|
Témaindító hozzászólás
|
2018.11.23. 19:40 - |
Andrew L. L. Wass & Isabel Vosburg |
[12-1]
 - Igen, lassan bele is őrültem a magányba - nevettem el magam kicsit. Utálok egyedül lenni, még ha arra is kényszerülök, telefonomon általában akkor is beszélgetek valakivel. Ha meg a komplett magány időszaka jön el, akkor igyekszek valamibe annyira belemerülni, hogy ne tünjön fel, hogy egyedül vagyok. Például ilyenkor nagyon szeretek felkészülni egy számonkérésre, vagy csak összegezni a tanulnivalóim, teendőim, DÖK-ös ügyekkel foglalkozni. Összeráncoltam a szemöldököm, ahogy elkezdett magyarázkodni, nem értettem mire fel, de végül elengedtem a dolgot. - Nem, nem jó. Nagyon nem szeretek egyedül lenni. Sokkal jobb itt lenni veled például. Főleg, hogy meg is gyógyítottál - mosolyogtam rá.
Meglepődtem bókján. Az volt benne annyira érdekes, hogy egyáltalán nem volt benne semmi hátsó szándék, és olyan tiszta volt ez egész. Bár maga Swan is egy furcsa teremtés, szóval nem kéne ezen fent akadnom, na meg nézzük elve a kérdését is. De egyáltalán nem tartom ezt negatív dolgoknak, egyszerűen csak úgy éreztem kicsit kiléptem a komfortzónámból, mert ritkán beszélek ilyen személyekkel.
- Szívesen - kuncogtam fel egy kicsit. - Tényleg kis csodabogár vagy - mondtma neki. Nem érettem miért kért folyamatosan bocsánatot, és becsmérelte le magát, amikor erre semmi oka nem volt, hiszen nem vagyok egy olyan személy aki leharapja a másik fejét. Normál esetben. Legalábbis most, így, hogy meggógyított biztos nem. Mindenesetre nekem ez a viselkedés egy kicsit unszimpatikus volt, mert az jött le, hogy egyáltalán nem magabiztos vagy hisz magába. Meg ez felvet számomra egy-két kérdést, elvégre amikor én tanultam a gyógyítást, az első lépés az volt, hogy hidd el, hogy meg tudod csinálni. Épp nyitottam volna a számat, hogy rákérdezek a srácra, de ahogy rápillantottam inkább elhallgattam, mert úgy éreztem túl bántó lehet számára, és nem akartam megbántani.
A gyógyításra terelődött a téma, és meghökkentem kicsit mondanivalóján. - Furcsa, ezt így hallani, hogy ilyen fiatal vagy - mondtam, majd egyből eszembe jutott, hogy egy olyan akadémián vagyunk, ahol lehet akár ötszáz éves is, és nem lenne meglepő. Ezután került szóba az én képesséem. - Kamasz korom elején jelentkezett a képességem, bár várható volt, hogy képes leszek rá, mivel anyu is tudja meg a bátyám is. Bár ő regeneláódni is, ami nekem nem jött össze - merültem bele kicsit a mesélésbe. Ezután kezdtem bele a cicus gyógyításába, ami gyorsan meg is lett, hiszen ilyen kis testet sokkal könnyebb gyógyítani, mint egy rendes embert. Végül még egy picit beszélgettem Swannal, majd mikor meggyőzödtem, hogy tuti jól van, akkor visszamentem a szobámba, és elkezdtem azon tűnödni, mit csináljak, hogy ilyen könnyen megoldodott a problémám és megint száz százalékos vagyok.
[lezárt kör] |
- Egy ilyen helyen nem is kéne csodálkoznom, hogy bárkiről is ezt mondják - méláztam el hangosan, miközben a szobatársáról beszéltünk. - Gondolom, akkor teljesen egyedül vagy a szobátokban ilyenkor - folytattam, de a következő pillanatban legszívesebben hasba vágtam volna magamat, hogy miket mondok. Borzasztó, hogy mennyire nem válogatom meg a szavaimat... Mindig ilyen kellemetlen helyzetekbe kerülök miatta. Pedig sosem úgy értem a dolgokat, mint ahogy aztán mások értik... Bár az is lehet, hogy én gondolom túl, és mások se értik félre. - Mármint, tök jó, hogy egyedül vagy, mert legalább tényleg tudsz pihenni. Nem zavar senki. Csak az orrdugulás. De az más.
Úgy beszélek, mint aki az óvodát sem járta ki, nemhogy még orvosként praktizál.
Kedves volt Isától, hogy ennyire hozni akart nekem valamit enni. Nagyon kedves. Nem voltam hozzászokva az ilyesmihez, de jól esett.
