|
Témaindító hozzászólás
|
2020.08.02. 23:22 - |
Huiqing & Alice Foster |
[9-1]
 Az egész foglalkozás alatt éreztem a belőle jövő negatív energiát. Persze nem azt, amikor valaki direkt bántani akar valakit, ez a negatívitás sokkal inkább befelé haladt, mintsem kifelé. De ez az érdekes az energiában, hiába folytja el valaki, hiába önmagával szembe állítja, lehet érezni - én pedig triplán élem át ezt, ami egyrészt áldás a jelenlegi munkám miatt, de alapjáraton inkább átok.
- Az az érdekes a hitben, hogy egy dolog univerzális. Ez pedig az ok-okozat összefüggése, még a hitetlen ember is tudja - persze tiszta fejjel -, hogy éppen azért történt meg egy dolog, hogy egy másikat szolgáljon. A különleges képességű egyedeknél pedig ez csak nő, lehet a sorsod sokkal rosszabb lenne, ha nem lenne képességed, ha nem halt volna meg a testvéred. Persze az is lehet, hogy sokkal jobb, de ezt csak a jövőlátók tudják, én viszont szeretek pozitív lenni. - Nevettem fel, pár időszakommal ellentétben mindig arra támaszkodtam, hogy minden a nagyobb jóért történik meg. - Tudom, tudom, egyszerű mondani, én nem éltem át azt, mint te, nem is erre akarok kilyukadni. - Ráztam meg a fejem. - És nem is azt mondom, hogy az optimizmussal is át kell esni a ló túloldalára, mert abból csak pofára esés lesz. Meg kell találni az arany középutat aközött, hogy komolyan veszed a problémáid, de közben nem halsz bele a teherbe.
- Hát, a sziget ezen területén nem kószál sok állat a diákok miatt, szóval ha látsz valamilyen állatkát, ami nagyobb, mint egy kígyó és egy madár, az valószínűleg tud emberi alakot ölteni. Én pedig szeretek estefelé kószálni, így nem nagyon szúrnak ki a diákok, akik valami rosszaság közepén vannak - vigyorogtam, hiszen nem egyszer történt már, hogy elhajláson csíptem gyerekekeket. - Persze, mostanában már nem az a helyzet van, mint mondjuk száz éve, a politikai helyzet... Sokkal barátságosabb. Meg amúgy is, beleuntam az egészbe, jobban szeretek fiatalokat terelgetni. - Ha ezt valamelyik tanítóm meghallaná, megfulladna a nevetéstől. Én gyerekekkel? Abból csak káosz születik. Hát, ez ma sem változott, de legalább van annyi önkontrollom, hogy ne gyújtsak magamra épületeket.
Ahogy elkezdtük a meditációt, kezdtem érezni, hogy a testéből áradó energiák megnyugszanak egy pillanatra, de ez addig tartott körülbelül, amíg beszéltem hozzá, onnantól kezdve az egész felborult. Egészen belépni nem tudtam a képzeletébe, nem vagyok álomjáró, hogy valamit tenni is tudjak, csak távolról tudtam figyelni a történéseket. Nagyot nyeltem a jelenet láttán és igyekeztem vissza a fizikai valóságba, mielőtt még az éppenhogy a lábamba fúródó csont teljesen át nem szeli a testrészem.
Óvatosan először csak a kezei felé tettem a kezem és alig érezehetően kezdtem elszívni az energiát a testéből, épp annyira, hogy újra a tudatánál legyen, mire az én nyakamon fekete csíkok jelentek meg jelezve az energia tudatát. - Alice, figyelj a hangomra. - Szólaltam meg erélyesebben, nem durván, csak annyira, hogy minden porcikája érezze. - Figyelj a hangomra. Vegyél nagy levegőt. És most fújd ki. Most megint be. Megint ki. - Kezdtem ismételgetni, miközben az égető érzés a lábamban egyre erősödni kezdett, amíg nem ment ki onnan az oda nem illő darab, addig a seb sem tudott gyógyulni.
