|
Témaindító hozzászólás
|
2018.12.22. 23:37 - |
Maximilian Phoebus & Amanda O'Dimm |
[11-1]
[ Admin által lezárt kör ] |
 Kezdtem egyre idegesebbé válni, és amennyire csak tudtam ezt eltitkoltam a társaságom előtt. De mégis mi a fenét csinál enyi ideig a tesóm? Max kijelentése sem segített nagyon a helyzetemen. Nem igazán gondolkodtam el, vagy éppen kötöttem össze az előzőkkel. Csak arra tudtam hirtelen gondolni, hogy Max el akarja hagyni a szertárt, és nekem is el kellene. De főleg arra, hogy nekem. Próbáltam Aaronnal felvenni a kapcsoltatot, de sikeretelenül. A kudarc után próbáltam inkább Maxra figyelni, nem pedig a különféle aggodalmaimra. Kisebb-nagyobb sikerrel ment is.
-Hm... megbocsájthatatlan bűn... Azt hiszem ebbe a kategóriába olyasmi dolgok tartoznak, mint a kismacskagyilkosság, a divatbaki, vagy az, amikor nem mondod meg valakinek jofejségből, hogy a szárítottpetrezselyem darabka a fogára ragadt.-ezután gondolom igazán hülyének nézhetett. Persze, tudok én komoly is lenni, de a komolysághoz mindig hozzájárul a furcsa világnézetem, ami a legtöbb embernek csak aképp jön le, hogy túl szeleburdi vagyok.
Egyszer csak elengedte a kezemet, és a sajátját olyan furcsán visszahúzta oldalához. Nem tudtam elképzeni mi lelte hirtelen, persze nem mitha nem zavart volna, hogy végre nem fogja a kezemet. A labdákat ölelő mellé emeltem, így pedig már biztosabban fogtam az tltem tárgyait.
-Azt hiszem. Kicsit. Kicsit igen.-motyogtam, kissé zavartan.:-Én... leginkább a véletlennek köszönhetően szerzek barátokat, az olyasfajta barátságok pedig... csak később válnak olyan bensőségessé, hogy gondolkodás nélkül foglalkozzunk a másikkal.
Mikor abbahagytam a csacsogásom, csupán fél szemmel vettem észre, hogy Max nagyon tanulmányozza a labdákat, de nem volt időm gyanút fogni rá, ugyanis a fejemben meghallottam Aaron hangját: A tanár elintézve. Úgy látom tiszta a terep. Ezt hallva kissé lenyugodta, és egy kisebbet sóhajtottam, de szinte rögvest visszakerültem ugyanabba a feszengő állapotba, mikor a fiú nekem szegezte kérdését. Basszus. Ennyi dő alatt a hülye is rájöhetett volna, hogy tilosban járok.
-Hát...-nagyot nyelve tekintettem le a karomban fekvő labdákra:-Tudod, ha hárman ötlenek ki egy tervet... illetve... ebből már nem jövök ki jól, ugye?-sóhajtottam egyet, majd felnéztem a plafonra. Mielőtt azonban bármit is felhozhattam volna mentségemre, Max megint megszólalt. Rákaptam a tekintetem, ekkor már közelebb lépett, az arcunk pedig egy vonalban volt. Várj! Valaki a szertárba megy!A tesóm szavai csak méginkább idegessé tettek, szóval csak bólintottam a fiú kérdésére. Mikor felajánlotta a segítsgét, kikerekedtek a szemeim. Nem volt időm gondolkodni. Kicsit lejjebb néztem, és meglátva Max derekát, istentelenül nagy baromság jutott az eszembe. Írtózatosan gyorsan álltam lábujjhegyre és vettem le mégegy labdát, majd odanyújtottam neki:-Akkor rakd a nadrágodba!-utasítottam halkan és megrémülten, majd sokatmondó pillantást vetettem az ajtó irányába. Remélem leesett neki, hogy hamarosan társaságunk lesz. |
A félisten tompa érzékei sosem voltak még ezelőtt arra kényszerítve, hogy a partnere komfortzónájára figyeljenek, így a lányban keletkezett kényelmetlen érzetet akkor sem ismerte volna fel biztosan, ha nem a testfelépítése érdekelte volna annyira. Az önhittsége ugyanis sosem engedte volna meg azt a luxust, hogy feltételezze az általa szimpatikusnak talált személy nem érez pontosan ilyen elragadó kölcsönös kíváncsiságot iránta. Gyakran előfordult egyébként is, hogy nem rejtette véka alá kifejező vonásainak torzulását, vagy épp egy helyzethez nem illő grimaszt vágott tudtán kívül. Ennek ellenére ha akart hamar mások közelébe tudott férkőzni, elnyomva a túlzott kedvességgel és közvetlenséggel a vészjelzők kitartó figyelmeztetéseit, amit egyesek hatodik érzéknek vagy tudatalatti ösztönnek hívtak, és amiről kifejezetten úgy tűnt, mintha Maxnak is tudomása lett volna. Ugyanis habár azt nem tudta, hogy mikor milyen érzéseket kellene produkálnia, arról konkrét és jó elképzelései voltak, hogy forgassa úgy a szavakat, amitől kellemesebb színben tüntetheti fel magát a naivabb személyek előtt. A lány számára megmagyarzhatatlanul furcsa válaszára csak oldalra döntötte fejét, reménykedve, hogy még elkaphatja pillantását, de csalódnia kellett. Nem értette, hogy mitől lett ennyire különös a lány lejtése, de nem talán nem is érezte fontosnak ezzel törődni, és inkább csak boldogan elmosolyodott. Tetszett neki, hogy a lány úgy is egyetértett vele, hogy látszólag az imén még nem voltak közös nevezőn, a diadal mámora pedig arra ösztönözte, hogy ne fékezze nyelvét. - Ha jogos, ha nem... - kezdett bele, elmerengve bámulva a mellettük lévő szekrénysorra szegezve tekintetét. - A szertárt megnézni még rengetegszer lesz alkalmam jobban szemügyre venni - fejezte be a mondatot, arra gondolva, hogy azt viszont semmilyen égzengés nem tudná most elintézni, hogy veszni hagyja az alkalmat. Az alkalmat amire már olyan régen várt, és amit jól akart kihasználni, így csak egy nyájas mosollyal oldalasan pillantott a lányra a szeme sarkából figyelve, nem fordítva el arcát a fal felől.