- Szerintem így is-úgy is csinos vagy - ezzel szerettem volna kezdeni, különben illetlen lettem volna - meg amúgy is, igazat mondtam. Gondolkodtam, hogy melyiket válasszam: így is-úgy is csinos, vagy szerintem összefogott hajjal is csinos volt, vagy valóban, kiengedett hajjal piszok csinos... De az elsőt éreztem a legsemlegesebbnek, kedvesebbnek. És igen, tényleg egy csinos lány volt, csak én... én nem szoktam bókolni úgy. Mert alapból nem nagyon érzek vonzalmat olyan emberek iránt, akiket pár perce vagy órája ismerek. Én csak kedvességből dicsérek meg másokat, hogy jobb legyen a napjuk, vagy ilyesmi... Szóval most sem volt másabb szándékom ennél. Lehetnék még bonyolultabb és zavarosabb? Megvakartam a tarkómat. - Amúgy köszi, hogy még ezt is elmagyaráztad nekem. Mások hülyének néztek volna, erre fogadni merek.
Ahogy a képessége felől szabadkozott, elmosolyodtam.
- Akkor sem lett volna időpazarlás nekem, ha magadnak is meg tudtad volna tenni. A gyógyítás sosem időpazarlás. Elvégre annak élek.
Kíváncsian figyeltem, ahogy Nova a lány ölébe mászott, és úgy dorombolt, mint egy kisebb motor. Rajongtam azért, ahogy a macskák kimutatták a szeretetüket.
- És mióta tudsz gyógyítani? - kérdeztem, amíg még nem kezdett neki. - És csak szólj, ha már be kéne fognom, mert csend kell hozzá. Néha nem veszem észre magamat, sajnálom.
|
Támadó hangnemét nem tudtam mire vélni, elvégre szerintem három napi otthonlét egyáltalán nem sok. A nagymamám is mindig azt mondta, hogy három napi ágynyugalom a legtöbb betegséget meggyógyítja, ha meg mégsem akkor kell elmenni orvoshoz. Talán nagyi bölcsessége mégse a leghasznosabb volt? De miért akarna nekem rosszat, hiszen imád. Lehet az orvos téved? Ja nem, csak viccelődik. Következő poénján is elmosolyodtam, majd elképzeltem egy beteg Sleet, de nagyon furcsán festett a kép. - Nem hiszem, hogy rajta bármilyen nyavaja is kifogna - nevettem el magam, majd enyhe szemforgatással reagáltam le bocsánatkérését. Nagyon rendes volt tőle, hogy ennyiszer szabadkozik ilyen apróságok miatt, de teljességgel felesleges jelenleg.
Egészen anyáskodónak éreztem magam, ahogy az ágyhoz kisértem. Igazából szeretek mások felett rendelkezni és vigyázni rájuk, segíteni nekik, csak hát nagyon megválagotom ki érdemli meg és ki nem. Swan eddig egy cukorborsó volt, szóval egyáltalán nem látom okát annak, hogy én se így viselkedjek vele. Bár kioktatásom lehet kicsit harsányan hangzott, hallottam motyogását, ahogy elismeri igazamat, ami mosolyra késztetett. Amellett az is kiváltotta arcizmaim ezen elváltozását, hogy láttam, ahogy leül kicsit jobban van, így sikerült valamennyire megnyugodnom, hogy talán semmi komolyabb baja nincsen. Azért biztosra akartam menni, hogy jól van na meg nagyon rámtört a segítőkészség, ezért felajánlottam, hogy hozok neki valamit a büféből. Válaszát hallva megrántottam a vállam. - Te tudod. De az ajánlat még él.
Mivel megadtam neki a lehetőséget, hogy kiküldhessen az emberek közé, úgy gondoltam ideje kicsit rendbeszednem magam, bár rózsaszín melegítőmet semmilyen szép frizura nem kompenzálja, de azért próbákozni ér. Ahogy szétszedtem a kontyot amibe eddig tartottam hallottam újabb megszólálást, ami kicsit meglepett. Nem mindennapi dolog, szerintem eddig sosem találkoztam ezzel a kérdéssel. Még mindig az eddig szóban forgó szálzuhataggal babráltam, miközben végiggondoltam a választ, majd kissé vontatottan közöltem. - Igazából jó, mert nem érzem, hogy annyira nagy lenne vagy sok, meg nem akad bele mindenbe - főleg a széktámlák csavarjába -, de egy idő után - főleg ha szoros - fájni tud tőle a fejbőr. Na meg kiengedett hajjal szerintem csinosabb vagyok - tettem értekezésem végére egy kis gondolatot. Rápillantottam, hogy lássam válaszom kielégítette-e, de láttam, hogy inkább a macskával foglalkozik, amit kicsit rossznéven vettem. Eszembe se jutott, hogy esetleg zavarba lehet, így csak pár másodpercig összeszorított szemekkel néztem, majd igyekeztem továbblendülni. Ezért is ajánlottam fel, hogy meggyógyítom a kis jószágot, ha már olyan fontos neki. Megdöbbenésére csak elmosolyodtam, és huncut vigyorral bólintottam egyet. Vádaskodására enyhe kacaj szakadt ki belőlem - Mentségemre szóljon, magamon nem tudom alkalmazni, nem csak időpazarlásként jöttem - mondtam, majd mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy beszélget a cicával. Mivel úgy tűnt, nem lesz kiruccanásom a büfébe, visszaültem az ágyra, majd jeleztem a cicának hogy jöjjön oda hozzám. Feltettem lábam is, majd enyhén felhúztam őket, egy körbe "zárva" ezzel a macsekot. Nem szándékoztam rögtön nekilátni, először csak buksiját kezdtem el simogatni, amire még jobban odanyomta a fejét, és dorombolásba kezdett. Elmosolydtam reakcióján, de egyáltalán nem feledkeztem el Swanról se. Elnevettem magam szórakozottságán. Átfutott a fejemen egy kósza gondolat, hogy talán ez is egy mellékhatás, de gyorsan elhessegettem. - Azt sajnos nem tudom meggyógyítani - tettem hozzá viccelődve, majd felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy gurul a székkel. Közben Nova egészen hozzámkuporodott, én pedig már ölemben és karjaimban fogtam.
