|
Témaindító hozzászólás
|
2020.11.03. 14:29 - |
Ava O'Neill&Aaron L. Pendragon |
[11-1]
 - Rendben. A te életed, végső soron te választod meg hogyan éled. – Aaron csak ennyit fűzött ehhez.
Amikor az Akadémia került szóba, a férfi felfedte az ismeretségét a hellyel kapcsolatban, ezzel pedig utalva arra, hogy ő sem éppen átlagos. Konkrétumokba nem mennek bele, de hátha így a tanácsai nagyobb értelmet nyernek a lány számára és egy hasonló helyzetben levőtől majd jobban elfogadja őket a jövőben. Ava félrenyelt, legalábbis a köhögéséből ítélve ez történhetett, Aaron pedig aggódva pillantott rá, ám úgy tűnt nem volt nagy baj, hiszen a következő momentumban már fel is szólalt.
- Igen, hűha. – mosolyodott el zavartan, ahogy megismételte a lány által választott rácsodálkozó szót, némileg kelletlenül. – Semmi baj, az én hibám, hogy ilyen hirtelen dobálóztam információkkal. Azért ettől függetlenül csak óvatosan. – mondta, arra pedig, hogy a lánynak öröm ez a dolog, csak szintén mosolygott, méghozzá finoman, épphogy.
- Mindjárt sejtettem. – mármint azt, hogy a lány másként vélekedett a lazításról. Fiatal volt, nyitott és kíváncsi a világra, aki még felfedez. Ennek is meg van a maga szépsége.
- Attól tartok a szórakozás kettőnknek nem egy és ugyanaz. Nem szoktam se bulikba, se semmi ehhez hasonló eseményekre eljárni, mert nekem, nos, maradjunk annyiban, hogy nem az én világom. Mint láthatod, nem is vagyok már éppen az a korosztály, aki tombol. – mosolyogta meg a dolgot. - Egy kellemes, hangulatos bár más, igen, az szóba jöhet, ha a társaság is megfelelően kultúrált és lehetséges a komminukáció, mert van közös téma. – magyarázta. Remélhetőleg ez így már a kisasszony megelégedésére szolgál, ahogy rávilágít arra a tényre is, hogy az emberek nem egyformák, Aaron pedig már kinőtt abból, hogy egy szórakozóhelynek minősített helyen igya le magát úgy, hogy másnap ne emlékezzen semmire. Az egyéjszakás kalandokon is túl van, most már inkább örülne egy nyugodt és kiteljesedő kapcsolatnak. Ami, jelen pillanatban szintén nem volt lehetséges, hiszen túl sok minden van most a vállán ahhoz, hogy figyelmét egy másik személynek is szentelhesse.
Ava dicséretére, miszerint gyönyörűen megfogalmazta az emberi viselkedésről adott válaszát, elmosolyodott és köszönetképp biccentett.
- A szó az ember egyik legnagyobb fegyvere és nagyobb is az ereje, mint azt sokan gondolják. Ha jól forgatod, akár még csatákat is eldönthetsz vele. – a szavakkal való manipulálás az emberiség egyik legjobb találmánya. – Nos, nincs mit, örömmel tettem és annak is örvendek, hogy segített, valamint segíteni fog mindez. – fűzte hozzá.
- Csak akkor, ha te is végeztél. Egy hölgyet sosem siettetnék. – közölte szándékát egyszerűen, eleresztve néhány ártatlannak tűnő pislogást, hiszen közben Ava fején találta a szöget. Tényleg menne, viszont azt sem akarja, hogy félreértés legyen a vége, hiszen nem találta kellemetlennek ezt a rövid kis beszélgetést és kávézást. Egészen kikapcsoló volt egy olyan kemény és fáradhatatlan munkával eltöltött nap után. Mindenesetre most már tényleg mindennél jobban vágyott otthon a kényelmes ágyába. Ava szavaira, miszerint reméli, hogy még valahol, valamikor összefutnak csak egy rövid mosollyal bólintott. Elválik. Az Akadémiát szokta ugyan látogatni, de ritkán. A városban sem éppen szokott sokat mászkálni, kivéve persze, ha egy bizonyos valaki el nem rángatja ide-oda, esetleg Nate éttermébe, ahová mostanában egyre gyakrabban teszi.
- Elválik. – mondta röviden, elvégre felesleges ígéreteket nem szokott tenni, de nagyon lehangolni sem akarta a lányt azzal, hogy azt mondja, nem valószínű, hogy gyakran összefutnak majd, s ha mégis, akkor lesz idejük megint csevegni.
- Nos, köszönöm Ava O’Neill. – ő is felállt ezekkel a szavakkal, majd folytatta a búcsúzást, hogy mihamarabb elindulhasson hazafelé. – Vigyázz magadra és ne feledd, amit mondtam! További kellemes napot! – elköszönt tehát, majd kilépett a kávézóból. Egy pillanatra megállt, sóhajtva nézett körbe, aztán elindult hazafelé, hogy kipihenhesse a fáradalmait.
[LEZÁRT KÖR] |
 Nos igen, egy kis részlet az életemből de úgy vélem jobb ha kicsit másképp gondolok rá. Mint egy új kezdetre, vagy egy új életre. Persze ezen én egyáltalán nem akartam veszekedni, hiszen nem lenne értelme. A viccére kicsit elnevettem magam. Ha tudná Aaron hogy mi is vagyok szerintem más lenne a véleménye. - Hát ki tudja, persze nem vagyok őrült. - Szólaltam meg mosolyogva.
De persze, a mosoly az arcomról rögtön el is tűnt amint Aaron belekezdett a tanácsokba. Egy kicsit komolyabban kezdtem pásztázni a szemét, de persze nem rossz indulatból. Egyáltalán nem vettem magamra vagy hasonlók. Csupán csak bele gondoltam abba hogy az emberek milyen könnyen kijátszhatnak. Nos hát igen, egy-két alkalmam már volt legalábbis amit az éjszakai életből tapasztalhattam. Mosolyt csalva az arcomra egy aprót bólintottam, hogy mindenképp megfogadom. És persze tisztában voltam azzal is, hogy itt nem engedhetem el magam hanem mindenképp rejtőznöm kell. - Igen, ezzel kapcsolatba mindent megteszek, hogy ne legyen belőle probléma. Volt is tapasztalatom ebből. - Válaszoltam is. - Nekem is még mindent meg kell szokni, beilleszkedni. De ahogy tehetem ki élvezek minden percet. - Kortyoltam bele a kávémba, de amint meghallottam az akadémia szót majdhogynem félrenyeltem és ennek következtében köhögtem egy kicsit. Na ez volt az amire nem számítottam. Hogy ő is ismeri az akadémiát és tudja jól milyen hely is valójában. Váratlan fordulat volt ez számomra, és kicsit megszeppenve pislogtam az előttem ülő férfira. - Hűha. - Hirtelen csak ennyi jött ki a számom de persze a mosoly nem fagyott le. Ez előfordul a mi helyzetünkben, hogy itt Daily Cityben hasonló emberekkel/lényekkel futhatunk össze nem igaz? - Bocsánat, egy kicsit félrenyeltem. - Köszörültem meg a torkom, de nem hagytam ennyiben a dolgot. - Öröm számomra, hogy te is ismered. - Innentől már tudtam, ő nem egy halandó ember. Mondjuk ezt érezhettem ugyan is megvan már nagyjából milyen illata van egy normális embernek. Igen, bár nem tudtam ő milyen tulajdonságokkal bír de ezt gondolom nem is fogom megtudni, ugyan is ahogy elnéztem lassan már készülne indulni. Kis mosollyal nyugtáztam magamban hogy lassan vége a beszélgetésnek rá is pillantottam az én csészémre. Tényleg fel lelkesedtem hiszen tőle talán megtudhatom mire számíthatnék a továbbiakban az akadémiáról.
