|
Témaindító hozzászólás
|
2020.08.04. 23:24 - |
Inoue Rina x Wade Ilvermony |
[5-1]
 Azt hittem ezzel véget is ért a beszélgetésünk, hiszen elég határozottan kijelentettem, hogy engem nem érdekel ez az egész versengés dolog. Még meg is indokoltam, hogy mégis miért. Két elég komoly szempontot is mondtam amiért nálam ez biztosan nem jöhet szóba, keressen mást. Ám még mindig próbált valamilyen szinten meggyőzni, hogy be kell látnom, csak előnyömre szolgálna ez, hiszen fejlődhetnék vele.
- Sajnos én ezt nem így látom. A sportolók? Igen, ők fejlődhetnek egy-egy versenyre való felkészülés során. Ám a zenében a fejlődés szerintem szépen lassan alakul ki. Abban semmi fejlődést nem látok ha csak egy esetleg kettő számot kéne előadnom egy rakás sznobnak pár hónap felkészülési idő alatt. Meghagyom ezt azoknak akik a jövőjüket az előadóművészetben képzelik el, nekik tökéletes dolog ez - vontam vállat lazán majd még egyszer kijelentettem:
- Szóval nem, még mindig azt tudom mondani, hogy nem veszek részt ilyesmiben - nem érdekel mennyire tart tehetségesnek meg a többi, ilyenre nem vagyok egyáltalán vevő. A tehetségemet meg pláne nem akarom az iskolát képviselve kamatoztatni. Észrevettem, hogy egy kicsit elkalandozott gondolatban a tanárnő, de nem zavartam meg, hiszen ez elég nagy bunkóság lenne. Bár más azt mondaná, hogy ilyen ajánlatot elutasítani is az. Most nem érdekelt mennyire vagyok illemtudó vagy sem, egyszerűen nem szeretem ha olyanba akarnak bevonni ami egyáltalán nem érdekel. Végül észbe kapott a nő és újabb hajmeresztő mondat jött ki a szájából:
- Mentorálni? Pont engem? Nálam vannak ezerszer jobbak is úgy vélem - túrtam zavartan a hajamba. Nem is értem honnan jött ez az egész nála, ráadásul ezt már régóta fel akarta vezetni ahogy mondta. Oké, járok szakkörre, gyakorlok, meg nem vagyok rosszban vele, de szerintem van nálam jobb tanítványa is. Ám folytatta tovább a gondolatmenetét, így végig is hallgattam majd ingattam a fejemet a végére és válaszoltam a kérdéseire:
- Szeretek zenélni tényleg, de olyan álmokat nem dédelgetek, hogy ebben helyezkedjek el. Mármint nem erre építek mindent. Mindenképp van más tervem is, hiszen ha csak a zenélésre koncentrálnék és nem jönne össze akkor elcseszném az életemet örökre - bár nem vagyok örökéletű de a fajtám miatt tény, hogy jóval tovább élek mint egy ember. Túl hosszú ez a sok év is ahhoz, hogy ne vigyem semmire sem, mert a mostani éveimben úgy döntöttem, hogy csak a zenélésből akarok megélni és kész.
- Egyelőre az az elsőszámú tervem hogy természetvédelmi vonalon megyek tovább - nem kérdéses miért döntöttem emellett. A fajtámból adódóan szeretek a természetben lenni, sőt kifejezetten ott érzem magam igazán otthonosan. Nem akarom, hogy más lények is a családom sorsára jussanak, így ha tudom akkor mindenképp óvni akarom az élőhelyeket, lényeket megmenteni és a többi. Illetve emiatt is abban reménykedek, hogy valamelyik mentőakciómon összefussak a fajtársaimmal. Esetleg a szüleimmel, vagy a testvéremmel. Igen, még a mai napig reménykedek benne, hátha egyszer találkozom velük. Bár ez a fénysugár már egyre jobban halványodik ahogy telnek az évek. A reményt sajnos már lassan elvesztettem, hogy viszontlátom bármelyiket is valaha. Pedig ha van szabadidőm akkor sokat járom az erdőket otthon is és itt is. Viszont az utóbbi években egyre kevesebbszer kerítek erre sort. Viszont később ha természetvédelmis lennék akkor mondhatni kötelességem lesz ezt csinálni. Sosem feledkezem el róluk, ám sajnos most egyre lejjebb süllyedek ennek a letargiának a mély mocsarában.
