|
Témaindító hozzászólás
|
2019.01.08. 20:43 - |
Dorian Lynr Isaksen & Josephine |
[8-1]
 Nem voltam pozitív azzal kapcsolatban, hogy egy kis aranyos virágszál fog nekem segíteni. Egy hülyében, vagy pont olyan mocskos, na abban jobban megbízok, mint egy "ártatlan" civilben. Persze, a külső megtévesztő lehet - az én esetemben mondjuk nem, de értitek mit akarok. Több bajom volt azzal, hogy valami jótét lélek akart segítő kezet nyújtani. Túl sokat kérdeznek, azt meg egyáltalán nem tartom olyan remek ötletnek, mikor próbálok valakit kilopni. Nem vagyok az, aki: első pontban, szeret beszélgetni, második pontban szereti hallgatni a hülye kérdéseket, meg a felesleges mézes-mázos vackot hozzá. Hagyjanak békén vele, és aztán megleszünk egymással. Amíg nem őt baszom át.
- Van, de nem biztos, hogy sikerül - ha lenne hozzám olyan kegyes a káosz, hogy épp most segít be nekem. Legalább ezt nem az öreg irányítsa, így nem tud még abba is belezavarni. Elég érdekes lenne, hogyha azt elveszíteném, ami a lényegem, de hát más kínzás van nekem. De most nem azért voltunk itt, hogy szegény énemet sirassuk, szerintem arra senki sem kíváncsi. Még jómagam sem az. Nem akarok beégni amúgy, hogy azt mondom, hogy át tudok nyúlni az ajtón aztán képtelen vagyok rá, mert az idő nem kedvez nekem, milyen szégyen is lenne az nekem, nem akarom tapasztalni.
Ahelyett, hogy ő ijedt meg, én voltam az, aki megrémült. Nem sokan tudnak úgy belenézni a szemembe, hogy ne lássák a halálukat, csak ha halottak. Ők nem fognak még egy szenvedést látni, csupán a jövőt mutatom, nincs visszatekerés nálam. Ezért is kérdeztem micsoda ő, kevés lényt ismerek, aki nem hátrálna meg a Kígyószemtől, ha már Odin-t is sikerült megijesztenem. Mélyet sóhajtottam, mikor a foglalkozását mondta. Egy tündérvirággal van dolgom? Aztán végre megkaptam a választ. - Mara. Gondolhattam volna, hogy az ő teremtménye vagy - csóváltam meg a fejem. - Mindig is szeretett halottakkal játszani, nemde? - ismerem annyira azt a valamit, hogy tudjam, mikre képes. - Megüzennéd neki, hogy bekaphatja? |
 Talán annyira örültem először a társaságnak, hogy segítőkészségem túllobbant, és nem gondoltam végig, hogy mennyire nem esne most jól kis alakba váltani. De hát mit lehet tenni, ha már egyszer felajánlottam, nem fogom visszautasítani. - Rendben - válaszoltam semlegesen és kissé távolságtartóan. Egyelőre még nem állt szándékomban megtenni, nehogy csőbehúzzanak, először tisztában akartam lenni, miért is akar éjnek évadján feltörni egy ajtót. Hümmögését gyanúsnak véltem, és próbáltam tisztán átgondolni az egész helyzetet. Na nem mintha elítélném ha bármilyen a társadalom számára negatívnak vélt tetett kívánna elkövetni, csupán akkor nem biztos, hogy feltétlen segédkezni akarok, legalábbis ily módon biztos nem. Na meg először fel kéne mérni, egyáltalán kivitelezhető kis tervem, ami előbb fogant meg bennem. Óvatosan, hogy meg ne ijesszem lehajoltam a kulcslyukhoz, és bekukucskáltam. A gond az volt, hogy be is láttam, vagyis nem láttam semmi különöset, nincs semmiféle szuperlátásom, de eszem volt, s rájöttem, hogy akkor viszont ki van zárva, hogy az előbb eltervezett módon jutassam be a szertárba az urat.