Nem tetszett Maxnak, hogy milyen könnyen képes volt tekintetét másra terelni a lány, holott ő naphosszat eltudott volna időzni azzal, hogy tanulmányozza, elégedetten tisztázva a sok hasonlóságot és örülve az összes különbségnek, amit felfedezett volna... Ha csak alkalma lenne rá. Nem igazán szokta meg, hogy neki kell pedálozni a figyelemért és nem fordítva, elvégre ő az akit jobb nem szemelől téveszteni, akinek kijár a figyelem, mert megérdemli, mert félelmetes és bármire képes. Ha kell akár bájcseveg is csak valami értékelhető reakciót kapjon, mint a lány rákövetkező mondata és mosolya, amit szinte abban a pillanatban tükörként viszonzott Maximilian, amint felvillant a lány ajkain. Jeges szemei ismét izgatott csillogással teltek meg ahogy felismerte ebben nem volt kényszerűség, és már sokkal kevesebb zárkózottságot vált ki a lányból jelenléte is. Korábbi ellenérzetére tekintettel nem tudta a hiszékeny és könnyen félrevezethető kategóriába sorolni, hiszen továbbra sem mutatott akkora barátságosságot a lány felé, mint akikkel ezelőtt már messzebbről is láthatta, és akiket már csak ezért is gyűlölt. - És mi számít megbocsájthatatlannak? - kérdezett végül vissza feleszmélve, hogy nem akarja ezt a pillanatot vesznihagyni és a lehető legtöbb információt szeretné kicsalni belőle, amíg még ennyire őszinte a pillanat. Nem foglalkozva azzal, hogy mennyire abszurdnak tűnhet ez a kérdés.
A tartózkodó válaszára Max egészét elöntötte a nosztalgia, és most ő volt az aki megszakította a szemkontaktust, maga elé bámulva, elengedve először a lány kezét, majd lassan vissza is húzva, figyelve meddig ér karján a hosszúujjú, örülve, hogy az anyag kellően eltakarta a tényt miszerint még a hideg is kirázta, pedig eddig fel sem tűnt neki, hogy még a hangjuk is majdhogynem egyezzik. Szóval valahogy el kell érnie, hogy a lány maga krje a becézésre, de vajon hogy csinálja. Szemei ismét a labdákon állapodtak meg. "Miért pont három?" tette fel magában a kérdést, ahogy próbálta összeilleszteni a kirakós darabkáit. Nem emlékezett, hogy valaha is találkozott volna olyan apró testnevelésre beosztott csoportra, ahol ez a mennyiség megfelelt volna a kislabda dobáshoz és valószínüleg nem is ez lenne az egyetlen, amit osztályoznának az órán belül. És egyébként is korán van a következő órakezdésig, az előző végéhez viszont már nem kell sok. Amit alátámasztott azon felfedezése is, hogy a hölgy már eleve megizzadt korábban, amit a ruhája néhány hajlata is erőteljesen igazolt. A kérdésre azonban felkapta a fejét. - Meglepne? - kérdezett vissza gondolkodás nélkül, továbbra sem engedve előző gondolat menetét.
Az ezt követő monológ sok időt hagyott Maxnak további következtetések levonásához. Látszólag a lány nem foglalkozott az idővel, vagyis van valami zavaró tényező, amit ki akar küszöbölni. Mintha várakozna valamire, mondjuk egy jelzésre. Egy jelre, amiből kiderül, hogy már nincs veszélyben a terve. De mégis mi a veszély forrás és mi a terv. Majd hamar felismerte azt is, hogy ő maga nem lehetett probléma a kivitelézésben, különben nem maradt volna eddig itt. Ki jöhetett volna be, aki problémával járt volna, és akire számítani lehet itt. "Egy tanár". Elégedetten fújta ki a levegőt Max, ahogy lelkesen hallgatta a lány felháborodott védelmezését. Még azzal sem tudott foglalkozni, hogy felidegesítse magát, hogy ilyen sokra tart néhány kölyköt, inkább csak megnyalta kiszáradt száját, ahogy izgatott tekintetét rászegezte. - Miért pont három? - bökött fejével a labdák irányába, nem foglalkozva azzal, hogy követelőzőnek tűnhetett a viselkedése sőt, akár fenyegetőnek is ítélhette a lány. - Ugye nem akarod, hogy a tanár tudomást szerezzen erről? -kíváncsiskodott tovább, ahogy közelebb lépett a lányhoz, lejebb hajolva, hogy arcuk egy vonalba kerüljön. - Segíthetek eltűntetni - osztotta meg végül szándékát, ahogy szélesen elmosolyodott. |
Azt kérded segített-e az egyébként is elég kínos helyzetemen az, hogy alaposan átvizsgált engem? Szinte láttam magam előtt, ahogyan a fogaskerekek járnak a fejében, meg persze az összes gif-et és mémet a hasonló heyzetekről. Kicsit fellélegeztem, mikor a labdákkal nem foglalkozott tovább. Bár ezt a reakciómat már határozottan próbáltam elrejteni, úgy gondolom sikeresen is. Még a végén ezt is kibelezi magában. Már pedig nem segítene rajtam, ha mégegyszer felperzselne a tekintetével...
Ahogyan visszakédezett, és felém fordult, rögtön beharaptam az alsó ajkam. Hogy lehettem ilyen segghülye? Minek is kérdezgetek anélkül, hogy átgondolnám...? Szerencsére a pillanatnyi tétovázásom következtében ismét megszólalt,és így miatta vett más irányt a dolog. Félénken válaszoltam neki, csöppnyi megbánással a hangomban:
-Ezt jogosan mondod...-számat vonallá préseltem és szemöldökömet felhúzva a földre vezettem tekintetem egy helyeslő bólintás kíséretében. Ja, tök jogos.
