|
Témaindító hozzászólás
|
2020.09.06. 11:31 - |
Alice Foster&Wade Ilvermorny |
[18-1]
 Egy bólintással beleegyezett a következő alkalommal való álomfogó készítésbe, így meg is lesz a programunk legközelebb. Nemsokára találtunk is témát újfent, hiszen a kapcsolatok jöttek szóba amit részemről elég nyíltan kitálaltam, hiszen ő is bevállalta, hogy ilyen téren teljesen tapasztalatlan. Ami várható is volt hiszen eddig mindenhol teljesen kiközösítették. Egyáltalán nem lehetett egyszerű neki, de itt egy fokkal azért befogadóbb mindenki, hiszen mint mondtam neki, mindenki különleges itt. Ha valakinek nincs semmilyen képessége arra néznek furcsán.
- Ah, ez van. Rég volt már szóval… - legyintettem végül mikor a sajnálatát fejezte ki. Eleinte egyáltalán nem volt ilyen nekem se. Elég pocsékul éreztem magam, de mára már begyógyult ez a seb is. Illetve lehet jobban járt, legalábbis hosszútávon mindenképp. Sajnos és jóval hosszabb életű vagyok mint egy átlagos ember hála a fajtámnak. Idővel feltűnő lett volna hogy alig öregszem és később emiatt kellett volna szakítanom vele. Most már így gondolom ezt, ám akkoriban még egyáltalán nem ez volt a felfogásom ezzel kapcsolatban.
- Előbb vagy utóbb biztos - ingattam a fejemet mikor mondta, hogy biztosan találok valaki mást. Egyelőre nem erőltetem. Mármint nem vagyok ellene, de nem görcsölök emiatt, hogy nincs senkim. Tudom, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, illetve az sem jó ha valaki kapcsolatból-kapcsolatba ugrál és nem hagy időt magának ahhoz, hogy feldolgozza az exet. A bókomra egyből zavarba jött és el is fordult mire ingattam a fejemet halványan mosolyogva. Nem is vártam tőle igazából más reakciót, hiszen ilyen téren egyáltalán nem szocializálódott úgymond, ám ezzel nincs is semmi probléma. Majd hozzászokik idővel ehhez is. A majdnem elkallódott tollat szerencsére megmentettem, ám egy másik tollal nem érte volna be, hiszen elmondása szerint nem lett volna ugyanaz:
- Ez jogos… - az biztos, hogy nagyon szentimentális amit teljes mértékben megértek. A kevés jó emlékekhez szeret kötődni. Beszélgetés közben végül gyakorlatilag ránk is borult, hiszen elég hirtelen vihar támadt. Kicsit csodálkoztam is ezen, hiszen nem érzékeltem, hogy jönne bármiféle rossz idő. Már pedig ezeket mindig előre megérzem a fajtám miatt. Könnyen el tudom képzelni hogy valamelyik diák szórakozik az erejével. Vezettem magunkat előre az ideiglenes menedékünkbe ami elég hideg volt, így alakot váltottam hogy ne fázzon meg ő sem meg én se. Egyikünknek sem hiányzik egy kiadós megfázás az átlagos dögmelegben. Az átváltozásomat egész jól fogadta, bár várható volt hogy egy kicsit megilletődik. Mivel beszélni nem tudtam ebben a formában, így némán csak ingattam picit a fejemet. A kérdésére szintén csak egy fejrázást tudtam kicsikarni magamból. Vastag bundám van ami tollakkal is keveredik. Egyáltalán nem fázom, a téli hidegben is nagyon jól el tudok élni így igazából. Teltek múltak a percek ám ahogy néztem az időt egyáltalán nem akart elmúlni a vihar amit csak egy kis zápornak gondoltunk. Igazából egyre durvább lett és őszintén szólva nem akartam itt átvészelni. Én még csak-csak el lennék így de Alice egyáltalán nem.
Visszasétáltam megint a sötétségbe, hogy újfent az emberi alakomat vehessem fel, majd visszatértem egy nagyot sóhajtva:
- Úgy tűnik ez a vihar nem fog egyhamar elcsitulni sajnos, vissza kéne már mennünk lassan a szobánkba - azt hiszem ez volt a végszó mára. Mentünk is előre a fák között ahol még viszonylag védve voltunk az esőtől. Ám amint kiértünk már magunk köré húztam egy forgó levegő buborékot, hogy a sűrűn kopogó esőcseppeket elsodorja és így ne ázzunk el.
- Egyáltalán nem szokványos vihar ez, semmi előjele nem volt ennek. Meg szoktam érezni az időjárás-változásokat, ám most semmit se tapasztaltam. Valószínűleg valaki szórakozik az erejével - dünnyögtem egy picit.
Emiatt egy kicsit lassabban haladtunk, de idővel végre meg is érkeztünk az előcsarnokba ahol végre kifújhattuk magunkat. Máris jobb idő volt itt bent mint kint a hűvösben. Amennyire nem zavar bagolymedve formában a hideg annyira utálom emberként a hőmérséklet csökkenést.
Egy ideig elkísértem a lányok részlegéhez a lányt, de természetesen nem mentem el a szobájáig, csak a szárny feljárata előtt megálltam és elköszöntem tőle:
- Nos, örülök, hogy találkoztunk Alice - mosolyogtam rá halványan, majd eszembe is jutott még egy apróság:
- Ha nem bánod elkérem a telefonszámodat, hiszen azért elég nagy ez az akadémia, ki tudja mikor találkoznánk legközelebb - kapcsolattartás miatt sokkal könnyebb ez na - ...persze tényleg csak akkor ha nem gond. Ne aggódj hajnalok-hajnalán nem foglak zargatni - kuncogtam egy picit a végére. Remélhetőleg megadta végül a számat, így el is köszöntem tőle mosolyogva és elindultam vissza a szobámba egyenesen a másik irányba. A koedukált szállás szépségei…
Nem siettem el a felmenetelt, hiszen a gondolataimba is merültem a mai találkozónkra visszagondolva. Ahhoz képest hogy most találkoztunk először egész jól elvoltunk ami nálam kész csoda, hiszen az emberek mostanában nem fognak meg. Mindig csak a felszínes beszélgetések és kész, teljesen unalmas ez nekem és egyáltalán nem érdekel az ilyen, sőt még taszít is. Ám a lánnyal most azért más volt, hiszen mégis komolyabb és személyesebb témákat is érintettünk. Szabályosan üdítő volt ez számomra. Felértem végül a szobámba és gyors fürdés után eldőltem az ágyamon. Gőzöm sincs merre van a szobatársam, ám őt ismerve valószínűleg megint szoknyapecérkedik és egy újabb csajt fűz meg változatosabb dolgokra. Igazából nem hiányzott, jobban örültem, hogy egyedül lehettem. Küldtem is Alicenek sms-t mielőtt még teljesen bekómáltam volna:
^o,o^
Ezzel ki is dőltem, de legalább a lány megtudta a telefonszámomat.
[LEZÁRT KÖR] |
 Mosolyogva bólintottam egyet, amikor meg említette, hogy újra kijöhetünk ide alapanyagokat szedni az álom fogóhoz. Kíváncsi leszek majd, hogyan fog menni. Általában sosem próbáltam ki magam ilyen dolgokkal. De egy próbát megér szerintem, hogy valamibe bele kezdjek. Meg hát új élet, új kihívások nem igaz? Arra a szóra, hogy ne értékeljem le magam ennyire egy pillanatra rápillantottam ahogy elmondta, mindenki hibázik a legelején. Hát én nem tudom. Egyszer biztosan ki tapasztalom. Pillantottam ismét magam elé.
Végül válaszolt is a párkapcsolatos kérdésemre is amire meg mondom az őszintét, nem számítottam rá, hogy válaszolni fog. Mármint ez egy kicsit személyes téma, legalább is szerintem. De aztán lehet én vagyok hülye hozzá. Ahogy elmesélte a korábbi kapcsolatát, nem tudtam levenni róla a szemem. Nagyon sajnáltam miatta, hogy pont az iskola miatt kellett elválniuk. Persze én semmit sem konyítottam az ilyen dolgokhoz, de tudom, hogy nagyon fájdalmas tud lenni és ürességet érzel miatta, ami persze egy jó hosszú idő után elmúlik és tovább lépsz rajta. Körülbelül olyan érzés lehet, mint ha szét marcangolna valami belülről. - Nagyon sajnálom. - Hirtelen csak ennyi jött ki belőlem, de az biztos, hogy őszinte volt. - Egyszer biztosan betoppan valaki az életedbe. - Utalva arra a mondatára, hogy azóta senki se volt neki.
Valahol mélyen mondjuk én, reménykedtem benne mondjuk talán most is, hogy egyszer majd én is megtapasztalhatom majd ezt az egészet. De tudom, hogy ez még nagyon messze van. Sokat kell még tanulnom velem kapcsolatban. Sokáig nem tudtam ezen gondolkozni, amikor megemlítette, hogy én sem panaszkodhatok. Ezen kicsit jobban elfordultam tőle, hogy valamennyire takarhassam az arcomat. - Ugyan, ezzel nem értek egyet valamiért. - Futott át az agyamon ugyan is nem mertem megszólalni ez után a “bók” után. Visszatérve a tollra, erősen ingattam a fejem mikor megemlítette, hogy keresünk másikat. - Az már nem lenne ugyan olyan. - Szólaltam meg kissé félve a korábbi szavak miatt előtte. Kicsit nehezebb lesz, mint gondoltam, de azt hiszem ez ezzel jár. De viszont örültem, hogy mulatságos vagyok a számára. Ez már csak egy jó pont nálam. Viszont vissza is tértünk a magány keserves témájára. Ezen már nem tudtam mit felelni, hiszen Wadenek mindenben igaza volt ezzel kapcsolatban. De azért csendben bólintottam hogy azért tudja, még itt vagyok és nem vesztem el.
Hallva a sóhajtásait egy kicsit kínosan éreztem magam, hogy talán valami rosszat mondhattam de végül nem fog engem lecsapni valamivel csak mert hirtelen megöleltem. Persze a mozdulataitól, ahogy a hajába túrt még egyszer bocsánatot kértem volna, de azt hiszem akkor már lecsap egy fa ággal. Jó ezt nem tudom belőle kinézni, csak idegesíteném vele. Egy kis mosolyra húzódott a szám a véleménye után.
A sok beszélgetés során, lassan vihar közeledett felénk erős széllel és már érezni lehetett ahogy csepereg az eső. Egy kis idő után már esni is kezdett. Szerencsére volt egy ötlete búvóhely terén amikor megkérdeztem hogy nem tud-e valami helyet a vihar elől. - Rendben akkor induljunk. - Szólaltam meg. A denevérek nem zavartak, azok csendben el tudnak lenni igazából ha nem zargatod őket. Meg is indultunk a barlanghoz. Útközben és csodálkozva pillantottam fel egyszer-kétszer a lombkoronákra. Gönyörűen nézett ki, ahogy alig láttál ki az égboltra. Néha majdnem sikerült lemaradnom, mert Wade mögött mentem. Ezért néha futnom kellett utána nehogy eltévedjek. Az eső miatt előjött az erdőnek a friss illata, amit nagyon szerettem. Mindig feltud frissíteni ilyenkor az erdő, mint ha új életre kelne ilyenkor tudom azt érezni hogy a természet valóban él.
Egy kis idő után, meg is érkeztünk a barlanghoz. Szerencsére a fák takartak valamennyire így nem áztunk el útközben. Belépve a barlangba egy kis fény szűrődött be, beljebb már sötét volt ahol még az orrom hegyéig se láttam. Wade megszólalt hogy mennyire hideg van itt, amire én is felfigyeltem. Én elég vékonyan öltöztem fel, rajtam csak egy rövid nadrág és trikó volt. Persze volt rajtam pulcsi is, de az is vékony szálu anyagból volt így a hideg könnyen átment rajta. Körbe is fontam magam, mert kissé kezdett kirázni a hideg ahogy az egész testemet átjárta.
Wade megszólalt, hogy ne hogy megijedjek amire nem is értettem mire gondol. - Várj.. ez most... - Mondtam volna tovább, de addigra a fiú elindult a sötétségbe. Értetlenül pislogtam utána. Most akkor itt akar hagyni? Pár pillanattal később valamilyen hangokat hallottam meg amit nem tudtam mihez tenni. Majd hirtelen megláttam egy hatalmas lényt előttem kimászni a sötét helyből. Annyira lesokkoltam Wade tekintetétől, ahogy közeledett vissza felém hogy hirtelen nem is tudtam mit mondani. Végignéztem minden részét, a mancsától kezdve a bundáig minden apró részletett végigmértem. Csak akkor tértem nagyjából magamhoz, amikor leült mellém és a karját felemelte hogy oda mehessek. Kissé meghökkenve, de oda léptem hozzá és hagytam hogy átkaroljon. Ilyen közel még senkihez nem kerültem így olyan lehettem mint egy szép piros alma egy piacon. Felpillantottam Wadehez, hogy a fejét is megjegyezzem magamnak. Nagyon aranyosnak tartottam azokkal a hatalmas szemekkel ahogy rám nézett. Már biztos furcsálta hogy csak bámulom őt és meg sem szólalok.
