|
Témaindító hozzászólás
|
2019.02.14. 20:19 - |
Marcus Lopez & Mischa Creed |
[11-1]
 Az én helyzetem sem volt sokkal másabb annál a szituációnál, amit Mischa sok új diákkal kapcsolatban mondott. Az egyetlen különbség, hogy én nem voltam egy teszten sem, ami kiszűrhetné, hogy mutáns génekkel rendelkezem. Ha nem olyan nevelőotthonba kerültem volna, ahol ennyire elbaszott szobatársam és felügyelők lettek volna, akkor lehet, hogy nem robbant ki volna belőlem - szó szerint - az a rengeteg indulat és harag, ami végül lángra lobbantotta az intézetet. Azért így nem a legjobb volt rájönni arra, hogy milyen erővel is rendelkezem, ugyanis hirtelen fogalmam sem volt, hogy mi a fasz van. Meg őszintén szólva ez nem sokat változott mostanra, tehát még mindig nem sok közöm van az erőmhöz. Akkor lehetett volna más, hogyha a szüleim életben maradnak, mert akkor egy idő után úgyis közölték volna velem az igazat, meg talán meg is tanítottak volna, hogy hogyan használjam. De mivel őket már sosem kapom vissza, ezért ezen feleslges gondolkodni. Már sosem tudjuk meg, hogy mi lett volna, hogyha az a nyomorult őrült nem öli meg őket a nyílt utcán.
- Nem, csak szerintem kurva nagy hiba mindenkit egy kalap alá venni, aki hasonlít valamiben - Én nicaraguai vagyok, azonban a legtöbb embernek csak annyi esik le, hogy latin származású vagyok. Legtöbbször azonban még arra sem kérdeznek rá, hogy hova valósi vagyok, egyből rávágják, hogy biztos mexikói vagyok és mennyiért vágnám le a kertükben a füvet. Nem mintha ezeket az ajánlatokat visszautasítottam volna, mivel mindig nagy szükségem volt a pénzre. Én magam igyekszem elkerülni az általánosítgatást, viszont néha velem is elő szokott fordulni, főleg akkor hogyha dühös vagyok, mert olyankor sok olyan dolgot mondok, amiket nem gondolok komolyan. - Igen? És ezt a következtetést abból vontad le, hogy nekem is farkam van? Ez aztán a megalapozott kijelentés - felvontam az egyik szemöldökömet. Azt természetesen nem tagadom, hogy szeretem, mikor a női ajkak kényeztetik a farkam, de hát milyen pasi ne örülne annak, ha úgy rendesen leszopják? Ettől függetlenül még nem gondolom azt, hogy a nők másra nem lennének jók. Belém aztán tényleg nem sok hímsovinizmus szorult. - Mit szólnál, ha tesztelnénk ezt a kijelentésedet? - már előre megjelent egy mosoly az arcomon, pedig még nem is közöltem vele az ötletemet. - Te leszopsz, aztán pedig eldöntheted, hogy úgy viselkedtem-e utána veled, mintha maximum erre tartanálak hasznosnak - Kíváncsi voltam, hogy mit reagál erre, de szinte biztos voltam benne, hogy hárítani fog. Nem lepne meg, hogyha csak a szája lett volna eddig nagy. - Ne aggódj, nem kell tövig bekapnod, ha nem megy - most már csak gúnyolódtam vele, ezt pedig szerintem ő is észrevette. Úgy éreztem, hogy ideje lerántani arról a magas lóról, amin ült.
- Lehet akkor ki kellene próbálnom. Ki tudja, hogy lesz-e még rá alkalmam - közelebb léptem hozzá és a derekánál fogva magamhoz rántottam. Most volt először alkalmam ilyen közelről is végigmérni az arcát, ami kifejezetten szép volt. Az agyarait persze furcsának találtam, mivel még sosem láttam ilyet. Azonban szerintem a szépségéből egyáltalán nem vettek vissza. - Még ha szerencsés is lennék néha - mondtam, miközben elengedtem a lányt. Általában mindig elkerül a szerencse, s szerintem lennék olyan béna, hogyha lefeküdnék Mischával, akkor biztos nem úsznám meg törés vagy legalább ficam és rándulás nélkül. - Egy állatban hamarabb megbízok, mint egy emberben - Ennek mindössze a rengeteg rossz tapasztalatom az oka. Meg úgy is tartom, hogy a kutyák teljesen önzetlenek, s még akkor is hűségesek a gazdájukhoz, amikor az rosszul bánik velük. Mikor pedig új emberrel találkozok, akkor mindig ott villog a fejemben a kétely, hogy vajon mikor fog majd hátbaszúrni. - De még mennyire. Legalább egyelőre egy nevet lehúzhatok a listámról, hogy kik akarhatnak darabokra tépni a suli falai között - Mivel még nem töltöttem itt olyan sok időt, ezért nem is volt alkalmam ellenségeket szerezni magamnak, viszont ez számomra a lehető legnagyobb könnyedséggel történt. Nem hiába szoktam mondani, hogy én aztán tényleg vonzom a balhét.
- Igen és mind a ketten az óvodában vagyunk. Mert maximum ott nem mertem volna közölni egy lánnyal, hogy bejön nekem - Nem mintha ez azt jelentené, hogy Mischát ne találnám dögösnek, viszont annyira azért nem őrültem meg, hogy egy olyan lánnyal dugjak, akinél megvan arra is az esély, hogy összetör szex közben. Bár kétségtelen, hogy megérné a dolog.
- Miért tenném? Ott a legjobb a látvány - Nem terveztem mostanában lemondani a drogokról, s teljesen felesleges nekem a rossz hatásukról prédikálni, mert én is tökéletesen tisztában vagyok vele. Csak nem érdekel. Azt pedig kifejezetten utálom, hogyha idegenek megpróbálják mondani nekem, hogy mit kellene és mit nem kellene csinálnom. Felálltam a földről, aztán leporoltam a ruhámat, ami szerencsére nem szakadt ki sehol sem. Nem sok váltás ruhám volt ezen kívül, bár a szakadt nadrág úgyis divat mostanában.
- Mert ez így is volt - Lehet, hogy találkoztam még mutánsokkal, de nem tudnám megmondani. Mivel külsőre a legtöbb ugyanúgy néz ki, mint egy átlagos ember, ezért nem lehet olyan egyszerű megkülönböztetni őket. Illetve még ha éreztem is, hogy ők mások, akkoriban nem tudtam volna megmagyarázni, hogy ez miért van, hiszen azt sem tudtam, hogy én mi vagyok. - Miért olyan fontos ez? - Kérdeztem, mikor már másodjára hozta fel. - Nicaraguában születtem, de San Franciscóban nőttem fel - Közöltem végül vele, mivel semmi rejtegetni valóm sem volt. Nem érdekelt, hogyha San Franciscot összekapcsolja a robbantással, azt pedig velem. Ezen a helyen az ilyen dolgok nem számíthatnak valami sokat, mert ahogy hallottam nem kevés notórius gyilkos is van a tanulók között. - Na csak nem barátok lettünk hirtelen? - vontam fel az egyik szemöldökömet a hirtelen kíváncsiságára, mivel az imént még nagyon nem akart beszélni magáról. Azt pedig nem gondolhatja, hogyha ő faggatózik, akkor én nem fogom ezt viszonozni. - A nevelőotthoni szobatársam megpróbálta kivágni a szemem, csak pont felébredtem, így elvétette - Mivel a felsőtestemen lévőket nem láthatta, ezért úgy értelmeztem, hogy a szememen lévőre gondolt. - Meg nem igazán tudom távol tartani magam a balhétól - Lehet az is közrejátszik, hogy nem is nagyon akarom. - Az agyarakon és a gyors gyógyuláson örököltél még mást is az apádtól? - Ezt a képességeire értettem, mert őszintén szólva nem érdekelt a családi háttere. Én nem kérdeztem az övéről, amiért cserébe elvártam, hogy ő se tegye ugyanazt. Már így is több mindent osztottam meg vele, mint az általában szoktam. |
Fél kézzel fellöktem magam a feje mellett, pillanatok alatt újra álló pozícóba kerülve. Alapból emberfeletti lett volna az egyensúlyérzékem, erősen feltételes módban a zuhanás miatt, és ez a mozdulatsor inkább hatott macskásnak, mint emberszerűnek.