|
- Három napja? - kérdeztem vissza mosolyogva. - Hogy hívják a szobatársadat? Szerintem behívom kivizsgálásra - elkomorodtam, de a következő pillanatban a vigyor már mászott is vissza az arcomra. - Oké, ez... Nem is volt vicces, bocsánat. Tényleg. Ez szar volt.
Hümmögtem egy sort a szavaira, mert ha jól belegondoltam, igazat kellett, hogy adjak neki. Valóban nem sokat tehetek másokért, ha még a saját lábaimon sem vagyok képes megállni.
- Hogy erre én még sosem gondoltam - motyogtam, miközben a lány segítségével leültem az ágyra. Mindig elfelejtem, mennyit számít, hogy az ember le tud-e ülni vagy feküdni, ha rosszul van. Jelentem: rengeteget. Rögtön tízszer jobban éreztem magamat.
- Nem szükséges, igazán... - Legyintettem halványan. Nem voltam hozzászokva bárminemű törődéshez, így ha egyszer-kétszer ilyen helyzetbe is kerültem, mindig visszautasítottam. Nem tudom kezelni az ilyesmit, pedig tudom, hogy nem nagy dolog, hogy másoknak ez alapvető, és az is, hogy tesznek egy kicsit a másikért. De nekem csak az alapvető, hogy én mindent megteszek másokért, de értem nem tesznek semmit - mert nem kell tenniük, sosem kértem, hogy bárki is törje magát miattam, nem is szeretném, hiszen nem az ő dolguk. Csak az enyém. Akkor is, ha rosszul vagyok.
Elmosolyodtam, ahogy kibontatta a haját.
- Milyen érzés... Hogy kontyban van a hajad? Vagy copfban. - Ezt a kérdést utólag a fejfájásomra fognám, de abban a pillanatban, mikor kimondtam, még tényleg érdekelt. Most már zavarban éreztem magamat miatta, és inkább Novával kezdtem foglalkozni, minthogy Isa-ra kelljen néznem.
- Te is tudsz...? - kérdeztem kissé elképedve, ahogy felajánlotta, hogy meggyógyítja a cicámat. - És még csak nem is mondtad... Hát milyen vagy! - Mosolyogva simogattam tovább Nova pocakját. - Nova, te bánnád, ha Isa késne az iskolából? Én személy szerint annyira nem.
Az íróasztalhoz szédelegve azt is elfelejtettem, minek kellett a telefonom. Ötlettelenül bámultam a kezemben lévő készülékre, aztán felsóhajtva visszacsúsztattam oda, ahonnan elvettem.
- Talán igazad van. Hirtelen olyan lett a memóriám, mint egy aranyhalnak. - A hajamba túrtam, aztán levetettem magamat a gurulós székbe, és fordulam egyet. Ez sem tett kifejezetten jót a fejemnek, fene esne a hülyeségembe.
|
- Ühümm – feleltem kérdésére Nem akartam túl sokat beszélni, és pocsékolni a hangom, na meg beszéd nélkül is marja a fájdalom, beszélve még egy kaparó érzés is jön mellé, szóval szerintem érthető a helyzetem. A bátyámra visszatérve, bár őt szeretem, azt nem szeretem, ha vele azonosítanak. ,,Vosburg tesója” egy szörnyű azonosításra szolgáló jel Nem tudom bátyám mennyire végzi jól a munkáját, hiszen ha róla van szó inkább a diákokkal való afférjai vannak előtérben, nem a klasszikus értelmébe vett birkózás. Na meg nekem is van egy rakat érdemem. Isabel, a diákönkormányzat tagja, eseményszervező, akire lehet számítani, egy jó barát. Vár rád egy jó barát, vár rád egy jó barát, ne félj soha a magánytól. Mindenesetre nekem is van elég érdemem ahhoz, hogy ne csak bátyám által ismerjenek.
