ide. És eddig még nem is csináltam semmi őrültséget, de azt be kell vallanom, hogy a tanári kar minden képzeletemet felülmúlta. No, nem a képességeikkel, bár nyilvánvalóan azokra sem lehet panasz, mert nem véletlenül őket alkalmazzák. Komolyan, ha választanom kéne, hogy melyik pasi jön be jobban, bajban lennék.
Persze a diákok között is akad jó pár csinosabb egyed, de valahogy hülyén nézne ki, ha odamennék egy random sráchoz, aki épp megtetszik, hogy „Szia, dögös vagy. Dugunk?” különösen, hogy azért én még mindig csak egy „kölyök” vagyok sokakhoz képest. Szóval csak tengtem, lengtem az elmúlt időkben, és hagytam, hogy néhányan azt higgyék közel kerültek hozzám. Azt nem tudom mondani, hogy vannak igazi barátaim is, mert fogalmam sincs, hogy ki az, aki a félangyalságomból fakadó aura vonz körém, és ki az akit ténylegesen én, a személyiségem érdekel. Bár ha meglebegtetném előttük a fétiseimet, meg a kissé torz egyéniségem, akkor biztos megtudnám, csak félek, hogy nem maradna mellettem senki. És még mindig inkább ez, mint a teljes magány. Az valahogy nem az én világom, még akkor se, ha gyakran jobb egyedül. De örökké… na, azt nagyon nem szeretném.
A hétköznapok unalmát és nyűgjeit pedig egyetlen dolog tudja feledtetni velem, egyetlen hely van, ahol kitudom üríteni az agyamból a fölösleges gondolatokat, és ez a fürdő. Pontosabban egy szimpatikus zuhanytálca, és a jéghideg víz, ami alázuhan. Igen. Hideg. Nem szeretem a meleg fürdőket, a párát, ami velük jár, meg úgy a meleget egyáltalán. Mégis mit lehet azon szeretni? Csak felnyomja az ember vérnyomását meg testhőjét, miközben ahol épp nem ér a víz izzadsz, mint aki lefutotta a maratont, szóval semmi értelme az egésznek, mert nem leszel sokkal tisztább tőle. Ezzel ellenben a hidegvíz felfrissít, kitisztít, megtisztít, és nincs pára. Ez nagyon fontos. Szóval minden szempontból jobb.
El is indultam a fürdőbe, a legtöbbekkel ellentétben, ruhában. Nem szeretem, ha mindenki megbámulhatja a testemet. Anya szerint ez a kamaszkorral jár, de őszintén nem hiszem, hogy ez a későbbiekben változna. Az meg megint más, ha valakivel úgy vagyunk. Ott másra koncentrálunk, meg elengedhetetlen is. Mondjuk nincs túl sok tapasztalatom, mert az az egy alkalom aztán nem nevezhető jelentős tudásnak.
Miközben befordultam a fürdőhöz, reménykedtem benne, hogy nem lesz bent senki. Sokkal jobban szeretem, ha egyedül vagyok bent és nem kell odafigyelnem másokra, arra, hogy siessek, meg, ha nem kell kerülgetnem senkit. Sajnos hamar meghiúsulni hallatszott a vágyam, ugyanis pár ember harsány nevetése hallatszott ki, így egy óriási, lemondó sóhaj kíséretében nyitottam be.
Nem tartott sokáig felmérni a helyzetet, hogy egy fiú – By the way, cuki fiú. Igen, megnéztem. Igen, a fenekét is. Jó volt. – szerencsétlenkedett egyet, és rajta nevetnek, ugyanis épp próbálta a fürdőhelység különböző pontjaiból összeszedegetni a holmiját. Most komolyan, ezen, mi a faszom, olyan geci vicces, baszd meg? Te hamarosan a saját lábadban fogsz pofára esni pár csaj előtt a folyosón és még a törcsid is elhagyod, barom. Csak egy lesújtó, éles pillantást vetettem a két túlságosan jókedvű srác felé.