- Még szerencsére - válaszoltam, aztán lenyúltam, hogy elkapjam a karját és könnyedén felhúzzam magam mellé. Megvártam, míg leporolja magát, közben megállapítottam, hogyha le is horzsoltam a térdem, már biztosan begyógyult. Remek, eddig csak a felsőm volt véres, most a kedvenc gatyám is követte ezt a stílust.
- Hát... - egy pillanatra elgondolkoztam, hogyan is kellene ezt összefoglalnom. - Vannak itt nagyon tudatlanok is, de azért a legtöbb ember legalább pár dologgal képben van, mire ide kerül. Te viszont olyan mutánsnak hatsz, aki az egész eddigi életét emberek között élte, és maximum a hírekben látta a fajtánk többi képviselőjét - fel sem tűnt, hogy hirtelen többes szám első személyre váltottam, Victor és az itteniek annyira az identitásom részévé tették, hogy mi vagyok. "Mutáns, légy büszke", nem igaz? - De persze, lehet tévedek... Elvégre abban sem vagy teljesen biztos, mi vagy, nem? És nem válaszoltál a kérdésemre. Szóval, honnan jöttél?
Amennyiben továbbra sem akart válaszolni, nem erőltettem tovább a dolgot. Inkább egy másik téma ugrott be, amit szívesen szóba hoztam volna, még ha először udvarias is voltam vele kapcsolatban.
- Egyébként szép sebhelyeid vannak. Hol szerezted őket? Nekem is lenne pár, ha nem örököltem volna apám génjet. |
 A vigyorára megforgattam a szemeimet. Inkább haraptam volna le a karomat, mintsem ismertem volna el, hogy megmentett, még akkor is, ha lényegében valami ilyesféle helyzet állt is fent. Amúgy is, mindig szánalmasnak tartottam, ha valakinek annyira kellett bizonygatnia, milyen kemény, mert ez általában pont az ellenkezőjét jelentette. Victornak például nem volt szüksége erre, de ő amúgyis az a fajta ember volt, akinek a vigyorától egyszerre harsant fel az összes vészjelző az ember fejében. Azt hiszem, én is lehettem volna ilyen, de a dühkezelésemmel való konstants problémáim inkább csak rémületet keltettek, de hosszabb távú félelmet nem. Igazából az a terrorizálós alkat sem voltam, mint aminek sokan hittek. A gyengébbek nyilvánvalóan nem jártak jól azzal, ha szembe kerültek velem, és néha én is élveztem, hogy a szart is kiijesztem egyből, vagy csak megmutatom neki, hol a helye, de az, hogy nap mint nap pokollá tegyem valaki életét egyszerűen nem az én terepem volt. Legtöbbször azzal indokoltam ezt, hogy könnyen rájuk unok, de azt hiszem, kicsit az anyám is közrejátszhatott a dologban... Ha bárki kérdezi, rögtön letagadtam volna, hogy szorult belém empátia, de valahol mélyen tudtam, milyen úgy hazamenni, hogy az embernek fogalma sincs, a világ legnagylelkűbb, legkedvesebb embere várja a konyhában, vagy egy fúria, aki nem fél attól, hogy összeverje a saját nyolcéves lányát, amiért az rossz jegyet hozott haza. Utáltam azt a kurva gyűrűt a kezén, mert mindig az ért először.
- Nem, dehogyis. Sokan jönnek például úgy, hogy azt sem tudják, milyen képességeik vannak, csak pozitív eredményt értek el a mutáns teszteken, vagy kiderült valamelyik felmenőjükről, hogy valami arkangyal. Ők ugyanannyira képesek megvédeni magukat, mint egy átlagos civil, szóval nagyon nem - Mit ne mondjak, ők voltak hátrányban. Az még hagyják, hogy milyen kiszolgáltatottak lehettek, mert a vezetőség néha még figyelt is a visszaélésekre, de az erejüket sem tudták igazán uralni. Az meg nem túl kellemes, hogy az ember úgy ül órán, hogy nem tudja, mikor fogja valamelyik balfék ráomlasztani az épületet.
- Csak nem egy érzékeny pont? - vigyorodtam el, ahogy szóba hozta az általánosítást. - Persze, vannak kivételek. Tudod, akinek nem inge, ne vegye magára. Meg amúgy is, belőled még ki is nézném, hogy szeretnéd, ha a nők csak erre lennének - igazából csak húztam az agyát, de kíváncsi voltam, erre mit reagál. Az ilyen témákkal nem nagyon lehetett zavarba hozni engem, még a nyilvánvaló kép ellenére sem, ami egy ilyen megjegyzés hallatán felötölhet valakiben rólam. Na, nem mintha annyi rengeteg partnerem lett volna eddig, bár persze nem voltam szűz, egyszerűen csak soha nem volt az életemben, főleg otthon tabutéma a szexualitás, ezért nem is zökkentett ki különösebben, ha ilyesmi került szóba.
- Nem tudhatod, amíg nem próbáltad - hasonló stílusban válaszoltam neki, mint ahogy ő beszélt. Az eddigi összesen két férfi partnerem mondjuk túlélt velem minden alkalmat, és törést is csak az egyikük szenvedett - a saját hibájából, természetesen - de balesetek is vannak. Meg Marcus meglepett a válaszával. Nem mondom, hogy olyan ronda lettem volna, mert nem, bár persze nem voltam valami világszépe se, de a legtöbb pasit elriasztotta a stílusom, meg a kinézetem pár alpontja is, például a fogaim. Hajlottam afelé, hogy ő is csak azért ennyire bátor, mert annyi cucc kering a vérében, hogy nem tökéletes a kapcsolata a valósággal. - Kiszívott nyak, mi? Szerencsés esetben.
Éreztem, hogy az állati késztetéseimre vonatkozó kérdésétől felszaladnak a szemöldökeim. Egyrészt, ez még mindig rohadt pofátlan volt, másrészt kezdtem belátni, hogyha fogok vele valaha is teljesen értelmes beszélgetést folytatni, az nem most lesz. Tényleg, számára ez valami alkalmi drogozás lehetett, vagy az lesz a csoda, ha látja valaki józanul is? Kíváncsi lettem volna rá, de egyelőre elraktároztam ezt a kérdést magamban, nem hozakodtam elő vele ennyire hirtelen. Nem voltam a drogok lelkes híve, de nem azért, mert valami szent voltam, egyszerűen csak az én véremből fénysebességgel ürültek ki az ilyen cuccok, szóval kénytelen voltam állandóan józan lenni, azt meg utáltam, ha ez pont egy alkohol- vagy egyéb mámorban úszó társaság kellős közepén volt. Szerettem részt venni a buliban, de így persze lehetetlen lett volna, ami rendesen idegesített.
- Miért, ha már az állatoknál tartunk, ha egy kutya megnyalja az arcod, feltételezed róla, hogy mindjárt elkapja egy hirtelen késztetés a torkod átharapására? Az emberek a hülyék, nem az állatok - ahogy kimondtam, esett le, hogy ez is egy általánosítás, de nem szívtam volna vissza. - Szóval nem, a légcsöved átharapására nem a közelséged fog késztetni, ha ez megnyugtat.
Azonnal feltűnt, hogy az első kérdésem figyelmen kívül hagyta. Ez érzékeny téma lehet nála, és adott pillanatban épp nem állt elég magasan a fejemben a seggfej-mérő ahhoz, hogy tovább piszkáljak pár sebet a lelkében.
- Ha ezt mondod, az csak annyit jelent, hogy ezt szeretnéd, vagyis igazából én jövök be neked - dobtam vissza a felvetést, aztán kíváncsian figyeltem a reakcióját. Nem fogtam volna padlót egy tagadó választól, de ha valami bunkót fog visszaválaszolni, lehet lekeverek neki egyet. Azért kezeljünk csak mindent a helyén.
