|
Témaindító hozzászólás
|
2018.11.13. 15:44 - |
Eugen Rosewood & Seth Thibeaux |
[6-1]
 Az iskolai kegyetlenkedések azóta nem voltak ismeretlenek számomra, hogy tizenkét évesen, életemben először megismerkedhettem a közoktatás csodáival. Durván megkésett volt a szocializációm, ez már az elejétől fogva tökéletesen világos volt, de az anyám nem is várt mást. Azelőtt magántanulóként voltam nyilvántartva, és az első ismerkedések során a későbbi osztályfőnökömmel és az iskolaigazgatómmal meg sem mertem szólalni, így félénk, békés gyereknek lettem elkönyvelve, azonban utóbbi rögtön az első iskolában töltött hetemmel megcáfolódott. Tényleg nem tudtam, hogyan kell beszélnek másokkal, ugyanis az egyetlen ember, akivel korábban valamiféle szóbeli kapcsolatot létesítettem, elvétve a saját anyám volt, a család többi tagja nem is szólt hozzám, más emberrel pedig nem is találkoztam rajtuk kívül, így az egyetlen, akire támaszkodhattam, az Licantes volt. Mondanom sem kell, nem ő volt a tökéletes nevelő, ez nagyon hamar kiderült, amint hosszabban is megpróbáltam kommunikálni valakivel. Az olyan brutális témák, mint a halál, a járványok, a kivégzések és maga a gyilkosság is olyan hétköznapi, sokat látott témák voltak számomra, mint másoknak az időjárás vagy a tanulás. Ezzel hamar komoly bajokba keveredtem, először nem is értve, miért néznek rám úgy a többiek, ahogy, és miért lesznek a tanáraim feldúltak vagy éppen rettenetesen dühösek, ha csak próbáltam valami olyasmiről beszélni, ami annyira egyszerűnek hatott számomra. Sok beírást kaptam, anyámat állandóan behívták, de természetesen soha nem jött, a többiek pedig megtalálták a maguk módjait arra, hogy megleckéztessenek engem, a nyilvánvalóan emberi bőrbe bújt szörnyeteget. Nagyot nem lőttek mellé, csak épp nem féltek eléggé ahhoz, hogy meglépjék azt, ami abban a helyzetben a legokosabb lett volna: a távolmaradást. Három-négy hónaponként kellett új helyet keresnünk, mivel előbb-utóbb mindig történt valami lemoshatatlan szörnyűség a jelenlétemben, az én hibámból.
A gyógyszer szedése sem volt zökkenőmentes. Elsősorban miattam, aki minden erőmet bevetettem, hogy ne kerüljön a szervezetembe, de az anyám kíméletlenül leerőltette a torkomon, aztán nem engedte, hogy kihányjam, vagy belém nyomta egy tűvel folyékony formában. Nem is amiatt tiltakoztam a legjobban, hogy leírhatatlan kínokat okoztak nekem, amikhez akkoriban közel sem voltam úgy hozzászokva, mint most, hanem mert elszakítottak Licantestől, az egyetlen lénytől, aki - legalábbis én így hittem - megértett, és ahogy elhallgatott a fejemben, mindent elöntő, fékezhetetlen magányosság tört rám. Nagyon nehéz volt. Az iskola miatt minden reggel korán keltem, hat körül, ettem, aztán bevettem, legtöbbször "segítséggel" a pár órára elég adagot, aztán legalább egy óráig feküdtem mozdulatlanul, csukott szemmel, hullaként, mert a legkisebb mozdulat is azzal az érzéssel fenyegetett, hogy szétszakadnak az ereim. Végül összeszedtem magam, olvashattam kicsit, mielőtt az anyám, szintén a teljes tiltakozásom közepette megragadott, és hiába vergődtem és zokogtam, berakott a kocsiba, és elvitt az iskolába. A mai napig fáj egy kicsit, ha eszembe jut a tekintete, amibe egy csepp részvét sem szorult, ahogy felém fordult, és azt mondta, szálljak ki és menjek be. Csalódott volt, amiért ennyire gyenge és hasznavehetetlen fia van.
Nehéz volt a suliban eltöltött idő, és rettenetesen ki kellett centiznünk a gyógyszeradagokat, mert ha kevésnek bizonyultak, Licantes kiszabadulhatott, ha túl soknak, akkor pedig nem bírtam bent ülni az órákon. Nem mindig sikerült eltalálni az arányokat, ugyanis mindkét esetre volt több példa. Az első alkalom, amikor túl kevés volt... Akkor láttam először vért, halált és zokogást, ami valódi volt, nem vizuális képek és hangok kavalkádja, Lic jóvoltából. Erre és Connorra volt a legnehezebb gondolnom azon rengeteg alkalom között, amikor sort került ezekre.