Percek után finoman a kezembe vettem a kezeit és próbáltam minden erőmmel azon lenni, hogy átfordítsam az érzéseit, a gondolatait, az energiáját egy nyugodtabb és pozitívabb közegbe. |
 Amint a tekintetünk összeért egy kissé sikerült zavarba jönnöm, de ezt próbáltam úgy ahogy eltakarni. Emlékszem, hogy Cameronnál is mindig ez volt, amikor már úgy ahogy megszoktam a jelenlétét. Csodálkozva pillantottam fel a burokra, amit a tanár mondott, hogy megvéd az esőtől. Végig fürkésztem az eget hátha meglátok valami csillogást vagy akármit, de nem láttam semmit. Láthatatlan lenne?! Mindegy is visszatérek az órára. Amikor visszatértünk a szerzetes dologra egy igen apró mosoly hagyta el a számat, de igazából észre se lehetett venni szerintem. Igazából csak bólogattam jelezve, hogy megértettem a szerzetesek lényegét. De valahogy még is elképzeltem a tanárt ahogy abban a narancs színű lepedőben meditál az erdő kellős közepén. Hogy nekem honnan jutnak ilyenek az eszembe az még számomra is rejtély. Lehet a fáradságtól is. Ahogy visszatértünk az erőmre már nem tudtam a szerzetes dologra gondolni, hanem egyből a családom jutott az eszembe. Csendben hallgattam végig a véleményét a múltammal kapcsolatban. - Elég nehéz ezekre a dolgokra gondolni...mármint, hogy minden okkal történik, ha nem lenne ez az egész képesség dolog a testvérem még itt lenne. - Éreztem, hogy egyre jobban átjár valami rossz energia. A ruhadarabot egyre erősebben szorítottam ahogy feltörtek bennem az emlékek. Valami oknál fogva csak is magamat hibáztattam a tesóm halála miatt hiszen, ha nem lenne ez a képességem akkor ő még mindig élne. El is kalandoztak a gondolataim és erre akkor jöttem rá, amikor megszólalt a tanár úr, hogy neki milyen képessége is van. Fel is kaptam rá a fejem és rá pillantottam. - Még sosem láttam egy embert átalakulni... - Szólaltam meg. - De ha itt van akkor, változott valamennyit nem? Mármint nem megy háborúba meg ilyenek. - Tettem fel a kérdésem. - Egyszer szívesen megnézném milyen, ha átalakul. - Számra egy igen rövid mosoly ült ki. Na de elérkezett az az idő amikor már figyelnem kellett. Figyelmesen hallgattam végig a tanár úr mondani valóját. Meg is próbáltam leutánozni ezt a lótusz ülést amit meg kell, hogy mondjak először igen nagy húzódást éreztem az alsó combomban de gondolom ennek ez a lényege. De sikerült megszoknom igazából, sőt jól is esett ahogy nyújtotta a lábamat. Kezeimet a két combomra tettem és be is hunytam a szemem. Úgy tettem ahogy mondta kihúztam magam és igyekeztem a légzésemre koncentrálni. Amikor mondta, hogy ne gondoljak most semmire a családomra vagy éppen az iskolára az nagyon nehezen ment. Vagyis könnyű volt mondani, mint megcsinálni. - Persze másra nem is tudok gondolni... - Gondoltam magamban. Hogy könnyítsek magamon vettem egy nagy levegőt majd kifújtam. Kicsi állatok...szél meg virágok. Igyekeztem mindent kiüríteni a fejemből. Egy ideig sikerült is azt hiszem. Amikor kérdezte, hogy mit érzek most ott a réten hirtelen nem is tudtam mit felelni. Csak is a szokásosat éreztem amire könnyen tudok választ adni. - Haragot...magányt.. ürességet. - Soroltam fel hirtelen, ami az eszembe jutott. Láttam a mezőt és az állatokat valamilyen szinten virágillatot is éreztem hiszen tele volt virágokkal a kert. De hirtelen mást is láttam. Egy síró hölgyet a mező kellős közepén kezében egy halott csecsemővel. Amikor meglátott engem hozzám is szólt. “Mit tettél vele? Hogy képzelted te féreg hogy megölöd a testvéredet...édes kis kicsikém..” Sírta el magát ismét a nő amire én még válaszolni sem tudtam. Nem láttam a nő arcát a szemei körül feketeséget láttam de tudtam, hogy az anyukám az. Majd megjelentek körülöttem azok az emberek, akikkel egy suliba jártam. Az ő tekintetüknél is csak feketeséget láttam. A hirtelen haragtól éreztem, hogy a képességem megint át akar törni. A szemem ismét színtelen fehérré változott a testem majdnem minden részénél jöttek ki a csontok, amik éles karddá váltak körülöttem. Ahogy éreztem a veszélyt, hogy most “körülvettek” a képességem úgy reagált rá mintha mindenki rám akart támadni ezért úgy mond egy “pajzsot” képzett a csontjaimból. Mivel nem tudtam megnyugodni se irányítani ezt az egészet nem is voltam magamnál és nem tudtam arról se, hogy a tanár úr esetleg még itt van mellettem. |
Csendben hallgattam, közben figyeltem hogyan változik a testtartása, a hanglejtése, jobb vagy rosszabb irányba mozdul az aurája. Furcsa, hogy ezeket nem oktatják mindenkinek, legalább háromszor annyi dologra rá lehet jönni, mint amennyire sima hallgatás után az ember rájönne.