-Nektek nem kellene már menni? Úgy látom végeztetek, és más is használná a fürdőt. – vettem feléjük egy bájos mosolyt, és igyekeztem nem felszúrni őket a tekintetemmel. Láthatóan meghökkentek a gyors hangulatváltásomon, és szépen kisomfordáltak a fürdőből, én pedig közben fölvettem a földről két flakont és a bent maradt srácnak nyújtottam, miközben még mindig barátságos vigyor ült arcomon.
-Tessék! Nem tudom, hogy sikerült, de remélem én nem követem majd a példáda…t. – miközben kezébe adtam a dolgait, mint valami áramütés éreztem meg egy nem túl kellemes energiát, ami belőle áradt. Pontosabban a pecsétjéből. Nem is tudom, miért nem éreztem meg korábban. Elpuhultam? Már csak az az egy kérdés merült föl bennem, hogy vajon, hogy lehetséges, hogy az a két hülye nem vérző orral, vagy darabokban hagyta el a helyet… Ennyire tudja már uralni? Ez érdekes. Úgy tűnik, mégis elég izgalmas ez a hely, ha jó emberekkel futsz össze!
-Hupszika! – csússzant ki ajkaimon, mintha csak a matekleckét mondanám, és már rá is helyeztem ujjaimat mellkasára, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Érdekelt, hogy vajon mennyire olvadtak már egybe, és mégis mennyire elvetemült az, ami benne van. Ezt pedig akár tetszik valakinek, akár nem, így a legegyszerűbb kideríteni. Hihetetlen! Hirtelen éles, égő érzést támadt ujjbegyeimben, amik a pecsétet érték.
-Baszki! – kaptam el kezemet. – Bocsi, rossz szokás! – néztem rá kiskutya szemekkel és egy kínos vigyorral arcomon, miközben kézfejemmel legyeztem a levegőben, hogy kicsit lehűtsem az égéseket. De legalább már tudom...
|
Elég nagyot hazudnék, ha azt mondanám, élveztem az ittlétemet, de az tény, hogy ez a hely még mindig sokkal jobb volt azoknak az iskoláknak a nagyjánál, amikben eddig megfordultam, pedig voltam már egy pár helyen. Itt is volt rengeteg olyan seggfej, akinek az elviselése majdhogynem meghaladta a határaimat, de eddig nagyon szépen viselkedtem velük ahhoz képest, amire képes lehetnék, ha engednék Licantes tanácsainak. Ráadásul nehéz volt ezt elismernem, de jó volt, hogy a tanári kar több tagja is rendelkezett elég erővel ahhoz, hogyha szükség lenne rá, megfékezzenek, úgy, hogy én is életben maradok. Lehetőség szerint nem akartam meghalni, mert megszállt emberként egyenes út vezetett volna számomra a kárhozatba, a démonom számára pedig a családomhoz. A rokonaim sorsának nagyja egyáltalán nem izgatott, tudtam, mit akartak velem régebben, de az anyám az utóbbi pár évben egész jó volt hozzám, ezért azt nem akarnám, hogy neki is baja essen.
Senkit sem bírtam itt, a suliban, de ez nem volt meglepő, ők sem bírtak engem, de legalább a vezetőség meghallgatta az anyámat, így saját szobát kaptam. Nem csak arról volt szó, hogy közveszélyes voltam, még ha a fő indok ez is volt, egyszerűen szükségem volt a magányra, már amennyire nálam lehet értelmezni az egyedüllét szót. Meg azért az is jó volt, hogy az itteni emberek általánosságban óvatosabban bántak azokkal, akik külön szobát kaptak, mert általában helyesen feltételezték, hogy az ilyesmi jó okkal történik. Az utóbbi időben mondjuk alig hallottam Lic tényleges hangját, de nem hittem, hogy ezt azoknak a szereknek köszönhetném, amiket kitartóan szedtem. Egész egyszerűen úgy tűnt, hogy többé már nem különölünk el annyira, hogy olyan sokszor kelljen megbeszélnünk, mit tegyünk, hogy aztán összehangolhassunk a cselekedeteinket. Kissé félelmetes volt, de úgy tűnt, néha nem csak úgy gondolkoztam, mint ő, hanem ő voltam, Licantes gondolatait éreztem a sajátjaimnak, és tudtam, hogy ez fordítva is igaz, egyszerű ember létemre én is kezdtem egyre nagyobb befolyással rendelkezni felette. Ha ez így folytatódik, hamarosan nem is lehet külön lényekként számon tartani minket.