Türelmesen, de az idegessétől kicsit toporogva vártam, hogy válasszon.
- Oké - válaszoltam szűkszavúan egy bólintás kíséretében. Én is az amerikai krémest szerettem jobban, bár ez még elég egyszerű étel volt nekem, de jelen esetben pont ezért esett rá a választásom. Egy bonyolult francia süteménybe még egyedül, korlátlan idővel rendelkezve is bele tudott törtni a bicskám, hát még így, hogy el is kellett magyaráznom Eugennek, mi hogyan jön egymás után. Jó volt, hogy valakivel megoszthattam ezt az élmény, de közben elmondhatatlanul ideges voltam, annyi minden sülhetett el balul, már csak a témák tekintetében is. Nem álltam sokkal jobban a beszélgetés terén, mint tizenkét évesen voltam, azon kívül, hogy tudtam, mi az, amiről nem szabad beszélnem - de még ezt sem mindig.
- Te? - szakadt ki belőlem, mielőtt megálljt tudtam volna parancsolni magamnak. Tudtam, hogy az angyalok harcosok, de eddig mindig úgy élt bennem, hogy csak a démonokkal küzdenek, így egy embereknek ártó félangyal hirtelen hatalmas oximoronnak tűnt számomra. Éles pillantást vetettem a hátára, és ahogy visszafordult, kicsit elkéstem azzal, hogy ehyhítsek a tekintetemen, még ha meg is próbáltam.
- Értem - húztam össze a szememet. Simán el tudtam képzelni, hogy hazudik nekem, ahogy sokan mások is, és igazából amiatt történt ez, mert az utóbbi időben annyit lógtunk együtt. Ráadásul tényleg félangyal volt, valaki, aki meleg és szeretetteljes aurát árasztott, ami pont hogy nem az agressziót váltotta ki másokból, vagyis valamilyen komolyabb ok kellhetett ahhoz, hogy megverjék - vagy hogy megverjen másokat, ha annyira ragaszkodni akart ehhez, én legalábbis így éreztem. Nem tudtam mit tenni, ahogy mardosni kezdett a bűntudat, annak ellenére, hogy mindent megtettem, hogy elnyomjam magamban. Úgy tűnt, ez egy soha nem visszatérő alkalom arra, hogy a két nap haladékot megszegve felvessem, talán be kellene szüntetnünk ezt az egészet, és visszatérhetne azokhoz az emberekhez, akiknél még csak mások haragja sem fenyegeti, de éreztem, hogy el fogom szalasztani. Micsoda egy utolsó seggfej vagyok. - Fáj? - kérdeztem, ahogy eszembe jutott, hogy voltaképpen annyit meg tudtam volna tenni, hogy ezt elveszem. - Csak... Mert akkor tudok segíteni.
- Rendben... - visszafordultam a pult és a hozzávalók felé. - Szóóval... - vettem egy nagy levegőt. - Az amerikai krémes tényleg nem bonyolult. Csak annyit kell csinálnod, hogy... - és elkezdtem magyarázni, hogyan kell elkezdeni ezt, kezdve az alapanyagok kimérésével, és csak akkor fejeztem be a folyamatos szövegelést, amikor a krémeshez való tészta már a sütőben volt, és aztán folytattam, hogyan kell kikeverni a tojáshabot és a pudinport. Nem is vettem észre, mennyire beszélek, szerintem összesen, egész életemben beszéltem ennyit, de közben próbáltam megengedni neki, hogy az egyszerűbb lépéseket ő csinálja. |
 Egyszer azt hallottam, hogy a bullyingban mindig három fél vesz részt. Az egyik a támadó, a másik a bántalmazott, a harmadik, pedig aki nézi. A támadó és a bántalmazott felek száma közel azonos, vagy ha mégsem, akkor a bántalmazók vannak többen, ugyanakkor azok vannak a legtöbben, akik nézik. Ebből a három kategóriából kell kiszakadni. Én személy szerint azokat is a bántalmazókhoz sorolnám, akik csak ott vannak, mint csendes megfigyelők, hiszen nem tesznek semmit annak érdekében, hogy a verbális, vagy fizikai atrocitásokat megfékezzék, megakadályozzák azt, hogy megtörténjen, vagy, hogy folytatódjon, így cinkostársakká válnak. Én sosem tudtam befogni a pofámat, ha ilyet láttam. Anyám gyakran mondta is, amikor hazamentem és elmeséltem neki, hogy mi volt a suliban, hogy kész csoda, hogy még sosem akartak megverni, aztán persze rájöttünk, hogy ezt édesapámtól örökölt „genetikámnak” köszönhetem, onnantól kezdve pedig még jobban felbátorodtam. Tipikusan a kis mitugrász, mindenbe beleszóló, igazságérzetes kis szuperhősmán kölyök voltam, de ennek ellenére is, vagy ettől még inkább, kedveltek a többiek.