Rögtön utána másra terelődött a témánk. Kicsit meghúztam a vállam, és óvatosan oldara néztem. A kis kamuja eltörpült azz én ezernyi hazugságom mellett. Persze, azoknak akik nem tudják a saját hazugságukat nyomon követni, elég nagy dolog, nem mellesleg veszélyes is, hiszen niincsen annál megalázóbb, ha a saját mesebeszéded áldozata leszel. Ha nem csinálja jól az ember, olyan ez, mint a gordiuszi csomó...
-Ez egy megbocsájtható bűn.-mosolyogtam vissza rá, kissé talán cinkosan. Míg ő a kezünket tanulmányozta, volt időm jobban megnézni az arcát. Sokáig elidőzött a szemem az állkapcsán és a szemén, szinte éreztem a belőle áradó vészjósló energiát, amitől az a bizonyos belső hang visítva ordított, hogy minél messzebbről kerüljem el, de mégis mozdulatlanul álltam, megmakacsolva magam. Őszinté szólva fel sem merült bennem abban a pillanatban, hogy kivel állok szemben. Csak arra tudtam gondolni, hogy valószínüleg az iskolában róla terjedő pletykák csak közhelyes, eltúlzott tinédzser pletykák, és nem is olyan szörnyű ember mint amilyennek mondják. Igazából ki tudja... minden esetre tőlem megkapja az esélyét, hogy rácáfoljon.
-Azt hiszem mindenkinél ki kell érdemelni azt, hogy becézhesd.-vágtam rá kijelentésére a kelleténél talán kissé hidegebben, amit rögtön meg is bántam, így aztán őszintén reméltem, hogy ez leesett neki a tekintetemből.:-Ó, hogy én ezt már ki is érdemeltem?-szaladt ki a számon, kissé drámai hangnemben. Ha a kezem nem lett volna még mindig az övében, tuti, hogy még a mellkasomhoz is kapok, hogy éreztessem a játékosságot.
A csacsogásom közben természetesen feltűnt nála is, ami a legtöbb embernél az adott helyzetben: Amanda fossa a szót az ádozatnak pedig minden koncentrációját felemészti az, hogy tudja követni azt, amit Amanda sem tud általában követni. Mikor abbahagytam, és végre megszólalt, valamilyen csoda folytán sikerült visszafognom a kikívánkozó meggondolatlan kijelentést. Ebben a dologban hasonlítunk. A következő kijelentése azonban nem tetszett.
-Nincsen sok túl sok barátom, ez tény-mondtam összehúzott szemöldökkel:-De attól a pártól megkapom a kellő figyelmet.-néha kicsit sokat is...:-Inkább csak mondjuk úgy, velük... nem így kezdődött a kapcsolatom-mosolyodtam el a végére, és úgy éreztem ezzel minden sérelmem elszállt. Valószínüleg amúgy se sértésnek szánta, csak én vettem annak. Legalább is reménykedem benne. |
A mennyiségre érkezett kimért válaszára ismét csak megvizsgáltam a karjai közt árválkodó labdákat, hogy aztán csak némán egy óvatos mosollyal a szemébe nézve megállapíthassam, hogy vajon mégis mit forgathat fejében. Mivel nem ismertem ki még eléggé a lányt, így csak azt tudtam leolvasni róla, amit bárki más is, aki kicsit élesebb szemű és tisztában van az emberi test reakcióival. A nyakán erőteljesen pulzáló erecske magas vérnyomásról számolt be, viszont azt ennyi idő alatt nem tudtam megfejteni, hogy ez egy állandó állapot nála, vagy esetleg adrenalin okozta tűnet. Így az arcán ékeskedő pírt se tudtam, hogy inkább egy szív- érrendszeri megbetegedés lehet a háttérben, viszont szaporább légzése inkább engedett arra következtetni, hogy az előttem álló hölgy bizony inkább izgatott semmint valami nyavalyával rendelkezik. Itt azonban a nyomok megint két megoldást kínáltak, hiszen adódhatott ez abból is, amire egyébként magam is előreletettem már a voksom, hogy tilosban jár, vagy idáig futott. Ez viszont már csak azért sem tűnt kézenfekvőnek, ugyanis nem zihált az oxigén hiány csökkenése miatt, csupán gyorsabban vette a levegőt. Valamint a folyosón sem láttuk volna, hogy előttünk surrant volna be, márpedig a vívóteremtől egészen jó kilátás nyílt a szertár ajtajája - gondolom így csökkentik az esélyét, hogy néhányan egyszerűen csak tovább sétáljanak a fegyvereikkel. Az pedig nem tűnt reálisnak, hogy ennyi idő alatt ne nyugodott volna meg annyira, hogy ne produkáljon ilyen egyértelmű siettség jeleket. Végül inkább elengedtem ezt a labda történetet, ugyanis nem nézett ki úgy, mint aki szeretné az orromra kötni a dolgait, és a kérdezősködés ha jól tudom még ezelőtt senkiben sem keltett bizalmat ezelőtt.
Kérdésére érdeklődve fordultam visszahozzá, amint eltűnt a Joseph az én kedvenc német haverom az ajtó mögött, felvont szemöldökökkel nézve a lányra, ahogy újra mosolyra húzódtak ajkaim. - Tessék? - pislogtam rá lassan továbbra is derűs kifejezéssel az arcomon, elrejtve irritált érzelmeimet az angyali arc mögé, adva egy lehetőséget a lánynak, hogy ejtse a témát. Többek között azért is, mert így jobban eltudtam rejteni természetemet, mintha egyenesen válaszoltam volna arra, ami után kíváncsiskodott. - Valahol biztos azt is értékelik, hogy nem hagyok csak úgy magára egy hölgyet - feleltem végül, hogy a végén még hozzá is hümmögtem az elégedettségtől, hogy milyen frappánsan megfogalmaztam azt az egyszerű tényt, hogy őt jelenleg érdekesebbnek tartom, mint néhány nyomorult problémázását egy kis pakolást illetően. Ráadásul mindezt úgy, hogy véletlenül se én tűnjek itt a hálátlanabbik félnek, megkörnyézezve azt, hogy kifejezetten a lányban ébresszem fel ezen érzelmeket, ugyanis jómagam ezekre képtelen voltam.