Megdöbbentem, amikor belém ütközött, és már fordultam felé, hogy megbeszéljük a dolgot, amikor belém kapaszkodott. Ha ember lett volna, talán talpon maradok, de zuhanás közben hideg vízként ért a felismerés, hogy mennyire erős fizikailag, ami azt eredményezte, hogy úgy estem rá, hogy már csak a két lába között földet érő térdem fékezett le. Egy pillanatra alig pár centi választotta el az orrunkat és az ajkainkat, ha beszívtam volna a levegőt, ismét érezhettem volna az illatát. Mélyen a szemébe néztem, miközben a feje mellett támaszkodtam a kezemmel. Aztán elvicsorodtam.
- Ember, visszanézhetnél néha Csodaországból.
Fél kézzel fellöktem magam a feje mellett, pillanatok alatt újra álló pozícóba kerülve. Alapból emberfeletti lett volna az egyensúlyérzékem, erősen feltételes módban a zuhanás miatt, és ez a mozdulatsor inkább hatott macskásnak, mint emberszerűnek.
|
- És itt is van - vigyorodtam el, mikor jött az ilyenkor elég gyakran elhangzó "én egy kibaszott Lara Croft vagyok" duma. Lehet, hogy a lány másképpen adta elő, de attól függetlenül még ugyanaz volt a lényege. - Ebben a kócerájban mindenki ilyen bezerker módban tolja? - Mert ha tényleg igazat mond a lány, s olyan halálos tud lenni, mint azt állítja, akkor ő is azok közé tartozik, akikkel nem ajánlatos baszakodni. Már kaptam pár nevet, hogy kiket kerüljek el, ha jót akarok magamnak, viszont Mischáéra nem emlékeztem. Nem mintha az a megfontolt típus lennék, aki ne menne neki a nála sokkal erősebbnek is. Ez egy pocsék tulajdonság, ugyanis el sem tudnám mondani, hogy hányszor vertek már szarrá miatta. Nem véletlenül van annyi sebhely a testemen. Csoda, hogy eddig megúsztam komolyabb sérülések nélkül. Mondjuk eddig nem is voltam körülvéve olyan felturbózott alakokkal, mint most vagyok. Nagy teljesítmény lesz tőlem, ha nem öletem meg magam a tanév végére. - Oké - Egyáltalán nem zavart, hogy nem osztja meg velem. Valamennyire izgatott, hogy min kaphattak ennyire össze, de annyira nem érdekelt, hogy faggatózzak. Ez ellentmondás? Szerintem nem, de leszarom ha mégis. Amúgy sem vagyok az a típus, aki idegeneket kérdezgetne olyan témával kapcsolatban, amiről nem akarnak beszélni. Én is utálom, mikor velem csinálják ezt. A bunkó stílusa sem hatott meg, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a világ nem rózsaszín és nem mindenki úgy viselkedik, mint egy romantikus regényben. Aki annyi mindenen túl van már mint én, az nem fog egy-egy bunkóbb stílusú megszólaláson fent akadni. - Azért nem kell általánosítani - Ezt mindig is utáltam. Mégis hogyan képes valaki egy személy viselkedéséből következtetést levonni több százezer másik természetével kapcsolatban? Őrületes faszság az egész. - Én sem mondom azt, hogy a nők csak arra jók, hogy térden állva a farkamon cuppogjanak - Hiszen ezzel arra is utalnék, hogy Mischának is maximum az lehet élete teljesítménye, ha öklendezés nélkül be tudja kapni tövig a farkam. Vannak olyan lányok, akiknél csak ezt nevezhetjük sikernek, viszont a többség azért értelmes, személyekből áll, akik sokra vihetik. Sosem venném egy kalap alá ezt a két kategóriát vagy az összes többit.
- Ez már csak hab a tortán - Kétségkívül, a szuperképességek megemelik a játszma szintjét. De a szadistákat meg pszichopatákat nem kell bemutatni, mivel több éven keresztül egy szobába voltam zárva egyikükkel. Bár, Chester sima ember volt, viszont őket sem kell lebecsülni. Rengeteg szörnyűségre képesek, főleg hogyha még erre fel is izgulnak. Visszagondolva nem is értem, hogy hogyan bírtam ki ilyen sokáig. Szerintem eleinte olyan erős lehetett a félelmem Chesterrel szemben, hogy ez valamilyen módon blokkolta a képességemet, pedig pont az ellentétét kellett volna előidéznie, nem? Mert mikor kitört belőlem, akkor nem éreztem semmi mást, csupán töménytelen haragot. - Ezt jó tudni - Biztos voltam benne, hogy nem csak szadisták járnak ide. Túl sok a diák ahhoz, hogy mindenki el legyen valahol baszva a fejben. Arról nem beszélve, hogy Syera biztos nem hozott volna ide, ha csupa pszichopata venne körül. Hiába rendelkezek erős képességgel, ha nem tudom használni, nem sokra megyek vele.
- Lehet megérné - megvontam a vállam, az arcomon pedig egy játékos mosoly jelent meg. Természetesen csak poénból mondtam, mert annyira azért nem voltam kiéhezve, hogy olyannal dugjak, aki akaratlanul is összetörné közben a csontjaimat. Imádom a nőket, de tök mindegy, hogy milyen dögös valaki, azért ennyit nem érne meg a dolog. - Inkább ne. A kiszívott nyak már nem menő. Már ha az volt valaha - Csak viccelődtem, mivel még így a cucc hatása alatt is tudtam, hogyha azok az agyarak elkapnák a nyakamat, akkor nem csak egy sötét foltot hagynának maguk után. Csoda lenne, ha a légcsövemet nem harapná át. Ebből a gondolatból jött a következő kérdésem, amit feltettem, mielőtt átgondoltam volna. Milyen meglepő. - Akkor neked vannak ilyen állatias ösztöneid is? Tehát mondjunk ha éppen smárolnánk a szobámban, akkor lenne egy olyan késztetésed, hogy átharapd a légcsövemet? Vagy ennyire azért tudsz uralkodni magadon? - Azért a légcsövet hoztam fel példának, mivel a vadállatok is arra mennek, hiszen mindenkinek az a gyengepontja. Csupán a gondolatmenetem végén jöttem rá, hogy megint csak egy állathoz hasonlítottam. - Ne vedd magadra - tettem hozzá, mert tényleg nem sértésnek szántam, egyszerűen kíváncsi voltam. Már felkészültem a dühkitörésére, viszont helyette ellazultak a vonásai, mikor felnevetett a fajára vonatkozó tippemen. - Asszem én is - Nem voltam biztos benne, mert mikor Syera próbált ezekről a fajokról beszélni, eléggé be voltam nyomva LSD-vel, ezért nem sok mindent fogtam fel a szavaiból. Önmagában az is kurva nehéz volt, hogy úgy tegyek, mint aki tényleg odafigyel a szavaira.
Egy széles mosoly jelent meg az arcomon, mikor a túlvilágról dumált. - Aranyos, hogy ennyire aggódsz értem - Tudtam persze, hogy nem erről volt szó, tehát csak piszkáltam vele. - Már az első pillanattól kezdve elég nyilvánvaló volt, hogy bejövök neked - tettem rá még egy lapáttal. Az első kérdésére nem válaszoltam semmit, ugyanis nem akartam belemenni abba, hogy mennyire nem érdekel, hogy élek vagy nem. Ez a gondolatmenet olyan vizekre vinne, amiken most (sem) akartam evezni. Mindig hazavágja a kedvem, ha azokra a dolgokra gondolok, amik kiölték belőlem az élet szeretetét. Most pedig elég jól éreztem magam, s nem akartam ezzel elrontani.
