|
Témaindító hozzászólás
|
2019.02.21. 21:50 - |
Madeline Charlotte Caddieux & Jacob Endicott & Emrys Viggo Alcott |
[8-1]
 A szemöldeökeim elkezdték a plafont verdseni, mikor Em közölte, hogy rosszul emlékszek, és felé fordulva köptem volna ki valaim nem valami szépet, de sikerült visszafogni magam. - Nem inkáább csak akartad? - elernyesztettem arcizmaimat, majd egy apró mosolyt öltöttem az arcomra, és odakaptam a fejemhez, mintha most jutott volna eszembe. - Tényleeg. Bocsánat hajlamos vagyok megzavarodni ilyen gyönyörű emberek társaságába - vigyorogtam rájuk bájolgóan. Persze ez kurvanagy hazugság volt. Egyrészt ha zavarba jönnék szép emberek társaságába Jesse szemeit látva minden alkalommal össze kéne magam pisilnem, másrészt bár egyértelműen nem álltak a kinézetükkel a táplálénklánc alján, messze voltak a gyönyörűtől. Hét évszad alatt sok gyönyörű dolgot láttam, és sokat meg is szereztem. Természetesen most nem csak személyekre gondolok. Ezután szólalt meg a kis hercegnő, aki meglepően fönt látszik hordani az orrát, és egyelőre még nem tudtam eldönteni miért.
Lefele fordulva igyekeztem visszafogni kacagásom hangnemére. - Oh, milyen kis szúros kiscicával sikerült találkoznom - vigyorogtam. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni azokat az embereket, akik első szótól kioktatóan beszélnek, elvégre akkor mi a fasznak jöttél ide és kezdeményezted te a beszélgetést? Kurvára unszimpatikus mások számára, és mondhatod, hogy leszarod és ilyen a stílusod, de akkor meg ne csodálkozz, hogy elküldenek a büdös kurva anyádba. Azoktól a személyektől tudom ezt elképzelni akik mazohisták és élvezik, ha bántják őket. Mindenesetre ennyitől nem lehetett elrontani a jó kedvem, és a lelkembe tiporni. Abbahagytam a nevetést, karjaim leejtettem magam mellé, és komoly ábrázattal a lány szemébe. - Ki bántott szívem, hogy ilyen flegmának kell lenned? - kérdeztem tőle, komoly aggódalom jeleit mutatva, most már a lány arcát fürkészve. Ha tényleg innen ered problémája kb. magára vethet, mert nem kéne támadásnak venni minden kis ártatlan kérdést vagy megszólalást. Persze én is hajlamos vagyok felbaszni könnyen az agyam, de hát 750 év után jogom van hozzá, na meg én tudom magam türtöztetni. Maximum utólag levezetem valahogy.
Egy elég erőteljes szemforgatást sikerült visszafognom, mikor is ezek ketten egymásra találtak. Az eddigi jelekből ők is olyan párnak tűnnek, akik nyilvánosan olyan érzelmi műsort leadnak, ami felér egy közös masztizással. Semmi bajom nincs ezzel igazából, csak akkor menjenek szobára, vagy vonjanak be engem is a buliba, nem igazán szeretek gyertyatartó lenni. Amikor Em közölte, hogy kifogytam a témákból, meglepődtem, hiszen eddig úgy tűnt ő is nagyon élvezte ezt a beszélgetést, és azon tűnödtem, hogy ezzel a megjegyzésével, csak Maddienek akart-e valamit bizonyítani. Mindenestre ezt se hagytam szó nélkül, egyszerűen csak a Emryshez fordultam, hogy hozzá intézhessem szavaim. - Oh bébi, még bele se mélyültem. Eddig csak általánosabb témákat feszegettünk, nem szerettem volna egyből felvedni az összes kártyámat, sokkal izgalmasabb csak egy-egy megtévesztő és zavaros morzsát elejteni. Bár a másik félről, én szeretek mindent megtudni az emberről, bár hamar el is felejtem ezeket a dolgokat, ha nem ítélem érdekesnek. Ebbe már nagyon jó tapasztalatom van, hogy rájöjjek a kapott információk közül, mi jöhet kapóra később.
