|
Témaindító hozzászólás
|
2020.08.30. 20:08 - |
Haru Yamane x Toshiro Sakai |
[16-1]
 Végighallgattam mit mond, bár nehezen találta a megfelelő szavakat a mondat végére amit ki szeretett volna mondani. Ám ahogy megtalálta végül le is esett a tantusz hogy mire akart kilyukadni:
- Valóban érdemes megtanulni azt is ám a másik oldalát is, hogy mégis miképp lehet felvenni azzal a harcot. A stílusod meg idővel úgyis kiforr. Igazából most is van, csak még tapasztalnod kell dolgokat, hogy több rálátásod legyen - ingattam a fejemet tűnődve. Nem gondoltam volna, hogy valaha olyan lénnyel fogok találkozni aki felnőtt testben, de igazából most került a Földre és mondhatni gyermeteg lelke van. Nem tudom, hogy én vagyok-e erre a legmegfelelőbb személy, hogy terelgessem őt esetleg segítsek neki. Nem azért mert én lennék maga a rosszindulat, hiszen ez egyáltalán nem így van. Inkább a múltam megkérdőjelezhető, ám ez őt nem zavarja, hiszen nem küldtem el vissza az anyjába mint például az az illető aki a lámpánál leszólta. Valószínűleg már ezt az apróságot is értékeli. Nemsokára valamennyire felvilágosítottam az együttlétek lényegéről és már fel is lelkesült, hogy nagyon szeret boldog lenni. Megvakartam egy picit a tarkómat elgondolkozva majd megszólaltam:
- Azért egyből ne vesd bele szerintem magad a testi örömökbe, előbb partner kéne a közös örömködésnek. Bár mondjuk mikor egyedül vagy akkor is tudsz magadnak… - sóhajtottam egy picit bár nem tudom, hogy a maszturbálást mint olyat jó ötlet volt-e mondanom. Igaz lehet nem árt, ha előbb a saját testével van tisztában és úgy fedezi fel később másét. Már előre látom, hogy ha az utóbbira kerül sor akkor jönni fog hozzám, hogy mit csináljon meg hogyan. Az is lesz egy szép beszélgetés. Ingattam a fejemet mikor mosolyogva közölte velem, hogy egyszer minden élet véget kell hogy érjen. Oké tudom, de akkoris logikátlan ez, hiszen olyanból épül fel ami mindig mindenhol megtalálható valamilyen formában. Az energia már csak ilyen:
- Persze, de nem mindegy hogy mikor és hogyan ér véget egy élet - ám eltűnődtem azon, hogy mégis mennyi éves lehet. Nem is gondolnám milyen idős...ez lehetséges. Tovább nem firtattam a témát hiszen hamarosan újból felajánlottam a segítségemet neki, hiszen egy kis Föld körüli utazásra invitáltami, hogy a nyári szünetben mehetünk mindenfele.
- Szívesen megyek mindenhova és most tényleg csak a nagyobb szünetben tudom ezt megvalósítani. Akkor már miért ne legyen egy útitársam aki még semmit se látott élőben? - villantottam rá egy kis rókavigyort a végén. Teljesen önző dolog lenne ha azzal fogadnám visszatérve az akadémiára hogy helló bejártam a fél világot bibibí. Szóba került a főzés tanulása is részéről amiben tudtam neki segítséget nyújtani Vivi személyében. Igazából én is tudok főzni, de inkább egy szakembertől tanulja meg ezt, illetve neki sem árt a szocializálódás, ismerkedjen csak másokkal is. A Pooh-sanra kicsit összeráncoltam a szemöldökeimet hiszen rohadtul nem tudtam kiről van szó. Egyedül a Winnie the Pooh jutott eszembe, de csak nem az. VAGY DE?! Úristen gyerele. Inkább nem kommentáltam mert hirtelenjében kiégett az agyam ettől a lehetséges opciónak az említésétől is magamban. Inkább az egyik vázlatfüzetemet ajánlottam fel neki amit eleinte hárított de én csak megindokoltam, hogy nem fog hiányozni nekem használja csak nyugodtan. Ám a viszonzásra már akadt is ötlete mire megadóan felemeltem a kezeimet:
- Nem mondok nemet rá bármi legyen is az - bár nem ezért csinálom. Ha valaki normális és érdekfeszítő számomra azzal kifejezetten nagylelkű vagyok és nem sajnálok tőle semmit sem. Hamarosan elmerültünk egy kicsit az energiás témában mire megfogta a kezemet és a fához érinte meg is mutatta. Eleinte nem éreztem semmit, ám idővel bizseregni kezdett a bőröm, picit hasonló volt mikor amikor elektromossá válik az ember de még nem csíp meg az áram. Illetve meleg is árasztott el, szóval kifejezetten érdekes volt ezt megtapasztalni. Ám ahogy tovább magyarázott érdeklődve hallgattam még inkább. Ó, szóval amikben már kevés energia van azok nem képesek arra, hogy feltöltsék őt. Mégis érzékeli még így is őket csak már annyira nem intenzíven. Nem semmi! Legyintettem végül arra mikor szóba került a Föld védelme:
- Pedig a technológiájuk meg van hozzá, csak megint az önös érdek az ami akadályozó tényező - mint mindig, az emberek konkrétan egymást gátolják abban, hogy előrébb haladjanak esetleg ne adj isten még jobb életük is legyen. Végül érdeklődött a fajtám felől így soroltam is hogy mire vagyok képes pontosan. Ám ahogy lereagálta már el is nyomott egy ásítást, így sejtettem hogy amit az előbb csinált nekem az valamennyire lefogyasztotta az energiáit.
- Nem minden kitsune ilyen, vannak teljesen jóságosak is csak szerencsét hoznak meg a többi. Én inkább érdekből cselekedtem mikor hogy hozta az élet. Ám általában valóban inkább a káoszt szerettem - vigyorogtam rá egy kicsit és sóhajtottam:
- Na menjünk vissza, dőljél le egy kicsit, látom elfáradtál - idővel vissza is vezettem pár huza-vona után. Nekem előbb jött a szobám a tanári részlegen, így gyorsan beugrottam neki az ígért vázlattömbbért és el is kísértem a szobájához őt. Elég zombi állapotban volt így inkább jobb ötletnek tartottam, hogy támogassam a bejáratig.
- Örvendtem a találkozásnak Haru, pihenj valamennyit, rád fér - ingattam a fejemet egy picit majd intve neki be is csuktam a szobájának az ajtaját. Én meg visszatértem a saját kis hálómba és kimentem lazulni az erkélyre ahol láthattam páholyból a sétáló diákat.
[ LEZÁRT KÖR ] |
 - Nem tudom. Még rájövök mi a stílusom. De úgy gondolom van igazság ott, hogy tanulni kell nem... – keresni kezdte a szavakat, amikor is ehelyett tüsszentett, s úgy kigúvadtak ettől a szemei, hogy azt lehetett hinni, azok kiesnek a helyükről és elvándorolnak. – Ah...furcsa. Dless... – motyogta maga elé – félig földi, félig genedai nyelvezettel élve -, de lerázta a dolgot, hiába nem produkált eddig még ilyet, más emberektől már látta, hogy csinálták, így bizonyára ez is megszokott.
- Szóval tanulni kell elkerülni is a rosszat. Nem mindig lehet, tudom, de azt is, hogy nem szabad hagyni, hogy megmarjon...uh...bekebelezzen? Igen. – ahogyan az otthonával is megesett, így valamelyest a tapasztalat is beszélt belőle, másrészről ez még a genedai elveket tükrözte, némi újkeletű szabad gondolkodással fűszerezve.
A beszélgetés hamar fordult egy nagyot, természetesen Haru tudatlanságának köszönhetően a földi szokásokat, tradíciókat illetően és olyan kérdésekkel bombázta Toshirót, amiket aligha sokan kérdeznének meg embertársuktól.
- Oh, közös érdek. Olyan, mint a kompromisszum. Mindenki kielégül és az öröm. Az öröm jó. Szeretem érezni. – lelkesedett fel, pedig olybá ismeri még minden titkát a témát képező dolognak. A szex tehát egy újabb kipróbálható dolog, ám tekintve, hogy ennyire fókuszpont a test maga – ez a bizonyos bekapása a pénisz nevezetű testrésznek - és ő még nincs egészen ismeretben a sajátjával, meglehet ez még várathat magára egy későbbi időre. Addig is bőven van még mit megtapasztalnia a világról, erről a világról, a földi életről és szokásokról, amik egyre csak rabul ejtették.
- Egyszer minden élet véget kell érjen. Az enyém is. Nem is gondolnád Toshiro, mennyi vagyok. – felelte könnyedén anélkül, hogy fennakadt volna hosszabban a kérdésen, ami teljesen jogosan érkezett, elvégre energia valóban mindenhol van, mindent átjár, és mindennek az alapja. Jöhetett volna sokféle magyarázattal, azzal, hogy így is elképzelhetetlenül – egy földi számára biztosan az – sokat élt már – s még így is az egyik legfiatalabbnak számít a fajtájában -, hogy élhetne még, ha nem kellene itt lennie és tennie, amit meg kell tennie nap nap után. De ez ennyire egyszerű. Egyszer minden élet véget kell érjen. És mosolygott, arca csak úgy ragyogott, szinte mindig, amikor mosolygott.
- Toshiro kedves. – ez volt az első reakciója, ami kikívánkozott belőle. - Szívesen veszem. – mondta aztán végül kis szünettel küszködve. Tulajdonképpen azzal küszködve, hogy mennyire szívesen utazna, de fogalma sincs róla, hogy lesz is lehetősége rá. Az mondjuk nem árthat, ha igent mond, nem? - A részek is elegek. Több, mint elegek. – többet nem is kíván úgy igazán. Ismerni akar, látni, de úgy látni és ismerni, hogy azt érezze, nincs is ennél jobb dolog a világon és sem múlt, sem jövő nem fontos akkor és ott.
Örömmel vette, hogy Vivi nyitott a tudás átadásra és lesz lehetősége arra, hogy a konyhán is tanuljon valamit. Ellenben az, hogy a csokis étkek receptekkel nem lesz ilyen egyszerű dolga, nos...
- Valóban? Az nem baj azért. Ha Pooh-san kedvesen néz rá, biztos átadja nekem. – fontolgatta a tervét, persze a szavait kiejtve már fel is nevetett. Pooh-san, azaz Winnie the Pooh pedig inkább szívesebben feszít lustán az ágyán, mint sem kijárjon és efféle szívességeket tegyen neki.
A vázlatfüzet és a viszonzás kérdése nem talált megoldásra. Ajkait legörbítette, szemöldökeit összevonta, már-már komikusan borzolta, úgy lesett társaságára, készen állt egy olcsó hisztire. És robbant is volna, ha egyszerre nem kopogtat egy ötlet elméje kapuján.
- Tudom, szívesen adod. – ha valamit Toshiróról megtapasztalt, az az, hogy jó beszélgető társ, érdekes személyiség és máris sokat segített neki. - Jól van. Elfogadom. És tudom mi lesz, amit adok. Majd legközelebb, ha találkozunk. – somolygott nagy büszkén, még állát is felszegte egy pillanatra.
Az energiával kapcsolatosan tett megjegyzésére Haru egy aprót biccentett.
- Az energiának vannak rezgései. Várj... – baljával ráfogott Toshiro karjára, jobbját pedig a pad melleti fa – nyújtózkodott is érte, ahogy csak tudott - kérgére tapasztotta és lehunyta a szemeit. Erősen koncentrált, homlokát, de még az orrát is ráncolta, ahogy az energia által kapcsolatot létesített élet és élet között.
- Az energia érezni, hogy árad, áramlik keresztül, érezni a bizsergést a bőrön, érezni legbelül, ahogy pulzál és meleg. – és bár nem lehet leírni olyasvalamit, mint amit egyetlen fa is képes magából árasztani, de valóban olyan, mintha feltöltene, s mintha egy lennél vele és éreznéd minden egyes ágát, levelét és gyökerét. – Ilyen egy olyan élet, ami még sokáig létezik. Amelyik nem, az már nem tölt fel. Az nem beszél, inkább súg. Erőtlen és nem áraszt meleget sem többé. – elengedte társasága karját és elengedte a fát is, ami most ismét, a szellő szavára megzizegtette leveleit. Haru bágyadtan dőlt vissza hátra, a pad támlájának vetette magát.