Félreértés ne essék, szeretem a nevelőszüleimet, hiszen gyerekkorom másik felét velük töltöttem és nélkülök nem lennék itt...ám a másik családom is hiányzik.
- Persze örülnék ha esetleg egy bandában játszhatnék, ám ez nem egy biztos jövő, így semmiképp sem tervezek ezzel - fűztem hozzá. Szerintem ezt nem kell nagyon magyaráznom. Szép és jó a zeneipar, ám mire befut az ember az idő...és amíg nincs felfedezve valaki addig is pénzből kell élni, úgy mint minden embernek. Természetvédelemmel biztosabb jövő elé nézek, ahol később meg is tudnak rendesen fizetni. Ráadásul bárkinél jobban értem a környezet összetételét és működését így nagyobb hasznom lenne mint egy átlagos embernek. |
 A gondolatolvasás, mint olyan távolállt tőlem, viszont éreztem a diákom hangjából mindent, amit gondol erről az egészről. Bár eleinte csak egy "Értem" hagyta el a száját, de későbbiekben a kétségeim szertefoszlottak, és beigazolódtak a megérzéseim. Felsóhajtottam, amikor elutasította az ajánlatomat. Valahol megértettem őt, hiszen én sem azért menekülök a művészetek múzsájához, hogy versengjek. Csupán arra vágyom, hogy ellepje az elmémet a zene általi katarzis. A fejemben járjon a keserédes dallam,amit megannyi bánat és boldogság inspirált.
- A te hozzáállásoddal is tudok azonosulni - válaszoltam mosolyogva. - De azt be kell látnod, hogy a versenyek során lehet fejlődni igazán. Ez egy út, amit szerintem érdemes lenne bejárnod. Ha nem is az iskoláért teszed, akkor tedd a tehetségedért.
Ez az utolsó próbálkozásom, hogy rábeszéljem erre a kihagyhatatlan ajánlatra. Erőszakos nem leszek, mert ő érzi mi a helyes. Én régebben versenyeztem is, és amikor nem volt célom az életemben, akkor kellő motivációt adott. Sokat fejlődtem, sok embert megismertem. A férjemet ugyancsak ezáltal ismertem meg.
A második világháború után Tokió levegője a félelem miatt ugyanolyan fojtogató volt, mint a háború ideje alatt. A hullákkal végigrakott, véres utcák eltűntek, de mégis a gyász és a rettegés mindent leigázott. Bár az amerikaik a demokráciára törekedtek, mégis annyi kárt és fájdalmat okoztak emberek millióinak, hogy ez olybá kevér volt nekünk. Így követte a diktatúrát a demokrácia, ám mindkettőnél az érzések azonosak voltak.
Sok kötelékem odaveszett a háború alatt, olyanok is, akik valóban rosszkor voltak rossz helyen. Nagasaki és Hiroshima szinte teljesen megsemmisült. Mindez megérte?
Annyira előttem van mai napig, ahogy a hegedűmmel szemeztem, majd elfordultam tőle, és az ablakon bámultam ki... Rá kellett jönnöm, abban a pillanatban semmit se éreztem. Semmit az égvilágon.
Belegondolni is szörnyű, hogy mire képesek az emberek. Nincsenek képességeik, de mindig megszerzik az erőt maguknak. A leggyarlóbb módon gyakorolják, csupán a hatalomért.
Ezekben az időkben kezdett el noszogatni a versenyek irányába a nővérem, mert azt akarta, hogy ismét szerelmes legyek a zenébe. Sikerült neki. Felejthetetlen és szavakba önthetetlen az a pillanat, amikor a közönség némán hallgatták a lágy dallamom, aztán a végén felállva tapsoltak. A férjemmel dobogósak lettünk ezen a versenyen. Legnagyobb riválisai voltunk egymásnak, de ennek ellenére egymásra hangolódtunk. Egy éjszaka folyamán kettesben maradtunk. Csak néztem a bőrkeményedéses ujjait, amikkel életre keltette a gitárján a húrokat. Utálta a pengetőket, mert nem érezhette közvetlen a hangszere rezdülését. Velem ellentétben ő sokáig nem volt tisztában az erejével, ezért iratkoztunk be az akadémiára. Követni akartam őt az úton. A zene mellett ő lett az egyetlen irányadóm, az életem értelme.