Nem mondtam semmit, mikor megragadta a karomat és maga után kezdett húzni. Nem volt semmi okom ellenkezni, mivel nem volt jobb dolgom a társaságánál, arról nem beszélve, hogy még javában tombolt a cucc hatása, amitől úgy éreztem, mintha egy kirándulásra indulnék egy alternatív univerzumba, ahol mindennek túl élénk és vibráló színe van. Nem vettem észre, hogy Mischa megállt, ugyanis éppen egy hörcsög méretű szárnyas elefántot igyekeztem lesöpörni a vállamról, mivel az túl hangosan trombitálta a fülembe Justin Bieber Baby című számát. Ennek köszönhetően nagy lendülettel a lánynak ütköztem. Reflexből megragadtam a derekát, hogy megtartsam, viszont azt nem kalkuláltam bele, hogy így beállva nem a legjobb az egyensúlyérzékem és a hirtelen mozdulatnak az lett a vége, hogy én is kibillentem az egyensúlyomból és magammal rántottam a lányt a földre. - De legalább nem te kerültél alulra - próbáltam menteni a helyzetet egy mosollyal az arcomon. Én nem ütöttem meg magam, tehát gondolom Mischa sem, de ha mégis, akkor azt úgy sem fogja megtartani magának.
Megvártam még lemászik rólam, majd felálltam és leporoltam magam. - Miért, milyen a tipikus itteni diák? - ráncoltam a szemöldökömet. Kíváncsi voltam, hogy milyen jelzőt húz a tipikus itteni diákra. Nem vagyok itt olyan régóta, ezért nem tűnt fel egy olyan mintázat sem, amit annak a viselkedése követne, aki "tipikus" diák. |
- Amúgy meddig akarunk még itt álldogálni? Menjünk be, vagy legalább erre, gyere.
Ha nem követett eredményesen, akkor megfogtam a felkarját, és úgy indultam el a kert felé, hogy nem éppen finoman magam után húztam. Éreztem a képességemen keresztül, hogy az egyik tanár közelít, akit már képes voltam beazonosítani, és így sikeresen kikerülni is. Nem tudtam, beköpött-e bárki is, lehet csak látta a sérült srácot, mindenesetre nem akartam vele összefutni, és az sem lett volna jó, ha megtalálja ezt a beállt Marcus gyereket, mert tartottam attól, hogy túl könnyen kikotyogna valamit. Jelenleg nem vágytam arra, hogy a tantesület bármelyik tagja előtt is elhangozzon a nevem. Nem zavartattam magam, ha tiltakozott, bár szerintem ha akart, simán ki tudott szabadulni a fogásomból, és pár szóban összefoglaltam, miért is van szükség erre a hirtelen távozásra.
Miután beértünk a kertbe, arrébb húztam, hogy az érkezők ne láthassannak meg, aztán körbekémleltem a képességemmel, de a környéken pont nem érzékeltem senkit - úgy tűnt, a gyakorlópálya ma érdekesebb a szabadba vágyók számára. Mentem még egy ideig, aztán végül megálltam az egyik félreesőbb pad mellett, és szembefordultam vele. Ha útközben nem szabadult ki a kezemből, akkor most elengedtem.
- Amúgy, hogyhogy ebbe a suliba kerültél? Nem tűnsz annak a tipikus itteni diák típusnak. |
Végignéztem, ahogy egy vércsepp legördül az ujjaimon, mielőtt felhúzott szemöldökkel a srácra pillantottam volna.
- Nem engem mentettél meg, hanem őket. Ha nekem jöttek, meghaltak volna... Én meg kellemetlen következményekkel nézek szembe - mondtam bosszúsan. Nem érdekelt, komolyan veszi-e a szavaimat, a saját maga érdekében talán jobban tenné, ha igen. Valószínűleg előbb-utóbb úgyis kicsapnak, ha eljárás nem is indul ellenem, mert csak túl későn sikerült észbekapnom, hogy olyan határokat léptem át, amiket nem szabadott volna. Se anyám, se később Victor nem volt erkölcsi magaslat (haha), és mindketten tettek azért, hogy a szükségesnél még jóval több problémám legyen az agressziómmal. Biztos vagyok benne, ha a valakinek beszélnék róluk, biztosan azt gondolná, Victor volt a probléma fő okozója, pedig ő éppen csak azt tanította, hogy nem kellene igyekeznem kontrollálni az állati részemet, és ennek kikerülhetetlen következménye volt az erőszakosság. De az anyám... Pszichopata ribanc. Nem gyászoltam, amikor meghalt.
- Semmi közöd hozzá - válaszoltam neki. Nem szándékoztam felvilágosítani egy vadidegent az ügyeimről, főleg ha nekem is jó részem volt abban, hogy egyáltalán megszülettek. Nem nagyon fogtam vissza magam, ha a beszólogatásról volt szó, és az egyik kis szerencsétlennek, aki az előbb itt volt, a "vezérnek" ez nem tetszett, de hiába fenyegetett, nem vontam vissza a szavaimat, vagy kértem bocsánatot. Majd pont egy ilyen kis szánalmas hülyegyerektől fogok elnézést kérni, amikor csak az igazat mondtam. Ez vezetett ahhoz, hogy elkezdjen kóstolgatni, közvetlenül a pados incidensem előtt, amikor majdnem megöltem azt a srácot, így rögtön ezután komoly büntetésekkel és szigorral néztem szembe, muszáj volt moderálnom magamat, még szóban is. Ez persze kiváló alapot adott nekik, hiszen kvázi az egyetlen nem erőszakos önvédelmi eszközömtől lettem megfosztva, ráadásul az iskola pszichológussal is megfenyegettek, akihez lemehettem, ha a képesség korlátozó szoba hatását nem tartották volna elegendőnek. Végül ide vezetett ez a nagy fegyelem meg odafigyelés a vezetőség részéről, majdnem egy hármas gyilkossásig, mert hogy ha egyszer belelendültem volna, biztosan nem állok meg a főkolomposnál. - A férfiak önérzete szánalmas. Már ha ezeket egyáltalán lehet nevezni annak. - Na, nem mintha hittem volna az ócska lovagi eszményekben, meg az ideális férfiképben, tekintve, hogy gyakran messze tökösebb nőkkel futottam össze, mint pasikkal, de azt gondoltam, vannak dolgok, amikheez az összes hímneműnek tartania kellene magát. Ezek a kölykök meg egészen biztosan már akkor sírtak meg az anyjukért könyörögtek volna, mikor épp csak elkaptam őket.
- Hát ja, csak a legtöbb iskolákban nem tűzgolyókkal dobálóznak, ha felcseszik őket, és a szadista hajlamú félistenek aránya is kisebb. Én vagyok itt a jó réteg - vigyorogtam - mert ha én akarlak elintézni, azt tudni fogod.
Persze, nem csak ilyen alakok jártak az iskolába, de rengeteg emberhez képest én még tényleg semmi nem voltam, ha a gyilkosságok számát vagy a kegyetlenséget nézzük, sőt. Nekem legalább voltak néha jó napjaim, és még egy-két barátom is, akiket ugyan megviseltem néha az ügyeimmel, de kiálltunk egymás mellett. Rettentően kevés emberben bíztam meg, még ennél is kevesebbet szerettem, de ha egyszer valaki vette a fáradtságot, hogy emberszámba vegyen, és ne elvadult kutyaként kezeljen - még ha ebben volt is valamennyi igazság - azt biztosan nem szúrtam hátba. Szar ügy, de igazából hűséges voltam, és nem nagyon vertem át senkit, mert egyrészt undorítónak éreztem, amikor valakivel elhitették, hogy kedvelik őket, csak hogy még hatásosabban taposhassanak át rajtuk, másrészről energiám sem lett volna mindennap valaki másnak, kedvesebbnek és ártatlanabbnak tettetni magam. Azt hiszem, az intelligenciám talán meglett volna hozzá, de az önkontrollom biztosan nem.
- Mondanám, hogy igen, de valószínűleg eltörnél pár helyen - válaszoltam, ahogy hátrahúzódtam. Kiskutyaszemű srác volt, és azt megállapítottam, hogy erős, minden jel szerint fizikailag is, de én magam meg annyira voltam gyengéd és finom, mint egy arcbarúgás. Ráadásul, a testi erőmet még mindig nem kontrolláltam teljes egészében, régebben volt, hogy csak amiatt haltak meg az emberek, amikor elkaptam őket, mert eltört bennük valami fontos a fogásomtól. Ezen dolgozni kellene, de amilyen hírem van, nem hiszem, hogy bárki is szívesen segítene a tanárok közül.
