|
Témaindító hozzászólás
|
2019.02.16. 18:01 - |
Marcus Lopez x Syera Silver Seathell |
[7-1]
 - Ez nagyban függ attól, hogy te mit tekintesz ismeretségnek. - fogalmam sincs életem folyamán hány emberrel beszéltem, az azonban biztos, hogy rengeteggel. Ha úgy volt, akkor szívesen csevegtem a katonákkal, akik alattam, vagy mellettem szolgáltak, a vadászokat is bármikor szívesen meghallgattam, na meg persze rengeteg nimfával, szatírral, és egyéb mitológiainak nevezhető lénnyel hozott össze a sors. A háborúskodás ugye szintén rengeteg új ismeretséget jelentett, és így tovább, ami időt az emberek közt töltöttem, azalatt sem voltam teljesen remete. Sosem voltak problémáim az emberi társasággal, csak eléggé visszahúzódó voltam. Ha úgy alakult a szituáció, és valaki megtalálta hozzám az utat, akkor akár teljesen fel tudtam oldódni a társaságában. A kötődés persze nehéz dolog volt, hiszen kevesen voltak, akik akárcsak tized annyi ideig eléltek, mint én, s a barátok, a család, és az összes ilyen elvesztését eléggé megszenvedtem, ezt tehát igyekeztem elkerülni. Bár így még mindig jobb volt, mintha a vezetésem alatt estek volna el. Akkor mindig magamat hibáztattam a halálukért.
- Azért mert veszélyes - feleltem neki egyszerűen. Nem hazudtam, hiszen az íj szörnyű dolgokra volt képes, várakat, hegyeket tehetett egy pillanat alatt szálló porrá. Rossz, vagy méltatlan kezekben olyan pusztítást vihetett végbe, amit nehéz lett volna szavakba önteni. Persze annyira egyszerű bánni sem volt vele, akadt rá példa, hogy a használója életét vette el. Eléggé meglepett vele, hogy ennyire makacsul ragaszkodik a megnézéséhez. Először az ugrott be, hogy talán mégsem kellene életben hagynom, mert megeshet, hogy célzottan ezért jött, de végül elvetettem ezt az ötletet. Annyira gyerekesen viselkedett, hogy végül mégis visszakerült a tudatlan mutánskölyök kategóriába. Elvégre a puding próbája az evés.
- Tudod mit? - hirtelen jött az ötlet, és mielőtt még megfékezhettem volna magam, odaléptem a ládához. - Tessék - finoman megérintettem, mire az feltárult, megmutatva a benne pihenő íjat. Egyébként maga az íj nem tűnt sem különösebben értékesnek, sem drágának, bár szép darab volt. Én azonban ha akartam sem tudtam volna eltekinteni a benne pulzáló energiától. Ezt mondjuk csak a képességem miatt láttam, de így, hogy képes voltam érzékelni, szinte égetett. Ha sötét lett volna, számomra még fényesebb lett volna, mint Enthyrith, de szerencsére ez a megfelelő képességgel nem rendelkezők számára láthatatlan volt. Külöben minden bizonnyal sok száz emberrel többet kellett volna megölnöm. A doboz teljesen elfedte az auráját, ráadásul csak az én érintésemre reagált a mágiájának hála. Persze, egy kellően erős mágus könnyedén megtalálhatta volna a módját a kinyitására, de ha Marcusnak összejönne… akkor már biztosra venném, hogy nem az, akinek mondja magát, és gondolom borítékolható lenne a sorsa.
- Kontaktlencse? - kérdeztem rá kicsit értetlenül. Arra emlékeztem, hogy az valami szemmel kapcsolatos cucc, de konkrétan még egyet sem láttam. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy az valami mágikus holmi, de ahhoz meg túl sokat hallottam az emberek közt is, meg láttam kiírva. Egyébként eddigre már visszazártam a ládát. Egy darabig hagytam, hogy csodálja az íjat, de ha eszébe jutott volna hozzányúlni, akkor megfogtam a kezét. Jobb a békesség.
- Hát persze, gyufával - ismételtem el utána, kifürkészhetetlen arccal, még bólintottam is hozzá. Fölöslegesnek találtam tovább erőltetni a témát, mert eléggé hajthatatlannak tűnt. Okfejtéséből legalább arra rájöttem, hogy egyáltalán nem hülye. Azonban ha tényleg fogalma sincs az egészről, akkor meg veszélyes. Ki tudja, mikor bukkan megint napvilágra a képessége, és akkor hány ártatlan ég majd hamuvá. - Máskor sosem történt veled hasonló furcsaság? - érdeklődtem, bár nem vártam, hogy komolyan beavatna.
