|
Témaindító hozzászólás
|
2019.01.07. 11:07 - |
Lazarus Ares Bale & Sofia Scarlett Upton & Grandlyn Keller |
[12-1]
 Nem igazán voltam odáig az elbűvölő válaszától, meg az ingerülségtől ahogy reagált. Mondok én is ez vagyok, csak pepitában, és nálam nem kell attól tartani, hogy a következő pillanatban ki is nyírom az illetőt, aki rámförmed, még úgy is, hogy a hangja kísértetiesen békésnek tűnt. Szóval inkább nem kommentáltam az egészet, és csak a lelkesedésem csappant meg látványosan. Mondjuk ez nem egyenlő azzal, hogy ettől már kevésbé tetszett a rajz. Szerettem az ilyen disturbing shit dolgokat, és itt a lelki sötéttségem ki is múlt, de azt hiszem ennek nem ebben a társaságban fogok hangot adni. Inkább csak egy kósza pillantást váltottam Grandlyn-el, miközben visszafordultam az asztalomhoz, hogy ne kelljen szarrá áztatnom a kézizzadással a rajzot. Így legalább arra is volt alkalmam, hogy elhúzzam a számat a következő szívmelengető kérdéseire. Lehet hogy nem csak a számat kéne elhúznom, hanem a belemet is, így a markomba zártam telefonomat, ahogy elrúgaszkodva ismét szembefordultam velük. Úgy látszik több illem szorult belém, mint félelem, meg így legalább egymásra tudtunk nézni, amíg megkaptam az engedélyem a kisajátításra. Nem mintha lett volna más opció, de ezt sem szükséges meg érdemes bemondatni a sulirádióba.
Lopva a kezemben lévő mobilra lestem, hogy nem írt-e valaki így, hogy elérhető állapotba kerültem. Sajnálatomra a legtöbb barátom, akivel szívesen töltöttem az időmet, vagy a házijával foglalkozhatott, vagy már rég csinálnak valamit nélkülem. Pedig jelenleg nem volt épp szűk a halmaz, hogy kire érnék rá szívesen, még a kínos hallgatásban is konfortosabban éreztem volna magam Mich-el, mint az iskola "balhésával". Ami engem illetett, nekem mindig az volt az érzésem, hogy nagy könnyelműség egy ilyen enyhe jelzővel illetni a Lazarus kaliberű személyeket. De legalább nem voltak olyan sokan. Nem gyakori, hogy valaki fogja és a folyosó közepén rituálisan kettémetsz egy nyulat, legalábbis ha igazak a pletykák. Lolitha legalábbis még nem írt róla, és már a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy nem biztos, hogy minden csak olyan légbőlkapott idiótaság, ami odakerül.
Mikor aztán feltette... Hát nem túl hétköznapi kérdését, én csak a homlokomat tudtam ráncolni, mikor Grandlyn még előttem rávágta epével fűszerezett válaszát, így én gyorsan szét is néztem, hogy esetleg nincs-e még olyan egyén a szobában, akinek érkezését nem vettem észre. - Nem akarom megsérteni az érzéseidet, - már ha vannak - de nekem nem tűnsz a meleg vagy biszexuális kategóriának - feleltem rosszallóan felvonva az egyik szemöldökömet. Az előzetes elnézés egyébként főleg annak szólt, hogy alapvetően Mich sem tűnt annak, aztán ki tudja nála is a helyzet. - Mármint az előbb még gondod akadt a nemihovatartozásommal, nem éreznéd furán magad? - kérdeztem, hátamat a székem támlájának vetve, miközben összefontam magam előtt karjaimat.
Ha elég bátor lettem volna, szívesen rávágtam volna, hogy a csatlakozás nélkül lehet róla szó, de inkább nem húzogattam az oroszlán bajszát, és kilépve a papucsomból igyekeztem a padló hidegségét kihasználva lehűteni magam a talpamon keresztül. Nem akarom megtundi, hogy a szexuális érdeklődésén kívül érdekli-e az erőszakolás, ha igen, ha nem. Arról nem is beszélve, hogy ettől kedvezőbb ajánlatot is utasítottam már vissza. Lehet hogy viccelődtem már ilyesmivel magam is, de komolyan sosem akarnák hármasozni, sem két fiúval, sem egy másik lánnyal az ágyban. A két fasz soknak tűnt, a fél meg kevésnek, úgy tűnik én már csak ilyen maradi lettem. És ebben a pillanatban meg is rezdült a kezemben telefonom.
Egy pillanatra csak riadtan néztem farkasszemet a jelenlévőkkel, majd fuck my life módon inkább szartam bele, hogy zavarja-e őket, és megnyitottam az üzenetet. A kedvenc kémia padtársam érdeklődött afelől, hogy lenne-e kedvem vele együtt szenvedni a könyvtárban. Mármint ő szenvedne, én meg tudnék neki segíteni. Ez van ha az ember jobban érzi magát a könyvek között, mint az átlag. És egy édeshármas Golding-al máris jobbnak tűnt, mint a jelenlévőkkel. Vele egy kicsit közelebb álltunk egymáshoz, mint például Lazarussal, és a barátnőm nem volt a szobatársam, hogy aztán még pár évig kínosan kerülgessük egymást. - Na hát - pattantam fel ültömből, miközben elküldtem a "máris ott vagyok" üzenetet. - Nekem közbe jött valami - bólogattam, hogy egy icsit határozottabnak tűnjek. - Majd máskor megbeszéljük ezt a hármast - szaladt ki a számon, hogy aztán még mielőtt bárki is tudjon reagálni valamit esetlenül integessek párat, és kimeneküljek a saját szobámból.
* Scar off * |
 Lustán fürkésztem feltartott kezét. Időnként éreztem úgy, hogy nem ugyanazt a csatornát nézzük, és hogy hiába tud beférkőzni a gondolataim közé, akkor sem képes kitalálni mire gondolok. Tízből ha egyszer tettem megjegyzést arra, amit csinált, főleg mert nem érdekelt, hogy éppen kinek a beleit rángatja ki az orrán keresztül, még akkor sem, ha éppen az orrom előtt tette. Ha valamiért mégis eszembe jutott nyígni, az csak és kizárólag fontos dolog lehetett, ha számára nem is, hát számomra mindenképpen. Szóval, kicsit sem hiányzott egy meggrillezett szobatárs, vagy egy kiégetett szoba.
- Én mindig… - vagy leginkább sohasem. Ha az érdektelenségnek szobrot állítanának, tuti én feszítenék rajta. Azonban aggódtam annyira Scar lelki egészségéért, hogy mégis inkább szemrevételezzem a lapot a szimpla postázása helyett. Igazándiból azt hittem, valami groteszk műalkotás fog rajta helyet kapni, nem pedig egy, a lányról és környezetéről megrajzolt mű, ez engem is meglepetésként ért. A maga módján egészen szépnek, s csak egy hangyányit találtam nyomasztónak.
Mondjuk a fura reakciók másik felét meg drága szobatársam adta, aki teljesen el volt ájulva a rajztól. Annyira lelkes lett, hogy még örültem is neki, hogy megnéztem, mielőtt odaadtam volna neki, mert ez már biztos piszkálta volna a kíváncsiságom. Így azonban csak nyugisan figyeltem kettejüket.
