|
Témaindító hozzászólás
|
2020.08.31. 21:49 - |
Ethan Hill& Hailey Meadows
( Első nap az Akadémián folytatása.) |
[14-1]
 Nézte ahogy megy le a nap és előbújnak a csillagok. Egészen látványos volt, az ég rózsaszínben pompázott, már egy-két csillag is látszott. Nem akart elaludni a fiú vállán, de hirtelen olyan nehéznek érezte a szemhéját, hogy mégiscsak lecsukódott a szeme. Pár pillanatra el is szundított, de hát olyan jól esett, ahogy a hűvös szellő meg-meglibbenti a haját és az erdő nyugodtsága rá is átszállt. De egész gyorsan magához tért. Amikor felébredt gyorsan fel is kapta a fejét. Remélte, hogy azért nem aludt túl sokáig. – Remélem nem szundítottam túl sokat. – nem is válaszolt Ethan kérdésére. – De úgy elfáradtam, észre sem vettem. – szabadkozott tovább, miközben figyelte ahogy a fiú kinyújtóztatja a tagjait. Már sötét volt, de ez annyira nem zavarta, az sokkal inkább, hogy még mindig ott volt közvetlen mögöttük a tiltott rész kerítése. Kezét Ethan kezébe helyezte, amikor az odanyújtotta neki, hogy felsegítse. – Hogyne! – vágta rá szinte azonnal. Ha tehette volna már rég elindult volna, de hát na, most így alakult. Kicsit elgondolkodott Ethan kérdésén. Hát mégis mi mást csinálhatna éjszaka? Persze, hogy a szobájába akar menni, hogy végre vegyen egy frissítő zuhanyt és elnyúlhasson a kényelmes ágyon és kipihenje a nap fáradalmait. – lelki szemei előtt végig lejátszódott ez a jelenet, és hirtelen nagyon vágyni kezdett az ágyába. – Hát igen, jó lenne most már lefeküdni. Én eléggé elfáradtam nem tudom, hogy te hogy vagy ezzel. – magyarázta egy fáradt mosollyal – Azt hiszem igen, vissza fogok találni. – bólogatott magabiztosan. De ha nem akkor is megoldja mostmár valahogy, hiszen járt már ott. Meg aztán nem is volt olyan bonyolult az odajutás.
Egész gyorsan visszaértek az akadémia területére. Itt kint a kertben olyan csendes volt minden, már mindenki bent volt az épületben, hiszen ebben a sötétben már nem nagyon lehetett mit csinálni az udvaron. De végülis nem bánta, legalább nem kell a furcsa pillantások miatt aggódnia.
Ahogy beléptek az ajtón Ethen felvetette a vacsora lehetőségét, de Hailey már nem nagyon vágyott ilyesmire. – Köszönöm nem, megvagyok, talán majd legközelebb. – rázta meg a fejét bocsánatkérően. A fiú előző kijelentésén pedig csak mosolygott. – Jólvan, csak nehogy reggel egy összegömbölyödött vörös kiscica mellett ébredj. – jegyezte meg halkan felkuncogva. Azzal intett Ethennel köszönés képpen és könnyedén megfordult, hogy a szobája felé vegye az irányt, de még hátrafordult, hogy elköszönjön a fiútól. - Jóéjt. Majd találkozunk. - köszönt el egy ígéret kíséretében. Végülis elég jó társaságot nyújtott és még a rosszaságokban is benne van, ami nem utolsó szempont. Gyorsan megtalálta a szobáját és ahogy belépett már dobálta is le a ruháit, hogy végre zuhanyozhasson.
[ Lezárt kör ] |
 Élveztem, ahogy a szél néha-néha bele kap az arcomba. Elfáradtam... nem számítottam rá, hogy ilyen fárasztó napom lesz ez a mai. Hallottam először a lány hangjában hogy nem tetszett neki az egyik megjegyzésem az erdő, és a kerítéssel kapcsolatban. Úgy voltam vele, hogy nem kapom fel a vizet had zavarja az, hogy lenézően kezelem.
Bólogattam Hailey kijelentésére, hogy meg sem közelítjük a kerítést. Nem lenne mégegyszer kedvem bemenni oda ezt már el döntöttem.
Csenden ültem, és "meditáltam" majd egy idő után meghallottam a lány kérdését mikor indulunk tovább. Persze tudtam, hogy nem akar sürgetni amit később szóvá is tett. - Amint lesz erőm elindulni. - Mosolyogtam a lányra. - Valóban nagyon hosszú út van mögöttünk. Egy kis pihenés nem árt. Meg aztán, gyönyörű a kilátás is. - Magyaráztam meg a lánynak, miközben karjaimat mögém helyeztem, támasztottam magam a füvön miközben fel néztem az égre. Gyönyörűen néz ki az égbolt. Ahogy ment le a nap, a felhők rózsaszín és némi kék árnyalatát vették fel messzebbről már lehetett látni hogy sötétebb van, és némi csillag is megmutatkozott. A holdat nem lehetett látni egyenlőre, biztos hogy az majd később mutatkozik meg nekünk. Tudtam hogy sötétebb lesz, ha itt maradunk.
Később valami nehéz dolgot éreztem meg a vállamnál. Mikor lenéztem Hailey arcát pilantottam meg ahogy rám támasztja a fejét. Ezen kissé meglepődtem, mivel ha teheti messzebbre elkerülne. Legalább is így vettem észre néha a viselkedéséből és a mondataiból, amiket az ebédlőben mondott nekem délután. De hagytam, hogy azt csináljon amit szeretne. Ha akart akkor szundíkálhatott is, én ugyan nem mozdulok meg nehogy akkor felkeltsem. Mikor Hailey egy kicsit elszunyolkált, én addig elvoltam a magam kis világában. Persze egy idő után már zsibbadt mindenem de főleg, a karom. Szerencsére nem kellett olyan sokat várnom hogy a lány vissza térjen hozzám. Felkapta a fejét, amikor rájött hogy még mindig itt ülünk. - Jó reggelt felség. Szépeket álmodtál? - Vigyorogtam rá, majd nyújtozkodtam egyet mert nagyon beállt minden testrészem. Igen, már ránk sötétedett de nem aggódtam. Ugyan egy picit hüvősebb lett, de nem bántam a dolgot. A pólóm ami a fűben hevert felkaptam magamra, majd fel tápászkodtam hogy meg mozgassam magam egy kicsit. Ha a lány engedte akkor felsegítettem.- Indulhatunk? - Kérdeztem tőle, és ha igent mondott akkor megindultunk az akadémia felé.
- Gondolom, ha vissza értünk már a szobádba akarsz menni. - Szólaltam meg, menet közben pedig zsebre vágtam a kezemet. Közben figyeltem a veszélyekre is. Bár itt nem lehetséges már, csak abban reménykedtem hogy nem látott meg minket semmi, és senki ahogy átugortam a kerítést. Azt csodálom hogy nincsenek itt őrök. Na még csak az kellene. - Emlékszel rá, hogy hol van? - Fejeztem be a kérdésemet. Nem azért hogy incselkedjek vele. Csak gondolom a történtek után, biztosan nincs magánál.
