|
Témaindító hozzászólás
|
2018.12.22. 17:31 - |
Veronica van Doom & Kaine Parker |
[4-1]
 Nem bírtam, hogy az egyetlen szerettem rémképként kísért engem, még így is, hogy egy épületben vagyok vele. Nem tetszett, hogy lelkiismeret furdalásom van amiatt, amit már az éveknek ki kellett volna koptatnia az emlékeimből. Nem szeretem, hogy van egy gyenge pontom, mert így tökéletes lennék; apám egy hibátlan verziója, ehelyett az én lelkemet is mardossa valami. Tényleg nem az volt a célom, hogy bántsam az öcsémet. Megtörtént és kész, kifogásokat felesleges mondanom, mert azzal semmit sem fogok javítani. Talán az lesz a legjobb, ha végre felkeresem őt, ahogy az elején akartam, csakhogy mindig találtam az egészre kifogást, ami miatt húzhattam. Viccet csináltam az apám érzékenységéből, pedig nekem is van olyan dolog, amit alig emlegetek senkinek, még ha kínzással se tudnának kihúzni belőlem. Bár az itteniek nem csinálnák ezt, úgy vélem, már csak a szabályzat miatt. Pedig némelyik diák vagy személyzetes megérdemelné, mert nevelést nem kaptak az tuti. Én se voltam olyan jó, de idegesítő, hogy valaki ilyen buta tud lenni... eltértem a tárgytól. Látszik, hogy mennyire nem szeretek itt lenni, de muszáj, igen. Megváltozni ugyan nem fogok, de legalább távol vagyok egy kicsit a szülőhazámtól. Ha egyszer én fogom irányítani, több tapasztalatot kell szereznem, így két legyet csapok le egy csapással.
Most... most csak egy arc kísértett, amit nem így akartam feleveníteni. Úgy akartam visszaemlékezni, hogy nevet és mosolyog, boldog ember. Ehelyett a kínzott arca a legutóbbi emlékem róla. Faszom bele, hogy ilyenekkel kell foglalkoznom, minek kellett az öcsémnek ilyen keményfejűnek születnie, ha nem akarnám a megbocsátását, akkor foglalkozhatnék a politikával.
Miután felkeltem, úgy döntöttem jó lenne sétálni, még ha az az éjjel közepén is történne, legalább nem találkozok senkivel. Vagyis nagyon remélem. Ha nagyon szükséges akkor, maximum nyitok egx portált a világ másik végére, na jó, azt észrevennék, így jobb lenne, hogyha inkább az épület másik végébe küldeném a szerencsétlent.
Mondjuk, ha az éppenséggel a drágalátos ikertestvérem lenne, akkor más lenne a helyzet.
Amikor kiléptem, akkor toppantam meg, és igazából készültem elvinni az ismeretlent, de amikor megszólalt, elmosolyodtam. Lassan lépdeltem elé, majd a telefonomba beleírtam a kis üzenetemet. Sok mindent rejt ez az épület, de azt hiszem te érdekesebb vagy. Gondolom nem tanulni jöttél, vagy tévedek? Persze megmutattam neki, hogy ne nézzen hülyének. |
"Néha azt hiszem, valami szörnyeteg lakhat abban a sötét lyukban, ahol a szívemnek kéne lennie. Időnként aztán megnő ez a szörny, teljesen kitölti a bőrömet, és olyankor mindig valami rosszat kell csinálnom. A lélegzete csupa hazugság, és bűzlik a gyűlölettől."
/Jodi Lynn Picoult/
 Egy rémálom vet véget az éj harmonikus uralmának és szakít át az álomvilág vékony szövetén a valóságba.
Verejtékben úszva ébredek, mint mindig, mikor elmém addig sötétbe burkolózó, acsarkodó fenevadairól lehullanak a láncok és bebizonyítják, hogy ők azok az ellenségek, amelyeket sosem leszek képes legyőzni, mindegy, mekkora fizikai erő lakozik testemben. Bevillanó képek ellen az ökleim puszta ütései mit sem érnek, hiába foglalnak magukba harcot az emlékek. Miként igyekszek rendszerezni nyugtalan légzésemet, agyam csak lassan tér vissza a jelenbe, a valóságba. Vissza a laborból, ahol először kinyitottam szemeimet, a sterilizált környezetből, az erős fény világából, a hideg fémlapról, ami akkor érintette meztelen hátamat. Ezen képsorok alatt mindig visszahallani vélem Warren negédes hangját, amint üdvözöl az életben, s noha akkor csupán a bensőmben támadt furcsa érzésként bélyegeztem meg, mára már tudom, hogy azonnal elfogott a nyugtalanság. Nem, ez nem is volna rá a legmegfelelőbb szó. A harag volt az, mi abban a pillanatban szintén világra jött. Talán korábban... talán már velem együtt megtette, génjeimbe kódolva vált a létezés visszavonhatatlan aspektusává és vele együtt az enyémmé. Megvan a történetnek a maga iróniája, nem mondom. Egy menthetetlenül meghasadt, kiismerhetetlen elme, ami csakugyan képes volt testet adni a sötétségnek, az őrületnek. Vagy még inkább fellelhető a sors keserű humorérzéke abban, hogy éppen az első "fia" lett ilyen.. mi is ragadná meg a legjobban a valóságot? Elfuserált? Szétesett? Vagy inkább őszinte? Állítólag Isten a saját képére alkotta meg az embert. Nem kizárt, hogy velünk, klónokkal sincs ez másképpen, ami Frankeinsteint és szörnyeit illeti. Maga az elváltozás a szervezetemben pedig nem táplálkozik más forrásból, mint abból, hogy én túlzottan is olyan lettem, mint az alkotóm.