Persze, tudom, nem csak ez az oldal az, amin javítani kéne, hanem megkéne szüntetni úgy, ahogy van az egész csesztetés témakört, és mindenféle bántalmazást, de még én is tudom, hogy ez, sosem fog megtörténni, akkor se, ha nem lenne pokol, meg menny, mert egyszerűen bele van kódolva az emberekbe, ösztönszerűen. Elvileg, még ilyen nagyon okos emberek, kutatások során be is bizonyították, hogy a génállományába bele van kódolva mindenkinek, hogy milyen szinten hajlamos az erőszakra. Azt pedig nem tehetik meg a tudósok, hogy mindenkit megvizsgálnak, és aki biológiailag hajlamosabb megverni másokat, ivartalanítják, mint az állatokat, és akkor egyszer csak eltűnnek, ezek a gének. Bár a jövőben lehet ezt is tudják majd úgy szűrni, mint a down kórt, és semlegesíthetik a kromoszómában azt a mittudoménmit, ami ezért felelős, még azelőtt, hogy megszületik a kisbaba.
Egyébként nagyon jó volt nézni a távolból, ahogy Seth megpróbált időnként kontaktot kialakítani másokkal is. Vicces, és melengető érzés volt, de kissé féltékeny is voltam, hogy nem csak velem kivételez. Jó lett volna hosszabb távon élvezni, hogy én vagyok az egyetlen ember az életében, még akkor is, ha csak barátok vagyunk.
Szerettem volna azt mondani neki, hogy „Nyugi, ne idegeskedj!”, de ez az a mondat, ami még engem is feltud húzni, pedig nehezen jövök ki a sodromból. Így egész egyszerűen csak nekidőltem a pultnak a derekammal, és hátul megtámaszkodtam a tenyereimmel, úgy lestem, minden rezdülését.
- Nem? Még a sima forralt vizet is letudom égetni. – nevettem fel kínomban, majd átvettem tőle a könyvet és elkezdtem nézegetni, mintha „nagyon értenék” hozzá, de igazából csak a két kép kötötte le a figyelmemet, amik iszonyatosan jól néztek ki. Bármelyiket is sikerülne, csak fele ennyire jól elkészítenünk, úgy, hogy az én kezem munkája is benne van, elremegnék pár hálaimát, pedig utálok imádkozni, nem is szoktam, mert fölösleges.
- Váóóóó. Hmmmm…. Mind a kettő iszonyat guszta. – nyeltem egy hatalmasat, mert összefutott a nyál a számban, sőt, ajkaim szélét meg is kellett törölnöm kézfejemmel, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy mastiff. Miközben Seth magyarázott, végig a szemét figyeltem. Kicsit olyan volt, mintha csillogna, mint egy boldog kisgyerek. Szerintem mióta ismerem, még sosem láttam ilyennek, és épp ezért nagyon örültem, hogy ezt az oldalát is megmutatja. Aztán feltűnt, hogy míg az előbb a szokásos sápatag arca volt előttem, most már olyan, mint egy szép tűzliliom. Piros. Nyilván nem sokszor fordult még elő vele ez a szituáció, így teljesen érthető volt.
- Azt hiszem, ez tetszik jobban. – böktem rá a habosabb, krémesebb süteményre, miközben elvigyorodtam. Már éreztem is, hogy milyen isteni finomat fogok hamarosan enni, és belegondoltam, hogy ráadásul Ő fogja elkészíteni – meg persze én…- és úgy éreztem, le sem lehet ma már törölni a fültől fülig mosolyt az arcomról.
Aztán persze, én sok mindent gondoltam, meg éreztem már, ami nem úgy alakult. Hirtelen nem tudtam, mire vélni a kérdését, a tekintetét, meg azt a keménységet a hangjában, ami egészen idegen volt. Most először éreztem azt, hogy kettőnk közül ő az idősebb. Aztán folytatta, és rákellett jönnöm, hogy valószínűleg mégis lett nyoma a korábbi kis verekedésnek.