Lassan vissza érkeztünk az akadémiára. Előre engedtem Haileyt a kapunál amit azt kinyitottam. Ilyenkor már becsukták a kapukat a kíváncsi alakoktól. Nem hittem hogy ezt gondolom de, örülök hogy nem sokára az ágyamba feküdhetek. Bár aludni nem fogok tudni... ritka ha eltudok aludni. Nem tudom hogy azért mert köze lehet a vámpírokhoz vagy sem de nem igazán foglalkoztam vele. Majd lehet körbe járom a folyosókat ha nagyon unatkozok.
- Ha esetleg félnél, vagy megijednél akkor megtalálsz a szobámban. - Vigyorogtam a lányra, amikor beléptünk már a főbejáraton. Persze semmi rossz szándékom nem lenne, csupán szerettem volna ha nem gondol most az erdőre. Mondjuk az se lenne ellenemre ha még akarna valami programot csinálni még itt a suliban. Rá bíztam a döntést.
- De akár elmehetünk enni is valamit, ha esetleg megéheztél az út miatt. - Vetettem fel egy ötletet. Persze csak ha volt hozzá kedve. De ha esetleg a kajánál maradunk, én megeszek néhány epres tortát amit délután ettünk. Az még jól is esne. |
Szerinte nem hiába lett lezárva ez a rész?! Nem mondja Sherlock. – futott végig az agyán cinikus gondolata, de végülis nem mondta ki, felesleges lett volna ebben a helyzetben kötözködni, meg amúgy is. – Erre én is rájöttem. – végülis csak ennyit mondott, de azért az él nem tűnt el teljesen a hangjából. Ahogy kezdett a távolban feltűnni a kerítés és egyre közeledni úgy nyugodott meg egyre jobban. Aztán Ethan megállt. Hailey majdnem neki is ment, de főleg azt nem értette, hogy minek állt meg, de végülis csak rájött, nehéz lett volna nem észre venni, ahogy leszed egy virágot és gyakorlott mozdulatokkal leszedegeti a porzókat. Komolyan?! Egy virág? – hitetlenkedve nézett Ethanre, hogy tényleg emiatt kellett-e megállniuk. De aztán a fiú felé fordult és a hajába tűzte a csinos kis virágot. A bóktól kissé elpirult, még a szemét is lesütötte. – Köszönöm. – pillantott fel Ethanre. Zavarában hirtelen azt sem tudta, hogy mondjon-e még valamit, vagy kell-e bármit is mondania még. Ahogy a földet fixírozta, megakadt a szeme azon a szálon, amin a virág volt, szóval egy mozdulattal növesztett egy másikat. A növényen egy apró kis bimbó nőtt, majd szép lassan kinyílt. Ismét felnézett Ethanre és megvonta a vállát, mintha nem lett volna más lehetősége. - Ne aggódj, ezt is megőrzöm. - mutatott a hajában lévő virágra. - Csak, hogy mindig emlékezzek rá, hogy a tiltott dolgok nem véletlen tiltottak. - mondta egy félmosollyal. Azzal tovább is indultak, de Hailey legalább már sokkal jobban érezte magát, sokkal jobb kedve lett hirtelen. És már a kerítés is ott magasodott közvetlen előttük. Hailey úgy érezte most már minden csak jobb lehet. Ugyan már sötétedett, de ez sem zavarta mert a szeme automatikusan alkalmazkodott a fényviszonyokhoz, ezt még nem egészen tudta irányítani, abszolút ösztönös volt, de végülis most nem volt hátrány.
Ahogy Ethan a kezét nyújtotta felé gondolkodás nélkül fogta meg és huppant az ölébe. Minél előbb a kerítés túloldalán akart lenni, ahol már semmitől sem kell tartania. Ugyan olyan gyorsan mint pár órával korábban már a kerítés túloldalán is voltak. – Szabadság… - ismételte meg helyeselve Hailey nagyot sóhajtva. Mintha a világ súlya szállt volna le a válláról. Meglepetten nézett a fiúra, ahogy leült a fűben, azt hitte, hogy már mennek is tovább. Egy pillantást azért vetett az akadémia irányába, vagy legalábbis abba az irányba amerre az épületet vélte, hogy van, majd ő is leült a fűbe Ethan mellé. Csak helyeslően bólogatott Ethan mondatára. – Legalábbis a kerítés túloldalára nem megyünk. – bizonytalanul pillantott át rajta, attól tartva, hogy meglát valami szörnyeteget a túloldalon. Már majdnem teljesen sötét volt, úgyhogy Hailey szemei ismét egy farkasére hajazta, az események után akaratlanul is ennek az állatnak az alakját volt a legkönnyebb felvennie, igaz most csak a szemeiről volt szó. – És mégis mikor akarsz visszamenni az akadémiára? – kérdezte visszafordulva a fiú felé. – Fárasztó menet van mögöttünk az biztos, de már nagyon sötét van, és ennél már csak sötétebb lesz. – mondta ki a nyilvánvalót. Nem akarta sürgetni a fiút, főleg, hogy a kerítésen át is neki kellett cipelnie oda és vissza is, szóval neki aztán egy szava sem lehet. - De nem akarlak ám sürgetni. - tette azért hozzá megadóan. Szóval amíg Ethan el nem akart indulni addig inkább a fiú vállára hajtotta a fejét. Eddig észre sem vette, de eléggé kimerítette az a "kirándulás", és a nem éppen kellmes izgalmak. Ugyan nem egészen az ő stílusa volt ez, hogy ilyen elesetnek, védtelennek mutatja magát, de úgy érezte most kivételesen megengedheti magának, végülis Ethan egészen elnyerte a bizalmát, minden hülyesége ellenére is. |
Csendben figyeltem minden mozdulatát, várva a válaszra hogy most már indulhatunk vissza az akadémiára. Mikor megkaptam, bíztatóaan mosolyogtam rá majd bólintottam annak jelezve hogy értettem. Feldobtam a válamra a vizes pólomat. - Talán lesz ideje bőven hogy megszáradjon mire vissza érünk. - Futott át az agyamon. Kicsit meszebb volt az iskola így, hogy be jöttük a tiltott rész mélyébe és már lassancskán sötétedni is kezdett. Reménykedtem benne, hogy kijutunk innen még sötétedés előtt. Akkor itt kéne éjszakáznunk. Az meg szerintem nem lenne szerencsés, főleg Haileynek mert ő tuti félne itt ezek után. Elindultunk és akkor, kicsit tempósabbra vettem a dolgot mihamarabb ki érjünk és a lány megnyugodjon. - Ne aggódj, megvédelek majd akár ki is jön. - Nyugtattam meg a lányt ugyan is láttam hogy nagyon pillantgatott hátra.