- Oh, hát én a lazítást máshogy gondoltam. - Vakartam meg a tarkóm zavaromban. De természetesen végighallgattam válaszait és utána mondtam. - Nem szoktál eljárni szórakozni? Vagy mondjuk egy bárba beülni és iszogatni mondjuk néhány ismerőssel? - Kérdeztem rá.
Majd végül rátértünk arra a dologra amire tudni akartam a választ, a sok közül. Élvezetes volt látnom ahogy Aaron milyen nagy lelkesedéssel beszélt az emberekről. És sok mindent meg is tudtam. Alig vártam, hogy ezt én is megtapasztalhassam a későbbiekben. Én is körbetekintettem mikor végig nézett a férfi is. De én még is végig mosolyogva figyeltem minden mozdulatát. - Ejha, ezt gyönyörűen megfogalmaztad. - Nevettem el magam egy kicsit. Most már úgy éreztem egy kicsivel többet tudok róluk is. - Köszönöm szépen, hogy válaszoltál erre. Öröm volt néznem ahogy beleélted magad. Azt hiszem most már egy kicsivel többet tudok. És ezt észben is fogom tartani, amiket elmondtál. - Számra kis mosoly húzódott.
Elérkezett az-az idő is hogy én megittam a kávémat. Kissé szomorúan tekintettem le a csészére, ugyan is lassan menni kell. De hát még talán összefuthatok vele. Nem? Az már kicsit erős lenne, ha megkérdezném máskor nem-e találkozhatnánk nem? Ő egy igen jó módú, elegáns és udvarias férfinak tűnik. Jó érzés vele beszélgetni is. De nem, nem estem szerelembe ugyan... csupán örültem, hogy belé botlottam még ha csak véletlenül is. - Látom már menni is készülnél. - Szólaltam meg miközben rápillantottam. - Nem is akarlak feltartani. - Mosolyogtam el. - Remélem azért kipihened magad, de nekem nehogy túl terheld magad hiszen az sem jó... sőt, nem is egészséges. - De ezt gondolom tudja is. - Én nagyon örültem Aaron hogy találkozhattunk, remélem azért még összefutunk ebben a városban. De annak is örülnék ha véletlenül az Akadémiánál futunk össze. Majd látogass el egyszer. - Fejeztem be a mondani valómat. - Igazán remek társaság vagy, és jó veled beszélgetni is. - Álltam fel az asztaltól, hogy aztán felkészüljek az elmenetelre. Bár fogalmam sincs, hogy merre tovább, vagy hogy mit tegyek ez után. De abban reménykedtem, hogy a férfi ez után jól kipiheni magát. Hiszen szerintem egy kicsit én is lefárasztottam a sok fecsegésem miatt. |
Ava „áhh értem” válaszára épphogy félredöntötte a fejét, hiszen nem egészen hangzott úgy, mintha pontosan meggyőzte volna a lányt a felelete az üzletről, vagy, hogy a kép kitisztult volna, akár a kristálytiszta kék égbolt. De nem is kérdezte vagy faggatta tovább erről a témáról, Aaron meg valószínűleg túl elnyomottnak érezte magát ahhoz most, hogy valami olyan száraz dologról beszéljen, akár a vízfolyás, mint az üzlet. Meg arról sem lehet eltekinteni, hogy most kellett nem kevés időt a cégnél eltöltenie pontosan ilyen ügyekkel és mégha volt is kezdetben hozzá lendülete, illetve kedve, hát azok már régen el is hagyták. Jó messzire. Úgyhogy nem ma fog tiszta vizet önteni a pohárba, legfeljebb legközelebb, ha még egyszer összefutnak valamikor.
- Kis részlet, de úgy érzem egy fontosabb, vagy legalábbis meghatározóbb része. – különös volt, hogy a lány ezt vigyorogva mondta, ugyan, semmi baj nincsen, de Aaron számára ez nem olyan dolog, ami fölött könnyedén átlép, vagy olyan, amit könnyedén képes lenne megosztani. Most sem lenne rá képes, hogy a saját tapasztalataiból, a saját életének fájó pillanataiból bármit is kiemeljen és azt elmondja ennek a lánynak. Nem azért mert unszimpatikus lenne a számára, egyszerűen még a barátai felé is nehezen közöl a múltjából, az érzéseiből, vagy épp az érzéseiről.
- Diliházban? Ugyan, nem állna jól rajtad a kényszerzubbony. – kínos. Tényleg szörnyűek a viccei, de ettől függetlenül is mindig el-elsüt egyet, mert hát gyakorlat teszi a mestert. Maeve szerint belőle mondjuk soha sem lesz mester, csak egyre méllyebbre süllyed. Na, jó ezt így nem mondta ki soha, de Aaron biztos benne, hogy nem is egyszer gondolta, amikor már belefásult abba, hogy hallgassa az agyrohasztó humorizálását. Bár ezzel legalább visszavághat, ha viszont fárasztani akarja a lányt. - A hála szép dolog. – mondta és bár lett volna folytatása is, bizonyára Ava kioktatásnak vélte volna. Minthogy a hála szép szó, de igazán tettekben lehet visszaadni, amit kaptál. Nem ismeri sem őt, sem a családját, hogy ezt megítélhesse, bár ebben a dologban szigorú volt a magáéval, az öccseivel.
Figyelmesen hallgatta a lányt, tekintetével nyugodtan fürkészve az arcát, amíg beszélt életének nehéz időszakáról és arról, milyen nehézi magadra találni. Ezzel sem tudott nem egyetérteni. A micsoda szón kissé fennakadt, nyilván nem lehetett a szóválasztás véletlen, ebben a városban végképp, ahol figyelemreméltóan tömörültek a különféle lények összességei. Rákérdezni viszont nem fog hirtelenjében, különben sem vághat a mondandója közepébe, hogy hé, csak nem te is, tudod, más vagy? Ezzel pedig ugyancsak felhívná magára is a figyelmet.
- Azért csak óvatosan, jó a nyitottság, de nem minden, ami segítségnek látszik, az megfogadandó, vagy jó dolog. Persze az ember a hibáiból is tanul és idővel már könnyebb lesz különbséget tenni. Eleinte még minden nehezebb, összezavaróbb. – ezt a szülei a saját bőrükön tapasztalhatták meg. Eleinte borzasztóan zavaradottak lehettek az emberi világtól, a szokásoktól, a sok zajtól, szagtól. Minden annyira más lehetett. Emlékszik, hogy az édesanyja sokszor merengett el hosszabban egy-egy képen, mely erdőségeket, hegyeket ábrázolt, arcáról a honvágy érzete sütött, szemei úgy ragyogtak, mint egy tündöklő gyémánt. Az édesapja valamivel jobban bírta, de csak mert a vállalat irányítása elvonta a figyelmét és nem engedte elkalandozni.
Ava az iskolával folytatta és különös lelkesedéssel rugaszkodott neki az arról való mesélésnek. A hangja csak úgy csengett a boldogságtól.
- Ah, szóval az Akadémiáról van szó. – szólalt fel Aaron. Nehéz volt a leírásból nem arra asszociálni, mondjuk azzal, hogy kijelentette ismeri, azt a poént is lelőtte, hogy neki is van köze ahhoz a világhoz, ahol a különleges lények létezése nem holmi legenda és kitaláció. Már mindegy volt, de közben a lánnyal kapcsolatos kérdések és eddigi furcsa megnyilvánulások is tényleg mind értelmüket nyerték. – Valóban szép és különleges hely. Egy elzárt világ, különleges célokkal, különleges embereknek. – az embereknek szót már egészen máshogy ejtette, mintha amögött a szó mögött már más jelentés bújna meg. Így is volt.
Ahogy témát váltottak és rátértek Aaron munkájára, mintha megint nehezebbnek érezte volna a gondolatait.
