|
Témaindító hozzászólás
|
2019.02.16. 22:38 - |
A. Khevos Camden & Nemesis Morrigan |
[8-1]
 - Még okozhat meglepetést - rántottam meg a vállam. Bátran mondhatjuk, hogy én azért elég közelről ismerem Apollónt. Az az idő alatt még tartott a kis "kapcsolatunk" nagyon sok időt töltöttünk együtt. Ez önmagában elég lehetett volna arra, hogy megismerjük egymást, viszont én a képességem segítségével az érintésemmel a "múltjába láttam". Mindenről tudok, amit valaha tett. Bár, érzelmeket nem tudok olvasni, de azt tudom hogy milyen helyzetekben segített másokon. Hát... nem sok ilyet tudnék felsorolni, főleg hogyha ő nem tudott profitálni a helyzetből. Ezért nem sok esélyt látok arra, hogyha eddig hanyagolta a kis kedvenc Khevosát, akkor most hirtelen megszállnák az apai ösztönök. Nem mintha ez már rám tartozna és egy kicsit is érdekelne.
- Rendben van - Nem ragaszkodtam ahhoz, hogy segítsek rajta. Egyszer elégnek tartottam felajánlani, hiszen Khevos elég érett ahhoz, hogy el tudja dönteni, hogy szüksége van-e segítségre vagy nem.
Az ajánlatán magasba szaladt a szemöldökömön. - Nincs szükségem pszichológusra - Pontosan tudtam, hogy milyen poszton van az akadémián. Egyszerűen nem tudom elképzelni magam, ahogy leülök vele szembe és kiöntöm neki a lelkem. Ez nem is fog megtörténni. Barátok pedig szintén nem leszünk sose, ugyanis bármilyen jól is kijöhetnénk, azt nem tudnám elfelejteni, hogy ki is az egyik apukája. - Inkább azokra az elbaszott megalomániás félistenkölykökre kéne figyelmet fordítanod, akikre valóban ráférne egy beszélgetés - Ez alatt például Lazarust meg Maxet értettem. Azt megnézném, hogy velük mit tudna kezdeni. Vagy hogy egyáltalán túlélné a laza kis csevejt.
Az előbbi kijelentésemet végszónak szántam, ezért hátat fordítottam neki és minden további szó nélkül a szobám felé vettem az irányt.
LEZÁRT KÖR
|
 Jó dolog, ha egy kibaszott sztár vagy, akit mindenki kedvel, és veled akar lenni. Nem fárasztó, én kifejezetten élveztem. Van ám önbizalmam, szokás mondani, de tényleg törekedtek arra, hogy sokan kedveljenek, azokat meg próbáltam kerülni, persze, ott volt nekem Ophy, aki mindig kevert valamiért egy kurva nagy veszekedést, valami furcsa ok miatt állandóan megbocsátottam neki, testvéri szeretet vagy mi. Mindenre van valamilyen kifogásom, szerintem lassan ki is fogok fogyni belőlük, mégsem tudom abbahagyni, szeretek s hiszek, ez a legnagyobb hibám azt hiszem. A többit nem igazán tudnám annak hívni, viszont egy második személy tuti azt mondaná, hogy nem kéne ilyen nyugodtnak lennem.
- Úgy ismernénk? - szeretem őt, tényleg. Apám volt, felnevelt, mindenre megtanított, amit csak egy fiú tudni akart. Viszont ott voltam, mikor olyan cselekedett, amire én csak grimaszolni tudtam. Lehet én vagyok az az ember, aki mindent elnéz a másiknak, csak azért, mert szereti. Nem most fogok változni, mindig behúztam a fülem, farkam. Nem ez a fő foglalkozásom, de szokásom ezt csinálni. Sok esetben tehettem volna valamit. Például nem kellett volna ott hagynom a szerelmemet a drága főnökösödő nővéremnek, mégis megtettem. Ez tűnt a jobbik döntésnek, egyfelől biztos voltam benne, hisz jobban szeretek itt lenni, mint az Olimposzon.