- A több milliárd ember, faj, nem egy. Nem egyként gondolkodnak, látnak, éreznek, cselekednek. – hiába, nehéz is lenne elérni, hogy mindenki azon fáradozzon, hogy óvja a Földet.
Ahogy Shiro mesélni kezdett fajtájáról, arról, hogy milyen képességekkel rendelkezik, Haru nyitott érdeklődéssel hallgatta végig.
- Káosz élet, ugyanakkor lenyűgöző. – jellemezte és ezzel ki is fejezte gondolatait.
A kezét a szája elé téve ásított egy kisebbet, de nem az unalom miatt, amit egyáltalán nem érzett – kért is gyorsan bocsánatot -, egyszerűen ilyenek ezek az első napok és ilyen ez, ha másra is használja képességét, mint amiért ide küldték.
- Illúziók. Ha őrület az ára is... – és el is vonult egy pillanatra ezzel az elképzeléssel. |
Megjegyzésére csak ingattam a fejemet, hiszen nálam az érdekesség itt annyiban merül ki, hogy sokféle fajta megfordul errefele. Ám hiába a faji változatosság ha egyszer a személyük sokaknak teljesen ugyanaz és semmi újat nem mutat nekem ilyen téren. Könnyedén bekategorizálható a többség, engem pedig ez már rég nem mozgat. Ha a régebbi időkben élnék akkor szórakozásból megszálltam volna őket, hiszen könnyen befolyásolható a jellemük, nincs erős személyiségük. Ám azt is teljes mértékben megértem, hogy Haru ezt a sokszínűséget érdekesnek találja és ezt tiszteletben is tartom nála.
- Gyakorlat teszi a mestert - mosolyogtam halványan mikor mondta, hogy majd gyakorolja a flegma hangnemet. Ám nemsokára fel is tett még egy érdekes kérdést, hiszen megkérdőjelezte, hogy mennyire jó ötlet agresszivitásra ugyanúgy reagálni:
- Alapvetően nem jó dolog ez igaz. Ám sajnos az emberek néha olyanok mint a kutyák. Ha érzik, hogy valaki gyenge azt egyre jobban szét akarják marcangolni. Eleinte beszólások finoman, később egyre durvábban majd végső súlyosabb esetben tettlegességig is fajul a megalázás. Nem képesek megálljt parancsolni maguknak sokszor. Ilyenkor választhat az ember: vagy visszatámad már az elején, hogy tudja hol a helye, vagy flegmán tovább áll ami szerintem sokkal bosszantóbb. Hiszen a kis szájkaratés semmibe lett nézve. Ez természetesen az én véleményem, te csinálhatod másképp is ha úgy érzed, ahogy az jobb neked. Nem mindenkihez illik a flegma “leszarom” stílus az igaz - hozzám nagyon is illik, ám nem sűrűn élek vele. Mondjuk legutóbb nem jött be az idióta tanárnál aki belekényszerített egy büntetés levezetésére. Amit persze később nem bántam meg, hiszen Remy kifejezetten jó társaság volt. Ám maga a tudat, hogy ilyesmire vettek rá...eléggé bosszantó. Még a végén kezdek elpuhulni?
Nem sokkal később szóba került a középső ujj bekapása, amit azért rendesen el kellett magyaráznom, hogy egyáltalán mire vonatkozik ez pontosan. Ám amire végképp nem számítottam az a következő megmozdulása volt amin teljesen kiégtem. Meredt lefele és bizonytalanul megbökte a farkát. Ja, a földieknek van ilyen! Az agyam eldobom! Jó, oké nekik értelemszerűen nincsen hiszen ha jól rémlik ők álmokból születnek vagy hogy és teljesen más lények. Már kérdezősködött tovább, hiszen ő erről nem olvasott, ráadásul nem is érti, hogy ez a fajfenntartás rituáléjához kapcsolódhat-e egyáltalán. Húha, úgy tűnik részben szexuális felvilágosítást is kell tartanom:
- Nem feltétlenül tartozik hozzá, ez plusz örömforrás. Ám az előjáték része is lehet, attól függ, hogy a páros hogy csinálja, mihez van kedvük. Illetve csak úgy simán is lehet orálisan kielégíteni a másikat. Szerencsére nem az állatok szintjén vagyunk, hogy csak szex legyen és kész, hiszen az a lényege ennek jobb esetben, hogy mindkét fél kielégüljön - próbáltam megmagyarázni a lényeget. A szex nálunk nem csak fajfenntartásról szól, bár tény, hogy a lényege valóban az arról szól. Ha olyan lény lennék aki csak erre megy akkor rég lenne egy csomó kölyköm. Szerencsére egy sincs, maximum csak közvetetten, mikor megszálltam embereket. Ám ezek lényegében inkább csak a megszállott egyén gyerekei, illetve ők már réges-rég meghaltak.
- Hogy-hogy nem fogsz élni háromezer évet? Azt hittem ti is sokáig éltek, hiszen energia mindenhol van a nagyvilágban - csodálkoztam rá egy picit ám halványan elmosolyodtam a lelkesedésén. Pont olyan volt mint én régen, hogy mindent akartam csinálni. Csak én vele születtem a tudással, csak a gyakorlati rész hiányzott picit. Ám hamar ahhoz is hozzászoktam:
- A magam módján ahogy tudok segítek ebben ha szeretnéd. Sajnos a tanítói kötelezettségeink ide kötnek minket, ám ha lesz nagyobb nyári szünet akkor elmehetünk járni a világot. Három hónap sok mindenre elég. Igaz a világmindenségre nem, de egy részére igen - ráadásul ha minden évben csinálunk ilyet akkor rendesen tud bővülni a tapasztalata. Minden évben más és más helyekre jutunk el, hiszen mit mondhatnék? Bőven vannak lehetőségek amiket érdemes legalább egyszer megcsodálni az életben. Eltűnődtem egy picit mikor mondta, hogy náluk nincsen normális étkezés és ízlelés ami valamilyen szinten érthető, hiszen mivel energialények, valószínűleg energiából is táplálkoznak. Furcsa életük lehet, elvégre érzéseket is akar tapasztalni Haru amiből azt következtettem le, hogy náluk ilyenek sincsenek. Sem kötődés, se szeretet, se gyűlölet...egyszerűen semmi. Csak úgy vannak.
- Szerintem szívesen megtanít pár dologra, néha látom, hogy diáklányokat tanít főzésre. Gondolom ők is önként jelentkeznek, hogy segítsen nekik ebben. Illetve plusz szorgos kezek mindig kellenek a konyhán - a csokis receptekre csak nevettem és mondtam - ...szerintem sejteni fogja - őt elég nehéz bármivel is becsapni. Nem tudom milyen lény, de egyszerűen mintha mindent tudna az emberekről és simán keresztül lát rajtuk.
Nemsokára felajánlottam hogy az ecsetfilc mellé kap egy vázlattömböt hiszen nekem úgyis van dögivel. Ám elbizonytalanodott ebben és megint jött azzal, hogy ez túl sok szívesség már és nem tudja, hogyan viszonozza.
- Ugyan már, nem kell viszonoznod tényleg, hiszen szívesen adom. Mondom, van egy csomó nekem és a többség üres, csak gyűjtöm mint a nők a cipőket meg a táskákat feleslegesen. Minek álljon nálam, ha te meg használni fogod rendesen? - nekem ez semmibe se kerül, felesleges ezért bármit is kérnem cserébe. Illetve amúgyis, én általában nagylelkű vagyok ha valakivel jóban vagyok esetleg szimpatizálok vele. Ilyen esetben előjön a jobb oldalam azért. Nem vagyok egy teljesen begyöpösödött idióta, csak az érdektelen emberekre szarok rá magasról. Tűnődve hallgattam ahogy magyarázta a képességét, ami érdekfeszítő volt számomra. Nem semmi, ebből a szempontból nem is rossz:
- Gondolom minél kevesebb az energiaszint annál közelebb jár a véghez. Ezért is tudod így megállapítani ezt - persze azt tudtam hogy mindent átjár az energia, így nem is lepődtem meg, hogy a fűszálakat is mondta. Az érdeklődésére a Földdel kapcsolatban készséggel válaszoltam, bár nem volt szerintem teljesen kielégítő, hiszen tényleg konkrétat nem mondtam. Valóban nehéz felsorolni csodás helyeket itt. Ám ő még így is élvezte a beszámolómat, hiszen láthatóan maga előtt látta ezeket még úgy is, hogy sosem volt ott valójában. Teljesen más úgy azért. Úgy tűnik azért elég jól ismeri a Földet, hiszen közel áll hozzá, csak még nem tapasztalta meg az itteni létet. Most viszont fejest ugrott a mélyvízbe de szerencsére itt nem fog azért elveszni szerintem. Könnyen megismerheti az emberi szokásokat egy sürgő-forgó akadémián, ráadásul hozzám is bármikor fordulhat.
- Valóban megérdemli kár, hogy nem annyira vigyáznak rá az emberek mint kéne - ingattam a fejemet. Tudom, hogy ha a Földön megszűnne az élet én szellemként tovább tudnék létezni. Idővel regenerálja magát a bolygó talán és kezdődik minden elölről valószínűleg. Nemsokára Haru érdeklődött végül a képességeim felől így újfent készséggel válaszoltam neki:
- Egy vörös bundájú háromfarkú róka a teljes alakom, persze részlegesen is át tudok alakulni - megvillantottam neki egy pillanatra a róka szemeimet - illetve meg tudok jelenni álmokban. Erőteljesebb formákat is fel tudok venni, mint például egy második Hold az égen, láthatatlanná is tudok válni ha akarok. Illúziókat is tudok csinálni amivel akár őrületbe is tudom kergetni az embereket. Illetve meg tudom őket szállni is amivel akár plusz képesség birtokába kerülhetnek. Egy írástudatlan ember tud majd írni és még sorolhatnám. Ám amint kilépek belőle ez az ideiglenes tudása mind elszáll. Ó, és tudok tüzet meg villámot gerjeszteni - fordítottam fel a tenyereimet így mindkét elemet ott is tartottam kis lebegő gömb formájában. |
- Igazán érdekesek vagytok. - jegyezte meg, de inkább magának, míg a kíváncsisága ugyanúgy lobogott benne. Majd. Majd itt az Akadémián szépen megismeri ezeket a fajokat, amik fajtársai fantáziáját aligha mozgatták meg.
- Majd gyakorlom. – mondta egy bólintással a flegma hanghordozásra, és azon gondolkozott mennyi minden van, amit még el kellene sajátítania. Vajon Toshiro segítene neki abban, hogy a földiek sokrétű kifejezésvilágába még jobban beavassa? Jobb lenne egy személytől eltanulni dolgokat, mert ők közben tapasztalatokkal is szolgálhatnak. Egy valami azonban felvetődött benne.
- Az jó, ha rosszindulatra rosszal felelünk? – nézett fel társaságára enyhe zavartsággal. Genedán egész más szabályok érvényesülnek, de régen, nagyon-nagyon régen az ő életükben is voltak viszályok, háborúk – még a sötét energia betörése előtt – amikor még fiatal világuk fejlődésben és alakulásban volt. Azóta a jó és a rossz fogalma egész másképpen létezik, mint itt a Földön.
A kérdésére, amit végül már ő is egy kissé különösnek érzett és kibuggyant belőle a kacaj, Toshiro is felnevetett és csak utána tért rá a válaszadásra.
Tökéletes másolata egy emberi testnek. Mondták. Mindenre képes, amire egy normális ember, habár neki nem lesz szükségre arra a mindenre, a túléléshez nem. Túléléshez? Inkább ahhoz, hogy jó energiaszolgáltató legyen. Ez a teste tehát valójában inkább csak egy konverter – másodlagosan egy álca, amivel élhet az itteniekkel zavartalanul -, amivel több energiát vehet magához földi körülmények között. Az más kérdés, hogy esetlegesen, idővel úgy dönt úgy akar élni, mint mindenki más itt a Földön és ezért a szükségtelen lépéseket is elvégzi, esetlegesen még élvezni is kívánja az előnyöket.