Fogalmam sem volt, milyen lehet az általa említett hangulatnyaklánc, de az volt a sejtésem, hogy nem olyan, mint Enthyritht. Ha már a nálam lévő legbecsesebb kincset megmutattam neki, akkor éppen olyan mindegy volt, hogy ezt látja-e. Letéptem a nyakamból, mire azonnal elkezdett megnyúlni, és néhány percen belül rendes, kardformájában pihent a markomban. Ebben az állapotában még élesebben pulzált, így a lámpa ellenére is tisztán látszott, hogy a pengét lágy, rózsaszínes fény ölelte körbe. - Az milyen hangulatot jelez? - kérdeztem a szakértőtől érdeklődve, miközben könnyedén megpörgettem az ujjaim közt, majd markolattal felé odanyújtottam a srácnak, hogy kedvére megnézhesse. A fegyver könnyű volt - elvégre mennyei fémből kovácsolták, nem holmi vásári acélból -, és a súlyozása is pompás volt, legalábbis én szerettem. Amiatt nem aggódtam, hogy nekem esik vele - bennem a mágiájának köszönhetően nem tett kárt a penge -, de azt reméltem, hogy a kis mancsával nem jut eszébe letesztelni az élét, mert borzasztóan élés volt, és biztos, megsértette volna az ujját. A karddal akár a nemesacélt is képes voltam átvágni, de az újabban előkerülő még keményebb fémeket, a vibrániumot és az adamantiumot már nem.
- Az előbbi zavar, az utóbbi nem. Ha nem jössz be ide, akkor simán hagytalak volna távozni - feleltem neki tömören. - Hogy hívnak? - érdeklődtem meg, mert magától nem bökte ki, én meg szerettem volna egy nevet, amin szólíthatom. |
 - Ja, mert biztos ismersz annyi embert, hogy több milliárd személyre vonatkozó következtetést merj levonni - megforgattam a szemeimet. Egyszerűen nem bírom az általánosítgatást, szerintem ennél alaptalanabb dolog nincs is nagyon a világon. Ez természetesen onnan jön, hogy az esetek 90%-ban mikor szóba álltak velem a járókelők, akkor azzal a dumával jöttek, hogy mindenki aki elveszíti az otthonát, az csak önmagának köszönheti, hogy oda süllyedt, ahol tart. Vannak olyanok, akikre ez igaz, viszont ennél nagyob sértés nincs azokra nézve, akik önhibájukon kívül kerültek utcára. Sokan azt gondolják, hogy velük ez nem fordulhat elő, mert van egy állandó munkájuk vagy tököm tudja mivel védekeznek. Ha azonban beüt a krach, akkor nem számít, hogy milyen munkahelyük van, elveszítik a házukat, ha pedig nincs kihez menniük, akkor albérletbe vagy valami szállóra kényszerülnek. Ha pedig egy balszerencsés leépítés miatt a munkájukat is elveszítik és nincsen túl sok megtakarításuk, akkor már hajléktalanná is váltak és hallgathatják ezt a süketelést. Ha pedig valaki az utcán él, annak nagyon nehéz rendes munkát találni, mivel rengeteg a negatív előítélet minket illetően, amiken nem segítenek azok a hajléktalanok sem, akik egész nap csak kéregetnek, meg a pisájukban fetrengve tablettás bort isznak. Most kicsit elterelődtem, hiszen a lány nem az utcára kerülteket kezdte általánosítgatni, viszont erre a kíváncsiságra tett megjegyzését is darabokra tudnám szedni. - Ha nekem nem értékes, akkor meg mégis mi a faszomért véded ennyire? - Hiszen, ha tényleg haszontalan tárgynak tartanám, akkor természetesen nem vinném el, csak hogy eggyel több kacatom legyen. Amúgy sem vagyok az a gyűjtögetős típus. - Amúgy meg minél jobban igyekszel távol tartani tőle, annál jobban fog érdekelni - Ilyen szempontból lehet kicsit gyerekes vagyok, hiszen általában rájuk vonatkozik az, hogy minél jobban tiltják őket valamitől, annál jobban meg akarják azt szerezni. Még ha nem feltétlenül is akarom majd megkaparintani azt a tárgyat, amit ennyire védelmez, de már nagyon érdekel, hogy neki mi lehet ennyire értékes.
