|
Témaindító hozzászólás
|
2019.03.02. 15:05 - |
Sofia Scarlett Upton & Riley Kovacs
2019 januárjának vége, Szuperhős akadémia |
[11-1]
[ Admin által lezárt kör ] |
 Igazából nem álltam annyira durván az alkoholhoz, mint azt egy olyan ember feltételezhette volna, aki valamennyire ismeri a lelkivilágomat. Én magam nem ittam, lehetőleg egy kortyot sem, csak azok a régebbi alkalmak képeztek kivételt, amikor betértem egy bárba valaki megfigyelésének céljából, és hülyén vette volna ki magát, ha egy pohár vizet vagy valami édesítőszeres nyálat kérek. Engem kiskorúként is kiszolgáltak, ritkán kérték el a (hamis) személyimet, de ez nem amiatt volt, mert olyan menő lettem volna, talán a koromnál sem látszottam idősebbnek, a magasságom sem segített rá, egész egyszerűen lehetett valami az arcomban, ami miatt kevesen rajongtak az ilyen helyeken azért, hogy három szónál többet is váltsanak velem. De a lényeg az, hogy legtöbbször megértettem, ha valaki például azért ivott, mert nem látott kiutat a problémáiból - ahogy mondani szokták, az alkohol a legelterjedtebb antidepresszáns. Valószínűleg ez lett volna az én életutam is, ha anyám párválasztási szokásai nem annyira különösen rosszak, csak átlagosan elcseszettek. Most nem látom úgy, hogy valaha is kedvem lenne inni, de lehet ez pár év múlva megváltozik. Elvégre az alkoholizálásba is bele lehet halni gyorsan, ha az ember elég állhatatos, és tudja, mikor hagyná abba valaki más. Kérdés, a megváltoztatott alkatom mennyivel több kitartást kölcsönözne nekem... De ez a jövő zenéje, azt hiszem. Amúgy is jobb lenne valami nem gerinctelen módon meghalni, ha választhatok.
- Miért? - kérdeztem rá, és érdeklődve pillantottam rá, legalábbis én úgy éreztem. De ki tudja, hiszen az arcmimikám alapból is stagnál a nulla felé, ő könnyen vehette akár úgy is, hogy csak a csendet akarom vele kitöltetni, bár igazából egyáltalán nem ez volt a szándékom. Tényleg érdekelt, csak éppen ezt nem tudtam volna úgy kifejezni, ahogy szerettem volna. Végső soron rendes volt tőle, hogy egyáltalán itt maradt a köszönés után, elvégre minden voltam, csak épp kellemes társaság nem.
- Hát a legtöbbeknek ez az - feleltem egyszerűen. - Bár gondolom az embernek nem feltétlen kell élveznie azt, amiért a többség odavan... - Mire befejeztem a mondatot, már ráncoltam is a szemöldököm. Minek is nyitottam ki egyáltalán a szám? Ez a szimpatikus lány ezután vagy hülyének fog gondolni, vagy sznobnak, aki csak azért nem beszél másokkal, mert lenézi őket. Nem mondom, néha tudtam ilyen is lenni... De azt hiszem, az esetek többségében inkább csak dühös voltam. Nem mintha ez sokkal jobb lett volna, de tény, hogy az emberek ezt megbocsáthatóbb tulajdonságnak tartották, már ha tényleg létezett olyasmi, hogy megbocsátás.
- Hát igen, az benne a jó... - Szerettem a könyvtárakat, már azóta, hogy gyerekkoromban először beléptem egybe. Csendesség, nyugalom, az engem körülvevő könyvek, és az esetek többségében olyan könyvtárosok, akik maximum csendben nézték le az embert, nem fárasztották magukat azzal, hogy megjegyzéseket tegyenek. Valahogy eszembe jutott az egyik fájdalmas gyerekkori élményem, ami apróságnak tűnik a velem történt, ennél sokkal durvább dolgokhoz képest, mégis jobban megviselt, mint azok egy része. Alsós koromban gyakran jártam el az iskolai könyvtárba, halomszámra kölcsönöztem magamnak a könyveket, csak úgy faltam minden oldalt, akár émelyítően pozitív gyerekkönyvről, akár nehéz, egy gyereknek jóformán érthetetlen orosz szépirodalmi kötetről vagy épp valamilyen forgalomból kivont tankönyvről volt szó. Vernéért különösen odavoltam, mindent elolvastam tőle, ami csak megvolt abban a szűk kis könyvárban tőle. Az Utazás a Holdbát különösen szerettem tőle, még az is megfordult a fejemben, hogy örökre hazaviszem magamnak, de tudtam, akkor többet nem járhatnék oda, így bármennyire is vonzott a lehetőség, visszafogtam magam. Anyám akkori pasija nem volt olyan rossz alak, állandóan bűzlött a piától és a cigitől, de legalább nem nézett rám, a gyerekre úgy, mint valami vetélytársra, akit muszáj félelemben tartania ahhoz, hogy bizonyíthassa a férfiasságát, és néha adott pár dolcsit is, hogy költsem el, amire csak akarom. Az olvasáshoz viszont kifejezetten elítélően állt hozzá, ma már fogalmam sincs, miért, és ezt nem egyszer a tudomásomra is hozta. Egyszer aztán, valószínűleg nem teljesen józanon, kikapta a kezemből a Verne könyvet, és miközben üvöltözett velem, marokszámra tépte ki belőle a lapokat. Mintegy végszóra végül levágta az asztalra, egyenesen bele egy folt sörbe. Akkoriban már megtanultam, hogy nincs értelme sírni, mert semmi sem változik tőle, de mégis fojtogatták a torkom a könnyek. Rettenetesen szégyelltem magam, amikor végül a könyvtáros elé álltam azzal az átlátszó hazugsággal, hogy elvesztettem a kötetet, és azzal a nagyon is valós állítással, hogy semmi pénzem nincsen pótolni. Tőle kaptam meg huszonnégy órán belül a harmadik szitokáradatot (a második az anyám volt, amiért felhúztam a szeszládáját), és ugyan nem lettem örökre kitiltva a könyvtárból, de elég tisztán a tudtomra adta minden későbbi alkalommal, hogy utál engem ott látni, pedig előtte nagyon kedves volt. Gondolom azt hihette, hogy eladtam a könyvet, a többi gyerek csinált már ilyesmit, de azért kifejezetten fájt az dolog.
Figyeltem az arcát, miközben röviden összefoglalta, amolyan válaszolok-meg-nem-is módon, mi történt vele. A mellkasomban lassan valami nehéz érzés kezdett érződni, amire úgy ismertem rá, mint a bűntudatra. Hiába mondta, hogy nem vagyok az, nemcsak bunkónak, inkább egy szemétnek éreztem magam, hogy azzal viszonoztam egy barátságos ismerkedésre tett kísérletet, hogy feltéptem pár sebét. A kérdésére megfagyott bennem a levegő, de aztán emlékeztettem magam, hogy ez itt egy nagyon gyakran előkerülő téma, és elnyomtam a rám jövő, nehezen csillapítható üldözési mániát.
