|
Témaindító hozzászólás
|
2019.07.11. 10:32 - |
Hope Kay Quinzel & Sinovi Moromec |
[4-1]
 Nyugalmas majszolgatásomat egy ismerős alak zavarta meg. Lassan, lérdőn felhúzott szemöldökkel emeltem lejjebb a könyvet, csak annyira, hogy kékesszürke tekintetemmel meglessem ki ült le az asztal túloldalára.
-Nem.-jegyeztem meg hanyagul, aztán újabbat haraptam a süteménybe, anélkül, hogy másmerre néztem volna, utána visszaemeltem a könyvet szemmagasságba és tovább olvastam. Tolsztoj Gyónás című könyvét tartottam a kezemben, ezúttal olvastam el körlbelül a huszadik akalommal. Nagyon szerettem az írót, s élveztem, hogy egy átlagos ember gondolataiba láthatok be ezen keresztül. Félreértés ne essék, Tolkient is imádtam, de a magamfajta számára szerintem olyasfajtának hathatott egy realista iromány, mint egy normális embernek a fantasy. Egész gyorsan olvastam, hiszen volt olyan oldal melyet majdhogynem kívülről fújtam. A lány 'jó étvágy'-ára csak elmotyogtam egy 'viszont'-ot teli szájjal. Ő elkezdett csendben enni, jómagam pedig nem tudtam eldönteni egy idő után, hogy nem mer vagy csak nem akar velem beszélgetni, ha már egyszer ideült. Minden esetre egy idő után kezdett számomra felettébb kínossá válni a helyzet, de szerencsére mindig van jó ötletem, mint jelen pillanatban is. Össze-vissza kezdtem el lapozgatni egy mondat után kutatva, mivel nem tudtam felidézni hanyadik oldalon olvastam, de a testvéreimnek rendszeresen idéztem. Illetve nem csak ezt, hanem megszámolhatatlanul sok Tolsztoj által papírra vetett gondolatot, de a hatás kedvéért mégiscsak fel szerettem volna olvasni.
Ahogy megtaláltam, egyszer elolvastam magamban, aztán apró mosoly jelent meg a szám szélén ahogy hallottam szinte a fülemben Andrej hangját amint éppen kioktat arról, hogy nem csak realista műveket kellene olvasnom. És nem csak oroszt... Amint képes voltam kontrollálni az arckifejezésemet, no meg lenyeltem az éppen számban lévő falatot, hangosan felolvastam:
-Nem a körülöttünk lévő életet kell kedvünk szerint elrendezni, hanem önmagunkat kell megtörni, meghajlítani, hogy mindenféle életre alkalmasak legyünk.-egyetértően bólinottam egyet aztán a plafonra néztem:-Ha lenne beleszólásom, hogy mik legyenek a kötelező olvasmányok!-sóhajtottam egyet, aztán semleges arckifejezéssel néztem a lányra:-Ez az ember-böktem a könyvboítójára, hogy a lány biztosan elolvassa a nevet:-egy zseni. Olvasta már?-rossz szokásom volt magázni a diákokat, leginkább csak indulatos állapotomban estem ki ebből a szerepből. Meg persze az öcsém élvezett kivételt ez alól. Volt valami számomra jóleső érzés mikor a diákkok kissé megbecsülve érezték magukat az önözés következtében. |
 Mióta Mos elvégezte az Akadémiát, úgy érzem magam, mintha hiányozna valami az életemből. Bár rendszeresen szoktunk beszélgetni és videócsetelni, ha tudunk, mégsem az igazi. Ő nem igazán tud gyakrabban visszajárogatni a szigetre, én meg a rendszeres vizsgálatok, tanulnivalók és dökös teendők miatt nem nagyon járogathatok el. Meg amúgy is még kiskorú vagyok a suli szabályzata szerint. Illetve néhány hete az igazgató megkérte Neilt valami privát családiasabb ügyre, szóval inkább az foglalta le, tehát ő meg átadta nekem a nagyobb felelősséget a DÖK felett, így kevesebb szabadidővel gazdálkodtam. Ahogy átvettem a vezetést