- Ah, igen a földieknek van ilyen. – nézett le a két lába közé zavartalanul és a még mindig kitartott ujjával megbökte – mint valami lényt, amiről nem tudja, hogy él-e vagy sem, megmozdul-e vagy sem - azt a bizonyos férfiasságot. Annyit olvasott erről, hogy szükséges az emberi szaporodáshoz, amit szexualitásként is asszociálnak, de ahogy ott állt, aszerint nem a szájukba kellett tenni, azaz a kapd be még mindig nem egészen nyert értelmet a számára. De az is biztos, hogy ahol olvasta, az nem taglalta részletesen a tényeket és szokásokat, ő pedig nem érezte elég fontosnak az itt tartózkodása okának szempontjából, hogy pont arról a témáról nyerjen több információt. Azt nem tudta, hogy a szexuális kapcsolat létesítése nem pusztán a szaporodás szolgája, de annál sokkat többet is jelent. Továbbá, minthogy nem volt ismeretben a dolgokkal, úgy igazán még csak kellemetlenül sem érezte magát a téma felmerülése miatt.
- Nem sokat olvastam erről. Nem láttam fontosnak Csak mert én nem földi élet vagyok, nem hinném, hogy valaha lehetne. De mit célt szolgál, ha bekapják? Erről nem olvastam. Ez is része a fajfenntartás rituáléjának? – ez csupán egészséges kíváncsiság a részéről, bár ahogy kimondta, mintha megint azt érezte volna, hogy ez különösen hangozhatott egy e világinak. Mondjuk az ő fajtájának nem sok tabu téma van.
- Azt sosem fogom tudni milyen neked. Milyen a te nézőpontod. Nem fogok tapasztalni 3000 évet és többet. Nem fogok annyit látni, mint te. De szeretnék. Tanulni akarok sok mindent, amíg csak lehet. Látni, amit eltudok érni. Érezni az emberi érzéseket. Felfedezni. – mondta felhőtlenül, lendületes lelkesedéssel, hogy csoda, nem esett ki a bőréből – és mindez nála még szó szerint is vehető, hiszen energialényként bármikor kicsusszanhat ebből a csont és hús „börtönből” -, mintha mindezalatt nem gondolt volna a valós tényekre, amik világossá tették, hogy soha nem lesz sok év múlva és bármennyire is szeretne mindent megtapasztalni, lehetetlen. Persze ez az ár megérte.
- Nem gond, szívesen eszem. Otthon nincs étel se étkezés, izgalmas, ízletes. - az nem kifejezés, hogy mennyire nagy kedvence lett az evés, amióta itt van. - Segítek is neki, Vivinek szívesen és tanulok is. Főleg a csokoládés receptjeiért, de shh. – nevetett fel pajkosan.
- Mmm... – mordult fel halkan, úgy nézett fel Toshiróra összepréselt ajkakkal, homlokráncolva, míg belül önmagával viaskodott, hogy el kellene-e fogadni a vázlattömb ajánlatot is vagy sem. Elfogadná, de már ez az ecsetfilc is, amit most szorongatott, túl sok volt egyszerre. – Sokkal fogok tartozni Toshirónak. Meg kell mondanod mivel hálálhatom meg csak akkor fogadok mást is. Csak mert nálunk nincs ajándék. Nem adunk, nem kapunk. Nem tudom mit szokás, csak tudom, hogy illik visszaadni. – rázta fejét, hogy fekete tincsei játékosan ugráltak.
- Igen. Látom minden energiáját, érzem őket. A legkisebb fűszálban is. Érzem az életüket és, hogy végül mikor halnak el. – magyarázta rávilágítva egy apró részletére annak, hogy energialényként milyen mértékben másképpen látja a világot és annak működését.
Álmodozó mosollyal hallgatta Toshirót és ahogy szavai egyre csak gördültek, úgy látta maga előtt az említett tájakat. Lehunyta szemeit és hátradöntötte a fejét a padon, élvezte a langymeleg szellő simogatását az arcán és társasága hangján túl hallgatta a fák lombjainak susogását.
- A legszebb élet. – mondta egyetértve. Csak egy kevés hiányzott, hogy az érzékenysége nem ütközött ki ismét és fakasztott könnyeket a szemeibe. - Valahány álmot láttam, mutattak a társaim, a Föld mindig különlegesebb volt. Elfogult is vagyok. – nevetett fel. - Láttam megszületni és azon is túl. Éreztem azt a nyers, zabolázatlan erőt. – már a kezeivel is gesztikulált és volt egy pillanat, amikor a bőrén át kiáradt egy kisebb energiahullám. Álmodtam róla. Álmodtam minden egyes éjszaka az életről. A testemből, bőrömön át fakadó, zöldellő életről; a szemeimből alázúduló, tiszta, kristályos életről; a mellkasomban lüktető, forró melegségből áradó életről; a tüdőmből felszökő lélegzetvételből fakadó életről. Nagyon régen nem álmodott már senki sem az életről. Nem így. Nem ilyen intenzíven, mintha az idő átláthatatlanságában ragadt emlékképek volnának, s álmomban egy új énem volt születendőben. Egy új, ismeretlen én, mely egyre csak szólított, egyre átformált.
- Örülök, hogy így érzel. Ez a bolygó megérdemli. – az álom emléke olyan intenzíven parázslott fel benne, hogy sötétbarna íriszeiben
- Toshiro ha kitsune, mire vagy képes? – kérdezte, mert már az elejétől, amióta szóba került, hogy társasága kitsune, azaz rókaszellem – és érezte az energiáit, valamint a nem kevéssé elhanyagolható erőt -, azóta fúrdalta oldalát a kíváncsiság és csiklandozta nyelvét, hogy végre kibökhesse. |
Tovább nem akartam megerősíteni abban, hogy biztosan be fog tudni illeszkedni olyan jellemmel ami neki van. Persze eleinte furcsa lesz pár embernek, de alapvetően semmi gond nincsen vele, így kétlem hogy nagy problémákba fog ütközni. Nem egy utolsó bunkó szar alak és egyáltalán nem egy fennhéjázós jellem így szerintem a diákok hamar meg fognak barátkozni és idővel a furcsaságait is megszokják majd.
- Elég sok faj van itt. Eleve én ugye kitsune vagyok, de vannak errefele különböző félistenek, mutánsok ezerféle képességekkel, de még démonok és féldémonok is akadnak errefele, szóval elég változatos a paletta az biztos - válaszoltam neki készséggel. Végül érdeklődtem, hogy milyen faj ő pontosan, hiszen mégis elég furcsa ráadásul nagyjából kilogikáztam hogy ő valószínűleg valamilyen másik univerzumból jutott el ide hozzánk. Kicsit akadozva de végül válaszolt ám kicsit rá is jött a köhögés. Láthatóan nehéz volt neki ezt kiböknie, így egyáltalán nem firtattam tovább ezt a témát:
- Ah értem - bár nem ismerem de sejtettem, hogy ez lesz. Mégis honnan a fenéből tudnám, hogy tőlünk több millió fényévre esetleg milyen fajok léteznek? Nekem mindig is a Föld volt az otthonom, gyakorlatilag ide is vagyok kötve ami engem különösebben nem zavar, bár tény hogy sok újat nem tud mutatni. Ám mégis ritkán de találok még érdekes embereket is. Általában szeretem is őket közel tartani magamhoz legalább barátság szinten hiszen mindig is üdítő számomra olyan társaság aki egyáltalán nem hétköznapi.
Nemsokára terelődött a téma hiszen elmesélte, hogy kötött bele egy ember mikor megzavarodott a lámpánál. Meg is mutattam neki erre a tökéletes választ amit görcsösen de csak sikerült megcsinálnia. Egyszerűen parádés volt a látvány, de azért büszkén mondtam neki:
- Tökéletes, minél flegmább a hanghordozásod annál hatásosabb lesz - fűztem még hozzá. Ám ekkor előhozakodott egy újabb kérdéssel mire önkéntelenül felnevettem vidáman. Jajj szegény, mennyi mindent nem tud. Persze egyáltalán nem kárörvendek rajta félreértés ne essék, de tény, hogy rohadtul komikus a helyzet na. Legalább velem együtt nevetett fel Haru mert valószínűleg ő is érezte, hogy furcsa a kérdése.
- Nem, ezt nem féltétlenül a kisujj bekapására szokták értelmezni. Inkább nemiszervre gondolnak ilyenkor, legalábbis onnan jött. Bár már manapság mindenki ezt mondja össze-vissza, még a nők is. Szitokszóként már lassan teljesen neutrális az egész. Ha esetleg szexuális értelemben fog előkerülni ez a mondat akkor azt meg úgy is tudni fogod, hogy egyáltalán nem szitokszóként gondolja a partnered - elég bonyolult egy ilyet azért elmagyarázni basszus. Sosem gondoltam volna, hogy egy szimpla kapd be jelentését valaha el kell magyaráznom. Ráadásul még azt is tisztáznom kell neki, hogy erotikusabb pillanatban már más értelmet nyer a dolog. Hú, basszuskulcs! Úgy tűnik Fortuna megörvendeztetett egy kis kellemes változatossággal most is. Múltkor Remy, most meg Haru személyében is. Kezdem magam valami kivételezett egyénnek gondolni, hogy egyszerre ennyi jósággal lep el. Mi lesz a következő lépése úgy mégis? Nagy nehezen kifújtam magamat és elmagyaráztam neki, hogy általában nem vagyok fejreállós típus. Ám ehhez az is hozzátartozik hogy a legtöbb ember untat. Érthető módon Haru egyáltalán nem vélekedik így erről:
- Ó, hát igen érthető hogy így gondolod, teljes mértékben megértem. Én is eleinte ilyen voltam ám mára már a több dologra ami az emberekkel kapcsolatos arra vállat vonok. Lehet te sok év múlva se jutsz el idáig, ki tudja ez majd később derül ki.
A csokoládés témára csak vigyorogtam, hiszen azt inkább nem is említem neki, hogy előfordulhat más helyzetben vonzaná őt esetleg az hogy másik emberről egye le az édességet. Túl sok információ lenne ez neki szerintem hiszen most tanult meg káromkodni. Legalábbis egy módját ennek. Igazából elég változatosan lehet ezt is művelni, de ez egyelőre elég, hogy valamilyen szinten meg tudja védeni magát az ilyen idiótáktól. Vivit végül említettem neki a konyhán mire azonnal felcsillant a szeme a Trüffel torta és a sok-sok csoki említésére.
- Nem lesz nehéz vele jóban lenned, hiszen elég laza. Ám arra számítsál, hogy előtte rendes ételt is akar majd veled etetni. Szerencsére nagyon finom ételeket főznek most már a konyhán hála neki. Nemrég jött ide, hogy helyrerázza a menzát és sokkal jobb ételek kerülhessenek ki amik egészségesebbek is - szerencsére nem túl elvakult módon, csak ahogy hallottam a friss alapanyagokra esküszik és érződik is a különbség. Nemsokára odaadtam neki az egyik ecsetfilcemet a sok közül, hogy azzal nyugodtan gyakorolhasson majd ha szeretne. Totálisan meglepődött, hiszen még a szája is tátva maradt egy pillanatra. Végül átvette de láthatóan megilletődött ezen a gesztusomon és sűrűn hajolgatott is nekem, meg viszonozni akarja majd a szívességet a jövőben így csak ingattam a fejemet:
- Ugyan már, semmiség. Ha szeretnéd még tudok vázlattömböt is adni, egy csomó üres van a szobámban. Mindig csak veszem és veszem mert tetszik a borítója, vagy a lapok benne és csak gyűlik… - lehet le kéne szoknom erről, de egyszerűen nem tudom megállni basszus. Sok nő a cipőkért van oda meg a táskákért, én meg ezeket gyűjtöm szívesen. Még ha csak a negyedét használom, nem érdekel. A tollhegyekről, meg a filcekről inkább nem is beszélek. Mindig találok valamit amit ki akarok próbálni, hogy minél több márkával képben lehessek. A bőröndöm fele ezekkel telt meg. Persze azóta vettem ruhákat is, szóval ha egyszer innen esetleg lelépek akkor vennem kell még egy bőröndöt hogy minden elférhessen. Ám itt még nem tartok, egyelőre nem is óhajtok elmenni innen. Úgy meg pláne nem, hogy érdekes emberekkel is találkoztam végre.