- Nem olyan fontos, mint azt valószínűleg hiszik a cégnél. Mondhatni túlértékelik. A bonyolultságát nem vitatom, néha nem egyszerű megoldást találni, főleg a nehezebb időkben. Meg vannak a szépségei ugyan és lehet szenvedéllyel is élni neki, de ugyanakkor szörnyen fásulttá is tehet, ha nem ez az igazi célod az életben. – somolygott a csészéje mögül. A lazításra utaló kérdésre csak felnevetett, azt is elég gyengén, s hamar is el halt.
- Oh, szoktam én. Bizonyára te nem úgy képzeled el, ahogyan én, ugyanis nem éppen nagy társasági dolgok, nem is igazán izgalmasak vagy érdekesek. Legalábbis a legtöbbek számára. Könyvet olvasni, jazz zenével a háttérben, egy jó szivarral vagy egy kiváló, aromás itallal a társaságomban. – már a gondolatra is felragyogtak kék szemei és a mosolya álmodozón ült meg arcán. Nem is kell az elmondottaknál több, tökéletes kikapcsolódás egy olyan férfi számára, mint Aaron.
A férfi felajánlotta, hogy a kávéjuk elfogyasztásáig szívesen válaszol a lány által választott kérdésre, kérdésekre, s hogy őszinte legyen, nem számított arra, hogy ennyire nem egyszerűen megválaszolhatóval kezdett. Erről Aaron akár órákat is tudna beszélni, még úgy is, hogy nem társasági alkat és nem is szeret sokat egyhuzamban cseverészni.
- Ha röviden akarnám összegezni, akkor kiszámíthatatlan. – ez volt a legjobb szó az emberségre, az emberiségre, már amennyit nem emberként tapasztalt és látott. Sárkányként, hiába emberi a teste, a világ nem ugyanolyan. Soha nem is lesz. Számára, a lényének legmélyéről szólva, nem ez az igazi élet. Ez az élet az, amit azért választottak a szülei, hogy ne kelljen a félelemmel naponta megküzdeniük. – Egyszerre csodálatos és elborzasztó, vagy ahogy Szophoklész mondta csak egyszerűen a művében, „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincsen csodálatosabb”. A magam szemszögéből nézve inkább az első állítás az igaz. Az emberi természetben nincsenek határok, sem korlátok. Egy külső szemlélő, mint én, mindig igyekszik meglátni a jót és a rosszat is, tapasztalni mindkettőt, nem ítélni túl gyorsan. Meglehet próbálni kiismerni is, de ahogy mondtam, minden egyén más és más, és a kiszámíthatatlanság mindannyiszor egy beszámítandó faktor. – és itt volt, hogy az utolsó korty kávé is eltűnt a csészéjéből. Órájára pillantott, miután letette a kis porcelán poharat. Még megvárja, amíg társasága is végez, csak azután fogja felvetni, hogy lassan ideje indulnia. – Annyi bizonyos, hogy nem tudom nem csodálni, mennyire bonyolult és finom szerkezet is az ember. Elég csak megfigyelni az itt levőket a kávézóban. Figyelni, ahogy beszélnek és megválogatják a szavaikat. Ahogyan reagálnak egymásra. Mosoly ül az arcukra, ha valaki fontossal összefonódik a tekintetük, de akárhogy is, az a rengeteg érzelem, ami képes uralni egy ilyen húsvér testet. – beszélt teljes beleéléssel, tekintete elkalandozott a sok-sok emberen, akik mind különféle életnek élői, mégis mind-mind egyazon mintára „készültek”. Az élet művei. |
Nem telt el olyan sok idő, de máris éreztem a kávé hatását ami még kellemesen meleg volt. Igaz egy kicsit még fáradt voltam, nem olyan szinten mint Aaron rajta tényleg lehetett látni már csak a tekintetéből is. Fél mosoly keletkezett arcomon amikor erre a tényre hogy, fáradt igennel válaszolt. Igaz hogy én mondjuk dolgozatok után szoktam így kinézni, vagy ha úgy adódik a bulik után is olyan fejem van mint egy palota pincsinek akinek az összes szőr a fején az egekbe áll. Bár a tegnapi buli után egész jól rendbe tudtam magam hozni. - Igaz is. Majd fel kell hívnom Emyt hogy legalább jól van-e. - Futott át máris az agyamon. Remélem nem keveredett azért bajba.
A kérdésemre is megkaptam a választ az üzlet szó kapcsán. Mondjuk így se nagyon értettem főleg azt hogy ezt az üzlet dolgot hogyan is csinálják. - Áhh.. értem. - Szólaltam meg mint ha egy villanykörte épp most kapcsolt volna fel a fejem felett. De nem igazán így történt. De mint minden nő/lány nem akar teljesen ostobának tűnni egy férfi előtt se. Akár tetszik neki az illető, akár nem hát én is így tettem. Sőt ahogy elnéztem arc mimikáját a kérdésem után, amit feltettem már most is annak tarthat. A fene... ez a kellemetlen helyzet.
Amint elmondtam neki a múltam egy szeletkéjét figyelmesen pillantottam rá egyenesen a szemébe vajon mit szól a történetemhez. Ilyenkor ha visszagondolok rá, vagy ha eszembe jut sokszor érzem azt a kellemetlen érzést a gyomromban. Nem tudtam ezt hova tenni ezért ha tehettem nem vetettem rá nagy figyelmet. De mostanában gyakrabban törnek rám ilyen furcsa foszlányok amiket nem tudok hova tenni. - Ugyan, ez csak egy kis részlet a múltamból nem tettél ezzel semmi rosszat. - Vigyorogtam el magam, és próbáltam valahogy falat húzni a rossz érzéseknek.- Nos igen, ha ő nem lenne valószínűleg egy dili házban lennék. - Viccelődtem és egy kicsit le is nevettem magam. - De a viccet félre téve. Hálás vagyok neki. - Vettem egy kicsit komolyra a témát.
Aaron segítség képen folytatta véleményét ezzel kapcsolatban. A szorgalom szavára kicsit valahogy az ellentéte jutott eszembe. Hát igen. Nem mindig voltam szorgalmas. Ha tehetem inkább szórakozni megyek, vagy pasizok ha úgy tartja kedvem. Azokat az egy éjszakás kalandokat sosem fogom elfelejteni. Vagy amikor az ismerőseimmel hülyéskedtünk a park közepén egy-két ital társaságában. Igyekszem bepótolni azokat az éveket amiket kihagytam. Tény, hogy ha ezt tudná a nevelő apám biztosan nem nézne rám ezek után. - Eleinte nehéz volt mert hát nem tudtam hogy ki vagyok.. vagy éppen micsoda. - Utaltam a fajtámra. - Miért is élek? Mi a célom? Van-e rendes családom?! - Néztem le a csészére. - És ez még csak egy pár kérdés a sok közül. Mondhatni azt is hogy üres érzéseim voltak. De minden segítséget szívesen fogadok, és igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni ez ügyben. - Mosolyogtam el végül.
- Ami meg az iskolát illeti igen nagyon is az. - Kezdtem bele majd belekortyoltam a kávémba, ami már lassan kezdett kiürülni a csészéből. Aminek nem örültem mert jól esett. És furcsa tudom, de Aaron társasága is jó hatással van rám. - Bár ami még különlegesebb benne, hogy nagyon messze van. Valahol az erdő közepén majdnem, egy kis szigettel körbevéve. Igazából nagyon szép hely és az emberek is mondhatni jó fejek. Még tengerpart is van, ami az egyik kedvenc helyem lett mióta oda járok. - Mosolyra húzódott a szám ismét. Tudnék mit mesélni erről az iskoláról, de azt hiszem ezzel csak untatnám Aaront. Később válaszolt egy kérdésemre aminek örültem ugyan is így talán egy kicsit megnyílik nekem bár ahogy elnéztem ő ennek nem nagyon örült. Lehet olyan unalmas, hogy át aludja az egész napot az íróasztalon a papírok és mappák között. Ezen a gondolaton akaratlanul is elmosolyogtam. - Elég bonyolútnak hangzik. Meg biztos fontos szereped van benne. Nem csodálom ha ennyire fáradt vagy. Nem szoktál lazítani néha? - Kérdeztem tőle kíváncsian.
