|
Témaindító hozzászólás
|
2020.10.06. 14:38 - |
Nova Dallaire & Jared Endicott |
[4-1]
 Természetesen, hölgyem. Hangzott el az udvarias válasz a nem túl kedves felkérésére, amivel önmagában nem is volt probléma Nova számára, de a hang, ami mindezt közölte, attól valami csótányszerű érzet slisszolt keresztül a hátán. Esküdni mert volna, hogy még a csótány gúnyos cirpelését is hallotta, ahogy utolsó kis ugrással elveszik. A kíváncsiságtól megbabonázva fordult meg, már amennyire a létrán, félig kitekeredve tudott egy-két nőies nyögés közepette, s szinte rögtön el is ejtette az égő maradékát – persze irányzottan egy bizonyos szőkeség feje búbja felé -, amit kicsavart a helyéről. Nem azért nem rendezett itt helyben vérfürdőt, mert érdekelte volna itt bármilyen szabály, vagy bármelyik taknyos lelkivilága, egyszerűen visszakellett fognia magában a gyeplőt, mert a bosszúját hosszúra akarta tervezni. Hosszúra és fájdalmasra. Nagyon fájdalmasra. Üvöltve fogsz megrohadni! Úgy elharapta a szája szélét, hogy csordogálni kezdett belőle a vér, de ez a legkevesebb most.
- Oh, Jared! Te itt? Minő meglepetés megfáradt szemeimnek a csodásan... – vett egy mély levegőt és mint aki keresi a megfelelő dicsérő szót, egy bűvös, ragyogó pillantást lövellve a fiúra, végül fel is kiáltott. - ...ragyás képed! – lelépkedett a létráról, közben próbált végig a széles, ördögi mosolyára koncentrálni, hiszen ha lehullik az álca, könnyen ismét a földön találhatja magát, s neki bizony nem volt kedve ma padlót nyalni, mint ahogyan azt tette oly sokáig régen, a veszteségei után.
- Igen drágám, még ez a nevem és milyen örömteli és megtisztelő, hogy emlékszel rá annyi kinyírt más áldozatod mellett. Mindig különleges helyet akartam elfoglalni a szívedben, ha létezne ugye. – tette kezét Jared mellkasára, ami tette bizonyította persze, hogy valami igenis dobog odabent, méghozzá elég össze-vissza, akár egy kalitkába zárt kismadár. Nova ezt betudta annak, hogy valóban meglepte régi „jóbarátját” azzal, hogy élve látja. Mindez egy fintort csalt arcára és taszított egy keveset az előtte állón, akinek aztán jöttek a további kérdései, mintha kupán vágták volna és keresné melyik nyelv az anyanyelve.
- Nem. A képzeleted szüleménye vagyok. – felelte kurtán és igazából fogalma sem volt minek jött még le a létráról, hiszen el sem vette az új, módosított égőt Jaredtől, aki pedig még mindig nyújtotta azt. Horkantva egyet mászott fel vissza, kikapta a srác mancsából a körtét és becsavarta azt.
- Jöhet a következő. És csak hogy tudd, minden újabb és újabb kicsavart, fél vagy egész égő a nyakadban vagy a fejeden fog landolni és tudom, hogy nem fogsz lelépni, mert kíváncsi vagy miért és hogyan is vagyok itt. – somolygott édes mérgesen, aztán visszafordult a dolgához.
- Hát tudod, nem volt elég lakályos nélküled. Csak égtünk a srácokkal egész nap, meg mindenki üvöltött mint a fába szorult féreg. Egy ideig még egész jó muzsika a fülnek, de aztán már inkább csak irritáló. Meg aztán úgy éreztem, ha nem akarom betörni senkinek a képét, mert hát mindenki olyan jó haver lett, hm, hát mi értelme van az egésznek? Úgy értem, mi értelme a szenvedésnek, ha nincs ott valami, valami kis élvezet számomra is. Úgyhogy végül kiruccantam a Pokolból, mert megkértem drága Lucifert, akivel egyébként puszi pajtások lettünk lent, hogy engedje már el az életfogytiglant, ha legyőzőm szkanderban. És, nos, itt is vagyok a földi pokol nevezetű helyen, mert ugye szkanderben veretlen vagyok és most jöttem rá, hogy odalent mindenki csodás szépség volt a te látványodhoz képest. – cseverészett, közben pedig szorgosan dolgozott, mert az is és az előbbi levágott monológja is segített neki arra koncentrálni, hogy mederben tartsa az érzelmeit.