- Náluk sokkal rosszabb lények is lehetnek itt. - Kezdtem el amikor megemlítette hogy reméli képes leszek átugrani a kerítést és hogy nem adok nekik ötleteket. Azt hiszem most nem hozok elő semmi féle poént, azzal csak kiégetném. - Szerintem, nem hiába lett lezárva ez az egész. - Szólaltam meg útközben, ahogy figyeltem az ösvényt merre is haladjak vissza fele. Valóban szokatlan volt a lánytól az, hogy amennyire csak tudott a közelemben volt és nem távolodott el.
Menet közben megláttam egy szép nagy lilás-rózsaszínes liliomot. Nekem mivel megtetszett ezért eldöntöttem hogy leszedem az egyik virágfejet egy pici szárat hagyva neki. Tudom jól hogy nem sokáig marad meg a szépsége de erre az alkalomra tökéletes lesz. Kézzel leszedegettem a porzókat, ugyan is tönkre tehetik a szirmokat egy idő után. Ha pedig ezt eltávolítjuk, akkor sokáig megtudja hagyni a szépségét egy vázában. De ez biztos nem fog sokáig élni. Odafordultam Haileyhez és bele akasztottam a liliomot a füléhez, és hogy nehogy ki essen egy picit a haja közé illesztettem. Utána ránéztem a lányra, majd elvigyorogtam magam. - Milyen csinos lettél. - Szólaltam meg, ahogy újra elindultam zsebre tett kézzel. Elég sok időbe telt, és már picit sötét is volt de oda érkeztünk a kerítéshez. Örültem azért, hogy kijutottunk és még éppen időben mielőtt teljesen sötét lesz. Hátra fordultam a lányhoz, mert ő egy picit hátul maradt. Felé nyújtottam az egyik kezem mosolyogva. - Felség... a hintó elő állt. - Szólaltam meg és megvártam amíg közelebb jön. Szó nélkül fel is kaptam őt könnyedén, ahogy akkor mikor először ugrottam át a kerítést. Megvártam amíg el helyezkedik és belém kapaszkodik. Mit ne mondjak tetszik ez a helyzet, de tudom hogy nem tart sokáig mivel amint visszaérünk az akadémiára lehet többet már nem is beszélgetünk és messzire elkerül.
Amikor sikerült átugornom a kerítést megtartva az egyensúlyomat, letettem a lányt majd felegyenesedtem. - Szabadság... - Szólaltam meg az erdőre értve ahogy neki álltam nyújtozkodni, majd eszembe jutott hogy nincs rajtam a póló, hanem még mindig a vállamon volt. Megszáradt annyira hogy a lány ne legyen vizes úgy hogy nem aggódom ez miatt. Fel is vettem a ruhadarabot magamra. Majd pihenés képpen, én leültem a fűre. Nem nagyon érdekelt ha a lány tovább akar menni, sokat meneteltünk. - Azt hiszem többet, nem jövünk el ide. - Szólaltam meg, csak hogy ne legyen olyan nagy csend a történtek után. |
Csendben hallgatta Ethan válaszát a kérdéseire. Gondolta, hogy ő sem tudja, hogy mik lehetnek ezek, de azért egy próbát megért. Abban mondjuk kételkedett, hogy ezek a lények ilyen buták lennének, de hát lehetett benne valami, hiszen eddig nem jutottak az akadémia területére, vagy hát legalábbis neki nem meséltek ilyesmiről, meg, ahogy elnézte Ethan sem tudott ilyesmiről, szóval ez némi biztonságérzetet nyujtott Haileynek. Nem szólt semmit, amikor Ethan elrejtette a farkas testét, jobb ötlete neki sem lett volna. Már indult volna visszafele azon a csapáson amerről jöttek, amikor Ethan felvetette, hogy talán jó lenne ha kicsit megmosakodnának előtte. Ekkor egy pillanatra értetlenül nézett a fiúra, de végülis gyorsan kapcsolt. Lepillantott a kezére ami csupa vér volt, főleg a saját vére volt ugyan, de a farkas vére is belekeveredett. Ethanre pillantva már sokkal rosszabb volt a helyzet, szóval elindultak valami patakot vagy tavat keresve. Oh hát persze, mindketten véresek vagyunk, így csak nem állíthatunk be mert azonnal kíváncsi szemek kereszttüzébe kerülnénk. - futott végig az agyán ez a jelenet és nagyon nem tetszett neki. Most abszolút csak a fiúra hagyatkozott, őt követte, mert ahogy észrevette tudja, hogy merre kell menni. Nem is mentek sokat, és máris ott volt egy tiszta vizű kis patak. Lassan leguggolt, hogy megmossa a kezeit. Érezve a patak frissességét úgy érezte remek ötlet lenne, ha egy kicsit felfrissítené magát, ezért az arcát is kicsit megmosta. Eddigre Ethan már félmeztelenül ácsorgott mellette, mert hát neki a felsője is csupa vér volt, de ezt akkor Hailey még nem vette észre. Szemei csukva voltak, ahogy kiélvezte a tiszta, hűvös vizet az arcán. Kicsit megnyugodott, felfrissült, nem is tudta, de erre most igazán nagy szüksége volt. Amikor felnézett Ethan már várt rá, gyorsan végzett a vér lemosásával, valószínűleg már gyakorlott volt ebben. – Persze, kicsit jobb. – bólintott, majd ő is felkelt a patak mellől. – De most már tényleg induljunk. Nem szeretnék újra valami ilyesmibe botlani. – utalt az előbb lezajlott eseményekre egy kissé félve pillantva abba az irányba amerről jöttek. Ethan oldalán indult el visszafelé, magának sem akarta volna bevallani, de nem akart nagyon eltávlodni a fiútól, legalábbis ezen a helyen semmiképpen sem. Majd ha visszaértek a kerítés túloldalára, na majd akkor, de akkor viszont lehet egyenesen a szobájáig szalad és egy darabig biztos, hogy nem gondol a tiltott részre. Nem volt egy gyáva nyúl, de most itt volt egy teljesen ismeretlen helyen, ismeretlen lények vették körül és védtelennek érezte magát. Ugyan ott voltak neki a képességei, de hát nem tudta még olyan magabiztosan használni őket. - Remélem visszafele is simán átugrod a kerítést. - jegyezte meg próbálva leplezni a bizonytalanságot a hangjában. - Meg azt is, hogy nem adsz ötletet ezeknek a rémes lényeknek... - hátrapillantott, hogy esetleg nem követik-e őket, de nem látott semmit. Vett egy mély levegőt, de nem érezte a szagukat, csak a megszokott erdő illatot érezte, semmi furcsaságot. Ezek után ismerős lesz ezeknek a lényeknek a szaga a számára, szóval legalább tudni fogja, ha a közelben vannak, ez némi megnyugvást jelenthetett. |
Nem sokkal később már meg is jött a lány reakciója a kezeimre. Először igen meglepetten néztem a lányt, ahogy a kezeimet nézve aggódóan viselkedett. Ezen kicsit elmosolyogtam. - Ugyan, semmi gond. - Próbáltam megnyugtatni. - Nem tettél semmi rosszatt. Ne aggódj nem fájt annyira. - Válaszoltam a korábbi kijelentésére. Amint a kezét hozzá tette az enyémhez összehasonlítás képpen egy pillanatra ránéztem. - Ezt is tudod majd egy idő után kezelni. - Ami igaz is volt. Mindent meglehet tanulni idővel. Megvakartam a tarkómat, mert nem nagyon tudtam megszólalni. Ezért inkább semmit sem mondtam. De amint a lány megszólalt a kérdésére elvigyorogtam. - Hogyne lennék jól. Volt ennél rosszabb is. - Válaszoltam. Hailey kijelentésére hogy talán visszakell mennünk körbenéztem a helyen. Egy pillanatra most nem tudtam hogy hol is vagyunk. - Rendben van. Ahogy gondolod visszamehetünk. - Nyugtattam meg, hogy benne vagyok majd lassan felálltam. Ahogy álltam fel a lány belém kapaszkodott és velem együtt állt fel. Először meglepett, mert eddig ha tehette elkerült de gondolom most más volt a helyzet.