Vigyorogtam mikor talált egy jó “kifogást” is arra, ha esetleg lebukna az óráimon. Bár tény, hogy én is tanulok a mai napig, hiszen a modern kalligráfia folyamatosan fejlődik és vannak újdonságot. Nem árt ezeket követnem, hiszen az emberek ízlése is változik így igazódni kell a trendekhez valamilyen szinten. Végül valószínűleg megköszönte azt, hogy hozzám fordulhat bármikor segítségért. Igazából nem értettem, de sejtettem, hogy ezt mondta. A hangsúly hasonló volt. Kis hallgatás után picit elmerengett, így hagytam is a gondolataival megint, ám nemsokára meg is törte a csendet és mesélt a fajtájáról, így képbe kerülhettem valamennyire. Figyelmesen végig is hallgattam természetesen majd elámultam:
- Ó most már értem, ezért is érezted, hogy milyen energiám van, hiszen eleve energialény vagy, így a képességed is ilyen - bár sejtettem hogy van ennél több is, hiszen valószínűleg nem véletlenül van itt a Földön és nem ott ahol a lakhelye. Ám egyáltalán nem firtattam így is elég nagy lépés volt ez neki, hogy ezeket elmondta és kinyílt valamennyire. Ám nemsokára élt is az általam ajánlott lehetőséggel hiszen érdeklődött is afelől, hogy mi volt a legcsodálatosabb hely amit a Földön láttam a sok év során:
- Valóban körbejártam már a Földet ez tény és Új-Zélandot mondanám ami nekem nagyon tetszett. Jó ideig éltem is ott. Bár Izland is gyönyörű de tény, hogy elég hideg van arra...ám a tényen nem változtat hogy nagyon szép az is. Sok jó lélegzetelállító helyet tudnék mondani, mint például a Niagara vízesés is, de csak egy dolgot nem tudnék kiemelni. A Föld nagyon sok szépségben bővelkedik őszintén szólva - ingattam végül a fejemet. Ebből a szempontból a hosszú élet egyáltalán nem átok. Hiszen egy emberélet nem elég idő arra, hogy mindent körbejárjon az ember. |
/lerágta a végét a gp, de itt van még él/
- Energiát kapunk az álommal így létezünk. Ha a választott, álmodott élet kihuny, mi is meghalunk az energiánk kilökődik és azt visszaadjuk az univerzumnak. Körforgás. – magyarázta és ahogy igyekezett semleges maradni, sőt mosolyogni – ha haloványan is, mint egy derengő délibáb, amiben nem is vagyunk biztosa, hogy ott van-e vagy csak a képzeletünk játszik velünk – végül is egy apró könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. A rossz dolgokra nem tért ki. Nem csak azért, mert így is többet tett, mint amit elvárt magától – és így is túlontúl érzékeny -, de nem akart önsajnáltató lenni, ahogy nem is az ő problémája a legrosszabb, ami létezik ezt tudta is.
- A több, mint 3000 év alatt bejártad a Földet? Mi volt a legszebb hely, amit láttál? Ami igazán megragadott? – igyekezett hamar maga mögött hagyni a saját dolgait és élni a lehetőséggel, amit ajánlottak neki. Újonnan jött lelkesedéssel kérdezett, az a kis könnycsepp meg csak árván csordult alá, mintha sosem létezett volna. |
- Igen, remélhetőleg. - mélázott el ezen. Ha mégsem, akkor sem számít, mert úgysem leszek itt sokáig. Ah, nem, nem! Rossz hozzáállás, nagyon rossz Haru! – Sok féle, sok más faj van itt? – inkább terelte a gondolatait és egyébként is kíváncsi volt, habár a válasz valószínűleg igen lesz, elvégre ezt már az Akadémia körül áramló energiákból is leszűrhette érkezése napján is. A kérdés a faját illetően hirtelen nyilallt belé.
- Szabad. – mondta őszintén, némi hezitálással a hangjában és volt egy pillanat, amíg az addig élénken csillogó szempár elvesztette fényét, ahogy a bőre alatt áramló energiák is elszürkültek. Szabadni szabad, elvégre nem őriz fajtájáról államtitkokhoz hasonlatos információkat – a genedaiak nem viseltetnek ellenszenvvel a földi lakosok iránt, a helyes kifejezés a hozzáállásukról inkább a nem igazán érdekli őket, sokkal inkább a bolygók és csillagok -, s a genedai tanács sem vette záradékba, hogy nem árulhat el semmit, amikor majd a Földön él. Különösebb oka tehát nincs miért ne beszélhetne arról, hogy ki ő, avagy mi is ő pontosan. Az egyedüli akadály Haru ritmusra lüktető, legfőbb energiapontjában, emberi testét figyelembe véve, a szívében található.
- Én... – itt nem azon volt a hangsúly, hogy Toshiro hallja fajának elnevezését és ezzel megkap róluk minden tudást, hiszen egyetlen megnevezéssel nem megy sokra, ahhoz már egy kisebb összegzés is járna. A hangsúly inkább azon volt, hogy Haru már ettől az egyetlen megnevezéstől ismét ott látja magát otthonában, társai között, ám nem a mostani, jelen valóságban. Egy álomképet lát, ami az előttről szól vissza hozzá, amikor még minden, minden jó volt. Nem a drámai hatás kedvéért, egyszerűen csak túl sebezhető volt még. Idővel jobb lesz, nem?
- Genedai vagyok. – felelte röviden, kissé szárazan, a torkában egy csomót érzett, míg nyelve felragadt a szájpadlására. Muszáj volt felköhögnie. Ezt követően vissza felnézett társaságára, mintha mi sem történt volna, vagy legalábbis igyekezett úgy tenni, mintha nem és egy mosolyt kerített valahonnan a zsebe mélyéről, olyan összeszedetlen volt.
- Szitokszó, értem. – újabb jegyzet a tudástárba. Persze eddig is sejtette a férfi hanghordozásából, a gyilkos tekintetéből és az akkor sötéten kavargó energiáiból, hogy nem jó dolog. A piros lámpát így legalább egy életre megjegyezte.
- Végül is én tettem rosszat. – tette még hozzá aztán oldotta a hangulatot, hogy társasága megmutatott neki egy nemzetközi jelként emlegetett dolgot.
- Aha...szóval akkor... – megemelte az öklét erőteljes koncentráció közepette, majd szép lassan kiemelkedett a sorból az a híres neves középső ujj, s úgy húzódott mosolyra a szája, mint a reggeli napfényre kibontakozó rózsabimbó.
- Kapd be! – szólalt fel nagy hévvel gyakorolva, kipirult arccal, mintha legalábbis valakit köszöntött volna sok-sok szeretettel. Sok-sok ördögi szeretettel, ahogy vigyorgott és egy csalfa kis lidérc ugrándozott a tekintetében.
- Így? – érdeklődött, de közben már fel is nevetett és innentől már tényleg csak a kis szarvak hiányoztak, hogy kipattanjanak. Fura emberi szokások. Imádom. Aztán egyszerre eszébe jutott valami, ahogy továbbra is kitartotta az ujját.
- Ugye nem fogják tényleg bekapni az ujjamat? – egy pillanatig még valóban megriadt a gondolattól, aztán ismét kitört belőle a nevetés, mert rájött, hogy ez mennyire bután hangozhatott attól függetlenül is, hogy ezt elsőre nem viccből hozta fel. Azzal amit Toshiro mondott, nem igazán tudott vitába szállni csak egyetérteni és úgyis bólintott rá. Mármint amellett, hogy elsőre mindenkihez nyíltan akar hozzáállni és ez nem is változik, hiszen őszintén megakar ismerni embereket, ahogy ezt a világot is. Erőltetni azonban senkire sem fogja magát és a hozzáállását. Akkor ezek szerint ő sem számít fejre állós típusnak, ez megnyugtatta.
- Nem tudom. Úgy véltem mindenkiben lehet érdekes. Valami érdekes. De igazad van én nem éltem itt annyit és nem fogok megismerni senkit úgy, hogy ráunhassak. – nincs meg rá az esély. Legalábbis nem valószínű. Ahhoz túl rövid az idő. A csokoládéról költött beszélgetésükben már sokadjára látta, hogy társasága meglepődik.
- Jó gondjukat viselem, nincs aggodalom. – ha valamiben biztos, hát abban, hogyha elhatározza magát egy feladat mellett, azt teljes odaadással hajtja végre.
- Bennük fürödni pazarlás. Nem ad energiát. Pazarlás. A a. Ezeknek idebent a helye. – paskolta meg a hasát büszkén, mint jövőbeni tulajdonosát a csokoládéhalmának – végülis, ha úgysem fog tudni hízni, azt ki kell használni. Ők fognak fürödni odabent bennem, nem én bennük. Nem mintha titkon nem tartaná jó ötletnek az édes masszában való megforgást, mert biztosan nagyon jó lehet, de ez is olyasmi, ami csak a képzeletében létezhet. A csokoládétorta említésére úgy villant a szeme, mint egy éhes vadállatnak, aki meglátta vacsoráját békésen és a veszélyre tudatlanul legelészni. Végignyalt a száján, aztán elmerengve váltott magával gondolatot, hogy ez egy holnap mindenképpen esedékes látogatás kell, hogy legyen.
- Vivi és én jóban kell lennünk. – ezt nem egészen helyesen mondta, de mondta és komolyan gondolta. A kalligráfia tényleg nagyon lenyűgözte és hamar bele is ragadt annak hatáskörébe, annyira, hogy nem is akart kiszabadulni belőle csak amikor Toshiro átnyújtotta az eszközt, amivel az imént a vázlattömbbe alkotott csodákat. Haru egy pillanatra eltátotta a száját, nem is nyúlt az ecsetfilcért rögtön és amikor sikerült is az ujjai közé fognia akkor is meg volt illetődve. Egy normális embernek nem lenne eget rengetően nagy dolog ő meg úgy érezte mindjárt elpityeredik ennyitől.
- Köszönet. Vigyázok rá és alkotok vele. – hajolt meg többször is röviden, de igazából látszott, hogy nagyon is zavarban van.
- Még sosem kaptam, de tudom viszonozni illik a kedvességet és fogom. – hablatyolta össze és bizony ezt nagyon is komolyan vette. Bár egyelőre fogalma sem volt mit adhatna cserébe, hiszen mondhatni semmije sem volt az alapvető dolgokon kívül. Nem viccelt az órára lógással, de nevetett társasága reakcióján és szavain.
- Egyszerre tanítok és tanulok majd mondom. A bölcsek ismérve. – vigyorgott teli fogsorral aztán visszatért a próbálkozáshoz, közben halkan dúdolni kezdte a zenét, amit még a szobájában hallgatott. - Azoknak megéri, akik szeretik. – szólalt fel felpillantva. Toshiro válaszára egyszerre érzett boldogságot és keserűséget, mert ő őszinte volt és annak ellenére, hogy a múltjában ott volt a rossz, képes volt szembenézni vele és beszélni róla. Csak halkan, megint elfeledkezve arról, hogy a mellette ülő egy kukkot sem ért belőle, a saját nyelvén megköszönte.
- Lekhame. - erről még egy darabig nem fog tudni leszökni, hisz ösztönös. Valóban olyan lenne, amilyennek leírta? Nem érzett magában semmi különlegeset. Akárhogy is, meg kell próbálnia ezt viszonozni, nem elzárkózni a dolgoktól, hiszen ez a beszélgetés már most nagyon sokat segített neki az út megkezdéséhez. Ennyivel tartozik Toshironak, hogy ő sem lesz visszautasító, akármilyen nehéz is lehet. Talán ez a kezdet ahhoz is, hogy idővel jobb legyen. Letette a tollat, fejét megemelte és egy apró, kiszökő sóhajtással nézett el a kert távolabbi pontjára. Senki nem kéri erre és nem kényszeríti, saját döntés.
- Energialények vagyunk nem ebből a világból. Másik dimenzió. Életet álmodunk, összekötődünk az élettel; bolygóval, csillagokkal. Látunk mindent, érzünk mindent. Energiát kapunk az álommal így létezünk. Ha a választott, álmodott élet k |
Engem nem zavar, hogy táncot tanít meg ilyeneket, hiszen minden tantárgynak itt megvan a maga létfontossága. A legnagyobb gondom inkább az, hogy némelyik tanár azt hiszi, hogy az ő tantárgyuk a világon a legfontosabb. Főleg a harcművészetis tanárokra jellemző ez. Mindig jönnek azzal az indokkal, hogy de hát meg kell védeniük magukat meg a többi...nem mindenki akar komfortálódni de ez sosem jut egyiknek sem az eszébe. Nem mindenki harcra termett, sőt vannak pacifisták is akik ha tudnak sem akarnak harcolni. Miért olyan nehéz ezeket felfogni? Ennyi erővel én is beállhatnék kendot tanítani, hogy magasan hordhatnám az orromat emiatt, de mégsem teszem. Eleve úgy gondolom, hogy nem mindenkinek való a katanaforgatás, szóval nem szívesen tanítanám ezt bárkinek.