Ezt megunva kényelmesen eldőltem az ágyamon, futólag Orthus felé pillantva. - Őt nem rajzolod le? - érdeklődtem meg Lazarustól, hamár úgyis éppen alkotókedvében volt, tőle szokatlan módon. Biztosra vettem, hogy Orthusról kimondottan izgalmas képeket lehetne papírra vinni, aminek legtöbbje teljes mértékben megfelelne az ízlésének. Ha rám nézett a kérdésre, akkor a kutyus felé böktem, hogy biztosan tudja, kire gondolok.
- Ja, persze - jegyeztem meg halálos nyugalommal, teljesen mozdulatlanul. Fel sem merült bennem, hogy komolyan gondolná amit mond. Eléggé furcsa kontrasztott alkotott volna, ha mégis, márcsak azért is, mert Scart fiúnak nézte - lehet csak gúnyolódásként, de akkor is furcsa volna -, ő nem volt olyan, aki kicsit is érdeklődne a saját neme iránt. Ráadásul mi ketten elég sok időt töltöttünk együtt, ami alatt semmi érdeklődést sem mutatott irántam ilyen szempontból, ezért úgy véltem, nem tart vonzónak, ez pedig számomra teljes mértékben meg is felelt. Emellett pedig a - rossz hírneve ide, vagy oda - szinte az ajtaja előtt verekedtek a lányok a kegyeiért, akik minden bizonnyal bármit megtettek volna, hogy bejuthassanak az ágyába. Ugyan biztosra vettem, hogy nagyon élvezi, ha a képességével győzhet meg másokat arról, hogy az tegyék, amit ő akar, esetemben nem lett volna értelme a dolognak - mert szimplán nem érdekelt a szex -, és eddig Scarról se azt szűrtem le, hogy túlzottan sokszor bújna ágyba másokkal. Jó, ez alapján igen valószínűtlen, hogy bármelyikünk is kényszer nélkül az ágyában végezné. Persze azt nem tudhattam, Scar hogyan vélekedik erről. |
 A nevem hallatán csak feltartottam Grandlyn felé a mutatóujjamat, hogy várjon. Tudtam, hogy úgyis csak a nemtetszését fejezné ki azzal kapcsolatban, amit művelek, erre pedig még csak egy kicsit sem voltam kíváncsi. Utálom, ha anyáskodnak felettem, még a saját anyámtól is alig tudom elviselni. Azt meg ne felejtsük el, hogy a saját, tulajdon édesanyámat képes lettem volna kinyírni, amiért beleszólt abba, amiben éppen szórakozást leltem. Akkor vajon mit tennék azokkal, akikhez nem fűz rokoni kapcsolat? Öröm lenne megtudni. Persze Grandlynt valamennyire a barátomnak tekintettem, ez azonban még nem jelentett semmit. Kicsit sem fog számítani, hogyha netán komolyan ártani akarnék neki. Bár, hirtelen egy okra sem tudok gondolni, amivel ennyire magára tudna haragítani, viszont az igazat megvallva nekem ok sem kell arra, hogy valakiben kárt tegyek.
Már éppen kicsit fokoztam volna a lángok erején, tehát hogy kicsit megperzseljék Scar bőrét, mikor végre leesett neki, hogy kurvára nem egyedül van. Ráadásul nem is kettesben Grandlynnel. Mivel elértem, amit akartam azzal, hogy felhívtam magamra a figyelmét, ezért nem tartottam fent tovább a lángokat. Amúgy sem azzal a céllal hívtam őket elő, mert kárt akartam volna tenni bármiben vagy bárkiben, csupán fel akartam kelteni a figyelmet. Pont ezért volt a tűz ártalmatlan. Egy mosolyt csalt az arcomra Scar reakciója, mikor végbement benne a felismerés, hogy ki lett az édes hármas harmadik tagja.
- De kíváncsi valaki - jegyeztem meg, mikor Grandlyn nem bírta úgy tovább adni a lapot, hogy ne nézett volna bele. Nem zavart, hiszen semmi titkos sem volt a rajzban, viszont nem bírtam nem beszólni érte. Ha egyáltalán ezt beszólásnak lehetett nevezni. Nem gondoltam volna, hogy ezt felveszi a lány, de ha így lett volna sem érdekelt volna különösebben. Ismer már annyira, hogy tudja, hogy szeretek csipkelődni. Ez alól pedig senki sem kivétel. Aki nem tudja tolerálni, az jobb hogyha a közelembe sem jön.
- Nem bazdmeg Grandlyn azzal a két bal kezével, ami maximum arra jó, hogy rendesen kiverje nekem - jegyeztem meg teljesen nyugodtan. Nem szándékosan címeztem ezzel egy sértést Grandlyn számára, egyszerűen csak ez volt az első dolog, ami a számra jött. Meg nem mintha bármit is nyilatkozhattam volna a lány kézi technikájáról, hiszen sosem volt még semmilyen dugás témakörébe tartozó dolog köztünk. - Nem tudsz olvasni? Nem látod, hogy oda van írva a nevem? - ráncoltam a szemöldökömet. Persze megkérhettem volna mást is, hogy rajzoljon nekem, de 1) ennyit nem ért az egész 2) az imént téptem ki a lapot Grandlyn füzetéből, amiben tegyük hozzá ez a rajz volt a messze legértelmesebb dolog. - Meg - Nem pont ilyen reakcióra számítottam, de tetszett, hogy így reagált. Ha már a ruhák és zene terén nincs is ízlése, legalább a rajzok tekintetében rendelkezik valamennyivel. Azt egyértelműnek tartottam, hogy nem fogom visszakérni, ha egyszer már neki adtam. Meg minek őrizgetnék egy olyan rajzot, amin egy másnak szánt üzenet van? Most komolyan ennyire késő lenne, hogy már csak nekem fog az agyam?