Zavartan megráztam a fejem, amikor visszacsöppentem a jelenbe. Olykor hajlamos vagyok elkalandozni. Nagy hiba.
- Akármi is legyen a döntésed, de szeretnélek mentorálni. Sokat gondolkoztam ezen is, hogy miként vezessem fel.
A családom már-már betegesnek találja a magánéletem semmibe vételét. Régen lemondtam a családalapításról és a szerelemről. Mást megszólnak, amiért újabb "terhet" veszek a nyakamba.
- Amúgy a zenével milyen terveid vannak? Komolyabban szeretnél vele foglalkozni? Verseny ide vagy oda, de semmiképpen sem szeretném azt, ha elkallódnál. Ha engem kérdezel, akkor neked a zenélést kellene hivatásodul választani. Neked erről mi a véleményed?
A jelentkezési lapot elvettem tőle, és visszaraktam az íróasztalon lévő papírhalom tetejére. Boldoggá tett volna, ha erre az ajánlatomra nem mond nemet, hanem elfogadja. Másabb lenne kettesben átadni magunkat a zenének, mint a diákok körében. |
A szünetet mint mindig most is otthon töltöttem, hiszen hiányoztak azért a nevelőszüleim. Tudom a mai napig, hogy nem ugyanolyanok mint a régi családom, sosem lesznek azok, de amikor nyakig a szarban voltam befogadtak és a sajátjukként neveltek fel. Mindig is hálás leszek nekik ezért és most már ők a családom. Most is imádtam a szobámban lenni és a szüleimmel együtt tölteni minél több időt amennyit lehetséges. Kimentünk a tengerpartra is ami nem számít újdonságnak nekem, hiszen az akadémián is ott van a víz közelség, de ez mindig is másabb. Sokkal jobb ott sütögetni mályvacukrot közösen és különböző dolgokról beszélgetni akár egy egész éjszakán át.
Ám sajnos eljött az idő mikor vissza kellett utaznom az akadémiára amivel semmi bajom nem volt, de most egyáltalán nem vágytam visszatérni oda. Megérkeztem a szobámba ami tök idegen helynek hatott most számomra, de mindig szokatlan visszajönnöm ide ha hosszabb időt töltök otthon. Kipakoltam a bőröndömet és egy nagyobb sóhajjal be is dőltem az ágyba. Az első napjaim mindig ilyenek, fáradt vagyok és nyomott, hogy megint itt kell lennem és újból vissza kell rázódnom a mókuskerékbe.
El is jött a mai nap és már a mélyvízbe bele is dobtak. Amit eddig otthon kipihentem az mind elveszett. Csomó beadandó jövőhétre, kötelező olvasmányok...egyedül a rajzóra és a zene volt ami üdítő dolog volt számomra. Ám hiába értek véget a megpróbáltatásaim azt hittem ennyivel megúszom és végre visszamenekülhetek a szobámba. Nem így történt, helyette Inoue tanárnő kapott el, hogy beszéde van velem a tanáriban. Összeráncoltam értetlenkedve a szemöldökeimet, hiszen nem tudtam miről van szó. Semmit nem csináltam tudtommal legjobb tudomásom szerint amivel kiérdemeltem azt, hogy ott kössek ki. Azt hittem ennél szarabb nem lehet a napom...mekkorát tévedtem. Hagytam, hogy vezessen majd mikor beinvitált és végighallgattam a mondandóját. Kicsit felvontam az egyik szemöldökömet mikor mondta, hogy négyszemközt akart velem beszélni. Nos, akárhogy nézem egyáltalán nem csak ketten vagyunk, bár tény, hogy kevesebb tanár van bent.
- Értem… - és ekkor jött a következő mondandója amin teljesen elképedtem magamban ám ezt igyekeztem nem mutatni kívülről. Versenyeztetni engem? Nem vagyok én versenyló basszus. Persze tudom, hogy zenés versenyre gondolt, de ezeket eleve lenéztem. Minek a zenében versengeni egymással? Nem az a lényege a zenének, hogy bármilyen műfajban alkotunk mindig egy csodálatos élményt okozzunk a hallgatóságnak? Az ilyenekkel telibe gázolják szerintem a művészetet mint olyat.
