|
Témaindító hozzászólás
|
2019.01.26. 21:33 - |
Riley Kovacs & Jason Todd |
[8-1]
 Ugyan nem voltam aggódós típus, Annebelle esete után, igazán meg kell tanulnom, kivel is akarok edzeni. Nem szoktam hozzá finomkodáshoz, úgy semmiben. Nem hiszem, hogy sikerrel járna, aki erre át akarna nevelni. Az már más kérdés, hogy miért is maradok itt, mert pontosan magam se tudom, gondolom az öreggel lenne megint egy összetűzésem, aztán visszakerülnék ide. A másik eset, hogy Kori nem örülne annak, ha újra eltűnnék, és nem akarom azt az eseményt tapasztalni. Ismétlődne az egész, az meg nem nagyon tenne jót senkinek, vagyis szerintem. Csak muszáj elkerülnöm pár embert, hogy ne kapjak instant agyvérzést, azért már Roy felelős. Igazából nem rossz hely ez, nem nekem való, igaz, de még még mindig jobb, mint egy börtön, vagy számos más intézet, ahová sokan biztosan szeretnének engem bezárni. Van egy harmadik opció is, hogy az igazgató, pont olyan, mint Ma Gunn, viszont ez nem hiszem, hogy így lenne, már puszta megérzésből. Bár azt nem értem, hogy miért engednek be mindenkit, én se vagyok egy főnyeremény, ebből a szempontból, vannak azért tényleg rossz emberek, lehet az én figyelő képességem csap be most, viszont néhány ember aurája igazán nem bizalomgerjesztő, nem is akarom megismerni milyenek. Csak annyit mondok, hogy lehetséges, hogy még találkozom velük.
Tuti nem voltam az emberek kedvence, de ez nem meglepő, még az én véleményem szerint is. Tény, azért nem vagyok olyan rémálom, a tanároknak főleg, hiszen az órákon tudok valamennyire viselkedni, meg azért a dolgozatokon is teljesítek valahogy, az már más téma, hogy hogyan, de eddig nem volt a teljesítményeimmel nagy gond.
Az önvédelmi órákon van néhány baki. Sok esetben keményebb tudok lenni, mint azt kéne, és véraláfutás lesz a vége. Ez nem szokott általában szándékos lenni, egyszerűen megtörténik. Persze, vannak olyan pillanatok is, mikor nem véletlen volt, és szerintem meg is érdemelték a sok pattogás miatt, ami kisütötte az agyam.
A srác nem tűnt olyannak, aki a rosszabb kategóriába tartozik. Kell nekem néha ez, hogy azért rendbe hozzam a dolgokat nálam. Mondjuk nem keresem állandóan, nem tudom miért is kell. Nem is azért vagyok itt, hogy ezt boncolgassuk. Ha így belegondolok, nem is tudom, hogy valaha beszéltem a saját dolgaimról. Magam oldottam meg a gondjaimat. Azt lehet hinni, hogy tanultam a nagyobb hibáimból, de aki rég ismer engem többet tudna erről mesélni.
Szerintem az ilyen edzés alulértékelt, szeretem, hogy a gondolataim csak is az ütésekre terelődnek, aztán semmi másra. Nekem most ez jól esett, hogy ilyen edzésre találtam partnert.
Ha volt is bennem valami kétség, hogy simogatna engem, bebizonyította, hogy nem erről van szó. Mivel főleg az arcát védte így sikerült egyszer bevinnem egy ütést a gyomrába. Nem számítottam arra, hogy így is kapok be egy jobbhorgot. Gondoltam nem számított rá, hogy talpon maradok, vagy csupán egy pillanatra tétovázott, de kihasználva ezt, most én voltam a soros, hogy megüssem. Sajnos, arra már nem volt lehetőségem, hogy láb alól is kivigyem. Helyette én kerültem a földre, igaz nem akkora csattanással, a tompítás miatt. Nem sokáig hagytam, hogy így legyen, az ütés, ami a halántékára ment. Pillanatokkal később mikor az ő feje volt fogásban, én kaptam - a lendületből jött orrba vágás miatt már el kellett engednem, mivel eleredtem az orrom vére, jobbnak láttam, hogy eltávolodok tőle.
