|
Témaindító hozzászólás
|
2019.03.30. 15:40 - |
Kieran E. T. Wentworth & Valor Barnaby |
[5-1]
 Nem sokszor szoktam Drelraggal egyetérteni, bár ez nem meglepő, ha tudja az ember, hogy még egy ilyen féllel is, démonvadász szeretnék lenni. Gondolom az öreg rohadék nem szívlel ezért, de néha tudok ám összedolgozni. Ritka dolog, mégis megesik, akkor pedig elég csúnya dolgok tudnak összejönni. Egyszer történt meg, azonban az miatt változott meg az életem is.
Először a szekta területén találkoztunk, hogyha lehet így mondani, azt hiszem jobb úgy fogalmazni, hogy akkor volt első alkalommal az irányító pozícióban. Akkor hallgatott rám, talán tudta, hogy mennyire holtan akarom látni azokat, akik ezt csinálták velem. Azért ment a saját feje után is, aztán az lett a vége, hogy lassan idekerültünk.
Akkor együtt tudtunk dolgozni, mert mindkettőnk vért akart látni. Fogalmam sincs, miért ilyen, vannak egyáltalán érzései, azt viszont a zsigereimben érzem, hogyha így folytatja tovább, nem leszek olyan jóban, mint első alkalomkor. Nem akarok meghalni, tudom, nem valami könnyű engem eltenni láb alól, de ahogy ezt a srácot láttam, féltem, legbelül, hogy ő képes lenne engem kivégezni. Pokol nem olyan szívgerjesztő hely, főleg akkor, hogyha tudod is milyen. Megszoktam a helyet, azonban ott az idő kurva lassan megy, és ami pár nap volt, nekem évekig tűnt. Szóval nem szándékozok mostánában visszamenni, akármilyen szép kirándulás volt.
Anyám, hangzott el a fejemben, mikor neki csapódtam a falnak. Drelt ez nem állítja meg, tudom jól. Nem érzünk fájdalmat, így semmi se jelez a démonnak, hogy talán abba kéne hagyni. Ismerem már őt annyira, hogy ennek nincs itt a vége, van ennek folytatása is, csak érdekli, mivel lehet legkönnyebben kivégezni a másikat, de egy időben, nem értem mit csinál. Nem hinném el, hogy más járna a gondolatai között. Bár pokoli lény, így azt is el tudom képzelni, hogy ő akar többet irányítani, viszont ez nem lesz így, főleg, hogy a másiknak elég valószínű, hogy az ártás a célja.
A másik csupán vigyorogni tudott, élvezi biztosan, hogy akadt játszótársa. Én se lennék óvatosabb az tuti, azonban azért az ő vakmerősége megijesztett. Talán én is ilyen vagyok, ha az enyém a test, most pedig olyan vagyok, mint egy apuka, aki nem akarja, hogy a gyerek összetörje anyuci kedvenc vázáját. Fura hasonlat, felejtsük is el. Ahogy meghallottuk a kérdést, mindketten nevettünk, bár ennek nem hiszem, hogy volt jelentősége.
- Mit csinálsz, ha azt mondom, hogy valamilyen szinten, mindhárom? - nehezen ment, szaggatott volt a beszéde, lassú is, viszont feltette a kérdést. Nem hazudott. Hozzám tartozik, az én felem, azonban ide kellett zárni, hogy ezt megtudjuk. Az idézés meg, egyszerűen kimondani a nevét... Drelrag.
Ezután nem volt más ötlete, csak gyomorszájon vágni az ismeretlent. |
 Már akkor éreztem a kilátásba helyezhető támadást, amikor megláttam ezt a két alakot a folyosón, ezért hát még a szívverésem sem gyorsult fel, ahogy a szőke kölyök felém fordult. Ennél jóval húzósabb, véresebb helyzeteket is túléltem már, például azokat a szépséges, pusztító világháborúkat, vagy akár csak azt a sok kort, amikor az emberek hullottak, mint a legyek. Egy kicsit agresszívabb megmozdulás, még ha az én meggyilkolásom szándékával történt is, olyan ismerős terep volt a számomra, amin több mint szívesen mozogtam. És imádtam a fajtársaim társaságát, bevallom. Inkább démonként gondoltam magamra, mintsem emberként. Amúgy is az emberi vér csörgedezett a legritkásabban az ereimben, és gyűlöltem is, ahogy az embereket magukat is megvetettem, ezért hát szinte nem is vettem róla tudomást.