A fogaim tett megjegyzésétől éreztem, hogy megszalad a vérnyomásom, mert kifejezetten utáltam, ha ezt hozták szóba, ráadásul ilyen módon. Valahol mélyen rosszul esett, tekintve, hogy ez volt a mutáncióm azon része, amit még csak elrejteni se igazán tudtam. Ráadásul nem voltam hülye, tisztában voltam vele, hogy a hegyes fogsor nem éppen bíztató vagy esztétikus, de nem nagyon mutattam, hogy ezek a megjegyzések lényegében szarul esnek - viszonylag könnyű volt palástolni azzal, hogy nálam a minimális lelki fájdalom is kapásból eredményezte a dühöt. Láttam, hogy leesett neki, nem simán egy fogszabályzásra lenne szükségem, de ettől nem éreztem magam túlzottan megenyhülve.
- Vigyázz, mert a fogaim maguktól is közel kerülhetnek az arcodhoz - figyelmeztettem a megjegyzés után. Tudtam, hogy már be lehet állva, mint a halál, de nem érdekelt, mert akkor sem kellene valami cirkuszi állathoz hasonlítnia, maximum ha súlyosan meg akar sérülni.
Élesen beszívtam a levegőt. Nem mehetek neki mindenkinek, aki olyasmit mond, ami nem tetszik, de fogalmam sem volt, hogyan kellene visszafognom magam, amikor ennyire fel vagyok húzva. A kezeim ökölbe szorultak, de már a hátam mögött, hogy neki ne szúrjon szemet, és az állkapcsomon megfeszült egy izom. A karmaim szerencsére ennyitől nem jöhettek elő, mivel komoly fájdalmat jelentett, ha ki akartam ugrasztani őket a bőrömből. Ebben az állapotban ért a kérdése, ami annyira meglepett, hogy muszáj volt felröhögnöm.
- Vérfarkas? - Ilyet se kérdezett még senki, a legtöbben a kinézetem alapján kapásból vágták, hogy mutáns vagyok, vagy esetleg valamiféle kiméra. - Inkább mutáns. Te mi vagy? - kérdeztem vissza. A tüzes képesség alapján körülbelül bármi, bár a szaga emberi volt, így az űrlény és természetfeletti, mondjuk nephilim kategóriát kihúztam. Sokkal jobbak voltak az érzékeim, de például az olyan nüanszokat, minthogy valaki ember, metahumán vagy mutáns, gyakran inkább csak a képességemmel, az erőérzékeléssel tudtam megállapítani. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, Marcus az utolsó kettő közül valamelyik lehet, mert úgy tűnt, harc esetén veszélyt jelentene rám nézve, amit az emberekről nem nagyon tudtam volna elmondani. Igazából részben ez is volt az, ami miatt moderáltam magam - szemét vagyok, és mint említettem, nem hiszek az eszményekben, így olyan küzdelemben nem szívesen vettem volna részt, amiben a vesztesen kikerülés lehetősége már megvan ekkora.
Miután kimondta, hogy az indulatok embere, felhorkantam.
- Na ezzel nem vagy egyedül.
Hát igen, ha valamit elmondhattam magamról, akkor az az volt, hogy nem vagyok a zen buddhizmus lelkes követője, és alighanem ő sem.
- Téged nagyon nem érdekel, ha meghalsz, ugye? - mértem végig, miután befejezte a beszédet. - Pedig kellene. Minden jel arra mutat, hogy van túlvilág, és elég szar hely. Az itteniek közül páran már jártak is ott. Jobban jársz vele, ha vigyázol a pofikádra.
Efelé mondjuk az egyik első, eredményes lépés az lenne, ha nem hergelne, de kételkedtem abban, hogy akár normális tudatállapotban ennél átgondoltabb lenne. Körbenéztem, és láttam, hogy lassan egyre több ember lesz a közelben, és éreztem, hogy páran az iskola felől is erre tartanak.
- Amúgy meddig akarunk még itt álldogálni? Menjünk be, vagy legal |
A szemem sarkából láttam, hogy a lány elveszíti az egyensúlyát, viszont nem tettem semmit az érdekében, hogy segítsek neki elkerülni a vízben való megmártózást - amit végül önerőből sikerült megúsznia. Nem azért hagytam volna merülni egyet a hideg tóban, mert rosszat akarnék neki, pont ellenkezőleg. Ha megragadtam volna, miközben még lángolnak a kezeim, akkor azzal nem csak a ruháját, hanem a húsát is leégethettem volna a csontjairól. Ennél pedig azért még mindig kellemesebb lett volna egy hidegfürdő. Arról nem beszélve, hogy milyen rossz első benyomást tehettem volna így rá. Azért az nem a legjobb módja a barátok szerzésének, ha harmadfokú égési sérüléseket okozol nekik.
Nem láttam értelmét üldözőbe venni a három srácot, mert úgy gondoltam, hogy ennyiből megtanulták a leckét. Meg szerintem, ha barbecue-t csináltam volna belőlük, akkor azt a tanárok biztosan nem hagyták volna annyiban. Hiába van sokaknak ilyen hiperszuper gyógyulás képessége, annak még nem szabadna okot vagy mentséget? szolgáltatni arra, hogy egymást terrorizálhassák. Rám pedig sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy olyan lennék, aki visszaél az erejével. És nem csak azért, mert tudatosan még nem is tudom használni. Tehát ha megjelenik nálam azt vagy a túlélési ösztön vagy az impulzivitás váltja ki és nem az akaratom. Ez meg azért nem olyan jó. Remélem, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki ilyen béna a képességét illetően. Mármint annak használatában, mert azért ez a robbantgatós/gyújtogatós dolog azért elég menő.
Nem mondanám, hogy meglepett a barátságtalan stílusa, mert nem ő az első, aki ilyen módon reagálna a segítségemre. Azért az árvhaházban hozzászoktam ahhoz, hogy a legtöbben így viselkedtek. Meg én sem vagyok az a típus, aki mindenáron jóban akar lenni mindenkivel, tehát ha nem tetszik valami, akkor azt mindig megszoktam mondani, ezzel a tulajdonságommal pedig nem voltam a legközkedveltebb az otthonban. Az idősebb srácok ott nagyon arra gyúrtak, hogy ők legyenek a királyok, mi pedig szorgos dolgozókként sürögjünk-forogjunk körülöttük. Van aki képes volt lábtörlőt játszani a kedvükért - bár így sem vették sokkal jobban emberszámba - de én tartoztam közéjük. Egyedül a szobatársam tudott rávenni arra, hogy elintézzek neki pár dolgot. Szerintem én voltam csak olyan szerencsés ilyen tekintetben, hogy a legszadistább taggal kellett osztoznom a szobán. És mivel vele sokszor össze voltam zárva - ami rengeteg lehetőséget kínált neki a kínzásomra - ezért igyekeztem jóban lenni vele. Lassan azonban rá kellett jönnöm arra, hogy ez lehetetlen, ugyanis túlságosan élvezi azt, hogy terrorizálhat engem. De mintha egy kicsit elkanyarodtam volna a jelenlegi helyzettől. - Aha - Az egy dolog, hogy kívülről nem láttam rajta sérülést, de a belső vérzések is legalább olyan csúnyák tudnak lenni. Láttam, hogy a kezeiből karmok nőnek ki, s hogy a bőre újra feltépődik, ahogy a karmok visszahúzódnak. Pár másodperc múlva pedig már be is gyógyult. Tehát akkor a belső vérzéstől sem kell tartania, ha ő is rendelkezik ezzel a szuper gyógyulással. Ez a képesség biztos minden orvos rémálma. - Na mi van a "én egy nagyon veszélyes harcos vagyok, nem pedig egy törékeny kislány, aki megmentésre szorul, na meg amúgy is teljesen ura voltam a helyzetnek" dumával? Alig várom, hogy végig hallgathassam - Bár nem ismerem, de így az első benyomás után a kemény csaj kategóriába sorolnám, akinek nem okozna gondot a szart is kiverni belőlem. Pontosan azért is vártam meg a kijelentésemmel, még eltűnnek az éles karmai. Nem mintha ne tudhatná őket pillanatok alatt újra előhívni, de az legalább ad egy kis head startot.