- Micsoda? Ne viccelj, én vertem meg őket. – löktem el magam a pulttól, és sétáltam az ablakhoz, ahol megálltam, neki háttal, összefont karokkal. Nem akartam, hogy megtudj, így lehetett volna annyi eszem, hogy idefele le ellenőrzöm magam a tükörben, és ha kell, kérek egy lánytól egy kis alapozót, vagy valami.
- Már miért lenne miattad? – fordultam felé felhúzott szemöldökkel és egy mosollyal arcomon, a kérdésem végét, kissé elnevetve. – Csak volt pár srác, akikkel eltért a véleményünk, és összeverekedtünk. De ők sokkal rosszabbul jártak, látnod kellett volna a fejüket a végén. Lehet, hogy most élem a lázadó korszakomat? Azt hiszem, már bőven benne lehetek a korban, anyám egészen eddig csodálkozott is, hogy még nem történt hasonló. – az utolsó mondat végén jobb kézfejem mutató ujját ajkaimra helyeztem, hüvelykujjamat pedig államra, és a plafonra néztem, abban a memmé vált mozdulatban, mintha elmerengenék.
- De ne is beszéljünk róla többet, inkább kezdjünk neki a varázslásnak! – csaptam össze finoman tenyereimet, majd visszasiettem az pulthoz és a szabadon maradt területre dőltem, miközben kiskutya tekintettel meredtem Sethre, még mindig mosolyogva. Egyrészt nem akartam, hogy miattam rosszul érezze magát, másrészt én tényleg full nyugis meg jókedvű voltam már, attól a perctől kezde, hogy beléptem ebbe a terembe és megláttam őt, és nem akartam, hogy ez az egész a kukában landoljon, és megint depizzünk. Azt utálnám…
|
Abban biztos voltam, hogy biztonsan nem voltam itt a népszerűségi ranglista top három embere között, kivéve esetleg, ha alulról nézte az ember, de ez még mindig sokkal jobb helyzet volt, mint amit a legtöbb iskolámban tapasztaltam. A tanárok egy része tényleg normális volt, és mivel elterjedt rólam, hogy közveszélyes vagyok, jóval kevesebben próbáltak belém kötni, ami megnyugtató volt. Arra gyanakodtam, hogy esetleg valamelyik nálam sokkal képzettebb diák beleolvasott a gondolataim közé, legalábbis megpróbálta, és belefutott Licbe, amit nem átallott megosztani a többiekkel is, akik ezután ennek megfelelően is kezeltek és kerültek. Eddig senki sem szeretett, és letettem arról, hogy valaha is fog majd, így az nem viselt meg, hogy itt nem nagyon voltak olyan emberek, akik akár csak fikarcnyit is bírták volna a képemet, amolyan régi hagyomány jelleggel üdvözöltem ezt.
Ezért volt Eugen annyira új ezen a téren, hiszen még Connor sem volt ilyen régen, ha én nem kerestem őt, akkor sokáig biztosan nem is láttam, míg az újdonsült félangyal ismerősöm minden alkalmat megragadott, hogy beszélhessünk, ami enyhén szólva új volt számomra. Nem is értettem, igazából mit találhat olyan érdekesnek bennem, hiszen a velejéig elcseszett ember voltam, egy démonnal "megáldva", és nem csak abból fakadóan bunkó, mert az akartam volna lenni, hanem mert csak simán nem mindig fogtam fel, hogy amit mondok, az éppen nagyon bántó vagy éppen érzéketlen, bár ezen már elkezdtem dolgozni, még ha csak csendben, magamban is. Igazából bármennyire is próbáltam tagadni ezt a tényt, szorult belém empátia, és most, hogy elkezdtem próbálgatni, engem is meglepett, mennyire könnyen együtt ttudok érezni másokkal, igaz, inkább a rossz dolgok terén, mert ha nem is voltam teljesen bejáratos a szenvedésbe, azért pár különböző fokát már megtapasztaltam. Azt hiszem, Eugen miatt lehetett, hogy elkezdtem próbálkozni azzal is, hogy beszéljek másokkal, bár eddig nem jutottam sokkal tovább a pusztán egy dolgozatról vagy épp egy tanárról való beszélgetésnél senkivel sem, de számomra már ez is nagy előrehaladás volt, és kicsit büszke is voltam rá, hogy magamtól is beszélek, nem kell minden esetben harapófogóval kihúzni belőlem a szavakat.
