|
Témaindító hozzászólás
|
2019.03.09. 22:56 - |
William Vosburg & Montgomery Gray |
[5-1]
[ Admin által lezárt kör ] |
 Fogalmam sincs miért vetemedtem arra, hogy a megnyugvást valami egészen elképsztő módon ne a zenében keressem, hanem szándékosan olyan helyzetbe sodorjam magam, ahol akár az is előfordulhatna, hogy a másik torkának ugrunk. Talán azelőtt azért bírtam jobban az ilyen helyzeteket, mert fizikai oldalon vezettem le a kínjaimat, akár még jó szolgálatot is tehet, hogy nem kedveljük egymást az egyik önvédelem tanárral. És így mostmár kelletlen beismernem de muszáj, hogy mégis csak van valami haszna a Vosburg gyereknek, nem csak elbaszza az idejét itt. Ez a sok élcelődés pedig már kezd unalmassá válni, már nem is szórakoztat jobban, mint amennyire undorítónak tartom, hogy a tanulókat döngeti. Bár ha azok a szóbeszédek annyira igazak, mint amennyire én is összeszűrtem a levet Isabell-el akkor az is kiderül, hogy fajtájához mérten még szentéletű is. A gond csak ott van, hogy a szaglásomat nem lehet átverni. Sok mindent hamar meg tudok szokni, de a kollegám egyik partnere sem járt olyan gyakran és sokat nála, hogy "immunissá" váljak az általuk eregetett feromonokra. Viszont ahhoz sem volt még gusztusom, hogy megpróbáljam számolni, hogy egy hónapban hány különböző szag terjeng a levegőben abból az irányból. Meg aztán nem is ő az egyetlen, aki rendszeresen váltja a hálótársait, de ő az akire leginkább jellemző a diáklányok kitüntető figyelme. Érdekes, hogy erről nem vezet a kedves Lolitha naplót, bár az kevésbé nagy szenzáció, elvégre ez már valahol nyílt titok. De egyenlőre most nem ez volt a legnagyobb bajom, hanem az összes többi felesleges gondolat és érzés, ami bennem kavargott, és amiktől minél hamarabb meg szerettem volna szabadulni, kerül amibe kerül. És voltam is annyira kétségbe esett, hogy ilyesmitől várjak megoldást, vagy legalább pillanatnyi feledést. Sok mindenre képes lennék most, csak hogy egy éjszaka jól aludhassak.
Örültem, hogy jól tippeltem, és az edzőteremben találtam munkatársam, ráadásul a tény, hogy egyedül is volt még kellemesebb hangulathoz sodort. Látszólag egyből észre is vett, így nem kellett nagyon csalódnom, de nem igazán tűnt úgy, mintha nagyon óhajtaná a diskurzust szerény személyemmel, és nem igazán tudtam érte haragudni, nekem se volt több kedvem az ő képét nézni. Már kezdtem úgy érezni, hogy továbbra is figyelmen kívül hagy és nekem kell megkezdenem a beszélgetést, amikor szeme a kezemben tartott cipőkre siklott. Követtem pillantását, ahogy végre kinyitotta száját, majd nem fordítva ténylegesen felé a fejem, hanem csupán a szemem sarkából küldtem felé átható tekintetemet. Nem sokkal festett jobban, mint én, de amíg az én arcom betegeskedést tükrözött, ő fáradt nyúzottnak tűnt, mint akit folyamatosan kínoz az élet. - Jó szarul nézel ki - jegyeztem meg magamnak, nem is foglalkozva vele, hogy kibuktak belőlem a szavak. Legalább olyan ocsmányul festett mint én, akár a tükör két oldala. Közelebb léptem hozzá, majd az egyik tornatermi kispadra dobtam a lábbeliket. - Nem volt kedvem személyesen a hugodnak átadni - magyaráztam, miközben teljes testtel felé fordultam, zsebre dugva kezeimet, kíváncsian fürkászve arcát egy darabig, hogy aztán a falakat kezdjem el vizsgálgatni. - Ezek elnyelik az átlagosnál nagyobb fizikai erőt is, ugye? - kérdeztem, elvégre ez volt az első alkalom, hogy ide jöttem, ő meg úgy tűnt, mint aki szakértője ennek a témakörnek, majd hogy magam is meggyőződhessek hipotézisem helyességéről, oda lépkedtem az ajtó mellé. Elősször csak közelebb hajoltam, de mivel szemlátomást csak átlagos vakolatnak tűnt ami előttem elterült, meg is kocogtattam amíg nem érkezett meg az igenlő válasz. |
