|
Témaindító hozzászólás
|
2020.11.07. 15:24 - |
Shane Ealey & Viktor Lyubovnik |
[7-1]
 Viktor Lyubovnik edző szavaira fókuszált Shane Ealey, de úgy, mintha ezen múlna a jövője, ami folytonos mozgásban van, s emiatt a változó miatt és amiatt is, hogy valójában nem is ezzel akarna komolyabban foglalkozni, különös volt, hogy így itta a férfi szavait és a szavakból kirajzolódó tanácsait. Eközben a háttérben két fiatal elszántan siklott a jégen, korcsolyájuk hangja, ahogy valamennyi ugrást követően csattantak a jégen, viszhangot vert a falakról. Shane azonban csak a beszélgetésre koncentrált, most nem volt itt az ideje annak, hogy figyelmével kövesse a többieket és azon morfondírozzon, hol is vannak az ő hibái? Hol is vannak az ő erősségei? Hisz nem is az ő feladata mindezt kielemezni, hanem azé, aki most magának követeli a figyelmét; a tekintetét és az elméjét, melynek magába kell fogadnia minden jóságot. Észre sem vette, hogy aprókat bólint, amíg hallgatott és valójában olyan erősen fixírozta edzője arcát, hogy a végén már a legapróbb kis rezdüléseket is érzékelték szemei. Egyszerűen ideges volt. Izgatott is persze. Szereti a korcsolyát, ha versenyszinten sosem gondolkozott vele. Inkább csak álmodott erről. Arról, ahogy a jégen táncol ezrek és ezrek szeme láttára, annyi ember előtt, hogy megszámlálni sem lehet, s még csak nem is lehetséges.
- De magával... – hirtelen harapta el a mondatot. Ezt mégsem kellene! Igazság szerint úgy elharapta, hogy a nyelve bánta és vérezni kezdett. Néha megesik, hogy elfeledkezik a dolgokról, dolgokról, hogy mikről szabad beszélni és miket nem illik. De szerencsére csak néha, mert alapvetően nem is szólal fel sokat. A száját elhúzta, az arcán azért végigfutott egy enyhe pír, ami a szégyen miatt keletkezett.
- Igyekszem, Lyubovnik edző, köszönöm. Csak nehéz a természetem ellen menni ebben. Olyan ez, ha nem törekszem a tökéletességre, mintha akkor nem is akarnám egyáltalán, vagy cserbenhagynék...mindenkit. – hülye felfogás, persze, de visszatérni a pályára sem volt éppen egyszerű, a többi leküzdése még csak most következik. Az mondjuk különös volt, hogy ennyit is képes volt elfecsegni a férfinak, hiszen általában kevésbé megy a bizalmas gondolatok megosztása azokkal akiket nem ismer régóta.
Legyen. Mondta magában, míg kívülről csak bólintott, elfogadta a duplát. Dupla vagy semmi, igaz is. Az idegesség kezdett elhatalmasodni rajta, ahogy közeledett a bemutatás pillanata, s érkeztek a mellékelt útmutatások. Lazulj el...Érezd a jeget...Zárj ki mindent...mindent...ismételgette magában, konkrétan már kántálta, mint egy imát, de hirtelen megugrott a gyomra, ahogy két kéz landolt a vállain. Nem volt benne biztos, hogy ez lehetséges, de kissé megugrott a korcsolyájával is. A terelés a témára való rákérdezés volt, nem mintha nem lett volna kíváncsi, hogy miért kellene táncolnia, hogy mi az, amit fel kellene idéznie a mozdulataival, s milyen érzést kellene ültetnie a szívébe, amire aztán a ritmust dobolhatja szerte az ereiben és a testében. Hála. Erre a szóra a volt edzője képe ugrott be. Ki más.