Hailey a tetemekre pillantott, én meg követtem őt. - Azt sajnos nem tudom... - Összeszűkített szemekkel néztem őket. - Szerintem ezek olyan idióták, hogy nem jutna eszükbe átugorni a kerítést. Ha hozzá érnek a kerítésnek az amúgy is friss húsivá sütné őket. - Mondtam el véleményem bár úgy tűnhetett mintha magamnak beszélnék.
Láttam Haileyn hogy ismét ideges lett a történtek miatt. Egy kis mosoly keretében, az egyik kezemet a lány fejére tettem, végig simítva hosszú haján néhányszor. - Ne aggódj. Megvédelek amíg itt vagyunk. - Vettem el a kezemet. Nem tudom hogy ettől eltudom-e terelni a gondolatait de egy próbát megért. Visszanéztem a farkas testére. - Azért, mégsem hagyhatjuk itt. Megennék az állatok. - Futott át az agyamon. Felvettem az élettelen testet majd azt elbújtattam egy jó sűrű bokorban hogy azért nehezen találják meg. Sajnos mivel lapáttal meg ilyenekkel nem készűltem csak így tudtam megoldani a helyzetet. Visszaléptem a lány felé amikor végeztem. - Le kell mosnunk magunkról a vért... úgy hogy először keressünk magunkat egy kis patakot. Utána vissza indulhatunk. - Vetettem fel az ötletet, majd ha a lány benne volt elindultunk valamerre keresni a patakot.
Nem telt sok időbe ahogy mentünk én egyre jobban hallottam hogy a közelben van egy nem messze tőlünk. Nemsokára oda is értünk. Odaléptem a széléhez, majd levettem magamról a pólót mert valahogy az is véres lett. Azért még se úgy indulhatok vissza az akadémiára hogy véres a ruhám. Akkor kezdődne el a baj, jönnének mindenféle kérdéssel. Engem csak hagyjanak békén. Belemerítettem a pólót a vízbe, igyekezve kimosni a vért belőle. Amikor már úgy láttam hogy kijött belőle úgy ahogy belemerítettem a kezeimet is amit alaposan megmostam. Utána a fejemet hűsítettem le, hagyva hogy a víz mindenhol lefolyjon rólam és a hajamat is leöblítettem egy kicsit. Jól esően álltam fel, igaz hideg volt a víz de engem ez nem zavart. Nagyon is felfrissített és kicsit fel is ébredtem tőle. Amennyire csak tudtam kicsavartam a vizet a pólómból.- Azt hiszem egy darabig ezt nem tudom felvenni. - Futott át az agyamon. De úgy voltam vele a lányt biztos nem zavarja. Mondjuk nem is baj. Vigyor kúszott a számra, de inkább visszafogtam magam. A lány felé fordultam aki még a kezeit mosta. - Na, minden rendben? - Kérdeztem ahogy csavartam a pólómat. |
Észre sem vette amikor Ethan letérdelt mögé, majd megfogta a kezeit. Az sem tűnt fel neki, hogy a körme már nem saját tenyerét szaggatják szét, hanem a fiú kezeit, csak már, amikor saját vérének az illatán kívül másé is megcsapta az orrát, akkor végre észhez tért. Riadt tekintettel fordult Ethan felé, gyorsan visszahúzva a körmeit, újra uralma alá hajtva a testét és az érzéseit. – Úristen, úgy sajnálom. – már veszélytelen, puha kezei közé fogta a fiúét, hogy megnézze mekkora kárt tett benne, de a sebei annak ellenére, hogy elég mélyek voltak gyorsan begyógyultak. Ezt látva kissé megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Nem akartam fájdalmat okozni. – nézett rá bocsánatkérően. Alig ismerem, de máris kárt tettem benne. - futott végig a fejében, habár látta, hogy akkora kárt azért mégsem okozott, de mégis. Majd saját tenyerére is lepillantott, vére már ragacsosan rászáradt a tenyerére, de a sebei már kezdtek begyógyulni. Ugyan nem olyan gyorsan mint Ethané, de legalább már nem szivárgott belőle a vér. Egy félmosolyt erőltetett az arcára. – Én nem vagyok olyan profi, mint te. – mutatta a tenyerét a fiú keze mellé téve, hogy látszódjon a kontraszt, hogy ő mennyivel lassabban gyógyul. Mondjuk még mindig gyorsabb volt a regenerálódása mint egy átlagos embernek, ha nem így lett volna, nem csak, hogy iszonyúan fájt volna a keze, de még a vér is csordogált volna belőle. Aztán az eszébe villant, hogy mit is mondott Ethan, "nehéz visszafognia magát". Oh, jézusom, még ez is. Micsoda önurlma van. - gondolta elismerően. Szeretett volna újra bocsánatot kérni tőle, de úgy érzte, az már lehet túl sok lenne. - De azért jól vagy? - kérdezte végülis a bocsánatkérés helyett. Ez alatt a kérdés alatt nem csak a fiú tenyerére gondolt, hanem a vérszomjára is. Remélte, hogy nem okozott neki nagy gondot.