Mikor felfedtem egyszerű kis hazugságomat nem lepett volna meg, ha újra befeszült volna a közeledéstől, így csak nagyobbra nyílt szemekkel figyeltem pozitív hozzáállását, ezért úgy döntöttem ide illene egy kényelmetlennek tűnő elfojtott nevetés részemről, hogy emberibbnek tűnjek. - Remélem nem haragszol - vigyorodtam el, számára valószínűleg úgy, mint aki épp valami kis közös huncutságra készül, viszont akik elég ideje ismernek igencsak testközelből, azoknak valószínűleg egyértelműen feltűnnének a gonosz örömöm jelei. Egyébként ezt a kis szófordulatot akkor alkalmaztam leginkább, mikor valakinek igyekeztem a közelébe férkőzni úgy, hogy inkább igényelje a társaságomat, semmint rá kelljen erőszakolnom magam. Vannak esetek, amikor nem csak úgy szimplán érdekel egy személy, mint a lány, hanem ténylegesen prédát látok benne... Akkor kevesebb a köret, amit a főfogás, azaz magam mellé szolgálok. Mivel kezét továbbra sem szakította el az enyémtől, én továbbra sem vesződtem azzal, hogy elengedjem, hanem ehellyett inkább annak elemzésével foglalkoztam. Határoztottan melegebbnek tűnt testhőmérséklete, mint az enyém, de nem volt forró sem, ami a magas vérnyomásos panaszok közé tartozna, így azt végleg elvetettem, inkább az izzadást véve figyelembe ténylegesen megmaradtam az izgalmi állapotnál.
Aztán elkezdett végre csicseregni, és valóban meg is lepett, hogy mennyire impulzív tud lenni, ami engem kifejezetten lenyűgözött egy ennyire ingerszegény helyen, ahol a legtöbb izgalom abban rejlik, ha meghallgathatom a legújabb kisállat csonkításos történetét Lazarusnak, így kifejezetten felüdített a lány. Türelmesen végighallgattam hát, mire én is szóhoz jutottam, de addigra ismét teljes fényében tündökölt hideg szemeim fényének ragyogása, melyet csak akkor lehet előidézni, ha tényleg olyasmiről volt szó, ami érdekelt. - Akkor a becézést ki kell érdemelni - pillantottam rá kedveskedő arckifejezésemmel, csak hogy azért tiztázhassam, hogy mire édemes odafigyelnem a jövőben, meg mire nem. Mikor aztán viszont érdeklődött arról, hogy engem esetleg szoktak-e becézni, majdnem elengedtem egy gonosz vigyort felé, egy "Hogy engem, na ne nevettess" társaságában, de időben kapcsoltam, hogy ne látszon rajtam, hogy sikerült megnevettetnie, de nem az aranyos verzióban... Elvégre ezen nem azért szórakoztam jót, mert kedvesnek találtam volna, hanem mert a dolog körülményeibe gondoltam bele, hogy miért nem becéznek. Így hogy inkább benne se fogalmazódjon meg ez a kérdés valami elterelő módszerrel együtt adtam elő a dolgot. - Nem igazán rendelkezem vele, de ha gondolod... Változtathatsz rajta - ajánlottam fel neki, hogy használhassa fantáziáját, és ne olyasmi miatt, ami engem rosszabb színben tüntetne fel, így is kitudja mit tud vagy mit nem.
Majd ezután jött az újabb hosszadalmas fecsegés, ami egy számonkéréssel kezdődött, de nagyjából arra sem volt szükség, hogy válaszoljak rá, hiszen kifejezetten jól megbeszélte magával a dolgokat, és kellett azért bőven koncentráció is ahhoz, hogy követni tudjam, majd mikor a végéhez ért, és úgy tűnt nem fűzne hozzá már több információt, egyszerűen csak felnevettem. Nem tudnám megmagyarázni, hogy mi volt az a pont, ahonnan ennyire szórakoztatóvá vált a dolog, de már képtelen voltam magamban tartani, majd aztán amilyen hirtelen kezdtem is neki, olyan hamar abba is hagytam a tevékenységet, továbbra is mosollyal a képemen. - Nem igazán élek a szokásoknak - mondtam ki végül őszintén, de azt inkább nem tettem hozzá, hogy illedelmesnek mondható meg végképp nem vagyok. - Nem lehetnek valami szerető barátaid ezek szerint - mondtam neki, tettetett szomorúsággal az arcomon, hogy úgy tűnjön együttérzek, vagy méltatlankodom helyzetén. Pedig valójában kifejezetten örültem ennek, hiszen ha ez így van, akkor nem kell túl sok ember előtt játszanom az agyam ezek után. |
-Három pontosan elegendő lesz.-istenem, ha tudnád, mekkor duranás lesz. Bomba egy labdából. Még mindig zseniálisnak tartom... Kicsit talán irigy is vagyok, hogy nem nekem jutott az eszembe.
Bevallom, meglepődtem, hogy ilyen kedvesen fordult felém a 'kegyetlen'-nek tartott személy, a meglepődésem egy pillanatra el is illant, mikor a megdermedt társa felé fordult és hozzászólt. Na igen, ez az akit olykor emlegetnek.
-Nem kellene segítened neki inkább?-érdeklődtem kissé szemtelen hangnemben, követve a másik útját amíg el nem tűnt.:-Biztosan jobban értékelte volna.-elvégre nekem akkor is idebent kellett volna maradnom, ha ő először elteszi a felszerelését és csak azután jön hozzám. Igazából elbújni sem tudtam volna hova. Tudtommal nem tudok láthatatlanná válni, igaz pá napja majdnem sikerült, mikor Aaron nem talált engem... Igaz csupán átvitt értelemben váltam azzá, de akkor is mókás volt, főleg miután megtalált engem, és kiderült, hogy Gab mennyire idegeskedett miattam. Máskor is csináltam már ilyet,sőt, egész kicsi koromban mindig én voltam a legjobb bújócskázó, mert midnig olyan búvóhelyekre gondoltam amire senki más. Aztán ezt a 'képességet' később is alkalmaztam, főleg mikor szükségem volt egy kis magányra. Néha jól jön ha az ember egyedül marad a gondolataival, kiszellőzteti a fejét és zenét hallgat. Nekem sokszor még az éneklés is segít. A tesőóm s Gab valamiért nem repdesnek az örömtől, mikor éppen olyanom van, hogy egyedül lennék, mert félnek, hogy bajba keveredek. Az igaz, hogy általában a baj talál rám és nem fordítva, de legtöbbször akkkor is fölöslegesnek tartom az aggódásukat.