a diákönkormányzat felett, egyre kevesebb időm volt minden másra. Ugyanúgy bejártam a kötelező órákra, mint eddig, csak a későbbi időpontban megtartottakra nem. Ha volt lett volna olyan óránk, ami egyezett a gyűlések időpontjával, akkor azt általában a segítő tanár által szoktuk elintézni. Mármint hivatalosan azt úgy intézzük, mintha ő kért volna el minket valami rendkívüli foglalkozásra vagy valami. Közben pedig tanulás szempontjából is okosan osztottam be az időmet. Ha eddig lett volna valamilyen tárgy, amire nem készültem volna óráról órára, akkor most megtettem. Gyorsan kijegyzeteltem az anyagot vagy elolvastam valamit, aztán jöhettek a dökös papírok és a projektekre készülés. Aztán ha lett volna valami számonkérés, akkor csak párszor kellett elolvasnom és akkor már tudtam is annyira hogy hozzám méltó jegyet kapjak rá. Ha olyan volt a tanár, hogy korábban is beadhattad a dolgozatot és leléphettél, akkor igyekeztema képességemnek megfelelően leggyorsabban, de mégsem kapkodva és óvatosan kitölteni lapot. Közben a szociális életemet is próbáltam nem elhanyagolni, mert ha például Neil nem nagyon foglalkozik ezzel többet, mint én, akkor legalább nekem illene. Hiszen az elnök és az alelnök nem csak a diákönkormányzat arcai, hanem az összes diákot képviseli, tehát fontos hogy olyasvalakik legyünk, akikhez mindenki fordulhat és mindenki számíthat mindenféle téren. Meg hát a kollektív rendezvényeket általában a DÖK szervezi vagy legalábbis mi is hozzájárulunk a megvalósításához, főleg úgy hogy ha nem is mi szervezünk valamit, akkor az engedélykérések is rajtunk keresztül vezetnek az igazgatóság felé.
Ma Sinovi tanárnővel volt számonkérésem, amire bár kevesebbet készültem, mint szoktam, de így se volt vészes. Mikor el lehetett kezdeni a dolgozatot, előszor átolvastam a kérdéseket, majd szép lassan haladtam végig rajtuk. Először csak gyorsan válaszolgattam azokra, amiket a kisujjamból ráztam szinte ki, majd az egyre nehezebbek felé haladva végül végig is értem. Már átolvasásnál tartottam, amikor arra lettem figyelmes, hogy Rue kiviszi a dolgozatát és drámakirálynőt játszik. Meg tudom érteni, de ha egyszer ő nem készült, akkor hogy várhatja el, hogy minden a lehető legjobban fog menni. Miután kiment egy ideig nem mertem felállni, inkább hagytam hogy az terem lecsendesedjen és beálljon a megszokott dolgozatírásos csend. Az árnymadár is már legalább 5 perce repkedett a fejünk felett, amikor úgy döntöttem hogy kiviszem a lapot. Miután kivittem a lapot és összepakoltam, csak csendesen elköszöntem és bezárkóztam a DÖK-teremben. Egy közös laptopon kellett összeállítanom egy táblázatot valami statisztikához és tesztelnem az egyik tag által csinált felhőalapú szervert, hogy mennyire lenne hasznunkra. Miután végeztem vele, úgy döntöttem, hogy elmegyek kajálni. Mire odaértem, akkor jöttem rá, hogy még van egy óra addig, amíg hivatalosan elkezdik kiadni az ételt. Viszont ha már ott voltam, ezért úgy voltak, hogy kiadják nekem korábban is, mivel azt is tudtam igazolni, hogy nincs már több órám és valószínüleg azt is feltételezték, hogy DÖK miatt biztos akad dolgom utána. Miután elvettem a tálcám, az egyetlen olyan asztalhoz tartottam ahol ült valaki. Már lepakoltam és leültem, amikor észrevettem hogy pont Sinovi tanárnő ül velem sréhen szemben.
