|
Témaindító hozzászólás
|
2019.01.17. 15:53 - |
Jared Endicott & Syera Silver Seathell |
[8-1]
 Nem is tudom mit szólnának a tanárok, kik olyan lelkesen tanítani, a múltamhoz. Mert nem vagyok ám virágszál, és nem is bújok meg a testvéreim háta mögött, hogyha mocskosságról van szó. Persze, ezt nem kell bizonygatnom, bár sokan elhitték, hogy én vagyok az a csendes fél, aki nem hozná az emberre a legrosszabb rémálmát. Dicsekednék, hisz annyiszor tettem olyat, amit nem kéne ezek a falak közt emlegetnem, de üsse kő, miért ne mondjam el a remekműveimet, amik megmelengetik a szívem. Fogalmam sincs, hogyan bírom ki, hogy ne suttogjam egy ember fülébe. Szeretném egyszer látni a rettegést, erre még várhatok, sajna.
Volt pár egyén, jelentéktelen a számuk igazából, azt gondolták jó ötlet nekem és a családomnak ártani, igaz, még csak tervezte, a megtervezést nem szoktam hagyni. Volt egy különleges eset, mikor megtanultam, hogy érdemes inkább a szerettek után menni, mint maga a személy után. Elvégre két dolog miatt is jogos volt ez. Először is, szemet szemért, fogat fogért, így lenne igazságos, meg szórakoztatóbb, hisz a másik nem érdekel annyira. Második, hogyha valaki életben marad, az hamar eltudja terjeszteni, hogy velem, meg a testvéreimmel se érdemes, hiszen biztos vagyok benne, hogy ugyanezeket megtudták volna csinálni. Természetesen néhány dolog eltérne, de a brutalitás ugyanúgy ott lenne.
Az első ilyen egyszerűen jött, mivel a pasas konkrétan a testvéreimet célozta meg, én miért ne tegyem ezt az egyik szeretettjével azt, amit amúgy ő kapna? A keresés nehézkes volt, nem volt házas, így a nő, meg a gyerekek ki voltak zárva, ám találtam egy levelet, ahol igencsak szeretetteljesen beszél egy hölgyeményről, mint kiderült, a húga volt az. Meg is volt a terv, a drága húgicát nyírom ki, életben hagyva azt a selejtet. Vicces volt hallgatni, Alice kérlelését, hogy ne öljem meg. A nyála meg a taknya is összefolyt, addig jól szórakoztam, amíg maga alá nem hugyozott.
Abban a pillanatban döntöttem el, hogy nem játszok tovább, ideje munkához látni. Bevallom, elég nehézkes volt a fellógatás, mert ficánkolt a drága, azt hiszem ennyi megérte, hiszen nagyon szórakoztató volt. Tudtam, hogy amint sikerül, nem halogathatom tovább. A bűze is zavart már, így ahogy már fejjel lefelé volt, alárúgtam egy vödröt. Ezután már csak egy dolog maradt hátra, a torka elvágása, ami egyszerűen ment, nem volt bűntudatom. A feladat első része megvolt, most már csak találnom kellett a hülyének a dolgot. Koktélt úgyis rég csináltam, így miért ne alapon készítettem, egy titkos hozzávalóval: a fruska vérével. Gondolom a meghívás furcsa volt neki, de azért az alkoholt szívesen küldte le a torkát. Csupán azután mondtam el, mi is van benne. Azóta megtanulta, hogy ne baszakodjon velem, a haverjainak is szólt, mivel a fenyegetések csökkentek.
Tényleg sajnálom, hogy ilyesmivel fel kellett hagynom, mivel itt vagyok, ahol tényleg tiltott a gyilkosság. Jó, emígy is csinálnám, viszont eléggé nehezen magyaráznám ki magam, hogy mi az oka, hogy így hullanak körülöttem az iskolatársaim. Nem szeretem az a felesleges beszélgetéseket, így inkább élvezem azok nők társaságát, akik elragadnak, és muszáj tőlük megszereznem valamit. Általában valamilyen fehérnemű volt, csakhogy vettem már el ékszereket, telefont, szóval értitek, szeretem a trófeákat.