Ezután végre elkövetkezett a gyógyítás részre, és meglepődtem, milyen jó érzés volt. Ahogy átjárta a melegség a testem, olyan volt, mint egy belső ölelés. Sokkal jobban volt utána, órákig el tudtam volna lenni így. Ahogy viszont rápillantottam Swanra, láttam vele nem az a helyzet. Aggódás lett úrrá rajtam, de egyelőre nem jegyeztem meg, lehet én képzeltem be az egészet, mint a gyógyítás melléhatásaként.
- Igazából én is három napja szenvedtem a szobámba – nevettem fel keserűen. – Csak fura volt, mert nem emlékszem, hogy valaha beteg lettem volna, így inkább nem kockáztattam. De szívesen - tettem hozzá, kihasználva, hogy most már működőképes a torkom, és tudok fecsegni, ami nem mellesleg imádok is. Viszont nem folytatodhatódott önfeledten a csevej, ugyanis észrevettem, hogy megint megszédül. Meglepődtem válaszán, és ahelyett, hogy csak képébe mondtam volna, hogy idióta kontrolláltam magam, mivel a srác olyan aranyos volt. – Ne hülyülj már – kezdtem el biztatóan. – Csak akkor tudsz beteggel foglalkozni, a te is egészséges vagy – mondtam el véleményem, de nem volt sok idője megülni a csendben, hiszen megszédült, én meg egyből felpattantam és segítségére siettem. Hallgattam magyarázatát, majd kelletlenül elhúztam számát. Nekem mindig egyértelmű volt, hogy semmi negatívítás nem származik a gyógyításból, nem gondoltam, hogy ilyen eset is van. Nagyon tisztelendőnek tartottam a srácban, hogy még így is ezt a hivatást választotta. – Hozzak valamit a büféből? – kérdeztem, miközben szétszedtem hajam a kontyból, és megráztam fejem, hogy mutasson is valahogy. Bár külsőn nem volt a toppon, egy nagyon jó technikát alkalmazok, amit régen hallottam: ha valaki beszól, baszd pofán!
Mosolyogva figyeltem, ahogy a cicával játszik, és egyből megfogantam bennem a tökéletes megoldás. – Meggyógyítom én szívesen, ha gondolod – ajánlottam fel. – Úgysincs más dolgom – tettem hozzá. – Ha csak a doktor bácsi nem bánja, hogy lógok az iskolából - tettem hozzá enyhén incselkedve.
- Örülök – mosolyogtam el enyhén, amikor tájékoztatott állapotáról. Nem feleltem semmit újabb hálálkodására, hiszen már mondtam, hogy nincs semmi különösebb dolgom. – Persze, baromi jó érzés volt. Tovább figyeltem ahogy botladozik, de látszott hogy fedni próbálja. – Láttam ám. Na jó – kezdtem, miközben visszaültem az ágyra. – Nem megyek el addig, amíg száz százalékig meg nem győződök arról, hogy jól vagy – jelentettem ki. Csak megráztam a fejem kérdésére. – Én se törtem magam, meg így jobb is.
|
Nem akartam feltartani a lányt, milyen dolog már, hogy egy betegnek sokat kelljen várakoznia – rosszul is éreztem hát magam, hogy ennyire lassan haladok. Eleve kések, aztán még Novával is bajlódom, a dokumentációról meg szó se essék, az még hátra van…
- Vosburg? Van egy bátyád, igaz? – Reméltem, hogy ennyire még jó a memóriám, és nem lőttem teljesen mellé. Az… furcsa lenne. Meg kínos, kicsit. Begépeltem a nevet, aztán kattintottam még párat, mielőtt a lányhoz fordultam volna.
Örültem, hogy nem az a típus volt, aki frászt kap, mikor közlöm vele, hogy nem csak pár gyógyszert fogok neki felírni. Vagy a másik kedvencem, aki azon problémázik, hogy rögtön meggyógyul, és nem is kell a szobában pihennie, hanem mehet is vissza a tanórákra. Szeretem azokat az embereket, akik örülnek, ha egészségesek, és nem akarnak direkt rosszat maguknak. Orvosként talán nem is gondolkozhatnék másképp.
Minden teljesen rendben ment a gyógyítás alatt; nem is lehettem volna boldogabb, hiszen ilyenkor ez a legfontosabb, hogy a páciensem meggyógyuljon, jól érezze magát. Én másodlagos vagyok ezekben a helyzetekben, de ez így van rendjén.
Ahogy megtámaszkodtam a falnál, elmosolyodtam.
- Igazán nincs mit, én köszönöm, hogy eljöttél. Van, aki inkább a szobájában szenved, aztán megfertőzi a szobatársát is, meg… - Kicsit be kellett csuknom a szememet, de már kezdtem visszanyerni az egyensúlyomat. - Még jó pár embert… És hidd el, sok ilyen van. Szóval köszönöm, tényleg.