Követtem a tekintetét, ahogy felnézett, majd ahogy újra összeért a tekintetünk, legyintettem. - Nyugi, nem fog beesni az eső, van körülöttünk egy mágikus burok, ami érzékeli, ha egy vagy több személy itt tartózkodik és rögtön aktiválódik, pont ilyen esetekre.
A válasza után szerettem volna a hátamra feküdve nevetni. Én? Szerzetes? Szerzetesruhában? Jó, az igazságtól nem áll messze, de kikérem magamnak, nem szerzetesruhában járkáltam! - Elég szar szerzetes lennék, az igazat megvallva. Nem igazán tudok sokáig egy helyben ülni. - Nem nagyon zavartattam magam, az igazgatóság előtt fegyelmezett voltam, de a kollégák és a diákok között nem láttam értelmét felvenni egy komoly maszkot. Biztos van aki ilyen személyiség, de tapasztalatból mondom, hogy akinek a seggében pálca van, azzal nem feltétlen akar mindenki barátkozni, a fiatalok meg főleg nem. Persze lehetne mondani, hogy a kor fontos a kultúrából, ahonnan jövök, de valószínűleg öregebb vagyok a körülöttem lévők kilencvenkilenc százalékánál, mégsem hisztériázok ezen. - A szerzetesek sokat tanítanak, de nem azok, akikkel életre szóló barátságot kötnél - nevettem fel, miközben megforgattam a szemem. - Meg tök unalmasak, túlságosan komolyak, és már a legkisebb dologért büntetnek. Na mindegy, nem szerzetestörténelem van.
Megszakítás nélkül hallgattam, amit Alice mond, már egy-két fokkal komolyab energiákkal magam körül, nehogy azt higgye, hogy elviccelem az életét vagy az érzéseit. Elhúztam a számat a története hallatán, és megint rácsodálkoztam, hogy ennyi évezred elteltével még mindig negatívan állnak a különleges személyekhez. - Igazán sajnálom a történteket, Alice. Tudom, hogy nem vidít fel, ha azt mondom, hogy minden érted történt, hogy a végén jó helyen lyukadj ki, de valahol így van. Nem tudom neked visszaadni az időt, amit elvettek tőled a bántással, senki nem tudja. Ráadásul nem vagyok pszichológus, nem is akarom Mr Camden munkáját elvenni, de a világon minden azért történik az életedben, hogy valahova eljuss. Tanulsz esetekből, átélsz dolgokat, és mindig lehetőséged van dönteni, hogy melyik utat választod - néztem jelentőségteljesen a szemeibe. Én, aki megannyi rossz és ugyanannyi jó döntést meghozott, már tisztában vagyok, hogy mire kell odafigyelni, mire kell hallgatni. - Áh, ez szokásos a te esetedben, ne érezd magad rosszul miatta. Ha kívül-belül megismerkedsz vele, akkor már semmi gondod nem lesz a képességeddel. És ezért vagyunk mi itt! - Vigyorodtam el újra és az ölembe ejtettem a kezeimet.