- Nem is tudtam, hogy csinálnak már kontalencsében is éjjel látót - Mert ugye vannak ilyen szemüvegek, viszont azt nem viselt a lány. Más lehetséges magyarázat pedig nem jutott az eszembe. Lehet egyszerűen csak azt hiszi, hogy valamilyen szuperhős, s túlságosan beleélte magát a szerepjátékba és már nem tudja, hogy mi a valóság és mi a képzelet. Hiszen mi más magyarázat lenne ezekre a kényszerképzeteire? Még az is lehet, hogy ő is szereti az LSD-t és ha be van nyomva, akkor azt gondolja, hogy szuperképességei vannak. Ezzel együtt tudok érezni, én is elég sok mindent hallucináltam, mikor megszöktem az otthonból. Mert azok hallucinációk voltak, biztos az adrenalin hatására gondolta azt az agyam, hogy én indítottam útjára a tüzet, hiszen valamilyen tűzgyújtó eszköz nélkül lehetetlen felrobbantani egy épületet. Kicsit megnyugodtam, mikor végre leengedte a pisztolyt, mert nem voltam biztos benne, hogy ne lőne le. Nem mintha hibáztathatnám érte, hiszen én voltam az, aki betört a házába. - Vagy gyufával. Mégis mi mással tehettem volna? - A valóságban az emberek nem tudnak csak egy csettintésre tüzet teremteni. - Biztos berobbantak a gázvezetékek is, lehet alapból szivárgott az egyik... - Ezt elég jó magyarázatnak tartottam, mert eléggé leszarták a karbantartást, tehát nem lepődnék meg, ha tényleg lett volna már egy kis gázszivárgás. Aminek aztán elég egy kis szikra és már meg is van a bumm.
Természetesen az első pillanatban kiszúrtam a menő medálját, ami most úgy random felragyogott. - Nagyon tetszetős hangulatnyakláncod van - Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, hiszen az olyan ékszerek szoktak főleg színváltósak lenni, amik elvileg a hangulatot érzékelik, bár ezt nagy faszságnak tartom, inkább csak random változtatják a színüket vagy maximum a hőre. - Bár már nem menő - Nagy divatja volt ezeknek, de már nem nagyon látni olyat, aki hordaná őket, s a boltokban is megfogyatkozott a kínálatuk az elapadó kereslet hatására. - Bocs - mondtam lepillantva a cipőimre, amik már rongyosra voltak hordva. Az volt a szerencsém, hogy nem volt rajtuk nagy szakadás, mert akkor járhattam volna mezítláb. - Mondjuk kicsit fura, hogy azt teszed szóvá, hogy cipővel léptem a szőnyegre, azt pedig nem, hogy betörtem a házadba - Én legalábbis úgy gondolom, hogy az nagyobb erejű dolog, ha betörőt találsz az otthonodban, mint az hogy ki kell tisztítnod a szőnyegedet, mert koszos cipővel összejárkálták. Igazából nem is értettem, hogy mitől ilyen nyugodt. Lehet, hogy egy pszichopata, aki repesik az örömtől, mert házhoz jött a következő áldozata. Ez megmagyarázná ezt a sötétségmániát is. Mégsem kezdtem el ez a lehetőség miatt aggódni, mivel ha meghalok, akkor legalább vége a szánalmas életemnek. Nem kell többet éheznem, az utcán aludni vagy attól tartani, hogy agyon vernek azért, mert rossz kukába túrok bele. |
- Gyenge próbálkozás. Az emberek mindig túl kíváncsiak. - Ez nem változik, akármennyi idő teljen is el. Talán vegyült némi felsőbbséges él a hangomba, de nem rajongtam érte, ha hülyének néztek. Persze, hogy érdekelte, mi van a lezárt ládában. - Számodra nem képvisel értéket, de ezzel gondolom nem győztelek meg. - világosítottam fel, és tettem egy próbálkozást a lebeszélésére. Persze még mindig ott volt a lehetőség, hogy célzottan ezért jött, de… eléggé sanszos volt, hogy nem. Ha tudja, mik vannak a szobámba, esetleg érzi az aurájukat, akkor hosszabb ideig is szemlélte volna őket. Minden bizonnyal csak egy idióta mutánskölyök volt, semmi egyéb. Na, ezt sem értettem soha a mostani emberekben. Miért nem árulják el a porontyaiknak, hogy mi a poklok ők? Aztán meg tátják a szájukat, ha valami rosszul sül el, és úgy hozzák el a mihasznát az iskolából, hogy félig lerombolta azt. Röhejes.