-Tudtam-vigyorodtam el egy pillanat erejéig diadalittasan. A bemutatkozást követően egy röpke pillanatra a kezünkre néztem. Kezével továbbra is kitartóan tartotta a testnevelés órán való mozgástól kissé megduzzadt kezem. Nagy kezében kissé elveszettnek tűnt az enyém. Valamiért nem teljesen illett bele viszont, és ez nem igazán tetszett. Jó, talán nem is volt olyan röpke pillanat a kezünk tanulmányozása, de azt hiszem hamar észbe kaptam, és visszaemeltem rá a tekintetem.:-Páran Amának becéznek, az kicsit talán jelzi, hogy jóba vagyunk...-egy pillanatra elgondolkodtam.:-Maximilan...-ízlelgettem kicsit a nevét:-Neked van beceneved?-érdeklődtem eleresztve egy szélesebb mosolyt.:-Egyébként meg miért is érdeklődsz afelől, hogy hogyan szeretem ha szólítanak? Mondjuk igaz is, megeshet, hogy valamifél írtózatosan illedelmes faszság... khm... izé... butaság... illetve nem is butaság, szóval, érted. Nem, nem érted, lesüt rólad, hogy nem érted. Mindjárt eszembe jut a megfelelő szó...-egy pillanatra elhallgattam, aztán eszembe jutott a keresett kifejezés:-Szokás. Bocsi, csak nem igazán vagyok hozzászokva, hogy valakit rögtön ennyire érdekel én mit szeretek.-mosolyogtam kínosan, kissé elpirulva. Többször kéne gondolkodnom mielőtt beszélni kezdek. De végül is úgy voltam vele, hogy a helyzet ennél kínosabb úgysem lehet már.
Gratulálok, Ama! Most aztán bemutatkoztál... |
Kifejezetten jó nap volt a mai, viszont arra sosem számítottam volna, hogy ez talán még jobban fokozódni fog. Ilyen nagyszerű környezetben összefutni ezzel a lánnyal, nem gondoltam volna, hogy ez véletlenül is előfordulhat, sokkal inkább az állt szándékomban, hogy tudatosan alakítok ki egy ennyire... Megfelelő környezetet. Nem volt kedvem a felhajtáshoz, vagy hogy sokan késztetést érezzenek az érdeklődés iránt, hogy mégis miért környékezek én meg akarámit is, és hiába emeltem volna magasba kezeimet mondván, hogy most pont nincs is szörnyű hátsószándékom, mégis ki hitt volna nekem? Talán még Lazarus sem. Bár azt bevallom nem teljes jóindulattal találom szinpatikusnak, vagy ez egy teljesen véletlenszerű dolog, hogy szívesen felvenném vele a kapcsolatot, de ez nem az a hétköznapi érdeklődésem volt, ahol csak az lebegett a szemem előtt, hogy egy újabb összezúzásra váró lélek, aki a karmaim közé keveredett. Egy gyors mozdulattal tehát le is passzoltam a holmim, nem érdekelve, hogy a védőfelszerelésem egy darabja így a földön kötött ki, csak a lányra koncentráltam, és annak összes rezzenésére. Elemeztem mozdulatait és figyeltem a viselkedését, amelyből arra következtettem, hogy elsősorban nem a tény ijesztette meg, hogy ÉN környékeztem meg, hanem elve az, hogy valaki rábukkant. Legalábbis eleinte a lebukástól biztosan jobban tartott, mivel azt már nem tudtam biztosan felmérni, hogy vajon fokozódott-e izgalmi állapota mikor végre szembefordult velem, tyúkanyó módjára vigyázva szerzeményeire. Végigmérve arcát még sikerült elkapnom a pillanatot, ahogy visszahúzta nyelvét ajkai mögé. Erre csak egyik szemöldökömet enyhén felfontam, miközben mosolyra húzott ajkaimat egy másodpercre összébb préseltem, amolyan " Láttalak ám" stílusban, de közel sem fenyegető magatartással. Bár mondjuk kinek mi fenyegető, tapasztalataim szerint minél többet szenvedett már egy egyén, annál jobban fog tartani mindentől. Persze ez csak akkor érhető el, ha az említettnek nem egyszer és nem rövid időre léptük át azt a bizonyos tűréshatárát. Hiszen ha fokozatosan haladunk, gyakran ellenkezést és erősödést tapasztalhatunk, pont mint a nemesfémek megmunkálásánál. Az első hevítések és ütések után csak egyre szívósabbá válik az anyag, de ha túl sokáig folytatjuk a kis tortúrát, egyre jobban hanyatlik majd a minőség, míg teljesen használhatatlanná nem válik.
Válaszára nem szóltam, csak ismét szemügyre vettem a kezében szorongatott holmikat, majd pillantásommal ismét visszatértem a lány arcához. Reméltem, hogy az óvatos vigyorom, mely közben kissé hátra billent a fejem, elárulta számára, hogy érdekesnek találom a mennyiséget, de hogy ebben biztosra is menjek egy rövid szünet után, mint aki épp arra várt volna, hogy befejezi a gyűjtögető körutat megjegyeztem - És három elég is lesz? - érdeklődtem mit sem sejtő hangnemmel, jeges szemeimmel tekintete után fürkészve, csak hogy szóval tartsam, majd vállam felett hátra nézve még visszaszóltam a kérdőtekintettel vizslató sóbálvánnyá vált srácra. - Nyugodtan menj csak előre a holmikkal - magyaráztam, egy kicsit sem idegeskedve azon, hogy nem hogy nem kértem, hogy segítsen nekem, hanem kifejezetten utasítottam. Ez alatt persze hangom sokkal kevésbé csengett barátságosan, és arcom is komollyá változott, ahogy figyeltem ajkát idegesen beharapó fiút felkapni a leejtett alkarvédőmet. Talán dühös is lehetett, mert azért még hozzátette, hogy ezért jövök neki eggyel. Az elég lesz vajon, ha ezért nem hányom kardélre? - Ha legközelebb kesztyűs kézzel bánok majd veled vívás közben az megfelel? - kérdeztem gonoszul villantva felé hófehér fogsoromat, visszapasszolva a feladóhoz az égetést, majd ahogy eltűnt az egyik ajtó mögött, visszafordítottam tekintetemet a lány felé.