Arcomról eltűrtem egy kósza tincset amit a fülem mögé helyeztem, majd a kezemet az arcomra tettem és úgy támasztottam a kezemet az asztalon. Aaron nem látta, de egy kicsit elkezdtem hintáztatni a lábam. Mivel az asztal magas volt, egy hozzá való széket helyeztek ide. Így a lábam könnyedén szállhatott ide-oda. Meglepett hogy a férfi felajánlotta a segítségét hogy amit tud azt elmagyarázza nekem. Abba is hagytam a lábam hintáztatását és kicsit meglepődve figyeltem az arcát. Majd mosolyra húzódott a szám. - Ez nagyon kedves tőled. Köszönöm. - Szólaltam meg. El kezdtem gondolkozni vajon mit is kérdezhetnék tőle. Igazából annyi minden van. - Tudnál nekem mesélni az emberi viselkedésekről? - Tettem is fel az első kérdésem ami hirtelen az eszembe jutott. Így hogy nem vagyok teljesen ember, hanem farkas kicsit nehéz még ki ismerni az embereket. - Tudom furcsának hangozhat.. de talán erről tudok a legkevesebbet. - Vakartam meg a fejemet zavaromban. |
Ava bólintott és mosolygott Aaron tanácsát követően és csak remélhette, hogy megfogadja, már csak azért is, amit korábban felvetett: nem mindenki lesz olyan elnéző, mint ő. Bár az is lehet csupán kioktatásnak véli, direkt kötözködésnek, a mai világban nem meglepő, ha az emberek már mindent annak vesznek, pedig ezt tényleg jó tanácsnak szolgáltatta. Bárhogy is, innentől nem az ő gondja.
A kávézóhoz érve beültek, az ablak melletti kis asztalnál foglaltak helyet. Aaronnak természetesen a csend is tökéletesen megfelelt volna, Ava, a nemrég megismert lány azonban nekiveselkedett a beszélgetés megkezdésének.
- Igen. – felelt a megállapításra egy tiszta igennel, hangja továbbra is fáradt és kissé nyúzott állapotra utalt. A mentális fáradtság rosszabb a fizikálisnál és ugyanúgy nem előnyös közlekedésnél, ugyanis a figyelemhiány könnyen okozhat baj. Úgyhogy a lendület kérdése inkább azon múlik, hogy fejben az útra koncentráljon és nem azon, hogy fizikálisan képes-e rá. Nos, nem mintha nem létezne olyan szituáció, hogy az embernek valóban nincs rá ereje, hogy hazatérhessen.
Végül is Aaron is igyekezett hozzátenni valamit kettejük társalgásához, amíg a fekete ital kitart és a hely szépségét, hangulatát kezdte ecsetelni jobb téma híján, ami a fejében most felbukkanhatott. Mindezt persze a saját stílusában, elegánsan, válogatott szavakkal adta elő. Nem lenyűgözés céljából vagy bármi efféle gyerekes okból, egyszerűen mindig így beszélt, szeretette így kifejezni magát. A „Mi az az üzlet?” kérdésre már az ő fél szemöldöke is felrántotta magát. Szívesen ajánlana, illetve adna egy értelmező kéziszótárt a kishölgynek.
- Több jelentéssel is bír, az én esetemben üzleti ügy, mint a cég, ahol dolgozom, ügyei. De az üzlet maga vállalkozás, a szókörnyezettől függően megállapodás, esetleg bármilyen bolt. – magyarázta két korty között, de már előre fegyelmezte a szemöldökét, hogy legközelebb ne ugorjon fel, ha újabb különös kérdés hangzana el az elkövetkezendő percekben.
Ahogy Ava lassan elmerült a múltjában, Aaron kissé megfeszítette ujjait a csészén. Koránt sem akart ilyen mélyen belelátni valakinek az életébe, nem sejtette, hogy a kérdéséhez egy komplett életrajz is társul majd, bár amilyen fáradt nem is csoda, hogy nem gondolt ennyire előre. Hozzá kell tenni arra sem gondolt, hogy vele ellentétben a társasága ilyen nyitott és közlékeny.
- Értem. – ahogy Ava a végére ért, legalább már értelmet nyert a fentebbi kérdése. – Sajnálom, nem volt szándékomban belekérdezni a múltadba és feltépni a sebeket. Én kértelek meg erre, de a saját szabályaimat sem tartom be. – ráncolta homlokát minderre. - Nehéz elképzelni milyen érzés lehet mindez. De jó, hogy volt aki melletted maradt. – mondta végül, hozzáfűzve a lánnyal történtekhez, közben felderengett benne a saját életének árnyoldala is. Valahol nagyon is képes együttérezni Avával, de ezt sem fogja kimondani. Az a téma már tényleg olyan határokat ütne, amiken jobb nem átlépni. Egy nyugodt ember árnyoldala. A tomboló énje.
- Idővel sikerül majd felzárkózni. Az alapvetőbb dolgok majd maguktól is jönnek, ha pedig nem zárkózol el a világtól és megfigyelsz mégkönnyebb lesz. Persze a szorgalom sem árt és a segítség is jól jön. – mint ahogy ő is ott állt a két öccse mellett és igyekezett mindent megtanítani, megmutatni nekik.
- Az jó, ha így látod az iskoládat. Nem sok diák asszociálna az érdekes kifejezésre, ha arra terelődik a téma. Valóban különleges hely lehet. – mosolyogta meg a dolgot. Talán valóban az Akadémiáról beszélt, mindenesetre Aaron nem kérdezett rá konkrétumokért, hiszen az az ő kilétét is kérdéseknek vetné alá.
Üzlet vagy mi, nos, csak üzlet, nem vagy mi. Javította magában egy rövid kis mosollyal, mert tartott attól, hogy ennyi korrigálás már a kisszasszony idegeire is rátelepedne és Aaron minden volt, csak nem olyan, aki bárki idegeit szívesen táncoltatná. Valójában egy türelmes ember volt, nem lehetett felvetni ellene, hogy nem, akkor is, ha magában kemény kritikát volt képes kialakítani. És most itt volt a kérdés, itt lógott a levegőben és Aaron tartotta a szemkontaktust, akkor is, amikor a szájához emelte a kis csészét.
- Igen, nos... – kezdett bele, és itt elvette tekintetét a szemben ülőről, óvatosan letéve a csészét az alátétre, mintha nem volna most érdekesebb tevékenység annál, hogy azt a finom kis porcelánt helyezgesse. Valójában ez az egész a magánéleti szférába tartozott, amiről nem sokaknak beszél, de már mégegyszer elmondva bunkóságnak hatna, így csak fejben akadt fenn ezen. Igen, Aaron kissé maradi volt, társaságnak sem éppen kiváló, mert nem mosolyodik el minden elejtett szón és nem fecsegi ki könnyedén az élete minden szakaszát egy teljesen idegennek, de ez van. Nem fog belehalni, ha a felsőbb rétegbe bebocsájtást enged. - ...szabad. – mondta egy kisebb, lemondó sóhajjal. - Egy úgynevezett konglomerátumnál, egy több iparágat is magába foglaló vállalatnál dolgozom, mondhatni tanácsadóként. – legalább, ha válaszol csak félig meddig ejti el a dolgokat, a vállalat neve ugyanis tartalmazza a Pendragont, ami a neve kilétével együttesen már egyértelművé tenné, hogy a tulajdonosa is, nem csak a dolgozója. Nem mintha számítana, most, hogy az egész haldoklóágon vergődik. Azt sem fogja felvetni, hogy az inkább csak részmunka és, hogy igazából egész mással foglalatoskodik.