 - Egyszerűen nem hiszem el! - kiabáltam el magam már meglepően idegesen lelökve a papírokat az asztalról, amikor egy újabb zsákutcába futottunk az eltűntek után való nyomozásban. Egyszerűen már idegesített, hogy nem tudtuk már elkapni azokat, akik elrabolták őket. Természetesen az akadémián se tud senki semmit, mintha mindenki vak lett volna aznap vagy már a franc se tudja. Már abba is rossz belegondolni, hogy bármi történhetett velük, főleg hogy Védgárdás létemre engem is hibáztatni fognak a szeretteik, ha esetleg egy hullazsákban látják majd újra őket. Viszont amikor eszembe jut Della, akkor különösképpen felfordul a gyomrom, ahogy belegondolok, hogy egy nyomorult ott bánthatja őt. Mivel ez már személyes, ezért mindig amikor rá gondolok, akkor egyszerre fog el a korlátozhatatlan düh, a frusztráció és az aggodalom, mert ha a mást nem őt miharabb biztonságban szeretném látni. Ezen meg nem segít, amikor találkozok a nővérével Stacyvel a nyomozás miatt és rajta is látom, hogy ő is mennyire ki van készülve emiatt, még akkor is ha esetleg próbálja elrejteni. Főleg az volt nehéz, amikor először értesítettük Della eltűnéséről és egy ideig magát hibáztatta, hogy nem volt a húga mellett. Nem kell mondani, hogy nehéz volt őt megnyugtatni, főleg hogy akkor én meg magamat hibáztattam, hogy én se tudtam semmit sem tenni, amikor én ugyanabban az épületben is tartozkodtam. Mindig amikor visszaesek önhibáztatásba, akkor mindig azzal próbálom összeszedni magam, hogy ha folyamatosan ezt csinálom és nem a nyomozásra koncentrálok teljes erőmmel, akkor egyiküket se fogjuk megtalálni.
Ilyen lelkiállapotban szerintem azt se kell külön kiemelni, hogy a mély alvás is messzire is elkerült egy ideje és mindenféle zajra felébredtem a leglehetetlenebb órákban. Még az is felcseszte az agyam, ha valaki úgy döntött, hogy megbasz egy sellőt, hála az emberfeletti hallásomnak. Még az se segített, ha alvás előtt valami alapos feszültséglevezető edzést tartottam vagy ha esetleg orgiát rendeztem volna. Utóbbiról jut eszembe, hogy bár még mindig éltem vele, a hölgyek társasága se javított a hangulatomon, mármint már nem élveztem annyira, mint mielőtt a nyakamra jött a sok szar. Ami azért fura, mert eleve azért kezdtem anno neki ennek az életmódnak, mert a drága faterom cseszte fel az agyam. Így Pink Candyvel is egyre keveset voltam, míg egy nap annyira nem volt kezdvem hozzá, hogy egyenesen el is küldtem a melegebbre; azóta nem is láttam, valószínüleg besértődött. Annyira viszont már nem is nagyon érdekelt, hogy mikor egy kicsit lenyugodtam, akkor a bocsánatáért futkossak, nem vagyok én neki senkie, csak a tanára, akiről azt hitte hogy egymás szeretői lehetünk. Hát sose terveznék hosszú távra egy akkora szajhával. Ritkán aggatok jelzőket egy hölgyre, meg nem is szeretem ezt, de az a csaj tényleg az volt, annyira hogy elmehetett volna bordélyházba.