Nova a lábamhoz dörgölőzött, én meg megköszörültem a torkomat, mert egyre jobban fájt. Nagyon utálom átérezni, amit pár perccel azelőtt még a betegem érzett; de valamiféle megnyugvással tölt el, hogy tudom, már én szenvedek helyette. Furcsa vagyok, azt hiszem. Vagy csak nagyon törődöm mindenkivel.
- Nagyon kedves vagy, de az igazán nem a te feladatod… Meg senkinek sem a feladata... Hogy nekem segítsen. – Kissé lassan beszéltem, mint aki gondosan válogatja meg a szavait, de borzasztóan szúrt a fejem. Engedtem, hogy a lány támaszt adjon, amíg az ágyhoz megyek. Pislogtam egy kicsit, ahogy leültem.
- Nem mindig. Csak most… Nem nagyon ettem semmit, nem is ittam még, és ilyenkor nem szeret együttműködni velem a szervezetem. Van, mikor rosszabb, szóval nincs miért panaszkodnom. – Engedtem, hogy Nova az ölembe másszon. – Azért hoztam ide Novát amúgy, mert azt hittem, majd gyorsan meggyógyítom őt is, és nem kell megvárnia a műszakom végét. Meg van fázva szegénykém, ugye, csibe? – Megdögönyöztem a cica fejét, aztán vettem egy mély lélegzetet. – Azt hiszem, kezdek kicsit jobban lenni. Csak még fáj a torkom – meg a fejem, meg még elég sok mindenem, de igazán nem illik orvosként ezzel traktálnom a betegemet, vagy bárkit is.
- Tényleg köszönöm, hogy itt maradtál még egy kicsit. Te is teljesen biztos, hogy jól vagy? Nem mondtad, hogy érzed magad. – Felálltam, és habár a hirtelen mozdulat után még mindig meginogtam egy kicsit, de már sikerült stabil lábakon elsétálnom az íróasztalomig, hogy elvegyem róla a telefonomat. – Mellesleg, elnézést, meg sem próbáltalak magázni. Remélem, nem vetted rossz néven.
|
- Megesik - mondtam halkan. Bár tényleg aranyos volt a sráctól ez a sűrű bocsánatkérés, jobban örültem volna már, ha azzal foglalkozunk, amiért jöttem. A kis csöppségre tekintettem, aki az ölembe pihent, lassan-lassan elaludt, és nem tudtam elképzelni, hogy olyan aktív legyen, főleg így betegen.
- Isabel Vosburg - adtam meg nevem. Elkezdtem gondolkodni, hogy voltam-e már itt, hiszen a nephilimek körében nem gyakoriak a betegségek, ha meg valami sérülésem lett volna, akkor egyből testvéremhez rohantam, mert ő is tud gyógyítani, de ilyen volúmenű dolgokban nem voltam benne biztos, hogy mennyire van otthon, ezért is bíztam inkább egy profira a kezelésemet. Szerintem inkább kísértem valakit, vagy látogatóban voltam - gondolkoztam el, majd ezt meg is osztottam volna vele, de a torkomba megint erős fájdalom keletkezett, mint hogyha szó szerint elszorúlna. A szervezetem ki akar nyírni?
Míg a dokumentálással bajlódott, én a cicával szórakoztam, pontosabban a hátát simogattam, és mosolyogva hallgattam ahogy dorombol. Hirtelen viszont tüsszentett egyre, én meg kicsit megijedtem. Ekkor gurult oda hozzám, és egyből rá figyeltem. Elcsodálkoztam mondandója első részén, és vidáman elmosolyodtam, majd bólintottam. A cicusra néztem, hogy esetleg ő is felfogta-e mi fog itt történni, de már úgy látszott tette is a feladatát. Én lassan leraktam lábam, majd oldalradőltem, végül lábamat felhúzva hátamrafeküdtem. Fura volt az egész, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam, amit utáltam. Tudtam hogy hülyeség, hiszen egy orvosnál vagyok, és egyértelmű, hogy itt nem én vagyok a nyeregben, meg hogy egyáltalán nem kell senkinek ott lennie, de mégis rossz volt kicsit.
Viszont nem akartam megnehezíteni a munkáját, ezért vettem egy mély levegőt - már amekkorát jelenleg tudtam - és lehunytam a szemem. Próbáltam elképzelni, hogy a szobámba vagyok és ott pihenek, már csak arra kell figyelnem, hogy ne aludjak el. - Rendben - mentem bele a gyógyításba. Igazából az én gyógyító képességem is hasonlóképp műkődik, fizikai kontaktus során. Az egyetlen baj, hogy magamon nem tudom alkalmazni, pedig akkor még ilyen problémáim se lennének. Odanyújtottam kezem, majd hagytam, hogy összekulcsoljuk az ujjainkat.