- Lehet, hogy vissza kéne mennünk. – jegyezte meg, kissé csendesen, felpillantva Ethanre. Igazából biztos volt abban, hogy vissza kéne menniük, nem is értette, hogy miért mondta azt hogy "lehet"; dehogy is, BIZTOS, hogy vissza kéne mennünk. Szégyellte magát, hogy bántotta Ethant és amúgy is rémesen érezte magát a történtek miatt. Amikor a fiú felegyenesedett Hailey a keze után nyúlt, és rá támaszkodva ő is felállt végre a földről. Ekkor tévedt a tekintete a holtan fekvő lényekre. – Mik voltak ezek? – kérdezte végül undorodva tekintve a két tetemre. – És mégis, hogy engedhetik, hogy ilyen vadállatok éljenek ilyen közel az akadémiához? – a hangja egyre inkább visszanyerte az erejét, a sokk és düh helyét egyre inkább a felháborodás vette át. Persze, ők jöttek a tiltott helyre, valóban felelőtlenül viselkedtek, maguknak keresték a bajt, de mégsem tudta ezt így elfogadni. – Ha téged nem tudott visszatartani a kerítés, akkor ezeket sem tartotta volna. – tette hozzá egyre indulatosabban. Végre elszakította a tekintetét a holttestekről és körbenézett. Újabb veszély után kutatott, hátha meglát valamit, vagy valakit, de rajtuk kívűl nem volt ott senki és semmi; és különben is, ha veszélyben lettek volna arról már rég tudtak volna; ugye?! - tette fel végülis a kérdést csak úgy magának, de bízott abban, hogy ez így lenne. |
Amikor a lány megrázva a fejét válaszolt hogy nem tud gyógyítani, nyugtáztam magamban hogy már nem lehet megmenteni. Túl mélyek voltak a sebek ahhoz hogy túlélje. Figyeltem ahogy a lány legugol hozzá. - Talán jobb lett volna, ha ott maradtál volna. - Futott az agyamon amikor Hailey minden mozdulását néztem. Láttam rajta hogy nagyon megviselte. - És gondolom nem csak ez az első ilyen esett. Ezek biztos az erdőben éltek. - Szólaltam meg, amikor a két tetemre pillantottam. Nem úgy tűnt mintha az akadémián jártak volna. Biztos vagyok benne, hogy van ennél veszélyesebb lény... ki tudja talán még egy hatalmasra nőt mutáns is lehet itt. Óvatosnak kell lennünk amíg itt leszünk.
Hailey megszólalt. Én csak akkor néztem fel rá, amikor kijelentette hogy véget vet a szenvedésének. Megakartam volna állítani, hiszen ez jobban megviselné őt ahogy elnézem de addigra már késő volt. Már rögtön cselekedett is, és a farkas el csendesedett. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam mit is mondhatnék neki. Azzal szerintem csak rontanék a helyzeten. Ezért leültem mellé és a tetem mellé.
De ami ez után történt, azon lepődtem meg a leginkább. A lány hirtelen egy farkas kinézetét vette fel, és nem olyan sok idő után megéreztem a vérének az illatát. Hiába ettem az előbb a lány vérének illata eddig is vonzott, ezért abban a pillanatban a szemem vörössé változott. Oda kaptam a számhoz nehogy eluralkodjon rajtam hogy aztán rá támadjak. Ahogy elnézem most engem is simán bele döngölne a földbe amilyen dühös lett hirtelen.
Megfogtam a kezeit, amikor megláttam hogy olyannyira ökölbe szorítja a kezeit hogy kárt tesz magában. Én igyekeztem nyufogdt maradni, és hideg fejjel gondolkozni. Oda kúsztam mögé és hátulról átkaroltam lefogva úgy a kezeit, hogy engem karmoljon, ne saját magát. - Nyugodtan szoríthatod a kezed amennyire csak akarod... de magadban ne tegyél kárt. - Szólaltam meg halkan a fülébe súgva, és igyekeztem valamilyen szinte nyugtató hangon beszélni vele. - Elég nehéz vissza fogni magam, úgy hogy kérlek nyugodj meg. Add ki rajtam a dühödet rendben? - Igyekeztem még jobban. Addig maradtam mellette amíg szükséges volt. Nem érdekelt az mennyire fáj karmolása mit ne mondjak van benne erő. Ha ezt megtanulja kezelni, igazi vadmacska lesz belőle. De nem aggódtam mert tudtam hogy a regeneráló képesséégem nem hagy cserben. Lassancskán már az én vérem is folyni kezdett, éreztem a meleg érzést a kezemen de nem zavart. A szemem is vissza változott kékké ahogy igyekeztem csillapítani magam. Az hiszem, ez a legnehezebb lecke egy vámpír számára. Ellen állni a vér szagának úgy hogy egy falatot sem ettél és még kezdő vagy a képességeidben. Az apám tanított meg arra hogyan álljak ellent neki. Addig zárt engem be a ketrecbe amíg meg nem tanultam ezt kezelni. Hetekig szenvedtem ez miatt a hülye ötlet miatt. Amikor a lány megnyugodott egy kis idő után, és éreztem ahogy a karmai visszamennek elengedtem őt és eltávolodtam tőle. Ránézve a kezeimre igen mély sebet hagyott nekem, de az perceken belül be is gyógyult. Egy kissé mosoly kúszott a számra, hogy nem fogta vissza magát. Reméltem most már egy picit sikerült megnyugodnia. Mögötte maradtam azért, amíg szükséges. |
Olyan hirtelen állt meg, hogy Ethan kicsit neki is ment, de nem igazán foglalkozott ezzel. Még válaszolni sem tudott, arra, hogy érez-e bármit is. Pedig érzett valamit, de fogalma sem volt, hogy mi az, ehhez foghatót még soha nem szagolt. Aztán pár pillanat múlva más is keveredett a levegőbe. Csak bólintott a fiú kérdésére, ő is érezte a vér szagát, semmivel sem lehetett összekeverni, ezt a sűrű vasas illatot. Szorosan Ethan nyomában maradt, amikor a fiú elindult. Bármennyire is bátor volt, be kellett, hogy valja, hogy most félt. Fogalma sem volt, hogy mi vár majd rájuk. Ráadásul, ha ők érezték a szagát, akkor az a másik valami, vagy valaki is érezheti őket. A vér szagát egyáltalán nem volt nehéz követni, annyira erős volt a szag. Hamar meg is találták a forrását, de amit látott azt ép ésszel nem bírta felfogni. Farkasok és emberek, csak itt inkább az embernek kinézőek voltak a ragadozók. Rémülten a szájához kapta a kezét. – Mi… ? – kérdezte volna suttogva, de addigra Ethan kijelentette, hogy végez ezekkel az emberekkel és már ott sem volt. Olyan lendülettel lépett ki a bokorból, hogy Hailey hirtelen azt se tudta, hogy most mit is csináljon, de úgy érezte, hogy jobb ha hallgat a fiúra és nyugton marad. De igazából olyan gyorsan történt mindent, Ethan olyan gyorsan mozgott, hogy ha akart volna sem tudott volna közbeavatkozni. Amikor végzett mindkét emberrel Hailey kissé mereven lépett ki a bokrok mögül. Mintha kissé sokkos lett volna, de hamar észhez