Mikor kifejezte aggályait ismeretségünk megléte felöl, csak továbbra is bűbájos mosollyal bámultam rá, kicsit oldalra is dőlve, ahogy lehajtotta fejét, megpróbálva ragaszkodni a szemkontaktushoz, amit ezzel a mozdulatával a lány meg is szakított, és ami engem nem kifejezetten tett boldoggá. A pillanatnyi várakozás alatt azonban feszültebbé is váltam, továbbra is ragaszkodva a bemutatkozásomhoz, és ahhoz, hogy megtudjam a nevét. Már erősen agyaltam, hogy mégis milyen módszerrel tudnám a leggyorsabban és legfájdalommentesebben rávenni, hogy ennyit áruljon el nekem, valahogy a hirtelen tomboláson kívül semmi más nem ugrott be. Tehát nem is csoda ha előntött az elégedettség, ahogy végre ráfogott a kezemre, igaz végtelenül bizonytalanul, de ráfogott, eloszlatva ezzel egy pillanat alatt az összes frusztrációmat. - Nagyon örülök Amanda, és valóban nem volt közös óránk - mondtam, továbbra is fogva kezét, persze nem erősen, mert nem eltörni akartam végtagját, hanem csak tartani, ami ő nem szakítja meg az érintkezést, elkezdve felmérni tűrőhatárait. - Valójában azt akartam kideríteni, hogy hogy szereted, ha szólítanak - magyaráztam továbbra is bűbájos mosollyal arcomon, ritkán pislogva, megadva neki a lehetőséget, hogy a hívására alkalmas új opciót felajánlhasson, ha esetleg lenne olyan beceneve, amit jobban kedvel. |
Figyelmesen körbejátam a szertár zegzugait, de természetesen csak a legvégén találtam meg a kislabdákat. Igazából rá is csodákoztam hogy mennyi tornaszere is van az akadémiának, mondjuk ez nem meglepő, ha a tanulók létszámát nézzük. Problémába akkor ütköztem, mikor felmértem a helyzetet: a kislabdák nem voltak olyan magasan, viszont egész a falnál voltak ami megnehezítette a dolgom. Nyújtózkodni kezdtem, lábujjhegyre álltam és úgy próbáltam elérni őket. Ahogy a kezem hozzáért az első labdához óvatosan a polc szélére húztam, majd a tenyerembe zártam és egy kicsit tanulmányoztam. Tekintetem hamar elszakítottam a barna bőrrel bevont tornaszertől, és máris nyúltam a másodikért, aztán a harmadikért. Az utolsó darab azonban nehezebb kihívásnak tűnt, ugyanis mégjobban kellett nyújtózkodnom hozzá. Még a derekamnál a nadrágomba tűrt póló felcsúszott erőlködésem közben. A koncentrálástól nyelvem hegyét is kidugtam a számból, aztán abban a pillanatban, hogy sikeresen hozzáértem az utolsó darabhoz, kinyílt a szertár ajtaja. A váratlan hangtól kissé megugrottam, nem mellesleg a nyelvemre is ráharaptam, de ez jól jött végül is, mert a markomban tudhattam végre a labdát. Hogy mennyire jól jönne ilyenkor egy képesség ami lehetővé tenné nekem, hogy lekicsinyítsem a tárgyakat! Szemem sarkából láttam, hogy két srác az, és nagyot nyeltem, ahogy egy pillanatnyi ledermettség után a labdát szorongató kezemet elemeltem a polctól és a mellkasom elé helyeztem. Kissé összerezdültem, mikor valami a földre esett, és hallottam a közelgő lépéseket, de próbáltam úgy tenni, mint aki még keres valamit az előtte lévő polcon.
Hátha nem ide jön, hátha nem ide jön, hátha...
A francba, idejött.
Barátságos hangon szólított meg, de kérdésére több okból kifolyólag sem tudtam azonnal válaszolni. Először is, elmondhatatlanul be voltam tojva, másodszor meg, a nyelvem még mindig fájt. Nem vészesen, de azért gondolom nem kell taglalnom micsoda kellemetlen érzés is lehet. Óvatosan felé fordítottam a fejem, és mikor rájöttem, hogy nyelvem hegye még mindig ki van dugva, enyhe pír kíséretében visszahúztam a számba, mintha mi sem történt volna. Egész testemmel felé fordultam, majd felnéztem, mivel magasabb volt nálam. Végigmértem az arcát, ahogyan válaszoltam:
-Kislabdákért jöttem. -válaszoltam meglepettségemhez képest egész magabiztos hangon. Ezzel végül is féligazságot mondtam neki, hiszen azokért jöttem, csak hát nem azért mert a tanár megkért rá, sőt kifejezetten azzal a céllal, hogy ellopjam őket.
A fiút pedig azonnal felismertem. Maximilian Phoebus, a kitudja hány éves nem is fiú, sokkal inkább férfi, akivel, jól tudjuk Aronnal, hogy nem lenne csupa móka kikezdeni.
Nehogy kigyere, még itt vagyunk a közelben. Istenem, ez az ember rengeteget beszél...
A testvérem figyelmeztetése nem segítette a helyzeten. Ezek szerint kénytelen leszek itt maradni még vele. Lehet, hogy tök jófej, de azért mégsem kéne falra festeni az ördögöt, azzal, hogy valamit teszünk ellene. Akármennyire is meggondolatlannak tűnnek olykor a hülyéskedéseink a testvéremmel, és néha-néha egy két "szövetségessel", azért tudjuk, hogy kikkel lehet viccelődni. Nos, vele nem.