- Egyetértek - bólintottam. Az önzőséget untam meg odafent igazából. Itt lent is vannak, viszont az aggasztott az otthonomban jobban, hogy igazán szerették csak úgy használni azok ellen az erejüket, akik ellenálltak, vagy egyszerűen nem voltak szimpatikusan. Ez pedig nem én voltam. Mondjuk sokat amúgy sem tudtam volna tenni, de ez másik téma.
Hiba volt talán, hogy fellélegeztem, ahogy kihúzta a kardot. Másrészt, még mindig azon voltam, hogy ne érjen olyan kínos pillanat, mint sokszor. Imádom a fájdalmat, így nagyon rosszul jár az, aki engem akar kínozni, de meghalni tényleg nem szeretnék. Bár, ha jól tudom, képes lennék tintából újraépíteni magam, nem próbáltam, nem is akarom igazából.
- Köszönöm, de túl élem - ugyan nem úgy gyógyulok, mint a többiek, ugyanis tinta szokott szivárogni, mikor gyógyításra kerül sor, így volt ez is most.
Lassacskán sétáltam oda hozzá, még azért éreztem a helyét. - Tudom, hogy ez nem a legjobb alkalom, megtehettem volna sok ezer év után, de amennyiben szükséged van valamire, itt vagyok. Mármint, ezért is vagyok itt, hogy embereket hallgassak. |
Bármennyire is lángolt bennem az Apollónnal szembeni haragom, mégsem akartam megölni Khevost. Legalábbis egyelőre nem. Lehet, hogy most is figyel Apollón, de az is lehet, hogy rá sem baszik a dologra. És mivel Khevet csak egyszer tudom megölni, ezért olyan alkalmat választanék, amikor biztos lenne, hogy Apollón is tanúja a kisfia halálának. Ez azonban még nem tartott vissza attól, hogy ne okozzak neki egy kis fájdalmat. Ezzel semmit sem értem el, azon kívül, hogy én sokkal jobban éreztem magam. Ez pedig bőven elég volt nekem. Nem mintha bárkinek is magyarázattal tartoznék azt illetően, hogy mit miért teszek.
- Az hogy nem foglalkozik veled még nem jelenti azt, hogy már nem vagy fontos számára - A legtöbbször persze a kettő együtt jár, de azért nem minden esetben. Velem sem foglalkozott az utóbbi évtizedekben az apám, mégis tudom, hogy a szeretete egy kicsit sem csappant meg az irányomba. Lassan kihúztam a srác mellkasából a kardot, aminek mind a két oldalát végighúztam Khevos vállán, így beletörölve a ruhájába a vérét. - Egy pillanatig sem gondoltam, hogy kimentene. Túl önző ahhoz - Meglepődtem volna, hogyha most mégis megjelent volna a köreinkben. Ezzel alaposan megkönnyítette volna a dolgomat, viszont egyben alá is írta volna Khevos halálos ítéletét. Mivel nekem nincs mit veszítenem, ezért gondolkodás nélkül képes lennék szembe szegülni egy istennel. Egyszer már megtettem, s nem sokon múlt, hogy ne az életével fizessen. Annak ellenére, hogy akkor az Akhilleusz elvesztése által okozott fájdalom kurva nagy doppingot adott az erőmnek, s így sikerült súlyosan megsebesítenem, bármikor újra megtámadnám. Beleszúrtam a kardot az alkaromon lévő tetoválásba, visszatéve így a helyére. Vér folyt le a karomon, ahogy a penge felsértette a bőrömet, miközben visszacsúszott a "hüvelyébe". A vízhez sétáltam, hogy lemossam a vért a karomról, amin már nyoma sem volt a sebnek.