- Szerintem is, Kovacs - félig sóhaj, félig nevetés volt az a hang, amit kiadtam. - Nem tudom, hogy kell esetleg valahol foltozás vagy más... de azt hiszem megtehetem, hogy elkísérlek, ha kell. |
 Úgy tűnt, szerencsés helyzetbe keveredtem, már annyiból, hogy a srác legalább annyira beszédes volt, mint én, azaz szinte egyáltalán nem. Ez nagyban megkönnyítette az egész dolgot, és a mellkasomra nehezedő nyomás is enyhült valamelyest, de nem teljesen, főleg, hogy a társa nem éppen ilyennek tűnt. A vörös távolabb állt meg, és kifejezetten jókedvűnek tűnt, de nem tudtam, a harc alatt mit fog művelni, lehet közbeavatkozik vagy épp nekem megy, ha túl messzire megyek - igaz, a fekete hajú nem látszott olyan törékeny virágszálnak, akit védelmezni kellene. Az odavetett tekintetemre a társa integetett egyet, mire azonnal félrenéztem. Bohóc.
A Jason Todd név nem mondott nekem semmit, pedig ha valamilyen ügy kapcsán felmerült volna már, akkor rögtön tudtam volna társítani hozzá valamit. Az agyam néhány dologgal kapcsolatban így működött, elég volt egyetlen kulcsszó egy egész információ áradat kinyeréséhez, többek között ezért nem voltam rossz tanuló még azokból a tantárgyakból sem, amikért nem voltam oda. Bár nem voltam válogatós ezen a téren, szinte mindenben fel tudtam fedezni valami hasznosat, és a tanítással kapcsolatban nem éltek bennem nagy elvárások. A tanárok személye majdnem mindegy volt, ha ott volt előttem a megtanulandó anyag, onnan általában képes voltam továbbjutni. Közel sem voltam lusta ember, ha valami nem akart a fejembe menni, kíméletlenül tudtam kényszeríteni magam az újraolvasására, egészen addig, amíg végül meg nem sikerült jegyeznem. A beadandókat sem halasztagattam, legtöbbször a feladásuk után azonnal nekik ültem, és néha pár nappal később még átdolgoztam őket, ha nem voltam teljesen elégedett, emiatt általában jó jegyeket kaptam rájuk. A tanárok ennek ellenére sem kedveltek, talán mert soha nem maradtam bent beszélgetni, nem mosolyogtam, vagy csak szimplán nem volt nekik szimpatikus egy olyan pedálgép ember, akivel talán már gyerekkorukban találkoztak. Ami azt illeti, szerintem nem voltam az a tipikus "stréber", egész egyszerűen úgy gondoltam, hogy mint egy diáknak, kötelességem helyesen helyt állni, és a maximumot nyújtani abból, amire képes vagyok. Elég csúnyán magamnak tudtam esni, ha úgy gondoltam, ez nem sikerült, így persze szerettem volna minél jobb osztályzatokat kapni, de igazán se nem stresszeltem ezen, se a dogaosztásnál nem aggódtam. Még előtte kellett mindent megtennem, utána már úgysem rajtam múlt, milyen jegyet kapok.
- Örvendek - biccentettem.
Nem számítottam rá, hogy ilyen jól fog védeni az ütéseim ellen, ritkán találkoztam ilyesmivel. Igaz, legtöbbször a filmekbeli látványos harcokkal ellentétben rövidre zártam az ütközeteimet, csak belevágtam az adott ember arcába, hogy a sérülése lesokkolja, aztán leütöttem, hogy a rendőrség elé szállítható állapotba kerüljön. Akkor bonyolódott csak a dolog, ha a fegyverek is képbe kerültek, de ott sem kellett engem félteni. Meg hát a legtöbb ember, akivel dolgom volt, piti kék- vagy fehérgalléros bűnöző volt, nem pedig harcművész, legjobb esetben is ritka kevés közelharci tapasztalattal rendelkeztek, így általában könnyen el tudtam őket intézni. Amikor harcoltam, rám nem volt jellemző az a durva elegancia, amivel az eredeti Rorschach rendelkezett, az Walter sajátja volt, és én soha nem tudtam elsajátítani. Én csak durva voltam, nem elegáns, és rettenetesen célratörő, nem szerettem játszadozni az ellenfeleimmel. Egyrészt ki ér rá arra? Másrészt minél hosszabbra nyúlt a csetepaté, az esélyeim is annál jobban szaporodtak arra, hogy belehaljak. Persze, ha volt valaki, aki nem vágyott örök életre, az én voltam, de azért voltak annál jobb halálnemek is, mint hagyni, hogy valaki hátulról leüssön egy sikátorban egy feszítővassal vagy egy kikapart utcakővel. Így hát gyors voltam, és ha lehetett, azonnal eltűntem, amint végeztem valahol.