- Hát, kezdjük azzal, hogy rókaszellem vagyok. Kelet-Ázsiában vagyunk őshonosak, így mindenféle nevünk van: kilencfarkú róka, huli jing, kitsune, kumiho, hồ ly tinh, ésatöbbi. Én személy szerint tudom váltogatni magam ember és róka között - hogy nyomatékosítsak, az orromat egy kis időre rókaformájúra változtattam. - De amin talán nagyobb hangsúly van, hogy tudom formálni egy dolog szerencséjét mindkét irányba. Mondjuk azt, hogy játszadoztam néhány világméretű háborúval. - Nevettem fel, majd hozzáfűztem - Látod, én se vagyok tökéletes. Több ezrek életét tettem tönkre, és ezt a sírig viszem, ami elég hosszadalmas folyamat - bólogattam hevesen.
- Na, kezdjünk is neki amiért itt vagyunk. Ülj kényelmes pózba, nem kell semmi durva dolog, nekem is évekbe tellett, hogy lótuszülésbe húzzam magam. Oké, a következő. Húzd ki magad, az viszont fontos, de ne feszengj. Most koncentrálj a légzésedre. Nem szabad sem túl gyorsan, sem túl lassan csinálni. Képzeld el amit mondok, jó? Ürítsd ki a fejed. Ne gondolj most se az iskolára, se az életedre, se a családodra. Egyedül vagy egy hatalmas réten, csak te, esetleg kicsi állatok szaladgálnak és repdesnek ide-oda. Ebben a világban minden rendben van, ott van melletted egy patak, tiszta vízzel. A szél lágyan fúj, a Nap pedig hétágra süt. Hogy érzed most ott magad? |
Csendben ültem, mellkasomhoz emeltem a lábaimat, amit a kezeimmel átkaroltam és figyeltem, hogy mért nem bent vannak megtartva az órák. Bólintottam is egy kicsit jelezve, hogy megértettem. Felnéztem az égre, hogy jobban szemügyre vegyem az időt. Elég borús volt az idő és lehet, hogy esni is fog az eső, bár amilyen meleg volt a héten egyáltalán nem ártana már. A második válaszára nekem is sikerült elnevetnem magam. De ez a nevetés egy picit sokkal halkabb volt. - Ha az is lenne, az se zavarna. - Gondolkodtam hangosan, hiszen ezt egyáltalán nem szántam válasznak. Amint erre rájöttem hogy ez talán egy kicsit hangos volt az arcomon egy kis pír jelent meg amit éreztem ezért a pulcsim újával eltakartam az arcomat amennyire csak lehet, majd köhintettem egyet.- Vagyis, ezzel csak segíteni akar...nem tűnik szerzetesnek. - Mondtam olyan hangerővel, hogy hallja hiszen a szám még el volt takarva. De ezzel egyidőben megkaptam azt a ”feladatot” is hogy csak annyit mondok el amennyit szeretnék. Ezért próbáltam másra terelni a témát és gondolkozni, hogy hol is kezdjem.- A szüleim meséltek róla.. Hogy amikor megszülettem, velem született meg egy iker testvérem is. De ő már akkor nem élt.. a képességem elvitte. Úgy volt hogy én sem élem túl, de itt vagyok. A faluban mindenki tudta.. mindenki boszorkánynak hit, és messzire elkerültek. -Fejeztem be majd egy halk sóhaj tört csak ki belőlem. - Az iskolában pedig volt egy banda akik folyamatosan bántottak.. onnantól történt az a baleset. Végül pedig elszöktem otthonról. - Meséltem el úgy ahogy röviden a múltamat. Sosem volt jó érzés erről mesélni.. nehéz elfelejteni azt amit mindennap átélek. A következő kérdésére azonnal megráztam a fejem. - Nem.. nem tudom irányítani.. csak úgy előjön.. Ha félek vagy ha ideges vagyok azt hiszem. - A végét kissé bizonytalanul mondtam hiszen fogalmam se volt még ehhez. Amint egy kis csend lepett el minket láttam a földön hogy csepereg az eső. Igazából engem nem nagyon zavart, amíg a tanár nem mondja, hogy esetleg menjünk egy fedett helyre. Ha rajtam múlna én el is áznék. Amíg Hui gondolkozott mit is mondjon, én sunyin végigmértem őt hiszen még nem volt úgy alkalmam. - Na és önnek van valamilyen képessége? - Tört ki belőlem a kérdés. - De ha nem akarja, nem kell válaszolnia. - Tettem hozzá egy elég halvány mosoly mellett. |
