|
Témaindító hozzászólás
|
2018.11.13. 21:51 - |
Kosey Husani & Roxanne Mills |
[8-1]
 - Juj az de szar lehet - pillantottam rá, ahogy kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott, miközben visszadőltem az ágyra. Én utálnám, és remélem, hogy velem nem az a helyzet, bár az első ősz hajszálamnál biztosan nem így fogok gondolkodni, De akkor is. Közel állok a huszonkettőhöz. Akkor még nem vesznek komolyan. Sokan elvárnák a tiszteletet, mégse adják meg nekik. Vagy tovább érzik magukat abban a korban, és beleragadnak, egy húsz éves viselkedésformájába? Pár ezer év. Én biztosan beleőrülnék. Ha nem is lenne folytonos az életem, már úgy érezném túl lennék mindenen. A nem hallhatatlan szeretteim, a barátaim kihullanának mellőlem, és arról se vagyok meggyőződve, hogy lehet-e valakit több ezer évig szeretni, ha esetleg van is valakije. És milyen lehet a családalapítás, gyereknevelés? És egyébként is, a régi időkben el kellett titkolni az ilyeneket, nem maradhatott egy ember sokáig egy helyen. Bár biztos jó lehet, hogy nagyiként az unokád tesójának néznek. Már ha van ugye. A kis gondolatmenetem után a srácra pillantottam, ha tesók lehet ő is több száz éves, ha nem is ezer. Tényleg ilyenkor ha egy huszonegy alattival jössz össze pedofíliának számít, még ha te is esetleg csak tizenkilencnek tűnsz? Meg mitől függ, hogy hány évesnek fog valaki tűnni? A vámpíroknál - már ha tényleg vannak, ebben nem vagyok teljesen biztos, - tök tiszta. Huszonöt évesen átváltozol, és életed végéig úgy maradsz. De itt? Te döntöd el, hogy sármos negyvenes akarsz lenni vagy fiatal? Ez egy baromi komoly döntés. Például szó se róla Dicaprio most se rossz, de azért huszonéves korában. Idris Elbát és Clooneyt meg például az öregedés mentette meg szerintem. Bár vannak szerencsés kivételek, akiknek minden kor jól áll.
Láttam, hogy nem csak nekem sikerült elgondolkodnom jobban, a srác is biztosan fáradt lehet. Elnyomtam egy ásítást a könyökömbe. Figyeltem amit mondd, de nem igazán volt hozzáfűznivalóm. Lehet beszédesebb lettem volna, ha egy koraibb órába kap el. Igazából ami azzal nincs problémám ami diák és diák között megy, vagy tanár és dolgozó között megy, de a többivel már akadnak. Sok esetben bármennyire is érett a fiatal, még nem bírja felmérni a helyzetet. Arról nem is beszélve, hogy akarva-akaratlanul megkülönböztetett helyzetbe kerül az adott tárgyból. Persze vannak kivételes esetek, például az akadémiának is sok idősebb diákja van, és abban nem igazán látom a problámát, ha olyan tanárral vagy dolgozóval folytatnak viszonyt, akik nem kerülnek egyébként interakcióba, tehát egy diák akinek például csak mentális képességei vannak, jóeséllyel sosem fog órákat venni egy tűz manipulátortól, így nem hiszem, hogy bármi erkölcsi szabálytalanság lenne a kapcsolatukba.
- Jaja. Bár sok mindenről még nekem sincs fogalmam, nem ütköztem nagy akadályokba. Még - tettem hozzá egy kissé bajjóslóan, bár nem hiszem, hogy lesz számomra túl nagy akadály, feltéve persze ha nem kapok meg egy viharirányító növendéket, aki bármikor önkéntelenül elindít egy vihart a termen belül. Akkor olyan futva menekülnék, mint egy rajzfilmszereplő, aki utólag rántja maga után a ruháját, mert a nagy lendülettől azt is ott hagyja. Bólintottam fogalmazására, felfogtam a körülményes fogalmazásából, hogy nem velem akarja kivesézni ezt egy késői órán, szóval nem is erőltettem a dolgot tovább, bár összeraktam a fejembe, hogy a nővéréhez jött. Ötletem se volt, hogy ki lehet a csaj, hogy most jött-e vagy régóta itt van-e, tekintve, hogy itt mindenféle népség megfordul, nem volt olyan meglepő, hogy nem egy keleti volt.