Egészen furcsa érzés töltött el, ahogy elkezdte az egészet. Melegség áradt végig a testemben, és egyre éreztem, mintha kiszívta volna belőlem a torokfájást, a bedugult orrot, lassan eltünt minden. Úgy képzeltem el, hogy ilyen meleg, sárgásfény áramlik szét a testemben belülről, és ott erősen lüktet, ahol éppen hat a gyógyító ereje. Persze gondolom, hogy az egész teljesen más, de a vizionális segítetett abban, hogy elmerüljek gondolataimba, ne feszengjek. Lopva rápillatottam, mikor úgy éreztem végzett. Igazam volt, lasan elengedte kezem, én pedig felültem. Sokkal jobban éreztem magam, az előbb érzett tűnetek, mintha egy szempillantás alatt eltűntek volna.
- Igen, köszönöm - feleltem kérdésére, majd feltűnt, hogy megszédült, ezért második kérdésére nem is válaszoltam. - Te jól vagy? Nem ülsz le inkább kicsit? - hangomon érződött az aggódás, majd a másodperc törtrésze alatt felpattantam. Mintha teljesen új erőre kaptam volna. Fél szemmel láttam, ahogy Nova is érdeklődve nézi az események végkimenetlét, de most nem ezzel foglalkoztam. Óvatosan megfogtam a srác karját, és az ágyra segítettem. - Mindig ez van? Tudok valahogy segíteni? |
Dünnyögtem egy sort magamban, ahogy elvettem a kezemet a lány forró homlokáról. Nova betelepedett az ölébe, én pedig először bocsánatot akartam kérni miatta és elzavarni onnan, de látva, hogy a lányt nem zavarja, inkább csak elmosolyodtam.
- Tényleg ne haragudj. Bevallom őszintén, még csak nem is Nova hibája volt, hogy ilyen későn jöttem, sőt, ő keltett fel. – Az íróasztalhoz léptem, ahol szoktuk végezni a kisebb papírmunkákat és a dokumentációt. Bekapcsoltam a számítógépet.
- Kérhetnék egy nevet, légyszíves? Nem tudom, voltál-e már itt, csak annyira kell, hogy viszonylag nyomon tudjuk követni, kivel, mikor és mi történt.
Miután végeztem a gyors dokumentálással, megfordultam a gurulósszékkel és ölbe ejtett kézzel a lányra néztem.
- Az van, Isabel, hogy mivel sikerült engem kifognod orvosnak, ezért innentől egy kicsit eltérően mennek majd a dolgok. Először is, a diagnózisod már megvan – megkocogtattam a fejemet, ahogy felálltam a székből és a lányhoz mentem. – Másodjára, szeretném, ha most nagyon kényelmesen visszafeküdnél az ágyra, és megpróbálnád teljesen kiüríteni a fejedet és elhagyni magadat. Az utóbbi nem feltétlenül szükséges, de kicsit megkönnyíted vele a dolgomat – mosolyogtam.
Igen, volt bennem valami furcsa érzés, hogy a gyógyítás után nem fogom túl jól érezni magamat. Fáradt voltam és nagyon éhes – már csak ezek is növelték az esélyét annak, hogy jól visszaüssenek nekem Isabel tünetei. Megvártam, míg a lány szépen a hátára feküdt; Nova most a lába mellé kuporodott le.
- Az érintésemmel foglak gyógyítani, rendben? Csak semmi aggodalom, teljesen fájdalommentes, legfeljebb kissé hideg lesz a kezem. Szabad? – A kezeiért nyúltam, aztán összekulcsoltam az ujjainkat. A nem külső fájdalmakat, betegségeket szinte mindig így gyógyítom – egyedül a sérüléseket, sebeket kell közvetlenül, kézrátétellel.
Teljes csend volt, én pedig vártam egy kicsit, amíg Isabel hozzászokott a helyzethez. Behunytam a szemeimet, és erősebben szorítottam meg a kezeit.
Nehéz lenne leírni, mit érzek gyógyítás közben. Szinte hallom, ahogy dübörög az erekben futó vér, a szívdobogás hangosabb lesz, de az elején még minden teljesen békés. Utána jönnek be a kritikusabb pontok; ahogy minden elvett fájdalmat én kezdek el érezni, mint most a torokfájást, hogy alig bírok nyelni; a lázat, hogy izzadok és fázom egyszerre.
Talán két perc lehetett az egész, de a végére még mai napig úgy éreztem, mintha fél óráig tartott volna. Pedig félóra valójában az lenne, ami már nagyon súlyos, talán életveszélyes is – aminek a gyógyulására nincs túl sok remény.
Pislogtam párat, ahogy elengedtem Isabel kezeit. Egy picit a falnak kellett dőlnöm, mert éreztem, hogy megszédülök.