Gyakran találkoztam azzal a kijelentéssel, hogy a meditáció felesleges időtöltés, igazából semmire nem jó, vannak már produktívabb dolgok, amiket helyette csinálhatok. Persze ezeket általában halandók mondták, én pedig próbáltam nem röhögni a pár ezer évvel a hátam mögött. Hát, az biztos, hogy ha az ember minden erejét az előretörésbe fektetni, annak meg lesz az eredménye, de mi is történt azokkal, akik hirtelen nagy babérokra törtek? Úgy van, egy pár évig, évtizedig nyomorgatták a társaikat, utána azonban mindenkinek elege lett belőlük. Ráadásul a lelki békéjük valahol a béka segge alatt volt. Emlékszem, az elején én sem voltam kibékülve azzal, hogy legalább fél óráig furcsa pozíciókban kellett ülnöm emberi alakban és magammal beszélgetnem, ám ahogy öregedtem - és erre volt is időm -, megértettem miért is fontos ez minden ember számára. A zavarokat, a fájdalmakat, a rossz emlékeket ugyan kitörölni nem lehet, de ha az ember fia nem csak nem foglalkozik vele, de esetleg még le is tagadja, na annak rossz következményei lehetnek. Ha az ember nincs barátságban önmagával, ráadásul másokra és/vagy magára veszélyes képességekkel rendelkezik, abból vagy életen át tartó savanyúság következik, esetleg öngyilkosság, legrosszabb esetben pedig mások bántalmazása. Én pedig az ékes példa vagyok erre, bár nem szeretem ezzel fényezni magam. Segítettem háborúkat elkezdeni? Több száz, ezer ember élete szárad a lelkemen? Nem fog tetszeni a válasz, de sajnos igen.
És mégis hogyan taníthatok én érzelmileg instabil tinédzsereket? Változtam én is, na. Azt hiszed egy több mint háromezer éves rókaszellem, akit régen istenként kezeltek a halandók, nem tud változni? Téves. Én úgy fogom fel, hogy ez inkább van segítséggel az iskolai munkámra, kicsit jobban tudok azonosulni a gyerkőcök érzéseivel és gondolataival.
- Semmi baj, elsőre még senki nem talált ide. - Vontam meg a vállam egy nevetéssel kísérve. - De erre az órára ez a legalkalmasabb hely, a tantermek tele vannak elektronikus cuccokkal, meg mindig rohan valaki a folyosón, meg a másik teremben filmet néznek, a hirtelen hangok pedig nincsenek a szolgálatunkra. - Nem néztem nagyon át az adatokat, igazából csak a nevét csekkoltam, a többi részről szeretek kommunikáció során tudomást szerezni. Ahogy elém került, azonnal éreztem a feszültséget, ami az auráját övezte. Első óra, valószínűleg első nap, ráadásul később megtudtam, hogy a képességében sem valami biztos, háttere a lánynak bőven akadhat. - Á, mindent értek. Na jó, még nem mindent, de lesz még bőven időnk, ne félj. És emlékezz, csak annyit kell megosztanod magadról és a képességedről, amennyit szeretnél! Ennek az órának a lényege, hogy magaddal legyél őszinte, és hogy megtaláld magadban a békét. - Bólogattam, majd elhúztam a számat - Tudom, hogy most úgy hangzok, mint valami szerzetes, nyugodtan nevess ki! - Hogy egy kicsit bátorítsam, én is felnevettem. Sokat nevetek, tudom ezt is.