- Na.. nagyon jól festesz. - Szólaltam meg végre egy kis mosollyal az arcomon. - Gyönyörű fajtád van az biztos. - Mondtam halkan kissé zavarban. Nagyjából így tűrhető volt a barlang, ahogy melegen tartott. - Tényleg... te nem fázol? - Utólag bele gondolva, biztos hülyén hangzott ez a kérdés de most na... még megvoltam szeppenve Wade igazi alakjától.
Nem kellett ahhoz sem sok idő, hogy jobban elkezdjen szakadni az eső és jó nagyokat dörögjön az ég. Ahogy egy nagyobb dörgést lehetett hallani, már össze is rezzentem mert mindig olyan hirtelen jött és meg is ilyedtem tőle. |
*persze megint levágta a végét a buzi gp*
Lassan mellé sétáltam és leültem majd a jobb karomat felemeltem ügyelve rá, hogy ne essen baja. Így invitáltam magam mellé, hogy aztán betakarhassam és a testem melegével meg a bundámmal melegen tarthassam. |
Végül mondta, hogy szívesen megtanulna álomfogót csinálni magának így csak bólintottam mondva:
- Rendben akkor majd valamelyik nap megint ellátogathatunk ide az erdőbe, hogy gyűjtsünk hozzá alapanyagot. Én meg hozok vékony madzagot amivel szépen össze lehet fogni az egészet - amúgyis láttam múltkor egy tök jó alakú mintát ami érdekes holdszerű alakot képez és mindenképp meg akarom csinálni. Mindig szeretek ezzel variálni, meg semmi bajom sincs azzal, hogy új dolgokat kell tanulnom. Végül szóba kerültek a nők és a kapcsolat témák amiket próbáltam azért kifejteni rendesen a magam módján. Persze erre lehet más azt mondaná hogy hülyeséget beszélek, de így gondolom ezt és szerintem van pár férfi társam aki ezzel egyet értene. A normálisabbak akiket mondtam ők mindenképp, a többiek a másik csoport lenne. Akik csak arra használják ki a lányokat és kész. Meghúzzák és kész.
- Nos, nem vagy ilyen értelemszerűen. Ne értékeld alul magad ennyire - ingattam a fejemet picit mosolyogva. Mikor mondta, hogy szerinte nem lenne jó egy kapcsolatban csak legyintettem:
- Mindenki bénázik eleinte de bele lehet jönni, nem olyan nehéz azért - inkább az a nehéz benne ha érzi az ember hogy valami baj van és a másikkal ezt nem lehet normálisan megbeszélni. Rákérdezett a lány, hogy volt-e már kapcsolatom vagy esetleg van-e, mire elmosolyodtam halványan és mondtam:
- Igen, volt egy hosszabb ám közbejött az akadémia és távkapcsolatként már nem működött ez az egész. Hétvégente nem tudok hazajárni, hogy sűrűbben találkozhassak vele, így végül inkább szakítottunk. Ő csak egyszerű ember volt szóval ide se tudott volna jönni, így minden eshetőségnek lőttek, hogy együtt maradjunk. Ennek meg már másfél éve és azóta semmi - vontam vállat könnyedén. Eleinte rossz volt, de végül túljutottam ezen, a sok tanulás mindenképp elvonta a figyelmemet, illetve a természet közelsége is valamennyire kárpótolt. Az iskolatársak meg kifejezetten nem hatottak meg főleg azért sem mert a többség olyan amilyen. Tisztelet a kevés kivételnek. Nemsokára áteveztünk arra, hogy mennyire furcsa ebben az alakban lennem amire természetesen ugyanúgy őszintén válaszoltam. Egyértelműen nagyon furcsa volt eleinte de idővel hozzászoktam, hiszen kénytelen voltam. Eleinte eleve nem is ment, valószínűleg valami belső sokk miatt, hiszen mégis gyerek voltam és az erdőtűz sem egyszerű dolog. Ám idővel ez a seb begyógyult és elő is jött vele minden képességem. Ezért is kerültem végül ide erre az akadémiára. Híre járt annak hogy a hatalmas fák mindenféle ok nélkül dőlnek ki és hát igen, ez miattam volt, hiszen erős szél generálódott a dührohamaim miatt. Hamarosan ki is mondta Alice, hogy helyes ez az ember alakom meg jól néz ki bár már teljesen belezavarodott a magyarázkodásába így mosolyogva mondtam a végére:
- Azért te sem panaszkodhatsz - ő sem csúnya lány ez tény, illetve egy kis önbizalomépítés mindig jól jön, főleg neki. Elég bizonytalan magában, na nem mintha én lennék a magabiztosság mintapéldája, ám mégis valamennyi van nekem egészséges szinten. Közben nagy szél keveredett és majdnem elveszett a kolibri tollacska, ám sikerült megmenekítenem mert még időben reagáltam. Elkuncogtam magam mikor mondta, hogy akkor is elkapná ha nekem nem sikerült volna:
- Ugyan, azért nem kell a világ végére elfutnod érte, sok toll volt arrafele így vissza tudunk menni újabbat szeretni, még lehet találunk pont olyan kéket - ingattam egy picit a fejem mosolyogva. Azért persze ettől függetlenül aranyos volt a lány ez tény, hogy ennyire ragaszkodik ehhez. Érthető is hogy miért, hiszen kevés ilyen gesztust kapott, idegentől főleg. Érthető is volt, hogy zavarban érezte magát a hirtelen jött ölelése miatt. Én nem kaptam fel a vizet, hiszen mégis megosztottam vele az életem egy szeletkéjét így első találkozásunkkor ami nálam ritka dolog, hiszen kevés emberrel szimpatizálok úgy általában. Ilyen után meg hülyeség lenne nem elfogadni az ölelését. Persze vadidegent mondjuk nem ártana ha nem ölelgetne, de úgy vélem, hogy ez nem fog megtörténni, hiszen alapvetően eléggé zárkózott, főleg azért mert ami vele történt. Ha mások elutasítóak lesznek vele szemben valószínűleg nem fog ilyesmire vetemedni, sőt. Akkor lehet még inkább magába fordulna szerintem.
- Sejtettem… - mondtam picit sóhajtva miután mondta, hogy valóban igazam van. Ingattam a fejemet mikor mondta, hogy neki csak a magány volt eddig a társa. Nem csodálom, eléggé kiközösítették még az iskola előtt is. Az emberek borzalmasak ebből a szempontból. Ha valami más akkor már egyből az ördögöt látják benne, ez a történelem folyamán semmit sem változott.
- Néha nem rossz a magány sem, ám tény, hogy állandó jelleggel borzalmas tud lenni - ahogy mondta gyatra szeretete van. Néha jó ha az ember egyedül akar lenni, ám hatalmas különbség van aközött, hogy valaki magányos, vagy egyedül van. Mikor nekiállt újból a bocsánatkérésnek csak beletúrtam a hajamba egy apró sóhajt eleresztve:
- Mondtam, hogy semmi baj, nem kell emiatt magyarázkodnod hiszen egyáltalán nem hoztál kellemetlen helyzetbe - mosolyogtam rá halványan. Kis hallgatás után végül helyesbített, hiszen nem volt teljesen magányos elvégre ott volt mellette a bácsikája aki befogadta és nevelte eddig.
- Ezt is átérzem, hiszen bár én is szeretem a nevelőszüleimet hiszen a nehéz időszakomban befogadtak és a mai napig is sajátjukként nevelnek. Nekik eleve nem lehet saját gyerekük sajnos, de még így is én vagyok a fiúk az ő szemükben. Ám eleinte nekem nagyon hiányzott az eredeti családom. Mindenkinek változó, hogy ki mennyi idő alatt lép túl ezen, legalábbis a nehezén - elvégre ez sokáig egy fájó seb fog maradni. Nekem csak abból a szempontból bizonytalan a helyzetem, hogy nem tudom élnek-e egyáltalán. Bár a mai napig van egy olyan érzésem, hogy a szüleink halottak. A testvéremről igazából gőzöm sincs. Tény, hogy titkon abban reménykedek hogy mindegyikük él is virul hasonló csoda folytán mint én. Visszatért a lányos témára mire ingattam a fejemet: - Nem hiszem, hogy különösebben változnod kellett hozzá, valószínűleg mindig is ilyen voltál. A normálisaknál általában ez szokott lenni, hogy ők alapból azok - ezért is vannak sokszor lenézve, rosszabb esetben kiközösítve a “menő” csajoknál.
Tovább is gondoltam volna az egészet ám a nagy szellőből hamarosan egy közeledő vihar is társult ami nem bizonyult túl nagynak, ám elkezdett lassan cseperegni az eső. Az alkaromon éreztem az első cseppeket, ám Alice rosszabbul járt, hiszen neki egyenesen a szemébe esett. Előbb gondolkoztam a menedéken mint mielőtt rákérdezett volna, hiszen nem tűnt ez egy nagy esőnek, hogy azonnali hatállyal vissza kell hogy induljunk az akadémiára.
- Tudok egy barlangot a közelben, ott meghúzódhatunk. Nem él benne semmilyen állat, csak a denevérek a mélyebbi járatokban - fel is álltam majd megvártam amíg gyorsan ő is összekapja magát és így vezettem magunkat a fák sűrűjében lévő búvóhelyhez. Szerencsére elég sűrű volt a lombkorona, így teljesen nem áztunk meg mire megérkeztünk, hiszen a fák jól takartak. Szerencsére szárazak voltak bent a kövek ám ennek tetejébe elég hűvös volt.
- Brrrr…de hideg van itt - a sok árnyék miatt ez érthető. Ha én fázok az már csoda, hiszen fajtámból adódóan egy picit jobban viselem ezt. Arról nem is beszélek, hogy egyikünk sincs túlöltözve, hiszen meleg volt a nap folyamán. Nos, tüzet nem tudok csinálni, hogy jobb legyen a helyzet, így csak egy lehetőségem maradt:
- Na jó, ne ijedj meg… - sóhajtottam majd egy picit beljebb sétáltam, hogy valamennyire elnyeljen a sötétség és át is alakultam az eredeti formámba. Lassan mellé sétáltam és leültem majd a jobb karomat felemeltem ügyelve rá, hogy n |
Amikor megemlítette, hogy megnézhetem a tollgyűjteményét akkor egy picit megörültem. Még fel is ajánlotta, hogy megtanít hogyan készíthetek el egyet. - Annak is nagyon örülnék. - Válaszoltam rá az ajánlatára. Elképzeltem, ahogy elmagyarázza az álomfogóhoz szükséges alapanyagokat, és azt ahogy megmutatja. Én nem tudom hogy higgyek-e ezekben a dolgokban. Volt egy-két olyan rémálmom is, amit jobban szerettem volna nem látni őket. De gondolom akik használják ezt, azok biztos hisznek benne. Vagy vannak olyanok is, akik csak díszként foglalnak helyet náluk. Mint mondjuk Wade is.
Végig hallgattam a fiú minden szavát, és ha kellett akkor válaszoltam is rájuk. Visszatérve a lány és fiú kapcsolatokhoz, rápillantottam közben mivel érdekelt a válasza ennek terén. Valóban nem voltam soha úgy fiúval, persze tisztábban voltam azzal ahogy egy fiú és egy lány... khm... szóval igen azzal a dologgal kapcsolatban, de olyat mint mondjuk a szerelem vagy a szeretet érzését sosem éltem át. Ezért úgy tartom magam, hogy igen ügyetlen és tapasztalatlan lennék egy kapcsolathoz. A szeretet dolognál azért gondolom azt hogy nem éreztem még más szeretetét, mert ezt a szüleimtől sem kaptam meg. Legbelül éreztem azt, hogy megvetnek és gyűlőlnek engem. Így hát mindig is a magány volt a társam. Amikor Cameron is be tért az életembe, ő mindent megtett hogy jobban legyek de az nem volt ugyan az. Egy idegen volt számomra, aki szeretett törődni másokkal. Egy nagyon jó ember.
- Így már értem... azt hiszem. - Válaszoltam egy kis mosollyal az arcomon. - Akkor ezek szerint nem vagyok ilyen. - Mondtam halkan.
- De szerintem én se lennék valami jó egy kapcsolatban... elég béna lennék mindenben - Mosolyogtam el a végén egy kicsit. - De gondolom neked tuti hogy volt már kapcsolatod, vagy esetleg van? - Pillantottam rá. Végül úgy voltunk vele hogy témát váltunk és válaszolt Wade a korábbi kérdésemre az alakjával kapcsolatban. Sóhajtva mondta el, hogy valóban jobban szeret az eredeti alakjában lenni, de ugyan akkor ezzel is megbarátkozott. - Megértelek. Én is ugyan így gondolnám. - Szólaltam meg. - De így is helyes vagy. - Először le sem esett, hogy mit mondtam csak később kapcsoltam. - Va.. vagyis hogy ez az alakod... is jól néz ki. - A végén egyre jobban halkult a hangom zavaromban, és pillantottam el máshova. Igaz még nem láttam az eredeti alakját, de majd utána nézek hátha van valami róla a neten is.
Amikor Wade megmentette a kis tollat, valóban megkönnyebbűltem hogy megmentette. - Igen... bár akkor nem adnám fel akkor is elkapnám. - Mosolyodtam el.