tért amikor megrázta a fejét, és újra észrevette a sebesült állatot. Odasietett a földön fekvő farkas mellé, ahol Ethan is volt, a másik kettő addigra már messze járt. Remélem nekik legalább nem esett bajuk. – fohászkodott Hailey. A fiú kérdésére csak némán megrázta a fejét. Végignézve az állaton szinte biztos volt benne, hogy nem fogja túlélni. A hasa feltépve, mindenütt vér volt, és csak a farkas keserves nyüszítését hallotta. Hailey szemébe könnyek szöktek. – Nem tudom megmenteni. – mondta halkan, megerősítve az előbbi fejrázását. Annyira szeretett volna valamit tenni, hogy megmentse az életét, de tehetetlen volt. Egy növényt könnyű szerrel új életre kelt, de egy állat vagy ember, az teljesen más volt, sokkal bonyolultabb biológiai lények. – Véget kell vetnem a szenvedéseinek. – suttogta. Nem akarta így otthagyni, szenvedve, az szörnyű tett lett volna. Letérdelt az állat mellé, végigsimított a fején, próbálta megnyugtatni. Odahajolt hozzá, valamit suttogott a fülébe, majd egy hirtelen mozdulattal kitörte az állat nyakát. Továbbra is ott térdelt a farkas mellett és csak bámulta a már halott állatot. Fogalma sem volt, hogy most mégis mitévő legyen. Tisztában volt a természet rendjével, de ez most abszolút nem az volt. A sokkot fokozatosan a düh váltotta fel. Kezét ökölbe szorította, de olyannyira nem tudott uralkodni magán, hogy körmei helyett újra karmok nöttek, de most farkaskarmok, éles szemfogak és tépőfogak nöttek a szájában, szeme sötétsárgán villogot, akrácsak egy farkasé. Ökölbe szorított kezéből lassan csordogálni kezdett a vér, mert akkor sem lazított ökölbeszorított kezén, amikor azokra karmok nőttek. Szinte már sajnálta, hogy Ethan végzett ezekkel az emberszerű lényekkel, mert ő akarta megölni őket. Soha nem gondolta volna, hogy ez a nap, vagy akár bármelyik is ilyen véres fordulatot vehet. |
Nem gondoltam volna, hogy hasonlítok egy vadállatra. Hiszen a vámpírokat szerintem nem lehet besorolni az állatok közé. Bár van pár olyan ember aki valóban egy állat. De persze tudtam, hogy csak ínycselkedik velem. Látván a reakcióját el is vigyorogtam amikor tátott szájjal mutogtott a kerítésre. Valóban nagy volt tény, de szerencsére nem okozott gondot pedig biztos voltam benne hogy nem fogunk átkellni rajta és mind kettőnket megráz az áram. Az őfelsége névre régimódiasan meghajoltam előtte. - Így megfelel önnek? - Mosolyodtam el miközben vissza egyenesedtem.
Nem volt sok időnk arra, hogy gondolkozzunk azon hova is mehetnénk először mert abban a pillanatban farkas üvöltések hallatszottak az erdőn keresztül. A lány izgatott lett és mindenáron a hang írányába akart menni. - Öngyilkoságra készül? Ha egy falka az neki annyi. - Ment át az agyamon, de hát ki vagyok én hogy megszabjam neki hova is menjen el a tiltott rengetegbe. Nem vagyok az apja... na én meg az apaság. Egyszer biztosan átfogom érezni milyen lehet, hiszen nem sűrget engem az idő. Majd ha eljön a megfelelő idő talán. - Ha annyira oda akarsz menni, akkor menjünk. - Szóltam oda a lánynak. Majd útnak is kelltünk.
Egy darabig csak mentünk és mentünk, majd egyszercsak azt vettem észre hogy megáll előttem a lány. Nagyokat néztem hogy mért álltunk meg hirtelen. Olyan érzésem volt mintha félne, hogy mi vár rá húzamosabb ideig. Ezen elmosolyogtam, amikor Hailey nem látta hogy ezzel nyugtáztam magamba a dolgot. Én egy idő után, mögötte haladtam és hagytam hogy ő legyen az első előttem. Majdnem hogy neki mentem, mivel én is nézelődtem ide-oda. Én nem érzem a szagokat mint, ő ahogy elnézem az orra sokkal fejlettebb mint az enyém. De én még nem éreztem senki szagát hogy valaki ránk akarna támadni esetleg. - Mond csak... érzel is valami szagot vagy... - Fejeztem volna be a mondatot, de hirtelen megcsapott engem a vér szaga.Hirtelen megálltam, befogva az orromat nehogy rám jöjjön az éhség megint. Ahhoz is már elég közel járok hozzá és a lányon kívül nem érzek más embert, vagy csak túl messze van. - Te nem érzed? - Kérdeztem a lányt hátha le esik neki hogy miről beszélek amikor említette hogy nincs itt semmi. Inkább hasonlított egy állat vérére. - Az is lehet, hogy egy farkas sebesült meg. - Gondoltam magamban, majd elindultam szó nélkül hogy ha úgy van megtudjam védeni a lányt egy támadótól. Követtük a vér szagát, nem is telt sok időbe.
Egy elég aprócska mező közepén egy farkas család volt, de volt két ember is mellettük. Az egyik figura éppen akkor kezdte feltépni azt a farkast, akinek megéreztem a vérrét. Nem mutattam csupán, de megdöbbentett a látvány. A másik ember éppen egy másik kettőt akart becsempészni magának és ahogy elnéztem az egy nőstény volt a gyerekével. Hirtelen elöntött a düh, ahogy láttam a szegény farkasokat ahogy próbálták megvédeni egy szem kölyküket. - Te maradj itt. Ne állj az utamba. - Szóltam oda a lánynak, de a hangomban érezni lehetett a bosszút, és a haragot is. - Megölöm őket. - Mondtam komoran. Szemem vér vörössé vált a vér szagára és ezt láthatta Hailey is. Igen.. ismét rám tört az éhség, és örültem hogy lett áldozatom is és az nem a lány volt. Körülvettek minket a bokrok ágai, ahogy elbújtunk közéjük onnan figyelve az eseményeket és így nem vettek észre.
Hirtelen eltűntem a lány előtt és az mögött jelentem meg, aki azt a szegény farkast ette. Ahogy elnéztem még életben volt. - Chh... te féreg. - Szólaltam meg, amire ő felkapta a fejét és hátra nézett rám. Én abban a pillanatban egy jó nagyot belerúgtam éppen akkorát hogy ő neki csapódjon a fának. De ez nem volt neki elég, miútán nagy nehezen felállt nekem akart támadni felém futva. Megvártam amíg a közelembe ért, majd abban a pillanatban mögötte jelentem meg és a kezeimmel ki törtem a nyakát. A férfi azonnal a földre roggyant holtan. A másik aki látta a történéseket elakart menekülni, de nem hagytam neki. Amikor készült megfordulni hogy elfusson elé teremtem, majd abban a pillanatban a nyakába haraptam neki jó erősen. Erre ő azonnal felsíkoltott a fájdalomtól. Addig ittam belőle a vért amíg életben volt, majd utána eltávolodtam tőle és ellöktem magamtól.