- Esetleg, ha van valami, ami érdekelne abból a rengeteg dologból, amit még tanulnod kell és megtudom válaszolni, nyugodtan kérdezz. – ajánlotta fel, hátha ezzel maguk mögött hagyják a munka témáját. – Legalább addig, amíg ki-ki végez a kávéjával. |
A kis tanítós jellegű mondatokat csak el hesegettem a fülem mellett. Nem mint ha nem fogadnám meg, csak azért még se mondja el nekem senki mit csináljak vagy hogyan csináljam. Csak egy aprót bólintottam rá, egy nagy mosoly keretében.
Az ablakon keresztül néha-néha felbukkan pár ember akik elsétáltak a kávézó mellett. Néha megakadt a szemem egy-két emberen. Egy csaj rock és punk stílusba öltözve hallgatta a zenét miközben várt a buszmegállóban a túl oldalon. - Mennyire tetszik a haja! És a ruhája... - Gondoltam magamban. Majd megláttam egy nőt aki a kislányával sétál jókat nevetve. Erre kissé összeszükűlt szemekkel pillantottam rájuk. Éreztem ahogy átjár engem az idegesség. Nem tudtam mért, de zavart engem ez az érzés.
De aztán visszatértem a valóságba, ahogy Aaron hangját meghallottam. Persze próbáltam megtartani a mosolyt az arcomon, mint ha mi sem történt volna. - Nem tudtam, hogy erő is kell hozzá hogy valaki haza érjen. - Ment át a fejemen. - Akkor biztos nagyon fáradt lehetsz. - Szólaltam meg mosollyal az arcomon, majd belekortyoltam én is a kávémba.
Meglepett, milyen előkellően mesélt a kávé meg a sütemény dolgairól. Kissé megszeppenve hallgattam végig. El is nevettem magam de csak egy kicsit. - Igen, mondjuk a hely, és a társaság is hozzá tesz a kellemes élményekhez, amíg az ember itt tartózkodik. - Próbáltam utánozni ahogyan beszélt, de nem rossz indulatból. Bár szerintem ehhez kevés vagyok. A kérdésemre is megkaptam végül a választ amire meglepve de halvány mosollyal nyugtáztam hogy rendben van, nincs semmi közöm hozzá, viszont az üzlet szóra felkaptam fejem. - Ugyan nem haragszok én semmire. Igazad van, kicsit erős volt a kérdésem. - Össze érintettem a két mutató ujjamat egymáshoz. Kínosan is éreztem magam egy kicsit de ez majd elmúlik. - Viszont... nem akarok butának tűnni de.. - Megfogtam a még jó meleg csészét, ami kellemesen felmelegített közben majd komolyan a férfihez vontam a tekintetemet. - Mi az az üzlet? - És talán most vághattam el egy biztosítékot amilyen hülye kérdéseket tudok feltenni. De hát nem tehetek róla. Tényleg sok mindenről kell tanulnom, főleg erről a világról ami itt zajlik.
A nekem tett kérdésére nem tudtam mit feleljek. Nem igazán szerettem beszélni erről, hiszen még is csak át aludtam egy csomó évet. Sokszor eszembe jut ez a történet ha meglátom a heggeket az oldalamon. - Nos... körülbelül 9 évesen egy golyó, az oldalamba fúródott és én ezután kómába estem. Úgy 8 év után ébredtem fel a kórházban 17 évesen. - Mondtam el röviden ezt a kis balesetet. Az hogy mi vagyok azt nem igazán akartam elárulni, hiszen alig ismerem és még sokan is vannak a kávézóban szóval lehet az életemet is kockáztatnám ezzel. Már-már erősen szorongattam a csészét. Sokat gondolok a szüleimre, hogy vajon élnek-e vagy nem. Csupán csak annyit tudok amennyit a nevelő apám mesélt nekem. - Legalább is, a nevelő apám ezt mondta. Mindennap meglátogatott a kórházban. - Mosolyogtam el végül.
- Szóval ezért mondtam ezt az erkölcsös dolgot. Rengeteg olyan dolog van még amit tanulnom kell. - Néztem rá. Úgy gondoltam ennyit el kellett mondanom hogy lássa a helyzetemet ez ügyben. - De most leginkább a sulira koncentrálok, ami elég érdekes egy iskola, mert sok hasonló ember jár oda mint amilyen én is vagyok. - Kalandoztam el közben ahogy végig mértem a sok diákot. Vámpír, varázslók, kiborgok vagy mik. Hihetetlen mennyi faj létezik. De próbáltam terelni a szót.
- És ha már üzlet vagy mi... hol dolgozol? Persze ha szabad megkérdeznem. - Utaltam a korábbi válaszára, ahol konkrétan lekoppintott. |
Nem tudott elmenni amellett, ahogy a lány felszólalt saját védelmében, miszerint még hozzá kell szoknia az emberi erkölcsökhöz. Bár igazság szerint ebben a városban nem érné meglepetésként, ha egy hozzá hasonlóan „más” faj képviselője állna előtte, és csak újonnan került volna bele a valós, civilizált életbe. Ahogy annak idején a szülei is tették, hogy jobb életet biztosíthassanak a gyerekeiknek, és megóvják a viharsárkányok ősi fajtáját a végleges kihalástól. Persze semmi biztos nem volt abban, hogy ők az utolsók, de mikor elhagyták otthonukat, már csak ők éltek ott a magas hegyek óvó ölelésében, és senki más. Elindultak szerencsét próbálni, s talán sikerrel jártak, ahogyan ők. Vagy nem. Bárhogy is legyen, beolvadtak, és bár büszkén gondolnak fajuk múltjára, megtanultak megalázkodni a jövő érdekében.
Visszatérve a jelen talajára, végül is úgy határozott, hogy nem megy bele, nem kérdez rá a lány által olyan egyértelműen elejtett elszólásba.
Elsőre menni készült, s némi gondolkodást követően úgy döntött, nem ereszti el zaklatott állapotban a szőke hölgyet, az nem volna hozzá méltó viselkedés. Kávéra hívta, ami számára is kellemes döntésnek ígérkezett, hiszen egy jó erős feketét mindig jó érzéssel fogyasztott.
A lány felettébb érdekes reakciót produkált a meghívást követően, amit Aaron igyekezett figyelmen kívül hagyni, már csak azért is mert hiába keresett erre megfelelő visszareakciót a saját kódexében, éppenséggel ott nem akadt ilyen részleg. Arca is rezzenetlen maradt.
- Nem véltem annak, kisasszony. De feltartani sem akarlak. – mondta. Bár azt addig nem tudjuk biztosan, hogy valóban nem rossz társaság, amíg nem töltünk el egy bizonyos időt egymás társaságában. Ez a bizonyos idő pedig csupán csak egy kávé erejéig tartó, és azalatt Aaron aligha szándékozott szoros barátságot kötni. Az nem az ő szokása, és lássuk be, ismerkedésből sem volt éppen jeles.
- A megtiszteltetés az enyém, Ava. – fogadta a bemutatkozást, ahogy azt még apjától tanulta, s ismét csak egy rövid mosolyt engedett meg magának, őszintén, nem volt most többre ingere.
A meghívást követően lezárták a beszélgetést, és csendben indultak el a zebrához, majd átkelve az út túlsó felére, egy jó darabon haladtak, amíg befordultak egy kisebb utcába. Innen már látszott a kávézó, mely egy hangulatos kis zugkávézó, tökéletes színtere lehet új művek születésének, barátságok ápolásának, de akár új ismeretségek kötésének, és azoknak is, akik első randevújukat teszik itt. Aaron is sokszor fordult itt meg néhány közeli ismerősével, és barátjával – akikből nem sok van -, vagy ahogyan még gyakoribb, csak egy magában. Megállt, és készült szólni a háta mögött lépkedőnek, hogy megérkeztek, amikor a hátán megérzett egy tompa puffanást. Megint? Csak magában kérdezett, mert ezt hangosan kimondva sértésnek is lehetne venni, ő meg a világért sem sértene meg senkit, főként egy hölgyet nem. Ava újabb bocsánatkérésére már felkészült, hiszen az első alkalommal is igen csak zavarban volt, és sajnálta az esetet, de ahogy akkor sem volt ez szükséges, úgy most sem. Inkább a figyelem élezésére lenne szükség, s akkor a bocsánatkérés, mint olyan, ebben a formában elkerülhetővé válhat, ahogy a kínos pillanat is.