Amikor megöleltem őt, és elengedtem akkor éreztem magam nagyon zavarban a cselekedetem miatt. Karjaimat gyorsan az ölembe helyeztem, viszont nem vettem le róla a tekintetem. Az első mondatán egy picit meglepődtem, és nagy szemekkel tekintettem rá, de aztán lesütöttem a szemeimet és magam elé pillantottam. Kicsit elszomorodtam, ahogy bele gondoltam a helyzetembe a múltam miatt. Elkezdtem "szórakozni" a pulcsim újjánál. Egy picit el is szégyeltem magam, hogy ilyet csináltam. Talán nem kellett volna. Igen... igaza volt abban hogy senki sem állt hozzám közel, de ez általában fordítva is igaz volt. Nem szerettem emberek között lenni, mert tudtam hogyan néznek rám és mit gondolnak rólam ezért inkább próbáltam elbújni és elkerülni őket. De végül hozzá tette, hogy nem bánta meg csupán hangosan gondolkodik.
- Semmi gond, igazad van. - Mosolyodtam el egy kicsit leplezni az érzéseket. - Nekem csak a magány az egyetlen társam. Igaz, elég gyatra egy szeretete van. - Néztem le magam elé ismét. Tudom még sokat kell tanulnom, lezárni a dolgokat magamban és tiszta lappal indulni. De van időm bőven ezen rágódni amíg ide járok. - Sa-sajnálom. - Szólaltam meg kissé szakadozva. - Nem is tudom mért csináltam. Nem gondolkodtam. - Mosolyogtam el zavaromban ahogy a két mutató ujjammal szórakoztam. Tudom hogy azt mondta nem baj, de még is úgy voltam vele hogy bocsánatot kérek.
- Valahogy máshogy érzem magam. - Gondoltam magamban. Nem értettem ezeket a gondolatokat, de biztos hogy később biztosan rá tudok jönni.
- Igaz, hogy Cameron bácsi mellettem volt de még is csak egy idegen. Persze hálás vagyok miatta. Ha ő nem lenne, szerintem nem beszélnénk itt. Nagyon kedves, és jó szívű ember. De nagyon sokszor, még a mai napig is egyedül érzem magam. Persze tudom, hogy ez idővel változni fog, ha esetleg arról lenne szó. - Szólaltam meg kis mosollyal. Attól is féltem hogy most Wade biztos egy kis hisztisnek gondol, de reménykedtem benne hogy talán nem. - Remélem idő közben váltam olyan lánnyá. - Tértem vissza egy korábbi beszélgetésünkre. Gondolom az olyan lányokat se kedveli, akik mindig hisztiznek valamin vagy esetleg mindig magukra hívják a figyelmet.
Nem sokára ismét felkapott a szél, de éreztem hogy ez már sokkal hidegebb. Felnéztem az égre ahol láttam hogy lassan közeledik egy kis vihar. Nemsokára cseperegni is kezdett az eső, amit meg is éreztem. Ahogy néztem fel az égre, abban a pillanatban egy csepp bele esett egyenesen a szemembe. Rögtön oda kaptam a szememhez amit dörzsölni kezdtem. - Aucs... ez fájt. - Szólaltam meg halkan.
- Tudsz valami menedéket? - Kérdeztem Wadetől ha már úgy ismeri az erdőt mint a tenyerét. Azért jó lenne nem megázni. - Úgy is van még időnk. Gondolom nem kell még vissza mennünk. - Szólaltam meg. Reméltem hogy nem érkezett el az-az idő hogy vissza kell indulni. Jó itt az erdőben lenni. |
Végül részletesebben elmeséltem neki a tűzesetet de nem reagált rá, szóval nem firtattam tovább a témát. Azt hiszem talán túl sokat beszéltem, de nem tehetek róla, hiszen végre találtam normális társaságot aki diák. Valamiért mindig is többre tartottam egy tartalmasabb és mélyebb beszélgetést mint a szokásos trash talkot. Engem nem mozgatnak a szokásos mi van veled semmi csevegések. Ennél rosszabb már csak az ha arról beszélgetek valakivel hogy mégis milyen az idő. Az már nagyon a legutolsó téma amiről beszélgetni lehet. Nem szeretem a felszínes beszélgetéseket mégis muszáj néhanapján kommunikálnom így mert ha nem teszem akkor ki vagyok nézve. Elcsodálkozott amikor meséltem hogy sok tollat gyűjtöttem össze mire ingattam a fejemet:
- Az a gond, hogy túl sok szép van, így mindig késztetést érzek rá, hogy megtartsam - kuncogtam egy picit - Egyszerűen a bőség zavara van itt, hiszen errefelé nem csak galambok fészkelnek szerencsére. Nemsokára már érdeklődött afelől, hogy hogy egyszer megnézhetné-e a tollgyűjteményemet mire halványan elmosolyodtam:
- Persze, miért ne engedném meg? Ha szeretnéd még meg is taníthatlak arra, hogy készítsél magadnak álomfogót. Egyáltalán nem nehéz igazából és elég sok alapanyagot biztosít is hozzá ez az erdő - nemsokára szóba került az ereje és az azzal való együttélés amiben a tanárok nagy valószínűséggel a segítségére lesznek. Nekem is sokat segítettek a dührohamaim kezelésében. Bár tény hogy még mindig előjön ez, de inkább egy hullám kap el és nem érzek erős késztetés arra, hogy kimenekülhessek azonnal az erdőbe.
- Igen, a többség normális szerencsére. Érthető amúgyis hogy segítenek nekünk ilyenekben. Nem csak az ő érdekük, hanem a miénk is...és mindenkié körülöttünk - ennek ellenére még mindig azt vallom, hogy még így is vannak ön és közveszélyes delikvensek. Persze más ezért a mondatomért élből kiröhögne de különösebben nem érdekel. A gond inkább az, hogy ezeket még harcra is tanítják holott önkontrollra lenne előbb szükségük. Ez megint az én véleményem amivel valószínűleg a többség tetszését nem nyerném el, de ehhez már hozzászoktam. Meg is csodálta a tollaimat miután megmutattam neki ám véletlenül megsértette magát amiért persze azonnal elnézést kértem. Basszus, sajnos tényleg hegyesek a tollaim, ez van. Nem teljesen medve a fajtám, így nem a szokványos módon történik a vadászat sem.
- Azért velem nem kell szerencsére vigyázni, csak a tollaimmal - mosolyodtam el halványan. Tőlem nem kell félni, úgy vélem nem én vagyok a legfélelmetesebb lény a világon. Igazából elég visszahúzódó a fajtám a természetben is. Ezért sem látnak minket az emberek sűrűn. Olyan helyeken telepedünk meg amerre nehezen jutnak el. A jégmadár és a sas említésére elmosolyodtam mondva:
- Ó igen, a jégmadarak a másik repülő ékszerdobozkák a kolibrik után. Még a paradicsommadarak is gyönyörűek, bár sajnos errefelé nem láttam őket - tűnődtem el egy picit. Lehet hogy velük is egyszer összefutok majd ki tudja? Sajnos nem mindig tudok itt lenni, hogy figyelhessem a természetet. Mikor mondta, hogy ahány madár van annyi különleges toll is van, még az enyém is az akármit is mondok.
- Ó, köszönöm. Legyen, ha te mondod elhiszem - mosolyogtam rá megint. Igazából nem én vagyok a világ legbeképzeltebb embere. Igazából mindig alábecsülöm magam és a képességeimet, de én ebben csak a pozitívumot látom, hiszen így mindig arra törekszem, hogy jobb legyek. Ezért is vagyok jó gitározásban is mert bennem megvan az az alázat ami szükséges hozzá, hogy fejlődjön az ember. Ha azt gondolja az ember, hogy ő tökéletes akkor sosem hajlandó változtatni. Az erejéről mesélt ami kifejezetten érdekes volt, hiszen kicsit olyan mintha önálló lenne a képessége. Mintha tényleg védelmezné a tulajdonosát. Ám mégis, hogy lehet ilyen? Igazából hülyeség a kérdés, hiszen ha nem lenne ilyen akkor mi sem beszélgetnénk most itt. Nem kéne olyan akadémia ahol különleges képességű emberekkel kéne foglalkozni. Ám mégis most itt vagyunk amiért hálás vagyok azért. Segítettek kezelnem a dolgokat és előrébb is juthatok az életben. Adnak lehetőséget amivel élnem kell. Nehezebb lenne emberek között érvényesülnöm legalábbis úgy, hogy nem tudom kezelni az erőmet. Mostanság már ez nem okoz problémát.
- Nem biztos, hogy ez, de könnyen lehetséges. Remélhetőleg hamar ki fogjátok a forrását deríteni a tanárúrral - ingattam a fejemet. Nem az én területem ez, nem értek hozzá, de idővel úgyis megoldódik ez a problémája szerintem. A megjegyzésemre nem sokkal el is pirult miután megköszönte. Picit elmosolyodtam, hiszen ebből sejtettem, hogy sajnos nem kap ehhez hasonló bókot. Hamarosan ki is derült, hogy mégis miért. Úgy tűnik eddig normális fiúkkal nem volt dolga, hiszen úgy gondolta, hogy az ellenkező nemnek pont a bevállalósabbak kellenek:
- Nos, vannak akik ezt értékelik. A tipikus nagy sármőrök és alfahímek. Ám a normálisabbak inkább választanak egy átlagost akivel el lehet beszélgetni rendesen és a többi. Igaz van egy olyan érzésem, hogy egyre inkább fogyóban van az ilyen hozzáállás az embereknél. Manapság már csak a külsőség a lényeg és semmi más, ezért is népszerű az Instagram meg a többi platform ahol mindenki a tökéletességre törekszik - sok totálisan szinte maszkírozva sminkelt lány úgy pózolva hogy még jobb legyen a megjelenése és a többi. Likekokért meg szabályosan képesek bármit megcsinálni.
- Idővel ők lesznek az elsők akik ki fognak égni lelkileg, hiszen sosem találnak maguknak olyan kapcsolatot ami normális lenne. Még barátira se futja nekik, csakis érdekkapcsolat az ami létezik náluk általában - húztam el a számat fanyaran. Persze lehet megint én vagyok a pesszimista és csak hülyeségeket beszélek. Ám ez is csak az én véleményem. Lehet idővel ők is megtalálják a maguknak valót pont úgy mint zsák a foltját.
- Félre ne értsd nem az a baj, hogy valaki teszem azt mondjuk miniszoknyát vesz fel, hanem az a gond ha valaki még úgy is viselkedik mint egy... útszéli - túrtam bele a hajamba sóhajtva. Inkább tereltük a témát, hogy mégis milyen a formám amit mondhatni részletesen elmagyaráztam Alicenek. Fel is tett egy érdekes kérdést mire sóhajtottam mondva:
- Eleinte nagyon furcsa volt, de idővel hozzászoktam. Ám tény, hogy amit mondtál egyáltalán nem hülyeség, hiszen valóban jobban érzem magam úgy a bőrömben. Ám az emberivel is már megbarátkoztam szerencsére - nem okoz problémát már egyik sem. Mielőtt ide kerültem volna akkor előtte problémás volt a helyzet a dührohamaim miatt ám időben karoltak fel szerencsére. Nemsokára nagyobb szél kerekedett, ám a kolibri tollat megmenekítettem ezzel megakadályozva azt, hogy a lány a lelkét is kifussa, hogy utolérje azt. Látszott rajta, hogy nagyon megkönnyebbült, hogy nem veszett el, így viszonoztam a mosolyát kuncogva:
- Ha nem lenne ilyen képességem akkor valószínűleg az történt volna - a köszönetére csak ingattam a fejemet még mindig mosolyogva:
- Ugyan, alap dolog - ekkor gondoltam egy nagyot, hogy kapott tőlem is egy tollat. Ritkaság ez nálam tény és való - Szívesen - viszonoztam megint a mosolyát. Ám nemsokára picit meglepett, hiszen megölelgetett hálából, persze nem bántam egyáltalán, hiszen nem egy teljesen vadidegen már számomra azért. Várható volt, hogy ezután már zavarba is fog jönni, hiába ő kezdeményezte ezt a gesztust. Valószínűleg sok ember nem engedte őt magához közel így ismerve a háttértörténetet.
- Gondolom sok ember nem állt hozzád eddig közel - jegyeztem meg végül mosolyogva, ám belegondoltam, hogy lehet ez rosszul fog kijönni, így gyorsan hozzáfűztem - ...mármint félre ne értsd nincs semmi bajom azzal, hogy megöleltél nyugi. Csak hangosan gondolkozom, szokásom - lehet rossz is, de ez van. |
Figyelmesen hallgattam végig, amikor a családjáról és a tűz keletkezéséről beszélt. Végül nem tudtam mondani semmit... vagyis nem az hogy nem tudtam, csak úgy éreztem nem esett jól neki hogy erről beszélt. Így ezért nem is erőltettem rá a dolgot, bár én nagyon sajnáltam őt. Főleg az, hogy semmit sem tud a szüleiről hogy még is mi történt velük. Ez az egyik legrosszabb dolog, ami történhet. Én tudom hogy a szüleim még mindig ott vannak a faluban, de semmit nem tudok róluk. Ha kerestek volna, akár a rendőrséget is beszervezték volna hogy megkeressenek. De így már tudom, hogy nekem gyakorlatilag nem is volt családom. Hiszen az nem élet, hogy mindenki egy szörnyetegnek néz.