- Ki tudja, talán látok a sötétben - jegyeztem meg érzelemmentes hangon, hogy még véletlenül se tudja eldönteni, viccelek-e, vagy véresen komolyan gondolom. Azért sejtettem, hogy ő viccnek veszi majd, holott teljesen igaz volt. Mivel a fény részleges hiánya nekem kedvezett, szépen lassan leengedtem a pisztolyt, kivettem a tárat, és a csőből is eltávolítottam a golyót. Azt visszatettem a tárba, majd ezzel végezve magam mellé tettem. Arról mondjuk fogalmam sem volt, hogy a későbbiekben megpróbálja-e majd megszerezni, számomra ennek nem is volt igazán jelentősége. Bennem nem tudott golyóval kárt tenni, és azt hiszem nyugodt szívvel kimondhatom, hogy volt annyi tapasztalatom, amivel könnyedén lefegyverezhettem, ha esetleg butaságra szánná el magát. - Az emberek nyilván nem képesek rá - döntöttem oldalra a fejem, miközben kíváncsian őt fürkésztem. - Miért, azt a gyermekotthont is öngyújtóval gyújtottad föl? Ahhoz képest szép nagy tüzet hoztál össze. - jegyeztem meg érzelemmentes hangon. A reakcióit persze lestem ezerrel, de engem nem viselt meg a téma. Ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem érdekelt a dolog, hogy hol, mikor, ki és kit ölt meg, vagy esetünkben éppen gyújtott fel. De a téma adta magát így, hogy rákérdezett. Hirtelenjében nem láttam nála öngyújtót, ami mondjuk nem sokat jelentett, meg kellett volna rendesen vizsgálnom. Azonban szavaival némileg elbizonytalanított. Érzésem szerint egyedül is képesnek kell lennie tüzet létrehozni, de tévedni bárhol, bármikor, bárki tud.
Őt magát felismerni nem volt nehéz. Ugyan a gyújtogatás időpontjában nem laktam itt, azonban jártam erre vagy három-négy nappal utána, s akkor még mindig ettől zsongott a helyi sajtó. Hihetetlen, hogy minimum ötször képesek voltak a képembe nyomni azt a fölösleges papírt, amin az ő fényképe virított. Tehát ha akartam sem tudtam volna eltéveszteni.
Azt furcsálltam, hogy még nem támadott rám. Mármint a tűzzel hihetetlen dolgokat lehetett kezdeni, még akkor is, ha ez ellenem semmit sem használ. Erről ő ráadásul nem tudhatott, ami újabb indok lett volna a megtámadásom mellett. A mutánsokban eléggé túltengett az istenkomplexus, ami nem mindig jelentett nagy erőt. Az utóbbi időben gomba módjára elszaporodtak, de sokan továbbra is úgy érezték, ezen a világon ők meg a képességiek a legcsodálatosabb dolog. Rendszeresen felhasználták hát mások ellen rabláshoz, gyilkossághoz, akármihez. Noha nem éreztem magam holmi szeretetszolgálatnak, ha jókor voltam jó helyen, akkor hajlamos voltam kihúzni az embereket a pácból. Mondjuk az gondolom senkit sem lep meg, hogy a megmentettek legtöbbje nőnemű volt.
Ehhez képest a srác teljesen más volt. Arról, aki felgyújt egy ilyen gyerekotthont vagy az egetverő gonoszság jut eszembe - de mivel ott élt - inkább az, hogy elmenekült onnan, csak valami rosszul sült el közben. Ha annyira gonosz lenne, mint akkor állították, minden bizonnyal máskor is jócskán felhasználta volna az erejét.
Egyébként ő maga is tetszett nekem - persze nem kívülről. Nem kezdte el félremagyarázni a nyilvánvalót, nem erőlködött, hogy folyamatosan szóval tartson, hátha addig megoldódik a helyzet magától, és még a humorát is értékeltem. De a legszimpibb dolog természetesen nem ezek között volt. Még egyetlen megjegyzést sem tett a külsőmre, meg arra, hogy megdugna. Valamiért a mai, de már a régebbi korok férfijei is azt hitték, mindent megoldhatnak a farkukkal. Máskor egy ilyen beszélgetés kb eképpen zajlott volna le: én közöltem vele, hogy távozzon, mire a hím élből felajánlotta, hogy kielégít, mert látja rajtam, hogy régen volt már részem egy jó baszásban, ő pedig igazán rendes lesz, és megteszi nekem ezt a szívességet - amikor ő tört be az én személyes terembe -, és még én legyek boldog, mert ő ezt megtette, sőt, még az előbb elmondottakra is hajlandó. Egyébként eléggé nyugodt és türelmes embernek vallom magam, de ilyenkor el szokott szakadni a cérna, főleg ha tényleg egyáltalán nem ért a szóból. Remélem az összes ilyen mocskos állat a Tartaroszban végezte.