Szerencsére Haru nem hiszem, hogy ilyen tanár lesz, eleve próbálkozik mindenkivel szemben nyitott lenni. Remélhetőleg a diákok is értékelni fogják. Picit eltűnődtem, hogy vajon mégis honnan jöhetett ő, hiszen mondta, hogy az álommal született és az otthona nem hagyott neki választást, hogy a Földre kerüljön. Kitaszították volna?
- Az akadémia sok embernek ad lehetőséget nemtől és fajtól függetlenül. Szóval remélhetőleg könnyen fog neked is menni a beilleszkedés - mosolyogtam el magamat halványan. Ha engem befogadtak mint vénséget aki régen a világot gyötörte háborúkkal akkor ez a legkevesebb hogy neki is itt a helye.
- Amúgy milyen faj vagy, ha a szabad érdeklődnöm? Természetesen ha nem szeretnél akkor nem kell rá válaszolnod, nem erőltetem - fűztem hozzá gyorsan az utolsó mondatot. Nem vagyok az erőltetést híve, csak gondoltam rákérdezek hátha ezt megosztja velem. Bár van egy olyan érzésem, hogy a büdös életbe nem hallottam róla akármit is mond. Hiába vagyok rókaszellem, egy másik univerzum létezéséről halvány fogalmam sincs. A földi dolgokkal vagyok egyedül tisztában, illetve a szellemvilággal. Végül beleegyezett a tegezésbe, bár eleinte valószínűleg a saját nyelvén válaszolt, hiszen utána javított nemre. Nekem nem okoz ezzel gondot természetesen. Bár számomra ismeretlen az a nyelv ahogy kimondta azt az adott szót. Igaz ha másik bolygóról származik akkor érthető hogy ilyesmi nekem egyáltalán nem rémlik. Figyelmesen hallgatta a magyarázatomat majd egy olyan kérdést tett fel amin önkéntelenül elmosolyodtam. Tényleg mintha egy gyerek szájából jött volna ki ez a mondat. De érthető ez, még nem ismer sajnos minden kifejezést:
- Nem, azok sajnos nem szlengek hanem szitokszavak. Konkrétan beszóltak neked. Más kérdés, hogy ezeket manapság némelyik alpári ember már kötőszóként is használja - legyintettem egyet lazán - ...ilyenkor ha nagyon laza vagy akkor használhatod nekik vissza a nemzetközi jelet - mutattam fel a középső ujjamat - Ez is azt jelenti, hogy kapja be az illető. Természetesen csak akkor csináld ezt, ha valamelyik ilyenhez hasonló degenerált állat beszól így neked. Ha még szó nélkül mosolyogsz is hozzá, vagy vigyorogsz az még jobb, mert látják, hogy nem hatott meg téged a pofázásuk. Tovább haladsz és viszlát - vontam vállat lazán. Mondjuk én még hozzá fűzném hogy “Anyád se szeret téged” de még az ilyen beszólásokat nem szívesen gyakoroltatnám vele. Bőven elég egyelőre ha ennyivel vissza tud vágni.
- Nem kérdéses, hogy megoldod, menni fog ne aggodalmaskodj. Kicsit döcögős lesz de majd belejössz az biztos - biztattam egy halvány mosollyal. A visszakérdezésére egy kicsit elnevettem magam majd legyintettem:
- Nem vagyok az a fejreállós típus. Ha valami nem megy és hiába próbálkozom ha magasról tesz rá a másik fél akkor ott hagyom a fenébe. Felesleges energiapazarlásnak tartom az ilyeneket. Ezért is lett végül kevesebb tanulóm. Az újaknak meg mindig megadom a lehetőséget egy óra keretében, hogy eldöntsék érdekli-e őket az amit tanítok vagy sem. Ha nem érdekli őket akkor hiába játszunk felesleges köröket. A tanárok meg változó, mármint alapból normálisak, de számomra unalmasak, legalábbis a többség. Valószínűleg te nem fogod így érezni hiszen velem ellentétben te nem több mint háromezer éve élsz a Földön - ingattam a fejemet a végére. A több táblányi csokoládéra csak pislogtam nagyokat mondva:
- Az igen, akkor rendesen beraktároztál. Csak tedd be a hűtőbe, nehogy megolvadjanak a melegben. Hacsak nem az a terved hogy azokban fogsz fürödni - viccelődtem vigyorogva. Mondjuk semmi jónak nem vagyok az elrontója, hiszen a csokoládészósz mondjuk bizonyos helyzetekben nagyon is jó dolog tud lenni, egy adott partnerről lenyalva. Nem vagyok édesszájú az igaz, de ilyenre sosem mondok nemet.
- Ó a konyha valóban jó dolog, főleg mostanában, hogy drága Vivi ott van. A kis konyhafőnökünk, majd biztosan találkozni fogsz vele. Mondjuk én mindig akkor tévedek be mikor kiosztja az észt a személyzetnek, hogy már megint miért nem friss alapanyagokkal dolgoznak. Nincs egyszerű dolga, hiszen a konyhások évek óta úgy főznek ahogy. Szerencsére most már mérföldekkel jobb az étel. Ajánlom figyelmedbe a Trüffel torta szeleteket ha már ennyire édesszájú vagy. Az konkrétan csoki csokival. A tésztája is kakaós, többféle csokoládéból áll össze a krémje szóval durva - egyszer kipróbáltam de a negyedéig jutottam. Legalább az esélyt megadtam neki még úgy is, hogy tudtam, hogy nem vagyok nagy csokimániás. Harunak fix hogy ízleni fog és két pofával fogja habzsolni...legnagyobb ámulatomra.
Végül elmagyaráztam neki megmutatva, hogy miből áll a kalligráfia így fel is ült a padra és próbált úgy írni ahogy én. Megnéztem miket alkot, majd átadtam neki az ecsetfilcemet:
- Tessék, a tiéd is lehet, gyakorolhatsz vele ha szeretnél. Nekem van egy csomó a szobámban - fűztem hozzá mielőtt még esetleg visszaadná, hogy nekem kell. Nem hazudtam, tényleg van nekem mindenféle márkában és színben ilyen. Felnevettem mikor mondta, hogy diáknak álcázza magát és belóg az óráimra:
- Legyen, nem buktatlak le. Bár ha valamelyik diákod is ott lesz akkor hiába mondom, hogy magántanuló vagy. Igaz szakkört is indíthatnék ha nagyon szeretnék, de annyira sok diákom nincsen, hogy szerintem megérje. Ki tudja? Még meggondolom ezt a lehetőséget is - lehet jobb lenne sima óra helyett ez a megoldás. Legalább nem utolsó órákra lennének a diákok beszorítva hanem tudnak előtte pihenni valamennyit és délután meg tanulnak. A visszakozására csak legyintettem lazán majd mondtam:
- Ugyan, ha nem akartam volna akkor úgysem mondtam volna el neked. Kevés emberrel osztom meg ezt az információt, csak azok tudják akiket arra érdemesre tartok. Nagy előnyöd, hogy normális vagy és közel sem hétköznapi és átlagos mint az eddigi emberek akikkel találkoztam. Szóval nyugodtan kérdezhetsz bármit, készséggel fogok rá válaszolni, nekem ez egyáltalán nem kínos - erősítettem meg benne. |
- Így lehet. – mondta. A változatosság jó. A tánc is jó és legalább ismeretben áll vele, mert a saját világukban is létező dolog, ahogy a zene is. Ha nem is így, mint a Földön. Igazság szerint nehéz lenne megérteniük, érzékelniük az ittenieknek hogyan is zajlik odaát az élet. Az is lehet, hogy nem is neveznék igazán életnek.
- Az Akadémia vezetőség választást adott. Lehetőséget. Az otthonom nem. A táncot értem. Az emberi táncot pedig megismerem. Egyveleg. Egy kis újdonság mindenkinek. – igyekezett nem túl darabosan magyarázni, de amikor hosszabban kell beszélnie, vagy izgatott lesz, még a nyelve is ellene dolgozik. A gondolataiban persze folyékonyan megfogalmazza, de az előtte ülővel nem tud telepatikusan kommunikálni, ahogy fajtársaival.
- Az elemeket is ismerem. Úgy születtem az álommal. Az energiát is ismerem, mert én is az vagyok. – folytatta, miközben tenyerével fel-alá simított végig a méregzöld, dűs füvön, élvezte a kezét érő, csiklandozó érzetet. Hosszú ideig lesz még érintés és érintkezés kíváncsisága csillapíthatatlan, s mint egy kisgyerek, minden új anyagra ráakar majd tapintani, lehetőleg többször is. A szemfülesebbek Haru bőre alatt felfedezhetik, ahogy az energiaáramlatok futnak, felfénylenek halovány színekkel – éjszaka sokkal inkább láthatóbb. A színek hangulattól függően változóak, jelenleg a nyugalom állapotában kéken, lassan áramlott valós lényének látható energiája. Eleinte furcsa lesz, ám ezt valószínűleg már tapasztalod. Nem is akárhogy. A lehető legkaotikusabb módon. Már maga az idő másmilyensége is okozott nem kis galibát; egészen máshogy telik, sőt, egészen máshogy is értelmezik, mint ideát, az új otthonában. Mindenesetre, tekintve, hogy sok nincsen számára ebből a bizonyos időből, nem is áll le vele vitatkozni. Nem is lényeges.
- Ala... – mondta gyorsan és talán pontosan emiatt, hogy gyorsan kellett választ adnia, ismét genedai nyelven szólalt fel. - ...nem. – javított is, mintha semmi sem történt volna, és igazán nem is számított sokat. Igazság szerint neki a tegezés és önözés formái is nemrégóta léteznek, de ezzel legalább már tisztában volt mostanra. Érdeklődve hallgatta hát a kérdésére adott választ; szemöldökeit összevonva figyelt, ajkait összepréselte. Egyet kellett értenie a csendes megfigyelés előnyeivel, amire neki esélye sem volt az álomvágás óta. Nagyrészt legalábbis kénytelen élesben ráérezni az élet ízére, van amivel így is megbarátkozhat a lassabb, részletekben bővelkedő úton.
- Egy férfi, még nem itt, még máshol azt mondta nekem, kapjam be és a kurva anyád. Ez is szleng? – vetette fel még a korai, az első földi napjaiban esett történést könnyedén. Nem volt hülye, volt olyan érzése, hogy a két kifejezés nem azt jelenti virágnyelven, hogy kedves, aranyos. - Hangos volt és irritált. Zavart voltam nagyon akkor, a piros lámpán keltem át, ő pedig üvöltött, mint egy driar. – mint egy őrült, mélázott el rajta, bár alapvetően a driar elnevezés egy fenevadhoz - emberi szokásokhoz mérten inkább már egyfajta démonhoz - köthető Haru világából. Grrr...jobb is nem gondolni rá. Toshiro ismételt magyarázattal szolgált a számára, most a hozzáállása végett, amit egyébként egyszerűen csak hozott magával. Az empátia képessége és a telepatikus kommunikáció is mind ennek része. Odahaza, Genedán nem sok titok marad felderítetlen.
- Értem. Nem akadály. Megoldom, ha mégis. Vagy próbálkozom. – bólintott. Ám, de még nem volt hosszabb beszélgetésben dolga olyannal, aki kevéssé a normális hozzáállást képviseli, esetleg nincs türelme Haru még ismerkedő, tapogatózó, emiatt kissé gyermekinek tűnő személyiségéhez.
- Neked könnyen ment? A tanárokkal? A diákokkal? Nem kellett fejre állnod? – érdeklődött, vagy inkább tapógatózott.
- Több táblányi. – tette hozzá készségesen.