Csendben maradtam amíg vissza nem tértünk a kis kolibri tollra. Elmosolyogtam, amikor azt mondta kedves tőlem. Majd a gyűjteményén egy picit elcsodálkoztam. - Akkor, tényleg rengeteg tollat gyűjthettél össze. - Szólaltam meg. - Remélem egyszer majd megnézhetem őket. - Mosolyogtam el halványan. - Persze, csak ha megengeded. - Természetesen nem toppanok be valakihez váratlanul, csak mert meg akarok nézni valamit. Visszatérve az erőmre figyelmesen néztem a fiúra. - Azt mondjuk már észre vettem az első napon. Valóban segítőkészek a tanárok. És az igazgató bácsi is kedvesnek tűnik. - Mondtam el véleményemet. Eléggé féltem az első naptól is. Attól hogy milyenek lesznek a többiek, hányan vetik rám a szemüket de ahhoz képest csendesen el tudok bújni a sarokba és onnan figyelni a többieket a teremben is. Igaz nem nagyon szólnak hozzám, de nem igazán bántam. Valahogy én már megszoktam hogy egyedül vagyok. Hiába volt ott mellettem Cameron nem voltam átlagos ember mint ő, teljesen más voltam. Nem volt kihez úgy fordulnom hogy ezeket a dolgokat, elmondhassam hogy mit érzek az erőmmel kapcsolatban. De most itt van Wade. Egy igen kedves, és jó lelkü még ha magát nem is tartja annak de egy jószívű embernek tűnik. Még jóképű is, és biztos vagyok benne hogy ezt ki is használja a lányok terén. Biztosan volt már barátnője is. - Egek, mikre gondolok én... - Pirultam el hirtelen, de igyekeztem eltakarni az arcom a pulcsim ujjával, hogy a fiú véletlenül se lássa. Ez csak egy ártatlan gondolat volt. De ami a lényeg... tényleg örültem neki hogy találkoztam vele és egy picit megnyilhatok.
Amikor megsértettem az ujjam a toll miatt, egyből bocsánatott kért és mondta hogy vigyázzak rá. A mosolyára én is elmosolygtam egy kicsit. - Ugyan, én vagyok ügyetlen. Majd legközelebb vigyázok veled. - Válaszoltam mosollyal az arcomon.
- Pedig minden madár toll nagyon szép. Ott van mondjuk a jégmadár.. vagy a sas. - Vetettem fel néhány példát, mikor említette hogy az ő tolla nem olyan szép. - Igazából annyi toll, ahány madár szóval rengeteg árnyalatban van. De a tiéd is különleges. - Már megint csak mondam, és mondtam. Most már befejeztem és a fiúra figyeltem amikor az erőmre tértünk vissza.
- Belső félelem? - Kérdeztem vissza kissé megszeppenve mivel bele sem gondoltam milyen érzelmek miatt jöhetett ez létre. - Az sajnos nem tudom. - Mondtam halkan. - Bele sem gondoltam... olyan hirtelen történt minden. - Pillantottam le magam elé.
Amikor említette hogy érdekesebb személy vagyok, felkaptam rá a fejem és néztem rá nagy szemekkel. A mosolyára valamiért zavarba jöttem, nem is tudom mért. - Oh.. hát köszönöm.. hogy így gondolod. - Motyogtam egy picit meglepetten, ugyan is nem hallottam soha ilyet egy fiú szájából. Takartam el az egyik kezemmel az arcomat hogy eltakarjam valahogy a vörösséget. De egyben az is meglepett, hogy nem szereti a teljesen ki cicomázott lányokat. - Pedig a fiúk az olyan lányokat szeretik nem? Akik beválalósak meg ilyenek. És csinosan vannak felöltözve... - Pirultam el jobban ezért igyekeztem jobban is takarni azt. Persze nem mertem a szemébe nézni sem akkor azt hiszem rosszabb lenne a helyzetem. Hogyan is jutottunk el idáig?
De szerencsére tereltük a témát, és így a pirosság is idővel el tűnt az arcomról és a kezemet is le engedtem magam mellé. Figyelmesen hallgattam Wadedet ahogy arról beszél hogyan is néz ki egy bagolymedve. Csodálkozva képzeltem most őt el, hogyan is nézhet ki az eredeti alakjában.- De aranyosak lehettek. - Szólaltam meg csillogó szemekkel. Elképzeltem egy ilyen családot ahogy játszanak az erdőben boldogan. Biztos ő is ezt csinálta, amikor még nem keletkezett erdő tűz.
- És, hogyan érzed magad így emberi alakban? Gondolom biztos jobban érzed magad, ha az eredeti alakodban vagy. - Elmélkedtem egy kicsit. Hiszen talán én is így éreznék ha lenne egy másik alakom.
Kis idő elteltével igen erősen fújt a szél ami miatt picit összekuporogtam, mert nem igen láttam a hajamtól ami ide-oda lebegett. Viszont éreztem, hogy a toll ki esett a hajamból, de mire már oda kaphattam volna hogy elkapjam, az már rég tovább repül amerre a szél vitte. Megilyedtem egy kicsit, hogy messzire viszi és nem találom meg ezért éppen utána akartam futni, de ekkor Wade közbe lépett. A képességét használva, visszahozta a tollat és egy kis burokban tartotta, amíg el nem csendesült a szél. Kissé megszeppenve néztem rá. Én már addigra visszaültem, mert éppen álltam volna fel. De most úgy ültem, hogy a kezeimet magam elé tettem le a lábaim közé. Megkönnyebbültem, hogy sikerült megszerezni. - Azt hittem, hogy elveszítjük. - Szólaltam meg egy halvány mosollyal. - Szóval a szelet is képes írányitani. Milyen jó képessége van. - Gondoltam magamban majd ezen el mosolyogtam ismét. Elvettem a tollat, amikor átnyújtotta. Közben az egyik kezemmel elkotortam a hajam a fülem mögé, ami a szemembe lógott. - Köszönöm, hogy megmentetted. - Mosolyogtam rá. Majd meglepetésemre előhívott egy tollat a kezéből amit át is nyújtott nekem. - Na hát.. köszönöm. - Valóban megörültem neki ahogy átvettem azt a tollat is. - Mind a kettőt nagy becsben fogom tartani. - Mondtam halvány mosollyal, majd most már hogy ne veszítsem el őket eltettem a táskámba a tollakat. Viszonzás képpen megöleltem a fiút, úgy hogy csak a nyakát karoltam át, és úgy döntöttem rá a fejemet az övére. Reméltem hogy nem vette őt zokon hogy ilyesmit művelek, igazából nem is tudom mért csináltam ezt. Csupán csak ki akartam fejezni mennyire örülök ennek a kis apróságnak. Zavarba is jöttem egyből, kis idő után el is engedtem. Nem mertem megszólalni, picit féltem a reakciójától hogy mit szól ehhez a tettemhez. |
Ingattam a fejemet mikor megjegyezte, hogy nem igazán hallott a fajtámról. A szépségre nem tudok mit mondani, hiszen nekem ez teljesen átlagos dolog. Mint ahogy neki az hogy ember.
- Nem csodálom, hogy nem hallottál a fajtámról hiszen eléggé zárkózott és emberkerülő lények a bagolymedvék. Arrafele élnek amerre ember nem sűrűn teszi a lábát. Ironikus, de a családom mégis pont az emberi beavatkozás miatt szakadt szét. Távolabb gyújtottak tábortüzet amit felügyelet nélkül hagytak és pillanatok alatt szétterjedt az erdőben, így jutott el hozzánk is - sóhajtottam egy picit majd legyintettem. Sajnos ezt már nem tudom nem megtörténtté varázsolni. Más erre azt mondaná, hogy minden okkal történik, ám én ebben nem hiszek. Tény, hogy ha nem lett volna ez az eset akkor még mindig az erdőben élnék vígan bagolymedveként. Nem járnék ide, az emberi létet se tapasztalhattam volna meg. Lehet azért kényszerültem emberi alakba az eset után, hogy megéljem milyen emberként létezni és ne okoljam őket feleslegesen? Ki tudja… Elmosolyodtam halványan ahogy a lány a hajába tűzte a tollat majd mondta, hogy megtartja emléknek azért mert összefutottunk:
- Ó, ez igazán kedves tőled. Én mondjuk álomfogót csinálok ezekből a tollakból, igaz van belőlük nagy gyűjteményem, szóval úgy egyáltalán nem nehéz. Bár hinni annyira nem hiszek benne, de dekoratív része a szobának és nem csak úgy hevernek valahol az összegyűjtött tollak - igazából két legyet is ütök ezzel egy csapásra. Jó dekorációs elem és még fel is lesznek használva a kis alapanyagok amiket gyűjtögetek. A kövekre mondjuk egyelőre nem találtam semmi megoldást, de amik nagyobbak esetleg azokkal szoktam kitámasztani az ablakot hogy a huzat ne csapja be. Végül elkezdte mesélni a történetét amit végig is hallgattam és meg tudom érteni miért fél annyira az erejétől. Legalább beismeri, hogy magát okolja ezért ami bár nem túl jó dolog, mégis meg van az előnye:
- Már az is haladás ha elismered, hogy magadat okolod. Sokan még erre sem képesek, szóval jó úton haladsz úgy gondolom. A tiszta lap meg mindenkinek megadatik itt. Ezért is jó ez a hely. Bármit csinálsz, itt nem fognak kinézni és sok ember tud is akár segíteni, nem csak tanárok, de főleg ők hiszen tapasztaltabbak - itt senkit sem fognak kinézni, hiszen itt mindenki erővel rendelkezik, nincsenek itt egyszerű emberek. Persze a mutánsok is emberek tudom jól, ám mégis különlegesebbek. Ha nem így lenne akkor egy sem élne itt. Végül előhívtam a barna-fekete tollaimat így meg is csodálhatta nagy szemekkel amin ingattam a fejemet egy picit. Hagytam hogy megérintse, hogy mégis milyen hiszen amúgy sem tapasztalhatott még ilyet. Pont akartam mondani, hogy óvatosan azért a végével ám sikeresen meg is szúrta magát:
- Jajj, ne haragudj! Vigyázzál végével legközelebb - mosolyogtam rá, ám láthatóan szerencsére nem történt nagyobb baja. Annyira nem hegyesek így, hogy durvább sérülést okozzanak. Inkább akkor használható fegyverként ha a szelet irányítva gyorsan kilövöm. Elkuncogtam magam mikor megszólalt, hogy nekem nagyobb tollaim vannak mint egy kolibrinek:
- Nos, jóval nagyobb ez tény, de nem is akkora a fajtám mint egy kolibri - ingattam a fejemet - A gyönyörűt meg nem mondanám, hiszen szerintem az a kékes szín sokkal szebb mint az én egyszerű barna-fekete színem. Persze ízlések és pofonok ugye - ingattam a fejemet. Nemsokára az erejéhez tértünk vissza és hátradőltem mellette a fűben és hallgattam tovább a magyarázatát. Érdekes képesség lehet az biztos.
- Valóban furcsa, ám mégse tűnik számomra meglepőnek ez, hiszen mondhatni a részed, hozzád tartozik. Valószínűleg nem véletlenül alkot pajzsot, hogy meg tudd magad védeni nehezebb helyzetekben. Lehet ez ösztönös nálad egyelőre, ám ha tudod majd kezelni, akkor tudatosabban fogsz vele bánni. Igaz nem tudok ezzel kapcsolatban pontosat mondani, de ha te úgy érzed, hogy mégsem ösztön ez teljes mértékben akkor lehet mégis úgy van. Idő kérdése, hogy kiderüljön majd ez - tovább hallgatva az óráján átélt dolgait kicsit összeráncoltam a szemöldökömet majd a hajamba túrtam:
- Hm, lehet ez pont a belső félelmeidre próbált utalni? Akár az is előfordulhat, hogy emiatt stresszes helyzetbe kerültél és ezért jött elő pajzsként szolgálva, hogy megvédjen - néztem a felhőket tűnődve majd megráztam a fejemet mikor mondta, hogy ne haragudjak.
- Ugyan, egyáltalán nem untatsz egy pillanatig se gondold ezt - mosolyogtam rá és hozzáfűztem - Hidd el sokkal érdekesebb személy vagy, mint némelyik lány errefele. A többség valami nagy dívának hiszi magát, vannak akik még beképzeltek is. Nekem ezek egyáltalán jönnek be semmilyen téren sem. Haveroknál is a normálisabb embereket részesítem előnyben nem a kifejezett “alfahímeket” - idézőjeleztem a kulcsszót. Végül inkább terelte a témát és a fajtám iránt érdeklődött picit zavartan. Ah, szóval arra is kíváncsi, hogy néznek ki:
- Hát konkrétan bagoly és medve keveréke a fajtám. Bagoly fejünk van és medve testünk, a szőrünk pedig tollakkal keveredik. A mancsunk az maradt medvetalp és repülni nem igazán tudunk. Inkább ha magasabbról ugrunk akkor mondhatni siklórepülést hajtunk végre. Mondanom se kell, hogy egy ilyen nem mindig sikerül a legelegánsabban...földet érés szempontjából semmiképp sem - ekkor egy nagyobb szél kerekedett ami Alice haját picit szétborzolta így hamar ki is röppent a toll a helyéről amit nemrég szerzett meg:
- Ó! - mondtam meglepődve, de hamar észbekaptam és a levegő irányításával gyorsan elkaptam az ékes tollat. Kis levegőgömbbe zártam a tollat, hogy amíg a szél erősebben fúj addig ne menjen sehova. Amint lecsillapodott át is lebegtettem neki:
- Húh, majdnem elveszett, tessék - mosolyogtam rá. Ám eszembe jutott, hogy ha már ennyire érdeklődött és szereti a baglyokat akkor megajándékozom egy aprósággal. Tenyeremet kinyitottam és az ujjaim közé idéztem könnyedén egy tollat neki:
- Tessék… - nyújtottam át neki mosolyogva - ...ha már szereted a baglyokat akkor úgy gondolom örülnél ennek. Remélhetőleg - ingattam a fejemet egy picit. |
Talán egyszer majd eljön az-az idő is, amikor sikerülni fog lelkileg erősnek. Igen még kísértenek ezek a dolgok, ezt nem lehet egyből csettintésre elfelejteni. Igazából annyi mindent megakarok tanulni, az erőmmel kapcsolatban. Arra is gondoltam, hogy kipróbálnám sajátítani a harcművészetet. Ha jobban bele gondolok nem tudnám használni távolsági harcban, az nem nekem kedvez. - A közelharcban kell jónak lennem. - Ment át a fejemen. De egyből másra gondoltam egy idő után.