Ezután kezdtünk el visszakanyarodni ahhoz a témához, amit a lány félbeszakított, bár már nem is érdekelt annyira, mint a megjelensé. Em kérdésére reflexből válaszoltam, ami eszembe jutott. - Undort? Dühöt? Kis unalmat? - kérdeztem egy pöppet felé pilllantva. Nem nagyon lepett volna meg ha valami mágikus gondolatolvasó lett volna, és nem is vagyok az az ember, aki fél, hogy olvasnak belőle, hiszen nem hiszem hogy bármi fontosat ki tudna deríteni, elég jól fékezem meg az ilyen ostoromokat, ha meg igen, nem biztos, hogy ki is tud igazodni szöszevényes gondolataimon, másrészről jó eséllyel úgy is erősebb vagyok az adott illetőnél, és szimplán megölöm, ha gondot okozna. Elkezdtem arra figyelni mit mond a Maddie, reménykedve, hogy valami érdekes. Eddig nem pontosan erről szólt a témánk, de nem volt hülyeség amit mondott, bár aki tapasztalattal rendelkezik könnyen átvághatja ezeket az embereket, de az átlagembereken általában beválik. Viszont a jelenlegi rendszernek köszönhetően ezzel lófaszra nem mennek, mivel az nem elegendő bizonyíték, hogy ideges vagy izzadt egy ember pl. Max tusolni küldhetik el. Épp nyitottam volna a számat, hogy megosszam vele ezeket a gondolataimat, de ekkor hallottam meg újabb nyálas megnyilvánulását, és egy hangos BAHH szakadt ki belőlem . Én tutira lelépek, ha ezek továbbra is egymás seggét nyaldossák verbálisan. Elkezdtem körbekémlelni a terembe, mi zajlik itt, de egyelőre semmi izgalmasat nem láttam. A lány újabb kérdésére gúnyosan elmosolyodtam, de ez a gúnyosság nem neki szólt. - Nem tudom a végén még rosszul emlékszem - epéztem egy szépet. Kezdtem egyre jobban unni a társalgást és egyre gyakrabban kémleltem körbe, míg egyszercsak megláttam Jesset, ahogy pár cuccal feltehetőleg a konyha felé igyekszik. Egyelőre még nem hagytam itt a kis puppy love párost, de nagyon jó b tervnek tűnt, |
 Nem hatott meg, hogy Em beszélgető partnere nem reagált kitörő örömmel a közeledésemre, hülyeség is lenne, ha azt várnám, hogy mindenki körülugráljon, csak mert tiszteletemet tettem valahol. A tekintete beszédes volt, de hiába üzente, jobban tenném, ha megfordulnék és távoznék, természetesen nem tettem meg. Az utasításokat, jöjjenek akár szóbeli, akár más formában, némi szürővel illettem, és Em reakciójából éreztem, bármit is szakítottam félbe, nem volt annyira fontos számára, hogy mindenképpen folytatná, ennél fogva nem elégedtem meg egy futó köszönéssel. Az, hogy ez esetleg zavarta egy idegen érzéseit, nem érdekelt.
Egy mosollyal jutalmaztam a kézcsókot, de ezen túl nem adtam jelét annak, hogy különösebben mély benyomást tett volna rám vele. A személyem elleni nyilvánvaló ellenérzéseivel együtt sem volt ellenszenves számomra, de éreztem rajta, hogy megszokta, a nők körülrajongják, ami önmagában elég ok lett volna számomra arra, hogy én ne tegyem, amellett, hogy éppen a jegyesem mellett álltam. Amúgy sem volt szükségem olyan önbizalomtuningokra, amiket más nőknek az elismerő pillantások vagy épp bókok jelentettek. Persze élveztem őket, de tisztában voltam a saját jó (és rossz) tulajdonságaimmal ezek nélkül is, hát még attól nem zuhantam össze, ha történetesen valaki nem talált vonzónak. Vagy akár ebben az esetben nem engem talált vonzónak. A hang, amivel Emhez beszélt, beszédesebben volt a kimondott szavaknál. Egy pillanatra összehúztam a szemem, ahogy újra végigmértem. Egy futó másodperc erejéig eltűnt a tettett a melegség a tekintetemből, csak hogy aztán úgy térjen vissza bele, mintha mi sem történt volna.