- Most hogy így összegyűltünk, igazán csinálhatnánk valamit, amitől a hármasunk édessé válik - mondtam, miközben gonosz fény villant át a szemeimen. - Mit szóltok ahhoz, ha ketten elkezditek, én pedig majd csatlakozok? - mértem végig mind a kettejüket. Az arcomon megjelent egy mosoly, viszont továbbra sem lehetett megmondani, hogy most komolyan mondom vagy csak viccelek. Egyelőre csak húztam az agyukat, kíváncsi voltam, hogy hogyan reagálnak. Azonban ha tényleg kedvet kapnék velük a hármashoz, akkor sem tudna semmi sem megállítani, mivel mind a kettejüknek bele tudok mászni a fejébe és rávenni őket arra, hogy pontosan azt tegyék, amit én akarok. |
Még mindig nem volt elegem az internet univerzum nyújtotta nyalánságokból, és ha azt mondom nyalánkságok, akkor tényleg arra is gondolok. Énekem hamarosan csupán dúdolásba csapott át, mikor visszatértem a jólbevált facebookos idővonal görgetéshez, és sorra jöttek a szebbnél szebb és finomabbnál finomabbnak tűnő forradalmi fazonok meg a gurmé különlegességeik, amire lehetetlen volt nem szájtátva és nyáladzva bámulni. Pedig én távol álltam a sütiszerű édességek kedvelésétől, egy tábla csokit mindig többre tartottam, de ezeket simán elcseréltem volna a jól megszokott milkámmal. A sok krém meg nugát és cramellás zselatinos holmik arany porral és egyéb mutatós dolgokkal bevonva és nem mindennapi köntösbe öltöztetve... Lehet hogy a fél karomat is adnám nem csak a milkám, de mivel feltételeztem, hogy itt a gépem előtt úgy se fog senki ilyesmivel kínálgatni, így úgy döntöttem kénytelen leszek két karral tovább élni... Nem mintha annyira zavarna, hogy nem kell megválnom tőle. Inkább tovább nézelődtem, amíg fel nem dobott egy videót, amihez az alábbi felirat társult: " Ha eddig azt mondtad Lady Gaga nem tud énekelni ezt látnod kell!". És akkor aki csak szimplán nem foglalkozott ezzel a témával, az mit csináljon? Végül a kíváncsisgom odáig vezetett, hogy elindítottam, majd megállítva a háttérben még szóló zenét eltátottam a számat. Hát tényleg jól odabaszta, amit csak tudott a nő, szóval hamarosan már a youtubon néztem a teljes előadást. Persze most ettől nem lettem fan, de kevésbé semlegesen néztem rá, majd aztán hagytam, hogy a youtube ismét élje sajátos magán életét és had kápráztasson el számaival. Az egyikkel egész jól sikerült ami azt illeti. Olyan sejtelmes beteg hangulattal kezdődött az egész, hogy meg is álltam mindennel amit eddig csináltam, és a zenét lejátszó lapra kapcsoltam kérdő tekintettel, amikor egy egészen kedves dallam szólalt meg, felváltva az előző baljós pszicho masszát. " Battle Scars" olvastam el a címét, elég ironikus. A hozzászólásokat kezdtem el böngészni, és már az első után éreztem, hogy nem kéne tovább erőltetni ezt, ugyanis az a depresszióról és megértésről szólt. Hallgatni kezdtem hát a szöveget, miközben kirázott a hideg, és inkább meg is állítottam. Ettől jobban befordulok, mint a kéthetes büdöszokni a sarokban, miközben megdörzsöltem a karomat, de csak ekkor vettem észre, hogy marhára nem is lettem libabőrös. A fasztól lett ilyen meleg?
Hamar kiderül, hogy már az asztalom is meggyulladt, és egy pillanatra azt hittem én magam is a lángok martalékává válok, mikor akár egy csettintésre szerte foszlottak a táncoló skarlátnyelvek, mire lebasztam füleimről a fejhallgatom, hogy megfordulva megkeressem ki a faszom van ekkora humoros kedvében. Persze örültem, hogy felháborodásomnak nem adtam végül hangot, és csak asztalomba kapaszkodva megpróbáltam ültömben kihordani egy agyvérzést, ahogy realizáltam ki fekszik teljes kényelemben szobatársam ágyán. Megmozdulni se nagyon volt még kedvem, nem hogy megszólalni, mikor szerencsére magától megtörte a számomra nyomasztónak tűnő csendet, azonban nem igazán sikerült megértenem, hogy mire is céloz. "Annak aki egymagában akar lenni egy szobában mit érdekel egy ilyen tényező?" kezdtem erőteljesen agyalni, hogy mégis mi a szar folyhat sötét elméje mélyén, mikor kibújt a szög a zsákból. Csak néhány ártatlan pislogást küldtem felé, majd önelégült mosolyát látva valahogy komikusnak tűnt az egész helyzet. Én is elmosolyodtam, ahogy ellöktem magam az asztaltól, lábammal lefékezve magam, mikor a székemben felé fordultam teljes testtel, hogy beszéljen csak helyettem a 80C. Nem fűztem kommentárt a félreértéshez vagy bulling-hoz, hanem csak meditatív jókedvvel nyugtáztam, hogy valaki nem disznóviccel próbálja belopni magát a szívembe... Bár azt hiszem a sráctól is távol áll, hogy bárkivel is csak úgy eszébe jutna megszerettetni magát, szóval édes mindegy.
Mikor felém nyújtotta a kétes eredetű papírdarabot, csak szemöldökömet összevonva figyeltem az arcát, majd mikor Grandlyn átvette, hogy továbbíthassa feléjük lendültem, hogy ne kelljen sokat mozognia csak mert én épp még lassú vagyok a sokk hatásaként. Vajon mennyire lehet veszélyes a cucc, egyenlőre úgy néz ki a szobatársamon nem fogott ki, de nem egészen vagyunk egy súlycsoportban, szóval nyugodtan feltételeztem, hogy amit ő meg se érez az engem akár ki is nyírhat. De nézzük a jó oldalát, várjunk, mi ennek a jó oldala? Nyeltem egyet, ahogy ujjaim közé vettem az - immár kiderült, hogy - rajzot, majd mivel nem kezdtem spontán öngyulladásba, így kifújtam a benttartott levegőt, és jobban szemügyre vettem a szerzeményemet, amit a figyelmetlenségem gyümölcsének tudhattam be. - Ezt te rajzoltad? - bukott ki belőlem kisvártatva a srácra emelve tekintetemet, amiben mostmár sehol nem lehetett rosszallást vagy előítéletet találni, ezeket ugyanis felváltotta az őszinte csodálat és csodálkozás egyvelege, ahogy ismét az alkotást kezdtem, majd Grandlyn-ra néztem, mindegy megerősítést várva, hogy gecc mi a fasz van. - És tényleg megtarthatom? - kérdeztem mostmár izgatott hangon is, eltökélve, hogy ha viszakozni is kezd a feladó esetleg kiugrok az ablakon a szerzeményemmel, majd elégedetten szorongatva a lapot, végre méltóztattam megemelni a seggem a székből, hogy az asztalom feletti paratáblára kitűzzem azt. |
Scar roppant érdekes társaság tudott lenni, amit nagyon értékeltem. Ugyan gondolatmenetei néha némileg bonyolultak voltak számomra, szívesen hallgattam, ha valamit megosztott velem. Jó volt látni, mennyire beleéli magát a gondolatai kibontásába, általában olyan hatást keltett, mintha napok óta ezen filózott volna. Talán így is volt. Azt ugyan nem állítom, hogy mindegyik monológját megértettem, de jó volt hallgatni kellemes orgánumú hangját.
Ma amikor csak lehetőségem volt, akkor az ágyamban fetrengtem. Semmihez se volt kedvem, ezért maradt a döglés. Az ágyamról annyit érdemes tudni, hogy olyan, mint egy hatalmas róka vacka. Mivel az itt töltött év folyamán számtalan takaró és párna találkozott a kézfejem csontjai közül előtörő pengékkel, s ennek következtében cafatokban végezték. Én pedig, mint valami igazi, gyűjtögető állat, egyetlen miszlikjét sem dobtam ki a pórul járt anyagoknak, hanem ugyanúgy az ágyamban hagyva azt, vettem egy újat. Ebből kifolyólag az ágyam tényleg úgy nézett ki, mint valami rókavacok. Ez azonban engem nem zavart, sőt, imádtam belevetni magam, leásni az aljáig, és a cafatokkal a fejemen horpasztani. Ebből kifolyólag soha, senki nem volt képes megmondani, az ágyamban tartózkodom-e éppen.