Elraktároztam a fejemben a nevét az arcával együtt, hogy még véletlenül se hívjam más nevén. Nem olyannak tűnik, aki tolerálná, ha mondjuk le Michellezném. Pár pillanatig figyeltem, ahogy lemossa a vért a kezeiről, de aztán megtörtem a csendet. - Miért kötöttek beléd? - Igaz, hogy sokan ok nélkül is előszeretettel is baszogatják a másikat, viszont azért általában meghúzódik a dolog miatt valami magyarázatféle. Én az esetek többségében azért kaptam, mert nem tudtam befogni a szám vagy meghúzni magam. Tényleg érdekelt, hogy Mischa mit tehetett ami miatt ennyire rászálltak. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy valamilyen módon megsértette a három srác "vezérének" az egóját, aki így próbált kiegyenlíteni.
- Ja, valami új gyerek - Nem kezdtem el mesélni, mert szerintem a képességem érdekelhette a legjobban, amit pedig már látott. Amúgy sem adtam volna elő egy idegennek az életem szörnyű plot twistjeit. Még akkor sem, ha olyan típus lennék, aki szeret beszélni magáról. - Ilyen szempontból nem különbözik a legtöbb iskolától - Még ha nem is minden ilyen célú intézményben, de azért a legtöbben elég sűrűn előfordulnak a bántalmazások, nem a semmi miatt ilyen felkapott az egész bullying témakör. Voltaképpen pedig ez a három srác is ezt csinálta, csak ők már kicsit komolyabb szinten tolták, hogy fizikailag léptek fel a másik ellen. Ami igazából szintén sok helyen előfordul. Na meg az imént látott jelenet semmi ahhoz képest, amik az otthonban történtek.
Észrevettem, hogy kiszúrta a jobb szememnél húzódó heget - az lett volna a furcsa, ha nem veszi észre, mivel elég látványos volt - már készültem is az ilyenkor szokásos "mi történt, honnan szerezted a sebet?" típusú kérdésekre, viszont végül mégsem tette szóvá. Ennek valamilyen szinten örültem, bár mostanra megtanultam semlegesen beszélni a történekről.
Kissé meglepődtem, mikor közelebb lépett hozzám és a nyakamnál kezdett szaglászni. Elég fura volt a helyzet, amit ezért természetesen megpróbáltam elviccelni. - Most az jön, hogy lemegyünk kutyába? - kúszott egy vigyor az arcomra, reméltem, hogy nem érti félre a mondandómat és ő is a szex közbeni pózra gondol majd, s nem másra. - Váó... ez aztán a nem semmi. Ekkora túlharapásos fogsort még sosem láttam. Ha kell akkor megtudom adni egy nagyon jó fogorvos számát - Miután ezt kimondtam gondolkodtam el, hogyha karmai vannak, akkor a fogai sem azért néznek így ki, mert rosszul nőttek, hanem mert agyarai vannak. Szinte látszódott az arcomon, ahogy felgyulladt a fejem fölött lévő láthatatlan villanykörte, ami felismeréssel telt meg. - Mármint... - igyekeztem szépíteni valahogy a helyzeten - Biztos nem dugnám a fejem a fogaid közé - Ezzel a cirkuszokban lévő állatidomárokra utaltam, akiknél szokott olyan műsorszám is lenni, hogy a fejüket olyan állat fogsora közé dugják, aki bármikor össze tudja őket roppantani. Belegondolva, azért ezzel az utóbbi kijelentésemmel sem segítettem sokat. - Akkor te vérfarkas vagy? - A lényekkel meg a fajokkal kapcsolatos tudásom elég korlátozott volt, tehát csupán a népszerű - értsd az emberek között - természetfeletti dolgokat ismertem.
- De még mennyire - bólintottam egy széles mosollyal - ezért sem tudom, hogy most mennyire hihetek a szememnek - Ezt a fogaira értettem, hiszen lehet teljesen átlagos fogsora volt, s csupán az anyag miatt láttam őket agyaraknak. - A cucc nélkül is így reagáltam volna - Nem is bátorságnak, hanem inkább meggondolatlanságnak nevezném. - Egyszerűen csak az indulatok embere vagyok - vontam meg a vállam. Ha nem lennék ilyen impulzív természet, akkor lehet nem pont így reagáltam volna. - Ezt jó tudni. Kössz, hogy szóltál - Nem mintha ez azt jelentené, hogy a jövőben leállnék az anyaghasználattal. Amik ma szívtam fel pedig biztosan nem fognak kicsinálni, mivel akkor már érezném, hogy valami nem stimmel. - Legalább ha nem látsz többet, akkor tudni fogod, hogy miért - Nem aggódtam amiatt, hogy meghalhatok. Arról szó sincs, hogy halhatatlan lennék - legalábbis nem tudom - vagy sebezhetetlen, hanem egyszerűen nem ér annyit számomra az életem, hogy féljek attól, hogy elveszíthetem.
|
Rámeredtem arra a srácra, akit már csak alig két lépés választott el tőlem, és aki annyira élvezte, hogy hergelhet. Lassan kiegyenesítettem az ujjaimat, nem is érzékelve a fájdalmat, amit a tenyeremből kiszabaduló karmaim okoztak. A bőröm pillanatok alatt összeforrt, minden nyomát eltüntetve annak, hogy valaha is mély sebek voltak rajta, de a vér nem tűnt el. Tudtam, hogy a testem újratermeli az elvesztett mennyiségeket, gyakorlatilag el is vérezhetek, akkor sem halok meg, bár baromira nem lenne kellemes. Fantasztikus véradó lehetett volna belőlem, ha törődtem volna ennyire másokkal. A haverjai is befuttak mögötte, és körbevettek, bezárva éreztem magam, ez pedig annyira feldühített, hogy meg sem hallottam, mit mondanak nekem.
Emiatt is volt, hogy egy pillanattal később érzékeltem a felbukkanó embert, mint szabadott volna. Tudtam, hogy a közelben volt, mert éreztem, miközben kijöttem ide, de mivel szinte semmi figyelmet nem szenteltem neki, teljesen lekerült az általam érzékeltek listájából. Hátrahőköltem, ahogy lendületből nekiment a középső srácnak, aki teljesen tehetetlen volt, miközben berepült a tóba. Hátrahőköltem, és ahogy megbotlottam, kis híján én is utánaestem, annyira közel voltam a vízhez, de végül képes voltam talpon maradni. Égett ruhák és bőr szagát éreztem, és még pont időben fordultam az újonnan felbukkant felé, hogy lássan, milyen fényben égnek a szemei, mintha a bensőjében lobogna a tűz.
Fogalmam sem volt, hangosan vagy csak magamban káromkodtam. Láttam, hogy a megmaradt két sráccal foglalkozik, és átsuhant a fejemen a gondolat, hogy amíg elintézi őket, addig nekem őt kellene leterítenem, mielőtt lenne esélye nekem esni, de a pillanat el is szállt, ahogy a két szerencsétlen futásnak eredt. Nyilvánvalóan nem állt szándékában elintézni őket, ahogy azt a rohadékot sem, aki több lépésre tőlünk kikecmergett a tóból, és a bőrén a tűztől keletkezett hurkák miatt sírva az iskola felé vette az irányt. Egy leheletnyi sajnálat sem ébredt a lelkemben iránta.
Ahogy a tüzes srác felém fordult, bizalmatlanul meredtem rá. A kezére néztem, de már nem táncoltak lángok a tenyerén, és a szemei is visszaváltoztak a feltételezhetően megszokott színükre. Még mindig éreztem az égett szagot, de már egyre gyengülőbben. Nem tettem felé egy lépést sem, és kész voltam támadni, hogyha ő próbált volna közelíteni, de szerencsére maradt a helyén. Először fel se fogtam, mit kérdezett, de aztán ahogy leesett, hogy az épségem miatt aggódik, prüszköltem egyet, ami már majdnem elment nevetésnek is.
- Ép vagyok, ha erre gondolsz.