- Hát az súlyos hiba - néztem rá. - Elvártam volna, hogy az arcodba tolja a gyűrűt, aztán elmesélje, hogyan kérte meg a kezem. El sem tudom képzelni, hogy valakivel képes legyen enélkül beszélgetni. - A pillantásom összeakadt Emével, és egy cinkos, féloldalas vigyor suhant át az arcomon, ami egy kivételesen igazi mosollyá szelídült, amikor kiigazította a srácot.
- Ó, de éppenséggel az lenne - feleltem kedvesen, és a kezemmel végigsimítottam Em hátán, a gerince mentén. Igazából kezdett szórakoztatni a helyzet, elvégre a férfi ennél nem is tehette volna nyilvánvalóbbá, mennyire zavarja a megjelenésem. Őszintén érdekelt, ez miért lehet... Vajon csupán túlságosan elmerültek a beszélgetésben, vagy épp egy csábítási helyzet kellős közepére toppantam be? Nem akartam feleslegesen felhúzni őt, nem leltem volna benne élvezetet, sőt, meg egyébként is szükségtelen lett volna, de azért mégis a szerelmemről volt szó. Nem zavart, hogy nem csak velem keresi az élvezeteket, amíg az kizárólag erről is szólt, de azt nem lettem volna hajlandó eltűrni, ha bárki is az én helyemre pályázott volna az életében. A srác szándékai meg ismeretlenek voltak, és mégis ki tudta volna megmondani pár mondatból, mit is akarhat tőle? Én nem, csak akkor, ha belenéztem volna a fejébe, de ezt egyelőre hanyagoltam, így a jobb félni, mint megijedni alapon helyet engedtem némi féltékenységnek. Ráadásul éreztem, hogy ma nem épp független napom van, egyre biztosabb voltam abban, hogy azt szeretném, Em velem töltse az estét, nem valaki mással. Önző lettem volna? Lehet, de amíg ez nem volt Em kárára, addig nem szándékoztam változtatni rajta.
Ahogy a párom kimondta, a Jacob névre valami felrémlett bennem, amihez társítva már az arca is sokkal ismerősebbé vált. Népszerű férfi név volt, de néhány napja pár új ember kapcsán merült fel egy beszélgetésben, amit az egyik tanárral folytattam. Nem volt nehéz felidéznem azt a pár morzsára való információt, amit akkor hallottam tőle. Hármasikreket emlegetett, amire felfigyeltem, mert egy időben nagyon érdekeltek az ikerkutatások, és meg is jegyeztem, hogy a későbbiekben esetleg utánuk nézzek. Jesse, Jared, Jacob, a három j betűs. De nem tudtam, ez a srác lehet-e az a bizonyos Jacob, nyilvánvaló okokból, de pár tényező alapján valószínűnek tartottam. Ismeretlen arc volt, pedig ha Emmel járt együtt valamelyik tárgyra, akkor már ismernem kellett volna, ott volt a hallottal megegyező neve, ráadásul az őt körülvevő energiaszálakat figyelve két erőset is láttam, ami minden valószínűség szerint a másik két ikerhez kapcsolódhatott.
- Nem - néztem Emre, érezhetően más hangon beszélve hozzá, mint Jacobhoz - De érdekelne. Azok a kihallgatások jutnak eszembe erről, amikor kamerával figyelik az emberek arcrezdüléseit, hogy kiszúrják, mit éreznek az adott pillanatban. Minden jel szerint félelmetesen pontosak... Bár neked nálam nincs szükséged erre.
Visszafordultam Jacob felé. Durcsa volt, ahogy szóba került, hirtelen sokkal érezhetőbbé vált a szemkontaktus, ahogy belenéztem a szemébe.