Most ott tartózkodtam, elégedetten durmolva. Szerencsére nem horkoltam - márcsak az kellett volna igazán a szörnyimidzsemhez -, akkor aztán tényleg valami állatra hasonlítottam volna. Szundikálásomat azonban megzavarta valami nyekergő-nyikorgó hang, ami egészen ütemesen ismétlődött, mintha valami belső ritmust fújna. Az ilyesmi - főleg felém - sosem volt jó jel, utoljára amikor ilyet hallottam, és nem én idéztem elő, rám omlott egy épület. Nagyon sokáig tartott ám kiásnom magam alóla! Ráadásul telement a szemem, a szám, a fülem és az orrom is porral. Grrr, nem élveztem. Nem regisztráltam hol is vagyok éppen, de azt igen, hogy a hang okozója előttem steppel. Mint a barlangjából kitörni készülő muréna, olyan voltam, ahogy szépen lassan a “barlangom” vége felé toltam magam a lábaimmal, ahonnan fényt érzékeltem. A szemeimet egyenlőre lusta voltam kinyitni Nem lesz itt semmi probléma, csak kidugom a szám, kiengedek egy kis szupergyúlékony gázt, összepöccintem a fogaimat, lesz itten apró szikra, a házikó pedig megfelelőre ég. Nem szerettem, ha alvás közben megzavartak. Szerencsére azonban forró terveimből nem lett semmi, ugyanis hajlandó voltam morcosan kinyitni legalább az egyik szemem. A megdöbbenés elkerült, hiába is voltam hajlamos ismeretlen helyeken felébredni, a szobánkban voltam, amiben Scar éppen mulatott. Némileg gyilkos tekintettel meredtem a hátára, miközben táncikált. Mondjuk a csípőlengetés még mindig jobb volt, mintha mondjuk szexelt volna. Az akkor termelt illatanyagok érdekes hatással voltak rám. Végül egy kósza morgás kíséretében visszahúztam a fejem a kupac alá, téve egy próbát a visszaalvásra.
A manőver legnagyobb sajnálatomra nem jött össze, így előkapartam magam a romok alól. Mivel Lazarus át fog jönni, ezért összeszedtem a kupacot és belegyűrtem a legmélyebb fiókomba. Mindig oda került az ágynemű, ha vendéget hívtam. Így rá lehetett ülni az ágyamra. Mivel Scar úgy tűnt továbbra sem regisztrálta a jelenlétem a szobában, csendben osontam ki, hogy véletlenül se zavarjam meg.
Visszaérve már Lazarus is ott dorbézolt. Üdvözlésén - legalábbis azon szavain, amik ahelyett érkeztek - eléggé meglepődtem. Az, hogy nem köszönt, fel se tűnt, nála inkább az lett volna a döbbentes, ha megteszi. Így azonban a gondolataim a szavai körül csapkodtak. Az jutott az eszembe, hogy ő igazából még nem is látott meztelenül. Legalábbis rendesen, bőrrel még soha. A fémet persze látta már párszor, mondjuk akkor, amikor egy égő épületből kisétálva csatlakoztam hozzá.
- Lazarus - pillantottam rá helytelenítően, amikor felgyújtotta a szobatársam ágyát. Azt éreztem, hogy nem forróak legalább a lángok, de ígysem voltam túl boldog. Scar nem ijedős, de azért jobban örültem volna, ha a Kegyetlenség Hercege nem rajta gyakorolja a trükkjeit. Vagy talán örülnöm kéne neki, hogy csak a trükkjeit gyakorolja rajta? Na nem mintha egyik-másik “trükköcskéjébe” ne halt volna már bele valaki.
Na persze ennyivel nem elégedett meg a srác. Gyorsba megeresztett még két sértést is. Mondjuk ezen már meg sem lepődtem. Egyébként is, Scar elég nagylány, hogy megvédje magát. Amikor kinyújtotta a kezét a fiú, odaléptem és elvettem tőle a lapot. Kicsit aggodalmasan megszemléltem, de szerencsére ártalmatlannak tűnt, így postáztam a lánynak. |
Mikor hallottam az ajtó nyílását, akkor felnéztem, de nem a kijárat felé, hanem a zenét hallgató lányra, mert kíváncsi voltam, hogy erre felfigyel-e már, viszont még mindig olyan mélyen el volt merülve a geek-világába, hogy nem is érzékelte, hogy megérkezett Grandlyn. Ezt valamilyen szinten szórakoztatónak is tartottam és jobbnál-jobb ötletek kezdtek megfogalmazódni a fejemben azt illetően, hogy mivel lehetne olyan bombát robbantani a szobatársa mellett, amire végre felfigyelne. Aki ilyen naiv vagy ilyen nagy biztonságban érzi magát, szinte igényli azt, hogy valaki ráébressze arra, hogy miért is jó ha zárja az ajtaját. Vagy legalább figyel arra, hogy ki kép be a szobájába. Én pedig nagyon szívesen leszek az a valaki. - Ha máskor azt akarod, hogy átjöjjek, akkor legalább meztelenül várj az ágyon fekve, hogy minimum legyen egy okom szakítani rád időt - mondtam köszönés helyett Grandlynnek, anélkül hogy felnéztem volna rá a már majdnem kész rajzból. Az előbbi kijelentésemet nem komolyan mondtam, hanem viccnek szántam. Azonban aki nem ismer annak szinte lehetetlen rájönni, hogy mikor vagyok teljesen komoly és mikor viccelődöm. Most is csak egy halvány féloldalas mosoly suhant át az arcomon. Ha pedig éppen nem nézett rám abban a másodpercben, akkor észre sem vehette. A hangom az idő 98%-ban ugyanolyan érzelemmentes, ezért még ebből sem lehet arra következtetni, hogy mikor milyen hangulatban vagyok. Mondjuk Grandlyn ismerhet már annyira, hogy tudja, hogyha nem akarok, akkor biztosan nem jövök át hozzá, csak azért mert ő azt szeretné. - Hogy is hívják a szobatársadat? - pillantottam a mellettem ülő lányra. Nem azért kérdeztem a nevét, mert különösebben érdekelt volna, de mivel neki szántam a rajzot, ezért írni akartam rá egy kis üzenetet is. "Scarlett, a szörnyek nem az ágyad alatt alszanak, hanem a fejedben. Szép álmokat, Lazarus" - Most aztán nagyon különlegesnek érezheti majd magát, ugyanis eddig senki sem kapott tőlem ilyen kézzel készített, ráadásul még alá is írt ajándékot. Ha Grandlyn esetleg nem akarta elárulni a nevét, akkor belekukkantottam a buksijába és magam jártam utána. Így vagy úgy, de kiderítettem a keresett nevet.