Bár viselkedésemből ez ritkán derült ki, nem gyűlöltem az embereket, és elsőre csak nagyon kevesek felé fordultam lenézéssel. Ez állt a férfiakra is. Életem folyamán több férfi akadt, akikért az életemet adtam volna. A sort Hektór vezette, természetesen, de mások is sorszámot húztak mögötte.
Éreztem, hogy valami nem stimmel az arcom környékén, valahogy furcsák voltak a fények. Lepillantva rájöttem, mi okozza ezt az anomáliát: Enthyrith ragyogott lágy, rózsaszínes fényben, ahogy mindig tette. Mindig a pólóm nyaka alá rejtve hordtam g pont ezért a finom, különleges ragyogása miatt, amivel nem vetekedhetett egyetlen mostanság gyártott kacat sem. Bár nappali fényben csak egy értéktelen, bár kétségkívül szép apróság volt, ilyen fényviszonyok között biztosra vettem, hogy egyesek ölnének is azért, hogy rátehessék a mocskos mancsukat. Azzal mondjuk senki sem számolt még, hogy lehetetlen eltulajdonítani. Egy, mert nehéz leszedni a nyakamból, kettő pedig, mindig visszatér hozzám a mágiája által. Már mondjuk mindegy volt, mert már látta, letagadni úgysem tudtam volna, így egyszerűen visszarejtettem a felsőm alá, majd odaléptem a villanykapcsolóhoz és felkattintottam.
- Legalább a cipődet levehetted volna, hamár bejöttél a szobámba - fintorodtam el, ahogy megláttam, milyen nyomokat hagyott csodaszép szőnyegemen. Azért valamennyire érzékenyen érintett, hogy betört a kis szent helyemre. A szobám elég sok mindent elárult rólam - tele volt régiségekkel, és festményekkel, na meg természetesen fegyverekkel, ez utóbbi dominált, még volt kardról, egészen pontosan Enthyrithről rendes formájában saját készítésű festményem is - ez azért nem lelkesített fel. Itt aztán tényleg semmi keresnivalója nem volt! |
Volt egy fura érzésem, hogy a tűzhasználatot nem a hagyományos módon értette, hanem arra célzott, ami az árvaházban is történt. De erről meg nem tudhatott, hiszen pontosan én sem tudom, hogy mi a fasz történt akkor velem, meg hogy mégis hogyan volt lehetséges. |
Lassan már két éve éltem napról-napra az utcákon, miközben sosem lehettem teljesen biztos abban, hogy megélem a holnapot. Szemetet ettem, szerencsére a mai társadalom nagyon pazarló életmódot folytat, így többször is túrhattam magamnak egy-két nem annyira rossz fogást. Természetesen olyan is előfordult, mikor túlbecsültem az étel szavatosságát, s emiatt napokig gyomorrontástól szenvedtem. Alkalmi munkákat vállaltam, amikért cserébe nem pénzt, hanem ételt és ruhákat kértem. Kolduláskor csak nagyon kevesen dobtak a pohárkámba egy-két pénzérmét, sajnos nem értettem nagyon semmihez, ezért nem tudtam mondjuk zenélni vagy vicces portrékat rajzolni a járókelőkről egy kis plusz pénzért. Amint sikerült kicsit több pénzt összegyűjtenem azt azonnal el is költöttem, mert már nem egyszer előfordult, hogy más hajléktalanok összefogtak és a szart is kiverték belőlem, aztán pedig ellopták a cuccaimat, így biztonságosabbnak tartottam, ha nem halmozok fel túl sok értéket. Az egyik régi gyárban szinte egy hajléktalan tábor foglalt helyet sátrakkal, tüzekkel meg minden dologgal, amit össze tudtak lopni. Megpróbáltam beilleszkedni ide, viszont nem lett jó vége. A "főnök" egy igazi szadista volt, aki több társunkat is megölte apróságok miatt vagy azért, mert szemet vetett annak a cuccaira. Undorodtam tőle, túlságosan is emlékeztetett a volt szobatársamra. Így hát nem sűrűn mentem a gyár közelébe, mert bármennyire is magányos voltam, nem érte volna meg egy újabb verést kockáztatni. Ugyanis ha a "főnök" elkezdte volna, akkor a többi patkány is csatlakozott volna hozzá, hogy tövig be tudjanak nyalni neki. Már hozzászoktam az emberek lekicsinylő és szánakozó pillantásaihoz, ezért leperegtek rólam. Illetve már az olyan helyzetekben sem próbáltam meggyőzni a másik felet, mikor határozottan állították, hogy a saját hibám miatt kerültem az utcára. Lófaszt sem tudtak rólam, de azért teljesen biztosak voltak abban, hogy egyedül én vagyok a felelős azért, mert kisiklott az életem.