- Hogy került szóba ez a téma? - érdeklődtem. |
- Jacob épp kezdett kifogyni a témából, így remek pillanatban jöttél, drága - nem zavart engem, hiszen bármikor elbeszélgetek vele, napokat is képes lennék. Lehet ez a távolság okozta, és azt sem tudva, hogy él vagy hal. - Igen! Tudod mit látok a szemedben, ha belenézek a szemedbe, Maddie? Ez a kérdés rád is vonatkozik, - néztem a fiú felé. Tudok emberekről olvasni, a gyerekkorom legnagyobb feladata volt az, hogy ezt megtanuljam. Muszáj volt, pont úgy előadni magam, ahogy mások is szeretnék, ez egy kis bónusz az életemhez. Ugyanis valahogy túl kellett élnem azokat a jótékony estéket. |
 Emrys Viggo Alcott, született kilencvenes évek végén, nyár kezdetén, egy huszonhatodikai napon. Jeles vagyok minden tantárgyban, hobbim a vívás. Van egy barátnőm, Madeline Caddieux. Ezek az adatok, amiket tudnak rólam azoknak az embereknek, akiknek van bármilyen köze a cégekhez, nem is mind igaz, ugyanis például fizikával eléggé küzdöttem. Meg kellett tartani a mintagyerek szerepet, így vért izzadva kaptam jegyet abból a tantárgyból.
A családom nem a semmiből teremtette a pénzt, bár az igaz, hogy nagyon messzire kéne nyúlnom a családfámban, hogy tudjak mondani egy egyént, aki a rendes munkás osztályhoz tartozott. Kőgazdagok vagyunk, én neg egy kis fogaskerék vagyok a nagybátyáim játékában a többi vállalkozókkal szemben. Anyám tette a szépet nekik, ahogy a pletykákból tudom, még a lábát is széttárta az uraknak. Az örökös feladata egyszerű volt, meggyőzni, hogy még mindig érdemes velünk üzletet kötni, hisz jó kezekben van a pénzük, az öröklődés után is. Fogalmam sincs, hogy valóban enyém lett volna az a felelősség, hogy én vezessem az üzletláncainkat, de személy szerint nemet kell mondanom. Gareth és Reece szerintem előbb hazudta volna, hogy van már gyerekük, minthogy nekem átadják. Örülhettek, mikor tizenhét évesen bejelentettem, hogy mást akarok csinálni. Nem tudtam akkor mit, viszont nem volt kedvemre a fényűzés. Colette - nagyanyám, kérte, hogy így hívjam-, haragudott is rám, azonban az épp nem érdekelt engem. Akkor volt a második évfordulóm Maddievel, így az is benne volt a döntésemben, hogy inkább foglalkozok a képességeimmel, minthogy hallgassam a negyvenes férfiakat, hogy hogyan megy tönkre mindenük. Unalmas volt. Viszont én más világhoz akartam tartozni, nem ahhoz, ami huszonötödik életévedben már kiégsz. Mert valljuk be, ez lett volna. Madeline mellett pedig minden olyan nyugodt volt, nem lehetek eléggé hálás neki, mivel segített megbarátkoznom azzal az énemmel, amiről alig tudtam valamit. Anyám halála után nem mertem erről beszélni, úgy senkinek. Csak akkor fakadtam ki, mikor a temetésen lévő virágok mind hozzám irányultam. Colette pedig elintézte egy rövid vázlattal: mutáns vagyok, nem tudni ki az apám, és ennyi. Magam kutakodtam, de úgy éreztem, ez se volt elég, hogy felfedezzem mire is vagyok képes valójában.
Aztán megjelent az édesapám. Bár a mostohaapa jobb jelző lenne rá, úgy akart irányítani, aztán eldobni, miután nem mondtam neki, mint egy darab rongybabát. Aznap tanultam meg, milyen törékeny is az emberi élet. Elveszítve a karom, megtanultam, hogy nem érdemes magasló lángok közé nyúlni, mégis olyan élvezetes, még mindig. Abban a pillanatban, mikor biztos voltam a halálomban, még a lelkemet is eladtam volna, hogy ne okozzak fájdalmat a páromnak.
Nemrég rákerestem a nevemre, hátha írnak rólam valamit, és meglepően, de írtak. Egy szűkkörű embereknek ajánlott blogban, megtaláltam mi az oka, hogy így teljesen eltűntem az emberek elől. Egy privát iskolába mentem, miután egy betegség miatt elveszítettem a kezem, nemsokkal azután, hogy szakítottam a barátnőmmel. Badarságok, mégse mondott senki semmit arról, mi is az igazság, ezt pedig azt hiszem köszönhetem az apósomnak, hogy nem kavarta fel a port körülöttem, nyugodtan tölthetem a napjaim azzal, amit szeretnék, itt meg morbid módon be is illek, annak ellenére, hogy minden máshol elég átlagosnak számítottam a körökben, persze úgy, hogy sosem hangoztattam az eredetemet.