Neki ez még csak a bemelegítés volt mára, tudta jól és ettől csak még viccesebbé vált Toshiro megjegyzése, amire vállat vont és furcsán grimaszolt – a furcsa grimaszai egyfajta védjegyei, de csak mert, mint nem valódi ember, nem is úgy fejezi ki magát, mint egy valódi ember -, közben pedig máris felgurgulázott belőle egy csilingelő nevetés. Szeretett az emberi hangján nevetni, érezni, ahogy az egész teste bizsereg ettől és belerázkódik, ahogy idővel leköltözik mindez a gyomrába és megtölti azt a boldogság nektárjával. Ettől mindig úgy érezte, hogy kevésbé fáradt, s hogy energialöketet kap.
- A konyhát is meg kell látogatnom. – jegyezte meg magának, hiszen az itt eltöltött napjain nem evett mást csak csokoládét és mint energialény, természetesen energiát.
Még mindig somolygott az orra alatt, amikor biztosították afelől, hogy van még tartalék zsebkendő, nem kell finomkodnia a csokoládé bajusz újbóli növesztésével, de azért csak maradt a kockánkénti pusztításnál.
Szomjúhozva a földi tudásra, itta társasága szavait és megbűvölten bámulta mozdulatait, ahogy a papírra karcolt és annak nyomán megszülettek a betűk, s a betűkből a szavak. Természetesen írni már alapszinten megtanult, elvégre anélkül igen csak megnehezítette volna a saját életét. Ez az írás azonban egészen más volt, amit Toshiro mutatott. Az érdeklődését az is jelezte, hogy már, megkönnyítve a saját dolgát is, inkább felmászott a padra társasága mellé és onnan lesett a vázlattömbre. Idővel a zsebébe túrt és előhalászta azt a kis jegyzetet – és aprócska tollat -, amit nem sokkal Földre érkezte után szerzett be, hogyha éppen útközben akadna tanulni való, hát mindent levéshessen. Ha a saját nyelvén is.
Megpróbálta azt, amit a mellette ülő mutatott, egészen rákoncetrált, mintha nem is szólna, vagy szólhatna másról az élet. Nem tehetett róla, de ez borzasztóan megtetszett neki és ha így van valamivel, azt muszáj rögtön saját kezűleg is gyakorolnia. Előbb földi nyelven írt, végül kacifántos ujjmozdulatokkal egy saját, genedai szóval is megajándékozta magát.
- Tetszik a művészibb oldala. Érdekes órák. Azt hiszem diáknak játszom magamat és belógok hozzád. – nevetett fel és szemeiben sunyi lidérfény csillogott.
Még mindig magának írogatott, amikor rátértek a következő témára és Toshiro röviden, összegezve előadta életét, hogy mint kitsune, milyen sorssal nézett eddig szembe. Kaotikus. Ezt érezte Haru, de sem ez, sem végül az ezt alátámasztó múlt nem idézett benne ellenszenvet. Már miért tette volna? Inkább az alapján ítélt, hogy eddig nem rosszat tapasztalt és kapott a férfitól. A jelen mindig fontosabb, mint a múlt.
- Nem akartam tolakodó lenni. A múltad nem ítélendő a szememben, nem is tartozik rám. – az is kiakart szaladni a száján, hogy Régi? Eleviar, azaz inkább fiatal még. De itt máshogy telik az idő, náluk ez bizonyára valóban régi. - Csupán a Föld miatt jött belőlem a kérdés és éreztem az energiád. – bár ha őszinte akarna lenni magához, a kitsune, mint faj igazán érdekesen hangzott. Igazából minden földön fellelhető faj annak hangzott a számára. Mindegy is. |
*fck u gp a karakterlimiteddel de komolyan :D Mai nap más másodjára baszol ki velem >__>*
Mondjuk Remyvel való találkozásom is legutóbb kifejezetten érdekes volt. Mindig is szerettem ha valaki egy kicsit lázadó és nem áll be a csordába követni minden birkát és van egyéni véleménye amit ki is mond. Ezért sem bántam, hogy végül úgy alakult, hogy nekem kellett elvállalnom a büntetésének a levezényelését. |
Szerencsére nem fulladt meg a csokiban, így megkönnyebbültem, hiszen bár finom édesség ez, mégse kívánok senkinek sem ilyen halált na. Elég kínos halál lenne úgy vélem. Főleg úgy, hogy ha a régi eszméket veszem alapul akkor nálam például harcban meghalni dicső halál. Ám azóta változtak az idők ahogy az emberek is velük együtt. Természetesen alkalmazkodom mindenhez, hiszen ha ezt nem tenném akkor már rég halott lennék maradjunk annyiban. Amint közölte Haru, hogy neki kényelmes a föld, mert szereti közel érezni magához csak megadóan felemeltem a kezeimet mondva:
- Értem-értem - nekem édesmindegy. Tőlem akár a vizes fűben hempereghet, ő dolga, felnőtt ember, szabad akarattal. Én csak tippet adtam neki, hogy érdemes egy kicsit körültekintőbben ezt csinálnia mert érhetik kellemetlen meglepetések. Szóba került az éjszaka és látszott rajta, hogy elkalandozott egy picit gondolatban amit természetesen nem zavartam meg. Én is szoktam elmélkedni néha magamban és jobban szeretem ha akkor nem zargatnak idióta kérdésekkel. Illetve alapvetően nem vagyok durván extrovertált egyén, hogy folyamatosan kérdésekkel bombázzam és az aurájába tolakodjak. Engem az ilyesmi viselkedés kissé taszít, szerencsére a társaságom se tűnik ilyesminek. Bár egyelőre nem tudom teljesen behatárolni, nem úgy mint a legtöbb embert, ami meglepően furcsa ennyi év után. Az egyetértésében mégis ott volt valami kimondatlan fájdalom amire nem kérdeztem rá. Sejtem, hogy nagy valószínűséggel a múltjából fakad, így nem is erőltettem a témát. Egyelőre nem hozta fel, ha akarja akkor majd később magától. Végül szóba került, hogy mikor érkezett, ráadásul a vihar is felmerült mint téma. Ami megint furcsa volt, hogy megakadt egy általános kifejezésen, hiszen bátortalanul megismételte mintha nem értené.
- Nagy vihar, hatalmas mennydörgés és szakadó eső - magyaráztam neki könnyedén a felhőszakadás logikáját. Úgy tűnik még tanulja a nyelvet, ami különösen furcsa, hiszen gyerekkorban már erre tanítják az embert. Nagyon érdekes fazon akinek minden bizonnyal megvan a maga saját titka, hogy mégis miért ilyen. Valószínűleg a viselkedése is azért ilyen kissé...gyerekes mert még tanulja az emberi viselkedésformákat. Érdeklődtem végül, hogy mit fog tanítani ha már kolléga és hamar kiderült, hogy táncot fog oktatni, illetve elem és energiairányítást is.
- Óh, értem. Nem is tudtam, hogy van tánc is, de legalább változatos dolgokat van lehetőségük a diákoknak tanulni - bár őszintén szólva nem csoda, hogy nem tudtam erről, hiszen a tanárok többsége nem érdekel. Nemsokára meghökkentő kérdéssel hozakodott elő, ám kis logikázás után minden értelmet nyert. Valószínűleg ő egy földönkívüli vagy legalábbis ahhoz hasonló fajhoz tartozik. Szóval ezért nem mindennapi a viselkedése. Kis gondolkozás után készséggel válaszoltam neki végül:
- Eleinte furcsa lesz, ám ezt valószínűleg már tapasztalod. Remélem nem gond, hogy átváltunk tegeződésre - ingattam egy picit a fejemet és folytattam neki a közvetlen beszédet - ...minden emberi szokást és kultúrát picit lassú folyamat megtanulni, de idővel bele lehet rázódni. Én például eleinte csendes megfigyelőként próbáltam eltanulni a dolgokat, így később nem érhettek nagy bakik. A beszéd is bonyolult lehet eleinte, de főleg a szlengek miatt amik folyamatosan újulnak. Alapvetően viszont jó itt lenni, főleg hogy most már egy fokkal modernebb, kényelmesebb világ van.
Nem tudom mennyire segített neki ez a magyarázatom, de igyekeztem azért röviden összefoglalni a gondolataimat erről a dologról amit az évek folyamán tapasztaltam. Neki ebből a szempontból picit nehezebb dolga van most, hiszen ki tudja hány éves és most került ide a Földre egy teljesen más világba, más fajjal. Semmi sem lehet olyan itt mint az eredeti lakhelyén valószínűleg. Nekem évezredek álltak a rendelkezésemre ahhoz, hogy megismerjek mindent. Ő viszont mondhatni gyorstalpalón kell hogy megtanulja a dolgokat. Magyarázta, hogy szeretne nyíltan hozzáállni mindenkihez mire elmosolyodtam:
- Sajnos ehhez a dologhoz két ember kell. Nem elég az, hogy csak te így állsz hozzá ehhez a témához, a másik félnek is nyitott egyénnek kell lennie. Ha ez nincs meg akkor te fejre is állhatsz nem lesz előrébb haladás a dologban. Persze nem elvenni akarom a kedved ettől, jó dolog ez valóban. Annyival könnyebb itt talán, hogy sok olyan ember van összezárva akik...mások. Mindenki különbözik, de mégis valamiben egyezünk: valamiben különlegesek vagyunk. Ezt pedig mindenki tudja nagyon jól. Talán egy ilyen közös útvonalon könnyebb lehet a haladás - tűnődtem el egy picit. Elutasítottam végül az édességes felajánlást mire örömködött egy kicsit:
- Ez így van - kuncogtam végül. Valószínűleg ritkaságszámba fog menni az, hogy felajánl ilyen lehetőséget másnak és az illető nem él vele. Sokan oda meg vissza vannak az édességekért, szóval nem egyedüli ebben. Ingattam a fejemet mosolyogva mikor mondta a boldogsághormont:
- Ó, igen egy táblányi adag már bőven túltengés - cukkoltam egy picit, remélhetőleg nem veszi a szívére a viccelődést. Adtam is neki egy papírzsebkendőt, hogy megtörölje a csokoládé kontúrját.
- Csak nyugodtan. Van még zsepim - vigyorogtam rá a végén. Tőlem akár itt helyben is habzsolhatja tovább engem különösebben nem zavar. Éhes sem vagyok most, hogy a látványra csorogni kezdjen a nyálam. Közben elmagyaráztam neki, hogy pontosan mit tanítok és miben merül ez ki lényegében. A kihívásokat is ecseteltem mire továbbra is lelkesedést mutatott. Érthető, hogy őt mindenképp érdekelné ez, hiszen számára újdonság.
- Nem csak a szavak a lényegesek bár az is, de inkább a technikán van a hangsúly. Például itt van ez a macskakaparásom - mutattam az Fire Opal szóra amit hanyagul firkantottam bele a listába - Ám ha előveszem az ecsetfilcet és megfelelő technikával írom akkor máris szebben mutat - írtam le végül szebben és sokkal lassabban az adott szavat. Persze picit még magyaráztam, hogy még érthetőbb legyen:
- A lényege alapvetően az, hogy az ember mikor milyen nyomást gyakorol a tollra. Lefele vezető vagy ívelő vonalaknál, nyomás kell és akkor lesz vastagabb a betű. Felfele vezető vonalaknál nem kell nyomást gyakorolni, sőt ott még vékonyabban kell haladni - vázoltam fel a papírra neki az alapvető vonásokat amikből összeállnak a betűk.
- Természetesen alapvetően nem így írnak az emberek, hiszen hosszadalmas folyamat ez. Csak a művészibb oldala ez, én pedig ezt tanítom - ingattam meg a fejemet miután kimagyaráztam magam. Kis hallgatás után egy érdekes kérdéssel állt elő amire pillogtam eleinte, ám mikor magyarázta az energiát egyből leesett, hogy ezeket érzi és ebből vonta le a következtetéseit.