Este sikerült egy olyan szabad szellőzőt találnom az egyik szupermarket oldalán, ahonnan meleg levegő áramlott ki. Az ilyen helyekért általában torokra szoktak menni, hiszen a hűvös estéken nagyon sokat számít ez a kis meleg is. Tehát bevackoltam magam a takaróimmal és álomra hajtottam a fejem. Nem forgolódtam sokáig, szinte azonnal elnyomott az álom, ugyanis nagyon fárasztó napom volt. Korán reggel arra ébredtem, hogy a boltos, aki jött nyitni az üzletet bökdös a lábával, illetve ordibál, hogy hordjam el magam. Anélkül, hogy bármilyen módon le reagáltam volna, csak belebújtam a hátizsákomba, felvettem a takaróimat és útnak indultam. A gyomrom kordulással jelezte, hogy itt lenne az ideje enni valamit, hiszen már két napja nem jutottam rendes ételhez. Egy zsömlét ettem csupán, azt is csak úgy szereztem meg, hogy egy pár éppen kacsákat etetett, mikor meglátott, hogy milyen sóvárgó szemekkel bámulom a péksüteményeket, ezért az utolsó darabot nekem adták. De azért ez nem volt túl nagy energiatartalmú étkezés, ezért pár órával később megint éhes voltam. Igazából az éhezéshez valamennyire hozzászoktam már, ugyanis szinte állandóan éhes voltam, viszont mikor napokig nem ettem, akkor sokszor már olyan szinten görcsölt a gyomrom, hogy mozogni alig tudtam. Még nem érte el ezt az állapotot, viszont ha nem szerzek hamarosan valami ehetőt, akkor megint ez lesz a vége. Egy gyorsétterem felé vettem az utamat, ahol ha szerencsém volt, akkor a lusta emberek kint hagyták a maradék hamburgerüket meg krumplijukat a kinti asztalok egyikén. Már sokadjára haladtam el a napokban egy nagy ház mellett, ami nagyon úgy tűnt, hogy a lakói egy ideje nem látogatták már. Általában csak nagyobb rendezvények alatt - tehát mikor nagy a tömeg és könnyen el lehet tűnni - szoktam lopni, viszont mivel elég rosszul állt a szénám, ezért egyre többször megfordult a fejemben az ötlet, hogy be kellene oda törnöm. Azért annyira nem vagyok pofátlan, hogy minden mozdíthatót elcsórjak én csak ételt szeretnék, ruhákat meg egy kis pénzt. Talán még ott is tölthetném az éjszakát. Tovább forgattam a fejemben ezt az ötletet, közben folytattam az utamat a mcdonalds felé. Hát nem volt valami nagy szerencsém, ugyanis csak pár darab sültkrumplit találtam az asztalokon, ez pedig csupán annyira volt elég, hogy felkorbácsolja az étvágyamat.
Már lemenőben volt a nap, mikor végre elszántam magam arra, hogy betörök a házba. Odafelé megcsapott a füves cigi jellegezetes illata. Velem szembe jött egy hipszter fószer, aki vígan szívta, majd szinte előttem dobta el. Gondolkodás nélkül vettem fel és szívtam bele az apró szálba. Nem fordult elő valami gyakran, hogy kábítószerhez jutottam, mert azért a prioritás még mindig az étel volt, s csak nagyon ritkán tudtam összekuporgatni annyit, hogy anyagot vehessek. Az ilyen pillanatok azonban mindig szivárványként ragyogták be a szürke hétköznapjaimat, s pár órára elfeledtették velem, hogy milyen szar egy életem van. Mialatt elszívtam a cigit, be is esteledett. Szerencsére nem egy forgalmas utcában volt ez a ház, ezért nem kellett sokat várnom arra a pillanatra, hogy senki se járjon erre. Gyorsan átszaladtam az úton, átdobtam a cuccaimat a kerítésen, aztán pedig én is átmásztam. Reméltem, hogy van hátsó ajtó, mert azt kevésbé rizikósabb feltörni, mint azt ami az utcára néz. Meglepően rám mosolygott a szerencse. Kibányásztam a táskámból egy hullámcsatot, amit a zárba illesztettem, s egy kis ügyködés után megadóan kattant is, én pedig ki tudtam nyitni az ajtót.