Azonban ebben a pár napban más is feltűnt, ami annak ellenére is lelombozott, hogy igyekeztem minél semlegesebben viszonyulni hozzá. Nem is igazán arról volt szó, hogy elijesztettem az embereket mellőle, inkább csak a közelségem rögtön generálta a konfliktusokat körülötte a barátaival, és azokkal az emberekkel, akikkel ezelőtt együtt lógott. Nem gondoltam, hogy érek annyit, hogy miattam ennyire tönkremenjenek a kapcsolatai másokkal, közel sem, főleg úgy, hogy volt abban valami, amit neki mondhattak, például, hogy veszélyes vagyok, vagy épp nem beszámatható. Meg, amennyire hülye voltam, még a féltékenység is rám jött, hogy ennyit beszéget másokkal, akik éppen nem én voltak, de attól még nem akartam, hogy csupán pár beszélgetés kedvéért így leromboljon ennyi barátságot, de egyszerűen nem tudtam, hogyan kellene neki ezt az egészet felvezetnem. Így megléptem a lehető legnagyobb szemétséget és balfaszságot, amit csak lehetett egy ilyen helyzetben, és inkább hallgattam, remélve, hogy valahogy megoldódnak ezek, amikor erre semmi esély sem volt. Végül, tegnap úgy döntöttem, adok magamnak két haladékot, de aztán tényleg felhozom, hogy nem kellene ezt csinálnia. Utáltam, hogy így vártam, de nem mertem túlzottan magamba nézni, hogy kiderítsem a valódi okokat, mert azok így is elég egyértelműek voltak. Egyrészt elég biztos voltam, hogy ő nem olyan ember, akit csak úgy simán lebeszélhetnék erről, másrészt... Másrészt, lehet mégis, és ha felhozom ezt, azzal azt érem el, hogy belátja az igazságot, és végül úgy kezd el látni engem, ahogy mindenki más is, és soha többé nem beszél velem, vagy akár teljesen ellenem fordul. Azt pedig nem tudtam, hogy viselném, mert kezdtem őt őszintén megkedvelni, tulajdonképpen ezért sem akartam, hogy így szívassa magát a semmiért, vagyis értem, mégsem tudtam elengedni, így kétségkívül bebizonyíthattam magamnak, hogy nem csak egy seggfej vagyok, hanem egy önző balfasz is. Asszem kezdtem rendesen megutálni saját magamat, még jobban is, mint előtte, ami egy új rekord volt.
Még mindig sok dologgal kapcsolatban bizonytalan voltam, így azt sem tudtam, hogy az a vigyor, ami az ijedtségemre megjelent az arcán, annak a jele volt-e, hogy kinevetett, vagy csak szórakoztatta a reakcióm, de legyen bárhogy is, komoly erőfeszítés árán, de nem ugrottam vissza a csigaházamba, és lettem újra ellenséges tőle. Próbáltam pozitívan szemlélni a helyzetet, és inkább a második lehetőségre gondolni, ami tőlem nagyon idegen gondolkozás volt.
- Hát... - elgondolkoztam. - Oké, oké... - sóhajtottam - Hülye kérdés volt - ismertem el.
Idegesen a könyvért nyúltam, amiből kikerestem a két receptet, és azt a kezemben tartva félig felé fordultam.
- Ez egyáltalán nem sok, nyugi. Elég könnyű megtanulni, mi miután jön, meg azért is van itt kicsit sok minden, mert két lehetőségre gondoltam, hogy mit süthetnénk - válaszoltam mindkét kérdésére, és fellapoztam a könyvet azon a két helyen, amiket könyvjelzőkkel jelöltem meg. Az egyik az amerikai krémes volt, a másik pedig egy meggyes süti, mindkettőt hamar összedobható, legalábbis számomra alapesetben azok lettek volna, de most, hogy volt közönségem, segítségem, meg persze kóstolóm, elmondhatatlan zavarban voltam, a hangom is érezhetően halkabb volt. Megmutattam mindkét ötletet Eugennek, hagytam időt neki, hogy mindkettőt megnézegethesse.
- Azt ne várdd, hogy ugyanolyan szép legyen, mint a képeken, de hidd el, mindkettő finom... Csak, hát, nem tudom, neked milyen az ízlésed, de most ezekhez hoztam az alapanyagokat. Ha... Szóval ha nem jó, még vannak receptek, amik lehetnének, de jó lenne eközül a kettő közül valamelyik - amikor elkezdtem beszélni, még csak a két fülem volt vörös, de mire befejeztem, már az egész arcom tűzben égett. Reméltem, hogy nem vettem el a kedvét rögtön így az elején az egésztől, meg hogy nem tűntem teljesen idiótának, sznobnak, vagy bármi hasonlónak.