Barátságtalannak hangoztam, és barátságtalannak is éreztem magam, de lassan eljutott a tudatomig, hogy azért mégsem kellene bevernem annak az arcát, aki segített, hogy ne szívassam meg magam még ennél is jobban. Mondjuk azzal, hogy feltépem valamelyik idióta torkát, de legalábbis irgalmatlanul összeverem. Így is némi elégtételt jelentett, hogy az egyiknek pár helyen levált a bőre a hőtől, de a büszkeségem erősen sérült ettől a közbeavatkozástól. Nem voltam bajba jutott, megmentésre szoruló kis hercegnőcske, még akkor se, ha egyértelműen nem álltam a fennálló helyzet magaslatán, és sértett a feltételezés, hogy valaki ezt gondolhatta rólam. Öltem már embert, nem is egyet, és egyik szülőm karrierje sem az emberek segítéséből, árvák meg kórházak támogatásából állt. Ők voltak azok a bűnözők, akiket azok a "hősök" üldöztek, akiknek a porontyaival nap mint nap együtt ücsörögtem az iskolában, és ha volt bármi is, amit megtanultam tőlük, hát akkor az nem az volt, hogy a szeretet erejével kell előre jutnom az életben. Ölsz vagy megölnek. Bántasz vagy bántanak. Ilyen egyszerű, felesleges, sőt egyenesen kártékony ezt tovább ragozni. Az emberek attól még ugyanúgy állatok voltak, hogy azon voltak, hogy ezt elrejtsék a civilizáltság vékony máza alá. Én és Victor legalább nem titkolóztunk ennyire szánalmas módon.
Lassan kifújtam a levegőt, és próbáltam elengedni a bennem felgyülemlett haragot, miközben lassan visszaeresztettem a karmaimat a körömágyamba, ami ettől a művelettől újra feltépődött. Mennyi felesleges vér, de tényleg.
- Mischa - mondtam velősen a srácnak, aztán hátat fordítottam neki, kicsit magabiztosabban most, hogy úgy tűnt, nem akar engem megtámadni. Leguggoltam a tó partjára, és a vízben tisztára mostam a kezeimet, aztán felegyenesedve leráztam róluk a cseppeket. A felsőm is véres volt, bár csak a pulóverem nyakrésze, emlékeztetőül arra, hogy a nyakamon is volt egy vágás, úgy fél órával ezelőtt.
- Te valami új gyerek vagy itt, nem igaz? - néztem rá, ha nem lépett le rögtön, ahogy elfordultam. Se az arcát nem láttam még ezelőtt itt, se a kisugárzását nem érzékeltem a képességemen keresztül, de valahonnan mégis rémlett, csak az nem akart beugrani, hogy honnan. Úgy saccoltam, legfeljebb néhány napja lehet itt. - Szép kis bemutatót kaptál erről a helyről.
Nem volt sajnálat vagy bűnbánat a hangomban, inkább csak egy megjegyzést tettem, miközben jobban is szemügyre vettem a Marcusként bemutatkozott srácot. A tekintetem az arcán lévő sebhelyekről a ruhájára siklott, onnan pedig a kezeire, amik továbbra sem adták nyomát a képességeinek. Kíváncsi lettem volna, honnan szerezte a sérüléseit, de úgy döntöttem, cserébe azért, hogy neki köszönhetően megúsztam a kirúgatást - és talán a börtönt - leszek olyan udvarias, és nem kérdezem őt róluk. Amúgy is, ha lehettek volna sebhelyeim, és valaki engem kezdett volna el faggatni róluk, gondolkodás nélkül bevertem volna az orrát, így nem tápláltam illúziókat arról, hogy a srác mennyire barátságosan reagált volna egy ennyire inszenzitív kérdésre.
Közelebb léptem hozzá. Fogalmam sem volt, mit várt, amikor a személyes terét teljesen figyelmen kívül hagyva odahajoltam hozzá, és beleszagoltam a levegőbe közvetlenül a nyaka mellett. Összehúzott szemöldökkel hátrahúzódtam, de aztán ahogy a szemébe néztem, elvigyorodtam, megvillantva az agyaraim teljes készletét.
- Be vagy tépve, mi? Nem csoda, hogy ennyire bátor voltál. Vigyázz az itteni olcsó cuccokkal, bármit belekeverhetnek, és ezek egy része biztosan kicsinálna. |
Igaz, hogy még csak pár napja voltam az akadémián, de már nagyon is bírtam a helyet. Nem értettem, hogy a sok elkényeztetett pöcs mit rinyál állandóan. Látszik, hogy sosem kellett olyan körülmények között élniük, mint nekem. Mondjuk az is tény, hogy mióta a szüleim meghaltak, rosszabbnál-rosszabb körülmények között tengettem a mindennapjaimat, ezért lehet most kicsit elfogult vagyok, amiért napi háromszor tudok rendes, meleg ételt enni, illetve nem csak fedél van a fejem felett, de még otthonosak is a körülmények és a szobatársam sem érzi szükségét annak, hogy az én bőrömön élezze a kését. Ez pedig azért elég nagy váltás.
Az órák többsége is érdekel, mert a saját érdekemben szeretném minél hamarabb megtanulni irányítani az erőmet, ugyanis egyelőre csak akkor tudok bármit kezdeni vele, mikor valakinek sikerül kihozni a sodromból, ami nem nehéz feladat, ugyanis elég lobbanékony (ha-ha) természet vagyok. Őszintén szólva eddig még csak egyszer fordult elő, hogy valamilyen módon használni tudtam volna a képességem, az pedig akkor volt, mikor máglyát csináltam a fiú otthonból, ahol éltem. Azóta többször is próbáltam előhívni a képességemet, viszont fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan kéne ezt tennem, ugyanis eddig azt sem tudtam, hogy egyáltalán rendelkezek ilyennel. Minél hamarabb szerettem volna megtanulni a képessége(i)m csínját-bínját, mert pár évfolyamtársam mesélt olyan tagokról, akik abban leltek szórakozást, ha másokat kínozhattak. Ha pedig mindenki másnak van valamilyen trükkös képessége, akkor sokkal nagyobb veszélyt jelenthetnek rám, mint a volt szadista szobatársam. Arról nem beszélve, hogy mindig utáltam a bullykat, és nem is bírom türtőztetni magam, hogyha azt látom, hogy valaki(k) másokat ok nélkül csesztetnek. Ilyenkor nem számít, hogy mekkora az erőfölény, minden alkalommal közbe szoktam avatkozni, ami miatt szinte állandóak voltak rajtam a sérülések. Ezen a helyen pedig azért már komolyodik a játék, hiszen nem egyszerű emberekkel vagyok körülvéve, hanem mindenki fel van tunningolva valamilyen módon. Ezért én is sokkal jobban megüthetem a bokámat, hogyha olyanba kötök bele, aki jóval erősebb nálam. Márpedig magamat ismerve akkor is neki fogok menni, ha tudom, hogy biztosan nem győzhetek. Ennek az egyik oka az impulzivitásom és a makacsságom, de a fő okom az az, hogy már egyszerűen nem félek a haláltól. Nem tartom valami nagyra az életemet, ezért attól sem rettegek, hogy azt valaki elveszi.
Igyekeztem beilleszkedni az akadémiára, mert nagyon nem akartam elszúrni ezt a lehetőséget. Nagyon utáltam volna magam, hogyha a balfaszságom miatt visszakerültem volna az utcára, a gyomrom már kezdett elszokni az éhezéstől. Illetve Syerát sem akartam cserben hagyni, azok után, hogy annyi mindent tett értem. Neki köszönhettem, hogy kikerültem a szarból és azt hogy most az akadémián tanulhatok. Mivel neki köszönhetően kerültem be, ezért nem akartam, hogy rosszabb fényben tűnjön fel miattam. Azonban mindezek ellenére sem tudtam lemondani a káros szenvedélyeimről, amik a fű illetve egyéb kábítószerek voltak. Persze itt azért jóval nehezebb volt őket beszerezni, viszont miután megtaláltam erre a megfelelő embereket, már sokkal könnyebbnek is bizonyult. Igazából nem is a beszerzés volt a legnehezebb, hanem a lebukás elkerülése, hiszen volt olyan tanár, aki úgy is "látott", hogy nem volt jelen fizikailag. Olyan elől pedig nehéz elrejtőzni, akit nem látsz. De nem is olyan benyomásom támadt, hogy itt annyira elleneznék ezeket a cuccokat, mivel sok diák alapvetően gyorsabb anyagcserével rendelkezik, ezért rájuk nincsenek valami nagy hatással a kábítószerek. Szerencsére én nem vettem észre magamon ilyen képességet, tehát továbbra is élvezhettem a kedvenc drogjaim hatását.