Kérdésére megráztam a fejemet. - Nem, erre sajnos nem tudom a választ, én csak abban tudok segíteni, hogy legjobb barátságban legyél vele. Szoktad még használni? Vagy mióta előjött, használtad már? |
Már lassan több mint egy éve, hogy elhagytam a szüleimet a képességem miatt, vagy minek is lehet ezt nevezni. Nem tudom, hogy mit is gondolhatnak rólam, hogy keresnek-e?! Talán legbelül ezt akarták, hogy eltűnjek a föld színéről. Nem hiszem, hogy aggódnának akkor már rég tudnék róla azt hiszem. Ha nem lenne Cameron, akkor most nem lehetnék itt ebben az akadémiában, ahol elvileg hasonló emberek laknak itt. Bőrönddel a kezemben álltam a csarnokban, ahol meg kellett várnom az igazgatót, hogy eligazítson és átadja nekem az órarendet az idei évről. Körbe vezetett az iskolában, és elmesélte az akadémia történetét. Én csendben hallgattam és csak akkor válaszoltam, ha esetleg kérdezett valamiről. Végül megmutatta nekem a szobámat és innentől kezdve már a magam ura voltam. Megköszöntem a körbevezetést majd a kulccsal, amit kaptam kinyitottam az ajtót. Egy igen nagy szoba várt rám, ahol két ágy is volt. Ahogy elnéztem az egyik már el is volt foglalva. Kíváncsi leszek arra a lányra, aki a szoba társam. Néztem fel a névtáblára, ahol ott szerepelt az én nevem és a szobatársam neve. Majd belépve, letettem a bőröndöm az ágyam mellé. Ránézve az órára még volt időm, hogy elérjem a magán órámat, aminél az igazgató tájékoztatott erről. Hiszen azt mondta : ”A képességét elnézve igen hasznos lesz önnek egy magán óra Huiqing tanár úr társaságában. Ő tud önnek segíteni ebben a nehéz helyzetben, amiben van.” Kissé elgondolkoztam, hogy valóban érdemes lenne-e oda menni...hiszen még a saját erőmtől is félek...mi van, ha megint előjön csak úgy a semmiből és megsértek valakit, ne adj isten megölök valakit. Megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam. -Nem Alice...menni fog.. megtudod csinálni.- Ezekre a gondolatokra próbáltam koncentrálni. Majd egy nagy levegőt véve, a kezembe vettem a papírt amire az órarendem van írva. A bőröndöm az rá ér később, hiszen nem akarok elkésni már az első nap. Gyorsan átöltöztem, elrendeztem magam aztán elindultam az első órámra. Mit ne mondjak ebben az iskolában nagyon könnyen el lehet tévedni.. percekig kerestem a tanár úr nevét a falakon hátha meglátom úgy a termet is. Végül is sikerült megtalálnom. Belépve, kissé meg ijedtem hogy senkit nem találtam a teremben. Kiszúrta a szememet egy kis fehér papír fecni, amihez oda is lépkedtem. A tanár úr írta, hogy az óra a kertben lesz. - A kert? - Gondolkodtam hangosan...de mért? Mindegy, legalább kint is lehetek a levegőn. Azzal a lendülettel kifutottam a teremből, de azzal a lendülettel és fordulattal neki mentem egy arra sétáló lánynak. Mind a ketten sikeresen elestünk, amint a lány ”magához tért” már rögtön szidott is engem de ez engem nem érdekelt hiszen már késésben voltam lassan. Kinyújtottam rá a nyelvem gúnyos tekintettel majd fel tápászkodva elindultam ismét futva az órára ott hagyva azt a szerencsétlen lányt aki még utánam is ordibált. Jó kis első nap mi? Körülbelül úgy egy 10 perc után oda is értem a tanárhoz, aki már mindennel elő is készült. Néztem is meglepődve a helyen hiszen nagyon kellemes és megnyugtató hely volt. És milyen virágillat áradt át. Szimatoltam jó nagyokat a levegőbe, majd egy halk sóhajjal oda léptem a tanárhoz. Amint meglátott, egy nagy mosollyal az arcán már mutatta nekem, hogy üljek le. Bólintással engedelmeskedtem majd le is ültem a szőnyegre.