Nem volt kedvem kimászni az ágyból, viszont már eléggé untam az éneklését. A hangjával nem volt bajom, mivel egész jó volt neki, tehát messze állt a kornyiklástól, viszont már így is hallgatom egy bő tíz perce biztos. A jóból is megárt a sok, hát még ebből. Igazából a hangszíne hasonlított az annak a nimfának az énekhangjára, akit kisebb koromban darabokra tépettem Orthussal. Ha a hangjuk közös bennük, akkor talán a sorsuk is az lesz egy nap, de azért ne szaladjunk ennyire előre. A tekintetem a lány ágyára siklott, ami ezt követőleg lángra kapott. A lángok ugyan bocsátottak ki hőt, viszont nem tettek semmiben sem kárt. Ezek után mondja bárki azt rám, hogy nem vagyok jó fej. Ahogy a tekintetemet tovább futtattam a falon, majd a lány asztalára is, úgy terjedt tovább a tűz is, s egyre melegebb lett a szobában. Mikor a lányra néztem, akkor a lángok is tovább kúsztak a testére, viszont ekkor felénk fordult. A helyzettől nem volt egyértelmű, hogy mi szakította ki végül a kis világából. Vagy magától vette észre, hogy ketten is nézzük vagy a lángokra lett figyelmes. - Nem is tudtam, hogy vannak koedukált szobák is - Ahogy hirtelen rá néztem egy pillanatra tényleg fiúnak néztem a rövid haja meg stílusa miatt. Ezt aztán gyorsan elvetettem, mivel Grandlyn biztos mondta volna, hogyha a szobatársa nem lány vagy nem lányként kezdte a pályafutását. - Vagy te nem fiú vagy? - a szám egy gonosz mosolyra húzódott. Most már csak pusztán piszkálódtam vele. - Mivel végre sikerült észrevenned... ez a tiéd - odanyújtottam neki a remek rajzot. Továbbra sem mozdultam meg az ágyról, ezért vagy Scarlettnek kellett közelebb jönnie vagy Grandlynnek továbbítania. |
Valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság vette magát urrá rajtam, ami eddig nem igazán tudott érvényesülni a zene iránt ellenállhatatlan szeretetemnek hála, de még mindig nem érkeztem ezzel foglalkozni, ugyanis ebből a pózból észrevettem, hogy nyílik azt ajtó, így ismét lesodortam fejem tetejéről sajátos "hajráfomat" - egyébként rohadtul nem használok hajráfot max ha rajzolok - hogy egy meleg mosollyal üdvözölhessem a belépő Grandlyn-t. - Sziaaa... - kezdtem, ahogy lábamra támaszkodva fordultam egyet a székemmel, azonban egy cseppet bennem akadt a szó, ahogy felfedeztem, hogy valójában nem voltam egyedül a szobában. - ...tok - tettem hozzá felkészületlenül nagyokat pislogva, próbálva nem gondolni a tényre, hogy majdnem lenyomtam egy teljes koncertet annak a diáknak, akinek a nevétől is a hideg rázza a legtöbb tanulót. |
Természetemnél fogva rühelltem a bekategorizálást és ha bármilyen negatív jelzővel illettek engem, vagy akár mást, függetlenül attól, hogy kiérdemelt-e avagy sem. Nálam ilyennek számít a lusta, kocka és a kedvencem: Antiszoc. Bár azt be kell vallanom, hogy hajlamos vagyok dolgokra olyan szinten rápörögni, hogy azok szinte már mániáig fajulni. Ilyen például az önsanyargatásom, aminek elég bőszen neki is estem, hála annak, hogy elfogytak a kedvenc videósok általam még meg nem emésztett tartalmai, és elfogyasztottam minden általam érdekesnek titulált videót. Ugyanis ezután jöhetett az unalmamban random talált marhaságok, kezdve az édes kiskutyus szomorú élettörténetén át a síró kiscicáig, aki anyja után nyávogott. Jah, szem nem maradt szárazon, meg egyebek, egyébként meg ne kérdezze senki, hogy mégis miért teszem én ezt magammal, biztos mert kretén vagyok, na mindegy. Ennek eredméneként pedig gyűlt bizony magam előtt a szép kis kupac döglött papír zsebkendő. Igazából vicces, hogy ennek a szomorú látványnak fényében mégis azt a szólás az elterjedt, hogy lelkiszemetes... Sokkal találóbb lenne egy lelkitaknyoszsepi. Azzal simán letörlöm a hányást a szám széléről, belefújom az orrom, megszabadulhatunk vele a mindennapi állarctól, a sminktől és a könnyeket is elrejti. Persze ezt követően ahogy beteljesítette küldetését már ejtik is, egy kuka esetében nincs hova tovább. Szóval míg a "lelkiszemetesbe" beleokádsz majd előveszed legközelebb, mikor kell, a "lelkitaknyoszsepi" szerepe sokkal hálátlanabb, hisz ő csak egyszer használatos. Ő tucat, jellemtelen és a hófehér, makulátlan ártatlanságát ahogy tönkretetted már lépsz is tovább. Talán néha elfelejted, mert kínosnak érzed mindenki szeme láttára elhagyni, és egy mosás áldozatává válik még pluszban. Kurvára kezdek becsavarodni.
Szóval miután kellően szarrá gyaláztam a hangulatomat inkább zenét kezdtem hallgatni, de rossz ribanc módjára alig kóstoltam bele az egyes dallamokba már váltottam is a következőre. Egy kissé válogatóssá tett a harapós kedvem, meg a döntésképtelenségem, hogy még depisebb hangulatot akarok, vagy inkább egy kis felüdülésre vágyom. Szóval addig kattintgattam ide-oda, míg egy alapvetően stílusomnak és ízlésemnek ellentmondó eletronikus szart sikerült összehoznom, de megnyugtatott. Talán az a primitív düc-düc volt idegrendszeremre ennyire jó hatással, de a lábamba hamar megjelent a fel-le rángatózó jelenség, ahogy járatni kezdtem az asztal alatt. Egy darabig megvoltam azzal is bőven, hogy csak a székemet recsegtettem a jobbra balra dűlöngéléssel, azonban hamar fel is pattantam, hogy az üres szobát megtöltsem egy kis élettel, és átadjva magam a zenének táncolni kezdtem egy sort, kiadva magamból ezzel a felgyülemlett frusztrációt. Az elején egész kis zárkózott voltam, de tekintve, hogy még csak Grandlyn-t se zavartam volna egyre jobban kezdtem belehevülni, míg sikeresen magam köré nem sikerült tekernem fejhallgatóm madzagját, ami megállásra kényszerített. Nevetve bogoztam ki magam a szorításból, szapora lihegés kíséretében, ahogy nagyokat nyeltem. Szinte észre sem vettem, hogy mennyire kihajtottam magam, majd az okoskarkötőm is berregni kezdett balcsuklómon. Szerinte a pulzusom meghaladta a 180-at, amire csak elképedve ismét felröhögtem. Itt a nagy boldogságban még kinyírom magam.
Letöröltem homlokomról a kis testmozgás okozta nedvességet, miközben leállítottam zenét, hogy ezt követően leakaszthassam a már nyakamba csúsztatott fülest, hogy szabadon távozhassak az asztalomtól. Az ágyabra pattantam, hogy éjjeliszekrényemről leemelhessem a vérnyomásmérőmet, amit működésre bírva vártam az eredményt a mellkasomra szorított alkarommal egyetemben. Rezzenéstelen arccal vártam, ahogy először szinte elszorította a kis szerkezet a vérkeringésemet, hogy aztán fokozatosan eresszen csapdába ejtett végtagomon. Az ölemben tartott kijelzőre pedig véletlenül sem néztem, ahogy katonákat megszégyenítő illedelmességgel ücsörögtem várva az eredményt. máris csökkent 40-ennel az előzőhöz képest, de azért még egyszer megnéztem, hogy vajon mennyivel lő mellé a kis kütyü, melyet most karácsonyra kaptam. Szerinte még mindig bőven túl van a 170-en, így csak sóhajtottam egyet legyintve, hogy ez sem a pulzus számontartására lett kitalálva elsősorban hiába tartotta elsősorban ezt szemelőtt anyukám. Na mindegy, legalább azt is tudom, hogy mekkora lusta picsa vagyok és milyen keveset mozgok, hála annak a funkciónak, hogy lépésszámlálója is van. Valahogy az jobban meghat, hogy láthatom mekkorát aludtam. Sokkal egyszerűbb tudatosítani, hogy ténylegesen kialudtam magam, ha látom a számokat és nem csak mosott szarnak érzem magam. Végül elpakoltam a mérőt, hogy visszaüljek gépemhez ismét kobakomra helyezve fejhallgatóm.