Ahogy visszahelyezkedtem eredeti testtartásomhoz, úgy gondoltam az előbb hallatott szomorú sóhajom miatt, sikerült összekombinálni a dolgokat. - Ha van valami más ötleted szívesen fogadom - mondtam. Még mindig találtam rá esélyt, hogy belülről több szerencsém lenne, de nem erőltettem ezt az ötletet. Helyette finom puhatolózásba kezdtem arról, mit csinál itt. Természetesen nem voltam túlontúl kíváncsi, vagy akartam mindenképp válaszhoz jutni, de ha már ilyen dologba adom a fejem és a testem tudjam miért. - Oh értem - fejeztem ki magam nagy megkönnyebbüléssel, elhidve amit mond. Jó érzés volt tudni, hogy tudok valami nemes dologban segíteni. Kicsit úgy éreztem, mint egy elégtételt azután, amit nemrég tettem meg. Mintha újra egyensúlyba jönnének majd a dolgok. Viszont a személyes szó meglepett. - Akkor remélem nem bánod, ha látom - udvarisakodtam kicsit, de igazából tényleg nem akartam így megsérteni a magánszféráját.
Ezután kezdtem el arcával foglalkozni. Azért tűnt fel ennyire, mert nagyon próbálta rejteni, de meglátva, hogy mit rejt meg is értettem. Bár szerintem nem volt benne semmi szégyellni való. A maga módján gyönyörű volt az egyediségével. Nem mindennap lát az ember ilyen közelről kígyószemet. Talán illetlenül sok időt töltöttem ennek szemlélésével. Mikor meghallottam kérdését, szemérmesen elvontam tekintetem, majd kicsit vontatottan válaszoltam. - Orvos... vagyis igazából nővér is, vagy amire épp szükség van - adtam meg a választ, majd mikor láttam tekintetében, hogy nem erre volt kiváncsi módosítottam feleleltemen. - Banshee - egyelőre nem szándékoztam többet elárulni, ha tudja, tudja, ha nem tudja majd kérdez ha érdekli, annyira nem kezelem vidáman a dolgot, hogy fűnek-fának meséljek róla. Neki se értettem miért volt olyan fontos, bár arra következtettem, hogy csak arra vágyott, hogy elkerülje az ily' módon nekiszentelt figyelmemet. |
Nem mondhatom azt, hogy emlékszem pont arra az első átokra, ami a szemem. Sokszor álmodtam vele előtte, de jelentőségét nem nyilvánítottam neki. Aztán jött a baj, a változás, és ez nagyobb szar volt, mint amibe addig belekeveredtem. De ismerős a történetem, nem lehet ezen mit ragozni. Minek? Majd akkor fogunk megint erről dumálni, ha kiböktem Odin másik szemét, akkor tényleg szívesen, de most nem volt meg az a helyzet, hogy erről beszéljünk. Faszom, mondjuk nem is vagyok az az érzelgős szerencsétlen, aki egy sör mellett kiontja a szívét. Na meg elég ellenségem van ahhoz, hogy ne bízzak meg az idegenekben.
Howard fogalmam sincs miért tűr meg engem itt, de valószínűleg azért, mert hülye. Aki több, mint tíz percet beszélget velem, akkor az tudja, hogy nem érdemes bennem megbízni, mert elég gyorsan kukába dobhatja majd. Ja, nem nagyon törődök másokkal, de ez van. Néha elég vicces mennyire feltudnak háborodni, mikor szépen a szemükbe mondon, hogy nem érdekel a személyiségük, az életük, igazából bármi, ami hozzájuk köthető. Nincs lelkiismeretem, így még az sem fájna, hogyha önvédelemből végeznem kellene azokkal, akik először támadtak, kérdezés nélkül. Bár én se vagyok a vallatás híve, az is igaz, csakhogy a szarkeverés még mindig a kedvenc hobbim.
Az Akadémia egy igazi kincsesbánya annak, aki a fekete piacon kereskedik, tehát most nekem. Igaz, még nem volt alkalmam kipróbálni, hogy vannak olyan hülyék, hogy ne legyen minden ajtóban egy riasztó, de ha engem ide engedtek, akkor csak történik valami csoda, vagy van olyan ajtó, ami nincs levédve. Ki tudja, lehet szerencsém lesz. Ha ki tudnám nyitni ezt a szart! Ah, már nagyon rég volt, hogy ehhez kellett folyamodnom, de még nem is loptam innen. Mindennek el kellett jönnie egyszer, ugye. És ha ezen túl jutok, akkor kifosztom az egész kibasszott épületet. Kifizethetném a mostani tartozásaimat, ami lehet olyan millió.