Itt persze erre nem volt lehetőségem, és ahogy a srác visszatámadott, felmerült bennem, hogy ezúttal talán túl nagy fába vágtam a fejszémet, de félelelm helyett inkább csak kellemes izgalmat éreztem. Felszabadító volt, hogy nem kellett visszafognom magam, különösen az itt megszokott rengeteg finomkodás és társadalmi nüansz után. Ha nem én lettem volna, talán vigyorgok, de így nem hiszem, hogy bármiféle érzelem is kiült volna az arcomra a teljes összpontosítás kívül, amit a testem, különösen az arcom védelme jelentett. Emiatt egyszer sikerült bevinnie egy ütést a gyomromba, amitől az összes levegő kiszaladt a tüdőmből, ahogy nem volt időm kifújni a levegőt még a csapás előtt, de a fájdalom nem állított meg egy jobbhorog sikeres bevitelében. Azt vártam, hogy ettől leáll majd, mert még az én karom is beleremegett az ütés erejébe, de legnagyobb döbbenetemre talpon maradt, és kihasználva a pillanatnyi tétovázásomat, egyszerre vert szájba és orrba az öklével, én pedig egy pillanat múlva megéreztem a nyelvemet elöntő vér ízét. Hátratántorodtam, éppen csak elkerülve, hogy kisöpörje alólam a lábamat. Rögtön kihasználtam, ahogy emiatt kicsit kibillent az egyensúlyából, megragadtam a pólóját, és úgy vittem a földre, hogy a háta a tatamin csattant, de nem felejtett el tompítani. Csak egy pillanatig kerültem felülre, ahogy megpróbáltam lefojtani, aztán változtatott is a helyzeten, ahogy sikeresen elhelyezett egy ütést a halántékomra, amitől a föld vészesen megbillent alattam. Hirtelen már az én fejem volt beszorítva a fogásába, mire én megragadtam a kezét, és lendületből orrba vágtam a fejem hátuljával. Ettől elengedett, és mindketten eltávolodtunk, a küzdőtér két felére kerülve. Ő az orrát fogta, amiből eleredt a vér, én pedig a fél kezemet a halántékomra szorítottam, amin már most dió méretűnyi dagadás volt, a számból és orromból folyó vér a pólómra csöpögött. Mindketten lihegtünk, egyikünk sem vette le a szemét a másikról.
- Azt hiszem, egyezzünk meg egy döntetlenben, Jason Todd - magamat meghazudtolva elmosolyodtam, véres fogak egész sorozatát villantva, hogy aztán visszatérjen az arcomra a szokásos érzelemmentes maszk. |
Én nem vagyok az, aki szorongást érezne, ha beszélnie kellene, csupán nem szeretem azt, amit sokak szociális életnek neveznek. Bár nem is tudom mi is erre a jó megfogalmazás, mert találkoztam emberekkel, sokkal. Csak hát azelőtt küldök a fejükbe golyót, mielőtt kinyithatják a szájukat. Egy "megölünk"-ig jutnak, vagy hasonló badarsághoz, aztán egy kis lyuk tátong a homlokuknál, de igazság szerint ennyi a történt, miért vagyok ilyen szűkszavú. Kissé rühellem azt a feltételezést, hogy van valami baj velem. Vagyis állítólag sok minden, viszont ezek nem azok közé tartoznak. Milyen is lenne, hogyha túlságosan is érdekelne mit mondanak az emberek? Hm, talán még mindig Bruce mellett lennék, mint egy mintagyerek.