Először meggyőződtem arról, hogy nincs senki itthon és a riasztó sincsen bekapcsolva, csak utána indultam szétnézni. Először a konyhába vettem az irányt, ahol válogatás nélkül zabálni kezdtem a kezembe kerülő kajákat. Miután jól laktam ittam két pohár vizet, majd nekikezdtem a tényleges szétnézésnek. A nappaliban találtam egy kis pénzt, amit zsebre is vágtam. A nagyon értékesnek tűnő dolgokhoz hozzá sem nyúltam, ugyanis ha ilyennel látna meg valaki, akkor az vagy megölne érte vagy egyből levenné, hogy loptam, hiszen a hajléktalanoknak nem nagyon szokott több karátos aranynyaklánca lenni. Pár apróbb, de mégis hasznos - pl svájci bicska - dolgot a táskámba tettem, miközben elindultam felfelé a lépcsőn. Minden ajtót nyitva találtam egy kivételével. Természetesen azonnal felébredt bennem a kíváncsiság, hogy vajon mit rejthet. A jól bevált hajcsatommal ezt a zárat is feltörtem, közelről megszemléltem a szobában lévő értékes tárgyakat, viszont egyet sem tettem el, a már említett okok miatt. Egy nagyobb dobozt pillantottam meg, amihoz oda is léptem, viszont a fedő nem mozdult, mikor megpróbáltam kinyitni. De szerencsére volt egy mindent feltörő remek kis hajcsatommal, így azzal estem neki. Amint a zárba helyeztem a csatot, meghallottam a kibiztosított fegyver félreismerhetetlen hangját. Azonnal megmerevedtem, s lassan, megadóan megemeltem a kezeimet. - Igazából annyira nem is érdekel, hogy mi van benne - Persze ezek után még inkább érdekelt, hogy mit rejthet a láda. Azon is eléggé meglepődtem, hogy szinte a semmiből került elő ez a lány, ugyanis eddig nyomát sem láttam. - Most megfordulok, ha lehet ne lőjj le - lassan felé fordultam, így a fegyver csöve a homlokomra nézett. Végigmértem az előttem álló lányt. Elég fura volt, hogy állandó koromsötétben él itt a házban, de hát mindenkinek van valami kettyója. - Te valami denevér vagy? Vagy mi ez a teljesen sötét meg darkos életmód? - Ha láttam volna fényt az utcáról, akkor biztosan nem törtem volna be. - Mintha az emberek képesek lennének arra, hogy a semmiből tüzet teremtsenek. Azt pedig biztosan észrevennéd, ha az öngyújtómért nyúlnék - igyekeztem elviccelni, mert eléggé elbizonytalanított az a lehetőség, hogy az árvaházas incidensre gondol. Tele volt vele mindenféle médium, ezért nagyon barlangba kellett ahhoz élnie, hogy ne hallja. A képemet is közölte a rendőrség, ezért onnan be is tudott azonosítani. Volt egy fura érzésem, hogy a tűzhasználatot nem a hagyományos módon értette, hanem arra célzott, ami |
San Francisco kevés dologban különbözött bármelyik másik hozzá hasonló nagyvárostól. De semmi olyanban nem, amitől egy kicsit is szimpatikusabb lett volna a többinél számomra. Rengeteg ember, állandó nyüzsgés… nem nekem való volt, igazándiból sosem, bár régebben azért kevesebb ember zsúfolódott össze egy helyen. Azonban a kötelességem ide szólított, tehát itt voltam. Anya volt a probléma forrása, mint oly sokszor máskor is. Nem haragudtam rá, ilyen volt a természete, amit el tudtam fogadni, de szívesen morogtam a nekem okozott kellemetlenségek miatt. Na ilyen meg az én természetem volt.