- Előnyösebb lenne, ha álladat nem biccentenéd lefelé, és szemeiddel nem a földet pásztáznád. – adott tanácsot Aaron, megint azzal a visszafogott mosolyával, amit nyugtatásra használt, hogy tényleg nem történt semmi katasztrofális. A lány ezt követően viszont gyorsan az ajtón túl találta magát, a férfi pedig csak lassan, kimérten követte - fejét épphogy csóválta -, egészen a pultig, ahol a rendelést leadhatták. Aaron persze már ismerte a tulajt, és az itt dolgozókat is, és nem túl feltűnően, finoman odaköszönt.
- A hölgynek egy eszpresszó kávét két cukorral, én pedig egy ristrettot kérnék. – adta le a rendelésüket, s nem sokkal később már kézhez is kapták, ő kifizette, így pedig helyet foglalhattak egy ablak melletti, két személyes asztalnál. Aaron az a fajta, aki lassan, élvezettel fogyasztja el a kávét, de legyen szó bármilyen ételrő, italról, mindig megtiszteli az ízeket, és hagy időt arra, hogy megízlelhesse valós aromájukat. Míg ő élvezte a csendet, illetve a környező asztaloknál ülők csevegésének alapzaját, átélte a hangulatot, átadta magát a sűrű fekete, forró ital zamatának, addig társasága nem értett ezzel egyet.
- A ristretto egy rövid, erős löket, de nem éppen arra való, hogy a fennálló problémámat megoldja. Inkább csak a pillanatnyi élvezet, ami elegendő lendületet ad arra, hogy hazaérjek. – fejtette ki mondandóját, és türelmesen hallgatta Aváét is.
- Minden bizonnyal lesz valamilyen hatása. Az itteni kávékat különleges hozzáértéssel, és gonddal készítik, persze ugyanígy minden más terméket is. A tea is kivételes, ahogy a sütemények egy némelyike szintén megér egy próbát. Ha más nem, ezt a helyet egyszer megéri meglátogatni. Meg van a maga...nos, varázsa. – tényleg csoda volt, hogy ilyen hosszabb képes volt regélni. Ava kérdésére letette a csészét.
- Remélem megbocsájtasz, ha erre nem fogok kielégítő választ adni, de a magánéletem egy olyan részét érinti amiről nem beszélek sokaknak. De, ha ennyivel megelégedsz, akkor röviden üzleti ügy, és remélem nem haragítalak magamra. – felelte.
- És te, hogy értetted, hogy hozzá kell szoknod az emberi erkölcsökhöz? Már persze, ha nem veszed ezt a kérdésemet tolakodásnak, csak felettébb különösen hangzott. – csak rákérdezett végül, de mivel jobb nem jutott az eszébe, hát ezt bökte ki, és ez még érdekelte is. Illetve az akadémia szó is beakadt egy pillanatra. Persze lehet szó más akadémiáról éppenséggel, de sárkány mivoltából adódóan, ott volt az a bizonyos ösztönös érzés, ami nem hagyta nyugodni. Odakint ezalatt lassan cseperegni, majd szépen egyenletesen esni kezdett az eső. Aaron szemei csak egy pillanatra élénkültek fel, ahogy a kinti világot fürkészte. Milyen nagy örömmel vetné bele magát egy villámoktól cikázó, és mennydörgéstől rengő viharba. |
Ahogy szemeit fürkésztem zavaromban, a szabad karommal átfogtam a hasamat. Nem is tudom mért tettem meg ezt a mozdulatot, mintha talán ezzel csillapíthatnám azt a furcsa érzést ami most el lepett. Kissé talán féltem mennyire lesz mérges az illető, de meglepetésemre nem kapta fel a vizet. Más emberek, ahogy jól vettem észre azonnal elküldenek téged a világ másik oldalára hogy ott pusztulj meg. Már csak azt figyeltem meg, hogy elővesz zsebéből egy hófehér kendőt és a telefont megtisztítja. - Áhh... szóval koszos is lett. - Futott át a fejemen, ahogy átadtam neki az eszközt karjaimat szorosan a mellkasomhoz emeltem, és vártam a válaszait a kérdéseimre.
Igen is történt egy rossz dolog, de ezt már nem akartam elmondani. Igazából azt a mosolyt se hittem valódinak amit megejtett. De akárhogy is, igyekeztem viszonozni a gesztust. Kérdésére hallatán egy aprót bólintottam. - Azt hiszem túl fogom élni, szóval igen minden rendben. - Válaszoltam kissé felszabadulva, hogy még sem haragudott meg a történtek miatt. Amíg volt rá egy lehelnyetni lehetőségem, végig mértem magamnak. Láthatólag sokkal magasabb volt nálam, gyönyörű tengerkék szemek amin nem csodálkozom hogy egy pillanatra megállt a szívem egy ütemre. Széles váll, erős testalkatú és még sorolhatnám. Sokáig nem tudtam nézni, ugyan is szemeivel rámpillantott amikor éppen megszólalt. Meghökkenve pislogtam és talán egy pillanatra elkaptam a tekintetem, de rögtön vissza is tértem rá miután befejezte mondani valóját. Ennek hallatán zavartan elmosolyogtam, amíg egyik kezemmel beletúrtam hosszú selymes hajamba. - Bocsánat. Lehet hogy igazad van. - Szólaltam meg. Talán egy kicsit el is nevettem a végét. - Még hozzá kell szoknom, ezekhez az emberi erkölcsökhoz. - Nyúltam a nyakamhoz, amint letért a kezem hajamnál fogva. Persze azt nem akartam elmondani mi is vagyok valójában. Mi van ha halandó és rögtön kinevetne, és hülyének nézne? Még az a szerencsém, hogy nincs olyan külső jele annak hogy vérfarkas vagyok. Csak is belső tulajdonságok vannak mint a szaglás, hallás, és látás és a hansonló dolgok. Persze a férfi körében igen érdekes illatott éreztem. Nem volt kölni, vagy parfüm azt már megtudom különböztetni. De minden esetre nem foglalkoztam vele.
Kissé szomorúan tekintettem a férfira, aki nemleges választ adott hogy nem szükséges kárpótolnom a történtekért. Lepillantottam a földre, karjaimat magam mellett pihentetve. Nem is tudtam volna rá mit válaszolni hirtelen hiszen azért még is csak szerettem volna jóvá tenni, még ha közös hibát követtünk el. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy csak egy "rendben" szót ki motyogjak de ekkor megszólalt. Az ötlete az volt hogy megihatnánk egy kávét, és egy jó ki helyet is tud hozzá. A kávé szó hallatán felcsillant a szemem, és összetéve két kezemet tapsikolva ugráltam egy kicsit. - Az nagyon jól esne most. - Válaszoltam szinte fülig érő mosollyal az arcomon. Bár kissé zavart hogy ő szeretné fizetni a rendelésem, igaz hogy az apám azt mondta ez fajta udariasság hogy mindig a férfiak fizetnek a nőknek de akkor is azért manapság nem olcsó egy kávé sem főleg az éttermeknél. Azért örültem, hogy meggondolta magát. - Ne aggódj, nem vagyok rossz társaság. - Szólaltam meg mosolyogva. De ezzel csak célozni akartam arra, hogy az előbb nem akart maradni inkább csak tovább menni. Beszélgetés közben be is mutatkozott. Szinte magamban ismételtem el a nevét újból. - Nagyon örülök Aaron. Én Ava O'Neill vagyok. - Mutatkoztam be én is arcomon pedig az a szokásos mosoly mutatkozott.