Végső kérdésére csak bólintottam egyet, majd lassan feltápászkodtam, a kényelmes ágyáról, közben olyan arcot vágtam, mintha minimum kínoztak volna. Lassan baktattam ki az ajtó felé, majd végül csak elköszöntem, jóéjszakát kívánva neki.
[lezárt kör] |
 Miután túltettem magam a sokkon, majd az azutánin is, hogy ja, amúgy nem diák, már egy ideje, azon kezdtem agyalni, hogy amúgy úgy tökre őszintén, miért is beszélgetek én most vele, és miért is nem hajítom ki a szobából? Nem volt túl sok kedvem más társaságához, és nem volt semmi bajom a csajszival, de sokkal jobban örültem volna, ha magány lett volna, aki ma este átölel, vagy Nenet… igen, Nenet kifejezetten jó lenne, de ez egyelőre elég kényes ügy.
Mégis, nem lett volna bőr a képemen, csak úgy kihajítani, hogy „Köszi, hogy benéztél, ne gyere többet! köszi, puszi, pá!” Ez azért még hozzám képest is bunkó lenne.
- Hát igen, van itt pár furcsaság. A nővérem is elmúlt már egy pár ezer éves, és nem néz ki többnek 22-nél. – emeltem fel jobb szemöldököm, miközben megvakartam tarkómat, másik kezemet pedig csípőmre helyeztem. Hogy kellene finoman elküldeni? Vagy utalni rá?
Eléggé elbambultam miközben forogtak a fogaskerekek az agyamban. Ma valahogy nem vágott olyan gyorsan az eszem, mint szokott. Mondjuk fárasztó is volt ez a hét, csomó hülyegyereket kellett megfékezni, meg még közben a tanításra is figyeljen az ember. Esetleg ne csináljam meg a könyvelést is?
-Heh. Na, ja, hallottam pár pletykát. Mondjuk, mióta itt vagyok, nem vettem észre, hogy túl sok lány, vagy fiú fordulna meg a szobájában. – vontam vállat, miközben megengedtem magamnak egy halvány félmosolyt is. –Lehet, ezért alkalmaznak engem is. – jegyezte meg halkan, nem foglalkoztam azzal se, hogy artikuláljak, mivel ezt főként magamnak jegyeztem meg. Még, ha nem is valószínű ez a dolog, de legalább megmagyarázna sok mindent. Mármint azt tudom, hogy óriási tudás birtokában vagyok, amit rajtam kívül nem sok, de talán egy ember se tudna átadni a srácoknak, de az is tény, hogy nem vagyok túl tanáralapanyag. Nem ismerem a módszereket, csak csinálom, amit úgy érzem, nem árthat, de nem is unják szét az agyukat rajta a tanulók.
- Hmp. – fújtam ki a levegőt. – Vannak, akik keveset tudnak ezekről a világokról, akkor is, ha beleszületnek egybe, így nem tudják tisztességesen felkészíteni a gyereküket, és ezért… azt hiszem, ezért szükség van az olyanokra, mint te. A mentorokra. – A végét kis késéssel tettem csak hozzá, mert úgy éreztem, nem fogalmaztam meg túl szépen, és kedvesen az elgondolásomat, de hogy segített-e rajta vagy sem, nem tudtam, bár annyira nem is érdekelt. Fáradt voltam. Aludni akartam. Hamar.
- Családi okokból jöttem ide. –válaszoltam, miközben tekintetem automatikusan egy kisebb szobor, és egy fénykép felé vándorolt. A szobor anyánkat, a kép pedig Nenetet ábrázolta. Néha olyannak éreztem magam miattuk, mint egy öregember, de mivel nem volt ezen a két apróságon kívül semmi hozzájuk kötődő a szobában, így büszkén vállaltam. Nem mellesleg, nem számoltam vele, hogy bárki is be fog jönni ide a nővéremen és rajtam kívül.