- Minden rendben van? Hogy érzed magad? – kérdeztem, és az aggodalom ugyanúgy ott volt a hangomban, mint minden gyógyításom után. Mindig nagyon aggódok mindenkiért, és pont csak magamról feledkezem meg. Ez sem ütött volna ki ennyire, ha ettem volna rendesen reggelit - Nova gyógyítása előtt muszáj leszek előkaparni valami harapnivalót valahonnan. |
Ötletem se volt, miért nem lehetett itt egyetlen személy se. Már mint az értem, hogy egy ilyen szokatlan időpontba csak rendkívüli helyzetben jön ide valaki, de akkor is el kéne látni az embereket. Már mint én most nem halok benne, plusz fél óra várakozásába, de ha valaki véletlen elvágja magát akkor ennyi idő alatt simán el is vérezhetne. És most nem csak a késő orvosra gondolok, hanem arra is, aki nem várta meg a ,,váltást". Ha több erőm lenne, akkor biztosan intézkednék emiatt, vagy legalább jelezném Neilnek vagy valamelyik felelős személynek. Jelenleg viszont a legideálisabb döntésnek az tűnt, hogy oldalra dőlök, és fekve várom meg a segítséget, alaposan beleburkolózva a pokrócba, az ajtónak háttal feküdve.
Szerintem egy kicsit sikerült is elaludnom. Az ajtónyitódásra riadtam, és elmormoltam egy imát, hogy remélem nem horkoltam, és az érkező orvos nem hallotta, hogy ha bármilyen mormota hangot adtam ki magamból. Hallottam, hogy beszél és összeráncoltam a szemöldököm, mivel koncentrálni akartam, hogy halljam, de rájöttem, hogy nem nekem szólnak a szavai, ami miatt mégjobban összezavarodtam. Annyira horkoltam, hogy egy egész mentőcsapatot küldtek volna? Ez annyira hízelgő, mint amennyire ijesztő is.
Az orvos ezután végre velem kezdett el foglalkozni, én pedig lassan feltápászkodtam. Pontosabban ültem az ágy szélére, Egyik kezemmel megtámaszkodtam az ágy szélébe, a másikkal pedig a plédet fogtam össze magam körül, hogy a felhúzott lábaimról se essen le. Rápillantottam a srácra, és enyhén lesokkolt, hogy ilyen fiatal, majd rájöttem, hogy könnyen lehet 500 éves is, vagy egy született zseni, vagy kettő az egyben, szóval semmi okom aggódni. Erősen koncentrálva, nagy pislogások közepette figyeltem és hallgattam amit mond, majd rögtön el is kezdtem válaszolni. Vagyis elkezdtem volna, ha nem lettem volna teljsen berekedve, és lett volna az utolsó megszólalásom ezer éve. Szóval először egy rekedtes valami jött ki a torkomon. Sikerült meglepődöm, majd megköszörültem torkom.
- Nem gond. Igazából nem számít, hogy a szobámban szenvedek vagy itt - mondtam fáradt hangon. Ekkor vettem észre a kis társát, aki támadást indított ellenem. Igazából csak az ölembe akart felugrani, csak sikerült kicsit megilletődnöm, de végül csak elmosolyodtam, és hagytam, hogy ott maradjon, ráhelyezve kezem. Szerettem a macskákat, de sosem voltam az a típus, aki ajnározza őket. Saját házi állatnak se tartanám, főleg, mert alig lenne vele időm foglalkozni, és nem akarom, hogy szegény magásnyos legyen. Bár általában többet beszélek, mint hallgatok, a torokfájás miatt, most inkább meghagytam Swannak a szerepet - ahogy a névkártyáján kivettem a becenevet -, és hagytam, hogy megfogja a homlom. Meglepődtem milyen hideg a keze, ezért egy kicsit kelletlenül felnyőgtem, majd rájöttem, hogy lehet, pont az ellentéte áll fent, és az én testhőmérsékletettemmel vannak problémák. Végül kérdésére csak megráztam a fejem. |
Mindig is nagy késő voltam, még ha egyébiránt magas is volt a kötelességtudatom. Sokszor aludtam el, és aztán léptem be valahová az utolsó pillanat után tíz perccel, még piros arccal és teljesen kócos hajjal. Néha a macskáim tartottak az ágyban – a három királylány, Andromeda, Aurora és Nova. Máskor ők zavartak ki belőle, nyávogva szaladgáltak körülöttem és másztak a hátamra.
Ma is ez történt, én pedig próbáltam minél mélyebbre temetni az arcomat a párnámba. Ahogy feküdtem ott, visszafojtott lélegzettel, próbálva elhitetni a lányokkal, hogy meghaltam, egyszer csak hirtelen eszembe jutott, hogy már kinyomtam az ébresztőmet… Valamikor.
Úgy pattantam fel, mint a villám, aztán próbáltam magamra húzni a ruháimat, miközben Nova egyre csak a lábamnál ténfergett, mígnem majdnem átestem rajta. Tüsszögött szegénykém, én pedig aggódva pislogtam rá egy gyors arc- és fogmosás alatt, ő pedig szomorú szemekkel nézett vissza rám a tükörből.