A mai napon már sokadszorra tartottam meg az órákat rossz szájízzel és bár sokszor cseszték fel az agyam a diákok, azért volt annyira eszemnél hogy sóhajtsak egyet és nyugodtan tartsam meg az összes órát. Semmiről sem tehetnek és nem ők a hibásak a problémáimért, szóval nem rajtuk kéne levezetni a feszültségemet. El is ítélem azokat, akik olyanokon vezetik le az idegességüket, akiknek semmi közük sincs hozzá. Mikor véget ért az összes órám, akkor egy nagyot sóhajtva vissza vonultam teljes magányba egy fél órára, de annyira nyughatatlan voltam, hogy visszamentem a tesi termekhez. Gyorsan leszedtem magamról a pólót és felvéve egy erre alkalmas kesztyűt el is kezdtem olyan erősen verni az egyik bokszzsákot, amennyire csak lehetett és jól esett. Teljesen elengedtem a gondolataimat és csak azokra gondoltam, amik most idegesítenenek és ezt most a szerencsétlen zsákon vezettem le, ami szerencse hogy direkt olyanokra lett tervezve, akik emberfelettien erősek. Néha oda is képzeltem azokat, akik esetleg abban a pillanatban is bántják Delláékat és bár nem tudtam pontos arcokra gondolni, azért megtette a hatását.
Már izzadságcseppek csorogtak le rólam, amikor a szemem sarkában megláttam az egyik kollégám. Azt a szemétládát, akiről Lolitha azt pletykálta, hogy összeszürte a levet a húgommal. Nem azt mondom, hogy hiszek egy ilyen pletykának, de olvastam már olyan pletykát Lo-tól, aminek volt némi igazságalapja. Illetve azért nem is vagyunk Montyval öribarik. Már úgy voltam vele, hogy leszarom, amikor látni véltem a kezében Isa egyik pár lábbelijét. Szóval megállítottam az ide-oda lengő zsákot és a kezeimbe vettem, miközben felé fordultam:
- Mit akarsz, Gray? - kérdeztem még nehezen, de mély levegőt véve a korábbi edzésnek nevezhető valami miatt. Hangomból ki lehetett venni, hogy nincs túl jó kedvem és minden féle szarhoz sincsen kedvem. Aztán miközben vártam a reakcióját a kezembe vettem a kulacsomat és szerintem ki is ittam legalább a felét. |
Szenvedés volt számomra ez a mai nap, és jelenleg nem a megszokott világfájdalom miatt, ami körbe lengi az életemet és úgy tetőtől talpig engem, hanem valóban az átlagosnál is rosszabb volt a közérzetem. Az éjszakai rémálmok megfosztottak attól a kevés pihenéstől is, ami az évek folyamán mindössze öt órára redukálódtak, és az általános hányinger sem segített emelkedett hangulatomon. Hamar be is láttam, hogy nem leszek képes délután is folytatni a tanítást, így a helyi pályafutásom alatt először én voltam az, aki visszamondta az órák utáni foglalkozásokat, amikre a tehetséges diákjaim jártak. De valahogy most nem is tudott volna megnyugtatni egy kis zene vagy ének hallgatás, mert a paprikásabb hangulatomban úgyis ezer helyen belekötök, akkor most, hogy csak a szimpla beszélgetést is nehezemre esik elviselni, mégis hogy viselkednék? Nincs erre senkinek sem szüksége, sem a szerencsétlen kölyköknek, nekem meg aztán pláne. Így szépen értesítve az összeset, valamint egy kis cetlit is kitűzve az énekterem ajtajára, hogy a mai oktatás elmarad elrendezettnek is tekintettem a feladataimat. Tehát szépen vissza is bandukoltam a szobámba, hogy pótoljam a pihenésre szánt óráim elmaradt részét. Ahogy betettem a lábam, az eddig kezemben tartott táskám már repült is ágyám irányában, majd átcsúszva a ráterített takarón a túloldalon csattant, de valahogy nem tudott izgatni. Sietve gomboltam ki fekete ingemet mellkasomon, miközben én magam is az ágyra rogytam, a másik oldalt lebaszódás részét kihagyva. Lábaim lelógtak, ahogy keresztben nyúltam el, karjaimat széttárva, izzadtan és zaklatottan zihálva. Összeszorítottam szemeimet, ahogy próbáltam az előző éjszaka fullasztó rémképeit elhesegetni, melyek súlyos nehezékként telepedtek elmémre. Szinte éreztem, ahogy újra megtölti tüdőmet az égett hús szaga, fülemet pedig fájdalmas sikoly bántotta. A gyomrom ismét sokadszorra ugrott össze...