- Semmi olyan nagy dolog, mint ami itt van pár embernek... Igazából embernek születtem, csak később váltam olyanná, mint most. Annyiról van szó, hogy valamivel erősebb vagyok, mint egy átlagos ember, kitartóbb, meg jobbak az érzékeim, de nem tudok hegyeket mozgatni... És hát igazából nem is akarok. De nem ettől lettek ilyen a karom.
Első fokon meglepődtem, hogy a lány volt rám olyan hatással, hogy képes legyek ennyit beszélni, másrészt rájöttem, hogy ez igazából nem is esik rosszul. Nem is gondoltam úgy rá, mintha valamit elvesztettem volna, de most rájöttem, tulajdonképpen mennyire hiányzott az emberi érintkezés, a kapcsolat másokkal, még ha éppen ennyire féltem is tőle. De valahogy leírhatatlanul jó érzés volt a felismerés, hogy a hallgatóságom nem áll hozzám elítélően, és ezért mertem kicsit bátrabban folytatni a beszédet.
- Ez leginkább balesetek meg a rossz védekezés miatt van... Meg az anyám rossz párválasztási szokásai miatt - nem szoktam ennyire őszinte lenni, de valahogy úgy éreztem, ennyi válasszal azért tartozok. - Azt hiszem, ez nem tartozik annyira ehhez a témához, de te hogy állsz az itteniekhez? Akár csak így a képességed alapján. |
 Mivel ritkán szoktam őrültségeket csinálni, és általában azok is nagyobb előkészületeket szoktak igényelni, így még mindig kicsit kótyagosan tértem vissza a sráchoz meg a kanapéjához, hogy aztán a lent tartott nagy levegőt kifújva próbáljak erőt venni magamon meg a zsibbadáson az agyamban. De legalább a pulzusom nem kezdett baszakodni, ugyanis a cuki kis okos karkörőm nem csak hogy méri a pulzusomat, de ha az általam előre meghatározott érték felé emelkedik, akkor egy kis aranyos berregéssel hozza tudtommal, hogy ideje lenne vagy hanyatt dőlni és nagy adag vizet kortyolgatva pihenni, vagy bevenni egy újabb adag gyógyszert. Viszont most úgynéz ki megkímélt a szervezetem ettől a csapástól, helyette meg maradt a szokásos kéz remegés és tördelés, hogy elvonjam a figyelmet az előbbiről. Így inkább csak arra tudtam apellálni, hogy friss ismeretségem szemében nem lesz túl szembetűnő pillanatnyi gyengeségem. Nem mintha bánnom kellene ha emiatt nem fog neki tetszeni a képem, akkor eleve ott van megbaszva ez a "kapcsolat" ahol van. Többnyire én az oknélküli és alaptalan negatív kritikákat egy nagyon hasznos rostának tartottam számon mindig is. Például elég jól megszűrte, hogy kikkel érdemes bármennyit is vesződni. Aki faszságokat hitt el rólam, és hirtelen már el is felejtettem, hogy az indokolatlan ingerültségeimen kívül egy alapvetően egészséges értékrenddel rendelkeztem, meg viszonylag szerethető vagyok, az bekaphatja a faszomat. Azt meg még kevésbé nézem szarba se, aki meg mást sem tud kezdeni az üres kis életével, minthogy másokról találjon ki képtelen dolgokat és terjessze is azt, vagy félmondatokból olyan történeteket kreáljon, hogy akár az egy 23 részes fantasy alappilléreinek is tökéletesen beillene. Nem mintha ebben a közegben olyan geci nehéz lenne megihletődni a fantasy irányba.
Válaszát hallva szépen fészkelődtem egy sort a babzsákomban, felengedve egy kicsit, hogy a srácot igen is rá lehet bírni a beszédre, nem vágták ki a nyelvét. Csak ő az a fajta volt, akinek nem volt ajánlott eldöntendő kérdést feltenni, mert akkor az életben nem hozol össze egy teljes értékű csevelyt, szóval be kellett vetni pár fortélyt, hogy megnyílhasson. Ráadásul ő is közreműködött ebben, és várakozásaimat felülmúlva egész sok információval szolgált. Csak vigyorogva bólogattam beszámolóján. - Én az edzőterem helyett a kertet kerül még épp most, nem csak az öszkonfortos szobám kellemes zugát - vallottam szét felhúzva vállaimat, szórakozott csillogással a szemeimben vizsgálva a fiút. A következő mondatfoszlányomban hátra tekintettem az említett közeg felé, ami nem ment elsőre, ezért egy szenvedős halcsapkodást megszégyenítő mozdulattal buktam egy kicsit az oldalamra, hogy szemforgatva vissza is forduljak egy kellemesebb látvány reményében. - Már ha a bandzsa-bamba értelmetlen egymásra vihogást hiéna módra nevezhető szocializációnak - feleltem miközben egy pillanatra nagyranyitottam a szemeimet, így grimaszolva, hogy nekem is mennyi kedvem lenne köztük ülve feszengeni, hogy inkább csak ütnék ki magukat és feküdnének ki a faszba. - De egyébként teljesen megértem az álláspontod, ezeknél az is jobb ha a könyvtárban próbálkozol, pedig oda nem igazán azért mennek az emberek, hogy ismerkedjenek - vontam meg a vállam. Ami az előnye a könyvtári kapcsolatlétesítésnek az a hátránya is, míg ott nagyobb az esély egy intellektuálisabb partnert találni, itt annyival több az élet és kevésbé érzem azt, hogy pont ugyan azt művelem, mintha a szobámban lennék.
Szabódására elszakítottam tekintetemet alkaromról, amire akaratlanul is rávezettem másik végtagom is védekezőleg, hogy inkább rá figyelhessek. - A bunkóság ott kezdődik, ha úgy mutatkozol be, hogy "jó a csöcsöd kő' kóla?" - mondtam egy félmosolyt eleresztve, megnyugtatva, hogy habár sikerült rossz helyen kezdenie a beszélgetést, de nem rom annak a számlájára, hogy rossz a személyisége. Ahhoz, hogy engem elüldözzön minimum azt kellett volna mondania, hogy alapvetően faszák a tetoválásaim, csak a sebeim marha undortóak. Valószínűleg ebben az esetben felálltam volna, elnézést kértem volna, hogy némi értelmet reméltem áradni belőle, de csalódnom kellett szóval én mennék is. Azonban hiába értékeltem, hogy felfogta ez egy elég kényes téma nálam, csak az alsó ajkam beharapva és azon rágódva hallgattam, ahogy inkább lemondana a történethallgatásról. Viszont ha elfogadom ezt az ajánlatot az visszavonhatatlanul rányomja a bélyegét a további kommunikációra, így egy igencsak kényelmes megoldáshoz nyúltam. - Mikor először jelentkezett a mutációm, akkor sikerült szétcsesznem a karom - mondtam ahhoz képest egész szűkszavúan, ahogy egy történetet elő tudnék adni. - Pedig alapvetően nem is lenne egy túl balhés vagy kezelhetetlen képesség - nevettem fel kellemetlenül, amolyan ez is csak velem fordulhat elő érzettel. - Neked van valami természetfeletti beütésed? - kérdeztem feldobva egy új témakört, ami elég jó táptalaja lehet további eszmecseréknek is. |
Nem voltam olyan ember, aki különösebben sokat gondolkozott volna azon, milyen lenne az élete, ha ez vagy az (nem) történik meg vele. Általában minden, ami történt velem, tökéletesen elég volt ahhoz, hogy ne legyen időm ilyen hülyeségeken járatni az agyam. Ha volt is kivétel, az nem napközben volt, hanem esténként, amikor a száguldozó gondolataim túl soknak bizonyultak, és képtelennek tűnt elaludnom tőlük. Amúgy sem voltam jó alvó, de az átlag öt órás alvásidőmből is jócskán lenyírbáltak az ilyen alkalmak. Mi lett volna, ha...?