Következő kérdésénél, elkaptam róla tekintetem és megigazítottam a kezemben a labdákat. Nagyot nyeltem és kimondtam az első dolgot ami az eszembe jutott:
-Igazság szerint nem rémlik, hogy lett volna közös óránk...-mondtam szelíden, miközben a tornacipőm orrát vizslattam. Hosszúra nőtt babahajamat a füle mögé tűrtem, ugyanis sosem marad meg a helyén ha összefogom a hajam, a mozdulat közben pedig feltűnt, hogy barátságos mosollyal az arcán nyújtja a kezét. Kézfejétől az arcág végigvezettem a tekintetem, aztán a labdákat bal kezemmel a hasamhoz szorítottam nehogy elejtsem őket, míg jobbommal megérintettem a kezét. Egy pillanatig tétováztam, talán már azt hihette, el sem árulom a nevem, aztán hirtelen mintha minden bátorságom visszatért volna, viszonoztam a barátságos mosolyt:-Amanda. |
Ez egyetlen dolog, ami alapvetően jól volt kitalálva ebben az átkozott kócerájban, az az volt, hogy figyelembe vették a korhatáros dolgokat. Ez alatt persze az értem főként, hogy az "idősebb" vagy esetleg életben még némelyik tanárnál is jóval tapasztaltabb diákoknak biztosítottak egy személyreszabott tanítási rendszert. Főleg mivel sokan nem is azért tettük be ide a lábunkat, hogy tovább tanuljunk, vagy legyen legalább egy közép iskolai végzettségünk... Ezeket ha nagyon szükséges amúgy is könnyen meg tudom venni az internet legmélyebb bugyraiban kutakodva. A többiek meg hogy hogy oldják meg ezeket a problémáikat az rohadtul nem érdekel, de ha valaki annyira életképtelen ezen a földön, hogy az emberek szabályait legyen kénytelen követni... Nos az igazán szánnivaló. És mivel nekem ezekre a problémákra volt alternatívám, így nem is igazán törtem magam, hogy bármi olyasmivel foglalkozzak, ami nem érdekel, vagy amiben ne lennék kiemelkedően jó. A történelem például a második kategória, az órákra fogalmazzunk úgy, hogy ritkán járok be, dolgozatot sosem irat velem a tanár, miután egyszer vissza adtam neki egy teszt lapot belejavítva a kérdéseibe. Egy kicsit nehezen érintette, hogy szembesítettem a sok marhaságaival, így hogy kerülje az ilyen kínos szituációkat, inkább délután elkér a dilidokitól, ezzel engem is ösztönözve arra, hogy tiszteletemet tegyem a kis beszélgetésen, ami után többnyire kérdés nélkül megadja az ötöst. Egyébként a két elfoglaltság között nem sok különbség van, az iskola pszichológus is a múltamról faggat, meg a történelem tanárt is az érdekli, hogy ha jelen voltam mit láttam, vagy ha nem voltam jelen mit érzékeltem a dolgokból. Az első variáció az, amiről egyébként boldogan mesélek ha kérik, mert ha én valahol felbukkantam, ott általában nem a békesség uralkodott. A második meg inkább unalmas volt, mert engem kurvára nem érdekelt a két nyomásos földművelés kialakulása, vagy a nagy földrajzi felfedezéses faszságok. Na jó, azért volt vicces része is Amerika felfedezésében... Például az indián holokauszt, ami nagyobb volt a zsidókénál, csak ugye akiket kiírtottak már, azok nem tudnak se reklamálni, se pénzzel pumpolni a saját ügyüket, így erről sokkal kevesebb szó esik. Pedig legalább annyira érdekes ez is.
Egyébként visszatérve a tantárgyaimra, például a csoporttársaimon kívül nagyon kevesen tudják, hogy anatómiai lángelme vagyok, és ez a tárgy egyike azoknak, amiken tisztességesen végig is ülök. Na nem azért, mert tudnak sok újat mondani, de nem akarom, hogy ezen tudásom megkopjon. A legviccesebb mégis az, amikor meglepetten megdicsérnek, hogy ki se néznék belőlem, hogy ilyen komolyan is tudok venni valamit. Egy egyszerű, "És vajon ez miért lehet így?" kérdést követően, valamint egy sátáni vigyor után, már mindjárt nem is tűnik senkinek olyan megbecsülendőnek a törekvésem. De még annak ellenére is, hogy ez olyan témakör, ami igazán érdekel, és jó is vagyok benne, akkor sem tudom élvezni, mert semmi konkrét nem történik benne, de ez az óráim többségével így is van, egyet leszámítva. A vívást. Na ez az, amit élvezek is, és nem csak szimplán jó vagyok benne. Egyedi technikám volt kardforgatásból, mellyel egy hagyományos ember nem lenne képes tartani a tempót, de egy gyakrolatlan természetfeletti sem. A stílusom kiforrott volt, és mivel nem az Olimposzon, meg az Alvilágban láttam csak erősebb ellenfeleket, így igazi harcokban is volt már részem, ezeknek nagyrésze pedig élet-halál párbaj volt. Az első alkalmommal egyébként, mikor a felmérést végezte az oktatónk még őt is sikerült meglepnem, és találatot bevinnem. Egy egyenes és tiszta vágás, mely bárkit egy pillanat alatt kizsigerelt volna. Ez van, amikor senki nem számít arra, hogy a kétkezes kardot nem rendeltetés szerűen használják, hanem egy másfélkezes technikával. Azóta persze már kevésbé járnak csodámra, de még mind a mai napig képes vagyok megizzasztani ellenfeleimet a pályán.