Hallgattam, kalkuláltam, mi történik, amikor belemegyek ebbe. Nem úgy látszott, hogy a vöröske félne tőlem, vagy esetleg fejébe szállt a nem létező erejével. Általában ilyenek találnak meg engem, így gőzöm sincs milyen lehet valójában a srác. Nem bízom el magam, hinni már ebben a helyben, elég nevetséges lenne. Ahogy átpillantottam az ismeretlenem vállán, megfigyelhettem egy elég ismerős gyógyuló orrot. A tulajdonosa "hívott" ki engem, aztán futva ment az igazgatóhoz, hogy betörtem az orrát. Nagy ügy. Kaptam megint egy kis előadást, hogy a diáktársaimat nem kéne bántanom, de némelyik nagyon is megérdemelné a verést.
Másodpercek voltak, nem volt kedvem nagyon fejtegetni azt, hogy mennyire rosszul fogok járni, ha ezt is szétverem itt. Vicces lenne, hogyha kicsapnának, vagy faszom tudja, örökös szobafogságot kapok, ha van itt ilyen. Mondjuk a két lábbal való kirúgásnak néha nagyon örülnék, azonban még a legjobb barátom hiányozna, szóval szívás. Lehet fordul a kocka, és én válok most pépessé. Rég volt az is nekem. Soknak tűnik nekem, az idő kicsit vicces dolog. Mert az a nap úgy az agyamba égett, hogy azt sose kaparom ki, ahogy szokták mondani: olyan, mintha csak tegnap lett volna. Itt mintha meg éveket töltenék. 22 éves vagyok...
Nem tudom, hogy minden részletre pontosan emlékszem arról a napról, és nem hallucináltam végig az esetet. Vagyis, anyám teste fizikailag ott volt, érinthető, szagolható. Beszélnem kéne róla? Nem hiszem, hogy ez amúgy jó dolog lenne, mert elég valószínű, hogy elvesznék a gondolatok között, és van egy randim, amit nem szeretnék elhalasztani. Tényleg bíztam abban, hogy ez jobb lesz, mint az Annabelle-s eset, vagy a múltkori. Eléggé unalmassá válik egy idő után a szentbeszéd hallgatása. Inkább kötözzenek ki megint. Igazán derűlátó személyiség vagyok néha, azt hiszem könnyebb dolgom volna, ha visszatérnék a régi módszerekhez, mindössze ezt a legproblémásabb része az egésznek.
Fel se tűnt, hogy milyen csendben is vagyunk, csupán már akkor, mikor elmondta a nevét. Nem tudom milyen is a névmemóriám, de azért néhány nevet még csak-csak tárol az agyam, ugye? Az már nehezebben jutott el hozzám, hogy nekem is be kéne mutatkoznom, hirtelen a nyelvem is összegabalyodott, hogy most tényleg ki kellene mondanom. Igaz nem vagyok az udvariasság példánya, viszont mégiscsak olyanra készülünk, amikor jó, hogyha tudod hogyan is hívják a másikat. Én már azt hiszem elég régen mutatkoztam bárkinek is, elvoltam az nélkül is, de most mit csinálnék, hagynám a levegőben a dolgot? Azt nem tehetem.
- Jason - itt kis szünetet tartottam, nem tudtam, ebből a teljes névből rájön-e valamire. Ne sokra. - Todd.
Vártam, igazából. Vártam, mert nem akartam azt a hibát elkövetni, mint a múltkori két esetkor. Roytól eltűröm még a piszkálásra, sőt az lenne a fura, ha nem böknénk egymásnak oda. De. Egy fél órás ismeretségkor azért elég fura, főleg hogy én nem is akartam nagyon mit kezdeni vele. Na látjátok, ezért nem szeretek belelépni az úgy nevezett szociális életbe, meghagyom a nagyokosoknak. Persze, hogyha egy bizonyos személy megy partizni, azért jó, hogyha ott vagyok, csakhogy úgyis ő hozzá szólnék, nem máshoz.
Hiányzik az az edzés, ami nem abból áll, hogy egymást cirógatjuk. A lánnyal való után rájöttem, hogy tényleg nem megy az nekem. Mily meglepő.