A kertben kiválasztottam magamnak a legkiesőbb kis zugot, ami egy nagy fa takarásában volt. Az ölemben lévő könyvön a fehér port csíkokká igazgattam egy könyvjelző segítségével, aztán egy bankjegyet tölcsérré formáztam, ami segítségével felszívtam az egyik fehér csíkot. Miután felszívtam a második csíkot is, már éreztem az anyag hatását. Nem szoktam teljesen belőni magam, tehát annyi cuccot sosem viszek be a szervezetembe, hogy az teljesen kiüssön. Egyszerűen csak sokkal felszabadultabb vagyok, s könnyebben el tudok vonatkoztatni a szar életemtől. A fa törzsének dőlve figyeltem az előttem megjelenő színes tündéreket, akik ide-oda röpködtek előttem. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most képzelem vagy ez valóság. Eddig az utóbbi meg sem fordult volna a fejemben, viszont még ebben az eltelt pár akadémián töltött napban is érdekes dolgokkal találkoztam. Éppen egy újabb csík fölé hajoltam, mikor röhögés hangját sodorta felém a szél. Más esetben nem tulajdonítottam volna neki nagyobb figyelmet, viszont a nevetésnek volt egy kárörvendő stílusa, amit már nagyon jól ismertem. Mire feleszméltem már azon kaptam magam, hogy elindultam a hang irányába. Ahogy látótávolságba került a kis csapat, egy olyan szituáció tárult a szemem elé, amiben már nekem is volt részem jó párszor. Egy lány állt a tó szélén, őt pedig három srác vette körbe, de jól láthatóan a középső volt a főkolompos. Nem kellett bemutatni ezt a helyzetet, már számtalan alkalommal találtam én is ilyen szituációban magam. Alapvetően elég impulzívan reagálok az ilyen esetekben, viszont most még erre rá tett az anyag is egy lapáttal. Éreztem, ahogy fellobban bennem a harag. A maradék távolságot futva tettem meg, a provokáló tagot meglöktem, ahol a kezeim hozzá értek, leégett róla a ruha, illetve a bőrét is megkóstolták a lángok. A srác füstölve - ahol megégettem - repült bele a tóba. Mikor a másik két tag felé fordultam, az egyiknek láttam a szemüvegében visszatükröződve, hogy a szemeim a tűz sajátos vöröses-narancsárgás színében pompáznak. A jobb tenyeremben tűz képződött, viszont a két srác futni kezdett, mielőtt még használhattam volna. Nem kezdtem üldözni őket, mert úgy gondoltam, hogy ennyiből talán megtanulták a leckét. A lány felé fordultam, közben a szemeim visszaváltoztak, illetve már tűz sem lobogott a tenyerem felett. - Jól vagy? - Elég hülye kérdés volt, hiszen a történtek után nem tudom ki érezte volna jól magát, viszont hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. - Marcus vagyok - mutatkoztam be, közben pedig kissé zavartan beletúrtam a hajamba. Úgy gondoltam, hogy a kapcsolatépítés sosem árt, bár sosem voltam valami jó benne. Nem sok emberrel találom meg gyorsan a közös hangot, viszont miután átszakad a gát, akkor nálam jobb barátot kívánni sem lehetne.
|
Káromkodtam, ahogy megláttam az arcomat a tükörben. Előhalásztam egy zsebkendőt a zsebemből, és nekiálltam le- és kitörölni a vért az arcomról, a szememből és az immár sértetlen bőrömről, amin pár perce még három mély seb tátongott, egyik keresztben, a szemem sarkától az államig, a másik rá merőlegesen a szemöldököm felett, az utolsó pedig a nyakamon, bár nem olyan mélyen, hogy bármi gondom is legyen a légzéssel. Az orromot betöltötte a vérszag, a sajátomé, és ez pár pillanatra teljesen lefoglalt. Szerettem ezt a szagot, a vadállati részem különösen, de ellenálltam annak az elcseszett kísértésnek, hogy lenyaljam a vért a szám felett. A szívem még mindig úgy dörömbölt, mintha ki akarná szakítani a mellkasomat, de ezúttal a dühömbe némi keserűség is vegyült. Most tényleg elcsesztem.
Az idegességtől kivicsorítottam a fogaimat, mire a tükörképem állati szemfogai is felvillantak. A vértől sikerült megszabadulnom, de a szag immár az egész mosdót betöltötte. Legszívesebben leléptem volna innen, mert nem segített tisztán gondolkodni, de még kint álltak a folyosón, így muszáj volt várnom. Biztosan tudták, hogy itt lehetek bent, de nem csináltak semmit, csendben voltak, mert abban biztos voltam, hogy innen még simán hallottam volna, ha mondanak valamit. Persze, ha telepatikusan cseverésztek...
Nagyon megalázó volt bent kuksolni, és várni, hogy elmenjenek, de ha kimentem volna, és megint belém kötnek, akkor biztosan nekik mentem volna. Pár héten belül még egy nagyobb balhé - repültem volna innen, de legalábbis ismét hetekre a képességkorlátozó szobában találhattam volna magam. De azt tisztán láttam, hogy nem lett volna bennem elég önuralom, hogy felszegett állal, rájuk se nézve elmenjek mellettük - főleg ha ezt úgy teszik, mint az előbb. Az a seggfej csak rám nézett, intett egyet, és máris megjelentek ezek a sebek, és tudtam, hogy lehetett valami belső vérzésem is. Erősebb volt nálam, még ha ezzel a képességgel megölni nem is tudott volna, ráadásul rettenetesen szórakoztatta, mennyire próbálom visszafogni magam. És tudta, hogy saját tanúk híján senki nem hinne nekem, a korábbi balhéim miatt, még akkor se, ha ennyire véresen egyenesen az igazgatóhoz is rohannék. De nem fogok, mert nem fogok lealacsonyodni egy árulkodós kis senki szintjére, ráadásul akkor el kellene ismernem, hogy szükségem van mások segítségére. Rohadék, kibaszott kis rohadék.
Fájdalom hasított a kezembe, ahogy kiegedtem a karmaimat. A felszakadó bőr pillanatok alatt összeforrt körülöttük, miközben lassan behajlítottam, aztán kiegyenesítettem az ujjaimat. Próbáltam megnyugodni, mély levegőt venni, de a dühtől alig láttam. Végül, ahogy azok a szemetek eltakarodtak a folyosóról, én is kirontottam, és egyenesen az udvarra mentem. Először azt hittem, meg se állok, ahogy a gyakorlópályákon túlra értem, de aztán megtorpantam, ahogy megéreztem őket, mikor a tó szélére értem. Követtek, legalábbis az egyik.
Rávicsorogtam, mire felröhögött. Ő volt az, aki szórakozott az erejével. Ahogy közelebb jött, én szinte a tóba hátráltam, a lábam már a víz szélén volt. Összeszorítottam a fogaimat. Ha még egy kicsit közelebb jön, ha képes, és áthágja azt a láthatatlan a vonalat, ami a személyes szférám határát jelzi, megölöm, még az sem érdekel, ha emiatt kicsapnak. Világos, hogy erre megy ki a játék, csak közben nem fogják fel, hogy kivel szórakoznak. Remegtem, annyira át akartam harapni a torkát, letépni a bőrt arról az arcól, amire ilyen visszataszító mosoly tud kiülni, de összeszorítottam a kezem, annyira, hogy a karmaim tövig a tenyerembe mélyedjenek.
- Még egy lépés - a hangom inkább volt morgás, mint rendes beszéd - és kibelezlek. |
Marcus Lopez & Mischa Creed |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