Mostmár ejtettem az ocsmány zenéket, hogy inkább valami intelligensebbet hallgathassak, persze nem rúgaszkodva el teljesen az irányzattól, ugyanis valami oknál kifolyólag nekem most a Spooky Scary Skeletons egy remixe nyerte el a tetszésem és arra bólogattam heves nagy átéléssel. Igen, és majd a karácsonyi számokat meg meg húsvét körül fogom hallgatni. Alapvetően amúgy szokott menni ez az élj a jelenben dolog, azonban az ünnepekkel valahogy mindig el vagyok csúszva, mondjuk a haloween eleve nem nagy kedvencem. Túl sok para dolog történik olyankor az emberekkel. Igen a rémisztő videókkal is imádom összecsináltatni magam. Egy ideje már hallgathattam, ugyanis már egész jól ment a dalszöveg is, mire végre leváltottam. Egy kis pörgésre vágytam, de nem igazán a táncikálós fajtára, hanem inkább a zúzósra, így elindítottam az egyik kedvenc bandám általam összedobott lejátszási listáját, hogy egy kicsit kikapcsolódjak, és könyvek után böngészhessek. A legutóbbi pszicho-thriller krimi kurvára bejött, és olyan szinten borította meg a bioritmusomat, hogy majdnem lefordultam a székből izgalmamban. Egy kicsit megrengette átlagos mindennapjaimról alkotott képemet, és egy kicsit paranoiássá tett, de ezzel még meg tudtam küzdeni, nem úgy, mint a gerjedő adrenalin szomjammal, ami még több ilyet akart velem olvastatni. És hát mit mondjak, nem voltam én semmi rossz elrontója.
Eléggé el is merültem hát a saját kis világomban, és kurvára nem foglalkoztam azzal, hogy mi van körülöttem, hiszen szobatársamnak volt az a jó szokása, hogy magabiztos ugye, és ha zavarta hogy én jól elvoltam, akkor képes volt kinyitni a száját, és megkocogtatva a vállám közölni, hogy tudná értékelni, ha nem énekelek. Így tekintet nélkül arra, hogy nem voltam benne biztos egyedül vagyok-e még a szobában ujjaimmal dobolni kezdtem az asztalon, ahogy az egyik kedvenc dalom elindult, és dúdolni kezdtem a dallamot is, egyre jobban belelkesülve, lassan már szavakat is formálva, és lábamat eszméletlen gyorsasággal ugráltattam magam alatt. Aztán elkezdte ismét darálni a szöveget az énekes, amire már én is abbahagytam az értelmetlen suttogást és már a második refrént én is énekeltem. - Don't let go, cuz I don't wanna be this, I don't wanna be this, Death is mine, I know, Don't let go, Don't let go, Save your own, cuz I don't wanna be this I don't wanna be this, Death is mine, I know , Don't let go, Don't let go, Savior - és persze itt nem álltam meg, hanem a kis gitár szünet után már kissé mérsékeltebb hangerővel énekeltem újra a sorokat, az utolsó sor kivételével persze, hirtelen hátra dőlve a székemben elégedetten kinyújtózva, ahogy elhalkult a zene. Valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság vette magát urrá rajtam, ami eddig nem igazán tudott érvényesülni a zene iránt ellenállhatatlan szeretetemnek hála, de még mindig nem érkeztem ezzel foglalkozni, ugyanis ebből a pózból észrevettem, hogy nyílik azt ajtó, így ismét lesodortam fejem tetejéről sajátos "hajráfomat" - egyébként rohadtul nem használok hajráfot max ha rajzolok - hogy |
Minden apró, és marha nagy vadállatsága ellenére bírtam Lazarust. És nem azért, mert attól menőbb, megbecsültebb, vagy bármivel is jobb lettem volna mások szemében. Ez sose motivált. Ráadásul ezekért egyáltalán nem érte volna meg kitenni magam a kényének-kedvének. Kettőnk pozitív kapcsolatában tehát eme indokok nem játszottak szerepet. Az időnként borzalmas kisugárzása ellenére - bestia felem éles érzékei szinte visítottak a közelében - kedveltem. Ennek legfőbb oka abban gyökerezett, hogy mellette jobb szörnyetegnek éreztem magam. A magamról alkotott kép szerint lelketlen szörnyeteg, esetleg valami elrontott fegyver voltam, olyan, aki ösztönből öl, ha kell, vagy ha nagyon felhúzzák. Bestiaként apám is valahogy eképpen vélekedett magáról, de rólam az első mészárlásom után még sötétebb képet alkotott. Hosszú órákat kellett végig ülnöm az anyám meg az ő sirámait hallgatva arról, hogy nem ölhetek meg akárkit, és főleg nem kínozhatok meg senkit. Hiába érveltem azzal, hogy megérdemelték azok a mocskos, kísérletezős férgek, a szavaim leperegtek róluk. A legijesztőbb az volt, hogy hiába magyaráztak, semmi bűntudatot nem éreztem. Igazából az előadás sem érdekelt, de a kedvükért végig ültem. Talán el kellett volna tűnnöm az életükből, mert az egyetlen, amit nem bírt ki a lelkem, ami tényleg fájt, az az a pillantás volt, amit akkor láttam az apám arcán, amikor körbenézett az általam okozott pusztításon. A tekintete volt az én keresztem. Néha még mindig eszembe jutott, és a hideg rázott tőle.
Aztán Lazarus megjelent az életemben, és ha nem is gyökeres, de igen komoly változásokat hozott az életembe. Tisztán emlékeztem az első találkozásunkra… tudom, hogy mindenki morbidnak gondolná amit tettünk, de én minden percét élveztem. Nem, nem feküdtünk le, az ilyesmire nem voltam kapható. Éppen egy kisebb labor porig rombolásával voltam elfoglalva, ami természetesen magába foglalta az ott dolgozók módszeres kivégzését. A hely úgyszintén mindenféle tiltott genetikai - főleg ember - kísérlettel foglalkozott, amiért fel sem merült bennem, hogy bárkit is életben hagyok. A legfájdalmasabb halált mindenképpen az igazgatónak szántam, ő volt az utolsó a listán, addig a többieken legalább tudtam gyakorolni, meg tökéletesíteni az ötleteimet. Arról fogalmam sem volt - és inkább azóta se firtattam - mit kereshetett ott Lazarus, de pont jókor érkezett. Persze mindössze az én szempontomból, a három megmaradt szerencsétlen szempontjából a lehető legrosszabbkor. Fogalmazzunk úgy, hogy a szenvedésük nélküle sokkal rövidebb és kevésbé fájdalmas lett volna. Pedig kínzás terén aztán tele voltam ötletekkel! De Lazarus… hát neki olyan javaslatai voltak, amiktől még nekem is borsódzott a hátam. Azonban mindent végre hajtottam, és piszkosul elégedett voltam a végeredménnyel.