A rossz száj ízt hiába köptem egyre ingerültebben a kézmosó lefolyójára, semmit nem segített, miközben hallgattam azt a jellegzetes sípoló hangot, ahogy a wc víztartája ismét feltöltődik. Kínomban megnyitottam a csapot, hogy a hűs sugár lenyugtasson, ahogy lemostam az izzadtságot arcomról, majd jó nagyokat kortyoltam a gyomorsavhoz képest hihetetlenül édes folyadékból. Ahogy végre sikerült kiegyenesednem mindenféle görcsös rekeszizom összehúzódás kíséretének hiányában, csak saját elnyúzott másomra tekintettem a tükör üvegén keresztül, ahogy a türölközőért nyúltam. A puha fehérségbe temettem arcom, majd amint kilátszódtak szemeim mély megvetessél bámultam magamra, vádlón. A hirtelen hideglelés és libabőr jelentkezésére a karjaimon úgy láttam jónak, ha lemosom elnyűtt testem, remélve, hogy ez a frisseség jobb közérzetet kölcsönöz majd. Langyos vízzel és némi szappannal átdörzsölve a kényesebb részeket nem is pazaroltam hát több időt a tisztálkodásra néhány percnél, hogy aztán a már bekészített alsóneműmbe, majd papucsomba bújva visszaslattyogjak a rezidenciámba, magamra öltve kisegér szürke köntösömet, amit egy laza kötéssel tartottam egyben hasamnál. Gardróbomhoz lépve belerúgtam valamibe, ami nem hozzám tartozott. Elmerengve néztem a finom női cipőre, visszatartva a levegőt is, nem értve, hogy mégis miért nem dobtam már ki, ha már annyira ijesztőnek hat a tulajdonosnak történő átnyújtás. Csak frusztráltan fújtam ki a lenttartott levegőt, ahogy beismertem, hogy hülyeség azon aggódni hogy olajat öntenék a tűzre. Valószínűleg rég lecsengett már a pletyka és a hölgynek sem ez az egyetlen cipője, hacsak nem jár azóta is mezitláb mindenhová. Halvány mosoly jelent meg arcomon, ahogy realizáltam milyen jól el is száltak eddigi komor gondolataim, amik eme felfedezésem hatására makacskodva kapaszkodtak meg emlékezetem felszíni széleiben. Sietve kaptam hát magamra egy melegítő nadrágot és egy hófehér pólót, felmarkolva a lábbeliket már ki is száguldottam velük a folyosóra, hogy türelmetlenül kopogtathassak Vosburg ajtaján, lopva körbehordozva tekintetemet.
Sajnos válasz nem érkezett a túl oldalról. Azta kurva, ezt sem gondoltam, ogy valaha erre csak gondolati szinten is sor kerül, hogy "sajnos" Vosburg baszik a világra... Talán szó szerint is. Így hát nem maradt más hátra, mint hogy félve ugyan, de a levegőbe szimatolva azonosítsam, a lelkem mélyén örülve is meg nem is, hogy valóban nem tartózkodott a szobában. Na de akkor hol a faszomban van? Erősen szugerélva aküszöböt, hogy ennyit a mai szórakozásról inkább csak itt hagyom a faszba a cipőket. Csak a mennyezetre bámulva fújtam ki a levegőt, utálva magam, amiért nem hagyom ennyiben a dolgot, és inkább a testnevelés termek felé folytattam utam, túl gyorsan érkezve meg az ajtóba. |
William Vosburg & Montgomery Gray |
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