Például mi lett volna, ha tizenegy éves koromban nem nézem végig, ahogy az anyámat összeszurkálják? Ha ott sem vagyok akkor? Vagy ha hagyom, hogy a pasi megöljön? Ez utóbbi elég egyszerű, akkor valószínűleg most minden könnyebb lenne. Én a túlvilágon, ha létezik olyan... Igazság szerint még mindig vonzó gondolat. Ott lenne Walter, és az anyám, aki soha nem szeretett igazán, de ha lenne elég időnk, rendbe hozhatnánk, ami már akkor tönkrement, amikor megfogantam. Igazság szerint ez is nagy hülyeség, de jó valami olyanban hinni, hogyha mások lettek volna a körülmények, akkor olyanok lehettünk volna, mint egy család: én, az anyám, és talán valami jóravaló, drogtól és alkoholtól mentes keringésű pasas. Nem mondom, hogy Walter, mert még ennyi év múltán is képtelen voltam elképzelni őt egy kapcsolatban, de ő is megérdemelt volna egy családot. Bár ez vicces: én nem biztos. Ahány embert megöltünk mi ketten, lehet Walter egyenesen a pokolba ment, én meg majd hamarosan mehetek is utána.
Összevont szemöldökkel néztem a lány után, ahogy elindult a társaság felé. Nem tudtam, mire készül, és ettől az a kevés biztonságérzetem is elpárolgott, ami az olvasás rövid ideje alatt felgyülemlett bennem. Nonszensz volt, de nem nagyon tudtam mit csinálni, ha nem gyanakodtam volna folyton, akkor már rég nem lettem volna életben. Hamar kiderült, hogy csak az egyik babzsákot szerette volna elkérni, amitől még hülyébben éreztem magam. Rosszallóan néztem, ahogy megkínálják a csikkel, de szerencsére legalább neki volt esze, ha sok másnak nem is ebben a klubszobában, fejben ezért már tettem egy jó pontot a neve mellé. Személy szerint még a kannabisz szagát is utáltam, gyerekkoromban túl sokat éreztem, és amellett, hogy felidézte bennem a mosatlan ágynemű, eldobott sörösüveg és sok más jellegeztes gyerekkori élményem emlékét, még egy csomó razziát is eszembe jutatott, amikben Cripleként és Rorschachként részt vettem.
Ahogy a kelleténél erőszakosabban reagáltak, már bennem volt, hogy felpattanjak és közbeavatkozzak, amikor az egész közjáték véget is ért. Bólintottam, ahogy a lány leült a babzsákra, amit idehozott, de még pár pillanatig a társaságot figyeltem. Nagyon szerettem volna elrendezni őket, legalább egy orr- vagy kartöréssel, és elvenni a kedvüket a sok dizájnerdrogtól, de uralkodtam magamon. Első nap még megúsztam, de nem keveredhetek állandóan verekedésbe, úgy főleg nem, mint régen. Ráadásul továbbra is áll az ismeretlen képességű ellenfél fogalma.
A válaszára egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán ahogy kinyitottam, megráztam a fejem.
- Nem, nem igazán... Csak most épp úgy tűnt, jobb itt lenni, mint a szobában vagy az edzőteremben... - megrántottam a vállam, és egy pillanatra valami mosolyféle ült ki az arcomra, csak hogy aztán szinte rögtön el is tűnjön. - Csak a szocializálódást nem velük akartam kezdeni - böktem a fejemmel az előbbi társaság felé.
Általánosságban hülye vagyok az emberekhez, de az rögtön leesett, hogy nem jó ismerkedési témával nyitottam. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, mert ennek egyértelműnek kellett volna lennie, csakhogy sajnos nekem nem volt az. Nem nagyon gondoltam át, hogy a sebhelyek lényegében traumák emlékét őrizhetik, az én életemnek elég korán már megszokott kísérői voltak. Az alkarom lényegében azért nézett ki így, mert azt használtam védekezésre, és ha kések vagy lángok kerültek elő, akkor sebekből is kijutott. Nem hatottak meg túlságosan, talán még gyerekként sírtam néha, de azt is hamar abbahagytam. Felénk hamar megtanulták a gyerekek, hogy nincs értelme sírni, mert úgysem fog változtatni semmit sem. Meg hát ezek a sebhelyek tényleg még csak a súlyosabb sérüléseim után maradtak, az volt a szerencsém, hogy a zúzódások, horzsolások és a többi nem volt maradandó, különben egy ép felület sem lett volna rajtam, ahányszor összevertek. Kicsit vicces, de egy fontos embert sem tudok megnevezni az életemből, aki nem okozott nekem semmilyen fizikai sérülést sem. Az anyám vert, az anyám pasijai vertek, Walter vert, de ő már a kiképzés miatt, sőt az iskoláimban néha még a tanárok is odacsaptak, szóval nem volt az egész olyan nagy dolog. A fizikai fájdalommal egy bizonyos szint alatt együtt lehet élni, és az én ingerküszöbömet ezen a téren nehéz elérni, főleg így a kísérletek után. Talán akkor voltam közel hozzá, amikor tizenhat évesen egy olyan pasival harcoltam, aki egy vascsővel jött ellenem, és olyan lendülettel vágott bele vele az alkaromba, hogy az azonnal eltört, én meg megláttam a kabátom anyagát átszúró csontomat. Na, az húzós volt. Nem ájultam el, de majdnem. Az a heg például megvan, ahol a csont átütötte a bőrömet, és az okozott sokkhoz képest meglepően jelentéktelen. Néha, ha ideges voltam, odatévedtek az ujjaim, végigsimítottam az egyenetlen felületén, és arra gondoltam, hogyha azt ilyen jól kibírtam, akkor az adott helyzet már tényleg piskóta.
Vettem egy mély levegőt.
- Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni... - valamilyen kifogást kerestem, amivel indkolhattam volna, miért mondtam az előbb azt, amit, de nem ugrott be egy se. Gyökér vagyok, röviden ezért. - Igen... De nem kell elmondanod, ha nem akarod, tényleg. |
Nem igazán tűnt úgy, hogy magaslatán lenne a barátkozásnak, és biztosra vettem, hogy nem felzaklatni akar, csak legalább olyan intenzitással keresett valami beszélgetési témát, ami nem merül ki abban, hogy "Szép időnk van, nem? De" párossal, holott az ablakon innen ki se látunk. - Érdekel hogy szereztem? - kérdeztem hirtelen, ismét ránézve, ahogy rájöttem az lesz a legjobb, amit mindig csinálok. Igyekszem apróságokat, érdekességeket megosztani magamról, amik viccesek vagy meglepőek, hogy empátiát váltasak ki a másikból, bár ezt általában nem a szánalomra szoktam alapozni, de mindegy. Viszont ő sem nézett ki épp úgy, hogy most szeretné egy vadidegennek feltárni élettörténetét, az meg más tészta, hogy én simán megcsináltam, csak hogy ne kelljen kínos csendben ülnöm. |
Nem voltam mestere annak, hogy minden apróságot, minden pici jelet észre vegyek másokon, és valahogy az az érzésem, hogy nem is nagyon leszek. Pedig abban eléggé jeleskedtem, hogy a filmekben látott alakokról kiolvassam az összes érzélmüket, de az tudtam, hogy nem igazán számítanak, hiszen egy olyan pillanatoknak is részese lehettem, amit nem más nem igazán láthatott volna. Meg nem mellesleg a képkockákon minél jobban átjön az érzelem annál katartikusabb az élmény, szóval többnyire mindent tálcán kínálnak elénk. És ha valakinek sokadik megnézés után sem egyértelműek a karakter jellemek, azoknak a színház első sorát tudnám még ajánlani. Mr. Gray elég világosan elmagyarázta, hogy ott direkt arra gyúrnak, hogy aki a középső sorban foglal helyet az jól lásson és értsen mindent. Épp ezért aki elöl ül túl hangosan beszélgető és szarr mimikázott embereket lát, míg aki hátulra váltott jegyet az nem hall túl jól és nagyjából csak tippelni tud melyik paca milyen fejet vág. Persze a mai világban a hangot egészen jól megoldották már, de kivetítőket nem nagyon alkalmaznak, maximum távcsövet kínálnak a bérletek mellé. Azonban most nem volt szükség semmilyen kijelzőre, hiszen ha valakire odafigyelt az ember akkor némi gógyival leeshetett a tantusz, hogy mizu vele előbb vagy utóbb, annak függvényében, hogy milyen intenzitással szenteltük a pillanatnyi érdeklődésünket. Már pedig én most elég sokat áldoztam az előttem ülő srácra, aki nagyjából olyan pózban ült és olyan képet vágott, mintha engem arra kértek volna, hogy egyszerre válaszoljak egy ismeretlen szám hívására meg írjak egy hivatalos emailt aztán menjek a kormányablakba ügyeket meg papírokat intézni, hazafele meg ugorjak be a postára feladni néhány egyenlőre kitöltetlen csekket. Még a gyomrom is görcsbe rándult ahogy ezt így mind végig gondoltam, így fel se tűnt az eltelt idő a kérdésem elhangzása és a válaszadása között.
Igazából akkor tértek visszaérzékeim igazán ahogy megmozdult. Enyhén szétnyílt a szám, ahogy odébb húzódott, még több űrt hagyva maga körül, így már nem hárman fértünk volna oda kényelmesen, hanem akár négyen is, igaz neki kevésbé lett volna kényelmes. Válaszára csak összepréseltem egy pillanatra ajkaimat, majd ebből a mozzanatból kissé elmosolyodtam zavartan, ahogy elszégyenltem magam. Mégis miért várnám, hogy elutasítson, ha tényleg vár valakit? Én se szoktam akkora bunkó lenni, hogy ha például buszon foglalnék mellettem nemet mondjak egy arra szemetvetőnek, ha nincs több olyan hely, ami garantálná az egyedül létet. És aztán a kiscsaj a fejére húzott süsü mögül meg fejhallgatóból bömbölő zenével kifejezetten magányosnak tűnt. Aárcsak a fiú egy nagyjából társasági esemény közepén egy könyvel a kezében. Ekkor azonban egy egészen kézenfekvő megoldás ugrott be, és áldottam az eszem, hogy nem pontosítottam százszázalékosan szándékommal kapcsolatban, így gyorsan körbe tekergettem fejem. - Akkor egy perc, el ne szaladj - kacsintottam vissza rá, ahogy végre megpillantottam amire éppen szükségem volt. Egy babzsák, a probléma csak az, hogy egy olyan társaság közelében hevert ügyesen, akiket annyira nem kedveltem.
Mindössze mesterkélt és látszólagos magabiztossággal közelítettem meg hát a srácokat, akik nem igazán fáradtak azzal, hogy lehalkítsák a hangerejüket, ne zavarva ezzel más társaságok beszélgetését. Utáltam ha valaki nem képes tekintettel lenni másokra, viszont ettől még a neveletlen egyedeket maximum elkerültem, most viszont szót kellett értenem velük. A megostromolt és már egy ideje bevett vackuk kirekesztett sarkában árválkodó babzsákra böktem, megkérdezve, hogy szükségük van-e még rá. Az édeskés illatról pedig igyekeztem nem tudomást venni azzal, hogy a lehető legfeltűnésmentesebben lecsökkentettem a lélegzetvételeim számát. Az kell még, hogy ezek miatt a barmok miatt még én is beálljak. Összeröhegtek a kérésen, de rendelkezésemre bocsátották, mire szépen felmarkoltam a szajrét egy kösz-t mellékelve, mire az egyik mellkason ütötte a legjobban vihogót, felém nyújtva egy még épp parázsló csikket. Megütközve pillantottam rá, és nem szokásom a hősködést, sőt többnyire az ilyen helyzetekben az ilyesmit elutasítom, azonban ez az eset nosztalgiát váltott ki belőlem. Negyedik osztályos voltam, mikor egy barátnőmmel az általam először romantikus úton kedvelt fiút bagózáson kaptunk. Akkor annyira ledöbbentett a felfedezés, hogy épp csa egy fejrázást sikerült összehoznom, pedig után megannyi kézzelfekvő megoldás jutott eszembe, hogy észhez térítsem. Szóval most pontosan tudtam, hogy mit akarok tenni. Egy lazának tűnő, pedig valójában szánakozó mosollyal vettem el a megkérdőjelezhető tartalommal felturbózott tcsavart csodát, majd ahelyett, hogy a számhoz emeltem volna, elejtettem és a szönyegbe tapostam azt, jobbra balra forgatott bokával, ahogy azt már máskor is volt alkalmam megfigyelni.