Hideg víz éri az arcomat. Úgy teszek, mintha az izzadtsággal együtt lemosható lenne bőrömről az igazság is. Igazság... ez is egy vicces kifejezés. Sokáig úgy hinnéd, tudod, mi az igazság. Úgy gondolod, ismered a világodat, mígnem szépen lassan rá nem ébredsz, hogy nem vagy több, mint egy kópia. Velem mindenesetre így volt, de ha fogadnom kellene (és ha érdekelne), azt mondanám, Ben is hasonlón mehetett keresztül. De vajon őt is úgy érte, mintha egy gyorsvonat csapta volna el? Az ő véráramába is bejutott a gyűlölet mérge, mikor felismerte a tökéletességre törekvő Sakál valódi arcát? Kétlem, hogy így lett volna. Elvégre, ő nem selejtnek született. Még azt is kétlem, hogy a naiv bolond egyáltalán valóban ismerte volna az igazi Warrent. Azt a doktort, aki habozás és bűntudat nélkül dob félre bárkit és bármit, ha az nem megfelelő az igényeinek. Igazi apafigura! Gondolom. Nehéz meghatározni, mert Peter emlékeiben is egyetlen ember van csupán, aki ezt a fogalmat megtestesítette számára és azt az embert elvesztettem.. vagyis.. elvesztette, évekkel ezelőtt. Nem kellett hozzá több egy eldörrenő pisztolynál.
Úgy érzem, bennem is hasonló folyamat zajlik le, ahogy fejemet felemelve a tükörbe nézek. A feje tetejére álló világ kifejezést szerintem igencsak kimeríti az, amikor a számítottól eltérő arc, eltérő szempár köszön vissza. Az arcomra, Peter Parker arcára számítok, de egy nálánál idősebb, zordabb kifejezésű alak fogad. A bestia. Frankeinstein szörnye. Időszakonként ez megtörténik. Olykor eltűnik, hogy akkor térjen vissza, amikor az ember már azt gondolná, megszabadult tőle. Olyan, mint egy lappangó betegség. Egy vírus.
Önkénytelenül ökölbe szorult ujjaim találkoznak a hűvös felülettel. Nyomán az addig makulátlan üveget több irányba is repedések szántják végig. Repedések, melyek mintha az arcomon futnának végig, hogy egy törött alakot rajzoljanak ki.
A kései óra magányos vándort üdvözöl. Engem. Peter előtt sem rejtettem véka alá, hogy ennek a helynek még a gondolatáért se rajongok, bár valószínűleg nem segített sokat, hogy olyasmikkel tűzdelte meg a rögtönzött marketinget, mint a "békére lelhetnél", "megtudhatnád, ki vagy" és a "lenne egy helyed". Csupa olyasmi, amikben én nem hiszek. Talán egyedül az utolsóban. Van helyem. De egyedül. Eddig ez működött a legjobban és nem tervezek változtatni rajta, viszont mivel egyszerűbb volt meghagyni abban a hitében, hogy meg tud engem menteni (hogy van, amit megmenthet), mint felvázolni, hogy annak a reményében vagyok a közelében, hogy Ben felbukkanjon én meg eltörhessem a gerincét... nos, engedtem. Az leplezetlen igazságnak ebben az esetben nem lett volna értelme. Megállítana? Megpróbálhatja, de az sem vezetne sehová. Erősebb vagyok, ez már a múltban bebizonyosodott és Reillyvel ellentétben neki nem kívánok ártani.
Élvezem az est simítását fuvallat formájában az arcomon, higgadt lépteimmel érintem a füvet, miközben tekintetem a külteret, s a távoli hullámokat pásztázza. Külsős szemmel elgalábbis így tűnhet, az igazság az, hogy úgy teszek, mintha nem érzékeltem volna, hogy nem vagyok idekint egyedül. Nem szükségeltetett hozzá pókösztön, már a múltamból fakadó kiélesedett figyelem is éppen elegendő ahhoz, hogy ne ismerjem félre a gerincoszlopom mentén végigfutó bizsergést, a tarkómon hirtelen égnek álló apró pihéket.
- Azt gondoltam, ez a hely alszik ilyenkor. - szólalok meg jól hallhatóan, biztosra akarok menni, hogy a címzett, még úgy is, hogy nem előttem vagy mellettem lépdel, megkapja az üzenetet. Meglehet, hogy szemrehányásnak hathat (én már csak ennyire társaságkedvelő vagyok), de részemről inkább nevezném egyszerű kijelentésnek (megfűszerezve némi gunyoros hangnemmel).
És még azt mondják, a denevérek az éjszakai lények... |
Veronica van Doom & Kaine Parker |
[4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