- Nézd, ne haragudj, de nem mennél a saját szobádba? – kérdeztem miközben megdörzsöltem orrnyergemet, hüvelyk és mutató ujjam segítségével. – Tök szívesen beszélgetnék – se – de baromi fáradt vagyok. És még tuti lesz rá alkalmunk. – sóhajtottam, és kérlelően pillantottam a lányra. |
Mulatságosnak tartottam, ahogy meglepődik, hogy nem a diáksereget szaporítom, de hát igazából érthető volt. Sokaknál még fiatalabb voltam, és nekem is fura volt még ez a mentori szerep, meg hogy nem vonatkoznak rám bizonyos szabályok, habár nem voltam eddig se olyan, aki szigorúan ragaszkodik hozzájuk, bár szándékos megszegőjüknek se tarottam magam. Csak igyekeztem úgy rendezni a dolgokat, hogy számomra a legkedvezőbb legyen. Ennek kapcsán idén az számít furának, hogy bűntetlenül járhatok el éjszaka közepén nassolni, senki se kéri számon furcsa étkezési szokásaimat, és rejtőzközdöm se kell. A másik ilyen dolog, hogy különösnek éreztem elmenni olyan helyekre, ami eddig természetes volt, például egy buliba, hiszen most már hivatalosan egy felelősségteljes felnőtt voltam, akinek inkább - ha nem is sztórnóznia - figyelemmel kéne kisérni az ilyen eseményeket, és ügyelni, hogy minden rendben menjen, nem beállni közéjük.
Sajnálozására csak megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy nincs harag. - Semmi baj, nem te vagy az első aki így tett - fektettem előző gesztusaim szavakba. Kíváncsian hallgattam további magyarázatát. - Sikerült gyorsan végeznem, aztán nem akartam feleslegesen húzni az időt - ejtettem meg én is válaszomat, majd egy közeli esemény eszembe jutása miatt hozzátettem. - Bár ezen a helyen nem lehet tudni. Múltkor egy korombeli sráccal beszéltem, és megkért, hogy magázzam, mert hogy túl a hetvenen, én meg köpni-nyelni nem tudtam - meséltem el. Az is felmerült bennem, hogy visszakérdezek, hogy miért ne lehetnék én is 200 éves, de nem ismertem annyira az idegent, a képességeit és a személyiségét, hogy ezzel szórakozzak. A végén még kiderül, hogy valami gondolatolvasó, és ezt is érti. Gyorsan felpillantottam rá, de épp egy pólót aggatott magára, szóval semmisnek tekintettem ezt a veszélyt.
Ekkor fedtem fel okomat, hogy miért is feküdtem ilyen kényelmesen az ő pihe-puha ágyába. De komolyan. Sokkal komfortosabb volt, mint az én szobámba lévő. Lábjegyzet magamnak: megkérdezni, mitől ilyen, esetlegesen, hogy nem nyúlhatom-e le, vagy aludhatok a helyén. Szó se lenne arról, hogy arra vetemedjek, amit először feltételezett rólam, egyszerűen csak egy jó alvásra vágytam a kimerítő napom után, bár nem bántam, hogy így alakult a dolog. Megdöbbenve hallgattam, hogy milyen eseteknek volt szemtanúja, szemeim kitágultak, szemöldököm felszökött és ennek hatására homlokom beráncosodott egy kicsit. Már mint tudtam, hogy mik mennek itt, tanár és diák összefekszik, de nem tudtam, mennyire valós, és sosem fanyalódtam volna erre, de megdöbbénesem oka, nem feltétlen ez volt, hanem, hogy valaki ilyen puritán módszerrel próbálkozik. - Pár szobával arébb biztos sikerük lett volna - nevettem fel kínomba, nyőgve egyet. Személyzetes megjegyzésére enyhén elkuncogtam magam. - Lehet ez valami felvételi követelmény lett az elmúlt években - tettem hozzá.