Tehát itt vagyok, a privát iskolában, ahogy nevezte az a blog. Inkább hívom én akadémiának. Az a helyzet, hogy először nem tudtam, hogy jó ötlet hallgatnom az apósomra, és ide jönnöm, eléggé korosnak éreztem magam az első pár hétben, aztán megtudtam, hogy amúgy ezer évesek is vannak itt diákként. Egy fokkal már könnyebb volt, de mégis úgy érzem, hogy elhalasztottam azt az esélyt, hogy valami egyetemre menjek. Másik oldalról, jobb tanulni a képességeimről, mint vért izzadni egyedül. Egyetlen bajom, hogy a hely nem koedukált, így ki kell lógnom, hogyha valami különlegeset tervezek. Nincs bajom a szobatársammal, sőt elég érdekes, így az enyémnek akarom tudni, még ha kis időre is...
Történelemre kellett mennem, szóval egy ruha csere után ezt is tettem, mivel azért izzadtan nem akartam beülni az órára, bár egy alapos zuhany se ártott a rapid helyett, de sajna idő szűkében voltam.
Ezt a tantárgyat amúgy szerettem, így nem is akartam késni, hátha éppen egy jó témához érnek. Jobban tanulok amúgy, hogyha hallom, minthogy ott ülök a füzet felett, kár hogy a fizikát, meg a kémiát nem lehet így tanulni. Az igaz, hogy az utóbbi jobban megy, bár azért is, mert érdekel engem.
Az osztályban még volt jócskán szabad hely, de meg kell válogatni, hova is ül az ember, nem az a fajta vagyok, aki diszkriminálna, csak ha valamit megtanultam azokon az esteken, hogy meg kell gondolni kivel kötsz barátságot. Már nem vagyok az olyanok világában, amiben csak az üzlet számít, de jó dolog megfelelő helyen keresni az ismerősöket. Nem mondom, hogy kötelezően az iskola krémjénél kell keresni, viszont azért ott is találunk egyenesigéket. Mikor hallottam, hogy újabb hármas ikrek érkezett az iskolába, elkezdtem érdeklődni. Ebben a világban az ikrek különlegesebbek, és ezeket remek érzés a körünkbe tudni. Chronis testvérek is megérnek. Főleg Oliver, a kimagasló intelligenciájával, de sajna a temperamentumunk nem egyezett.
Endicott fiúk nem tudom megéri azt a problémát, ami a kapcsolat építéssel jár, csakhogy azért egy próbát megér, nem? Jareddel már beszélgettem, de azt hiszem, Maddie hamarabb talál vele közöd hangot. Jessehez nem volt még szerencsém. Aztán ott volt Jacob... hozzá volt már pár szavam, ahogy megláttam a padban, gondoltam teszek még egy próbát vele. Ezért is ültem le mellé. Nem tudom mikor kezdtünk el beszélgetni, nem bántam, ha erről van szó, képes vagyok két vagy több figyelni, így a tananyaggal is tudtam lépést tartani, bár Jacob többet beszélt.
Értek az emberekhez, így megtanultam mi kell nekik. Neki most az, hogy tudjon beszélni valakivel egyre furább témákról. Mondjuk nem mondom, hogy nem tetszett, csak én mással is megtudtam ezt beszélni, például a menyasszonyommal, de nem szoktam pofát vágni, ha ilyen történik. Végülis is kellett más álláspontját is meg kell hallgatnom.
A klubhelyiségben folytattuk a beszélgetést, gőzöm sincs mi lesz ebből, de a nagyon ragaszkodást, ilyen hirtelen amúgy sem bírom, nehezen barátkoztam meg azzal is, hogy szerelmes vagyok a barátnőmbe, de most már nem bánom, és minden percet vele tölteném, így már, hogy tudom milyen elveszíteni őt. Nem élném túl, ha megint eltűnne.
Jacob szünetet tartott a magyarázásban, amire ásítottam egyet sajnos, mert semmi érdekes nem volt benne, gondolkoztam is, hogyan tehetném érdekesebbe a dolgokat, csakhogy nem ismertem őt annyira, hogy tudjak is lépni. Ekkor jött a megmentőm, a kedves jegyesem, egy mosollyal fogadtam őt, majd egy a csókját viszonoztam.