- Hm, az jó lenne igazából - bár lehet én is át tudnék nyúlni, de ez igazán az időn múlik, nem magamon, a káosz kiszámíthatatlan. - Személyes dolog, ott hagytam egy tárgyat - vontam meg a vállam. Hogy én milyen jól tudok hazudni. Zavart, hogy figyel, ezért ránézve végre, meglepődtem. Nem ijedt meg. Pedig már láthatta a szememet. - Mi vagy te? |
Monotonul húzogattam le-föl a pulcsim cipzárjt, szinte már-már önkéntelenül, ahogy gondolataim közepette sétáltam a folyosón. Élénken éltek bennem az emlékek, bár általában egy fél nap elteltével már közel nem ilyen súlyos a helyzet. Találkoztam már pár bansheevel, és valakit egyáltalán nem viselt meg a dolog, azt mondta, úgy tekint az egészre, mint egy teljesen másmilyen munkára, amit el kell végeznie, nem gondol bele, hogy mit is csinál. Volt viszont egy olyan asszony is, akit szörnyen megviselt az egész, és igazából egész létét felemészteni látszott. Eszembe jutott, nekem milyen megterhelő volt régen, és hálás voltam a sok segítségnek, amit kaptam, hogy könnyebbé legyen téve az egész.
Ilyen gondolatok közül rázott ki a zár matatás hangja, és egy jelenleg bajba jutott úriember. Odasétáltam hozzá, majd megkérdeztem tudok-e segíteni valamiben, hiszen a problémája valahogy egyértelműnek tűnt. Láttam mennyire megleptem, nem is csodálom,ebben az időszakban ritkán tartózkodik itt bármilyen emberfia. Igazából örültem társaságának, mert legalább nem kellett egyedül maradnom elmémmel, és a friss eseményekkel. Válaszát hallgatva rápillantottam. Ismerős volt a férfi, ha jól tudom, itt karbantartó, viszont eddig legfeljebb pár szót váltottunk, azok se voltak túl személyesek. Most viszont volt valami különleges benne - természetesen az egyébként is ritka bőrén kívül - amit nem tudtam volna megmondani mi.
- Innen sajnos nem tudok semmit tenni, viszont ha gondolja megpróbálhatom belülről kinyitni hátha gombkilincs - vetettem fel ötletem. Őszintén mindig is egy kicsit furának tartottam a rovari alakok felvétetlét, de megteszem, ha ezt szeretné. Egyelőre viszont nem közöltem vele több információt erről a lehetőségről, ha érdekli kifejtem. - Ilyenkor szeretsz dolgozni? Vagy csak most kaptál valamilyen munkát? - érdeklődtem, amíg ő az opciókat mérlegelte. Feltűnt nagyon igyekszik rejteni az arcát, ezért önkéntelenül is azt kezdtem figyelni, és végre rájöttem, mi volt benne olyan különös. Szemvedő mögé szokta rejteni az arcát. Inkább észrevehetlenül elemeltem tekintetem, mert tiszteleben tartottam, hogy szégyelli e elváltozását, és teljesen meg is értettem, bár engem nem zavart, viszont az már más kérdés, ha nekem kellett volna egy ilyen elváltozással együtt élnem. |
Faszom bele, hogy ennyire komolyan vette az a hústorony a kis bájcsevejünket olyan komolyan vette, amit lerendeztem a testvérével. Jó, az igaz, hogy abba beletartozott néhány pofon is, de esküszöm, élvezte. A hústorony, akit azért hívok így, mert jóval magasabb nálam is, pedig én se vagyok kicsi, és az izmai olyan hatalmasok, hogy két ember feje is kicsi hozzá. Mondjuk nem volt már sok esélye, mikor a fején eltörtem a korsó sört, azonban így se örültek nekem az ottaniak már, szóval búcsúznom kellett, főleg a mogyorótól, ami meglepően nem volt valami hatszáz éves szar. Szóval ide se mehetek többet már.
Elég sok helyen nem bírnak el, de ezt már megszoktam. Igazából csodálom, hogy még az Akadémiáról nem rúgták ki, páros lábbal. Mondjuk nem fogok kisgyerekekkel szembe szállni, egyet rájuk vakkantok, és már el is sírják magukat. Puhányok, régebben ez nem így ment, de már fogalmam sincs mikor volt az a rég. Most idejöttem, hogy kitaláljam, hogy hova menjek ezután, mehetnék igazából Európába is, de azt hiszem nem volt még itt az ideje, hogy odamenjek, van még pár állam, ahol még nem voltam, és nem akarnak megölni mindenki ott. Csak most egy sem jut eszembe, de egy kis nyugalom után biztos sikerülni fog.