Lassan elkezdtem fészkelődni az ágyán, a kényelmes pozíciót keresve, végül óvatosan felhúztam egyik lábam, és becsúsztattam combom alá, azt a lábamat pedig átettem a másikon, kezemet pedig ölemben pihentettem. Következő megszólalálása, egészen kisértetiesen kezdődött, szóval már kíváncsi voltam, de végül csak meglepődöttséget váltott ki belőlem, majd egy minimális átgondolás után megválaszoltam. - Mentor vagyok. A különleges képességű diákokat keresem és segítem őket az elindulásba, vagy ameddig szükségük van rá - kezdtem el kifejteni. - Nekem anno sokat segített - hisz' akkori tudásom a tündémesékig terjedt - és szeretném viszonozni - folytattam, majd a drámaiságot félre téve hozzátettem. - De nem tudom még meddig maradok, az is lehet, hogy csak pár év, de egyelőre nem tudok mást elképzelni. És te? Azt mondtad nem rég érkeztél - kérdeztem vissza, majd kezeimet hátam mögé tettem, hogy úgy támasszam meg magm, és kicsit hátradőltem.
|
Elég vicces, vagy inkább nevetséges volt, hogy azt hitte, az ő szobájában vagyunk. Mármint, könyörgöm, még csak nem is ugyanaz a szárny, ennyire pedig senki nem lehet szerencsétlen, hogy így benézze. Talán ezért is volt annyira gyanús ez az egész. Persze, ha beszívott, vagy berúgott nagyon durván, mielőtt úgy gondolta, elmegy aludni, akkor talán megérteném, de sem alkohol, sem fű szag nem terjengett a szobában, aminek csak hálás lehettem, mert ha büdösen, hányinger keltő szaggal feküdt volna be az ágyamba, és a takaróm, a párnám, meg a matrac is átvenné a szagát, akkor felgyújtanám őket. Talán még a csajt is… jó nem, nőt nem bántok, és ez a szerencséje.
Inkább nem reagáltam semmit arra a megszólalására, hogy már mindenki másnál járt. Nem nagyon szerettem ezeket a típusú megnyilvánulásokat. Hiába voltak tele szarkazmussal, iróniával, és jó sok gúnnyal, nem keltettek bennem túl jó érzéseket. Nem vicces, nem nekem szól be vele, és nem lesz tőle jobb, vagy menőbb, vagy bármi pozitívabb. Az össz reakció, amit kiváltott belőlem, az volt, hogy elkezdett tikkelni az egyik szemöldököm, de ezen hamar úrrá lettem, és mire világosságot csináltam, már nem is látszódott rajtam.
Ahogy nekiállt igazgatni magát, szemem sarkából automatikusan végig mértem. Nem volt csúnya, meg egész jó teste volt, de ennyi. Nem olyan volt, akire rámozdulnék. Lehet, hogy nekem vannak túl nagy elvárásaim, de arról én nem tehetek, hogy Nenettel, mind a ketten eléggé az átlag fölött állunk, nem kicsivel. Ami egyébként teljesen normális, hiszen mind a ketten félig istenek vagyunk, ami nem mondható el minden második emberről, sőt.
És akkor itt megragadnám a szót arra, hogy tisztázzuk: mi sem vagyunk tökéletesek. Erre tökéletes példa az is, hogy mennyire benéztem azt, hogy kiféle, miféle. Enyhe döbbenet ült ki az arcomra, amikor elárulta, hogy nem diák. Bár annyira nem érzem gázosnak a szituációt, hiszen tavaly végzett, ha minden igaz. Az pedig annyira nem volt rég, ebből kiindulva, nem nehéz azt hinni, hogy még mindig itt tanul. Különösen, hogy nem is vagyok régóta ezen a helyen, így nem ismerhetek mindenkit, mert bármennyire is „ritka” mindenki, aki itt van, szép számmal gyűltünk össze. Talán (biztosan), még a világuralmat is áttudnánk venni, ha akarnánk.
- Oh.- hagyta el egy apró hang, alig hallhatóan torkomat, felálltam az ágyról, és kinyújtóztattam karjaimat, úgy, hogy ujjaimat összefontam, majd fejem fölé emeltem, végül pedig nem testem mellé engedtem őket vissza, hanem finoman tarkómra csúsztattam.