Kissé már fáradtam volna, viszont nem csoda, nem aludtam sokat. Nem akartam, még a tömeg előtt túl akartam jutni a dolgokon, nehogy találkozzak valami kellemes személlyel. Ez pedig azt eredményezte, hogy érzem a fáradtságot.
Ahogy villám sebességgel indított, abban a pillanatban felejtettem el, hogy valaha álmos voltam, vagy ilyen gondom volt. Nem hittem volna, hogy ilyen kezdéssel nyit, de nem panaszkodom. Igazából nem tudtam most én indítani támadást, így inkább védekeztem, bár így is eltalált néhány.
Viszonozni akartam abban a percben, hogy megállt, de helyette combomra kaptam, ami elvette a figyelmemet, így nem is tudtam olyan gyorsan reagálni a felém irányuló ökölre. Utolsó pillanatban tudtam csak kivédeni.
Volt egy belső mosoly bennem, amit ő nem láthatott. Valahogy jól esett, hogy nem kell megint finomkodnom, hanem igazán odaüthetek a másiknak. Így indítottam most én, koncentrálva a mozdulataimra, hogy a védés ellenére is eltaláljam. Van egy érzésem, hogy nem lesz szép ennek a vége. De bánom is én? Ehelyett nem hagytam neki időt, és megvoltam elégedve az eredménnyel. Nem is tudtam, hogy egy ilyen helyen találhatok ilyen ellenfelet. |
Próbáltam magam túltenni azon a pár percnyi sokkon, amit a szociális érintkezés jelentett, de hiába igyekeztem, rettenetesen feszültem, fejben úgy éreztem, nem járok messze attól, hogy még a szemem is elkezdjen tikkelni. A levegő beszorult a tüdőmbe, és összeszorított szájjal vártam, hogy a srác mondjon valamit, egyezzen bele vagy hajtson el a francba. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre rábólintott a dologra, pedig a fejemet tettem volna rá, hogy majdnem azonnal válaszolt a kérdésemre. A feszültség nem akart enyhülni bennem, fogalmam sem volt, hogy kellene viselkednem, nem volt szokásom udvariasan odamenni vadigenekhez és beszélgetni velük, megkérni őket valamire pedig különösen nem - hacsak az nem volt a vita tárgya, hogy befáradnak-e a rendőrségre önként vagy meg kell adnom nekik a kezdő löketet. De akkor maszkot viseltem, ami lényegesen nagyobb biztonságérzetet adott. Röhejes, de sokkal nyugodtabb voltam, ha kalasnyikovos maffiatagokkal kellett tárgyalnom, maszkban, kalapban és kabátban, szóval a megszokott ruháimban, mint most, hogy fedetlen fejjel kellett volna dumálnom ezzel a sráccal olyan mezei témákról, mint hogy milyen küzdősportot űz - mert hogy valami durvában aktív volt, abban biztos voltam. Walter néha csupán a mozgásuk alapján meg tudta mondani, az emberek milyen küzdősportot űznek, de én sajnos ebben nem remekeltem annyira, így csak halvány ötletek körvonalazódtak a fejemben, ami nem volt szerencsés abból a szempontból, hogyha minden jól ment, akkor perceken belül testközelből tapasztalhattam meg a srác tudásának szintjét.
Észre se vettem, mekkora csendben vonultunk vissza a küzdőtérre, amíg eszembe nem jutott, hogy talán be kellene mutatkoznunk egymásnak. Jó lenne tudni a másik nevét, ha netán a védőnőnél kötnénk ki, és az nem lenne képes magától elmondani azt. Talán kicsit borúlátó voltam, de tudtam magamról, hogy ha egyszer belelendülök, nehezen állítom le magam, és könnyen véresre - vagy épp halálra - verhetek valakit, ha nem vigyázok eléggé, a srác aurája meg magában volt annyira fenyegető, hogy hasonló szívélyességet helyesen vagy helytelenül, de el tudjak képzelni róla.
- Amúgy - mondtam rekedtesen a hátának - Riley Kovacs vagyok.