Reggel jöttem ide, bár nem volt itt semmi dolgom most. Így nagyon nem kell találkoznom senkivel, és nézni a tekintetüket, amiben elég hamar fel lehetett fedezni a kíváncsiságukat, hogy mi a faszért van rajtam az a maszk. Azért van, hogy a drágaságok ne tudják mikor és hogyan halnak, aztán kapjanak valamilyen rohamot, amit nem tudok lecsillapítani. Furcsán specifikus, tudom.
Éjjelente mondjuk nem szoktam felvenni. Most pedig ki kellett mennem, az egyik szertárhoz, hát ha találok valamit, amit eladhatok. Persze ehhez a helyhez nem volt kulcsom, így egy kicsit villantanom kellett a zárnyitási tehetségem. Kirázott a hideg, mikor megszólalt egy csaj. Geci. Miért most?
- Ha nem tudsz zárt nyitni, nem hiszem - nagyon lapultam, nem akartam, hogy hisztit kapjon az éjjel közepén. |
Lassan teleportáltam vissza a szobámba. Nem testebe, hanem tudatban. Nem tudtam elvonatkoztatni az előző szituációtól. Megtámaszkodtam díszes fenyőfaasztalom külső sarkába. Az ágyam mögöttem volt, de nem oda indultam. Kipillantottam az ablakon, és néztem a beszűrődő holdfényt, ezzel nyugtáztam, hogy itt is éjszaka van már. Hosszan kifújtam a levegőt, és megtöröltem kezem farmernadrágom combjába. Bár már sokkal jobban kezelem az eseteket, még mindig megviselnek egy-egy ponton, és hazugság lenne azt mondani, hogy egy idő után könnyedén megy. Elindultam a szoba széle felé, hogy elérjek fürdőszobámba, hagyva, hogy cipőm belemélyedjen a rongyszőnyegbe. Ahogy odaértem, egyből a mosdókagyló felé léptem, és megnyitottam a hidegvizet. Becsuktam szemeimet, majd bő vízzel elkezdtem megmosni az arcom. Egyre-egyre bevillantak az emlékképek. Egy idős ember volt az áldozat, aki kórházba feküdt. Nem tudom melyik kórház, vagy melyik állam volt, nem tartózkodtam ott sok időt. A radiátoron száradó fehér törülköző felé nyúlva gyengéden megtöröltem az arcom, inkább csak hagyva, hogy az anyag beszívja a vizet, így még egy kicsit nedvesen hagyva az arcom. A mosdókagylón található üvegpohárért nyúltam, és megtöltöttem vízzel, és gondolataim megint visszajutottak az előző esethez. A férfi felesége a szobában ült egy bőr karosszéken, és bár előtte csinált valamit, akkor már elaludt, és valaki egy plédet rakott rá. Talán magazin volt nála, vagy kötött? Ha jól emlékszem kötött. Csendben kezdtem el énekemet, de a hölgy mégis meghallotta, és kicsit zavarodottan ébredt fel.
A hideg víz a kezemen rázott ki a gondolataimból, ahogy a víz kicsordult a pohárból, és belefolyt a lefolyóba. Elzártam a csapot, majd visszasétáltam a szobámba. Az ágyamra pillantottam, de tudtam, hogy nem fogok most békésen nyugóvóra térni. Pár perc elmélkedés útán a fogashoz léptem, és leakaszottam kék pulóverem, és felvettem. Cipzárját mellkasom közepéig húztam fel. Igazából nem fáztam, de jó volt valamit magam körül tudni. Lekapcsoltam a villanyt, majd miután bezártam az ajtóm, és a kulcsot a pulcsi zsebébe rejtve elindultam. Az üres folyosón lépteim is hallhatóak voltak. Az ügyeletes rezidens heves futására emlékeztett, az igazán hangos volt, és jóval szaporább, mint az enyém. Bár közel sem volt fogható a kék kód sívitásához, és az énekem magasba szökkenésébe, ahogy egyre és egyre fülsértőbben síkítottam, végül az egész abbamaradt, mintha megfagyott volna számomra a világ. A hölgy férje kezét szorongatta, a rezidens ellépett az élettelen testtől. Megborzongtam, és inkább nem gondoltam rá. Szerencsére nem is kellett, mert ekkor láttam meg egy úrat, aki egy szertárnál matat. Odasétáltam hozzá, kicsit mögötte maradva, és egy halvány mosollyal odafordultam. - Tudok segíteni valamiben? - kérdeztem. |
Dorian Lynr Isaksen & Josephine |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