- Na, és te? Hogyhogy egy iskolában talállak? Ja, persze, itt az ideje, hogy életedben először tanulj is valamit. Vettétek már a szorzó táblát? Ja, persze, te kihagytad az általánost és rögtön magasabb szintre vágytál ejnye. Legalább mondd, hogy van etika órád, azt megnézném. |
 Ritkaság volt az, hogyha Jared Endicott nem ölelve ébred fel valamilyen lányt. Már elég jó voltam a samponok megkülönböztetésében, és valamiért mindig értékelik, ha rákérdezek, majd egy ideig csupán erről tudnak beszélni. Nem mondanám, hogy érteném őket, mármint a női nemet. Vannak egészen szimpla egyedek is, akik mindössze arra vágynak, hogy a legjobb farkat kapják meg, de van az a szint, amikor magam se adom meg nekik. Mivel kibaszott tiszteletlenek velem, ilyenkor szívesen megmondanám ezeknek, hogy vegyenek vissza az arcukból, mert lehet még megbánják a nagy hangukat. Persze, van az a ritka eset, amikor érdekel valaki, hiszen érzem, hogy nem a levegőbe beszél, hogy ártana is nekem.
A legfurább az volt, hogy ezek tudtak engem legjobban magukhoz vonzani, a veszélyes fajta, aki elől nem kellett elrejtegetnem, hogy mi is vagyok igazából. Azt hiszem, én vagyok az a testvéreim közül, akinek másra is szüksége van, nemcsak a saját vérére. Vagy szimplán ők is rejtegetik azt, amit jómagam is. Hogy képes vagyok többre, a kínzás vagy az ölés szeretetén kívül is. Egy baj van ezzel, ha engedek, akkor teljesen elpuhulnék, nem venném észre, hogy egy ember támadni szeretne rám, Bár nem gondolom, hogy ebben az iskolában bárki megtenné ezt, túl sok botrány lenne.
Elgondolkoztam, nem volt senki mellettem, aki figyelmeztetne, hogy fel is kellene kelnem innen. Ez a hátulütője annak, hogy egyedül vagyok a szobán, mégis szerintem jól tettem, hogy meggyőztem mindenkit arról, hogy jobb, ha ez a szoba csakis az enyém is lesz, míg a fivéreim egymással laknak. Legalább Jesse figyelhetett így Jacobra, hogy ne csináljon valami hülyeséget. Mint azt általában szokása. Mielőtt ténylegesen elmentem órára, benéztem hozzájuk, hogy megvannak-e, nem kell nekik ébresztő a csodálatos személyemtől. Kaptam volna szokásost - Anyád! Ugyanaz az anyánk. Azonban ők már sehol se voltak, meg is leptek, hogy hirtelen szorgosak lettek. Vagy én kések.
Amikor beértem az osztályterembe, akkor derült ki, hogy bealudtam. A diákok szeme rám szegeződött, ez teljesen szokásos volt amúgy, nem is értem, ha valaki ezen kapja fel a vizet. De hát muszáj a kapaszkodót keresnie, mikor nem is az, hogy meg mondjam az igazat. Kezdem unni az itteni létet amúgy, nem magát az intézményt, hanem, hogy mindössze egy tanuló vagyok. Pedig érdekelnének a titkok. Ami itt megrejlik, amit hét pecsét alatt tartanak, hogy olyanok, mint egy egyszerű itteni diák ne tudjon róla. Nekem meg ennél több kellett. Például az a titkos rész a szigeten. Milyen jó is lenne felvezetni azt magamnak.
Ezért is örültem, amikor végre a csengő jelezte, hogy ideje lesz nekünk már eltűnni innen, és élvezni a szünetet. Igaz, nem most szerettem volna nekiállni felderíteni mindent, viszont jól esett kinyújtanom a lábaimat végre. Az a pad, az biztosan nem nekem szánták. Bár itt szinte semmi nem való nekem.
Éppen azon gondolkoztam, hogy be kéne fognom egy csajt a mai estére, hogy még véletlenül se kések el, amikor megpillantottam egy szépséget hátulról, egy létrán. Mint egy rossz film kezdete.
- Természetesen, hölgyem -biccentettem neki, hogy igenis teljesíteni fogom a kérését. Miközben adtam neki a körtét, megpillantottam az arcát is. - Nova? - hirtelen nem tudtam mást kinyögni, a fejemben a gondolatok cikáztak, a szívem meg furán vert. - Te élsz? - próbáltam valahogy a szokásosat hozni ezután. - A pokol nem tetszett, vagy mi? |
Nova megint úgy ébredt az ablakon fényesen beragyogó napsugarak égisze alatt, hogy gusztusa lett volna a legártatlanabb, legdisneyegeresebb Az a tejbe tök Mickey egér képű embert is rongyosra pofozni. De lehet érdemesebb lenne azt megemlíteni, hogy mikor nem így nyitja szemét a fehérre meszelt, hajszálrepedésekkel tarkított plafonra. Az egyszerűség kedvéért, általában így van, és élete napjainak 5%-ban érzi úgy, hogy ma találkozna friss arcokkal, és nem törné be a képüket, mert az orruk nem úgy fityegett az arcukon, hogy ne akarna sebészetileg beavatkozni. Amatőr sebészkedés, természetesen. De ez csak egy vele élő, mondhatni élősködő érzés, egy elmét fertőző féreg, ami egy ideje már benne vert tanyát. Van rá konkrét elnevezés: soha el nem múló gyűlölet és harag és egy bizonyos valaki fog élete minden mocskáért fizetni.