- Ja, persze, nem szereted - forgattam meg a szemeimet. Nem bíztam benne,azonban ráhagyom a dolgot. Én bevallottan nem vagyok jó a lőfegyverekkel, de azért célozni még tudok vele. A gyilkosságra úgyis oly sok módszer van, minek kell leragadni a pisztolynál? - Aha - ennyivel le is zártam a témát, felesleges lenne firtatni, hogy én mit szeretek, mert túl sok van a listámon, bár a női nem szerintem az első helyen áll.
- Élvezetes lenne - vontam meg a vállam. Ezzel indítottam is, a karddal, ami egy tincset le is vágott a hajából. Szerencsére az enyém kontyban van. |
 Kedveltem az Akadémia légkörét, mégha nem is mindennel értettem egyet itt. Néhány tanárt kimondottan kedveltem, még azok közül is, akik tantárgya hidegen hagyott alapból, ő azonban mégis képes volt vele lekötni. Tudom, ez nem túlzottan előremutató, mármint, hogy vannak olyan tárgyak, amik hangyányit sem érdekelnek, ezzel azonban nem tudtam mit kezdeni. Nem fogom magam kényszeríteni, hogy figyeljek, meg vágjak érdeklődő képet valamihez. Ebből már kinőttem. Persze az órát sosem jutott volna eszembe zavarni, de azt simán megtettem, hogy beültem az utolsó padba olvasni.
Személy szerint mindig kíváncsi voltam az Akadémiára, de magamat ismerve úgyis addig halogattam volna meglátogatását, illetve tüzetes átnézését, amíg megszűnik, sőt, még az épület is összedől. Ebbe a kényelmes rologatásba Marcus érkezése zavart bele, akinek minden bizonnyal nem lesz olyan hosszú az élete, mint az enyém - bár ki tudja, hogy mikor sikerül valakinek megölni -, így nem totojázhattam. A srácnak szüksége volt tanulmányokra, ha nem akart újra az utcán kikötni. Természetesen amíg én életben vagyok, ez nem következhet be, de nem vagyok halhatatlan, hiába húztam ki élve kb három ezer évet. Egyszer úgyis mindenki talál valakit, aki erősebb és agyafúrtabb nála, vagy csak egyszerűen szerencsésebb lesz. Akkor pedig a szerencsétlenebb tag vélhetően elhalálozik. Így háromezer év túlélése után pedig nem bánnám, ha egyszer én húznám a rövidebbet.
Persze legyőzni csakúgy sosem hagynám magam, mindig olyan voltam, aki az utolsó csepp véréig küzd, ha nem így lett volna, feltehetően most a Sztüx partján díszelegnék, mint egy halom csont. Valahol mélyen - talán nem is annyira eltemetve -, a véremben lobogott az a hőseszmény, amit a görögök és a rómaiak vallottak magukénak, amiről az Iliasz is szól. Igaz, esetemben nem a dicsőség ért többet az életemnél, hanem az olimposziak, főleg az anyám és Artemisz iránti hűségem. Azt szerettem volna, hogy valamelyikükért adhassam az életem. Úgy örömmel üdvözölném Thanatoszt.
- Hát mert nem szeretem - vontam meg a vállam. - Csak azért szoktam időnként csinálni, hogy ne essek ki a gyakorlatból. - mindig mindenből próbáltam a toppon lenni - a fegyverhasználat terén -, ami általában sikerült is. A pisztolynak tagadhatatlanul volt haszna, főleg a mai világban, szóval egyébként sem engedtem volna meg magamnak azt a luxust, hogy nem tudom használni. - Az íjat én is - biccentettem apró mosollyal az ajkaimon. A nevét remélem sikerült megjegyeznem, elvégre még ki tudja mikor jön, vagy jöhet jól, hogy tudom.
- Ha gondolod, gyakorolhatunk együtt is - ajánlottam fel a lehetőséget, hátha ő is megunta már a gyakorlóbábut. Rendes ellenfél ellen sokkal élvezetesebb volt kiállni. Arról ugyan fogalmam sem volt, mennyire lehet jó, az eddigiekből csupán azt szűrtem le, hogy nem idegen számára a fegyver. |
A testvéreim közül én voltam az, aki leginkább hajtotta a női nemet, nem mintha valaha is szégyenkeztem volna emiatt, a szépet csodálni kell, mindkét testvéremnek ez más és más, nekem a lányok, akikben ezt találom meg. Meg kicsit a káoszban is látom, de ez inkább mellékes infó. Most hagy legyen ez a hölgyek pillanata. Bár fogalmam sincs, hogy mindet annak tudnám mondani. Vannak ám olyanok is, akikhez nem nyúlnék, vagy lennék öt kilométeres sugárban. Nem éppen azt mondom, hogy mindenkinek egy szupermodellnek kell kinéznie, de ne ők legyenek a rút kiskacsa valós változata, mert akkor én fogok sírva fakadni, ha olyan mászik rám.