Ahogy odaértünk a tatamihoz, kiléptem a papucsomból, és közben kihúztam a hajamból a hajgumit, hogy újra lófarokba köthessem a tarkómon. Pár tincs az arcomba hullott, ami kifejezetten zavart, így igyekeztem eltüntetni őket a látóteremből. Még csak az hiányozna, hogy harc közben bezavarjanak. A legjobb lett volna megint tarra nyírni a fejem, csak éppen akkor ismét láthatóvá vált volna a koponyámat ékesítő pár heg, amit egyébként a hajam eltakart, ezért nem is erőltettem eddig annyira ezt a dolgot. Nem kapkodtam, de azért voltam annyira gyors, hogy az újdonsült partnerem ne gondolja azt, direkt vagyok ráérős, vagy húzni akarom az időt.
Mire végre ráléptünk a vékony, szivacsos felületre, a pulzusom ismét a normális volt, sőt, a koncentrálástól lassan csökkent is, és olyan komfortosan éreztem magam, ahogy eddig nem sűrűn ezen a helyen. Jó volt így, szerettem az erőszakot, hiába is tagadtam volna, ez volt az a dolog, amit a leginkább ismertem, ami régi, jól ismert barátom volt egészen gyerekkoromtól kezdve, és a maga kiszámíthatatlanságával együtt is egy olyan rendszer volt, amiben kiismertem magam. Valahogy mindig csak akkor billent helyre a világ rendje, ha bántottam valakit, vagy épp én voltam az, akit meg akartak ölni. Elcseszett egy dolog volt, de nem nagyon ismertem mást, és kezdtem beletörődni abba, hogy talán nem is akarok igazán mást ismerni.
Beálltam küzdőállásba a sráccal szemben, behúzott vállal, az arcom elé emelt öklökkel, ütemesen hintázva a talpaimon. Vártam, hogy nekem jön, de pillanatok alatt leesett, hogy ő is kivár, valószínűleg kíváncsi arra, mennyi telik tőlem. Átvillant a fejemben, hogy még egy kis tétovázás, és lehet megint beszélgetnünk kellene, ez pedig elég volt ahhoz, hogy mozgásba lendüljek. Egy támadó kígyó sebességével mozdult a kezem, hogy belécsapódjon, aztán ütöttem még egyet és még egyet és még egyet - nem is számoltam. Hol az arcát, hol a mellkasát, hol a vállait vettem célba, mindig csak azt a kis bőrfelületet, amit éppen nem védett e kezével. Annyira arra koncentráltam, hogy ne adjak neki időt az ellentámadásra, hogy elfelejtettem, talán nem kellene minden erőm beleadnom az ütésekbe, nem is volt belém programozva, hogy harci helyzetben visszafogjam magam. Egy pillanatra megálltam bevárni, hogy mozdul ő az indításomra, majd hirtelen combon rúgtam, aztán kihasználva, hogy a figyelme a lábára terelődött, megpróbáltam belevágni az arcába az öklömmel. |
A partiról inkább ne beszéljünk. Elég hamar leléptem, miután a lány azt hitte, hogy én okoztam Roy sebeit. Persze, nem bánok vele kesztyűs kézzel, de ez olyasmi, amit megszokott tőlem. Remélem azért tudja, hogy a tényleges sírba nem vinném, csak egy időre befognám a száját, hogy ne beszéljenek már annyit. Ezenkívül még mindig a legjobb barátom, a szociális képességeink másmilyenek, azonban ez nem akadályozott meg, hogy ne legyünk meg egymás mellett... egy darabig. Általában harminc perc folyamatos beszéd után jön nálam az első fenyegetés, hogyha nem fogja be a szófosóját, kinyírom. Azért halálos sérüléseket nem ajándékoztam neki a tévhitek ellenére is.
Szóval igen, kicsit felhúztam magam - kicsi nekem, másoknak nagyon -, hogy valaki azt képzeli, hogy annyira tudnék ártani ennek a tökfejnek. Amúgy se az én terepem az ismerkedés és a lelkizés. Ezért ragadtam le annyi barátnál, hogy azt egy kezemen is megtudnám számolni. Az egy ujjon már túlzás lenne azért. Ez az eset se volt olyan szerencsés, nem tudom, hogy kiboruljak, mennyire szerencsétlen vagyok, vagy inkább szerencsés? Saját szemszögből teljesen más az elképzelése, mint az másoknak lehet. Azt hiszem nem kéne ragozni azt annyira, hogy mennyire szaru sikerült az, aminek nem kellett volna. Balszerencse velem jár úgy látszik.