Felhúztam a cipőmet és belebújtam az orvosi köpenyembe. Reggelire sem volt időm, nemhogy még arra, hogy szépen leüljek Novával, és kényelmesen, sürgetés nélkül meggyógyítsam – pedig az csak úgy megy, hiába van szó csupán egy cicáról, meg egy kis megfázásról.
- Na, gyere ide, hercegnő – guggoltam le hozzá, aztán a karjaimba vettem és megsimogattam a kis fejét. – Sietnem kell nagyon, szóval velem jössz, és majd kerítek rád sort… Majd leszel addig terápiás cicus… - dünnyögtem neki, miközben becsuktam magam után az ajtót, elköszönve a másik kettő kisasszonytól is.
Sietős léptekkel mentem az orvosi szoba felé, de nem szaladtam, nehogy Nova ki akarjon ugrani a karjaimból. Nagyon reméltem, hogy még senki sincs a szobában, lévén bő félóra késésben voltam. Ezért valami nagynevű, türelmetlen diák már simán kis is rúgathatna, azt hiszem.
Ahogy becsuktam magam után az ajtót, felsóhajtottam.
- Jól van, csibe, nincs itt senki – néztem Novára, aztán ahogy felpillantottam, hirtelen észrevettem egy lányt az egyik ágyon fekve.
- Ó, de van – mosolyogtam zavartan, aztán letettem Novát az egyik székre, ahonnan rögtön leugrott. Közelebb mentem a lányhoz – látszott rajta, hogy nem csupán pár óra ellógásának reményével jött be ide. Kellemetlenül éreztem magamat, és szégyelltem is magamat rendesen. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn jöttem, uh, mióta vársz itt? Bocsi, hogy behoztam a macskámat, csak… Neki is kéne egy kis ellátás. Azt hiszem, hasonló bajokkal szenved, mint amikkel te is. – A lány homlokára tettem a kezemet, hogy megnézzem, lázas-e. - Remélem, nem vagy allergiás a macskaszőrre.
|
Angyali származásomnak köszönhetően messziről elkerülnek a betegségek és mindenféle emberi bajok, aminek nagyon örültem. Szörnyű lenne tompa aggyal kelni-járni, nem tudnék figyelni az emberekre, biztos vagyok benne, hogy teljesen kimaradnék a dolgokból. Szerencsére addig erre nem nagyon volt példa, akkor is hamar kilábaltam az ilyen gondokból.
Most viszont valami nagyon mocskos dolog történt velem. Körülbelül egy hete elkezdett fájni a torkom, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki, hiszen úgy voltam vele majd elmúlik, biztos csak sokat beszéltem. Megesik, főleg mikor izgalmas dolgokat hall az ember, és ki kell deríteni az igazságot, vagy még többet megtudni róla.
Viszont pár nappal később rá kellett jönnöm, hogy nem erről lehet szó. Tüsszögni kezdtem, és a zsebkendő felé is sokat kellett nyúlnom. Nem vagyok az a típus, aki halálán is eljár a dolgára, és tettei, hogy nem neki semmi baja, ezért betároltattam egy rakat csodaszerrel, amik a reklámokban egy csomót segítettek az embereken. Az új kedvencem a citromos lötty lett. Természetesen, ezt mind a szobám melegében a takaró mögül tettem. Úgy gondoltam három nap alatt jobb leszek, mint új koromban, de sajnos a helyzet rosszabbá vált, mint eredetileg volt. Kénytelen voltam beismerni, hogy el kell mennem az iskolaorvosokhoz. Ezt már csak azért is utáltam, mert ki kellett mozdulnom a többiek közé, egy darab fekáliaként kinézve. De legalább egy szép fekália. Úristen, lehet ez a betegség az agysejtejeimre is káros.
Igyekeztem minél gyorsabban a gyengélkedőig elfutni, szupergyorsaság meg ilyenek. A teleportációval nem probálkoztam, mert féltem, hogy ott marad valamelyik részem. Egy kötött drapp pulcsi, egy rózsaszín melegítő nadrág, és egy vastag pléd tette ki öltözetem. Nagy meglepettség ért, mikor csukva találtam az ajtót, nem terveztem sokáig a lábaimon állni, ha már most azok is elkezdenek sajogni. Bekopogtam az ajtón, de nem kaptam választ, így a sok itt töltött év alatt, úgy döntöttem, van annyi jogom, hogy behatoljak a helyiségbe. Levetődtem ez első ágyra, majd a magam mögötti függönyt behúztam. Lábaimat felhúztam törökülésbe, majd körbetekintettem, hátha jön hamarosan valaki, végül megszólaltam. - Halihó! |
Andrew L. L. Wass & Isabel Vosburg |
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