- Kedves Öntől, hogy rám gondolt tanárnő, de elutasítom az ajánlatát, nekem az nem pálya, hogy versenyezzek egy olyan dologgal amit szeretek csinálni. A zene az én értékrendemben nem arról szól, hogy az alkotók versengjenek az első helyért - fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt.
- Arról nem is beszélve, hogy szeretek ebbe az iskolába járni az igaz, de képviselni határozottan nem képviselném - nem az iskola miatt zenélek, hanem magam miatt mert szeretem csinálni, kikapcsol és megnyugtat. Ilyenkor elszállnak a gondolataim és minden problémám szertefoszlik minél tovább pengetem a húrt a gitáromon. Persze örülök ha valakinek tetszik a zeném, de elsősorban nem másoknak alkotok, ezt meghagyom az előadóművészeknek. Én zenésznek tartom magam és bőven van különbség a kettő közt. |
Az utóbbi időben több mindent elvállaltam, hogy jobban lefoglaljam magam. Bár az is bennem volt, hogy a diákjaimból kihozzam a maximumot. Olykor kissé teljesítmény orientált voltam, de mindez az ő javukat szolgálta. A tehetség ugyan nem mulandó, viszont folyamatosan gondozni. Csiszolgatni, fényezni, hogy végül tökéletes legyen az, amit előad.
A művészeteknek a lélekrezdüléseiről kell szólnia, semmi másról, csak erről. Nem számít, ha ez éppen könnyes, fájó emléket vagy a halhatatlan szerelemet testesíti meg. A groteszk valóságtól és az eufénizmusba fojtott múltig bárhogy manifesztálódhat a művészetben, hiszen borzasztóan nagy a skála, amin mozoghatunk. Ezt a határtalanságot szeretem mai napig a zenében, valamint a festészetben.
Az egyik diákom, Wade kifejezetten a szívem csücskévé vált, mert a tehetségével és a profizmusával az első perctől elvarázsolt. Bolond lettem volna, ha hagynám elveszni ezt a hatalmat, amit birtokolt. Benne meg volt minden, hogy embereket könnyekre fakasszon vagy szenvedélyes lángokba borítsa a terem összes szegletét.
Tudom, kissé magasztos, de ez az egyetlen múzsám, aki elkísér az utamon és a halálos ágyamnál is ott lesz. Bár jómagam sem sejtem, hogy az életemnek hol a vége. Eddig csak mindenkit elveszettem magam körül, aki fontos volt a számomra.
A művészettörténelem után az irodába mentem, ahol az egyik tanárral beszélgettem. Konkrétan ő ajánlotta, hogy lenne versenyre lehetőség és érdemes lenne indítani pár diákot, akár szólóban, akár együttesben. Egyből elkapott a versenyszellem, és tudtam jól, hogy ki az én első választottam.
Az órák leteltével megkerestem az említett diákomat, majd betessékeltem a tanári irodába. A pedagógusok többsége már hazament, így alig voltunk néhány bent. Igaz, valamelyest alattomos húzás a részemről, hogy itt akarom megbeszélni vele ezt, de talán ismertem őt annyira, hogy az ajánlatomra nemet fog mondani. Csupán reménykedtem, talán a tanárok nyomása miatt hamarabb elfogadja a felkérésemet.
- Ne haragudj, amiért ennyire félrehívtalak - sóhajtottam fel. - Csak szeretnék veled beszélni, négyszemközt.
A kinyomtatott papírt, amin a verseny feltétlei voltak azt átnyújtottam neki, hogy olvassa át. Mindennek tökéletesen megfelelt, pusztán az ő beleegyezése kellett.
- Szeretnélek téged mentorálni és versenyeztetni, mert úgy vélem a tehetségedet megérné kamatoztatni. Az embereknek hallaniuk kell milyen gyönyörűen zenélsz. Értéket és minőséget képviselhetnél az iskola színeiben. |
Inoue Rina x Wade Ilvermony |
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