Ezek után nem volt nagy kedvem arra, hogy kedveskedjek valamilyen idegennel, legtöbbször amúgy is Royjal voltam, ő meg felér három emberrel is néha. Az esetet seb emlegettük amúgy, sokkal jobban érdekelt az, hogyan is került ide, meg hogy itt van. Nagyon örültem annak, hogy egy ismerős a szobatársam, még ha az a legidegesítőbb is. Elég kínos lenne, ha valami interakciót kéne végrehajtanom, akivel egyébként sem állok olyan fényesen. Ezért mindig örülök, hogyha ebből kimentenek engem, és legalább váratlanul nem tudnak felbaszni, a vöröshöz már hozzászoktam, így nem volt az olyan vészes, mikor miatta akart szétdurranni az agyam, tudja, hogy ennél ijesztőbb is tudok lenni.
Viszont. Azért kellett nekem egy kis feszültség levezetés (meg gyakorlás), de elég hamar megtanultam, hogy az itteniekkel úgy kell bánnom, mint a tollpihével, így kizárásos alapon megint a vöröskével fogok menni, mert mindig ő a legjobb opció minden esetre, kihasználom azt, hogy legalább ismerem és két köpésre van tőlem. Elszoktam attól, hogy ne akarjam pépesre verni a másikat, Annabelle-nél azért próbálkoztam, de azt már tudjuk hogyan is végződött. Nekem rendes partner kellett, akiről meg tudom, hogy ilyen, az az én barátom, ha túl nagyot lendítek az már csak azért van, hogy egy kicsit bekussoljon, legalább pár másodpercre.
Amikor szünetet tartottunk, és megláttam, hogy egy vörös közeledik felénk, félrenyeltem a vizet. Nagyon reméltem, hogy a vörös fejhez nem tartozik a hiperaktivitás is, mert akkor nem Roynak vagy a másiknak lesz vége, hanem nekem. Hercegnőhöz is idő volt, mire teljesen hozzászoktam, főleg mikor ez a kettő van együtt.
Hála a jó égnek, a félelmem nem teljesült, mert nálam is szűkszavúbb volt. A kérésére először a barátomra néztem, hátha valami olyasmit mondana, hogy nem kéne, de a srác láthatta, hogyan is bánunk egymással, így nem hiszem, hogy akadálya lenne annak, hogy én menjek most. Maximum az lesz, hogy elküldöm az orvosiba. |
Az utóbbi időt nem találtam kellemesnek az iskolában eltöltve, de ami azt illeti, én sehol nem éreztem igazán kellemesen magam, csak azokon az átmeneti szállásokon, amiken a rövid, ám annál intenzívebb illegális bűnöldözői pályafutásom alatt meghúztam magamat, így ezen nem is kellett volna meglepődnöm. Talán vártam valamiféle változást, mondjuk hogy a hasonló emberekkel teli légkör majd belőlem is kihozza a szociális énemet, de ha létezett is ilyen, ennél sokkal több kellett az előcsalogatásához. Ráadásul nem egy olyan kölyök volt, akiről nem szuperhős, sokkal inkább szupergonosz, vagy csak szimplán egy mezei bűnöző jutott eszembe, ha a jövendőbeli karrierjére gondoltam, így hát nem is próbáltam meg vele kedves lenni - bár a kedves szó nálam alapból is erősen idézőjeles kategória volt. Nem igazán tudtam, mitől lesz valaki kedves, és hiába fektettem komoly erőket abba, hogy megismerjem a fogalmat, könyvekből, és néha filmekből, nem éreztem, hogy közelebb kerültem volna a technikához, amivel én is az lehettem volna. Soha életemben nem volt hozzám senki kedves, maximum Walter a legjobb napjain, de mivel ő maga alapból is egy durva ember volt, ezek nem voltak gyakori alkalmak. Nem tudtam, van-e egyáltalán igényem arra, hogy emberi lényként kezeljenek. Talán elég, ha csak elállnak az utamból, amikor a dolgomat akarom végezni, és meg tudok lenni egész életemben egyedül, lonerként élvezve ez élet adta apró örömöket, mint például egy tiszta naplólapot, vagy egy szmogos levegőben szálló dallamfoszlányt, és nincs is szükségem arra, hogy meghallgassanak, elfogadjanak, vagy ne adj isten szeressenek. Nem ezért voltam itt. A célom az volt, hogy megtanuljak jobban bánni az emberekkel, képes legyek jobban olvasni bennük, emellett pedig erősebb és okosabb harcossá váljak, ezt kellett szem előtt tartanom, minden más haszontalan hülyeségre való vágy pedig csak elterelt ettől.