Ezen gondolkoztam akkor is, amikor a fürdő felé vettem az irányt. A szobámban már ledobtam a ruháimat, csak a törölközőmet csavartam a derekam köré, meg a tisztálkodószereimet vittem a kezemben, úgy lejtettem végig a folyosón, de nem éreztem magam zavarban. Nem voltam az a típus, aki hatalmas örömöt lel abban, hogy nyilvánosan pucérkodik, de fogja a franc cipelni a ruháit pluszban, amikor nem lenne rá szükség. Meg amúgy is, nem kevés exhibicionista közlekedett így minden áldott este, hát akkor miért én lettem volna a szégyenlős kis királylány? Azért annyira nem voltam oda, hogy az emberek megnézték a mellkasomon éktelenkedő pecsétet, de senki sem kérdezett rá a "tetkómra". Egy páran talán azt felismerhették, mi ez pontosan. Démoni pecsét, nincs mit szépíteni ezen, abszolút fekete mágia, aminek köszönhetően egy lény nem tud kiszabadulni belőlem, és közvetlenül nem is képes ártani nekem. Még jó, hogy nem tudott kényszeríteni vagy rábeszélni az öngyilkosságra, különben már rég megtette volna. Tudtam, mit csinált másokkal... Egy ilyesmi könnyű lenne neki. A könnyű nem a jó szó erre, fiú, az élvezetes és lebilincselő sokkal megfelelőbb. Ahogy valaki meghal, és tudod, hogy a lelke... Szinte berúgtam a fürdő ajtaját, beléfojtva a szót, aztán szándékosan figyelmen kívül hagytam, Licantes mit akarhat még. Majdnem húsz évem volt megszokni őt, és ez volt az egyetlen mód, hogy nyugalmat szavazhassak magamnak, minden más módon csak őt szórakoztattam volna. Igazából meglepő, hogy nem formált teljesen a saját képére, de tekintve, hogy az első időkben ő volt az egyetlen valódi társaságom, nem mertem ezt elkiabálni. Zuhanyzás közben is direkt a belsőmet égető fájdalomra tereltem a figyelmemet, ami a frissen bevett gyógyszerek után keletkezett bennem, és így elnyomhattam őt, amiért határozottan bosszúsnak tűnt. Még jó, hogy nem érdekelt. Milyen elcseszett is ez, senkivel sincs jó viszonyom, még azzal sem, akivel egy testen osztozok... Hát ilyen az élet. Mintha akarnám, komolyan.
Miután megtörölköztem, visszahelyeztem a törölközőt a stratégiai helyére és kiléptem a zuhanykabinból, hálát adva vettem észre, hogy alig vannak emberek a fürdőben, így senki sem tudott jobban táncolni az ideigeimen az átlagosnál. Ma meglepően nyugodt voltam, csak néha éreztem azt, hogy szívesen törném be egy-egy ember pofáját, de ez a buddhista lelkiállapot egy tizedmásodperc alatt elszállt, amikor megcsúsztam és kiejtettem a kezemből a cuccaim. Három flakon volt nálam, meg egy szappan, és az összes különböző irányba indult el sebesen csúszva a nedves csempén. Nyomdafestéket nem tűrve dicsértem az összes általam ismert szentet, miközben elindultam összeszedni őket. A szám fagyos vonallá keskenyedett össze, amikor két srác még ki is röhögött, és nem sok választott el attól, hogy tényleg erőszakhoz folyamodjak. Legszívesebben használtam volna az erőm, hogy egyszerre össze tudjak szedni mindent, de tartottam attól, hogy valami idióta beköp, így inkább magam indultam összeszedni a cuccaim a rohadt mosdókagylók alól, ahová becsúszott pár. |
Eugen Rosewood & Seth Thibeaux |
[20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