Vigyorogva néztem a szokásos vivópartneremre ma is, ahogy éreztem, hogy a gernicem mentén végig folyt egy izzadtság csepp a rengeteg testmozgástól. Joseph már nem volt ilyen szerencsés, és ő szinte tocsogott a saját levében, mikor felajánlotta, hogy ma már épp eléggé kihajtottam, akár mehetnénk is átöltözni és lepakolni a cuccainkat. Éppen nagyon kegyes hangulatomban talált, így hozzám képest gyorsan bele is mentem, hogy szabaddá tegyük magunkat, és az öltözőben levethessük a felszereléseinket. Ezután persze még a raktárba is el kellett látogatnunk, hogy mindent a helyére tegyünk, amit meglehetősen szigorúan vettem, elvégre ez olyasmi volt, amiben nyugodtan kiteljesedhettem, még akkor is, ha nem használhattam imádott pengémet, hanem egy szánalmas kis fa játékszerrel kellett a kardozósdit gyakarolni. Szótlanul fordultunk be a raktárba hát, számbavéve a lehetőségeket, amikkel elüthetem az időmet mára, azonban az ajtóban megtorpantam, magamra vonva ezzel Joseph kérdő tekintetét, melyre nekem eszem ágában sem volt válaszolni, csak egyenesen előre meredtem, mint mikor a ragadozó kiszemeli prédáját, le sem véve a szemem a látványról. Már láttam párszor a folyosókon egy hozzá küllemben igencsak hasonlatos sráccal járkálni, és bevallom szívesen időzött rajta tekintetem ezelőtt is, de közelről kifejezetten másnak éreztem a helyzetet. A félkezembe tartott vacakká avanzsált felszerelésemet egy nemes mozdulattal a mellettem lévő továbbra is értetlen srác kezébe nyomtam, sajátjai közé, nem foglalkozva azzal, ha elejtett bármit is.
Egy barátságos mosoly terült el arcomon, ahogy közelebb léptem a lányhoz, szemem jegében pedig minden bizonnyal, valami különös fény csilloghatott, ahogy figyelmemet teljesen az izgatottságnak szenteltem. - Mit csinálsz? - kérdeztem barátságosan, és közvetlen nyitottsággal bármilyen ostoba indokra, amit csak szem rebbenés nélkül a szemembe lenne képes hazudni, hiszen egy biztos. Ő bizony most tilosban jár. Ismerem a testnevelés órákat, azt is, hogy milyen "egyenviseletet" követelnek a diákoktól, ami tulajdonképp az ő bőrét, az Ő szép sötét bőrét fedte. Tudtam, hogy az óra végén már nem kérhet új vackokat a tanár valami "mutatvány" végrehajtásához, ahogy ilyen korán sem fogja elengedni őket, egyetlen egy emberre hárítva a használt felszerelések elpakolását, főleg nem egy gyenge és ily törékeny lányra. - Mi ismerjük egymást igaz? - kíváncsikodtamtovább, nem foglalkozva azzal, ha esetleg feltartom. - Tavaly együtt volt történelmünk, nem tudom emélkszel-e, én Maximilian vagyok - magyaráztam tovább a kis hazugságaimat, tudván, hogy mind csak most találtam ki, felé nyújtva kezemet egy barátságos kis kézfogásra, megragyogtatva ezzel asszociatív személyiség zavarom legcsodálatosabb oldalát. Egyébként fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán tavaly már az Akadémián volt-e, vagy hogy kicsoda, micsoda, csak abban voltam biztos, hogy tudni akarom a nevét. |
Igazából utálatos dolog ez a testnevelés óra. Persze én személy szerint szeretem, mert végre nem szólnak rám, ha megmozdulok, de ha jobban megnézem látható, hogy igazából arról szól az egész, hogy egy tanár hajtja a gyerekeket, mint a börtönben vagy nem is tudom hol, mert igazából egy börtönben sem ilyen pontosan, szóval na. Voltam már börtönben. Persze nem azért mert büntetett... hivatalosan büntetett előéletű vagyok, hanem mert mikor annak idején jártunk normálisan normális iskolában egyszer elvittek minket egy látogatásra. Azt hiszem akkor az egyszer Aaronnal fegyelmezetten viselkedtünk. Mondjuk a tesóm amúgy is fegyelmezett, inkább én vagyok a szeleburdi kettők közül...
Tehát. Testnevelés óra.
Lehet jobban élveztünk volna egy kis röplabdát.Az egy tök izgalmas labdasport. Vagy kosarazhattunk volna. Ezek közül eddig egyet sem csináltunk testnevelés órán. Kosarazni is csak az udvaron szoktunk néha, legtöbbször inkább egyedül, néha Aaronnal vagy nagyon ritkán Gabbel, a saját labdámmal. Röpizni meg egyszer röpiztünk csak, de akkor sem az iskolában, hanem a tengerparton. Azt mondták csalás volt a szárnyaimat használni a leütéshez, és mikor az egyik srác bevédett, akkor elindult a természetfölötti röpimeccs. Izgalmas volt, meg kellene ismételnünk valamikor...
Éppen elbambulva néztem magam elé ezen szép emléken gondolkozva mikor Aaon hangját hallottam meg a fejemben:
Mehetsz.
Sokszor csinálok bajt, de ha már egyszer csintalanságot tervezek, az tökéletesen meg van tervezve. Szerencsére ezekben a testvérem is segítségemre van, így mikor meghallottam a fejemben a bűvös jelszót, ördögi vigyorral az arcomon kezdtem araszolni a szertár felé. Az ötlet, miszerint készítsünk csillámporos-robbanó kislabdákat történetesen nem tőlem jött, és nem is a tesómtól, hanem Aaron egyik haverjától, aki el is tudta készíteni őket, nekünk csak a kislabdákat kellett megszerezni, és honnan máshonnan tudnánk megszerezni, mint mondjuk a szertárból? A labdákat utána szabadon használhatjuk fel, bár kísérleti alanynak először csak háromra van szükség. Egy nekem, egy Aaronnak, egy pedig a srácnak. Remélem nem a tanári szobába szánja a bombát.
Így történt tehát, hogy az óra vége előtt pár perccel megkaptam a jelet, és beslisszoltam a szertárba. Aaron meg majd szépen elintézi, hogy a tanár ne legyen bent mikor kijövök, lelépek a labdákkal és pár napon belül kapunk három bombát. Egyszerű.
Már csak azért fog eltartani egy kicsit tovább mert bár a szertár szép és rendezett, fogalmam sincs, hogy hol vannak a kislabdák....
|
Maximilian Phoebus & Amanda O'Dimm |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