Leesett, hogy mutogatás közben túl közel álltam hozzá, kábé az arcában voltam, szóval kettőt léptem hátra, és mélyen beszívtam a levegőt, hogy kicsit megnyugodjak. Újra az arcára néztem, és próbáltam eldönteni, sokkoltam-e vagy valami, amikor megláttam rajta a növekvő véraláfutásokat, és hirtelen az egész helyiség híján lett a levegőnek.
- Mi történt? - kérdeztem, ezúttal sokkal erőteljesebben. - Mi lett az arcoddal? Megvertek? - hirtelen elkezdtem nagyon rosszul érezni magam. - Miattam, ugye? |
Azután a ritka, forró zuhanyos este után, megfogadtam, hogy kerül amibe kerül „betöröm” Sethet és elérem, hogy, ha nem is sokkal, de legalább egy kicsivel nyíltabb legyen, és elhiggye, hogy nem akarom átbaszni. Meg élveztem vele lenni. Nem tudom, mindig egy kellemes, melengető érzés lett úrrá rajtam, annak ellenére is, hogy az első pár napban kifejezetten goromba volt. Utána viszont megenyhült, és ezzel iszonyat boldoggá tett, még ha nem is tudott róla. Egyébként azt vettem észre, hogy ő is egyre jobban élvezi a társaságom, és mintha néha még várna is rám. Ez pedig bőven elég ahhoz, hogy úgy érezzem magam, mint aki a megboldogult és a mennyekbe került.
Azonban volt pár nem várt esemény is, amik beárnyékolták kissé barátságunk, eleve döcögős kezdetét. Sokan, akik úgy gondoltak, közel állnak hozzám, de valójában nem is ismerték azt, hogy ki vagyok belül, nem nézték jó szemmel, hogy amikor csak tehetem Seth körül ugrálok, és rajta lógok. Sokan megkérdőjelezték a józanságom és az é eszem, de voltak, akik egészen addig elmerészkedtek, hogy biztos zsarol, vagy megbűvölt, vagy tudom is én. Egyszerűen annyira vakok, hogy nem látják azt, mennyire önfeledt és jó kedvű vagyok Seth társaságában. Ezekből a beszélgetésekből pedig gyakran vita is keletkezett, és életemben először azt éreztem, hogy vannak emberek, akik nem szeretnek, vagy kifejezetten unszimpatikus lettem nekik, még az aurám ellenére is. Ez egyébként egész jó dolog volt, még örültem is neki, mert nem kellett többé elviselnem, hogy olyanok akarnak mellettem lenni, akik, amúgy nem kedvelnek, csak azt hiszik.
Viszont volt más is. Seth mellett tényleg jól éreztem magam, és imádtam vele lenni, beszélgetni vele, figyelni, mire, hogy reagál, meg hasonlók, de… nem tudtam elsiklani afelett, hogy fogalmam sem volt, mit érzek iránta pontosan. Néha kedvem lett volna megcsókolni, máskor, csak a legjobb haver volt a világon innen és túl. És mindig úgy képzeltem, hogy, ha lesz egy olyan barátom, akivel tényleg mindent megtudok osztani, és ő is velem, és úgy képzelem el, hogy amíg élek, de még a pokolban is együtt fogunk lógni, meg hülyéskedni, akkor az nem ugyan az lesz, mint akibe szerelmes leszek, mert a barátság kitarthat örökké, de a szerelem nem. Legalábbis szerintem nem. És én nem akartam egy ennyire fontos embert elveszíteni csak azért, mert megdugtam, vagy megdugott, vagy csak szerettem volna, hogy ez megtörténjen, csak ő nem. Szóval mostanában elég sokat agyalok esténként, és megint kijárok dohányozni a koli mögé. Remélhetőleg hamar túlteszem magam ezen a bizonytalanságon, és százszázalékos valómban élvezhetem a társaságát.
Mondjuk jó lenne ez már ma is, mert valami Isteni csoda folytán Seth magától felajánlotta, hogy süt nekem valami finomat, és ki vagyok én, hogy visszautasítsak valamit, ami egy életben egyszer történik meg a kiválasztottal is? Meg kaja. Meg Seth. Meg Seth csinálja. Szóval ja, eléggé vártam már, hogy ez is elérkezzen, és egy óriási lépésnek könyveltem el részéről. Igazából annyira felvillanyozódtam, miután megbeszéltük a programot, hogy egyből fel is hívtam anyukámat és elmeséltem neki a jó hírt, hogy végre, életemben először van egy barátom, és nem, nem olyan, és igen, én is annak tartom, nem csak ő engem, és amúgy nagyon jó fej, és majd biztos megismerheti, ja és amúgy sütni fogunk ma.