- Csak mert szimpatikus vagy, ezért felajánlom, hogyha kell, akkor elkísérlek az orvosiba - Más esetben meg sem fordult volna a fejemben. De mint már mondtam, nem haragudtam semmiért Khevosra, meg rendes srácnak is tartottam, akivel csak azért tettem ezt az imént, mert segített jobban éreznem magam. Azért annyira nem is kínoztam meg, tehát nem okoztam neki olyan sérülést, ami ne tudna gyorsan begyógyulni. Azonban ha mindenáron megakarta nézetni magát az orvossal, akkor elkísértem. Habár teljesen feleslegesnek tartottam, mivel az is lehet, hogy a sérülése be is gyógyulna, mire az orvosiba érnénk. |
Érdekes, hogy én vagyok az, a négy testvér közül, aki nagyon kevés alkalommal kevert bajt. Zana-nak is több dühkitörése volt, mint nekem. Mondjuk az is igaz, hogy jómagam teljesen mással voltam elfoglalva, hogy valakivel éppen a kakaskodjak. Máshogy álltam hozzájuk, és ezt lehet elég rosszul is érteni. Értettem, kitanultam mindazt, amit a szüleim akartak, de azt hiszem ők is tudják, hogy más volt a szenvedélyem, kissé eltérő vagyok, vagyis így éreztem, tudniuk kell, hogy amúgy egy békés személyiség vagyok. Ha pedig tényleg az ellentét hiszik, akkor mindenképp többször kellett volna a színészi pályára mennem, mert kiváló tehetség vagyok ebben az esetben. És mégis...
Már vártam, hogy mikor kerülök bajba itt is. Persze volt már gondom, mikor diákként itt voltam. Nem kellett volna kioktatnom a tanáromat, de hát nem tehettem róla, hogy rosszat tanított nekünk. Igen, ez a hátránya, hogy előtte én is tanítottam, az okoskodás már bennem volt, elég nehezen felejtettem el. Nem is ez az a lényeg, amióta a világon vagyok, azóta kerültem valamilyen slamasztikába, kezdve azzal, hogy gyerekként Ophy majdnem megfojtott engem, tudom, már a kapcsolatunk eleje is csodás volt. Aztán csak egyre rosszabb lett, azt hittem, hogy az első szerelmem elvesztésénél nem lehet rosszabb, aztán a kivégzések ezt cáfolták.
Nem volt valami nagy optimizmus bennem, hogy épp Nemesis-szel fog leülni csevegni, meg teázni, viszont volt bennem egy kis kíváncsiság azzal kapcsolatban is, hogy mi van vele. Mi történt, mióta én nem láttam? Nem tudok ellenségként gondolni rá, mert azért lássuk be, az apám egy köcsög, így nem kéne arról meggyőznöm, hogy amúgy egy jó személyiséggel megáldott egyéniség, hazudni úgy sem tudok. Azt is tudom, hogy egy nagy hülye vagyok azért, mert még mindig szeretem őt az apámként. Faszom, elég nehéz kitörölni azokat az éveket, mikor még kis pólyás voltam. Mondjuk, ez jobb, mintha a partikon lettem volna.
A mosolya egy pillanatra kétségegeket keltett bennem, mégis egy féloldalasat nyújtottam neki. Nem tudom, hogy jó ötlet volt ez, félnem kéne vagy nem, bár úgyis azt választom, amivel szarba keverem magam. Valahogy mindig ez van. Mégis, valahogyan mindig kijutok a bajból. Azt nem tudom, hogy az rásegít, hogy amúgy annyit beszélek általában, hogy szinte már én is kifogyok a szóból. Egyszer azért jó lenne megtapasztalni azt, amit már kiskorom óta akarok: nyugalmat. Igen, vannak olyan időszakok, de sosem tart ez örökké, pedig annak örülnék a legjobban. Lehetne mondani, hogy unalmas lenne így az életem, lehet igaz is, akkor inkább tényleg szenvedek. Örökkévalóságig élek, így elég siralmas lenne, hogyha így tölteném az éveimet.