Felvont szemöldökkel néztem, ahogy a srác bemutatkozott a lánynak. Nem így kezdtem volna, nem ezzel a tekintettel, meg ezzel a mozdulatokkal. Maddie nem épp törékeny fajta, azonban én ugrok, ha máshogy bánnak vele. Tiszteletet megérdemel, sőt mindent, az én pénzemmel még a csillagos eget is lehozhatnám neki. Jacob meg... még nem olyan rossz vele, láttam rosszabb magatartást is.
- Rosszul emlékszel - mosolyogtam először a lányra, majd a srácra. - Vele kezdtem a teremben - ezzel meg egy csókot nyomtam a jegyesem arcára. Lejjebb is kapott volna, bár nem tudom arra a társaságunk plusz egy tagja hogyan is reagált volna. Ha Eugen állt volna itt előttem, akkor máshogy hajtottam végre a dolgot. A szemem sarkából még figyeltem volna, viszont a párom a nyakára kapott volna. Tudom milyen a kis srác, így szeretem is tenni neki. Endicott-ot még nem ismerem annyira, hogy tisztában legyek azzal, hogy milyen reakciója lett volna a kicsit merészebb gesztusomra. - Jacob épp k |
Nem értettem miért kellett az akadémiára jönnöm. Mármint nyilván nem vagyok egy idióta, tudom apám mi céllal dobott le ide minket, de akkor is felhúztam magam rajta. Egyrészt: ő volt olyan fasz, hogy felhúzzon minket, másrészt mi értelme ennek az egésznek? Képességeimmel olyan tökéletesen lavírozok és táncolok végig más embereken, hogy minimum szobrot kéne nekem miatta állítani, általános tudásom és intelligenciám pedig messze túl mutat azon, amit ez az akadémia nyújtani tud. És hogy tudna egy ilyen hely kordába tartani, ha maga Trigon nem tudott? Hülyeség az egész úgy ahogy van – gondoltam egészen addig, míg végig nem gondoltam, hogy milyen hatalmas játszótér ez számomra. Rakat érdekesebbnél érdekesebb lény, és mivel ők is szupernek tartják magukat, képességükün túl is - itt nem feltétlen a nagyképűségre gondolok, vagy a drámaiságra; szuper egyedi, szuper megértetlen – van bennük valami, és ez extra nagy botrányokat jelent.
Viszont így 785 év után – asszem -, már rájöttem, hogy nem elég jó, ha, csak, mint egy kisgyerek belerongyolok az egész közepébe, szétverve az egészet két perc alatt, bánkódva utána, hogy ennyi volt az egész, hanem szépen lassan – na, jó azért nem olyan lassan – felmérem a körülményeimet, és hatékonyabban és jobban kihasználva a lehetőségeimet nyújtom el az élvezeteket.
Azon csak röhögni tudtam mikor megtudtam, hogy drága Raven is idejár. I mean... Ki a faszt érdekel az a csibécske? Az a része, mondjuk vicces, volt, hogy úgy érezte szüksége van erre a helyre, bár el tudom képzelni, ahogy itt lófrál, és így belegondolva szívesen rá hoznám a frászt rá mondjuk egy kis…. És Jacob elveszett a gondolatai között. Mondjuk nem is nagyon hatott meg, hogy nem tudok majd az anyagra figyelni. Történelem volt terítéken és a történelem nagy részét magam is megéltem, főleg a jelenlegi anyagot. Már az óra kezdete előtt bent ücsörögtem a teremben, az embereket figyeltem. Nyugodtnak éreztem magam, legalábbis hozzám képest. Egyedül ültem, mindaddig amíg Emrys le nem ült mellém. Nem sokat beszéltem még a gyerekkel, de ígéretesnek tűnt. Tudtam, hogy ő is egy alvilági gyermeke, sőt! Nem is akárkié, hanem Azazel porontya.