Én ezzel lerendezettnek tartottam az ügyet, azonban az egyik nagyszájúnak nem igazán tetszett, amit csináltam és valószínűleg az üzenetem sem nagyon jött át neki, így hát megálltam, hogy meghallgassam kirohanását arról, hogy mit gondolok mit szólnának a "felnőttek" ha megtudnák kiégettem a szönyeget. - Ó szerinted neked vagy nekem hinnének a véredből kimutatható tudatmódosító szerek kíséretében, hogy ahhoz a szőnyeghez semmi közöm? - kérdeztem rámeredve, nem túl meggyőző hangon, de úgy tűnt felfogta a pofázásom lényegi részét, így kirántottam karomat a szorításból, és visszatértem a vörös hajjal megáldott sráchoz, a szemem sarkából még látva, ahogy szarakodva egy széket próbálnak a szenes lyuk felé helyezni. Csak ledobtam a frissen szerzett ülőalkalmatosságomat a kanapé elé, majd bele is vetettem magam lábaimat feltéve a kanapéra. - Már itt is vagyok - magyaráztam, próbálva elhesegetni a fejemből az előbbi incidenst.
Éppen meg akartam kérdezni, hogy mi jót olvasott, hogy valahogy elinduljon végre ez a beszélgetés, de szerencsémre a srác gyorsabb volt nálam, így kiváncsian vártam az első tétova szó utáni folytatást , ahogy hasamon összekulcsoltam ujjaimat. Kettő pislogást követően sikerült összeszednem magam ahhoz, hogy válaszolni tudjak. Fogalmam sincs miért tűnt olyan aranyosnak, pedig csak esetlen volt. Olyan aranyosan esetlen. - Ha a kanapéra fájna a fogam már nem állna itt - feleltem elröhögve a mondat felét, elképzelve, ahogy elhúzom a szobámig nem kockáztatva a társasági életet. Tényleg miért is nem nyúltam még le egy babzsákot? - Legalább annyi indokod lehet itt lenni, mint nekem - tettem végül hozzá, csak hogy ne fejezzem ki magam mindig totál ködösen, hamar pipát rakva a kis kiismerési listáján az antiszociális pont melett a fejemben, miközben még zavartan megsimogattam mutató ujjammal orrom helyét néhányszor. Ezt gyakran csináltam, ha feszengtem.
Beletúrtam a hajamba, remélve, hogy ez egy kicsit oldja majd az idegesség érzetemet, ami teljesen értelmetlen volt. Mármint nem a feszkó oldás, hanem a tény hogy éreztem. Marha macerás dolog ez az ismerkedés na. Úgy tűnt valamivel megfogtam a fantáziáját, és ahogy mozgolódni kezdett kíváncsian pillantottam a felém emelt alkarokra. A látványtól összeszorultak bordáim, kellemetlen fájást okozva ezzel mellkasomban. Ahogy ismét leejtettem magam mellé praclimat meglepődötten jöttem rá, ahogy szavai elérték tudatomat, hogy mit szeretne pontosan. Nehézkesen, de hirtelen szívtam be a legevőt, ahogy enyhén ráncolt szemöldökeim alatt fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhatnék, így csak időnyerés céljából nyeltem egyet, egynlőre kerülve a szemkontaktust. Nem igazán tűnt úgy, hogy magaslatán lenne a barátkozásnak, és biztosra vettem, hogy nem felzaklatni akar, csak legalább olyan intenzitással keresett valami beszélgetési témát, ami nem merül ki abban, h |
Nagy szemekkel néztem fel a közelítő emberre, megfeszülő vállakkal. Az összerezdülésemtől úgy tűnhettem, mint akit minimum egy gyilkosságon kaptak rajta, és nem segített az sem, hogy úgy feszengtem, mint akin legalább három számmal kisebb bőre. Végigmértem a lányt, automatikusan számba véve a külső jegyeit, mint ahogy sok más emberrel is tettem az utóbbi időben. Már a testtartásából megállapítottam, hogy nincs nála fegyver, és egy, a kezére vetett pillantás azt is elárulta, hogy olyan bőrkeményedései sincsenek, amik rendszeres fegyverhasználatra utalnának. Már ettől hülyének éreztem magam, mert egy: az iskolában állítólag nem lehet fegyvert tartania maguknál a diákoknak, kettő: mint mindenki másra, rá is állt, hogy jó eséllyel nincs szüksége fegyverekre ahhoz, hogy képes legyen ártani a képességeivel, amiknek nem mellesleg szintén semmi nyomát nem láttam rajta, így igazán értelme sem volt, hogy folyton ezt nézegettem másokon. Hiába, a régi berögződések megmaradnak az emberben.
Leesett, hogy talán másodpercek óta nézhetem szótlanul, amitől kisebb sokk kapott el - csak én lehetek ekkora idióta, most az arcjátékomtól minimum valami bámuló pszichopatának tűnhetek - így bólintottam, és bár igazából nem kellett volna, mert bőven volt mellettem hely, arrébb csúsztam.
- Nem, csak nyugodtan...
Leengedtem az ölembe a könyvem, aztán becsuktam, és leraktam magam mellé. Most, hogy valaki ilyen közel volt hozzám, és bár teljesen jóindulatúnak és rendesnek tűnt, azért mégiscsak ismeretlen szándékai lehettek, szóval addig nem jöhetett szóba, hogy valami olyan tevékenységgel váljak védtelenné, mint az olvasás, ami a teljes figyelmemet magának követelte volna. Meg ideges lettem attól, hogy elkerülheti valami a figyelmemet, így hosszú, kínos pillanatokig csak próbáltam kitalálni, mi a francot is kellene magammal kezdenem. Nyilván beszélni, megszólítani az ismeretlent, aki úgy értékelhette, nem vagyok annyira gáz, hogy ne legyen érdemes leülni mellém, de alighogy belegondoltam ebbe, a bennem felmerülő kételyek száma rögtön megugrotta a százat. Ha csak kicsit is olyan, mint én, akkor valószínűleg azért választotta pont ezt a helyet, mert én marhára nem tűnök beszédes alkatnak még a terem másik feléből sem, ergo valami nyugalmat remélt, vagy találkozni akar valakivel itt, és erre volt még hely. Mindenesetre, nem az én külsőmön átsziporkázó személyiségem nyűgözhette le ennyire. Meg nem is a külsőm...
De persze ettől még állt, hogy én tulajdonképpen azért vagyok itt, hogy beszélgessek másokkal, és azon legyek, milyen lehet a bőrükben lenni, mert erre lett volna szükségem ahhoz, hogy a minimumnál valamivel empatikusabb legyek. Nem mindig tudtam mások fejével gondolkodni, átérezni az érzéseiket pedig egyenesen lehetetetlennek tűnt azon a rengeteg falon keresztül, amit a gyerekkorom óta felhúztam magam köré a fájdalom ellen. Tudom, nyálasan hangzik ez, de régen rettenetesen szenvedtem, és akkor az tűnt a legjobb megoldásnak, ha magának a szenvedésemnek a tényét is tagadom, ezért állandóan azt mantráztam magamnak, hogy nem érdekel, hogy anya nem szeret, kemény vagyok, teszek arra, hogy a pasija összever, hidegen hagynak a többiek, amikor leköpnek, kemény kölyök vagyok, sőt igazából nincsenek is érzéseim, ezért nincs szükségem kötődésekre és barátokra - nem mintha lett volna akár csak egy is... Szó mi szó, gyakorlatilag légmentes fóliába csomagoltam a lelkemet, ahol senki problémái sem érhettek el, és én ott szenvedhettem egyedül a saját, különbejáratú klausztrofób kis poklomban. Azt hiszem, valahol nem meglepő, hogy elegem lett ebből. Talán valahol mélyen azt reméltem, hogy egy másik környezet majd kiszakít ebből, de minden egyes itt eltöltött perccel együtt csökkent bennem a remény. Itt ugyanúgy kilógtam, mint azt a régi iskoláimban tettem, csak a tétek változtak.