- Akkor sajnálom. Bár valljuk be, jogosan hittem, hogy még csak egy tanuló vagy. Mármint, eléggé fiatal vagy még. – magyaráztam, miközben szekrényemhez sétáltam, és kivettem belőle egy pólót amit gyorsan magamra is kaptam.
- Nem rég vagyok itt, de volt már rá példa, hogy belógott, pár lány. Annyira nem tudom értékelni az ilyesmit, de lehet másoknál működik. Mert, valljuk be, azért elég jól néz ki a személyzet legtöbb tagja.- fordultam felé, miközben nekidőltem a szekrénynek, és összefontam mellkasom előtt karjaimat.
- Már csak egyet árulj el nekem. Ha már végeztél… mit keresel itt? Annyira megszeretted az akadémiát, hogy nem tudsz elválni tőle? – kérdeztem felvont szemöldökkel, hitetlenkedve. Magamból kiindulva, én nem biztos, hogy így éreztem volna a helyében.
|
Baromira jól esett végre, egy kis pihenés, és már sikerült olyan álmos állapotba kerülnöm, mikor már az ember nagyon azt se tudja hol van, milyen napszak van, és hol tartozkódik. Épp azon gondolkodtam, hogy magam köré vonom a plédet, és felhúzom lábaimat, miután oldalamra fordultam, hiszen mindenki tudja, hogy az a legkényelmesebb az alvópóz. Viszont mielőtt erre sor kerülhetett volna, valami megzavarta édes álmaimat, vagyis egyelőre azoknak tartva. A hangos káromkodást, először bátyám hangjának tulajdonítottam, majd realizáltam, hogy az akadémián vagyok, az egyszemélyes szobámba, szóval most épp egy betőröm, vagy ha az nem is, betolakódom van.
Amint megszületetett bennem ez a gondolat, egyből felültem, miközben a kezemmel hátrafele, az éjjeliszekrény fele matatva, próbáltam elérni valami esetleges fegyvert, amit az éjjeli vendégemhez vághatok, ha kiderül, hogy szándékai nem barátságosak. Emellé éles hangom hasított a levegőbe, ami meglepettségemnek volt köszönhető. - Te mi a faszt keresel az én.... - itt realizálodott, hogy a kezembe szorítgatott tárgy, egy porcelán szobrocska, ami valami mitológai alakot ábrázol, ami nekem biztosan nem volt. Tétován körbetekintettem a helyiségbe, és rájöttem, hogy én tévesztettem célt. - ... szobámba - mondtam azért végig a mondatot elhaló hangon, majd lassan visszahelyeztem a díszt a helyére. Kuncognom kellett, ahogy magára ráncigálja a farmert, hogy milyen zavarba lett, de ,,sajnos" nem volt elég gyors, így sikerült elcsípnem a műsor végét. Kezdtem kínosnak érezni a helyzetet, de az egyszer hallott jó tanácsot igyekeztem betartani, miszerint semmi sem kínos, amíg nem úgy tekintünk rá, szóval igyekeztem úgy felfogni, mint egy új, igazán különleges ismerkedési formát. Na meg egyébként is, hálás lehetne nekem a pali. Nem mindennap találkozik az ágyán fetrengő lányokkal.
Nem akaródzott egyelőre bocsánatot kérnem bakim miatt, de ahogy néztem esélyem se lett volna rá, hiszen a titokzatos idegen, akinek betörtem a lakrészébe újból megszólalt. Épp bólintottam volna első megállapítására, mikor odavágta második megjegyzését is. Felvontam a szemöldököm, majd enyhén gúnyos hangon válaszoltam neki, poénra véve az egészet. - Áh nem. ott már voltam, gondoltam végig járom a szintet - vigyorogtam rá kihívó tekintettel várva reakcióját. Igazából mulatságos volt a helyzet, vagyis én mindenesetre jól szórakoztam, az álmosság is egy szempillantás alatt elszökött, bár nem tudom meddig sikerül távol tartani az álom manókat.