Ahogy az edzőterem felé tartottam, eszembe jutott egy régi iskolatársam, még gyerekkoromból, talán nyolc, vagy kilenc évesek lehettünk, amikor összekerültünk. Kevés dolog maradt meg a fejemben ezekből az időkől, de rá emlékeztem. Tőlem a legtöbb gyerek tartott, megjegyzem, okkal. Egy nyolcéveshez képest nagyon agresszív voltam, nálam sokkal nagyobb gyerekeknek is nekimentem, és gyakran még akkor sem álltam le, amikor már hárman-négyen ütöttek. Ő ennek a tökéletes ellentéte volt, elég volt egy agresszívabb lökés, és már nyüszített félelmében, éppen ezért imádták csesztetni, annyira könnyű préda és jó műsor volt. Bevallom, lenéztem őt. Egy tökös gyerek nem sír, ő meg úgy bőgött minden nap, mintha nyúznák, a tanárok pedig természetesen nem tettek semmit, volt ennél jobb dolguk is. Néha még az is megfordult a fejemben, hogy én verem meg, hogy végre elhallgasson, pedig alapból soha nem bunyóztam, csak ha provokáltak - szóval még így rendszeresen. Aztán egyszer kitalálta, hogy össze akar barátkozni velem, valószínűleg azért, hogy elbújhasson a hátam mögött, pedig tőlem is halálosan félt, a csendességem miatt talán még jobban is, mint a többi kölyöktől a suliban. Felidéztem volna, mi történt vele később, de odaértem az egyik edzőterembe vezető ajtóhoz, és ahogy benyitottam, rögtön más dolgok kezdték lekötni a gondolataimat.
Nekiálltam, és miután bemelegítettem - Walter utálta a bemelegítést, azt mondta, harc előtt sincs ideje az embernek nyújtani, de én ettől még megtettem ilyenkor - addig püföltem és rúgtam egy boxzsákot, míg lejött a bőr az ökleimről és a térdemről, aztán még utána is egy ideig. Nem volt különösebb célom, csak ki akartam verni magamból a feszültséget, de hiába adtam bele minden erőm és lendületem, ugyanolyan feszült maradtam. Végül sóhajtottam egyet, és körbenéztem. Elkaptam pár ember meghökkent tekintetét, de rögtön félrenéztek, amint rájöttek, hogy észrevettem őket.
Kicsit távolabb figyelmes lettem egy küzdő párosra, egy fekete hajú srácra és egy vörösre, akik meghökkentően jól mozogtak, nem kicsit adva egymásnak, bár ez szemmel láthatóan nem szegte a kedvét az utóbbinak, akiből még úgy is záporozott a beszéd, hogy azzal egyenlő arányban érkeztek az ütések is. Mikor végül leálltak és elvonultak a tatami szélére, hogy igyanak egy kortyot - a vörös hasbeszélő lehetett - összeszedtem minden erőm, és odasétáltam hozzájuk. Vettem egy mély levegőt, mielőtt megszólaltam volna, és egy gyors köszönés után megkérdeztem, valamelyiküknek lenne-e kedve velem is egy full contact harcra. Mivel rajtuk sem láttam védőfelszerelést, és nem úgy tűnt, kimélnék egymást, úgy voltam vele, egyszer élek, hátha nem hajtanak el, és végre lesz egy rendes harcom is ezeken a falakon belül, nem csak az az érintgetés, ami az önvédelem órákon zajlott. |
Riley Kovacs & Jason Todd |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