Elindultunk hát ahhoz a helyhez, amit ismert. Elértük a zebrát, ahol egy kicsit várakozni kellett a piros lámpa miatt. De rövid idő után zöldet kapva át is keltünk az úton a másik oldalra. Nem tudom mennyit mentünk, de igyekeztem azért mellette haladni megtartva a kellő távolságot nehogy a magánszférájába kerüljek. Amikor befordultunk egy utcába Aaron mögé kerültem, és haladtam volna tovább de a férfi megállt. Én nem láttam, mert a földet néztem emiatt egy kicsit neki ütköztem. De csak annyi volt hogy hirtelen reflexből karjaimat felemeltem a mellkasomhoz tompítva az ütközést, emiatt pedig hozzá értem a hátához. - A fene... már megint. - Futott át a fejemen gyorsan arébb araszolva néztem fel Aaronra. Aztán a kávézót pillantottam meg a kinti kiülő résszel együtt. Most már értem mért állt meg olyan hirtelen. - Azt... hittem nem fogsz megállni. Hehe... neharagudj. - Kértem ismét bocsánatot egy kis mosollyal. Szerintem már sok lesz a bocsánat kérésből de erről nem tehetek. Gyorsan hogy oldjam az esetleges feszültséget én léptem be elsőnek miután elindultunk az ajtó felé.
A kávézó nagyon stílusos és jóhangulatú helynek tűnt. És azért tele volt emberekkel akik kellemesen társalogtak, és jókat nevettek. Néha valamiért még mindig érdekes ez az emberi élet. Talán azért, mert nem vagyok igazi ember. Oda lépve a pulthoz, kíváncsian néztem az ital lapot ami a falra volt szerelve. Nem akartam sokáig váratni a férfit ezért gyorsan választottam egy eszpresszó kávét két cukorral. Amikor megkaptuk az italunkat helyet foglaltunk egy üres asztalnál. Pont az ablak mellett ahol kiválóan rá lehetett látni az emberekre. De nem akartam azt, hogy csend legyen közöttünk. Valamiért érdekelt engem Aaron. Talán az hogy milyen ember is lehet valójában. - Remélem segíteni fog rajtad az a kávé. - Törtem meg a csendet. - Én korábban már ittam egy kávét, az akadémiámnál de az kapszulás volt és annak, olyan erőtlen a hatása. Legalább is nekem. Úgy hogy ez remélem jobban segít majd nekem is. - Fejeztem be ugyan úgy egy mosollyal ahogy belekortyoltam a kávémba. - Na és, mi járatban voltál éppen? - Kezdtem bele egy új témába, miközben egyik kezemmel az államat támasztottam könyökölve az asztalon és úgy mosolyogtam Aaronre. |
Kénytelen volt hosszabb időre otthagyni az SA irodát, és a kiképzést, és a cégére áldozni időt. Az idő feláldozása aztán éjszakákba is belehajlott, hosszú, töretlen munkával folytatott éjszakákba. A vállalat a szülei eltűnése óta csak lélegeztetőgépeken maradt életben, Aaron sem törődött vele sokáig, ahogy elragadták a közelmúltbéli események. Ám most, hogy lassan minden kitisztulni látszik, meghozta a döntését. A szülei emlékére nem hagyja eltűnni a süllyesztőben a Pendragon család által alapított céget, és minden erejével annak újrafelépítésén fog fáradozni. Nos, ez a fajta hozzáállása vezette odáig, hogy a végletekig kimerülve lépett a toronyház legfelső emeletén álló liftbe, álmosan döntötte magát a felvonó oldalának, és arra a pár másodpercre, amíg a szerkezet leért, sikeresen el is pilledt. Ebben a félálomban csak haloványan kavargó képek fáradoztak felbukkanni, néha hallotta testvérei hangját visszhangozni. Még mindig álmodik velük, amikor eljut odáig, hogy normálisan aludjon. Álmodik arról, ahogy elragadják őket úgy, ahogy a szüleit is.
A lift pittyegése, és ajtajának szisszenése vonta vissza a valóságba. Az ajtón kilépve a friss, hűvös őszi levegő már úgy ahogy, fél sikerrel megtette hatását, egy kevés éberséghez juttatva a férfit. Akár egy falat kenyér. Ahogy a borús idő is kedvezett a számára. Már csak egy jó, haragos vihar hiányzik a képből, amiben szárnyhat bonthatna, és a villámokkal táncolhatna. Ah, milyen romantikus elképzelés. Ha csak ezt merné hangosan kimondani, lenne valaki, aki minden bizonnyal már ezen is jól elszórakozna.
A város utcáját róva, az otthon, és a pihenés ígéretét lebegtetve a szemei előtt, nem is igazán szentelte figyelmét egy idő után a külvilágra. Ebből az egyhangú, ám mégis kellemes álmodozásából a telefonja rezgése keltette, és megállt. Az üzenet cseppet sem volt szívderítő, arca pedig hamar komorrá vált, ahogy elmerengett gondolataiban. Talán ez lehetett az oka, hogy ő sem kerülte el az ütközést.
Már csak arra döbbenhetett rá, hogy valaki egy kelletlen hang kieresztése mellett a földre került előtte. Pislogott párat, végül, ahogyan azt illik, amikor a lány felállni készült, segítségül odanyújtotta a kezét.
Pillantását röviden a felé nyújtott eszközre emelte, annyi is kellően elegendő volt ahhoz, hogy felmérje az okozott károkat; kisebb karcolások, ám ami sokkal rosszabb, hogy a mobiltelefon merő kosz volt, az utca mocskától, amiben meghempergett. Halovány fintor villámlott át az arcán. A zakójából előhúzott egy tiszta, hófehér rongy zsebkendőt, bebugyolálta, és csak azzal együtt vette vissza magához a telefont, majd süllyesztette belső zsebébe. Nem volt fontos neki ez az eszköz, tévedés ne essék. Cseppet sem. Sőt, nem szerette, ha lehetett volna az ő helyzetében gyorsabb, és egyszerűbb megoldás, biztosan nem élt volna a mobiltelefon használatával. A cége mellett ez azonban nem volt megoldható.
- Nem történt semmi, kisasszony. Én is részben hibás vagyok, hogy nem figyeltem. – mondta egy, az ajkaira csak szerényen merészkedő mosollyal. Ez sem volt az öröm gyermeke, de a lány nyugtatására szánta, aki túlságosan zavartnak látszott, orcáján még enyhe pír is bimbózott, nyilván attól lehetett, hogy szégyellte magát, ugyan mi mástól. Zavartságában azt is elfelejthette, hogy egy vélhetően idősebb férfit, ráadásul idegen férfit, nem kimondottan okos lépés rögtön letegezni, azaz ilyen közvetlenül kezelni. Ám ez csak Aaron képzeletében élhetett így, minden bizonnyal a régimódisága szólalhatott fel ebben az ügyben is. Nem egyszer mondták már neki, hogy zárkózzon fel végre a jelen századhoz. De a jelen században olykor igen különösen állnak egymáshoz az emberek. Mindenesetre már furcsán venné ki magát, ha magázná, míg ő már letegezte. - Jól vagy? Minden rendben? – érdeklődött aztán. - Ámbár óva intelek, hogy ilyen figyelmetlenül járd a város utcáit. – kezdett rá. - Egy nem túl elnéző illető számára a megbocsájtás nem létező fogalom lehet. – fejtette ki véleményét, mintha egy gyors útravalót adna, amivel aztán szabadjára is engedheti az előtte toporgó fiatalt. Készült ugyanis továbblépni, az ő szemében ez a szituáció nem kellett, hogy járjon semmiféle következménnyel, és...kárpótlással? Aaron felvonta fél szemöldökét a lány elejtett kérdése hallatán. Ha valamire, erre aztán már igazán nem számított. Olyan érzése támadt, mintha valaki mellette durrantott volna el egy kellemetlen tréfát. Igazán kényelmetlen érzés. Kényelmetlen, mert nem szeret hölgyekkel elutasító lenni, és talán nem is illik, főleg, ha bűntudat miatt tesznek ajánlatot. De ez megint olyan dolog Aaron szerint, amit nem egészen bölcs döntés megtenni a fiatal lány részéről. Persze ő a világért sem használna ki senkit sem, de ez nem feltétlen igaz a városban minden egyes férfijára, akikbe lehetőség szerint szintén beleütközhetett volna.