Érdekes volt számomra, hogy nem éreztem fájdalmat pedig, ha jól tudom mondjuk egy csonttörés, nagyon tud fájni és idő amíg helyrejön. Az egy másik kérdés, ha rosszul forr össze, akkor további fájdalmakkal vagy egyéb dolgokkal jár. Jobb lenne az megtudnom mitől váltam ilyenné. Könnyen nevezhetném magamat szörnyek, sokszor gondoltam már erre is de tudom, hogy nem vagyok az.
Időközben megtudtam hogy mi Wade képessége. Egy ideig gondolkoztam azon hogyan is nézhet ki egy bagolymedve. Nagyjából összetudtam rakni a képet. - Úgy tűnik rengeteget kell tanulnom. - Gondoltam magamban. - Még sosem hallottam ilyen fajtáról, de biztos szépek lehetnek. - Szólaltam meg halvány mosollyal az arcomon.
Ránézve a kék kis tollra, fogtam magam majd bele tűztem a fülem mögé. Próbáltam úgy megcsinálni, hogy a szél ne kapja ki a hajamból. - Azt hiszem, hogy ezt megtartom emléknek. Amiért összefutottunk. - Mutattam a tollra. Tényleg tetszett ez a kis toll, és nagyon aranyos is volt. Majd valahova elteszem jó látható helyre, ha visszaértünk az akadémiára. Figyeltem a reakcióját, az én történetemnél. Ahogy a testvériségről beszélt, valahogy ürességet éreztem akkor. Nem tudtam milyen lehet, ha van egy testvéred. Magam elé néztem, ahogy a lábamat jó közel húztam magamhoz és átkarolva őket, letettem a fejem a karjaimhoz úgy bámulva a virágokat és a kilátást. - Pontosan úgy van ahogy mondod. - Nem vitattam azt, hogy magamat okolom ez miatt. - De túl akarok lépni rajta. És egy tiszta, új lappal kezdeni. - Fejeztem be a mondatott.
Mikor megmutatta a tollait, ahogy kibújtak a karja alól kissé meglepődve néztem rájuk, majd elmesélte hogy milyen tulajdonságokkal bír. Nagy szemekkel néztem a tollakra, amilyen színekben pompáztak. Kíváncsiságból az egyikhez hozzáértem, hogy valóban élesek-e. Véletlenül megbökte az ujjamat az egyik vége, de az is elég volt nekem, hogy vérezzen. Szisszenve kaptam el a kezem, ránézve az ujjamra. Nem volt vészes, csak egy picit fájt. - Tényleg tű élesek... - Mosolyogtam el. - Gyönyörűek a te tollaid is. Igaz sokkal nagyobb, mint ez. - Utaltam halvány mosollyal a kis kolibri tollra. Egy percig elgondolkoztam azon, hogy szívesen megnézném hogyan nézhet ki Wade az eredeti alakjában. Biztosan hatalmas lehet. Az is átment a fejemen hogy megengedné-e hogy ráüljek a hátára. Persze ez csak egy pillanatnyi gyermeki gondolat volt. Elmosolyogtam egy picit, akaratlanul is amikor megemlítette hogy az elfogadás egy idő után majd kialakul. Valóban véletlen volt az is, hogy majdnem ugyan azzal a múlttal rendelkezünk. De örültem neki, hogy összefutottam vele. Nem tudnám elképzelni, hogy ő is ugyan olyan zárkózott volt mint én most. - Igen... nem fog bekelebezni ez az egész. - Szólaltam meg egy kis mosollyal, majd hátra feküdtem a fűben karjaimat a fejem fölé helyezve és úgy néztem fel az égre. Lassan felhősödött, de volt még bőven időnk itt lenni. Nem is akartam még vissza menni.. amit kicsit furcsáltam. Talán egy picit jól érzem magam a tásaságában.
- De... olyan ez a képesség, mint ha tudná hogy mit tegyen. - Emlékeztem vissza arra a napra amikor a tanár úrnál elvesztem a képességemben, és a csont...körbe ölelt hogy megvédjen?! És ott van az-az eset is, amikor az utcán akartak rám támadni. - Mármint... mintha érezné hogy mit kell tennie. Amikor az utcát jártam napokig, egy csapat srác megakart támadni. És akkor is akaratom ellenére csak úgy előjött és pajzsot képzett. - Meséltem el úgy, mint ez az egész élne. Persze tudom ez lehet ösztön is vagy minek is hívják, de számomra akkor is érdekes volt. Úgy voltam vele hogy ezt az érzésem is megosztom vele hátha egy picit könnyebb lesz. - Meg amikor Huiqing tanár úrral voltam, a magány óráján volt egy látomásom az anyámról, aki egy csecsemőt tartott a kezében, aki az ikertestvérem volt. Az arcát anyukámnak nem láttam, csak feketeséget az arcvonalai körül de tudom hogy ő volt, mert szólt hozzám. Nem sokra rá, megjelentek a régebbi iskola társaim is... és ennek hatására megint elvesztettem a fejem és a csont ugyan úgy pajzsot alkotott. - Nem is vettem észre milyen sokat beszélek, de egyre jobban szomorodtam el hirtelen amikor vissza gondoltam mit mondott akkor anyám, a látomásomban. De hamar is észbe kaptam és hirtelen ültem fel a fiúra nézve. - Ne haragudj... biztos nagyon untathatlak.. nem is tudom mért locsogok ennyit, nem vagyok ennyire érdekes személy. - Halvány mosoly jelent meg az arcomon ahogy oda kaptam a tarkómhoz, és valóban zavarban voltam hogy hirtelen ennyit beszélek. Ez még igen furcsa is volt a számomra. - Me...Mesélnél a fajtádról... ? - Próbáltam rá terelni a szót, hogy egy picit jobban megismerjem. Valóban kíváncsi voltam milyen is lehet. - Mármint nagyon érdekesnek hangzik a fajtád. Meg gyönyörűek a baglyok is.. meg azokkal a nagy kerek szemükkel nagyon aranyosak is. - Jelent meg egy halvány mosoly az arcomon. Kicsit úgy éreztem magam mintha gyerek lennék... olyan gyermeki viselkedéssel kezdtem el mondani milyen aranyosak a baglyok. Amint erre rá jöttem egy picit zavarba is jöttem miatta hogy így viselkedek előtte. |
Hirtelen nem értettem, hogy miért pironkodott a lány, hiszen csak annyit mondtam, hogy most kezdtem itt a harmadik évemet. Hamar el is engedtem ezt hiszen nemsokára inkább azon aggódott, hogy milyen vakmerő volt mert bemerészkedett ebbe a valószínűleg veszélyes erdőbe. Természetesen fel is világosítottam erről, hogy egyáltalán ne gondoljon ilyet, semmi veszélyes nincs itt. Egyszerűen a diákok többsége vagy beszari, vagy különösebben nem is érdekli a természet. Tökre egyszerű ez a képlet úgy gondolom.
- Furcsa egy szokás, de manapság ez megy. Mindenről képet csinálni és feltölteni. Nem mondom hogy rossz dolog egy pillanat megörökítése, de lehet ezt szépen és igényesen is csinálni. Ráadásul szerintem nem feltétlenül kell mindent kirakni az internetre, hogy mindenki lássa. Ám ez csak az én véleményem - vontam vállat könnyedén. Az emberek többsége lehet maradi gondolkodásúnak gondolta, a korombeliek meg egyenesen kinéznének egy ilyen megállapítás miatt. Különösebben nem érdekel a véleményük úgy istenigazából.
- Semmi gond, ezért ajánlottam fel. Ha problémát okozna nekem akkor nem mondtam volna - mosolyogtam rá biztatóan. Végül megosztottam vele a történetem egy szeletkéjét, hiszen úgy gondolom normális ennyit bőven megérdemel. Ráadásul őt is befogadták. Ha más nem, én pontosan tudom milyen dolog ez. Egyáltalán nem egyszerű, nekem se volt könnyű eleinte ahogy neki sem. Simán le tudom ezt sakkozni, még úgy is hogy egyáltalán nem ismerem. Az embereket a hasonló sorsuk összekötik valamilyen szinten. Inkább a sütire tereltem végül a szót, hiszen teljesen depressziós hangulatot nem akartam neki és magamnak se okozni. Kiderült, hogy ő is meg akar majd tanulni sütni ilyen finomságokat, ráadásul a bácsikája azért is csinálta ezeket, hogy jobb kedve legyen:
- Nos megértem, ilyen finomsággal nem nehéz jókedvet varázsolni. Amúgy magadtól is meg tudsz tanulni pár dolgot hiszen neten elég sok recept megtalálható. Illetve úgy hallottam új laza konyhafőnök is van a menzán, szóval lehet ő is tud ebben segíteni ha rákérdezel - tűnődtem el egy picit. Szerintem tudnának neki a konyhán segíteni ebben. Mondjuk a régi konyhásnőből ezt nem nézném ki, de a mostanira azt mondták hogy elég laza. Nos, érthető hogy ezt gondolják hiszen tele van tetoválva a nőnek az egész teste konkrétan. Megvártam amíg a lány elpakol, egyáltalán nem siettettem hiszen ráértünk azért.
Végül kicsit bátortalanul de elfogadta a kezemet, így segítettem neki a lejutásban valamennyire. Könnyebb úgy ha van egy biztos pontja az embernek. Ezután vezettem is tovább magunkat részletesen elmagyarázva neki, hogy mégis hogyan fogja könnyedén megtalálni ezt a helyet legközelebb. Aranyos volt ahogy meglepődött azon hogy átnyújtottam neki a tollat. Szeretem mikor a természet ilyesmi ajándékokat ejt az utamba. Sok szép tollat összegyűjtöttem már innen, illetve különböző különleges formájú és színű köveket is találtam már. Ebben az erdőben de még otthon is.
- Valóban nagyon aranyosak és eszméletlenül kicsik. A tojásuk körülbelül köröm méretű annyira apró - ingattam a fejemet mosolyogva. Az ámuldozó megszólalására csak sóhajtottam mondva:
- Mondhatni ez a véremben van. Nem vagyok egy egyszerű ember, csak emberi formám is van. Igazából egy bagolymedve vagyok - osztottam meg vele ezt az információt is, így most már teljes lehet a kép neki - Szóval ezért ismerem annyira a természetet, hiszen a kölyökkoromat erdőben töltöttem egészen addig amíg nem keletkezett erdőtűz - húztam el a számat fanyaran. Egyáltalán nem könnyű a mai napig ez, hiszen emberi hiba miatt keletkezett ez. Még csak nem is azért mert annyira forró lett volna az a nyár. Tábortüzet felelőtlenül ott hagytak égni az emberek és kész. Meg is volt a baj. Nem azért meséltem ezt mert annyira sajnáltatni akarnám magamat, hiszen általánosságban nem beszélek erről. Ennyire részletesen meg főleg nem. Nem mindenkivel osztom meg azért az életemnek ezt a szeletkéjét de mégis úgy gondolom, hogy a lány méltó arra, hogy kivételt tegyek vele. Üdítően normálisnak tűnik a többi lányhoz képest. Nem tetszenek a jó ideje divatos pláza és instakirálynők. Jobban szeretem ha hétköznapibb valaki és lehet az illetővel értelmesen beszélgetni.
Hamarosan meg is érkeztünk végül a tisztáshoz így hagytam, hogy gyönyörködhessen a tájban. Valóban ámulatos volt, ám én mégis inkább először leültem a fűbe. Ez az érzés mondjuk hiányzott a szünet alatt. Mindennél jobb volt órákat így eltöltenem. Simán kijöttem ide és itt tanultam, vagy akár csak zenét hallgattam, esetleg gitároztam magamnak. Nem volt aki megzavarjon, csakis én voltam meg a természet. Egy tanár se csimpaszkodott a nyakamon, esetleg nem keringtek mindenfele idióta pletykák olyan dolgokról amik teljesen hidegen hagytak és még sorolhatnám.