Arra viszont jelen helyzetben is figyelnem kellett, hogy nem voltam abban a formában, mint alig húsz éve, vagyis harcban is könnyebben megsérülhettem vagy meghalhattam. Ez a gyengeség volt az oka annak is, hogy ahogy a nyakam felé lendült, volt olyan gyors, hogy képtelen voltam megállítani a kezeit, mielőtt azok körém kulcsolódhattak volna, de az ujjaim becsúsztattam alájuk. Volt egy pillanat, amikor csak álltam, a hideg, élettelen, és valahol mégis maró tekintetem a fiú zavaros, gonosz szemébe merült, az ujjaim pedig az ő kezei körül. Farkasszemet néztem a démonnal, és közben megengedtem magamnak egy jeges vigyort. Hirtelen oldalra rántottam a kezeit, egy természetellenes pozícióba rántva őket, aztán megtaszítottam, olyan erővel, hogy a háta egy gyomorforgatóan húsos csattanással csapódjon a falnak. A másik kölyökre egy pillantást se vetettem - időközben, talán a sokktól, talán a levegő hiányától elájult, ezért még csak annyira sem volt érdekes, mint amikor lila arccal vergődött.
- Nem is akarok - válaszoltam a démon mondatára, aztán közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem. Tudtam, hogy a nyakamon nyoma kellett maradnia a szorításának, de mostanra egy ilyen felületes zúzódásnak meg is kellett gyógyulnia, ennyire még ilyen gyengén is képes voltam.
A fejemet elárasztotta a lehetőségek áradata, miközben ránéztem, a tagjaim szinte belebizseregtek. Ha ismét megtámad, megölöm, feldarabolom vagy eltöröm a gerincét, kitépem a szívét vagy bármi más, amivel egy ilyet csak ki lehet végezni. Lehetőleg lassan, nagyon lassan, kiélvezve minden pillanatot, de ha túl erősnek bizonyulna - mert annak tűnt - akkor gyors leszek, aztán élvezem kicsit a vér illatát. Szerintem, ha nem szakítanak közbe, a másik srácot is megölöm, aztán ráfogom erre a kis démonra, hogy már akkor kiválóan elszórakozott vele, amikor én ideértem, így én ártatlan vagyok, mint a ma született bárány, hiszen csak megmenteni próbáltam őt ezzel a véres gyilkossággal. Csodálatos lett volna...
De ott volt az a lehetőség is, hogy most nem ölöm meg egyiket sem. Ez a démon - vagy ember, vagy bármi más - érdekesnek tűnt, és az a vigyor az arcán határozottan szórakozást ígért. Talán ha későbbre hagynám ezt, akkor sokkal érdekesebb dolgok is kisülhetnének belőle, mondjuk ha beengedném egy rakás kisgyerek közé. Ráadásul ez a pár másodperc nem volt elég idő, hogy megállapítsam, micsoda is ő.
Ahogy őt néztem, félrebillentettem a fejem, a szemeim hordozták azoknak a terveknek az ígéretét, amik a gondolataim között lapultak.
- Megidéztek ide, Helél fia? Ehhez a testhez tartozol, vagy ebbe zártak bele? |
- Kieran, jól vagy? - hallottam, hogy valaki ki mondja ezeket a szavakat, és nem a fejemben voltak, mintha én kérdezném magamat, ami hülyeség volt, hiszen ha érdekelne az állapotom, nem szoktam volna olyan dolgokra, amik belülről emésztenek. Mi volt az, amiért felfigyeltek rám? Nos, az a helyzet, hogy leestem a lépcsőn, igazából legurultam, de ez részlet kérdése. Csúnya volt, azonban nem volt súlyos sérülésem. Elég érdekes lenne, hogyha kitörött nyakkal járnám az iskola folyosóit. Nem mondom, véleményem szerint kurva vicces lenne, csakhogy ezzel egyedül vagyok. Van egy megérzésem, hogy csak azért kérdezték meg, hogy ne legyek útban, ugyanis mindjárt csöngetnek.
- Jah - válaszoltam, mit sem törődve azzal, hogy ki is aggódott értem. Volt egy szabad órám, így ki akartam élvezni, de úgyis pusztán néznék ki a fejemből. Sajnos ismerem magamat, így tudom, hogy egy lusta disznó vagyok, pedig kellene néha gitároznom, elég rég óta nem tettem meg, valahol félek is, hogy elfelejteném, hogyan is kell csinálni. Álmos sem voltam, így az is kizárva a tevékenységek listába. Leültem egy fotelbe, gondolom távol mindenkitől, mert Vez megjelent az ölemben. - Ha nem lennél egy démon, még azt mondanám, hogy aranyos vagy - a két tenyeremet a macska pofájára, megrázva azt. Emiatt kaptam egy nyávogást és olyan nézést, amibe az én szívem is beleremegett. - Kurva cuki vagy - simítottam meg a fejét. Jó volt azért, hogy van egy állandó társaságom, aki nem tud visszapofázni, vagyis képes, azonban ez bonyolult volt, és inkább cicaként kommunikált, gondolom rájött, hogy így jobban fogom bírni. Jól meg vagyunk, bár ő meg nem bírja, amikor piától szagítok, de nem lehetek annyira tökéletes, hogy ne igyak. Egyszer-kétszer megesett olyan, amikor nem voltam részeg, abból viszont nem lett semmi jó, és inkább vagyok bebaszva. Mondjuk ma még nem kerültem annyi szeszhez, így még egész tűrhető a személyiségem.
