|
Témaindító hozzászólás
|
2019.04.02. 21:12 - |
Clarus Moor & Mara |
[5-1]
 A fejemben csengenek a szavak, amik Alex szájából szoktam hallani. Ezek pedig általában azzal kapcsolatban szoktak lenni, hogy kicsit nyitottabbnak kellene lennem, meg valamilyen kedves álcát felvenni, ez nem megy, az a nagy helyzet. Sose jöttem ki abból, hogyha túl udvarias voltam, meg nem is értem honnan jött ez az embereknek. Ahányszor láttam, valaki mindig ártott másnak, a naivak eltűrik. Igen, én is hibáztam már az évek alatt, de azért furcsa ezeket végignézni. Idősebb vagyok, mint a Föld, látva, hogy néhányszor elkövetik ugyanazt a ballépést, érdekes számomra, azonban itt vagyok egy ideje, hogy ne csak úgy nézzek rájuk, mint hamar haló fajra, részben sikerült is már.
Most itt vagyok ápolóként, hogy jobban belelássak az átlag életbe, ami nem olyan nagy baj, csupán meg kell szoknom azokat a dolgokat, amik itt vannak. A tinédzserek, a fiatalok. Hányszor gondoltam bele milyen lenne, ha nekem is lenne, azt hiszem ez így jobb, hogy csak fajokkal volt kreativitásom, a gyerekek, az én képességeimmel nagyon rossz ötlet lett volna. A maradásom még egy fogadás téma is, hogy meddig bírom, bár Alex kezdi elveszíteni, mert meglesz lassan a két év, lehet kapok egy kész tőle... de a munkámra kell fókuszálnom először is, mert az fontosabb. Meg, így ismertem meg elég érdekes egyéniségeket is, hogy elláttam őket. Így most néztem erre a srácra, próbálkoztam úgy látszani, hogy ne azt gondolja, hogy meg akarom ölni. Fogalmam sincs, hogy ez tényleg sikerült. - Igen - nos nem vagyok olyan fajta, aki használná a kedvesem szót, így nem is tettem oda, kaptam már olyan beszólást ezért, hogy túl bunkó vagyok. Bólintottam egyet hozzá, hogy ne csak a szó legyen neki a válasz. - Clarus, Mara vagyok, ápoló, tökéletes helyre jöttél - beljebb kísértem, bár van egy sejtésem, hogy az izgulás miatt is, vagyis a stressz miatt fáj a hasa. - Ügyesen megtaláltál, vagy csak a szerencse hozott ide? Mesélj, mióta van ez a bajod? |
 Az iskolába való megérkezés előtt rengeteg gondolat suhant át az agyamon, többek között a szokásos kérdéseket tettem fel magamnak ("Képes leszek beilleszkedni?","Valóban az iskolába jövetelem volt a helyes döntés?"). Rengeteg kétséggel kellett számolnom, amikor megérkeztünk a különös, látszólag minden irányból védett szigetre. Amint elértük a főepületet, az összes holmimmal a kezemben, céltalanul bojongtam a hatalmas helységben. Rengeteg diák haladt el mellettem, néhányan ügyet se vetettek rám, páran azonban mosolyogva feleltek az őket illető furkésző pillantásaimra. Éppen a tágas terem egyik sarkában bóklásztam, amikor szörnyű fájdalmat éreztem a hasamban. Nem tudtam mitévő legyek, nem volt nálam gyógyszer, és nem ismertem senkit, aki tudott volna segíteni. Kétségbeesetten fogdostam a hasamat, amikor megláttam, a mellettem lévő falra függesztett hirdetőtáblán a "nővér" jelzést, az épület egy belső részén feltűntetve.Elindultam a jelzés irányába, majd megtaláltam a szobát. Nagyon meglepődtem azon, hogy ilyen könnyen találtam egy helyet, amire az "orvosi szoba" volt kiírva. Szörnyen tartottam tőle, hogy zavarok-e, ha belépek, vagy, hogy rossz helyre lépek be, azonban a hasamban lévő fájdalom részben elnyomta a kétségeimet. Beléptem a szobába, majd körbenéztem, amikor megláttam egy szokatlanul magas nőt, a szoba túlvégében. -Elnézést a zavarásért, ez itt a gyengélkedő?-kérdeztem szinte elhaló hangommal. A nő felém fordult, és véleményem szerint kíváncsi módon végignézett rajtam, ami nem meglepő egy nővértől, de mégis csak szemet szúrt a tekintete. Ezek után eleinte kemény, később gyengébb hangvétellel kérdezgetett, főképp a kilétemről, később a jelenlétem okáról. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ez a nő, vagy hogy tényleg orvos-e, de szerettem volna azt hinni, hogy talán Ő segíthet nekem.-A nevem Clarus, Clarus Moor. Új vagyok itt, és nagyon fáj a hasam. Kérem, tudna segíteni rajtam?-kérdeztem reménykedő, mégis enyhén félő hangnemmel. |
Nem voltam egy mosolygós típus, és talán ezért is féltek tőlem sokan. Kedves vagyok, és ritkán szoktam csak egyik pillanatról a másikra odaszúrni az embereknek, de a görbület, nem nagyon jellemző rám, persze, van olyan nap, mikor ez megtörténtik, viszont nem ez a megszokott. Azt kizárom, hogy a magasságom rémíti meg őket, csakhogy láttak már rosszabbat is annál, hogy egy nő túl magas, szóval az teljesen ki van zárva. Mondjuk nem is törődött annyit azzal, hogy mit is gondolnak rólam, azonban mikor rájuk nézek, néha azért érdekel mi megy a fejükben, mert az arckifejezésükből következtetve igazán fantasztikus gondolatok zajlanak le náluk.
Nem ez volt a munkám, csak az, hogy ellássam őket. Elég nagy váltás volt, hiszen az előző foglalkozásom az volt, hogy kivégezzem őket. Fogalmam sincs mennyien tudják, akik tisztában vannak vele, azok általában nincs gondjuk vele, mert rosszabbat is tettek már. Azért vagyok itt, hogy egy kicsit nyugodtabb környezetben akartam lenni, a haláltól amúgy sem tudok menekülni, de azért nem látom mindennap. Az iskolai élet az én szemszögemből, elég egyszerűnek tűnik, természetesen kapom mindig, hogy nehezebb, mint látszik, az viszont nem jutott el hozzám, hogy miért is ilyen rettegett ez az élet. Majd egyszer megértem vagy megélem, hogyha arra adom a fejem, hogy ezt kipróbálom.
Most is egy teljesen átlagos sráccal néztem szembe: sötét haj és világos szemek. Nem tudom mit keresett itt, lehet eltévedt, ami lehetséges elsőre, az is valószínű, hogy az idegesség ráment a hasára, csak ezeket a tippeket tudtam mondani, mivel külső sérüléseket nem láttam, és nem volt az arcán fájdalom teli grimasz. Épp akartam mondani a szokásos szöveget, mikor eszembe jutott, hogy talán a hangnemem lehet lágyabb. - Mit keresel itt? - kérdeztem rá, és hát nem tudom, hogy sikerült az előző tervem. - Hogy hívnak? - tettem fel, talán hozzám irányították valamilyen rejtélyes okból. |
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