- Ah, több mint háromezer éves vagyok, szóval régi róka vagyok. Szószerint róka, legalábbis rókaszellem. Közismertebb nevén kitsune. Nem véletlenül érzed a kaotikus energiákat is, valószínűleg a múltam miatt. Nem éppen jóságos és kedves kitsune voltam régebben. Sok háború okozója jó magam voltam. Volt mikor segítettem felemelkedni különböző dinasztiáknak, hogy később elbukjanak. Mindezt azért mert számomra szórakoztató volt, hogy az emberek mennyire befolyásolhatók. Könnyedén megszálltam őket és igazából a mélyről jövő indulataikat is kihasználtam. Később már bújkálnom kellett, illetve manapság már feledésbe is merültem. Természetesen mostanság már nem mozgatnak a háborúk, hiszen az emberek szinte maguktól ütköznek össze és szítanak gyűlöletet a világ minden táján. Illetve...ráuntam már na - az emberek kiismerhetőek már számomra, talán túlságosan is. Ám ez nem azt jelenti, hogy nem találok egy-egy egyént esetleg izgalmasnak. Szerencsére durván még nem fásultam be. Mon |
Nem akart megfulladni csak éppen nem tudta felmérni anyagai testének határait – mint nemrég a szobájában, ahol az ágyról bátran vetődött alá a padlóra és ahelyett, hogy szuperhős landolást végzett volna, egyszerűen csak placcs lett a vége - a csokoládé pedig túl selymes volt, ahogy olvadt a szájában, csiklandozta nyelvét és szájpadlását, ő pedig túl mohó volt a visszautasításhoz. De hamar túltette magát a falatok letuszkolásán a torkán át és végre készen állt válaszolni is, egy köszönést viszonzásul kitessékelni.
- Szeretem érezni. Közel érezni magamhoz. – paskolta meg tenyerével a talajt maga mellett, mint egy régi jó barátot, kezét csiklandozták a fűszálak, ahogy elmerült a dús, zöld fűhullámok között. Félretéve a természetközeliség elvét, a törökülés kényelmesebbnek ígérkezett a földön, mint a padon. Amióta emberi formát kapott, imádta ebben az ülési formában összegabalyítani a lábait a térdeit pedig konstans mozgatni, mintha állandó idegesség gyötörné pedig csak szórakozott volt.
Az éjszaka említésére gondolatban elvándorolt haza, ahol többé már nem létezik csak a nappal. A fajtársai többé nem eshetnek bűnbe az álommal és ennek egyik feltétele, hogy többé nem is láthatják az estét. Sok ára volt annak, hogy elzárták magukat az álmoktól. Ő viszont mindezt visszakapta a Földön. Legalábbis a látványát. Képessége az álommanipulációra is visszatért, viszont a rituálé, amivel elvágták magukat annyira erős volt, hogy többé hiába hunyta le a szemét, soha nem fog tudni álmot látni. Másokra rábocsájthat szép álmokat, akár rémeseket is, de magán nem segíthet. Ez volt a keserű íz a szájában, ami még az édes csokoládé aromáját is elfeledtette egy tova rebbenő pillanat erejéig.
- Igen, szép az éjszaka. – értett egyet röviden, pillantásával elkeveredve egy távoli pontjára a kertnek, amit a nap szabadon ért és melegített. Idővel majd minden fájó emlék elhalványul. Otthon ezt mondták és ezzel biztatták. Ez viszont hazugság és minden választott tudta ezt. Bárhogy is, ez most nem volt ide illő, hogy ezeken töprengjen.
Egy apró mosollyal tért vissza, amikor a férfi realizálta miért is nem derengett neki Haru, majd az érkezése napján volt időjárásra tett megjegyzése is folytatásra talált.
- Leszakadt az ég? – ismételte bátortalanul fellesve az égre, a felettük szétterülő öreg fa koronáján, zümmögő levelein túl elterülő tiszta égboltra. Persze nem volt ostoba, ha a földi kifejezésekben kellően tudatlannak is számított, rájött, hogy égszakadás, zengő vihar, nagy esőzés és nem volt rest saját magán nevetni. Még túl korai nagy beszélgetésekbe bocsájtkoznia, de annyira élvezte. Azt is, amikor belezavarodott a sok új szóba és jelentésbe, mert így legalább élesben tanult, volt benne kihívás.
Viszonozta a biccentést, a mosolya meg újrakivirágzása óta le sem hervadt róla. Toshiro válaszára azonban halványodott, de ugyanolyan érdeklődéssel hallgatta lentről fellesve rá.
- Táncot fogok tanítani. Érzéssel, nem csak testtel. – válaszadás közben visszahúzta a frissen bontott csokit, mert az elutasításra talált. Nem mintha bánta volna, ha őszinte akart lenni magához. – És segítek irányítani, megtanulni irányítani az elemeket helyesen, és az energiákat. – törte magát, hogy jól rakja össze a mondatot és végeredményben érthető is lett.
- Jó itt lenni? Úgy értem... – picit elhúzta a száját, mert a kérdése talán olyasvalami, ami kibeszélésnek számít? Nem egészen tisztázott ez még benne. - ...nem vagyok ismeretes az emberi dolgokban, az emberekben sem. – az nem is kifejezés, hogy nem az. Tudta, hogyan álljon a fajtársaihoz, hogyan álljon hozzájuk. Ez azért más.
- Szeretnék mindenkihez nyíltan? Igen nyíltan hozzáállni. Legyen diák, tanár. – hogy ez mennyiben lesz jó ötlet, az később fog persze kiderülni. A kollégákkal sem igen futott össze, a diákjaival sem, mivel órái csak a jövőhéttől lesznek.
- Nem? Nem baj. Akkor több jut nekem. – vigyorgott az orra alatt enyhe gonosz pikantériával, miután társasága elmondta, nem kedvence az édesség.
- Hogy is feledhetném? Csupa boldogsághormon vagyok. – mutatta fel az újabb csokoládé áldozatot, amit máris majszolni kezdett, de most a társaság jelenléte miatt emberi léptékben, apró falatonként. Volt, hogy energialényként – és mint a világa egyik forrásaként - elfogta a túlzott mohóság – és nem csak éhségben, szinte bármi iránt, ami feltöltheti -, olyan ez, mint víz alá merülni egészen az utolsó pillanatig, majd a felszínre jőve nem győzöl levegőért kapkodni, ahogy a tüdőd vad szomjúságra késztet. A lényeg, hogy az ilyesmit nehéz kordában tartani, időnként egészen eltudja venni a józan gondolkodást is. Haru természetesen csak a kis dolgokban engedi magát elveszni, ilyen ez a csokoládé evés. Az energia kontroll alatt tartása nagyon is fontos.
Egy zsebkendő lengett a látóterébe, amit átvett, mert azt úgy illik, ha kínálják, aztán másodpercek alatt már tudta is miért.
- Köszönet. – törölte el a csokoládébajuszt egy mozdulattal. – Elragadtatom magamat. De legalább ebben az egyben kell nekem. – magyarázta néhány pislogás közepette a férfira akitől várta a visszajelzést, hogy szükség van-e még papírzsebkendős beavatkozásra.
A vázlattömb megkaparintásával egészen bele is feledkezett.
- Engem ez nem tudna untatni. – mondta lelkesen még az előzőekre is visszautalva, hogy sok diák nem mutat túlzott érdeklődést a kalligráfia iránt. – Még tanulom a beszédet. Az írást, szavakat, kifejezéseket. Azért sem untatna. De így tudni a szavakkal bánni, érdekes lehet. - félig a padon támaszkodva lapozgatta a felkínált vázlattömböt – ujjai még mindig bizseregtek a papír érdessége alatt, egyszerűen imádta ezt a kis apró érzést – sötéten csillogó szemei itták magukba az újabb és újabb művészien papírra vetett szavakat.
- Toshiro mióta él a Földön? Sok energiát, erős energiát érzek benne. Erős szellem, kaotikus. – érdeklődött miközben továbbra is lapozott. |
Kicsit pillogtam a társaságomra aki először csokoládét majszolt mikor megszólítottam. Úgy nézett ki első blikkre mint egy hörcsög, még a szája is körben végig csokis volt. Atya-gatya! Ez még igazából nem is zavart, bár tény hogy el vicces és nem mindennapi látvány volt. Ám amikor gyorsan megpróbálta lenyelni az édességet akkor már egy kicsit aggódtam:
- Hé-hé, azért megfulladni nem kell! - végül biccentettem a fejemmel mikor valamilyen csodával határos módon nem akadt a torkán semmi és viszonozta a köszönésemet. Ám itt még nem ért véget az érdekes dolgok áradata, hiszen amint hellyel kínáltam őt le is ült...de nem a padra, hanem a földre totálisan lazán, törökülésben. Hangsúlyozom, még mindig totálisan csokoládés szájjal. Úgy festett mint egy gyerek így, simán lehetne egy diák is. Csak azért nem kérdőjelezem meg, hogy diák-e mert tudom, hogy ilyenkor a többség órán van. A lógást itt nem szeretik, ha valaki a kertben henyél órák közben az kap a fejére.
- Legközelebb figyeljen a fűre mindenképp mielőtt kényelembe helyezed magad. Sűrűn szokták locsolni a gyepet hogy szép zöld és dús maradjon - sóhajtottam egy picit és ingattam a fejemet. Persze nem kioktatni akarom, nem nézem én idiótának aki nem képes ilyen minimális megfigyelésre, csak tippnek mondtam. A napozásra mint témára csak lazán vállat vontam:
- Jobban szeretem az éjszakákat, nem szeretem annyira a tűző napfényt. Persze ez mindenkinél ízlés kérdése - bár képes vagyok tüzet csinálni, mégse kedvelem ezeket a nagy melegeket. Jobban megelégszem azzal ha kellemes közepes a hőmérséklet és esik az eső többször. Nekem ez élhetőbb, de kinek mi ugye. Nemsokára végül érdeklődtem felőle, hogy most érkezett-e amire hamar választ is adott, bár egy picit vissza kellett számolnia a napokat. Szóval valóban, a héten jött ide és azért nem tűnt ismerősnek:
- Ah, értem akkor ezért nem rémlett arcra - bólintottam egy picit kis eltűnődés után. Nemsokára már az esőre is kitért mire hümmögtem és hozzáfűztem:
- Igen, jó is volt, hogy végre leszakadt az ég. Ilyenkor jó hogy felfrissül a levegő meg egy picit hűvösebb lesz - arról nem is beszélve, hogy jobban szeretem az eső csepegő hangját, egyszerűen könnyebben elalszom úgy ahogy azt hallgatom. Persze itt nem túl sűrű az ilyen idő, bár néha elgondolkozom, hogy egy ideje mintha többet esne. Lehet valamelyik diák szórakozik ilyenkor az erejével? Nem mintha bánnám amúgy.
- Üdv Haru - biccentettem végül egy halvány mosolyt megeresztve. Az biztos, hogy nagyon nyitott és érdeklődő egyénnek tűnik így elsőre. A testtartásából és gesztikulációiból ítélve mindenképp, ám még a gyerekest is hozzáfűzném. Igazából egyáltalán nem zavarnak ezek egyelőre ám tény, hogy egy picit meghökkentő számomra. Mondhatni emiatt egy picit üde színfolt a karótnyelt tanárok közt. Azt már hadd ne mondjam, hogy hallottam némelyikről ezt-azt. Némelyik egy kissé pedomaci, a másik meg egy perverz kretén aki szívesen él a magasabb pozíciójával és még sorolhatnám a nyalánkságokat. Ingattam a fejemet a kérdésére és válaszoltam is készséggel:
- Kalligráfiát tanítok kisebb csoportokban, nem egész osztályoknak szerencsére. Nem a legnépszerűbb, sőt sok diákot untat is, de ilyen ez - legyintettem a végére és vissza is dobtam a kérdést - Na és Ön? Ha jól sejtem maga tanár, ilyenkor nem szoktak sűrűn lazsálni errefelé a nebulók - a felkínált édességre csak nemlegesen megráztam a fejemet ezzel elutasítva az ajánlatát. Jobban szeretem a csípősebb és pikánsabb dolgokat. Más édesszájú, engem meg ez az ízvilág teljesen hidegen hagy. Örüljön, hiszen így több marad neki.
- Hm, valóban végtelenül egyszerű a csoki, bár én nem favorizálom. Ám a boldogsághormonokat se felejtsük el, ez is fontos szempont - legalábbis én úgy gondolom. Valószínűleg ezért is vannak oda érte annyira az emberek. Persze én ezt nem érthetem, hiszen engem nem mozgat meg ez. Ha már csokoládé...basszus még mindig csokis a szája körbe, mintha csak szájkontúrként használná azt a táblát ami a kezében van. Jesszusom!
- Tessék… - halásztam ki a nadrágzsebemből egy zsebkendőt, hogy végre megtörölhesse magát - ...kicsit maszatos lett - fűztem hozzá, mielőtt még azt hinné hogy sírás miatt adtam oda. Nem sokkal később már szemre is vételeztem a vázlattömbömet amibe eddig csak jegyzetelgettem a kihívás tematikáját. Nemsokára meg is szólalt valami számomra teljesen érthetetlen nyelven amit eddig soha a büdös életben nem hallottam. Ami valljuk be nagy szó, hiszen több mint háromezer éve létezem. Picit pillogtam és mielőtt még neki álltam volna értetlenkedni, gyorsan meg is szólalt, így valamennyire kizökkentett, hogy ne kérdezzek vissza.