Bár most még is el kellett tűnnie, mivel az elült seggem miatt, és a járás iránti vágyam késztetett arra, hogy menjek. Bár fogalmam se volt, merre akarok menni, azonban az is elég volt, hogy lépdelek. Furcsa, milyen gyorsan is változik a kedvem, pár perccel még ülni akartam, semmit se csinálva. A pokol után azt hiszem jobban bírom, hogyha látok újdonságokat is, nemcsak ugyanazt látom újra, újra, újra... a suli pedig azt hiszem olyan, ami ad olyan lehetőségeket, amik el tudnak szórakoztatni. Mint az olyan tanárok, akiknek nem gond, hogy diákokat dugnak, én lennék az utolsó, aki ilyesmiben ítélkezhet, mert végül is egy ribanc vagyok...
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem is vettem észre, hogy valakibe belefutottam. A másik srác meg is szólalt. - Héj! -erre meg is fordítottam a fejem. Hosszú másodpercek teltek el míg újra kinyitotta a száját. - Ki az a Drelrag?
Mint valami jelszó, én hátérbe kerültem, az igazi szörny pedig előkerült. Drel én vagyok részben - sose derítettük ki hol is az elválasztás köztem meg közte. Mindegy is, a szemem ilyenkor feketévé válik, ahogy láttam anno az egyik tükörben. Azt se tudom mennyi idő telt el, amíg a démon tényleg felébredt, mivel mikor már jómagam feleszméltem, a kezeim már az ismeretlen nyaka körül volt. Arcomon egy mosoly ült, túl nagy talán az emberi normához, főleg ilyen helyzetben.
Drel csak ott tartotta a kezeimet, még akkor is mikor a szegény szerencsétlen már le akarta fejteni az ujjaimat, mivel már kezdett pánikolni, levegőhöz akart jutni, meghal, hogyha valaki nem tesz csodát.
Ekkor hallottunk meg egy hangot, egy újabb férfi, a démon teljesen játszótérnek érzi most az iskolát. Nem mondom, hogy nem az, csak szerény személyem máshogy látja, mint ő. Drelrag alig beszélt még, így még azt az igent is nehezen bökte ki. Az újonnan társaság felé fordult, mivel nem volt fegyver nála, az ő nyakát is megcélozta. - Te se maradsz ki belőle - akadva, mégis kimondta, ki tudja, milyen szarban vagyok ez miatt. Amber hol van ilyenkor? |
Azóta a kellemetlen eset óta azzal a nővel, nem voltam túlzottan oda az Akadémián fellelhető emberkínálatért. Az alapvető célom az volt, hogy találjak egy embert, akit felhasználva ismét csak régi fényemben tündökölhetek majd, erre pedig egy ideig kiváló lehetőségnek tűnt egy olyan hely, ami tele volt különleges képességek tanítására szakosodott oktatókkal. Ennek ellenére nem voltam elégedett, mivel egyelőre nem találtam olyan erejű vagy képzettségű személyre, akinek hatalmában lett volna megoldani az engem sújtó problémát. Türelmes alkattal rendelkeztem, tudván, hogy tengernyi idő áll a rendelkezésemre, így nem akartam belemenni egy olyan alkuba, ami hosszabb távon előnytelen lenne a számomra. Szó mi szó, vártam a megfelelő személyt és alkalmat, mint egy aljnövényzetben megbúvó, zsákmányra váró ragadozó. Ha visszanyerem a hatalmam, emberek fognak meghalni. Sokan. Miért sietném hát el?