- Elnézést Ms. Muromec, remélem nem zavartam meg semmiben - szólaltam meg pár másodperc után kínosan felnevetve - Jó étvágyat! - tettem hozzá, majd ráérősebb tempóban el is kezdtem enni. |
A tanári élet számomra leghálátlanabb része a dolgozatiratás volt. De ahogy elnéztem, a diáklét egyik megkeserítőjének is nevezhetnénk ezen tevékenységem. Igencsak türtőztetnem kellett magamat ahhoz, hogy ne fotózzam le az osztály arcát amikor kijelentettem, hogy a követlező órán számonkérés lesz. Először a meglepettség, aztán a felháborodás, a sértettség, az óra végeztével pedig a beletörődés. Most azonban, ahogy kényelmesen, lábamat a tanári asztalon tartva néztem végig a diákságon, azt hiszem két kezemen meg tudtam volna számolni hányan készültek fel. Az egyik csaj hirtelen az asztalra csapta a tollát, aztán hisztérikus mozdulatokkal kihozta a dolgozatot, majd a könnyeivel küzködve kezdett el összepakolni. Az ajtó előtt még gondolta, tesz egy megjegyzést, hogy drámai legyen a kilépője, azonban nem hagytam, hogy megszólaljon. Míg ugyanis pakolt, gyorsan átnéztem mit írt a lapra:
- Édesem, ez a dolgozat - álltam fel lassan: - fél órát vett volna el a drága idődből, amit valószínüleg pletykálással, sminkeléssel, vagy 'fene se tudja mit csinálnak még manapság a lányok' dolgokkal töltöttél el. Menj, és jelentsd a szüleidnek, a tanároknak, szidj a barátaidnak, sőt, az igazgatónak is panaszolhatsz. De ez itt - felemeltem a papírt: -nem ok nélkül elégtelen. - a lány kihúzta magát, és mint akinek csorba esett a tekintélyén, megsértődve elhagyta a termet. Visszaültem a székemre, és miután letettem a lapot az asztalra, a lábamat visszahelyeztem oda.
- Megjegyezném, akinek akár csak eszébe jutott, hogy puskázzon, azt megnyugtatom, hogy nem fog. - egy egyszerű karmozdulattal teremtettem meg egy apró madarat a földre vetülő árnyékból, ami rögtön a diákok fölött kezdett repkedni. Az osztály jól ismerte ezt, hiszen mindig így ellenőriztem őket. Egy árnylénnyel. Páran próbálkoztak év elején kijátszani, de nem sikerült nekik. Mindezek után a táskám után nyúltam, ami egy egyszerű, lenvászontáska volt, és kihúztam belőle a jelenleg olvasott könyvem. Orosz realizmus. Örök kedvenc.
Mikor kicsengettek, mindannyian megnyugodtunk. A diákok elkezdték kihozni a dolgozatokat, mialatt én kényelmesen megigazítottam a könyvjelzőmet. Felálltam, és míg arra vártam, hogy mindenki kihozza a dolgozatát, emlékeztettem őket, hogy mit nézzenek át a következő órára. Mikor mimdenki elhagyta a termet, egy újabb karmozdulattal eltűntettem az árnyéklényt, aztán összepakoltam és elhagytam a termet.
Ez volt az utolsó órám, így az utam az étkezőbe vezetett. Ráérősen haladtam a folyosón, ahol a csengőt követően a diákok hangyák módjára kezdtek rohanni a termek felé. Belépve az átkezőbe köszöntem a konyhásoknak, akik éppén az ételeket pakolták ki, hiszen a következő szünetbe már jöhettek enni. Jól tudták, hogy csak a süteményért jöttem ami ma járt az ebédhez. Utána leültem az egyik sarokba, és ismét elővettem a könyvem, így aztán ott majszoltam el az édességet. |
Hope Kay Quinzel & Sinovi Moromec |
[4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