A szemem vissza változott és az éhségem is elmúlt. A számon biztosan folyt le pár vércsepp de nem vettem észre, hiszen rögtön a földön heverő farkashoz léptem. A nőstény és a kölyke elmenekült, kapva az alkalmon. - Legalább már biztonságban vannak. - Ment át a fejemen. Egyik lábammal letérdeltem a farkas mellé hogy megnézzem a pulzusát. Még életben volt, de nagyon mély volt neki a vágások. A lány addigra oda is jött, én addig a farkas fejét kezdtem el simogatni miközben ő nyüszített a fájdalomtól. - Te nem tudsz gyógyítani? Hátha túlélné akkor. - Tettem fel a kérdésem azon tanakodva miként segítsek rajta. |
- Aha, a hülye fejem… - visszhangozta a fiú kijelentését, bólogatva. – Hogyne. – csak mosolyogni tudott. Eszébe se jutott, hogy felvegye ezt a sértésnek nem igen nevezhető mondatot, csupán csak vicces volt. Végülis egész rendes srác ez az Ethan, csak rá kell jönni a nyitjára. – futott végig a gondolatain. Furcsa mód megmelengette a gondolat, örült neki, hogy így elsőre valaki olyanba botlott, akivel jól kijön. Csak ne emberek vérével táplálkozna… - ezt nem szabadott elfelejtenie. Ez az egyetlen dolog volt, ami miatt kissé frusztráltan érezte magát a fiú mellett, de bízott az ösztöneiben, hogy nem fogják majd cserben hagyni, ha esetleg veszély leselkedne rá. Remélte, hogy ezek után a fiú már csak nem rajta fogja kielégíteni az éhségét; de hát mik után is? Még csak most ismerte meg pár órája, ugyan mi kötné hozzá, semmi! De kissé borús gondolatait hamar elhessegette a friss, tiszta levegő és az erdő közelsége.
Kissé megilletődött attól, hogy a fiú olyan közelhajolt hozzá megint. Ehhez muszáj lesz hozzászoknom. – jegyezte meg csak úgy magának. - Valamerre másfele figyeltél, ha azt hiszed, hogy megijedek a vadállatoktól. – gondolt itt most Ethanre és az igazi vadállatokra. Egy pillanatra mélyen a szemébe nézett, csak hogy érzékeltesse, hogy a vadállatok alá most őt is besorolja.
És már megint ez a sóhaj. Ettől neki is rögtön sóhajtania kellett. – Azt akarod mondani, hogy beijedtél? – kérdezte, amikor Ethan felajánlotta, hogy még visszafordulhatnak. De alig mondta ki máris a fiú karjaiban találta magát. Olyan hirtelen kapta fel, hogy tiltakozni sem volt ideje. Hallgatva Ethanre átkarolta a nyakát, de amikor az a kerítés felé kezdett el szaladni, az arcát a fiú mellkasába temette attól tartva, hogy nekiszalad a kerítésnek vagy igazából fogalma sem volt, hogy mi lesz, vagy hogy mi a terv. Ahogy földet ért a kerítés túloldalán, óvatosan letette Haileyt, aki csak pislogott. Tátott szájjal mutatott a kerítés felé arra célozva, hogy ez nagyon magas. – Le vagyok nyűgözve. – mondta elismerően, habár valószínűleg nem volt szükség arra, hogy még ő is a fiú egóját fényezze.
- Ahw, Őfelsége? – ismét csak elismerően mosolyogott a fiúra – Ez már sokkal jobban tetszik. – tudta, hogy csak gúnyolódik, játszik vele, de hát akkor is, ő is csak játszott. – Ne aggódj teljesen jól vagyok. – nyugtatta meg a fiút, de igazából nem is hazudott. Ugyan ugrás közben liftezett egyet a gyomra, de hát az semmiség, ennél nagyobb baja meg nem volt. Ugyanakkor azt is el kellett döntenie, hogy merre menjenek. – Nos… - azzal egy igazi farkasüvöltést hallatott, de nem ám úgy, ahogy az emberek utánozni próbálják őket, ez a megtévesztésig hasonlított egy igazi farkaséhoz. Idővel talán pontosan ugyan olyan lesz, amint a valódi farkasüvöltés, de ahhoz még gyakorolni kell. Nem volt túl hangos, de ahhoz éppen eléggé, hogy ha vannak itt farkasok, akkor hallják. Pár pillanat múlva meg is érkezett rá a válasz, a távolból. – Azt hiszem megvan az irány. – mondta mosolyogva, abba az irányba pillantva, ahonnan a válasz érkezett. Szinte biztos volt abban, hogy amúgy a farkasok el fogják őket kerülni, mert amennyire ő meg tudta ítélni eléggé emberszaguk volt, a farkasok meg nem éppen túl nagy rajongóik az embereknek. Csak gyalogoltak, gyalogoltak és gyalogoltak, de semmi különös nem volt, legalábbis errefelé biztos, hogy nem. De mégis, így, hogy tudta, hogy tilsoban járnak, kicsit szorongani kezdett, hogy vajon nem-e követnek el valami oltári nagy meggondolatlanságot. Egyszer csak megállt, hogy körbenézzen. - Gyanúsan nincs itt semmi. - jegyezte meg. Otthonosan érezte magát úgy általában az erdőkben, de az, hogy ez tiltott volt rányomta a bélyegét a helyre, így hát most el volt bizonytalanodva, ilyen pedig elég ritkán merül fel Hailey esetében. Egy szó mint száz, furán érezte megát. |
Reméltem hogy most már fel fogja a dolgot, és meg is érti ezt az egészet. De azért még leáll nekem morogni. Ezen csak elvigyorogtam, hiszen igazán nehéz eset néha ahogy elnézem. - Csupán csak, nem érdekel pár gaz meg a többi. - Értettem arra amikor azt mondta nem félnek a rossz fiúk büntetéstől. - Látod most is el kisérem a hülye fejed, hogy megtudjad nézni. - Fejeztem is be a mondatomat amikor kiléptünk az iskola kapujából, és a kerten át elhagytuk az iskola falait is. Menet közben hallgattam végig minden kijelentését, miközben én zsebre vágott kézzel haladtam mellette. Meghallva a "hupsz" szót hátra pillantottam a lányra, mert hirtelen megállt hogy maga elé nézzen.
Akkor vettem észre, hogy a fű és a virágok az ő léptei során sűrűbbek lettek és pár virág azonnal ki nyilt. Én csak ilyen mi a fasz nézéssel tudtam utána nézni ahogy "húzta" maga után az ösvényt. Nagy szemekkel pislogtam utána, hiszen még ilyet még nem láttam. Úgy tűnik túlságosan is izgatott lett az ötlettől hogy menjünk a tiltott részhez. Fogtam meg a fejemet jó nagyot sóhajtva közben.
Amikor ismét mellette sétáltam, megfogva a fülét fordultam felé.- Az csak egy ideiglenes megoldás volt, nem mulasztotta el teljesen a szomjam úgy hogy valaki úgy is pórul fog járni ma este. - Vigyorogtam bele a képébe majd felegyenesedtem. De nem céloztam pontosan rá hogy ő lenne-e az áldozatom. Ha esetleg félre értette volna az se nagyon zavarna.- A másik, több a ragadozó éjszaka és ha esetleg elkezdesz sikítani az erdőben akkor rajta kapnak és vissza is toloncolnak minket. - Folytattam a mondókámat, majd elengedtem a fülét is. Csak az ösvény során ne találjanak meg minket, hiszen a lány tesz róla hogy elég feltűnő legyen az ösvény. - Legalább eltévedni nem fog visszafele. - Gondoltam magamban.