- Ó, hát nem tudom, most csak simán írok bele, ez még csak nem is szépírás, az majd a diákok feladata lesz. Havi kihívást csinálok nekik mindig más-más tematikában. Most az ásványokra és a drágakövekre esett a választásom - sóhajtottam, de átnyújtottam neki a tömbömet, hogy nyugodtan nézegesse csak:
- Visszafele lesznek szebbek is, nem csak macskakaparások mint most - még nem állt össze a fejemben a teljes lista, azért nem álltam neki szépen leírkálni. Viszont az előző hónapok benne vannak, így azokat tüzetesebben meg tudja nézni...már ha szeretné. |
A földi zenék nem is igazán különböznek a genedai dallamoktól. – gondolkozott el az ágyán hasalva, lábait összeakasztva lóbálva előre és hátra. Kezei között egy vaskos kötetet tartott – ujjaival sűrűn simított végig a papír érdes felületén, mert érinteni és azáltal tapasztalni szintén újdonság volt -, míg a szobát átjárta a lejátszó eszközből kiáramló muzsika. A zene maga a lélek, beszéd szavak nélkül. Tiszta energia. Átjár és eléri, hogy minden egyes porcikád, minden egyes alkotó elemed vele éljen, egy ritmusra végezze dolgát. – ezt könnyebb volt gondolatban elmondania, mert ilyenkor nem másokhoz szólt – nem evilági másokhoz, olyanokhoz, akik nem fajtársai - és nem földi nyelvezetet kellett használnia. Még mindig nagyon akadt a beszéde, és sok kifejezésnek a jelentésével is hadi lábon állt, de a progresszió meg volt, az akarat és a kitartás is. Napok alatt a semmiből idáig jutni, ez is jelzi elszántságát és képességét arra, hogy az átlagnál – az itteni átlagnál legalábbis – gyorsabban tanul. Mint energialény ez egyáltalán nem különös.
Az utolsó oldalhoz elérve becsukta a kötetet és a hátára fordult. A könyvet a mellkasára fektette és összekulcsolta fölötte kezeit. Érdekes olvasmány volt, ami földi tudását igyekezett úgyszint gyarapítani. A plafont kezdte fixírozni, az apró repedéseket, mint hajszálerek a testében. Az új – igazából első „szilárd” – testében, ami mostantól örökre sajátja. Időközben a zene halk szólammal lezárult és csend ült a helységre.
Szükségem van csokoládéra. Gyerünk Ter...akarom mondani Haru. Emeld fel a nagyon is valós, nagyon is tapintható hátsó feledet. Kell az a csokoládé. Kell az energia. – és azzal komikus módon gurult le az ágyról, nem számolva az az után következő szintén szilárd és valós keménységű padlóval, amit rögvest követett is az ilyenkor hagyományos ouch fájdalom jelző szócska.
Az Akadémia büféjét az első napjától terrorizálta csokoládé után – ami nem volt rég, így még nagyobb teljesítmény Haru édesség terrorja - és nagyban kifosztotta a készleteket az árut kínáló személy legteljesebb örömére. A védelmére legyen mondva, hogy a világa egyik energiaszolgáltatójaként – e.on Haru, megbízható forrás - nagy változásokon megy keresztül és ez a hozzászokás, elfogadás időszaka. Most is nagy ásítások közepette vetette magát át a folyosókon hömpölygő diákokon, vigyázva a kezeiben felhalmozott édességekre, majd random gondolattól vezérelve a kertben kötött ki. A csokoládé mellett a szabad levegő, a természet közelsége lesz a támogatója. Arcán szétterülő mosolya most is közvetítette, hogy mennyire szereti a földi természetet, de nem hiába ő volt, aki olyan régen, oh, réges régen álmodott róla és vele. Azóta persze már elvágta tőle magát – és azóta sokat is fejlődött, amíg nem látta és érezte -, ahogy a genedaiak mindegyike tette, a szeretete és kíváncsisága iránta azonban mit sem változott.
Álmodozva botorkált át a kerten, szájában egy féltábla csokoládé és ezzel bizony elégedett volt, amíg nem ebből kihúzta egy hang, a tekintete pedig levándorolt a földön ülő férfira. Ez kínos. Mert, hogy nem tudta viszonozni a köszönést hiszen pofazacskói telis tele voltak. A megszólítója azonban zavartalanul folytatta tovább, kérdezett és aztán bemutatkozott és ismét kérdezett. Addigra már némi fulladásveszélyt kockáztatva, de lenyelte a falatokat, a csokoládé bajusz azonban maradt. Még meg kell tanulnia úgy viselkedni, ahogy emberek teszik azt egymással és egymás között. Különbséget tenni felnőtt és gyermek viselkedés között. Azt is meg kell tanulnia, hogy energiaközvetítés közben teljes koncentrációval tudjon másoknak szentelni figyelmet.
- Hai. Köszönet. – hajolt meg röviden és lehuppant társasága mellé törökülésbe teljesen szembefordulva vele, zavartalanul vizsgálva az előtte levő minden vonását.
- Napozás? Napon fürdés? A Nap energiái jók. – mondta homlokát és egy picit az orrát is ráncolva. Itt a fa árnyékában kellemes volt, a kert nyári illatára pedig körbelengte végigcsiklandozva ismét az orrát. Őt persze nem zavarná a nap sugara, ami tiszta égbolt alatt erőteljesen melegítené a bőrét – a sugarak nagyrészét úgyis elnyelné és átalakítaná -, de itt volt ez az új valaki, aki beszélgetést kezdeményezett vele. Amit igazán szeretett az az ismerkedés, beszélgetés.
- Nem most. Péntek, csütörtök, szerda, kedd. Kedd. Kedden, igen. – örült és mosolygott is, hogy nem rontotta el, eleinte egy-két nap kiejtésébe belegabalyodott a nyelve most egészen folyékonyan ment. – Eső volt. Nagy vihar, emlékszem, hogy bőrig áztam. – mesélte. Az embereknek – a legtöbbjének – ez rossz élmény, neki az első esője, az első amit érezhetett. Ki is élvezte, amiért az őt látók elkönyvelhették flúgosnak. Ugrálni és táncolni esőben, így szokták elkönyvelni a falu bolondjait is.
- Haru Yamane. – viszonozta a bemutatkozást végezetül elérve a férfi által megválaszolandó kérdések végére, hogy aztán ezt követően majd ő is kiélhesse kíváncsiságát.
- Toshiro Sakai mit csinál itt? Tanít? – közben az ölében fogott édességek garmadáját leszórta maga elé és kézbe véve egy újabbat, kicsomagolta majd Toshiro felé nyújtotta. Megosztani amink van, mindig és mindenkor és mindezt önzetlenül.
- A csoki nem kérdez. A csoki megért. A legfontosabb, hogy feltölt energiával. Segít koncentrálni. – szavalta alá, amíg nyújtotta az édességet és amíg nyújtotta kissé előre is dőlt, hiszen meglátta a társasága ölében levő vázlattömböt. Valamit genedai nyelven mondhatott az orra alatt, de ezt csak a hirtelen izgatottsága miatt.
- Ez csodás. Van bennük lényeg, érezni őket. Nem beszélik őket, mégis tisztán hallani, ahogy a papírról szólnak. – értette mindezt a férfi munkájára valódi lenyűgözéssel és nem csak áltatva azt, hogy tegye a szépet, az ugyanis nem szokása. |
Remyvel való találkozás meglepő fordulat volt számomra legutóbb. Először is, nem számítottam arra, hogy valaha is egy “büntetést” kell levezényelnem, de sajnos mégis ilyen kellemetlenség történt velem. Szerencsére azért nem sikerült túl rosszul, hiszen elütöttük az időt beszélgetéssel meg én is segítettem neki a rendszerezésben. Más erre azt mondaná, hogy minek könnyítettem meg a dolgát. Nos, egyből elküldeném melegebb éghajlatra ezért az illetőt ez nem kérdés. Egyértelmű hogy azért csatlakoztam hozzá én is, hogy oldottabb legyen a hangulat, illetve elég öntörvényű is vagyok. Ha kiadok feladatot a diákjaimnak akkor én is csinálom velük együtt ez nem kérdéses. Nem azért tartom magam tanárnak, hogy csak böfögjem magamból a szavakat, ők meg próbálják megcsinálni azt amit mondtam.
Az incidens után pár nappal letudtam pár órát és végre a péntekem szabad volt egész végig. Eddig ez az egyetlen nap mikor nincs semmi teendőm csodával határos módon. Persze lekopogom, jó lenne ha ez így is maradna. Néhanapján láttam Remyt órákra sietve amiben természetesen nem állítottam meg. Lehet, hogy észrevett ám könnyen előfordulhat az is hogy nem. Gőzöm sincs. Sokáig nem időztem el ezen, inkább úgy döntöttem, hogy ideje kiszállnom végre az ágyból, bőven eleget lustálkodtam. Vettem egy gyors zuhanyt és lazább szerelésbe öltözve és könnyedén összefogott hajjal léptem ki a szobámból. Lazán a hónom alá csaptam a vázlattömbömet amibe ötletelni és írni szoktam, majd el is döntöttem, hogy a kertben próbálok ihletet nyerni. Nem ez lesz az első alkalom.
Tűnődve sétáltam előre végül és a távolból kiszúrtam, hogy a megszokott helyemet senki se foglalta el, így gyorsan le is stoppoltam. Azt szeretem benne, hogy bármelyik napszakban ülök le ide, mindig árnyékban vagyok. A többi helyen különböző időpontokban könnyedén napszúrást is lehet akár kapni. Pár kísérletezés eredménye volt mire ezt a tökéletes sarkot ki kísérleteztem. Ki is nyitottam a tömbömet és szórakozottan forgattam a tollamat az ujjaim közt. Szokásos havi kihívást csinálok a diákoknak, különböző érdekes tematikákban, amikből tanulhatnak is. Vajon mi legyen most? Voltak már különböző koktélok, városok, állatok, virágok...hm-hm. Nehéz kérdés. Ekkor eszembe is jutott, hogy miért ne lehetnének most ásványok és drágakövek? Elég sok van belőlük, szóval lehet érdekesebbnél érdekesebbek közt válogatni. Gyorsan le is írtam párat (angolul): ametiszt, opál, hegyikristály, zafír, jáde...több is összejött mint egy hónapra való.
A kihívás lényege: minden napra van egy szó és azt le kell írniuk szépen, szabadon választott stílusban. Ha akarnak rajzolhatnak is hozzá meg a többi. Ezt szoktam értékelni házifeladatként náluk és erre kapnak jegyet. Picit belemerültem a munkába, ám nem sokáig tartott ez, hiszen egy váratlan társaságom is akadt egy számomra ismeretlen ember személyében. Nem nagyon rémlett, hogy valaha láttam volna, tanárok vagy akár diákok körében. Egy mintha elveszettnek, esetleg álmodozónak tűnt ahogy figyeltem. Legalábbis így első blikkre ez ugrott be nekem. Egy nagyon halk sóhajt eleresztettem és megszólaltam:
- Üdv, ha gondolja csatlakozhat mellém. A többi hely ilyenkor borzalmasan napos...bár ha a napozás a célja Önnek akkor nem szóltam - emeltem fel a végére megadóan a kezeimet egy kicsit. Legyen, ma jó napom van, nem cseszett fel senki sem agyilag, még egy picit sem, így kifejezetten gáláns hangulatomban vagyok.
- Nem tűnik ismerősnek...most érkezett esetleg? - érdeklődtem felőle majd észbe kaptam, hogy egy bemutatkozás sem ártana:
- Amúgy Toshiro Sakai vagyok, önt hogy hívják? - ezzel abba is hagytam a kérdésekkel való “bombázását”, hiszen hagyom őt is szóhoz jutni. Sosem voltam az egyoldalú társalgás híve. Ha nagyon azt akarnám akkor folyamatosan magammal beszélgetnék. Oké, hogy intelligens társaság...de azért van egy határ na. |
Haru Yamane x Toshiro Sakai |
[16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