Végül csatlakozott hozzám és nem gondoltam volna, de válaszolt a kérdésemre és nem kerülte ki. Nem mintha zavart volna ha nem meséli el. Mindenkinek vannak titkai ez tény. Az ő döntésük, hogy megosztják-e ezt másokkal vagy sem. Az én történetem különösebben nem titok, csak nem sűrűn szoktam mesélni, hiszen más se nagyon kérdezi. Igazából sok emberrel nem ápolok szoros kapcsolatot. Nem vagyok kívülálló, hiszen bárkivel le tudok állni beszélgetni, de igazán közel senki se került még itt hozzám. Kicsit komorrá vált az arcom mikor mondta, hogy meghalt az ikertestvére:
- Sajnálom. Biztos rossz lehet ez neked. Sokan azt mondják, hogy egy ilyen testvéri kapocs sokkal erősebb mint egy átlagos testvéri kötelék - húztam el a számat fanyaran. Körülbelül olyannak írják le mintha az ember az egyik felét elvesztené. Egypetéjű ikrek esetén ez még borzalmasabb. Tovább hallgattam a történetét majd meg is mutatta, hogy neki mégis milyen képessége van.
- Biztos borzalmas lehet, hiszen akaratlanul is magadat okolod emiatt valószínűleg - általában ilyennél mindig így van. A megmaradt testvér inkább azt kívánja bárcsak ő halt volna meg és a többi. Elhúztam fanyaran a számat mikor mondta, hogy emiatt kitagadták őt teljesen a falubeliek, ráadásul mikor iskolába került akkor még rosszabb lett a helyzet.
- Nem csodálom, hogy félsz ezek után a képességedtől, teljes érthető ez - sóhajtottam majd végül én is kinövesztettem egy csomó tollat az alkaromból és hozzáfűztem:
- Nekem meg hiába teljesen puhák ezek a tollak, ha egyszer hegyesek. Ha kilövöm ezeket akkor éles vágásokat, vagy mélyebb szúrásokat tudok velük okozni. Szóval tudom milyen ez, bár nem járunk ugyanolyan cipőben az igaz, de itt meg fogod majd tanulni kezelni az erődet. Az elfogadás az meg...idő kérdése lesz csupán - tűnődtem el egy picit. Biztosan nem lehetett neki egyszerű ez az egész, hiszen olyan ereje van amivel képes akár emberéletet is kioltani. Ő pedig egyáltalán nem akar, hiszen látszik rajta, hogy megviseli ez. |
- Áhh... szóval jó ideje itt van. 3 év az jó sok idő. - Futott át az agyamon. Én mondjuk nem voltam olyan sok időt iskolában, a történtek előtt. Kíváncsi leszek arra, hogy az a pár év amit itt töltök hogyan fog eltelni. Lesznek-e barátaim, lesz-e olyan akibe mondjuk szerelmes leszek. A szerelmes szóra éreztem ahogy az arcom pirossá válik. - Az biztos, hogy nem lennék jó benne. Egyáltalán hogyan viselkedik egy pár? - Nem is tudom mért kalandoztam el hirtelen erre a témára.
Rápillantottam a fiúra, amikor elkezdte mesélni hogyan viselkednek az emberek az erdőben. - Azt hiszem értem. - Szólaltam meg. - Furcsa egy szokás lehet. - Mosolyogtam el bele gondolva arra hogy mondjuk egy lány hogyan kezd el pózolni a bokrok között. Megörültem annak, hogy nem fogunk eltévedni mert ismeri az erdő minden szegletét. Szerencsésnek éreztem magam, mondjuk amilyen szerencsétlen vagyok néha biztos hogy féltem volna egyedül vissza menni az akadémiára. - Akkor teljesen rád bízom magam ha nem gond. - Mondtam egy kis mosollyal.
Örültem annak hogy ízlet Wadenek a süti. Cameron nagyon kitett magáért, ezért a sütiért. Ajánlom neki hogy küldjön még többet, és többet. De idő közben, megtudtam milyen múltja volt a fiúnak. A süti, amit a kezemben tartottam útközben megállt, ahogy haraptam volna belőle. Nem tudtam mit mondani hirtelen, csak néztem ahogy eszi a sütit, ahogy meséli a történteket. Akkor kaptam fel a fejem amikor viszonozta a mosolyt és rám pillantott. Ekkor elkaptam a tekintetem és a sütire néztem amit a kezemben tartottam. - Egyszer én is, megakarom ezt tanulni. Mármint sütiket, és finom ételeket csinálni. - Szólaltam meg halkan, még mindig Wade szülei jártak a fejemben. Biztos sokszor volt magányos ő is, és nem találta a helyét. - Mintha én lennék... - Futott át az agyamon. - Mindig sok szeretettel készítette nekem őket, hogy jobb kedvem legyen. - Mosolyodtam el egy kicsit, ahogy vissza emlékeztem hogyan forog a konyhában.
Amikor Wade felállt, akkor már tudtam hogy már indulunk is ezért elpakoltam mindent. Láttam ahogy felém nyújtja a kezét, amire kicsit megszeppenve, és kicsit lassan megfogtam a kezét zavaromban. Sikerült a segítségével felállnom. - Rendben.. - Böktem ki a figyelmeztetésére. Valóban nem szerettem volna el esni, és a tóba zuhanni. El is indultunk az ösvényen, amin mondta is hogy innen könnyen vissza lehet menni az akadémiára. - Azt hiszem értem.. - Szólaltam meg kissé bizalmatlanul de úgy voltam vele, egyszer biztosan tudni fogom az erdő minden részét mint Wade is. Meglepetten vettem át egy kis tollat, ami gyönyörű kék színben pompázott. Amikor elmesélte milyen tollak, egyből eszembe jutott az a madár faj. - Azok nagyon aranyosak. - Szólaltam meg, majd figyeltem és követtem a szememmel minen mozdulatát, amit mesélt. - Hihetetlen hogy mennyi mindent tudsz erről a helyről, és az állatokról. - Mosolyogtam rá, amikor befejezte a mondandóját. Már izgatottan vártam, hogy milyen látvány fog majd fogadni ahogy azt a fiú elmesélte.
Nem is telt olyan sok időbe és oda is értünk. Rápillantottam ahogy lehuppant a fűre. Először értetlenül álltam meg mellette, de aztán a tájra néztem. Tényleg csodálatos volt ez a hely. Tele madár csicsergéssel, néhol pillangok repkedtek a virágok körül vagy pedig méhek. A fű meg olyan hossz volt néhány helyen, hogy biztosan elvesznék benne ha lefekszek a földre. Nem sokáig tudtam ámuldozni, amikor meghallottam a felém tett kérdést a fiútól. Tekintetem ismét össze futott az övével, majd gyorsan leültem mellé a fűben. Úgy voltam vele, hogy ha már ő is elmondta mi történt vele akkor nekem is viszonoznom kell. - Hát... egy igen érdekes képességgel születtem meg. Velem együtt született meg az ikertestvérem, de ő holtan. - Csuklott el a hangom ahogy arra gondoltam, hogy a szüleim mit is gondolhattak akkor rólam. - A képességem miatt, éles csontok végeztek vele. - Ekkor póbáltam meg előhívni a képességem. A csuklómból előnövesztettem a csontomat ami olyan éles volt, akár egy tű majd a fiú felé mutattam. - Legalább is a szüleimtől és a falubeliektől ezt hallottam. Mindenki félt tőlem a faluban, és később kitagadtak főleg amikor elkezdtem a sulit. Amikor körbe vett, néhány lány hogy bántson valahogy elvesztettem a fejem és súlyosan megsérült miattam az egyik lány. Nem tudtam kontrorálni a képességem, és hát félek is tőle. - Jegyeztem meg végül. - Az eset után, elszöktem otthonról és a városban voltam napokig az utcán. Akkor jött Cameron bácsi, és befogadott engem. És hát most itt vagyok.. - Meséltem el végül a múltamat. - Elég szánalmas vagyok, nem igaz? - Erőltettem magamra egy kis mosolyt.
- Remélem hogy te megtalálod a családod... biztosan jól vannak. - Tértem vissza a szüleire.
|
Megmagyarázta végül, hogy azért kellett altatódal mert sokat félt:
- Áh, értem - ingattam a fejemet válaszul. Mondjuk ezt is meg tudom érteni, csak én nem emberi formában éltem ezt át. A sötétség még az erdőben is ijesztőnek tűnt kicsiként. Szerencsére a szüleink felváltva jártak el vadászni, így mindig volt valaki mellettünk, hogy ne érezzük teljesen elveszettnek magunkat. A köszönömjére csak bólintottam, hiszen alap dolog ez, pláne ha adódik lehetőség arra, hogy inkább friss és hideg vizet igyon az ember. Semmi baja nincsen ennek a víznek tiszta és jóízű. Mérföldekkel jobb mint a nagyvárosi klórozott valami.
- Most kezdem a harmadik évet, szóval még egy ideig ide leszel te is kényszerítve emiatt nem kell aggódnod - kuncogtam egy picit. Nem csak azért van ez az iskola, hogy megtanuljuk kezelni az erőnket, hiszen mellette a lexikális tudást is gyarapítjuk meg a többi. Olyan mint egy rendes iskola de vannak más órák is amik tényleg azon alapulnak, hogy nagyobb önkontrollunk legyen meg a többi. Nekem kifejezetten szükségem is volt rá, hiszen pont azért kerültem be mert sokáig nem tudtam kezelni a dührohamaimat amik hirtelen rám jöttek. Pedig egyáltalán nem voltam sosem idegeskedő típus, egyszerűen elkapott egy ilyen és onnantól attól kellett félnem mikor változom át. Kis hangulatingadozás és már végem is volt.
- Dehogy veszélyes. Csak sok diák nem járkál természetbe, vagy ha mégis akkor csakis azért, hogy lőjön magáról pár jó szelfit hogy elmondhassa, na kirándult egyet. Aztán gyorsan vissza is tér a szobájába. Sokan nem fedezik fel az erdőt, van aki nem akarja, van aki nem meri mert eltéved esetleg. Ám valójában nem bonyolult ez, legalábbis számomra egyáltalán nem - vontam vállat lazán. Igaz az lehetséges, hogy nekem azért természetes dolog ez, mert a gyerekkoromat is erdőben töltöttem és a fajtám is ilyen helyeken él.
- Ne aggódj, nem fogunk eltévedni mert töviről-hegyire ismerem ezt az erdőt. Az elmúlt két évben bőven volt időm felfedezni - mosolyogtam rá biztatóan. Lehet más emberrel elveszne de velem nem fog.
- Ugyan, eleinte nekem is az volt minden. Teljesen idegen környezetben ez normális igazából. Idővel az iskola és a környék minden szegletét ki fogod ismerni. Nekem is túl nagynak tűnt a hely, aztán mostanra már kiismertem rendesen - ingattam a fejemet majd ittam én is a kulacsomból majd feltöltöttem teljesen vízzel, hogy bőven legyen nekünk.
- Ó igen, nekem ez az erdő pontosan ilyen hely - itt önmagam lehetek. Néha muszáj kinyújtóztatnom a bagolymedve végtagjaimat is. Mikor már érzem, hogy szükségem van erre akkor ide jövök, hogy felszabaduljak egy kicsit. Még nincs erre szükségem de tudom, hogy ha lesz is akkor nem szabad a végtelenségig húznom. A félénk megszólalására kaptam észbe majd elmosolyodtam a sütemény említésére:
- Ú, köszönöm szépen - szólaltam meg és vettem is egy szeletet. A magyarázatát végighallgattam, bár nem tudom ki a Cameron bácsi, de ki tudtam következtetni, hogy számára fontos személy azért. Végül helyesbített és további magyarázatot fűzött a dologhoz:
- Óh, ismerős a helyzet. Nekem is nevelőszüleim vannak mert a családom elveszett. Tűz ütött ki és a menekülés közben elvesztettem őket. Gőzöm sincs, hogy életben maradtak-e vagy sem - sóhajtottam egyet - ...így keveredtem végül el és kerültem nevelőszülőkhöz akik rám találtak és befogadtak. Bár hiányzik az eredeti családom, de rájuk is a családomként tekintek - eleinte furcsa volt, de mára már teljesen hozzászoktam ehhez az akkoriban új helyzethez. Közben nyammogtam a sütin ahogy magyaráztam majd a végére megjegyeztem miután viszonoztam a mosolyát:
- Amúgy nagyon finom. Ahhoz képest, hogy az én nevelőapámnak köze sincs a konyhához...a bácsikád nagyon is jót sütött - na nem mintha én lennék a konyhatündér definíciója, ám szerencsére én nem vagyok ennyire elveszett mint ő. Miután ettünk pár szeletet végül felkeltem és nyújtottam neki a kezemet segítségül ha szüksége volt kapaszkodóra:
- Óvatosan mert vizes a kő - figyelmeztettem rá. Ha elkapta a kezem akkor segítettem, ha mégis magától akarta ezt csinálni akkor természetesen hagytam neki. Azért készenlétben álltam, hogy ha kell akkor el tudjam kapni baleset esetén. Vezettem is előre és magyaráztam neki:
- Bőven jó ha ezt az irányt követed a vízeséstől. Onnantól igazából az erdő maga árulja el neked a helyes útvonalat - ahogy előrébb haladtuk meg is akadt a szemem a jellegzetes nyomokon. Fel is szedtem egy pompás kék színben játszó kisebb tollat és átnyújtottam neki:
- Kolibri tollak, ezek jelzik azt hogy közel vagyunk. A tisztáson nagyon sok virág van és azokat is szeretik, így egyértelmű az hogy a közelben is fészkelnek csak nagyon magasan. Néha lepottyant tojáshéjakat is látni a környéken mint most is - biccentettem a fejemmel az apró tojáshéjak irányába. Könnyedén felismerhetőek ezek, hiszen egyáltalán nem tyúktojás méretű héjak. Bár kicsik, de ha az ember nyitott szemmel jár akkor feltűnik ez neki. Hamarosan meg is érkeztünk a mindenféle színes virággal teli tisztáshoz:
- Tá-dá! Végállomás - végül leültem a fűbe könnyedén. Persze olyan helyet választottam ahol nem kellett emiatt megnyomorítanom egy virágot sem. Hagytam, hogy kigyönyörködhesse magát.