Azzal a teljes bizonyossággal, hogy mindjárt el leszek küldve a francba, a lányra néztem, aki talán nem is volt olyan nyugodt, mint azt először hittem volna. Jó, ez tényleg nem szokatlan, szar a közelemben lenni, ezt én is elismerem.
- Szóval... - mit mondana ilyenkor egy normális ember? Nehéz kérdés - Vársz valakire? Ha kell a kanapé, leléphetek, igazából tényleg nincs túl sok okom itt maradni, főleg, ha... Ha másnak meg lenne, igen...
Elbizonytalanodtam, nem tudtam, bunkónak hangozhattam-e vagy sem. Az biztos, hogy kínosan hülyének éreztem magam. Ezzel az erővel az arcomra is tetováltathattam volna, hogy "hé, marha nagy vesztes vagyok!". Régebben, sulis koromban ez még nem volt ilyen nehéz. Durva kölykök voltunk, és ha kezdtünk valamivel, hát az biztos nem a barátságos ismerkedés volt, és azt a helyzetet könnyebben is tudtam volna kezelni. Ha valaki szemét veled, legalább nem hagy benned kétségeket afelől, hányadán is álltok egymással.
A szememmel követtem a kezét, ahogy felemelte, egy pillanatra tévesen úgy értelmezve a mozdulatot, hogy meg akar ütni, de hála istennek nem mozdultam, ugyanis kiderült, hogy csak a hajába túrt bele. A pulóvere ujja lejjebb csúszott a karján, felfedve a tetoválásokat a bőrén. Más alighanem nem szúrta volna ki, de én gyakorlatilag egész életemmel ezzel foglalkoztam, így azonnal leesett, hogy a tintával hegeket fed, méghozzá durva sérülésekből származóakat. Én is felemeltem a kezem magam elé, felé mutatva az évek alatt összegyűlt sérülések nyomait, a különböző alakú, mélységű és feltűnőségű sebhelyeket.
- Azt hiszem, valami tetkót nekem is be kellene újítanom ezekre. |
Bezártam az ajtót, majd a telefonomra pillantva elhúztam a számat, majd fülesem jack-ét a telefonommal összecsatlakoztathassam, hogy addig is némi zenét hallgathassak. "Jobb lesz ha sietek". Úgy tűnik túl sok időt basztam el és félő, hogy bezár a drága büfés néni. Még volt ugyan egy fél órám hátra, hogy odaérjek, de inkább biztosra menve még egy kis liftezést is megengedtem magamnak, habár gyűlöltem a szerkezetet használni. Már majdnem futólépésben haladtam, mire végre odaértem, de az ablak már zárva volt. Hitetlenkedve léptem oda, hiszen még mindig lenne 20 percem tök kényelmesen válogatni, hogy mit akarok, mire még bíztató fényt láttam az ajtó mögül kiszűrődni, így kopogtattam hátha alapon, azonban ezzel csak azt értem el, hogy még az a kevés lámpafény is kialudt.
Egyik kezemet felpakoltam az apró kis párkányra, miközben számat eltakarva megtámasztottam fejemet, mintha csak egy kocsmában várnám ácsorogva a következő felest. De arra most nem is nekem lett volna szükségem, hanem a kedves hölgynek, meg inkább ü-vel. Nagyobbra nyíltak orrcimpáim, mint mindig, ha túlzottan mérges lettem, miközben rájöttem, hogy mit is kellene most tennem. Frusztráltam fújtam ki a levegőt, ahogy ellöktem magam a faltól, és visszaindultam a szobámba, hogy az egyik útba eső automatát kifoszthassam. Először úgy gondoltam, hogy minimum három csokit szerzek, de mire odaértem már arra sem vágytam, így csak egy barack mintával ellátott dobozt szereztem be, hogy aztán a kis szívószállal átütve eltüntethessem a tartalmát. Már az emeleten voltam majdnem, mikor szörcsögő hangot hallatva összecsugorodott a markomban tartott innivalótartó. Szerencsémre a klubb előtt volt is egy kuka már a folyosón is, így abba vágtam bele a felesleges szemetet, a szívószálat megtartva, érdeklődve megforgatva ajkaim között. A nyitott ajtóra bmultam velem szemben, és erősen mérlegeltem, hogy csak tegyek úgy, mint aki nem is kíváncsi a többiekre, vagy menjek bent egy kört és húzzak a faszba? Az utóbbi mellett döntöttem, de csak mert még sosem bántam meg, ha bementem, mikor magamtól döntöttem így, nem csak rákényszerítettek és érdekelt, hogy hirtelen mégis miért jött meg a kedvem a szocializációhoz.
Szinte alig léptem be, máris a társaságot kezdtem figyelni, és sokukat ismertem már arcról, vagy tudtam a nevüket is, de nem igazán tűnt úgy, mintha bárhova is feltétlen le akarnék ülni. Ismét végig pásztáztam a termet, koncentrálva, hogy úgy nézzek ki, mint aki tökre lövése sincs mi a reteknek jött ide, hanem minimum keresne valakit. És akkor egy igazán érdekes sziluett rajzolódott ki szemeim előtt a tömegben, amitől összeráncoltam szemöldökeimet. Mondtam már, hogy szeretem puzzle-özni? Amik persze annál jobbak, minél több darabból állnak. A kedvenc darabjaim pedig azok voltak, amik szinte bárhova beolvadtak volna, mégsem tartoztak szinte sehová sem, és mégis megvolt a maguk kis eldugott helye, ahová egyszerűen bepattantak és bele is olvadtak a kép egészébe. A legtöbben persze az egyértelmű darabokat favorizálták, azokat, amik kitűntek, de ezt nem nekem találták ki, így nem is gondolkodva egészen magabiztos tempóval közelítettem meg egy a klikkektől távolabb helyet foglaló srácot, aki olvasni próbált. Elképesztőne találtam, és szinte égett a talpam, csak hogy beszélhessek vele. - Szia, nem zavar ha ideülök hozzád? - kérdeztem egy barátságos vigyorral laza stílussal, ahogy egyik kezemben fogtam a megtartott fehér, mini szívószálat, amitől valószínűleg sokkal lazábbnak tűntem, mint amilyen feszültség volt bennem valójában. |
Már egészen megszokott volt, hogy az órák után egyedül töltöm a délutánjaimat teljes magányban, amiért én lettem volna az utolsó aki panaszkodik. Mikor ide kerültem először marhára zavart, hogy nem lesz saját magánszférám, vagy egy hely ahova egyedül elvonulhatok, viszont azt már egy kicsit boldogabban fogadtam, hogy mindössze csak egy embert kell kibírnom. Persze ez még nem jelentette azt, hogy kapásból olyannal kerülök össze, aki nem lesz egy kibaszott nagy energiabomba és az enyémet meg mind elszívja. De egy kis ismerkedés után Grandlyn-nal nagyjából minden félelmem tova is illant, ami a személyes teremet illette. Így tehát a napok nagy részében ez a szoba inkább az enyém volt, mint kettőnké, és míg ő szinte minden nap kimozdult, addig én hetekig képes voltam fel sem állni a gépem elől, csak hogy ne kelljen senkivel sem találkozni és jó pofizni. Ez ugyan elég durván hangzik, de az igazság az, hogy köpni való volt mindig is a kapcsolattartó képességem, ami azt eredményezte, hogy habár egészen jeleskedtem a kapcsolat építésben, főleg a kezdeti szakaszban, de a későbbiekben vagy túlzottan szorongtam a mondanivalóimon, vagy csak nem futottunk túlzottan össze a másik féllel. Ennek ellenére voltak barátaim, és igenis törődtem velük, csak nem a legmegfelelőbb módon mutattam ezt ki, vagy tudom is én. Lehet ez a saját általánosításom a személyiségemre szabva, vagy csak túlzásba estem, nem tudom. Néha pesszimistább vagyok magammal, mint másokkal, meg hamarabb ösztönzök másokat megnyílásra, mint amennyire én azt megteszem. De ugye erre mondják, hogy senki sem lehet egyféle, nem lehet ránk teljes egészében igaz egy személyiség jegy sem. Egy hős is meginoghat, ahogy egy gonosz is szerelembe eshet, csak hogy helyben legyünk.