Nem vártam pont tőle ilyen akciót, hogy megérint, és mondanám, hogy jól esik, hacsak nem érezném, hogy lassan tovaszáll az erőm. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Már ideje volt, hogy ilyenbe keveredjek, ugye?
Voltam már így, vagyis térden, de ahogy levettem Nemesis kisugárzásából, nem éppen azt akarja, mint a többi, akik kimondták, hogy most térdre. És igen, gondolom kitalálható, hogy azok az esetek, sokkal élvezetesebbek voltak, itt most próbáltam összetartani magam, mert úgy éreztem, hogy helyben összeomlok, mintha valami torony lennék. Volt egy viccem, azt hiszem, azt ízléstelen lenne most már elsütni. Kard megjelenésére, be kell valljam, megijedtem. - Ne... - nem folytattam a mondatot, oda lehet képzelni, mit is akartam mondani, de nem is a drámaiság hatása miatt hagytam félbe a mondatot, hanem az, hogy már belém szúrta. Nem vagyok hülye, van róla fogalmam, miért csinálja, még se kellene ez a kínzás. A mosoly újra megjelent az arcomon. Szóval ez volt az elképzelése a mi kis randevúnkról. Nevetni akartam, csakhogy gőzöm se volt, hogy ez jó ötlet lett volna. Valószínűleg nem. A csók ötlete nem fért a fejembe, hogy honnan jött, nem mondom, hogy más esetben nem örültem vola ennek, viszont most nem tudtam mit jelent. A fájdalom is erősebb lett, az nem tudott annyira zavarni, vagyis fájt igen, mégis én voltam az, akinek kötéllel a nyakán állt fel.
- Rossz eszköz... - ezzel bele akartam kezdeni abba, hogy Apollón már rég nem tart a szeme fényének. - Leszar engem - nevettem fel, és igazam volt, rettenetes ötlet volt. Tudtam miért csinálja, így azt nem is kell megbeszélnünk, csak ez a procedúra macerás. Igaz, időt ad nekem arra, hogy beszéljek vele. - Rengetegszer voltam így - mély levegőt vettem, így próbáltam erőt nyerni. - Mégis... egyszer se mentett ki - és az utolsó mondatom. - Miért.. lenne ez más? |
Mindig sajátos igazságérzettel rendelkeztem, ezért sokszor olyanok által büntettem meg az ellenségeimet, akiknek minden vétkük ellenem az volt, hogy olyan személy számára voltak fontosak, akik újat húztak velem. Bosszút sosem engedtem el, a megbocsátás sosem volt az én asztalom. Sőt volt amikor nem értem be pusztán egy visszavágással, annyiszor rúgtam bele ott a másikba, ahol az legjobban fájt neki, amennyiszer csak tudtam vagy úgy nem éreztem, hogy már többet szenvedett, mint én általa. Ilyen persze ritkán volt, ugyanis túlságosan is szeretem a bosszú édes ízét. Ennek a tulajdonságomnak köszönhetően gyorsan terjedt annak a híre, hogy aki egyszer belém köt, az örökké az ellenségévé tesz. Bosszúkor pedig nem ismerek határokat, bármire képes vagyok, hogy szenvedni lássam a másik felet, s az sem érdekel, hogy ehhez hány járulékos veszteséget, áldozatot kell felhalmoznom.
Mikor rákérdezett arra, hogy milyennek gondoltam a harmadik találkozásunkat egy mosoly jelent meg az arcomon. Tudtam, hogy az akadémia területén nem lehetne másokat komolyabban bántalmazni, de hát ez a bugyuta szabály nem is tudott volna kevésbé érdekelni. A bosszúm elérésében majd pont nem egy házirend fog meggátolni, még az sem érdekel, hogyha esetleg emiatt elküldenének az akadémiáról. Ez roppant csekély ár lenne azért cserébe, hogy fájdalmat okozhassak Apollónnak. Csak ő az, aki elvette tőlem a legfontosabb dolgot az életemben. Ezért ameddig csak egyikőnk meg nem hal, meg fogok ragadni minden egyes alkalmat, mikor árthatok neki, akár közvetett akár közvetlen módon is.