- Na és neked mi a történeted? Valószínűleg neked sem lehet kellemes múltad. Régen én is ilyen bizalmatlan és félénk voltam mint te - következtettem ki a lényeget ám gyorsan hozzáfűztem - Persze ha nem szeretnéd elmesélni ezt is megértem, nem muszáj - mosolyogtam rá halványan. |
Valóban úgy volt, hogy korántsem gondoltam volna azt hogy én ide kötök ki. Cameron egyszer csak fogta magát, és ide hurcolt bőröndökkel és egyéb dolgokkal amik kellettek a felvételihez. Azt mondta: "Mostantól itt fogsz lakni, ne aggódj jók kezekbe adlak téged. Majd jövök egyszer látogatóba." Gondolta ő aztán lehet már sosem fogom látni. De hogy honnan tudta meg ezt a helyet, az még számomr is rejtély volt. Talán ő is ide járt volna? Vagy valakitől hallotta volna hogy létezik ez a hely? Ezt talán már sosem fogom megtudni.
Vissza kanyarogva a dalhoz, bólintottam egyet. - Kis koromban sokat féltem, így ezért mindig ezt énekelte hogy megnyugodjak. - Szólaltam meg, majd bele gondoltam abba hogy mi van akkor ha legbelűl ők kitagattak volna engem? Ők is simán nézhettek úgy rám, mint egy szörnyetegre. De mind egy is... igyekeztem a beszélgetésre terelni a gondolataimat és a fiúra figyelni. - Köszönöm. - Mondtam bólintva arra hogy ha kell, akkor még ihatok belőle. - Egyszer eljön az az idő is, szerintem elég sokáig itt fogok tanulni. - Mosolyodtam el halványan a képességemre utalva.
Végighallgatva a fiú mondanivalóját hogy ide kevesen merészkednek igen meglepett. Ennyire veszélyes lenne ez az erdő? - Ebbe bele se gondoltam. - Gondoltam magamban, de korántsem ijesztett meg a dolog. Persze ha egy nagy küklopsz vagy valami megtámadna biztosan megijednék és elfutnék. - Ennyire veszélyes lenne itt az erdő? - Tettem fel az első kérdésem. - Én meg tök vakmerően bolyongtam itt. - Pislogtam párat, valóban meglepett a dolog. De az ajánlatán felkaptam a fejem ami nagyon érdekesnek tűnt számomra. - Nagyon szívesen megnézném. De nem fogunk eltévedni, ugye? - Döntöttem oldalra a fejemet mint egy kis kutya, aki most hall először egy számára érdekes hangot.
Úgy voltam vele hogy mára végeztem a lábáztatásból úgy hogy fejhajtottam mindkét lábmat a mellkasomhoz és hagytam hogy a szél megszárítsa azt. - Én mondjuk bárhonnan eltudok tévedni. Nem vagyok olyan jártas az ilyen helyeken. Az iskola is olyan labirintus a számomra hogy mindig kések. - Szólaltam meg kissé kínosan egy igen halvány mosoly keretében. Amíg ott volt nekem Cameron csak arra figyeltem hogy mellette maradjak. Kicsi voltam még és féltem hogy elveszítem. Szerintem innen jött át az hogy az iskolában se találok oda egyből az órákra. Mondjuk igen bátor dolog volt tőlem az, hogy ide jöttem teljesen egyedül bele sem gondolva hogy milyen veszélyek lehetnek rám. De valahogy bíztam abban hogy a képességem megvéd még ha félek is tőle. Ránéztem Wadere amikor megismételte a szavamat az imént ahogy ő is körbe nézett a helyen. Átkaroltam a lábaimat amíg még száradt a lábam. - Mindenkinek van egy olyan hely, ahova elmenekülhet. Én is így vagyok ezzel. - Válaszoltam kis mosollyal, amikor megkaptam a kérdésemre a választ is.
Amikor már éreztem hogy megszárat a lábam, fölkaptam magamra a cípőimet is. Úgy voltam vele ha esetleg akkor útnak kelünk akkor ideje lesz most már felvenni. Majd eszembe jutott, hogy hoztam egy kis nassolni valót az útra ha esetleg megéheznék. Előkerestem a kis uzsonnás dobozomat, amiben kockára vágott és eper darabkákkal és vannília krémmel töltött sütemény volt benne. Cameron mindig is konyha tündér volt, legalább is így ismertem meg. Mindig sütött nekem édességeket és tortákat hogy jó kedvre derítsen. De jó szakács volt más ételeknél is. Igaz én még ügyetlen vagyok a főzésben és a sütésben, de olyan akarok lenni mint ő. Megszeretnék tanulni főzni és sütni is, hogy ezzel boldoggá tudjam tenni Cameront is ahogy ezt ő tette velem. - Vagy akár más embereket is. - Futott át a fejemen. Úgy váltottam helyet magamnak hogy most már a fiúval szemben voltam csak a lábaimon ültem. Igaz kicsit kellemetlen volt főleg hogy kis idő után már éreztem ahogy zsibbadnak a lábaim ennek köszönhetően de nem zavart. Wade felé nyújtottam mindkét kezemmel a dobozt hogy megkínáljam őt a vízért cserébe.- Hoztam sütit...ha-ha szeretnél enni, nyugodtan vegyél egyet. - Szólaltam meg kissé félényken de egy kis mosollyal az arcomon. - Ezt Cameron bácsi küldte nekem, még tegnap... gondoltam hozok magamnak, nassolni valónak. - Magyaráztam meg, de aztán rájöttem hogy ő úgy sem tudja hogy ki is ő valójában. - Bocsánat.. Cameronnak hívják azt, aki befogadott engem. - Magyaráztam el most már ezt is. Ha vett el a fiú akkor én is vettem egy szeletet amit meg is ettem. Eltettem közben a dobozt is. - A vízért cserébe.. - Mosolyogtam a fiúra. |
Kis szünet után válaszolt végül, hogy az anyja énekelte azt a dalt amit a megérkezésem előtt dúdolt. Hamar felidéztem a dallamot és megkérdeztem:
- Ah, csak nem egy altatódal? Azoknak szokott lágy és megnyugtató dallamuk lenni - tűnődtem el egy picit a végére. Nekem nem volt szükségem ilyenre, hiszen mikor a nevelőszüleimhez kerültem akkor körülbelül tizenegy éves voltam. Nagyobb gyerekeknek már nem szokás ilyeneket énekelni. Filmek meg hasonló dolgok alapján tudtam meg, hogy ez így működik. Eleinte nagyobb probléma volt az, hogy felvegyem az emberi szokásokat. Arról nem is beszélve, hogy a környezet teljesen más volt ahhoz képest ahol előtte nevelkedtem. Az volt a szerencsém, hogy volt a közelben erdő így oda ki tudtam menni ha szükségem volt rá. Sokszor is kellett, hiszen honvágyam volt és a családom is hiányzott...hiányzik a mai napig. Nem tudom, hogy élnek-e egyáltalán.
- Ugyan, nem gond. Én mondjuk azt hittem hogy az erdő másik feléből hallottalak. Errefelé nem mindenki merészkedik - viszonoztam a mosolyát ám el is fordította a fejét. Ah, szóval elég félénk. Érthető, én se voltam eleinte nagy közösségi ember. Nem mintha most az lennék, nem vagyok partiállat, de már tudok kezdeményezni beszélgetést. Ez már haladás, régen még ennyire sem ment. Végül nyújtottam a kulacsomat neki, hogy ha szeretne akkor nyugodtan igyon vizet.
- Ha gond lenne nem ajánlanám. Nyugi nem vagyok száj és körömfájásos - biztosítottam afelől, hogy tőlem aztán semmi nyavalyát nem fog elkapni. A partnereimet se válogatom sűrűn szerencsére. Nem vagyok az a tipikus nőcsábász, kinézetre sem és viselkedésre sem.
- Szívesen. Ha kell még nyugodtan ihatsz belőle - viszonoztam a halvány mosolyát. Nemsokára meg is tudtam, hogy Alicenek hívják, így biccentettem a bemutatkozására. Kiderült, hogy valóban új jövevény és látszott rajta, hogy egy picit furcsa még ez a kommunikálás számára.
- Akkor jól sejtettem. Na nem mintha az akadémia összes diákját ismerném, csak nagyjából meg tudom már különböztetni ki az aki mostanában jött és ki az aki nem. Jövőre már te is simán meg fogod ezt állapítani - kuncogtam egy picit.
Szerencsére durva szivatások nem szoktak menni, nem úgy mint az emberi sulikban. Bár ami közös ezekben az bizony az, hogy itt is van olyan aki az akadémia királyának és királynőjének gondolja magát. Az alfahím és az ügyeletes ribanc. Ólálá! Na nem mintha keresném ezeknek a társaságát, egyátalán nem vágyok rá. Én csak el akarok vegyülni és kész, túlélni ezeket az éveket és remélhetőleg természetvédelmis területen tovább menni szépen.
Elmosolyodtam halványan mikor mondta, hogy hallott erről a helyről és gondolta felfedezi magának:
- Ó, igen néha a bátrak felfedezik maguknak ezt a helyet, de a többség inkább csak addig merészkedik amíg látja még rendesen az akadémiát. Az erdő mélyét kevesen akarják felfedezni, pedig vannak még jó helyek. Például arra a szélén van egy tisztás ahol nagyon sok szép virág nő és puha a fű. Arrafele egyáltalán nem járnak emberek, túl messze van - mutattam az ellentétes irányba hanyagul a kezemmel - Ha szeretnéd elmehetünk oda… - ránéztem az időre a telefonomon majd ingattam a fejemet - ...az időnkbe bőven belefér.
Érthető volt, hogy teljesen elvarázsolta ez a hely, hiszen aki szereti a természetet annak valóban bámulatos. Ahol én éltem régen az is csodás volt, kár hogy a tűz martaléka lett. Bár ennyi év után talán kezdenek arrafele helyrejönni a dolgok. Ha az emberek nem bolygatják a természetet akkor az idővel regenerálódik szépen lassan. Nem gyors folyamat, de bármit képes helyrehozni, hogy minden a régi megszokott formájában menjen tovább szépen.
- Valóban gyönyörű - mosolyogtam el magam az ámuldozására. Mostanában ritkán találkozom olyan emberrel aki tényleg szereti a természetet. Nem csak azért megy ki hogy jó képeket lőjön tíz perc alatt az instára hogy elmondhassa nagy vállveregetve, hogy na ő járt arra. A kérdésére persze készséggel válaszoltam igen:
- Igen, szeretek a természetben lenni. Otthonosan érzem magam benne - ami érthető is a fajtám miatt - ...sok volt ez a hét nekem. Nehéz visszarázódni szünet után megint a mókuskerékbe - egy valag lecke, olvasnivaló meg a többi. Hirtelen sokként ért az egész, persze mindig számítok erre, de na. Nem egyszerű azért. Végig otthon voltam huzamosabb ideig, sokat voltam a természetben is, a nevelőszüleimmel is tök jól elvoltam. Erre megint ki kellett szakadnom ebből. Nem tudom melyik lenne a jobb: ha hétvégente hazajárnék, vagy ez? Na nem mintha közel laknék annyira ahhoz, hogy az előző opció egyáltalán szóba kerüljön. |
Továbbra is csapkodtam a vizet a lábammal és elvoltam a magam kis világában. Ugyan úgy lelkesen dudorásztam, és hallgattam a vízesést. Igyekeztem közben azokra a dolgokra gondolni amit Huiqing tanárúr mondott, amikor még meditálnom kellett. Ahhoz hogy tudjam írányítani ezt az erőt, nagy önuralom kell hozzá. Még sem éreztem azt hogy képes lennék elsajátítani. Mondjuk ez nem fog menni egy-kettőre.
Nem sokáig lehettem egyedül meghallva azt az ágreccsenést, amire felriadtam és talán össze is reszkedtem egy kicsit. - Mi van ha egy farkas... vagy valami nagyobb állat?! - Kavarogtak bennem a gondolatok abban a pár másodpercben, amíg hátra fordultam a hang írányába. Mivel hogy kész voltam ugrani ha kell, az ülésből hirtelen mentem át féloldalas fekvésbe karjaimmal támasztva magam, mikor megláttam egy igen magas fiút előttem aki egyből bocsánatot is kért.A szívem megállt egy pillanatra, amikor azthittem megtámad valami, vagy valaki. De ahogy elnéztem ő engem nem fog bántani. Jó nagyokat pislogva és meglepetten néztem az ide érkezőre kissé megmukkanva a meglepetéstől. Hajamból elkotortam azt a pár tincset ami a szemembe lógott és próbáltam egy picit megnyugodni. Mivel megszólalni se tudtam, a második kérésére csak bólintottam egyet. Nem vagyok én olyan szemét hogy ne engedjem ide. Igaz azthittem hogy egyedül leszek itt. Amint oda lépett és leült mellém, persze tartva a távolságot én is visszaültem ahogy eddig voltam és a lábaimat is vissza tettem a vízbe. Viszont most nem kezdtem el játszani a vizzel nem mertem ehhez folyamodni. Csendben figyeltem minden mozdulatát. - Ezt a dalt, még anyukám énekelte mindig kiskoromba. - Adtam választ a dúdolásomra. Ez miatt egy picit el is pirulhattam, nem gondoltam volna hogy valaki rám talál és pont meghalja. - Azt hittem egyedül leszek itt. Ezért kezdtem el dúdolni. - Szólaltam meg kis mosollyal az arcomon.