- Bocsánat ha késtem..nehéz volt megtalálni a termet. - Vakartam meg a fejemet. Végig hallgattam a feladatot, majd el is kezdtem gondolkozni hol is kezdjem. - Hát.. nagyon nem ismerem...Körülbelül egy évvel ez elött történt.. éppen védekezni próbálkoztam.. aztán egyszer csak a csuklómnál előjött a csontom, de nem éreztem semmit.. hogy fájna nem voltam magamnál.. A csontom tűhegyes lett, és meg is vágtam valakit. - Szedtem össze a gondolataimat azokról a számomra régi időkről. - Tudja esetleg..hogy ez mi és honnan jött? - Tettem fel egy spontán kérdésemet neki, hátha valamit megtudok erről a képességről. |
|
Életemben nem gondoltam volna, hogy tanítani fogok, pedig elég sok év van a hátam mögött, nem még hogy meditációs órákat fogok tartani szuperképességgel rendelkező tanulóknak. Őszintén, én alig bírok a seggemen maradni még mindig, egy fiataltól meg hogy várják el, hogy egy vén rókával ücsörögjön negyvenöt percig? Persze mikor az igazgatóság tudomást szerzett arról, hogy bőszen jártas vagyok a témában, úgy voltak vele, hogy a természetmágia tág dolog, csinálhatnék egyszemélyes órákat, hogy fejben is ott legyenek egy-egy heves eseménynél - na meg persze tinédzserekről van szó, dúlnak a hormonok, múltkor valamelyik lány felreptetett egy másik diákot egy fára, mert éppen piros betűs napjai voltak. Miket át nem élnek csak azért, hogy majd egyszer gyerekük legyen, aki meg nem akar, az meg feleslegesen szenved! Maradjunk annyiban, hogy szeretek ebben a testben lenni.
Általában a botanikus kertben tartom ezeket az órákat, ez most sincs másképp. Kihoztam a szokásos két kis antik szőnyeget, amit még Indiából hoztam évtizedekkel ezelőtt, leterítettem és a két órával ezelőtt beszedett irodalomesszéket néztem át. Nem vagyok valami szigorú egyén, és nem azért vannak itt a diákok, hogy majd egyetemi professzorok legyenek, de szeretek velük vitatémákat kielemezni - úgy felhasználni a könyveket, a verseket, hogy azok valami gondolatot indítsanak el a fejükben. Tudom, hogy mekkora nyomás nehezedik rájuk a másságuk miatt, a tárgyam pedig pont megfelelő arra, hogy érzékenyebb témákat vesézzünk. Nem vagyok pszichológus, nem én lennék a megfelelő erre a feladatra, bár Freud elég sok munkáját megmutatta anno.
Már jócskán a vége felé tartott a szünet, mikor még mindig beszélgetést hallottam a közelemből. - Srácok, induljatok el órára, jó? Vagy ha nincs, akkor máshova, mert itt most óra lesz, köszi! - Vigyorodtam el, ők pedig szedelőzködni kezdtek. Már az első órám itt volt kint, jött is a kérdés, hogy miért, de nem mindegy? Főleg, hogy megfelelő erre a feladatra a környezet, ne csak növénymágiára meg ilyenekre legyen felhasználva. Meg amúgy is, ha Cassian tarthat rajzórát a parton, akkor én is meditációs órát ebben a kertben. Van egy kis tavacska, meg kicsi állatok, tök nyugis az egész.
Nemsokára meg is érkezett a tanítványom, én meg csak megpaskoltam az előttem lévő kis szőnyeget, hatalmas mosollyal az arcomon. - Gyere Alice, ülj csak le! Helyezkedj el, ahogy jó neked. - Megvártam, hogy kényelembe helyezze magát. - Nem kell nagyon izgulni, nem csinálunk semmi megterhelőt, sőt! Lazítunk most egy kicsit, de hasznos módon. - Bólogattam, és a kezeimet pár centivel a hátam mögé rakva támaszkodtam, csak lazán, nem szeretnék komoly tanárbácsisat játszani. - Tudnál mesélni egy kicsit a képességedről? Nem kell komolyabban belemenni még, csak alap dolgokat. |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