Sajnálatos módon ezt a beszélgetést meghallotta pár olyan alak is, akiknek annyira nem örültem. Kitalálták, hogy jól megszívatják az én legkedvesebb cimborámat, és rajtaütnek, miközben a háztartástan teremben ügyköd. Pechjükre viszont én is meghallottam őket, de mondhatjuk azt is, hogy kaptam föntről egy fülest a fatertól, hogy vigyázzak Sethre, mert bántani akarják. Mostanában valahogy belemászott a fejembe néha és egész jól elbeszélgettünk. Jó fejnek tűnik, de attól még egy paraszt. Ezt vele is közöltem párszor.
Így történhetett meg az, hogy amíg Seth előkészült, én elvonultam „beszélgetni” a fiúkkal. Kiderült, hogy jobb vagyok a verekedésben, mint hittem, de mint várható volt, én is kaptam pár horgot az arcomba, amik talán kissé fel is dagadtak, de nem vettem észre. Viszont sikerült elérni, hogy ne akarjanak semmit se csinálni. Legalábbis ma biztosan ne. Eléggé feldúlt, hogy mit tettem, és hogy ők mit akartak tenni. Nem akartam agresszívan, idegroncsként Seth elé állni, így gyorsan elszívtam pár szálat, hogy megnyugodjak, majd egy rövid meditáció után indultam meg a terem felé.
Mikor benyitottam csendben megálltam az ajtóban, oldalt nekidőlve vállammal, és összefont karokkal figyeltem mosolyogva, ahogy pakolászik, és gondolkozik. Ha nem lennék meleg, ő pedig nő lenne, tuti feleségül venném. Kissé elnevettem magam, amikor megfordult és megijedt, de erről csak az árulkodhatott, hogy kezemet szám elé helyezve mosolyom vigyorgásba ment át, és enyhén megrázkódtak vállaim. Egyszerűen szerettem, minden egyes reakcióját.
- Szia. – engedtem le kézfejem. – Ugyan, miért lenne gond? Ha már nekiálltál volna, hogy tanulom meg? – kérdeztem, egyik szemöldök felvonva jókedvűen, miközben beléptem a terembe, és becsuktam magam mögött az ajtót, majd megálltam mellette és végig mértem az asztalon felsorakozó alapanyagokat.
-Ilyen sok mindenre lesz szükség? – kérdeztem döbbenten, és kissé riadtan. Kezdtem aggódni, hogy mégse fog ez nekem menni, és jobb, ha csak kussban figyelem, mert, ha én belenyúlok, tuti, hogy cukor helyett só, liszt helyett meg nem tudom… kokain kerül a tésztába, és az egész egy ehetetlen massza lesz, ami sírva könyörög nekünk a sarokból, hogy gyorsan öljük meg, mert csak szenved.
-Amúgy… mit is fogunk csinálni? – fordultam kétségbeesetten Sethez.
|
A fürdős eset óta alig egy hét telt el, de én mégis nagy változásnak érzékeltem, és sokkal hosszabb időnek is tűnt, mintha legalább egy hónapja történt volna az, hogy majdnem kinyírtam magam a gyógyszerek túladagolásával. Jó, ez talán túlzás, de ha nem gyógyultam volna úgy, ahogy, lehet leállt volna egy-két szervem, viszont így pár óra rosszullét után már újra a régi voltam. Ez még nem volt annyira jó, de azért a kevésbé pocsék még mindig kevésbé pocsékot jelent, amit meg kell becsülni. A hatás így is jó sokáig megmaradt, nem kellett "élveznem" Lic csevegését, miközben aludni próbáltam, de ettől még tudtam, hogy mindent eseményt ugyanúgy követ, ahogy én is tettem, és minden lehetőséget kész lett volna megragadni ebben a visszaszorított állapotban is.