Lemondóan sóhajtottam fel, ahogy megcseréltem az asztalomra felpakolt lábaim keresztezett helyzetét, már kezdtek egy kicsit zsibbadni. Egy újabb részt indítottam el abból a youtube sorozatból, amire mostanában eléggé rá voltam pörögve, csupa creepypasta, és hála annak, hogy ismét bekapcsoltam az automatikus lejátszót, amit egyéb esetben kifejezetten gyűlölök, egy mozdulatot nem igényelve már jött is a következő adag borzongás, ha az első sokkon már túl is estem. Azonban voltam olyan idióta, hogy a legutóbbi filmnézésem után nem üzemeltem be újra a drága jó addblockert, így kihasználva a lehetőséget a fizetett hirdetés már is elkezdte rám okádni a faszságait. Vagyis kezdetben nagyon is hatásos volt egy ismeretterjesztőnek indult, ami a klíma változás és a Föld jelenlegi állapotáról szólt, hogy tönkretesszük a bolygónkat. Voltak benne jeges macik, szeméthalmok és rengeteg gyár. Nem igazán volt ismeretlen előttem a témakör, de nem mondhatnám, hogy nem érintett meg, sőt annál inkább, mikor az egész sztori átcsapott egy politikai kampányba és megelégeltem az egészet. Kevés dolgot utálok jobban, mint a politikát, olyanok, mint a vénasszonyok a templomban, kurvára látják a másik hibáit, de a sajátja ellen nem tesz. Marha jó, hogy kiállnak a légszennyezés és az üvegház hatás mellett, de kíváncsi lennék, hogy melyik párttagnak nincs magán repülője, vagy használna inkább egy hajó utat egy kis tengeren túli kiruccanásra, tekintettel lévén a tényre, hogy a repülők élen járnak a környezet szennyezésben. Mérgesen kezdtem el az újabb videót, és habár szemeim előtt felvillantak a képkockák semmit nem fogtam fel belőlük, inkább csak ingerült bámultam magam elé. Nyeltem egyet, mikor a mérgesség eszembe juttatta, hogy szomjas vagyok, nyelvem pedig már egészen erőteljesen ragaszkodott a szájpadlásomhoz.
A vizes palackom felé nyúltam, egyből fel is borítva azt, mivel nem figyeltem oda, hangos kongással jelezve, hogy nem kell arra számítanom, hogy majd megoldja a kiszáradásomat, végre oda fordítva a fejemet is. Morogva állítottam fel, szinte hozzácsapva asztalomhoz. Most mehetek venni egy újabb adagot, hála annak, hogy napok óta fogat mosni is fáj a gusztustalan ízű vízzel. Így csak felpattantam, miközben nagyokat örvendtem korábbi lustaságomnak, amely azt eredményezte, hogy nem öltöztem át. Bár ehhez sok köze van annak is, hogy az egyik legkényelmesebb terepmintás nacimat viseltem. Ezután előhalásztam a táskám mélyéről a pénztárcámat, majd egy gyors "leettem-e magam"-"ugyan mégis mivel" csekkolás után emberek közé vegyüléshez alkalmasnak ítéltem fekete felsőmet, melynek vállai átlátszó anyagból voltak, így mindig egy atlétát viseltem alatta, hogy ne zavarjon kilátszó melltartóm pántja. Bezártam az ajtót, majd a telefonomra pillantva elhúztam a számat. "Jobb lesz ha sietek". Úgy tűnik túl sok időt basztam el és félő, hogy bezár a drága büfés néni. Még volt ugyan egy fél órám hátra, hogy odaérjek, de inkább biztosra menve még egy kis liftezést is megengedtem magamnak, habár gyűlöltem a szerkezetet használni. Már majdnem futólépésben haladtam, mire végre odaértem, de az ablak már zárva volt. Hitetlenkedve léptem oda, hiszen még mindig lenne 20 percem tök kényelmesen válogatni, hogy mit akarok, mire még biztató fényt láttam az ajtó mögül kiszűrődni, így kopogtattam hátha alapon, azonban ezzel csak azt értem el, hogy még az a kevés lámpafény is kialudt.
Lemondóan sóhajtottam fel, ahogy megcseréltem az asztalomra felpakolt lábaim keresztezett helyzetét, már kezdtek egy kicsit zsibbadni. Egy újabb részt indítottam el abból a youtube sorozatból, amire mostanában eléggé rá voltam pörögve, csupa creepypasta, és hála annak, hogy ismét bekapcsoltam az automatikus lejátszót, amit egyéb esetben kifejezetten gyűlölök, egy mozdulatot nem igényelve már jött is a következő adag borzongás, ha az első sokkon már túl is estem. Azonban voltam olyan idióta, hogy a legutóbbi filmnézésem után nem üzemeltem be újra a drága jó addblockert, így kihasználva a lehetőséget a fizetett hírdetés már is elkezdte rám okádni a faszságait. Vagyis kezdetben nagyon is hatásos volt egy ismeretterjesztőnek indult, ami a klíma változás és a Föld jelenlegi állapotáról szólt, hogy tönkretesszük a bolygónkat. Voltak benne jegesmacik, szeméthalmok és rengeteg gyár. Nem igazán volt ismeretlen előttem a témakör, de nem mondhatnám, hogy nem érintett meg, sőt annál inkább, mikor az egész sztori átcsapott egy politikai kampányba és megelégeltem az egészet. Kevés dolgot utálok jobban, mint a politikát, olyanok, mint a vénasszonyok a templomban, kurvára látják a másik hibáit, de a sajátja ellen nem tesz. Marha jó, hogy kiállnak a légszennyezés és az üvegház hatás mellett, de kíváncsi lennék, hogy melyik párttagnak nincs magán repülője, vagy használna inkább egy hajó utat egy kis tengeren túli kiruccanásra, tekintettel lévén a tényre, hogy a repülők élenjárnak a környezet szennyezésben. Mérgesen kezdtem el az újabb videót, és habár szemeim előtt felvillantak a képockák semmit nem fogtam fel belőlük, inkább csak ingerült bámultam magam elé. Nyeltem egyet, mikor a mérgesség eszembejutatta, hogy szomjas vagyok, nyelvem pedig már egészen erőteljesen ragaszkodott a szájpadlásomhoz.