Az idő számomra nagyon is kellemes volt, és örűltem annak hogy nem ott kell hogy megfulladjak. Nagyon untam már az ottani levegőt. A szél azért fújt rendesen, kicsit hideg érzetett adva, de minden engem nem zavart. Ha esetleg az első is elkapna minket az se érdekelne. Szerettem az esőt és megázni is szóval szeretettel vártam hogy ez eljőjjön.
Nem telt bele sok időbe és végül megérkeztünk úticélunk fele. A tiltott részt körbevette az elektromos kerítés, ami igen hosszú lehetett. - Nem nagyon mertek ebből többet felfedezni. - Gondoltam magamban ahogy megálltunk a kerítés előtt. Ahogy azon tanakodtam hogy hogyan is jutthatnánk be, a lány már intézte is felém a kérdéseit. Ezeket meghallva hátra néztem az ösvénre amit csinált itt. Sóhajtva vissza fordultam a lány felé. - Még vissza mehetünk ha esetleg nagyon félsz. - Szólaltam meg vigyorogva ahogy magam mögé mutottam.
Ahogy a lány azon gondolkodott hogyan vágjon vissza, én már ki is találtam hogy hogyan is mehetnénk át a kerítésen. Kapva az alkalmon amíg gondolkozott fogtam magam, és felkaptam őt a karjaimba fogva erősen még is gyengéden a lány lábát és a hátát. Hagytam hogy a nyakamba akaszkodjon, hiszen hirtelen nem tudott mást tenni. - Kapaszkodj erősen. - Figyelmeztetem ahogy a szemébe néztem mélyen. - Meg ne próbálj elengedni. - Fejeztem be, majd egy pár lépést előre téve az egyik képességemet használva, ami a gyorsaság volt elrugaszkodtam a földtől és át a kerítésen a másik oldalra érkeztünk. Ahogy a lábam földet ért, úgy tartottam meg az egyensúlyomat hogy a lány nehogy leessen. Felegyenesedve, leraktam a lányt. - Mit is mondtál az előbb? - Kuncogtam neki vigyorral a képemen. - Egyébként nem nagyon izgat mi lehet itt. De a kedvedért még is csak körül nézek. - Válaszoltam a kérdésére. Aztán ha elkapnak, legalább egy kis törpe kutyussal együtt fogok elbukni.
Körül néztem a helyen. Sokkal nagyobb fák vették körbe ezt a helyet és még sűrűbb volt mint az akadémia területén. - És merre szeretne menni őfelséged? - Néztem hátra a lányhoz ahogy mentem előre pár lépést. - Ha esetleg rosszul érzed magad, akkor csak szólj nyugodtan. - Néztem rá komolyan, értve arra hogy a gyorsaság következtében általában hányinger és szédülés is lehet a mellékhatása. Minden esetre reméltem hogy nem vészes az állapota. |
És már megint azt kellett hallgatni, hogy mit művel azokkal a szerencsétlenekkel. Nagyon remélte, hogy kimaradhat ebből a körből. De ha mégsem, az már biztos volt, hogy sikítani nem fog, egy pillanatra sem akart ezzel örömet okozni neki. De hát mit számít ez, egy olyan aprócska dolog, szinte lényegtelen... Szemforgatva jelezte, hogy továbbra sem érdekli, de azért ismét beleköltözött a szorongás, hogy tehetetlen ezzel kapcsolatban. Gyűlölte ezt az érzést, nem az a fajta volt, aki ölbe tett kézzel mindent elfogad és csak sodorja az ár, nem, ő tett is a céljaiért.
Aztán végülis áttértek a tiltott részre, vagyis csak a témára, egyelőre. Igen, ez sokkal jobban érdekelte. – Uuuhhh veszélyes meg minden? – kezdte cukkolni Ethant – Azt hittem az ilyen rosszfiúk nem félnek a büntetéstől, sőt köpnek a szabályokra. – húzta tovább, bár korántsem volt biztos benne, hogy ez a legjobb ötlet. Nehogy elvesse a sujkot és a fiú esetleg olyat tegyen vagy mondjon, ami ellenére lenne.
- Jójó persze, felfogtam, te csak és kizárólag embereket eszel. Habár mintha a szobádban nem embervért ittál volna, de ki vagyok én, hogy beleszóljak és ítélkezzek. – mondtam ártatlanul, megadóan feltéve a kezeit, de persze a csintalan mosoly most is letörölhetetlen volt az arcáról. - Mellesleg értékelem azért, hogy nem rögtön rajtam csillapítottad a szomajd, úgyhogy vegyük úgy, mintha nem is mondtam volna semmit. - tettem hozzá gyorsan, hogy biztosítsam, valóban hálás vagyok ezért.
- Csak nem félsz a sötétben? – kérdezte vigyorogva, amikor Ethan megjegyezte, hogy nem kéne sötétedés után odamenniük. - Ne félj, majd én vigyázok rád, nem fognak felfalni a farkasok. – tette hozzá, miközben rákacsintott a fiúra. Persze csak viccelt, de hát sosem tudhatta, hogy Ethan hogy fog reagálni. Volt amikor komoly volt, és volt amikor olyan komolytalan akárcsak ő maga.
Ahogy kisétáltak az épületből Hailey felszabadultan szagolt bele a levegőbe, hajába belekapott a kellemes szellő. Kedve lett volna szökkelni és szaladgálni, de visszafogta magát, valószínűleg elég furcsán néztek volna rá, és nem csak Ethan tartotta volna teljesen hülyének. De az izgatottsága másra is hatással volt, léptei nyomán a fű megnőtt, még zsengébb zöld lett, az apró virágok mind kivirítottak. - Hupsz... - tette a szája elé a kezét, majd megvonta a vállát és tovább haladt, végülis az nem lehet baj ha kicsit gondozza a kertet. Aztán a fák között újabb szagok keveredtek a levegőbe. Persze ez mind új volt Hailey számára, csak pár napja érezte ilyen intenzíven a szagokat, hallotta minden faág reccsenését, a levelek rezgését. és ettől az érzéstől csak úgy száguldott az ereiben a vér, az izgatottság. Olyan puhán járt akár egy őzsuta. – Mond csak, mégis miért van tiltott rész? Mi lehet olyan veszélyes azon a részen? – tette fel a kérdést, de hát tisztában volt vele, hogy Ethan sem tudja valószínűleg, de mégis. – Sosem izgatta a fantáziádat? Nem keltette fel az érdeklődésedet? – firtatta tovább a témát. Épphogy megérkezett és máris valami rosszban sántikált. Pedig őt csak az őszinte kíváncsiság vezérelte. Jajj Hailey, Hailey, Hailey.... jó bemutatkozás lesz ha elkapnak... |
Ethan Hill& Hailey Meadows
( Első nap az Akadémián folytatása.) |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