Ezután találkoztunk még párszor, aminek következtében valaki általában elhalálozott. Az idő alatt valamennyire kiismertem, ami a legtöbb mutánst, vagy bármilyen egyéb lényt taszított volna, én azonban ki tudtam békülni a személyiségével. Ha éppen nem volt rossz, vagy gyilkolászós kedvében, akkor egészen jól el lehetett vele beszélgetni. Még az se zavart túlzottan, ha a fejemben matatott. Komoly változást úgysem tudott - vagy akart - előidézni bent. Jó, azért némi morgást kapott, de sosem szívtam mellre, el tudtam fogadni, hogy ő ilyen, és kész. Egyébként is, valami furcsa, megnyugvás félét adott, márcsak a puszta létezése. Ő még nálam is nagyobb szörnyeteg volt. Ez pedig paradox módon jót tett a lelkemnek.
Ebből kifolyólag itt, az Akadémia falai közt gyakran felkerestem, hamár mindketten be voltunk ide zárva. Bár nem tudom, mondhatom e azt, hogy a kevés barátom egyike volt. Ma estére megbeszéltük, hogy találkozunk. Végig a Scarral közös szobánkba terveztem várni, de aztán eszembe jutott, hogy holnap dolgozatot írunk irodalomból, valami könyvből. Egyáltalán nem érdekelt se a könyv, se a tartalma, de úgy voltam vele, hogy legalább a borítóját lecsekkolom, és a holnapi napra kikölcsönzöm, a dolgozat után meg majd visszaviszem. A szobámba visszatérve az a meglepetés fogadott, hogy Lazarus már ott ücsörög az ágyamon, és alkot valamit. Úgy tűnt, egyenlőre Scarnak nem tűnt fel a jelenléte, ami azért meglepett. Szerencsére eddig Lazarus se mutatott iránta komolyabb érdeklődést, így úgy tűnt, komolyabb attrocitások nélkül megússza az estét. Azért annak mondjuk nem örültem volna, ha a srác velem nyiratja ki, vagy valami hasonló. Túl sok takarítással járt volna.
Egyébként meg, bírtam a lányt. Szerencsére pompásan elvolt magában, és zajongani se gyakran zajongott. Ó, és meg tudott ülni a seggén. Én tényleg kedveltem Sleet, meg még Nievent is, dehogy valaki annyit tudjon pörögni, és közbe az én energiámat zabálja cirka… egy olyannal nem bírtam volna ki összezárva. Scar azonban kellemes szobatársnak bizonyult, akivel békésen el tudtunk élni egymás mellett.
- Helló Lazarus - köszöntem a srácnak, majd megsimogattam Orthus fejét üdvözlésképpen. Mióta rájött, hogy egyik végtagomat se tudja kitépni a helyéről, egészen jó viszonyt ápoltunk. Előtte akadtak félreértések, nem egyszer pedig lekapta a húst a kezemről, de azóta azt hiszem megkedvelt az alvilági bundás. Mivel mellette nem volt hely, hát a gazdájának másik oldalára huppantam le. Kíváncsian lestem meg mit alkot kegyetlen barátom az irodalom füzetembe. Annak a halom papírnak már úgyis mindegy volt, jobbára én is csak a kreativitásomat fejlesztettem benne. Írni ritkán írtam az órán. Úgyse tanulom meg, bármit körmöljek is bele, akkor meg minek strapáljam magam? |
Hiába volt ez már a sokadik szilveszterem, eszembe sem jutott semmittevéssel tölteni. Az igaz, hogy elég korlátozottak voltak a lehetőségeim, de szerencsére nagyon kreatív vagyok, ha a saját szórakozásomról van szó. Igyekeztem a maximumot kihozni a jelenlegi helyzetemből, az Akadémián azért valamilyen szinten meg voltak kötve a kezeim, így nem gondolkodhattam olyna nagy tervekben, mintha otthon lennék. Megfordult a fejemben, hogy Maxékkal töltöm együtt a szilvesztert és egy darabig így is terveztem, viszont aztán szinte tálcán kínálta magát egy sokkal élvezetesebb opció. Éppen a szobámba tartottam, mikor felfigyeltem egy csapat elsős lányra, akik maguk köré tekert törülközővel tartottak valahova. A nyakukban látszott a bikinijük pántja, ezért gyorsan rájöttem, hogy valószínűleg medencézni mennek. Alapjáraton nem vagyok az a pancsikolós típus, viszont az ő társaságukban megjött a kedvem hozzá. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna az egyik fekete hajú lány, meghallottam a hangját a fejemben. Nem is mondandója tartalma miatt lepődtem meg, hanem hogy egyáltalán bele mert mászni a fejembe. Most vagy nagyon ostoba vagy az újonc léte miatt nem tudja, hogy ki vagyok. Bárhogyan is legyen, sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. Persze az utunk nem a medencéhez vezetett, hanem leválva a barátaitól a szobájába mentünk, ahol aztán minden lehetséges felületen megdugtam. Mielőtt eljöttem volna tőle meghívott hogy szilveszterezzek vele meg két barátnőjével. Az ilyen kis könnyűvérű lányok pedig nem azért hívnak át ismeretlen srácokat a szobájukba, hogy monopolyt játszanak. Éltem is a lehetőséggel és egyáltalán nem csalódtam. Mikor vodkával kísérték az ecstasyt (el sem hiszem, hogy ezt tényleg így kell leírni XD), már tudtam, hogy mi lesz az este vége. Nem mintha ne értem volna el ugyanezt a tabletta nélkül. Éjfélkor kurva romantikusan megcsókoltam a fekete hajú lányt, de csak nem hagyhattam, hogy féltékenyek legyenek egymásra, ezért mindegyikkel ugyanígy tettem, ami végül egy édesnégyeshez vezetett. Reggel pedig még azelőtt kisurrantam, hogy felébredtek volna.
Az ezóta eltelt idő kissé egyhangúan telt, nem történt semmi említésreméltó dolog sem. Az Akadémia még mindig kurva unalmas, anyám pedig még mindig nem akar hazaengedni. Nem tudom, hogy meddig akar még ezzel a hellyel büntetni, ez pedig nagyon frusztrál. Már rengeteg tervet kieszeltem, viszont valami miatt mindegyik defektes volt. Eddig nem jöttem rá, de most már tudom, hogy az volt velük a baj, hogy nem gondolkodtam elég nagyban. Ha én nem tudom meggyőzni arról Perszephonét, hogy "megváltoztam", akkor kell valaki, aki megtegye helyettem. Természetesen olyannak nem hinne, akinek bele tudok a fejébe mászni, mert az lenne az első gondolata, hogy biztos én kényszerítettem arra, hogy csupa jó dolgot mondjon rólam. Viszont, hogyha eleve olyan nővel állítok oda hozzá, akinek nem férek az elméjéhez... akkor nem fog tudni mibe kötni. Persze ragaszkodni fog ahhoz is, hogy a lány mutasson neki olyan emlékeket, amik a velem töltött örömteli időről szólnak. Ez ütő kártya lesz, hiszen ha nem férek a fejébe, akkor az emlékeit sem tudom megvariálni. Miután pedig megenyhült anyám, már csak annyi dolgom lesz, hogy elintézzem, hogy soha többet ne jusson olyan gondolat az eszébe, hogy engem bárhova is küldjön. Ezek után pedig a lány is elhanyagolható tényező lesz. De legalább Orthus szórakozik majd egyet, hirtelen nem is jut eszembe, hogy mikor volt az utolsó alkalom, mikor hagytam volna, hogy eljátszon valakivel. Ő aztán nem az a típus, aki gyorsan felfalná az áldozatát, hanem egyesével kitépi a végtagjait, azokat elfogyasztja, aztán megy csak a belső szervekre. Visszatérve a tervemhez; pontosan tudom, hogy lesz erre a legmegfelelőbb személy, tehát itt az ideje felvenni a maszkot.