Ekkor kapcsolta fel a villanyt, és pillanthattam meg végre igazából. Rá kellett jönnöm, hogy vissza kell szívnom előző gondolatom. Belőle kinézem, hogy igenis találkozik mindennap ágyán fetrengő lányokkal. Miközben ő tétován próbálta kitalálni a következő lépését, én elkezdtem megigazítani viseletemet. Harisnyakötővel rögzített combfixemet, feljebb húztam, szoknyámat lejjebb, bár ez azon csodálatos polók közé tartozott, hogy vagy a hasad van ki belőle, vagy a dekoltázsod. Félreértés ne essék, semmi bajom nem volt velük, egyszerűen csak jelenlegi helyzetemen nem segített.
Míg én öltözökémmel matattam, ő lehuppant mellém, így felkaptam a fejem, hogy rá figyeljek. Először nem esett le, hogy mit akar majd a diáklány résznél összeállt a kép, és igyekeztem visszafogni a nevetésem, de hagytam, hogy végigmondja monológját. Már - már megható volt, mennyire törődik azzal, hogy ne használja ki a diáklányokat, viszont most nem tudtam ezzel foglalkozni, sokkal fontosabbnak tartottam megmagyarázni neki nevetésem okát. - Tavaly végeztem - kezdtem a mondattal, ami körülbelül letisztázta a dolgot. - Eddig nem sok dolgom volt a tanári hálókörletben, szóval sikeresen eltévesztettem a szobám. Nem akartam senkivel lefeküdni, meg ha le is akarnék, nem ezt a módszert választanám, bár biztos nagyon célravezető lehet, még nem találkoztam ilyennel - fejeztem be. |
Mióta az akadémián tanítok, nem volt túl sok időm az én imádott nővérkémre, így eléggé unalmasan és egyhangúan teltek a napok. Különösen az órák, és a szünetek. Komolyan, annyira bosszantó tud lenni, amikor elmegyek pár lány előtt és hallom, ahogy összesúgnak, meg felvihognak, hogy „Júúúj, láttad, milyen jó segge van?” meg „Apám, azok a szemeeeeeek!”, és persze mindezt nyávogósan. Hidegrázás. Hányinger. Hidegrázós hányinger. Ezek miatt eléggé megnőtt a fejfájásaim száma, és az azokra szedett gyógyszer mennyisége is. Az emiatt orvosi szobán tett gyakori látogatásaim pedig olyan pletykákhoz vezettek, hogy ha megtalálom, aki elkezdte terjeszteni, önszántából ugrik majd le a Taigetoszról.
Összességében tehát eléggé leterhel ez a hely, és bár a cél szentesíti az eszközt, azért remélem, nem kell évszázadokig itt dekkolnom. Mondjuk, maga a tanítás rész egészen bejön, meg nem is vagyok annyira szar tanár, mint hittem magamról.
A mai is egy visítozó fruskákkal, visszabeszélős srácokkal és bamba majmokkal zsúfolt nap volt, így semmire sem vágytam jobban egy forró zuhanynál. Vissza is siettem a szobámba, a cuccaimat pedig csak ledobva az ajtó mellé, a villanyt fel se kapcsolva vetődtem be a fürdőbe. Még azzal se törődtem, hogy vigyek magammal törölközőt, vagy váltóruhát, elvégre egyedül laktam, a négy fal pedig biztos nem fog zavarba jönni, ha meztelenül lát. Elég sokáig folyattam magamra a forró vizet, lehettet talán fél óra is, de jelenleg ez volt a leggyönyörűbb pontja az életemnek. A fürdés. Megnyugtatott, kikapcsolta az agyamat, és ellazította az idegsejtjeimet. Mikor a lelkiismeretem kezdett felülkerekedni az önzésemen, és rátudtam magam venni, hogy kijöjjek a vízsugár alól és elzárjam azt, ezáltal megtakarítva egy kis pénzt az akadémiának, mg gyorsan fogat mostam, majd úgy, ahogy voltam, ádámkosztümben tártam ki a fürdő ajtaját és sétáltam be a szobámba. Azaz sétáltam volna, ha nem fagyok le lépés közben, amiért egy fiatal lány fekszik az ágyamban, felcsúszott szoknyával, a padlón pedig a tipegői.