- Ez igazán nem szükséges. – és itt átgondolta a lehetőségeit. A lány tényleg túlságosan beleélte magát ebbe a helyzetbe, olyan összeszedetlenül festett. Talán, ha tesz egy szívességet azzal lenyugtatja, és mégsem így ereszti szélnek. Részben aztán ő maga is hibás a történtekért, úgyhogy megkívánják a saját elvei. - De ha gondolod, tarts velem egy kávéra, esetleg teára. Van egy igazán kellemes hely a közelben, és úgyis rám férne egy erős fekete. Természetesen én állom a rendelésed. Illetve ahogy azt az illendőség megkívánja, bemutatkoznék, Aaron Livander Pendragon. – mutatkozott be egyedijelűeg mondandójával, aminek végén sóhajtott. Tényleg ráférne egy erős koffein löket. Oh, de még mennyire. Ha a lány beleegyezett, akkor együtt indultak el a zebrához, ami a túloldalra vezet. |
Elég kómásan, és másnaposan ébredtem egy át mulatott éjszaka után. Múlt éjjel gondoltunk egyet egy ismerősömmel, hogy elmegyünk együtt bulizni ki ereszteni a gőzt egy kicsit. Barátnak nem mondanám, legalább is számomra nem az mert, nem éreztem olyan fontos embernek őt. De biztosan ő is már visszatért a szobájába vagy ha nem akkor valamelyik pasinál maradt, akiket akkor este kibeszéltünk magunknak. Igaz még sokat kell tanulnom az emberi kapcsolatokról... és talán egy kicsit szociálisabbnak kellene viselkednem, de jelenleg most inkább szeretnék távolságtartó lenni. Kitudja talán majd megejtek felé egy sms-st hogy jól van-e. Most nem akartam semmi mást, csak egy csésze kávét, hogy felébredjek. Nem ittam sokat, de éppen elegendő volt ahhoz, hogy a fejfájás meglegyen. Talán ez majd segít.
Fel is pattantam az ágyamból és gyorsan felkaptam magamra valamilyen ruhát, hogy normálisan nézzek ki. Majd elmentem az étkezőbe, hogy feltegyek magamnak egy kávét. Mivel egy kapszulás kávéfőzőre futotta az iskolának más lehetőségem nem volt. Nem igazán szerettem, de egynek ez is megteszi. Valamikor reggel 5 óra fele érhettem vissza az akadémiára, és most már lassan delet üt az óra. Gyorsan elkortyolgattam a kávémat amíg az ablakon néztem kifele. Az étkező ablakából kiválóan ki lehetett látni a foci pályára, ahol pár srác gyakorolt. Néha-néha elmosolyogtam amikor neki álltak hülyéskedni egymással. Mikor megéreztem a kávé illatát, lekapcsoltam a gépet és a bögrével a kezembe visszaindultam a szobámba. Elővettem egy könyvet amíg ittam a kávét és azt olvastam ledőlve a fotelnak, lábaimat szorosan a mellkasomhoz rakva helyezkedtem el, egyik kezemmel a bögrét fogtam a másikkal pedig a könyvet. A választásom Stephen King egyik horror kötetére akadt meg. A címe: Az intézet volt. Imádtam Stephen műveit. Jobban meg fogott, mint bármely más könyv. Talán még a fantasy történeteket szeretem olvasni. Annyira belemerültem a történetbe, hogy fel sem tűnt, hogy a kávémat már régen megittam. Csak is akkor, amikor felemelve és döbbenve tapasztalom, hogy a bögre üres. Rápillantottam az órára és már lassan délután 3 óra volt. Egy kicsit beszippantott a könyv. Mivel úgy voltam vele, hogy semmi dolgom nincsen eldöntöttem, hogy elnézek a városba. Hátha találok valamilyen ismerőst, vagy csak simán körül nézek. - Lehet, hogy elmegyek venni egy normális kávét. - Futott át a fejemen ahogy felkeltem a fotelből. Kicsit átmozgattam magam mert hát nem kellemes kb 2-3 órát üldögélni. Felvettem egy bokáig érő csizmát, majd egy hosszú szövet kabátot, amit a derekánál össze lehetett kötni.
Én most nem kötöttem össze, mert úgy gondoltam nincs olyan hideg.
Elindultam hát a város fele. Kissé fújt a szél és be volt borulva, de ahhoz képest egész jó idő volt. Az úton már lehetett látni az ősz színeiben játszó leveleket. Imádtam ezt az időszakot, mert ilyenkor a legszebb a természet. És az ahogy hallom hogyan ropog a lábam alatt az a sok levél, mintha gyereknek érezném magam. Valamiért szórakoztató volt. Amikor elértem végre a városhoz, rengeteg ember fogadott. Kissé kellemetlenül éreztem magam, mert annyi szem tapadt rám hirtelen amikor befordultam az egyik utcába, ami ide vezetett. Próbáltam nem rájuk figyelni, ha nem keresni egy útvonalat, ahova elindulhatok. Az egyik utcában boltok sorakoztak mellettem, és a kirakatokban mindenféle ruha, táska, kiegészítők voltak. És hát mit csinál ilyenkor minden nő? Hát persze hogy azt figyeli... már-már csorog érte a nyála, hogy milyen jól néz ki de egyben szomorú is, hogy nem tudja megvenni magának. Jó, persze én nem voltam ilyen csupán kíváncsiságból nézelődtem menet közben, de talán nem kellett volna.
Hirtelen neki mentem egy igen magas férfinak, aki előttem állt az utcán, de én nem láttam. Amilyen hirtelen neki mentem, olyan gyorsan is zuhantam le a földre hátra fele. A hirtelen meglepettségtől nem tudtam hogyan kerültem ebbe a helyzetbe, de elég erősen felszisszentem amikor az alsó felem a földhöz csapódott. - Áucs... - Nyögtem ki szinte fájdalmasan, mert hát tényleg fájt. Már éppen morogtam volna egy sort amikor meghallottam mást is. Egy telefont. Nem az enyém volt... mert az itt volt a kabát zsebemben, ha nem a férfié, aki a lendülettől elejtette a telefonját és az a földre zuhant. Nos a kómámba esés után egy valamit megtanultam... hogy ez a kütyü az emberek fontos részévé váltak, és nagyon féltik. Egyből átjárt a bűntudat ahogy a telefont megpillantottam a földön. Majd a férfit, aki velem szemben állt. Gyorsan felpattantam és a telefonját is a kezembe vettem. Szerencsére nem tört be a kijelzője. Át is nyújtottam az illetőnek. - Ne haragudj... az én hibám.. - Mondtam igen zavartan mi után a férfi szemébe pillantottam. De hirtelen átjárt egy furcsa érzés. Éreztem ahogy a gyomromban ott "repked" valami. Nem tudtam ezt hova tenni igazából meglepődtem magamon, hogy egy férfi tekintetétől ennyire zavarba jöttem mert ez annyira nem volt rám jellemző. - Mivel tudnálak kárpótolni? - Váltottam gyorsan témát, ahogy azzal küzdöttem, hogy ne legyek előtte egy vörös paradicsom. |
Ava O'Neill&Aaron L. Pendragon |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