Nem is voltam rest, egyből szóba elegyedtem vele, bár eleinte óvatos voltam, hiszen, lehet nagyon messze esett az alma a fájától, de eddig nem csalódtam Emrysbe. Hamar megtaláltuk a közös hangot. Egyáltalán nem bántam, hogy lemaradtam az óráról, érdekesebb volt a mi témánk. Az emberek. Hamar leszűrtem, hogy a férfi szadista, bár arra nem jöttem rá, ő ezzel mennyire van tisztába. Én bár nem élek ilyenekkel, imádom az embereket ide-oda huzigálni, mintha egy marionett babakészlet darabjai lennének, és az még nagyobb szenvedélyem, ha dolgok pontosan úgy alakulnak ahogy kitaláltam őket. Ilyen témák közepette – na meg Emrys gyönyörű kék szemeit bámulva -, nem is csoda, hogy ilyen hamar elment az idő, és a beszélgetést nem félbe szakítva haladtunk tovább a klubhelységünkbe.
Egyszer csak megjelent egy új ember, amivel nem is lett volna akkora problémám, ha nem épp a kézzel való magyarázásom teljes totál közepén. Így csak kezeim megfagytak a mozgásba, és letettem őket magam mellé. Mindeközben fejemet megdöntöttem, államat előreszegtem, számat összeszorítottam és elnyújtottam őket, így enyhén megvékonyodtak ajkaim. Tekintetem azt sugallta, hogy fasznak vagy itt, vagy fasznak kellett félbeszakítanod. Figyeltem a hölgyemét tetteit, és ahogy felém nyújtotta kezét, halk nevetőhangot hallatva, majd kezéért nyúltam. Ahelyett, hogy elfogadtam volna, elfordítottam kezét, majd összeérintettem ujjainkat, és magam felé emelve a lány kacsóját, egy kézcsókot leheltem rá, egy önelégült mosollyal az arcomon, majd gyengéden elengedtem kezét. Nem voltak túl harsányak, és határozottak a mozdulataim, de annyira bizonytalanok se, hogy ellenkezni tudjon.
Érdeklődve hallgattam, mikor elmondta, hogy ki és micsoda ő, és meglepődés jelei jelentek meg arcomon, még ha nem is voltam annyira kiakadva ezen. – Tényleg? Az urad eddig nem is említette, hogy lett volna valaki különleges az életében – folytattam csodálkozva. Kérdésére enyhén felhorkantó hangot hallottam. – Bogaram, ha megzavartál volna, már nem lenne épp édes mindegy? – lopva azt is figyeltem mit reagál a ráaggatott becenevére. Olyan kis szúrosnak tűnt. – Egyébként meg nem zavarsz. Épp arról beszélgettünk, hogy mennyire sokrétű az emberi tekintet, hogy akár a szemeink is milyen sok mindent el tudnak árulni – kezdtem el mondani. Ezután az öklömet a fejem alá tettem, és rápillantottam kíváncsian várva mit tesz hozzá a témához a teremtés. Sejtettem, hogy nem egy nebáncsvirág, elvégre Em jegyese, ezért is mertem kacérkodni vele. |
- De komolyan - a srác nekitámaszkodott a fejem mellett a falnak, kényelmetlenül kevés helyet hagyva számomra. - Láttam, hogy vele is lefeküdtél. Ha eddig tart a hűséged, igazán tehetnél velem is egy kivételt, nem?
Olyan vigyort villantott, mint aki teljesen biztos abban, hogy célba is ért, mire végigfutott a hátamon az undor. Ez az arcomon nem látszott meg, amire csak egy hűvös mosoly ült ki, ahogy a tarkómat a falnak támasztottam, hogy ezzel is messzebb kerüljek tőle. A tekintetem végig a szemébe fúrtam, nem engedtem, hogy félrenézzen. Hosszú másodpercek teltek el. Láttam, hogy lassan kezd elbizonytalanodni. Már nem mosolygott, és a közöttünk lévő csend is metsző élt kapott.
- Bocs, én komolyan nem úgy gondoltam... - motyogta, és megpróbált elhúzódni. Kinyújtottam a kezem, és az arcára simítottam, mire megtorpant. Nem volt szükségem a szemkontaktusra ahhoz, hogy belépjek az elméjébe, mint egy elegáns, kíméletlen betörő. Egészen közel hajoltam hozzá, az ajkunk majdnem összeért. Nem törődtem azzal, hogy a haverjai a folyosó másik végéből a nyakukat nyújtogatva figyelnek bennünket, miközben a bőrébe leheltem a szavaimat.