E gondolatmenetem végére pedig el is döntöttem, hogy mit fogok tenni.
Közelebb léptem Khevhez és végigfutva a vállán, a nyakánál állapodott meg a kezem. Nem tettem semmilyen fenyegető mozdulatot, tehát nem kezdtem el szorítani, de még csak nyomást sem gyakoroltam rá. Nem volt rá szükség. Elkezdtem elszívni az életenergiáit, figyeltem arra, hogy ne üssem ki, mert azt akartam, hogy magánál legyen. Ezt addig folytattam, még térdre nem esett előttem - mivel nem volt semmi körülöttünk, amiben meg tudott volna támaszkodni. Végigsimítottam a bal alkaromon lévő kard alakú tetováláson, mire megjelent a kezemben egy kard. Másnak egy átlagos kard lehetett, viszont nekem nagyon sokat jelentette, ugyanis ezt forgatta Akhilleusz is. A kezemet továbbra is Khevos nyakánál tartottam, de nem szívtam el több energiáját, csupán fent tartottam azt az állapotot, hogy ne tudjon felállni, meg nagyon mozogni sem. Minden erejét felemészthette, hogy próbált nem teljesen összezuhanni. A kardot jobb oldalt a kulcscsontja alá illesztettem, majd lassan beleszúrtam a testébe. - Valahogy ilyennek képzeltem el - lehajoltam hozzá és egy csókot leheltem az ajkaira, majd sokszorosára erősítettem a fájdalmát. - Ezt most ne vedd magadra, abszolút nem a személyed ellen irányul a dolog - mondtam, bár nem hiszem, hogy ez túlságosan vigasztalta volna. - Te csak egy eszköz vagy - Tényleg nem volt egyáltalán személyes problémám Khevossal, sőt nagyon jó pofa srácnak tartottam, viszont rémlik még, hogy mit mondtam az előbb a bosszúról meg az áldozatokról? Na pontosan ez a helyzet most is. |
Hát az tuti, hogy nekem még egyszer ki kéne járnom az egyetemet, főleg azt, ami a mostani munkámat biztosította. Néha egy tapló vagyok, ez történt. Mármint gondolom ez nem olyan nagy meglepetés, hisz istenek a szüleim, és tudjuk azok miről híresek, nemde. Nem olyan fura tehát, hogy képes vagyok ilyen bakikat elkövetni, emiatt pedig elsüllyednék. Elfolyást nem mondom, mert az nagyon is lehetséges az én képlékeny alakommal, jobban szeretnék most metaforákkal hadonászni, hogy megmutassam mennyire is kínos volt a helyzet. Mondják ám, hogy képes vagyok túl dramatizálni a dolgokat, amit nem értek, író volnék, nekem az a dolgom, de mindegy. Biztos vagyok benne, hogy erre a helyzetre is ezt mondanák. De tényleg sajnálom!
A kedves diák hozzám jött, hogy kiontsa nekem a lelkét a rémálmairól. Minden jól ment, amíg nem említette a szivárványt, felhorkantottam. Persze, azonnal bocsánatot kértem. A felvont szemöldöke miatt választ is adtam, hogy miért is reagáltam így, viszont ahogy elkezdtem mesélni, úgy nézett rám, mintha nekem kéne terápia. Nem tudom, hogy ez igaz, a kollégám nem lenne olyan megértő velem szemben, hát hogyan magyarázod el egy egyszerű embernek, hogy több ezer éves vagy, ráadásul két görög isten fia... na azonnal landolnék a helyi elmegyógyintézetben. Tudom, hazudhatnék, az meg nem az én műfajom. Meg a probléma megértéséhez kéne az igazság is, ami...