Nem bánom a plusz kilókat sem, bár egy disznó ne üljön az én farkamra, mert lehet nem maradok meg utána... de ezt ne nagyon taglaljuk, mert még elhányom magam. Meg van az, amikor az a valami egy halat imitál, emlősön belül akarok maradni, ha lehet, nagyon köszönöm. Ami azt illeti, nem is vagyok olyan válogatós, hogyha erről van szó, egészen megvagyok sok mindenkivel, és nem válogatok köztük, mint egy éttermi menünél. Bár nem is tartogatok sokat magamnál, hamar ráunok egyre, egyszerűen unalmas lesz ugyanazt hallgatni. Frissesség meg kell mindenkinek, még az én hétszáz éves fejemnek is, nem bírom az állandóságot.
Bár volt egy alkalom, mikor többször visszamentem egy lánykához, kissé felkeltette az érdeklődésemet, ezért élveztem a társaságát is, de azt hiszem... nem kellett volna. Egy idő után elkezdett nagyon kötődni hozzám, ettől meg én megijedtem, mert nem akartam mást az életemben, csak a testvéreimet, ezért radikális ötlettel álltam elő: megölöm. Meg is tettem, nyíl fúródott a szívébe. Azóta nem is láttam. Nem is érdekelt engem annyira, hogy több száz évet azon rágódjak egy dolgon, ami lehetett volna. Nem akartam gyenge pontot magamnak, és nem is akartam gyengének látszani, mert igazán nem vagyok az, ez volt a legjobb döntés.
Persze, voltak alkalmak, mikor nemcsak nők feküdtek az ágyamban, bár nem mostanában csináltam ilyet, de történt olyasmi is, mikor a saját nememmel feküdtem le. Nem mondanám azt, hogy kifejezetten vonzódom hozzájuk, legtöbbször a kíváncsiság és a kiéhezett állapotom vitt odáig, hogy ezeket is megcsináljam. Nem hiszem, hogy az akadémián ez elő fog ez fordulni, hisz van elég jó csaj, aki egy pillantás alatt örömmel tárja szét nekem a lábait. Még a bujaságot sem kell ahhoz bevetnem, hogy ez sikerüljön. Mit mondjak? Sok itt a könnyűvérű nő. Én nem ítélkezem, sőt inkább hálás vagyok, hogy ilyenek jöttek össze itt, mint egy gyűjtőhely.
Tudtam amúgy, hogy képes vagyok a legcsúnyább élőlényt is bevonzani, de aranyos vagyok ám, és nem küldöm az anyja picsájába. - Elég hamar feladtad - vontam meg a vállam. Szerintem nincs semmi élvezetes abban, hogyha csak azt csináljuk, amiben jók vagyunk, jobb mindent kipróbalni. Nagy okosok azt mondanák, hogy ki kell lépni a komfort zónánkból, úgy jobb lesz. Felnevettem. Ennyire bizonytalan a képességeiben? - Mai lőfegyverekkel nem vagyok jóban, de az íjat szeretem - a kardot nem fogom elmondani, úgyis látja, hogy csukott szemmel is jól bánok vele. - Jared vagyok - de ennyi volt, amit mondtam magamról, nem fogom elmondani rögtön mi is vagyok és kinek a fattyúja. |
Aphrodité lányaként nem volt szerencsém a férfiakkal. Valahogy mindig beleütköztem egybe, aki érdeklődött az irányomba, bármit műveltem is a külsőmmel. A kisugárzásom, amit balszerencsémre anyámtól örököltem rendszerint bevonzotta a másik nem tagjait. Kellett hozzá, ezer-ezerötszáz év, hogy belenyugodjak abba, hogy soha nem fognak elkerülni a férfiak. Nem mondom, hogy a felismerés után könnyebb lett, de legalább aztán már nem azon pörögtem, hogyan rondítsam el a külsőm. A leélt évezredek alatt, illetve ebben az utolsóban azonban nagyon sokat tanulhattam volna, ha érdekelt még volna a téma. Gyakran csak ámultam és bámultam, hogyan lehet némi sminkkel valakit úgy összekenni, hogy piszok ronda legyen, amikor az elvileg szépítkezésre való. Mivel elsősorban a saját nememhez vonzódom, a nőket sokkal jobban megnéztem magamnak. Természetesen számtalan lánynak jól állt, ha kifestette magát, egy-kettőnek nem, és… hát bizonyos kor után meg hányingerkeltő volt. Az ókori Rómában nagy tiszteletnek örvendtek a matrónák, akik korosabb, már özvegy hölgyemények voltak. A mostani korukbeli nőket elég kevéssé tudtam tisztelni.