- Sashának hívják, ugye? - Az elméje úgy ficákolt, mint egy hal, de nem engedtem el a gondolatait, esélye sem volt ellenállni nekem. - Kiskorod óta szerelmes vagy belé, és most mindketten ebbe az iskolába kerültetek, de ő rád se bagózik. Segítek, hogy ez megváltozzon.
A srác szemei tágra nyíltak. Már egyértelműen rettegett. Úgy simogattam az arcát, mint egy szerető, miközben egyenesen az elméjébe véstem, amit tennie kellett.
- Menj oda hozzá, és mondj el neki mindent, amit addig sohasem mertél. Hogy mióta először megláttad, szereted, hogy minden férfit meg akartál ölni, aki csak ránézett, és hogy ha mással is vagy, csak rá gondolsz... Üvöltsd, úgy, hogy az egész folyosó hallja. És ha nemet mond, tegyél róla, hogy megbánja.
Egy utolsó mozdulattal kitöröltem a fejéből, hogy mindezt én parancsoltam neki, és a folyosón távolabb álldogáló haverjaiéból is. Leejtette a kezét, én pedig elléptem mellette, és a táskámat a hátamra véve búcsút vettem a termektől. Elindultam a szobám felé, hogy lepakoljam a cuccaimat. Ahogy bepakoltam a holnapi napra szükséges könyveket, elkapott az ólmos fáradtság, és ahogy végeztem ezzel, leültem az ágyam szélére. Ez az iskola tele volt seggfej pasikkal, alig volt közöttük olyan, aki jó társaságnak lett volna mondható. A vőlegényem volt az egyik ilyen, aki hirtelen annyira elkezdett hiányozni, hogy belesajdult a mellkasom. Most, hogy újra egymásra találtunk, nem akartam rátapadni, és minden percben a nyomában lenni, pedig úgy éreztem, néha jó lenne. Többé nem akartam őt elveszíteni, és már a jelenléte olyan volt, mint a hűvös gyógyulás abból az időből, amit azzal töltöttem, hogy egy hadenaik számára készült zárkában rostokolltam, miközben fogalmam sem lehetett arról, mi van vele, él-e egyáltalán, és ha igen, milyen körülmények között.
Úgy döntöttem, kivételesen hozom a ragaszkodó barátnőt, és miután kicsit összeszedtem magam, felálltam, hogy az energiaszálát követve rátaláljak Emre. Nyitott kapcsolat ide vagy oda, még mindig ő volt az az ember, akinek a társaságát a legjobban élveztem, és néha féltékeny voltam, ha másokra mosolygott úgy, ahogy rám szokott, bár azt hiszem, ezt jól titkoltam.
Benyitottam a kubhelyiségbe, és ahogy a szálát követtem a tekintetemmel, meg is pillantottam egy szőke hajú férfi társaságában álldogálva, ahogy beszélgettek valamiről. Egyenesen feléjük tartottam, és ahogy odaértem, adtam egy futó csókot Emrysnek, miközben belékaroltam és nekidőltem.
- Szia, mon coeur - mosolyogtam rá, aztán az idegen felé fordultam. Szemügyre vettem, úgy, hogy közben tartottam a barátságos arcom. Em közelében én is könnyebben viselkedtem kedvesen, nem igényelt akkora erőfeszítést, mint kint a folyosón. A srác innen közelebbről fiatalabbnak tűnt, mint első pillantásra hittem, de tudtam, hogy ez itt semmit sem jelent, ugyanúgy lehetett húsz, mint kétszáz éves. Bár most aranyosnak mutattam meg magam, de nem feledkeztem meg arról, hogy itt tényleg bármilyen emberek lehetnek, és ezért nem is hagytam, hogy lankadjon az éberségem.
Ahogy Emre, úgy rá is rámosolyogtam, és kinyújtottam a kezem egy kézfogásra.
- Maddie vagyok, Emrys jegyese - megvártam, hogy ő is bemutatkozzon, aztán egyszerre intéztem a kérdésem mindkettőjüknek. - Látom, nagyon bele voltatok merülve a beszélgetésbe. Ugye nem zavarok? - Billentettem félre a fejem. |
Madeline Charlotte Caddieux & Jacob Endicott & Emrys Viggo Alcott |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