A vizes palackom felé nyúltam, egyből fel is borítva azt, mivel nem figyeltem oda, hangos kongással jelezve, hogy nem kell arra számítanom, hogy majd megoldja a kiszáradásomat, végre oda fordítva a fejemet is. Morogva állítottam fel, szinte hozzácsapva asztalomhoz. Most mehetek venni egy újabb adagot, hála annak, hogy napok óta fogatmosni is fáj a gusztustalan ízű vízzel. Így csak felpattantam, miközben nagyokat örvendtem korábbi lustaságomnak, amely azt eredményezte, hogy nem öltöztem át. Bár ehhez sok köze van annak is, hogy az egyik legkényelmesebb terepmintás nacimat viseltem. Ezután előhalásztam a táskám mélyéről a pénztárcámat, majd egy gyors "leettem-e magam"-"ugyan mégis mivel" csekkolás után emberek közé vegyüléshez alkalmasnak ítéltem fekete felsőmet, melynek vállai átlátszó anyagból voltak, így mindig egy atlétát viseltem alatta, hogy ne zavarjon kilátszó melltartóm pántja. Bezártam az ajtót, majd |
2019 januárjának vége, Szuperhős akadémia
A hátsó padból diszkréten, de áthatóan tanulmányoztam a tábla előtt álló tanárt, aki épp az egyik kedvenc irodalmi korszakomról magyarázott, és éppen emiatt nem mondott már túl sok újat róla. A jegyzetfüzetem a kézfejem közelében hevert a padon, amibe a nap eseményeit és a fontosabb részleteket jegyeztem le, most például a nő kinézetét. Megközelítőleg 5'6" magas, rövid, hátul felnyírt vörös haj, sárga szemek, ami egyben szokatlan ismertetőjegy is, anyajegy a a bal szem alatt, közepesen izmos testalkat, egyelőre ismeretlen képességek. Igazából csak megszokásból csináltam ezt, meg amiatt, hogyha szükségem lenne arra, hogy felfrissítsem a memóriám, akkor ezek a jegyzetek, amiket a nép végén összeszedettebb struktúrában felvittem a naplómba is, kéznél legyenek. Meglepő módon még nem nagyon kérdezett rá senki arra, tulajdonképpen mit csinálok, mit írok állandóan, de tekintve, hogy nem is nagyon szólt hozzám senki, ez nem túl meglepő.
Amikor megszólalt az óra végét jelző csengő, besöpörtem a cuccaim a táskámba, és amikor végeztem, a többiekkel együtt elindultam kifelé. Magamon éreztem a tanárnő tekintetét, és némileg összehúzódó gyomorral felkészültem a kérdésekre is - nem bírtam, ha vallattak - de végül nem szólított meg, hagyta, hogy kimenjek. Erősen reménykedtem abban, hogy még véletlenül sem szán engem, annak ellenére, hogy szemmel láthatóan kivetettnek tűntem az iskolai közösségből. Nem is lett volna ezzel bajom, ha nem pont azért jöttem volna ide, hogy megtanuljak kicsit jobban kijönni az emberekkel.
Talán végül pont ez az apróság volt az, ami végül arra motivált, hogy ne vonuljak vissza a szobámba vagy az egyik edzőterembe, hanem tanítás után inkább a klubhelyiség felé vegyem az irányt. Ritkán tartózkodtam ott, nem nagyon lett volna okom rá, és most sem szívesen ültem le az egyik kanapére, a zajosabb társaságoktól kicsivel távolabb. Az egyik ilyet kellett volna megszólítanom, részt vennem a társalgásban, de miután pár percig csendesen figyeltem őket, felsóhajtottam, és megállapítottam, hogy nincs bennem ehhez elég kurázsi, ami kicsit még jobban táplálta a bennem lassan növekvő önutálatot.
Először, megszokásból a naplómért nyúltam, amikor a kezem eltűnt a táskámban, de szerencsére észbe kaptam, és inkább Frantz Fanon könyvét, A föld rabjait vettem elő, amit még nem volt alkalmam elkezdeni. Nem is akartam belegondolni, mennyire szánalmas tűnhetek, amiért egy zajos klubhelyiség közepén olvashatok, de a hozzám legközelebb eső társaság eredményesen meggyőzött arról, hogy ne ma próbáljak meg kapcsolódási pontot keresni másokkal. A lapok fölött néha rosszallóan rájuk sandítottam, és nagyon nehezen tudtam csak visszafogni magam arról, hogy ne menjek oda, és intézzem el, hogy leálljanak. Némi drogot tettek ki az asztalra - kokaint, marihuánát és amennyire meg tudtam állapítani ebből a távolságból, ginát - és nem is próbálták leplezni, hogy éppen egy eladás zajlik. Összeszorítottam a fogaimat. Nem avatkozhatok közbe, itt nem játszhattam az igazságosztót, de annyira feldühítettek, hogy majdnem sutba dobtam ezt az elhatározásomat. Ezek az elkényeztetett, gazdag kölykök fel sem fogják, hogy azzal, hogy ilyesmivel üzletelnek, az alvilágot támogatják - azokat az embereket, akik kislányok testét árusítják, boltokat raboltatnak ki, korrumpálják a rendőrséget - hogy amikor ezt csinálják, gyakorlatilag közvetetten gyilkosok lesznek. Muszáj volt emlékeztetnem magam arra, hogy semmi sem változik, ha közbeavatkozom, önpusztító lépés lenne, mert ezután egészen biztosan nem állnának szóba velem, és ha a későbbiekben valami nagyobb volumenű dolog lenne, abban pont emiatt kevésbé eredményesen tudnék fellépni. Muszáj volt hát végignéztem ezt.
Próbáltam a könyvre koncentrálni, rettenetesen próbáltam, így nagyon nagy hibát követtem el: engedtem lankadni a figyelmemet. Összerezdültem, amikor rájöttem, hogy egy alak tart felém a másik irányból. Riley, te bambuló idióta. |
Sofia Scarlett Upton & Riley Kovacs
2019 januárjának vége, Szuperhős akadémia |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