Előbb bal lábát rakta le a padlóra, az idegesítően recsegő padlóra, és igen, figyelt rá, hogy így legyen, s később, ha mégis ripityára töri valakinek a pofázmányát, hát legyen indoka rá. Igen, baszd ki, bal lábbal keltem. A jól megtervezett műveletet követően a fürdőbe vonult, majd vett egy hosszú, kellemes meleg zuhanyt, végezve pedig levonult az ebédlőbe a feje fölött lebegő, jó reggeli ígéretével. A kaja legalább ehető volt ebben a kuplerájban, Nova pedig bájos mosollyal köszöntötte a tányérján ficánkoló falatokat.
Délutánra ott állt az akadémia karbantartási vezetője előtt, merengve billegett előre és hátra a lábain, amíg a hapek részletezte az épület rendjének, tisztaságának fontosságát. Ó, milyen egy dög lehet ennek is a felesége. Vélte magában, ahogy az asztalon levő, bekeretezett fényképen negédesen mosolygó barna hajzuhatagú nőszemélyt vizslatta, és közben nem mulasztott el már harmadszorra fújni a rágójából egy kisebb lufit, azt pedig minél hangosabban durrantotta el. Ez aztán parasztság. Olvasta le a szemben feszengő férfi arcáról, idegesen villanó szemeiből a ki nem mondott üzenetet, s nem állhatta a somolygást cserébe. Pedig egyébként még egészen bírta ezt a pasast. Volt humora és nem félt használni azt, időnként egész jól odaszúrnak egymásnak, Novánál ez azt jelenti, hogy komolyan, véresen, a férfi mégsem viselt karót a farpofái között, de vette az adást és reagált is.
- Az előcsarnokban kellene kicserélni az égőket. Tegnap néhány kölyök viccesnek vélte, ha felrobbantja őket. - kortyolt a kávéjából a férfi és jelentőségteljes pillantást váltott a padlón heverő dobozzal, amin összetéveszthetetlenül állt az új égők felirat. Dallaire unott fejjel fordult hátra, kezeit a csípőjére támasztotta.
- A múlt héten cseréltem őket. - Hogy a rák enné ki a beleiket. - És akkor még új voltam. Elnéző is. - mondta és felkapta a padlóról ez egyértelműen neki szánt csomagot. - Meglehet ezúttal kicsit improvizálok, hogy legközelebb amelyik agyalágyult szétcseszi őket, hamar kórházban találja magát, ha nem a temetőben. - magyarázott nagy elánnal a tervéről úgy, hogy rá sem nézett a mögötte levő hallgatóságára, és csak a következő pillanatban, amikor visszafordult hozzá egy széles mosollyal, látta, hogy a férfi milyen bamba arcot is vág. Mint aki most látta meghalni a gyerekkori szuperhősét, úgy, hogy az közben rá sem döbbenhetett, hogy a kívül hordott alsó gatya már nem divat.
- Remélem csak viccelsz Dallaire. - Nova azt hitte a cica elvitte a nyelvét, de ezek szerint az utóbbi egy perces néma csendben csak kibogozta, hogy tudjon beszélni. - Menj. Estére meg kell legyen. Senki sem szeret vakon bóklászni, bár tudom, hogy itt nem számítana kirívó tulajdonságnak, ha valaki látna a sötétben és észre sem venné. - sóhajtott és azzal visszatért a monitor bámulásához és a billentyűzet ritmusos csapkodásához. Nova a szemeit forgatva fordított hátat, az ajtóból ugyan még hátrasandított és amit látott, az vigyorra késztette; felettese fintorogva lesett a kávés bögréjébe, valamit nyilván igyekezett kibűvölni belőle, ami nem odavaló.
Az előcsarnokba érve, némi kitérőt követően, amikor is tényleg végrehajtott az égőkön némi változtatást, letette a dobozt az odakészített létra mellé. Most komolyan, ki hitte azt, hogy nem tudná idehozni magának? Még mindig nem szoktak hozzá, hogy egy nő is lehet karbantartó. De persze, ha ezt hangosan kikiáltaná, rögtön jönne mindenki az agyonhajszolt feminizmussal. Csak egy kurva létráról van szó, nem a berlini fal lebontásáról. Mindenesetre nekiállt a feladatának, felmászott a létrán, és elkezdte az első égő kicserélését.
- Hé, te! Akárki is légy, ha ide adnád a következő égőt. - csak a háta mögött elhaladó lépteket hallotta, egyelőre nem tudta, hogy ki is az, akit megszólított. |
Nova Dallaire & Jared Endicott |
[4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