Az Akadémiára jövetel hirtelen ötlet volt a részemről. Az Olimposzon megint unatkoztam, és ezek a most folyó, modern háborúk sem jöttek be igazán. Manapság már egyáltalán nem volt olyan könnyű katonának állni, mint régebben. Akkor elég volt a haza védelmétől lelkesnek lenni, hogy beengedjenek, és alig két-három emberen alkalmazni a varázsbeszédet, hogy maradhassak is. Persze az első csata után már senki sem küldött volna el, hiába voltam nő. Most meg… a gyalogos katona nem számított igazi haderőnek, és bár ennek ellenére is hajlamosak voltak a szájukat tátani egy-egy akció közben és után, hogy mire vagyok képes, ennél többre nem voltak képesek azok a képességek, amelyek az ókorban szinte istenné emeltek. Nemrég elvégeztem egy pilóta tanfolyamot - civil gépekre -, de az nem nyerte el a tetszésem. Jó, az lehet, hogy a vadászgép-pilótaságban inkább megtaláltam volna önmagam, de annál meg, mint már mondottam, túl sok akadály volt.
Itt viszont relatíve kellemesen telt az idő, és sok hasznos újdonságot ismertem meg. Egyébként először Desirée-től hallottam a helyről, s minél több infót gyűjtöttem róla, annál szimpatikusabb volt. Azt persze nem tudtam, meddig maradok még. Hiába minősült egészen jó helynek, otthon itt sem éreztem magam. Viszont most eléggé sok félisten gyűlt össze, ami újabb jó pont volt. Szerettem a “fajtársaim” közelében lenni, mégha egyikük-másikuk egy állat is volt, sok tekintetben.
Gondoltam rá, hogy elfedem magam a köddel gyakorlás közben, de nagyjából egész nap ezt csináltam, ha nem a szobámban kuksoltam, nem is volt kedvem hozzá, meg túl sok fölösleges kérdést hozhatott volna fel. Ez abból a szempontból meghozta a böjtjét, hogy társaságom lett, de a srác minden bizonnyal akkor is idejön, ha nem lát meg.
- Miért lennék? - estem ki egy pillanatra a megszokott rutinból. A kérdést nem igazán értettem, bár ránézésre lehet úgy saccolják, hogy egy két kilós súlyzót is alig bírok megemelni, és csak alibiből csapkodom a bábut. Mondjuk az se sokszor küzdött, vagy gyakorolt karddal, aki engem elnézve erre jut. Háromezer év alatt még a legbénább harcosnak is lett volna ideje kikupálni magát, nálam pedig már az elején nyilvánvaló volt, hogy érzékem van hozzá. Különben apám nem kezdett volna el tanítgatni.
- Te mestere vagy a céllövöldének, vagy a kardvívásnak? - kérdeztem vissza a kardjára bökve, hamár felmerült a kérdés. - Egyébként Syera vagyok, hát te? - sose voltam túl jó még az ismerkedésben sem, nemhogy a barátkozásban, de mindkettőre ez volt a legjobb helyszín, mert legalább a téma valamennyire adta magát. |
 Vigyorogva támaszkodtam az ajtófélfánál, kicsit még lihegve és megizzadva.
- Ugye felhívsz, ha megtalálod? - nézett fel rám a lány, kérlelő szemekkel. Lágyabb mosolyt vettem fel, hogy megnyugtassam. - Perszehogy - gyűrtem a hátam mögött a bordó, csipkés bugyit. Igen ezt kereste. Nem, nem terveztem azt, hogy visszaadjam. Mostmár az enyém.