Persze, az iskolarendszerért nem voltam oda. Megszoktam, hogy azt teszem, amit csak akarok, itt pedig óhatatlanul is be kellett tartanom pár szabályt, amivel az intézmény nem lopta be magát a szívembe. Arról természetesen nem mondtam le, hogy a megmaradt erőmet használjam, csupán ügyeltem arra, hogy ez ne feltűnően történjen, tanárok szeme előtt. Nem akartam, hogy kellemetlenkedjenek, de egyébként nem tartottam sokra őket. A nagyobbik részük gyerek volt hozzám képest, és erősek voltak ugyan, de a legtöbb nem az volt, amire szükségem lett volna, ennél fogva nem izgattak. Voltak köztük izgalmas személyiségek, olyanok, akikkel el tudtam volna képzelni egy kis szórakozást... De ez a diákokra is igaz volt. Igazi gyöngyszemek lapultak közöttük. Az olyanok érdekeltek a legjobban, akik nem voltak teljesen tisztában azzal, mire képesek, és most nem csak az erejükre gondolok. Vonzottak az olyan emberek, akik iszonyatos kegyetlenségekre lettek volna képekesek, mint ahogy a cápákat is vonzza a kiontott vér szaga. Sérült emberek, akik alig várják, hogy bosszút álljanak a világon az őket ért szenvedésért és megaláztatásért, olyan hatalmakkal, amikről egy átlagos ember csak álmodhat - egy magamfajta nem is kívánhatna jobbat ennél. Én megadhattam volna nekik, amire vágynak, erőt, bátorítást, támaszt, hogy megtehessék, ami a szívük vágya, és magam is odalettem volna azért, ha láthatom, milyen szörnyetegekké válnak, ha segítek nekik letépni a civilizáltság maszkját. Nehéz volt visszafognom magam ebben a bőségben, de elsősorban nem emiatt jöttem vissza ide, ez csak egy áldásos bónusz volt, ezt észben kellett tartanom. Ha viszont már a régi leszek... Ó, az élvezetes lesz.
Az időmet mostanában úgy töltöttem, ahogy az ideérkezésemkor is tettem: többségében társaságban, de néha egyedül is kimozdultam, kifejezetten az ismerkedés céljából, vagy csak a nyugalom kedvéért. A mai is egy ilyen nap volt. Tettem egy hosszú sétát a kertben, mélyen beszívtam a friss levegőt, a távoli víz felől érkező sós illatot és az emberek kavargó, különös szagát, ami sokkal kellemesebb volt a mostani korban, a rendszeres tisztálkodás, ropogós, frissen mosott ruhák és különböző illatszerek korában. Ha ez az iskola kétszáz évvel ezelőtt is létezett volna, szinte elviselhetetlen bűz kavargott volna a levegőben, ahogy akkoriban az egész világon. A huszonegyedik század a steril élet kora, legalábbis a nyugati civilizációban. Ezzel ellentétben Afrika sötétebb részein tényleg úgy érezhetném magam, mint a középkorban, ha az lenne a szívem vágya. Még szerencse, hogy ez nem volt így. Csak jó, hogy azok az idők elmúltak, bár a következmények nélküli gyilkolás hiányzott. Kellemetlen, hogy mostanában ennyire felértékelődött az emberi életek ára. Régen annyi minden pusztította ezt a fajt, hogy amit hozzátettem a halálozási rátához, az szinte senkit nem érdekelt. Milyen szép is volt, amikor még senkinek sem jutott eszébe, hogy egy mocskos hajléktalannak is tisztességes temetést kellene kapnia cserébe azért a semmiért, amit nyújtott éltében. A középkori emberek sok tekintetben idióták voltak, de erkölcsi értelemben gyakran helyesebben gondolkodtak, mint a maiak.
Még akkor is a gondolataimba merültem, amikor zsebre tett kézzel elindultam a szobám felé az iskola folyosóján, emiatt egy pillanattal később figyeltem fel a falnál álló két alakra, mint szokásom volt. Pár pillantással felmértem a helyzetet, és egy mosoly szinte öntudatlanul is az ajkaimra szökött. Lám, lám, Lucifer fiai mindenhol ott vannak, pont ahogy helyes. Közelebb léptem, immár újra hideg arccal, a testem mellé engedett kezekkel, és közben mérlegeltem, mi lenne a legjobb, amit ebben a helyzetben tehetnék. Megfordulhatok, és elmehetek, mintha mi sem történt volna, hiszen a megszállott annyira el volt foglalva az áldozatával, hogy még észre sem vett. Közbeavatkozhatok, és megmenthetem a kölyköt, de abban mi lenne a szórakoztató? Végül egy köztes megoldás mellett döntöttem, ahogy a szőke fiú háta mögé kerültem.
- Pillanatok kérdése, és meghal. Erre vágysz? - kérdeztem. Éles tekintettel figyeltem, valahol mélyen arra vágyva, hogy támadjon meg, és olyasmit tehessek vele az önvédelem nevében, amit amúgy ebben az iskolában nem szabadott volna, ha nem akarok feltűnést és szabályszegést. |
Kieran E. T. Wentworth & Valor Barnaby |
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