Az történt, hogy anya talált ebben a városban egy ötvöst, akinek gyönyörű ékszerek kerültek ki a kezei közül. Szerencsétlen férfi pedig tűrhetően nézett ki, hát anyám másképp is érdeklődött az irányában. Na mármost az volt a probléma egyrészt, hogy a saját neméhez vonzódott, másrészt pedig rémesen keményfejű volt, és nem akart ingyen dolgozni anyámnak. Nos nem tudom, ki mennyire hallott arról, hogy az istenek még a sima, egyszerű embereknél is sokkal bosszúállóbb lények, de… ez anyára hatványozottan igaz volt. Szerencsétlen, vele dacolni merészelő ember nyusziként végezte, anya pedig szépen, kényelmesen beköltözött a házába a ki tudja mennyit érő ékszerkölteménye mellé. Ez utóbbit még annyira sem értettem, elvégre egy olimposzi istennőnek pont nincs szüksége egy szép kecóra, hiszen isteni lakhelyét úgyse űberelheti semelyik földi hely. De szerinte édes volt a bosszú, én pedig megküzdhettem a következményekkel, hiszen nem akartam, hogy anya ötletének több emberi áldozata is legyen. Meg annak a nyuszikának is jobb lenne újra emberként.
Rengeteg papírmunka - értsd jól, inkább irathamisítás után - elintéztem, hogy hivatalosan az anyámé legyen a ház, és a férfit pedig egzotikus nyaralásra küldtem a Fülöp-szigetekre. Mármint így szóltak a papírok meg egyebek, a nyulat beköltöztettem a szobájába, és igyekeztem gondját viselni.
Anya nem nagyon akart engedni a negyvennyolcból, hiába győzködtem, hogy változtassa vissza emberré, mindössze annyit értem el, hogy kutyává változtatta. Ez nem tudom mennyire számított előrelépésnek, de nagyon úgy látszott, ennél többet nem érek el egyenlőre. Ráadásul eközben Aphrodité is ráunt a házra és lelépett, én meg itt maradtam egy roppant okos kutyával, plusz egy halom megrendelővel és egyéb kuncsafttal… na meg egy rendkívül érdekes felépítésű házzal, ami drága tulajdonosa kettős életéről tanúskodott. Tele volt rejtekajtókkal, meg ilyesmikkel. Meg találtam egy kertet, aminek mondjuk örültem, meg Robert kutya is nagyon boldog volt tőle.
Már jó egy hónapja nem mozdultam ki - legalábbis látszatra - a házból, amikor egy igen érdekes látogatóm érkezett. Mivel látok a sötétben, nem szokásom villanyt kapcsolni, szóval a srác minden bizonnyal azt hitte, elhagyatott a hatalmas lak. Egyszer vagy kétszer már láttam az utcán, tudtam róla, hogy hajléktalan, és úgy voltam vele, hogy engem nem zavar, ha elvisz pár dolgot a házból, az övé lehet.
Az egész lakásban egyetlen szobát zártam kulcsra, az pedig a sajátom volt. Nyilván ott tartottam a legértékesebb dolgokat, de a lakásban bőven volt más, értékes cucc is, sőt, az asztalon, az orra előtt kb készpénzt is hagytam, ráadásul kis címletekben - hogy ne legyen feltűnő, amikor elkölti -, és azt hittem ezzel elégedetten távozik, de persze bevonzotta a zárt ajtó. Meglepetésemre könnyedén átjutott rajta, amitől sokkal sötétebb gondolatok kerítettek hatalmukba. Például, hogy az Epirusz-íj kell neki, vagy valami egyéb varázstárgy, amiért meg kell ölnöm, ha megpróbálja eltulajdonítani.
Jó, tudom, hülyeség a legértékesebb holmit a legjobban lezárt dobozba tárolni, mert az túl feltűnő, de mivel senkit nem engedtem még be a szobácskámba, meg a megszokás is azt diktálta, így az Epirusz-íj természetesen ebbe a dobozba nyugodott. Ő pedig nekiállt kinyitni. Halkan léptem mögé, majd a szánt felhúzva golyót juttattam a tárból a csőbe.
- Azt nagy hiba lenne kinyitnod - közöltem vele halálos nyugalommal. Ha a kattanás még nem lett volna elég, nos jelentőségteljesen a tarkójához nyomtam a pisztolyt, hogy tudja, nem viccelek. Mivel pedig korom sötét volt a szobában, sejthette, hogy valami nem okés velem. - Ha pedig eszedbe jutna tüzet használni, akkor meghalsz - tettem még hozzá. Nem tudtam, hiszi-e, hogy komolyan gondolom amit mondtam, de szerencsétlenségére igen, komolyan gondoltam. |
Marcus Lopez x Syera Silver Seathell |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