Az az igazság, hogy hiányzik Olimposz. Hiányzik a családom. Hiányzik a hely, ahol felnőttem. A szüleim... De még mindig szentül hiszem, hogy s legjobb döntés, amit hozhattam, az az volt, hogy eltűnök otthonról. Elég nehéz volt megtudnom, hogy akiket szeretek, igazából elég romlottak. Nem volt könnyű feldolgoznom, hogy a nevelőm, aki engem annyira szeretett, egy öntelt hisztis férfi. Tudtam, hogy az, nem egyszer hallottam róla sztorikat, azonban ahogy ez teljesen megbizonyosodott, fájt. Próbálok pozitív lenne a legtöbb esetben. Néha nagyon megárt, és kívánom, hogy én is tudjak kegyetlen lenni, állandóan.
Ezért jobb nekem itt, persze ennek is van hátránya, főleg a kétezres évek előtt volt a legtöbb gondom. Nem is tudom eldönti, hogy vicces volt vagy unalmas annyiszor lógni a kötélről, elveszíteni az eszméletemet, aztán pedig pár óra múlva tudtam csak kiszabadítani magam, gondolom tudjátok hogyan. Ebből a szempontból az a remek, hogy mazochista hajlamaim vannak, mert emígy nem éltem volna túl azt a sok kínzást, persze ezt képletes értem. Amíg tinta létezik, én is, már megtapasztaltam.
Kíváncsiságból jelentkeztem anno az akadémiára, hátha felfedeznek olyan képességet, amiről én nem tudok, az viszont nem történt meg. A légkör elég fogadó volt, így persze visszajöttem, már csak azért, mert nem tudtam, hol keressek lakást ezek után.
Meg kéne látogatnom Mareth-tet.
Most a tengerpart ideje volt. Sajnálom, hogy nem lehet még fürdeni benne, pedig most jól esne egy úszás, mondjuk vagyok olyan hülye, hogy bemenjek, még ha hidegebb is, mint az Antarktisz, nem fázhatok meg, maximum órákig fogok remegni, de megérné. Ha lenne valaki, aki benne lenne az egészben, egyedül semmi se olyan jó. Én ügy nőttem fel, hogy mindenhez társaságot követelt. A három nekem sosem volt tömeg és be kell valljam, hogy az édes hármas se hiába édes a neve.
Mindenkinek akartam adni időt, aki megállított egy kis beszélgetésre, ami nem volt sok, amúgy... két ember... viszont tényleg nem hittem volna, hogy éppen vele találkozom itt. Bár az igaz, hogy az iskola pont arra lett kitalálva, hogy a mi fajtánkat tanítsa, de azért, még mindig meglepő egy régi ismerőssel találkozni. Nemesist akkor láttam utoljára, amikor majdnem megölte az egyik apámat... valahogy számítottam rá, hogy előbb vagy utóbb tapasztalok ilyet.
Azért még mindig meleg mosollyal üdvözöltem. - Valóban az - bólintottam egyet a válaszomhoz hozzáadva. - Miért, mit gondoltál, hogy lett volna harmadik találkozásunk? - hangomból csupán úgy érződött a kíváncsiság. |
A múltkori incidens óta nem találkoztam vagy beszéltem Maxxel. Nem futottunk össze, én pedig nem kerestem a társaságát, mert volt egy olyan érzésem, hogy még mindig haragszik azért rám, mert beengedtem magam a szobájába. Tudom, hogy neki máshol vannak a határai, mint nekem vagy mint a többi barátomnak, viszont ettől függetlenül még sosem viselkedtem másképpen vele. Ugyanúgy kezeltem, mint a többi barátomat, az pedig hogy ez nem mindig tetszett neki, már egyéni problémája. Mint mindenkinek, nekem is van egy stílusom, amin senki kedvéért sem fogok változtatni. Mivel nem én voltam az, aki pengét szegezett a másik torkának, ezért nem úgy gondoltam, hogy nekem kellene béke jobbot nyújtani. Bár, tény hogy fontos számomra Max, viszont elég makacs vagyok ahhoz, hogy ennek ellenére se nyissak addig felé, amíg ő nem teszi ezt az irányomba. Sajnálnám, ha a több évszázados kapcsolatunknak ilyen módon lenne vége, de a barátság egy kétoldalú dolog és van egy szint, ami után már én sem töröm magam, hogy jóban legyünk.