Nem voltam oda azért, hogy ide kellett jönnöm, a testvéreimmel együtt. Undorodtam ettől a helytől, de lassan megváltozott a véleményem, ahogy rájöttem arra, hogy egy napra több csaj is jutott nekem. Igaz, nem ezzel töltöttem a napjaimat, de azért csillapított a helyzeten. Meg az, hogy saját, külön szobát kaptam. Luxusnak éreztem az ilyen helyen.
Most igazán örültem a fejemnek, ahogyan néztem milyen szomorúan lengeti a csípőjét. Még mikor a farkamat tapogatta, nem ilyen szendén viselkedett. Annyira mondta, hogy egy állat van benne, és féltem is, hogy kiengedi itt nekem, és komoly karmolásokat hagy rajtam, mintha egy medvével dugtam volna. Hála az égnek, csak piros csíkok vannak a hátamon. Nem akartam most látogatást tenni az orvosi szobába, igaz, Mara nagyon szívesen ellátna engem, én meg nagy örömmel venném, az is biztos. Sajnos, most nem ez a tervem, bár lehet ellátogatok oda is, hogyha találok valami új és friss húst, aki még nem ült a faszomra.
Mondjuk sose kellett mennem a női nem után, jöttek ők maguk is, persze vannak a királykisasszony típusok, akik azt mondják, hogy megtartsák az igazinak a szüzességüket... azt nem így lesz. Túl sok tapasztalatom van ahhoz, hogy megmondjam, hogy mennyire kötöttek az esküjükhöz és mennyien. Persze, ha van az a gyöngyszem, aki tényleg ragaszkodik hozzá, akkor hát arra is rátudunk segíteni. Ahhoz mondjuk különösen szépnek kell lennie, hogy én arra folyamodjak. Jó, lehet az is, hogy szimplán unatkozok, és nincs jobb dolgunk, azt valahogy fel kell pezsdítenünk a napot. Ahhoz meg én nagyon jól értek, ezt lehet tudni.
De... volt más dolgom is hogy a kis harcias hófehérkének suttogjak édes szavakat. Bár elég idős vagyok, hogy ne védjek olyan katasztrofális hibákat, mint régen, nem árt gyakorolni. Lehet más az ember véleménye, de nekem állításom, hogy nem fogom elfelejteni, hogyan a leghatásosabb elvéreztetni egy hülye szerencsétlent. Bár az is igaz, hogy a mágia a kedvenc fegyverem, hogyha annak lehet mondani. Azzal lehet a legtöbbet kihozni, szeretem azokat a kifejezéseket az emberek arcán, amikor rájönnek, hogy nagyobb bajban vannak, mint azt eredetileg gondolták volna, igazi művészet nekem a varázslás, nagyon komolyan veszem. És hát... a hullák pedig a művészi alkotások.
De ebben a pillanatban mással is kellett foglalkoznom, igaz jó vagyok mindenben, de az igaz, hogy a fekete mágiával sokkal többet foglalkoztam, mint mással. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok remek kardforgató. Csak van egy preferenciám. Mondjuk igaz, hogy miközben itt kínoztam szegény bábut, elkalandozott a gondolatom. Például, hogy épp mit csinálnak a testvéreim.
Azonban találtam magamnak ám elfoglaltságot! Megláttam egy igazán förtelmes kinézetű.... valamit. Bár ahogy megfordult, észrevettem a nem létező mellét, de esküszöm, hogy nézett ki, mint egy meztelen nyúl. Igen, tudom, hogy nem hiába van az a szófordulat, hogy baszik, mint a nyúl, de nekem ahhoz szemkötő kéne, hogy ne hányjam telibe az arcát. Fujj. Ilyenhez nem nyúlok.
Elvigyorodtam, ahogy befoglalta a mellettem lévő bábut.