Amikor rámpillantott volna, én gyorsan a vízesést kezdtem el nézni amíg észre nem vettem hogy felém tart egy kulacsot. Mondtam volna, hogy nem kérek mert hoztam magammal de aztán eszembe jutott hogy pont nem hoztam magammal semmilyen folyadékot. - Alice... az a hülye fejed. - Futott át az agyamon ostorozva magamat hogy ezt is elfelejtettem. Bólintottam a fiú kérdésére. - Persze, csak ha nem gond. - Szólaltam meg végül kissé félényken, de elvettem a kulacsot és bele is ittam. Valóban jó hideg volt és a sok séta ellenére jól is esett. - Köszönöm szépen. - Nyújtottam vissza viszonozva egy apró mosolyal az arcomon. Amíg ittam megtudtam a nevét is. - Wade...? Milyen jó név. - Gondoltam magamban. - Én Alice vagyok.. Örülök. - Viszonoztam a bemutatkozást. Igyekeztem összeszedni a gondolataim a fiú kérdésére. - I-igen valóban új vagyok még itt. Csak egy pár napja érkeztem. - Tettem össze a két mutató ujjamat zavaromban amikor magam elé néztem és bámultam a tükörképemet a vízben. Furcsa volt nekem még hogy így kommunikáltam valakivel. - Azt hiszem ezt meg kell szoknom. - Gondoltam magamban ahogy vissza tettem a kezeimet magam mellé és felpillantottam a vízesésre. - Gondoltam hogy körül nézek, és hát úgy hallottam hogy van itt egy vízesés ezért bolyongtam erre mire ide találtam. - Szólaltam meg ahogy körül néztem a helyen. Tényleg tetszett a hely, és nagyon szép kilátás is volt. - De örülök hogy ide jutottam. Gyönyörű ez a hely. - Érezhettem úgy is, hogy elvarázsolt az erdő.
A fiúra pillantottam egyy kis ideig majd vissza a vízesésre. - Na és te? Kikapcsolódni jöttél ide? - Tettem fel egy kérdést, hogy azért ne legyen olyan nagy csend köztünk ha már szóba elegyengtünk egymással. |
Legutóbbi beszélgetésem Inoue tanárnővel nem volt a számomra legkellemesebb élmény igazából. Egyáltalán nem tapsoltam az ötletért amit ő felvetett, hiszen tényleg nem vagyok versenyló, hogy engem versenyeztessen. Szeretek gitározni, tényleg de nekem ez csak egy hobbi, hiszen hosszútávú biztos célt egyáltalán nem látok benne. Hiába mondja azt, hogy kár lenne ha a tehetségemmel elkallódnék. Egyszerűen nem érzem azt, hogy nekem ez többről kéne hogy szóljon, főleg azért mert a zeneipar olyan amilyen. A mentorálkodós ajánlata sem tetszik különösebben, hiszen nem kéne a tanításait olyan embernek tovább adnia akinek nem ez az elsődleges célja az életben. Nem tehetek róla, hogy szeretem a zenélést de annyira nem, hogy gyermekded álmokat dédeljek az abban való elhelyezkedésről. Nem vagyok egy elcseszett tini aki zenekart akar alapítani és azzal befutni. Az ilyenek sosem jönnek össze, vagy ha mégis akkor nagyon ritka. Viszont a természetet szeretem, olyan közeget nyújt nekem amit nagyon is ismerek, töviről-hegyire. Gyerekkoromat ott töltöttem amíg el nem vesztettem az eredeti családomat. Sokkal jobb cél lenne az az életemben ha tényleg természetvédelmis területen helyezkednék el. Nem csak azért mert jól ismerem, hanem ezzel tudnék jót tenni az ott lévő élőlények javára is. Ha már a testvérem és a szüleink elvesztek akkor legalább mások ne élhessenek át ilyen borzalmat. Egyszerűen mit mondhatnék, nekem egy magasabb cél lenne ez, és hasznos szakma is lenne, főleg azért mert manapság még nagyobb igény van rá. Zenélés nekem csak olyan dolog ami kikapcsol és eltereli egy kis ideig a gondolataimat.
Nem tehetek róla, hogy többet nem látok benne mint egy hobbi. Tök jó hogy jól játszom gitáron, de nekem nem jelent ez semmi többet. Lehet, hogy ez nem tetszett a tanárnőnek, hiszen milyen “hanyag” a hozzáállásom, de engem ez különösebben nem érdekel. Nem szívesen élném úgy az életemet, hogy tengődök a nagy világban és próbálok valahol befutni egy együttessel. Nem biztos jövőkép és nem is érezném magam úgy mintha valami jót csináltam volna. Persze lehet azzal érvelni, hogy de ha jó zenét csinál az ember akkor is jót tesz, ám ennek ki tudja mikor lesz eredménye. Sokáig nem filóztam ezen, hiszen gyakorlatilag cunamiként öntött el a házifeladat áradat. Amint beértem a szobámba már állhattam is neki. Bárcsak hamarabb el tudtam volna sunnyogni vissza...akkor megúszhattam volna egy kellemetlen beszélgetést. Konkrétan este végeztem mindennel annyi mindent kaptam. Szívás ez a harmadév baszki. Bár tény, hogy bele kell rázódnom, szünet után mindig ez szokott a legnagyobb problémám lenni.
Másnap kezdődött megint minden elölről de hát ez már csak ilyen. Ám a nap felénél eldöntöttem, hogy elmegyek az erdőbe, hiszen már hiányzott a természet közelsége. Még ha teljes alakomban nem lazulhatok ott akkor is jobb így emberi formában mint a semmi. Amint kora délután lement az összes órám fogtam is magam és a szobába még visszatértem pár cucc miatt és utána indultam el végül. Csak egy kulacsot vittem magammal, semmi mást. Majd megtöltöm a vízesésnél, ott úgyis jó hideg szokott lenni a víz. Beléptem az erdőbe és célirányosan már indultam is előre. Már úgy ismerem ezt a helyet mint a tenyeremet. Sokat jártam ki ide az eddigi éveim során, így hamar meg is érkeztem a zúgó víz közelébe ahol legnagyobb meglepetésemre éppen egy lány áztatta a lábát. Persze a túl jó füleimnek hála hallottam ahogy dúdol, de azt hittem, hogy egy másik szegletében van az erdőnek. Nem sűrűn szoktak errefele diákok járni de engem nem zavar az a tény, hogy nem leszek egyedül. Legalábbis egészen addig amíg nem lesz idegesítő tényező. Bár egyáltalán nem tűnik olyannak, legalábbis külsőre semmiképp se mondanám ezt. Még csak plázacicának se nevezném, teljesen szép és átlagos lány. Próbáltam azért úgy közeledni, hogy ne ijesszek rá, ám végül csak sikerült egy gallyra rálépnem ami reccsent egyet. Remélhetőleg nem ijedt meg annyira, hogy a vízben kössön ki:
- Úpsz...bocsi? - néztem rá bocsánatkérően amiért megszakítottam a dúdolását. Sóhajtottam egyet végül majd kérdeztem:
- Csatlakozhatok? Mármint nem a lábáztatáshoz, azt én kihagyom - mosolyogtam rá. Ha nem bánta akkor leültem mellé, persze nem a nyakára, csak kis távolságot tartva. Lecsavartam a kulacsom kupakját és meg is töltöttem vízzel végül.
- Amúgy szép dal volt, bár nem ismerős nekem - jegyeztem meg, hiszen hallottam elég távolról már a dúdolászását. Mielőtt még beleittam volna a vízbe azért rájöttem, hogy illik megkínálni:
- Kérsz? Jó hideg szokott lenni - nyújtottam neki a kulacsot és közben bemutatkoztam:
- Egyébként Wade vagyok üdv - elgondolkoztam egy picit tanulmányozva az arcát majd újabb kérdést tettem fel - Mostanában jöttél? Csak azért mert nem tűnsz ismerősnek -ingattam a fejemet a végére. Remélem nem fog beskatulyázni valami nyomulós idiótának, hiszen tényleg csak kedvesen érdeklődök na. |
Ma egy olyan gondolattal ébredtem fel, hogy elmegyek körülnézni az erdőben. Amolyan kirándulós napot akartam tartani magamnak. Habár az iskolát még most sem ismertem ki eléggé anélkül hogy ne késsek el minden órámról. - Sőt, szerintem még az erdőben is eltévednék, amilyen szerencsém van. - Futott át az agyamon, ahogy teljes kómában próbáltam fel ébredezni miközben a takarót szorongattam ülve az ágyamon. Amikor már éreztem hogy megtudok mozdulni a fürdőszobáig erőt véve magamon akkor nagy nehezen fel tudtam állni. Szememet dörzsölve csoszogtam be a fürdőbe hogy elvégezhessem a reggeli teendőimet és felfrissüljek.
Amikor már végeztem mindennel, és megittam a bögre kávémat is egy könyv társaságában, elő kezdtem kutatni a táskámban lévő menetrend után. Kíváncsi voltam arra mennyi órám lesz ma, és hogy mikor tudok elindulni kirándulni. Volt 8 órám beírva az órarendbe szóval valamikor késő délután tudok csak elindulni. Úgy voltam vele, hogy egy külön kis oldal táskába kezdek el útravalót pakolni hogy ne kelljen kapkodnom. Az se lenne szerencsés ha este fele megyek. - Mi van ha eltévedek, és bent ragadok éjszaka az erdő mélyén? - Kezdtem el egyre jobban bemesélni magamnak ezeket a dolgokat, de megrázva a fejem és kicsit megütögetve az arcom próbáltam ezeket a gondolatokat elhesegetni.- Igen is tudni fogok magamra vigyázni, és nem fogok eltévedni. - Gondoltam magamban. Amint lenyugtattam magam összepakoltam az órákra való dolgokat is, majd aztán otthagyva a szobámat elindultam az első óra felé. Vagy is igyekeztem megtalálni.
Sajnos az első órám matek, mert pont az kell nekem reggelre mikor még a világomat se tudom, de sikerült beérnem időben az osztályba. Amint beléptem minden szem rám vetődött, mintha azt mondanák hogy én mit keresek itt. Kicsit összelapulva foglaltam helyet egy üres asztalnál kicsit távol a többiektől így nem voltam útban sem senkinek. Az óra elkezdődött és mindenki helyett foglalt. Innentől kezdve kezdődött el 8 óra szenvedés a padban.
Délután kettő körül leteltek az óráim és innentől szabad madár lehettem végre egyedül lehettem a gondolataimmal. Először is az volt az első dolgom, hogy vissza vigyem az iskola táskámat a szóbámba és a másikkal pedig elinduljak az erdőbe. Bele telt egy kis időbe, amíg visszaértem a szobámba de volt egy olyan érzésem mintha valaki figyelne. Lehet csak én mesélem be magamnak, de képességem miatt is furán éreztem magam. Olyan volt mintha, megint átakarná venni felettem az írányítást mint anno Huiqing tanárúrnál is. - Kell kezdenem valamit ezzel is. - Gondoltam itt most az erőmre. Beérve a szobámba rögtön ledobtam magamról a táskát és felkaptam magamra az oldal táskát és már csak az előcsarnokba vezetett az utam. Kilépve az akadémiáról elindultam az erdő fele. Ugyan is azt hallottam hogy van ott egy vízesés az erdő másik szélénél valahol a tiltott részek mellett. Az nekem tökéletes hely lenne arra hogy kezdjek valamit az erőmmel. Útközben lenéztem a csuklómra ugyan is eszembe jutott az a baleset amikor azt a lányt súlyosan megsebesítettem. Innentől határoztam el hogy nem fog engem be kelebezni egy ilyen erő.
Bent az erdőben igen kellemes volt, jó idő volt és nagyon csendes. Jó sokat meneteltem mire megtaláltam azt a vízesést. Igyekeztem a hang után menni nem törődve azzal hogy tartsam az ösvényt hiszen azon voltam hogy minden áron megtaláljam. Amikor sikerült nagy szemekkel néztem körbe a helyen. Gyönyörű hely volt tele sziklákkal, növényekkel, és még virágokkal is. Ahol megállt a víz, az felett pillangókat láttam repülni ahogy játszottak egymással. A víz hangja is megnyugtató volt a számomra. Örültem magamnak hogy sikerült ide találnom. Úgy voltam vele, hogy leülök a kőre hogy bele mártsam a lábamat a vízbe pihenés képen. Volt még időm bőven, hogy itt legyek szóval nem sietettem magamat sehova. Levettem a cípőimet amit magam mellé raktam, majd elkezdtem játszani a lábammal a vízben ide-oda rúgva a vízet. Még anyukám dalát is elkezdtem dudorászni, amit mindig nekem énekelt kiskoromban. Azt a dalt sosem fogom elfelejteni. |
Alice Foster&Wade Ilvermorny |
[18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