Az Eugennel való találkozásom után eltelt két napban a démonom még durvább volt, mint általában, és egyszer tényleg az egyik tanár volt az, aki inkább félbehagyott egy órát, és kikísért, mert valamelyik képességével megérezte rajtam, hogy a határán vagyok a tűrőképességemnek, aztán csücsülhettem pár órát a képességelnyomó teremben, miközben tudtam, hogy egy csapatnyi ember a pokolba kíván, amiért miattam lett tovább tartva az órájuk. Bár nem tudtam, ők hogy reagáltak volna arra, hogy miközben a mögöttük ülő ceruzával bököd a bordáik közé, fájdalmasan, a mellettük ülő papírgalacsinokat hajigál rájuk, mindenki dumál meg kiabál, a tanár meg nagy hanggal szidja a csoportot, még azt is el kellett volna viselniük mellé, hogy egy démon gyakorlatilag a fülükbe üvölt, úgy, hogy csak ők hallják, hogy ne legyenek ekkora szerencsétlenek, és tanítsanak móresre mindenkit, mondjuk úgy, hogy letépik a fejüket, és isznak a vérükből, csak hogy pontosan idézzem, Lic épp mit akart. Mázli, hogy a tanár egyébként egész normális volt, vagy legalábbis annyira nem idióta, hogy ne fogja fel, mit jelent egy olyan aura, mint ami körülöttem kezdett terjengeni, és még időben közbelépett, mielőtt tettem, tettünk volna valamit, amit nem biztos, hogy az összes teremben tartózkodó vissza tudott volna verni.
Szóval az első két napban elég elcseszett volt a hangulatom, de legalább Eugen tényleg megkeresett, nem hazudott, miután visszakísért a szobámba. Bármennyire idiótának és naívnak éreztem magam is tőle, amikor másnap megláttam az egyik szünetben, ahogy felém tart, tényleg örültem neki. Szerettem egyedül lenni, néha úgy éreztem, ez az egyetlen dolog, amit igazán szeretek, de attól még az embert rendesen ki tudja csinálni, ha az egyetlen beszélgető partnere egy démon, mindenki más meg nem elérhető körülötte. Abban a két napban még így is rohadt mogorva voltam, és elég borongós is, míg végre Licantes végül ráunt arra, hogy szívasson, mert mindig volt valaki, aki megfékezze, így visszahúzódott, én pedig végre tudtam másra is koncentrálni, mint rá, ezért pár fokkal elviselhetőbb lettem. Szerintem a személyiségem így sem volt kellemes, enyhén szólva, de legalább tudtam Eugennel beszélgetni anélkül, hogy kényszerszüneteket kellett volna tartanom. Bár a társasága már csak annyiból is jó volt, hogy nem kellett őt szóval tartanom őt, megoldotta magától is, hogy mindig legyen téma. Magamról azóta sem beszéltem annyit, mint a szobámban akkor, de az olyan semleges témákkal szemben nem voltak kifogásaim, mint például a tanulás, a filmek, vagy épp a főzés, amit tegnap került szóba. Végül én voltam az, aki felhozta, hogy csinálok valamilyen kaját (sütit) az egyik háztartástan teremben, amibe az ott órát tartó tanár hajlandó volt beengedni ma délután, feltéve persze, ha rendesen feltakarítok magam után, és nem hagyom nyitva a termet. Eugennek még akadt valami dolga, így a hozzávalókkal egyedül indultam el ide. Kicsit talán büszkeségi kérdés volt ez nálam, hogy megmutassam, tényleg nem csak díszből vannak ott a polcomon azok a könyvek, másrészt élt bennem a remény, hogy a sütés alatt sem fog előkerülni semmilyen személyes téma.
Mindent, ami esetlegesen kellett, azt már kipakoltam magamnak a pultra, a legtöbbet karnyújtásnyira, hogy rögtön elérhessem őket, meg leraktam az egyik székre az a receptes könyvet is, ami alapján sütni akartam. Tegnap megmutattam az újdonsült barátomnak (ezt a szót soha nem fogom megszokni), hogy miből választhat, egész pontosan két receptből, mert attól tartottam, ennél több lehetőség vagy azt eredményezné, hogy vagy belezavarodik a bőségbe, vagy legalábbis minimum három különböző ételt választ, jó eséllyel a bonyolultabb fajtából, amivel biztos nem kezdtem volna elsőre. Szóval maradt valami egyszerű, amihez elég volt fél óra, de legalább tényleg finom volt, mert hasonlót már készítettem.
Egy kis idő még volt, amíg tényleg, teljesen biztosan meggyőződtem arról, hogy mindent kikészítettem, így talán túlságosan is a gondolataimba merültem, mert amikor megfordultam, kis híján szívrohamot kaptam, amikor megláttam az ajtóban. Miután lenyugodtam, körülbelül egy pillanat múlva, ugyan nem lettem sokkal barátságosabb, de olyan ellenséges sem volt az arcom.
- Szia - néztem rá. - Már minden megvan, de gondoltam, megvárlak azzal, amíg ténylegesen csinálok valamit. Ha nem gond - tettem hozzá, mert arra gondoltam, lehet azt várta, hogy máris elkészültem valamivel, de ennyire azért mégsem voltam ügyes. |
Eugen Rosewood & Seth Thibeaux |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