- Csaknem vagy balszerencsés a céllövöldében? |
Nehéz lenne arra a kérdésre pontos választ adni, miért vagyok itt. Talán az istenek egy újabb talánya. Ezzel rémesen könnyű lenne takarózni. Magamtól jöttem ide. Talán leginkább a kíváncsiság vezérelt. Régebben leginkább az isteni származású hősöknek volt szokása nagy tetteket véghez vinni, de ez mostanra feledésbe merült, akármelyik mezei ember megtehette. Szerencsére ez nem jelentette azt, hogy meg is tette. Az érdekes, de sokkal inkább szánalmas világ lenne. Eme kor tele volt hamis eszményekkel, lásd az előző, na meg… a világbéke. Amikor ezt életemben először meghallottam valaki szájából, azt hittem baj van a fülemmel. Az emberek a saját természetük ellen lázadoznak. Igaz, ebből egyenlőre nem sok minden látszott megvalósulni. Hiába voltak egyesek ideálisták, ha mások kitartottak a pusztítás, és persze a gyilkolás mellett. Ha lesz is változás, ahhoz minimum több száz év kell, de az is lehet, hogy több ezer. Mondjuk az elmúlt száz év rengeteg, ráadásul nagy léptékű változást hozott, amelyeknek nem egyje jelentősen felforgatta a társadalmakat, illetve az erőviszonyokat.
Sosem folytam igazán bele a tudományokba. Érdekelni érdekelt, de valahogy túl bonyolult volt. Talán majd egyszer beleölök elég időt, ha úgy hozza a sors. Mondjuk ha világbéke lesz. Na akkor biztos. Ami eléggé foglalkoztatott az újdonságok közül, az az űrutazás volt. Sosem tartoztam azok közé, akik vad eltökéltséggel hangsúlyozták, hogy csak ez az egy “világ” van, illetve, hogy a földön kívül nincsen élet. Engem ezek egyáltalán nem érdekeltek, ahogy azok a filmek se, ahol eme népek támadását intéznek a Föld ellen. Bár előbb már tettem megjegyzést a háborúkra, az mindig is mulattatott, hogy mennyire központi szerepet képzel el magának az emberek nagy része ebben az univerzumban. Viszont a háborús filmek, na meg az előző témával foglalkozók… teljes mértékben le tudtak kötni. Anno persze én is úgy kezeltem a televízió, mintha az lenne a világ nyolcadik csodája - pedig én láttam a többi hetet is -, ám mára már ez teljesen kiveszett belőlem. Hozzászoktam.
A vallásokkal szemben szintén elfogadó voltam. Mindenki abban hisz, amiben csak szeretne, főleg mivel feltehetőleg az összes istenei léteznek. Minél többet fedeztem fel a világból, annál jobban beigazolódni látszott eme hipotézisem. Azért még ígyis akadt olyan vallás, ami megmosolyogtatott. Például az egyistenhitesek, amelyek tagadták, hogy bármilyen más isten létezne az övékén kívül. Egyszer volt alkalmam vitázni egy harciasabb angyallal ez ügyben. Elég vicces volt, mert észérvekkel nem lehetett hatni rá, ráadásul olyanjai neki nem is voltak, éppen ezért hamar párbajba csapott át a szóváltásunk. Bár filozófiai területen rémesen gyengén teljesített, piszok jó vívó volt. Élvezetes ellenfél.
Ma azzal a határozott elképzeléssel jöttem el a gyakorlótérre, hogy a pisztollyal való célbalövést gyakorlom. Hát komoly elhatározásom egészen tíz percig tartott. Aztán úgy döntöttem elég volt ebből ennyi, itt az ideje pihenőt tartanom, mielőtt újra nekiállok. Ez nagyjából harminc perce történt. Sokat gondolkoztam rajta, milyen kardot válasszak, de miután megláttam egy gladiust, megvilágosodtam. Kedvem támadt nosztalgiázni. Odasétáltam az egyik gyakorlóbábuhoz, és nekikezdtem az edzésnek. A monotonságot kimondottan jól viseltem, ráadásul a mozdulatok annyira begyakoroltak voltak, hogy teljes mértékben a gondolataimba tudtam merülni. Az biztos, hogy az épület ezen részén töltöttem el a legtöbb időt. Karban kellett tartanom a testemet, ennek pedig ez volt az egyetlen módja, mivel rühelltem a tesiórákat. Nehéz lenne megmondani, pontosan mit utáltam benne, főleg ennyire. Úgy az egészet. Valahogy az a fajta mozgás nem kapcsolt ki, nem élveztem. Meg amúgyis! Hagy találjam már ki én, magamnak, hogyan akarok mozogni! Kettőnk közül mégiscsak nekem van a nagyobb tapasztalatom abban, mi a jó nekem. |
Jared Endicott & Syera Silver Seathell |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