Grandlynnel megbeszéltük, hogy csinálunk valamit ma este, ezért miután megvolt Orthussal az esti sétánk, a lány szobája felé vettük az irányt. Már többször is voltam nála, ezért pontosan tudtam, hogy melyik az ő szobája. Nem beszéltünk meg pontos időpontot, csak annyit mondtam, hogy majd megyek. Nem mintha egy pillanatig is zavart volna, ha várnom kell rá. Kopogás nélkül nyitottam be a szobájába, megvártam még bemegy Orthus, aztán pedig behúztam magunk után az ajtót. Grandyln még nem volt itt, viszont a szobatársa igen. Orthus otthonosan felugrott Grandyln ágyára és az egyik párnára hajtotta a fejét. Sokszor jobban hasonlított egy ölebre, mint az Alvilág egyik vérszomjas őrzőjére. Leültem mellé az ágyra és megvakartam a fülét. Grandyln szobatársa még nem vett észre, aminek örültem, mert így legalább nem kellett beszélgetnem vele. Beletúrtam Grandyln egyik fiókjába, amiből random módra kivettem az egyik füzetét meg egy tollat. Nekidöntöttem a hátam a falnak és rajzolni kezdtem. A lapon hamarosan Grandyln szobatársa kezdett alakot ölteni, miközbenmit sem sejtően üldögél a szobájában, közben pedig baljós árnyak kúsznak felé a falon. Szerintem azt mondani sem kell, hogy elég elvont volt.
|
Amióta már - hát fogalmazzunk úgy, - hogy nem keressük úgy különösebben egymás társaságát Mich-el, legfőképpen én, azóta kicsit depresszívebben tengetem a napjaimat, mint előtte. Kezdve ott, hogy mostmár még annyit se megyek ki, mint előtte, mert inkább kerülném a kínos találkozásokat a kertben, azt meg mégse mondhatom, hogy he kertészkém, menj és gyomlálj a szertárban legyél szíves. Így én vagyok az aki visszavonult, meg minden szart csinál, csak hogy véletlenül se evezzenek gondolatai tiltott vizekre és véletlenül se kezdjen a " de mi lenne ha..." gonosz játék űzésébe elmém. Egyébként eleinte magamhoz képest furcsán kezeltem az egészet, teljesen hektikus voltam és volt néhány estém amire nem vagyok túl büszke és nem azért, mert lejárattam magamat mások előtt, nem, nem. Tökéletesen jól meg voltam én a csendben és sötétségben egyedül is. Ilyenkor jön jól egy gyakran elkóborló szobatárs, na mindegy. Az első időszak eltetltével aztán jött a szünet, és otthon kurvára nem volt időm ezzel törődni mert egy tanfolyamra jelentkeztem, aminek hallatán anyám előbb lesápadt aztán mikor elmondtam neki a részleteket halálosan büszkévé tettem. Szóval ja. Meg amúgy is, a régi barátok, akikkel a tanév közben nem találkozok, meg a mozizások és hasonló szórakozások teljesen lekötöttek. Az új hullámos megbaszódás aztán akkor ért el mikor vissza kellett vonszolnom a seggem a szigetre. Kezdetben a megszokottnál is agresszívabbá váltam, és szinte nem volt az a mondat, amit nem szívtam volna mellre, így aztán sokkal durvábban is kerültem mindenféle kommunikációs tevékenységet vagy lehetőséget és a napom abból állt hogy órára mentem, a termek közt cikáztam, majd már takarodtam is vissza a szobámba és maximum két szendvicset ha ettem egész nap... Na meg persze csokoládét, de azt minimum egy táblával. Ezután jött, mikor már seggfejnek éreztem magam, mert tudtam, hogy nem hibásak azért a barátaim mert én épp nem a legfényesebb időszakomat élem, és hogy demonstráljam szomorúságomat szépen korom feketére festettem körmeimet és folytattam tovább a lázadást a lét ellen, vagy legalábbis amiért olyan, amilyen.
Persze elég idő eltelt már az év eleje óta hogy átessek a "nekem aztán minden mindegy" nem törődöm magatartásba, így habár jegyzeteltem az órákon, a jegyem szépen árulkodtak arról hogy mostanában nem egészen abban a mederben terelgetem ügyeimet amelyikben kellene... De, most ugye épp leszartam. Ma is amint szabadultam az utolsó órámról is szinte rögtön be is vackoltam magam a szobámba. Kapásból át is öltöztem, tudván hogy ma már sehová sem megyek és a kényelem mindenek felett, hát egy testhez álló edzésre tökéletesen alkalmas és a legnagyobb örömömre nem is áttetsző anyagból készült nadrágot húztam, és egy vékony fekete pólót mely már csak a derekamig ért. Tipikus otthoni kényelmes öltözet jó időben. Ha fáznék, akkor már azonnal bundás macinaci lenne terítéken, de szerencsére a sziget klímája kedvezőtlen volt a medvéim számára így nekik búcsút inthettem, még mikor ide kerültem.
Az átöltözésem után szépen össze is hajtogattam a használt ruháimat, majd elpakoltam őket mert most épp volt hangulatom a "rend a lelke mindennek" életérzéshez. Így hamár nálam lelkileg nem volt épp minden okés, akkor legalább körülöttem ne legyen már kupleráj, és én ebben a tökéletes zen-ben le is ültem az asztalomhoz... Hogy továbbra is folytassam életem elbaszását, tanulás helyett. Először a facebookon görgettem, értelmetlen meme-ket bámulva és fura videókat nézve amin némelyik férfi nálam ezerszer jobban sminkelt. Miután kellően kiégettem az agysejtjeimet, valami értelmeset is tettem, bepakoltam a holnapi füzeteimet a táskámba, hogy ezzel tíz percre redukáljam az indulás előtti készülődésre szánt időmet. Majd vissza is tértem a laptopomhoz, boldogan véve tudomásul, hogy töltöttek fel videót a kedvenceim youtube-on majd ahogy ez a tartalom is elfogyott beállítottam egy random mixet az általam hallgatott zenéimből majd hátradőltem a székemen élvezve, ahogy a fülembe üvölt a zene, és a fülesem szigetel annyira hogy ezzel mindent ki is zárjak a külvilágból. Az nem zavart, ha esetleg valaki keresett, majd facen megtalál, amúgy meg nem kell ide senki, ha meg Grandlyn megérkezne akkor meg csak beengedi majd magát az ajtón. |
Lazarus Ares Bale & Sofia Scarlett Upton & Grandlyn Keller |
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