- Mi a fasz?! – kérdeztem kissé haragosan, kissé zavartan, majd gyorsan lekaptam a szennyestartó tetejéről a farmeromat és magamra rángattam, miközben hátat fordítottam a betolakodónak. Mikor sikerült elrejtenem legbecsesebb kincsemet, visszafordultam.
- Ne haragudj, azt hiszem eltévesztetted az ajtót. – mértem végig a lányzót, kissé ingerülten. – A kertész pasi szobája, pár ajtóval arrébb van. – vettetem oda félfogról, miközben a lámpakapcsolóhoz sétáltam és felnyomtam azt. Csak reménykedni mertem benne, hogy nem egy újabb elkanászodott kisdiák, aki úgy gondolta megpróbál elcsábítani. Nem ez lett volna az első.
Vettem egy mélylevegőt, kifújtam, majd eszembe jutott, hogy az igazgató megkért, próbáljak meg „tanár szerűbben” viselkedni, ha lehet. Egyébként ezt tökre nem vágom, mások meg húzogatják a diákokat, az nem számít? Vagy ez itt normális?
- Nézd. – ültem le az ágy szélére, majd beletúrtam nedves hajamba, és a lányra néztem. – Tudom, hogy most még elég fiatalok vagytok, és bulinak tűnik lefeküdni egy tanárral, vagy egy dolgozóval, de hidd el, nem leszel attól te az űber király diákcsaj, hogy ilyet csinálsz. Szóval, nem tudom, melyik palihoz jöttél, de azt javaslom, térj vissza a koliba, a saját szobádba, és tegyünk úgy, mintha egyikünk se látott volna semmit. Jó? – na, azt hiszem erre gondolhatott.
|
Amióta visszajöttem az akadémiára, volt már pár húzos napom, de egyik se überli a mait. Kaptam egy új mentoráltat, és szegénykém olyan szerencsétlen, hogy még szerintem azt is képes elcseszni, hogy a jobb lába után a bal jön. Mindenesetre igyekeztem normális lenni vele, hiszen ő volt az első olyan növendékem, aki kezdetektől fogva hozzám tartozott. De attól még ez a nap borzasztóan leszívott. Kisérgetni kellett mindenhova, miközben folyamatosan mondta és mondta és mondta a kérdéseit. Nem tudom ki a szobatársa, de remélem nem valami hirtelen haragú személy, halálos képességel, mert sajnálnám, ha ilyen véget érne -szegény kislány. Elgondolkoztam, vajon én is ilyen kis szaros voltam-e, de rájöttem, hogy számomra ez a környezet sokkal érettebben jött, és teljesen ismeretlenül, nem az összes Marveles és DC-s képregénytől túlpörögve hadartam le, hogy úristeeen itt van Batman fia, úristeeen ez valóság. A DC-ről idekerülésem előtt azt hittem, hogy valaki lusta kimondani az AC/DC-t, és így próbálja rövidíteni.
Ilyen gondolatok között támolyogtam este tíz óra tájt felé a szobámba, a már sötét folyosón, és már-már megszokásból nyitottam ki a szobaajtóm. Igen ám, de akkor még fogalmam se volt róla, hogy az nem az én szobaajtóm. Villanyt nem kapcsoltam, úgyis úgy voltam vele, hogy csak bevetődik az ágyba, majd pár órával később amior felkelek intézem a dolgaim. Igen az éjszaka közepén. Néha elég felborult a bioritmusom, ezért is lehet, hogy volt már olyan, hogy Axel hajnali háromkor arra kelt, hogy jelez a sütő, kész a muffin. Na de vissza a jelenbe Magassarkúmmal ellépdeltem az ágyig, de kopogása nem hallatszott a padlószőnyegnek hála. Az ágy szélére ültem, majd ledöltem. Hagytam, hogy szoknyám felcsússzon, és azt se bántam, hogy ahogy felemeltem lábam, magassarkúm hangos koppanással esett földre, ne m hiszem, hogy lenne bárki is alattam, ha meg van is azt leszarom. Sóhajtottam egy nagyot, majd lehúnytam a szemem, egyelőre csak pihenve. Akkor még nem is sejtettem, hogy mire kell majd kinyitnom. |
Kosey Husani & Roxanne Mills |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