A mai nap olyan jó idő volt, mint amilyen már régóta nem, ezért úgy döntöttem, hogy lemegyek a tengerpatra. Sajnos ahhoz még túl hűvös volt a víz, hogy megmártózzak benne. Így hát fogtam az egyik kedvenc könyvem és felültem az egyik sziklára, ami a víz fölé nyúlt. Onnan szemléltem a hullámzó tengert a fejezetek között. Sosem tudnám megunni ezt a nyugalmat. Az igaz, hogy imádom azt is, hogyha pörögnek a dolgok és mindig történik valami izgalmas, viszont szükségem van ezekre a nyugodt pillanatokra is, amikor átgondolhatom a történteket, illetve egyszerűen csak élvezhetem a végtelen horizont szépségét, ahogy a lenyugvó nap narancssárgára festi. Eszembe jutott, mikor Akhilleusszal Trójába hajóztunk, s a végső csata előtti este ugyanígy ültünk egymás mellett, s gyönyörödtünk a hullámzó tengerben. Már akkor tudtam, hogy nem fogunk együtt hazahajózni, ezért valamilyen szinten egy néma búcsú is volt tőle, mikor a fejemet a vállára hajtottam, s összefűztem az ujjainkat. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy megrohamoztak a közös emlékeink. Ahogy lenéztem a vízre, a tükrében filmszerűen leperegtek előttem a legszebb közös pillanataink. Az utóbbi időkben nem jutott eszembe a férfi, most viszont elég nosztalgikus hangulatban voltam, ezért másra gondolni sem tudtam. Mikor elveszítettem, nem tudtam, hogy hogyan leszek képes túl tenni magam a halálán. Most erre már tudom a választ: sosem leszek képes elfelejteni őt vagy megbékélni a tudattal, hogy halott.
A gondolataimból léptek zaja rántott ki. Abba az irányba néztem, amerről a hangot hallottam. Egy férfit pillantottam meg, akit azonnal fel is ismertem. Khevos volt az, aki Apollón kis kedvence volt. Eddig összesen kétszer találkoztunk. Az egyik alkalommal ránk nyitott Apollónnal, mikor éppen nagyon elmerültünk a testi örömökben. A másik eset ezzel éles kontrasztban állt, ugyanis akkor támadtam meg Apollónt, akivel majdnem végeztem is. Nem a sajnálat tartott vissza, egyszerűen csak tudtam, hogy az ő halála az enyémet is jelentené. Amíg engem lefogtak, addig Khev Apollón segítségére sietett. Sosem hibáztattam azért Khevost, mert egy ilyen manipulatív szörnyeteget szeretett annyira, viszont már többször is eljátszottam a gondolattal, hogy megismertetem Apollónt a saját módszerével, tehát elveszek tőle egy olyan személyt, aki nagyon fontos számára. Biztos megértené, hogy milyen fájdalmat éltem át Akhilleusz elvesztésekor, ha Khevos-t a szeme láttára ölném meg. Vagy csak ledobnám elé a holttestét, bármelyik megoldás megtenné.
Összecsuktam a könyvemet, amit eltettem a táskámba. Leugrottam a szikláról és a férfi felé indultam. - Milyen kicsi a világ - elmosolyodtam, mikor odaértem Khevoshoz, s megálltam vele szemben. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között találkozunk újra - kissé oldalra biccentettem a fejem, miközben végigmértem. Még mindig nem döntöttem el, hogy mihez kezdek vele, hogy mondjuk visszaküldöm-e a fejét egy csinos kis dobozban Apollónnak.
|
A. Khevos Camden & Nemesis Morrigan |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