- Mike saját magát igázza le. Leigh pedig... – és itt fellesett az edzőjére, amíg az alsó ajkára harapott, megint félbe szakítva saját magát. – Ez egy nagyon hálás téma, ha megengedi ezt a korcsolya szóvirágot. – ah, ez egy cseppet sem vicces Shane! – Érthető, hogy miért akarta ezt koreográfiába foglalni. Korcsolyázással ellehet érni, hogy elvágjuk magunkat a világtól egy pillanatra, és ezt a saját, önmagunknak is szánt pillanatot azzal töltsük, hogy megbékéljünk életünk egy-egy szakaszával...nos, azt hiszem. – hihetetlen, hogy képes ennyit csőrölni, még saját magát is meglepte. Pontosan úgy is nézett.
Ahogy Viktor elnézett a két gyakorló felé, Shane is követte és csak a kérdés zökkentette vissza.
- A régi edzőmnek. Átsegített dolgokon. – a részletekbe nem ment bele. Nem is olyan nagy dolgok, főleg nem olyannak, aki itt előtte sokkal rosszabakon is átment. Végül távolabb siklott, hogy felkészüljön a bemutatóra. Axel. Dupla Axel. Lazulj el...érezd a jeget...zárj ki mindent...Ismételte magában néhányszor, majd elindult. Gyerünk Shane, menni fog! A korcsolyája finoman siklott, a mozdulatai egészen elegánsak voltak. Kész volt az ugrásra. Fordult, érezte a lábaiban az erőt, amik hajtották. De minden elveszett, ahogy egyszerre elkellett volna emelkednie és landolnia, mintha semmi vesztenivalója sem lenne. Bukott. Nem is kicsit. Ahogy még mindig a jégen feküdt, érezte a szájában összegyűlő vér vasas ízét. Jó ég...Nagy nehezen feltápászkodott és mutatóujját a felrepedt szájára tette. Nem nagy dolog ez egy korcsolyázónak, nem is akart nagy hangsúlyt fektetni rá, kész volt újra megpróbálni az ugrást.
- Még egyszer megpróbálom. A következő már biztosan sikerül. – magyarázta picit zavartan, hiszen az előbbi esés érzete még átjárta minden porcikáját. Nem is várt sokat, szinte rögtön a szövegelését követően újra nekilendült. A mozdulatai kevésbé voltak szépek és teljesek, ám amikor ismét eljött az ugrás ideje, megcsinálta. Nem volt tökéletes, messze nem, de nem zúgott arcra, mint az imént. Ezt szokták satnya Axelnek hívni az elitisták, meg van, de jobb lett volna, ha az illető inkább bukik, Shanet mégis örömmel töltötte el. Visszasiklott Viktor elé, hát nem éppen a büszkeségtől dagadó mellel, de azért nem is a szégyentől forrva, hisz újracsinálta a bukását követően és nem adta fel. |
 Rejtély a számomra, hogy miért feszül be ennyire Shane. Mike bezzeg túlságosan nagy pofát nyit, szinte már szándékosan akarja, hogy kihozza belőlem a legrosszabb énem. Állandóan provokál, de nem adom meg neki azt az örömet, amire vágyik. Nem adom meg neki, hogy igaza legyen valamiben, ahogy azt sem, hogy kihozzon a sodromból.
Csak a fejemet ingattam meg Shane kijelentésén, miszerint az sem baj, ha sok. Lehet érdemes lenne vele négyszemközt, nyugodt körülmények között beszélni. A bütetését majd kihasználom ezen a téren, úgyis tovább szoktam én is maradni. Van, amikor miattam kicsit tovább nyitva hagyják a helyet, de csak nekem. Ilyenkor kiélvezhetem a magány és a korcsolyában rejlő szépséget. Megrohannak ilyenkor az emlékek, amik fájdalmasak és kellemesek egyszerre. Nem mindig sikerül a jelenben élnem, gyakran a múlt ragadt el, de a balesetem óta már tudom kezelni annyira az érzéseim, hogy ne zuhanjak a mély depresszió közelében.
Miután a bemelegítés meg volt, Mike-ot és Leigh-et elküldtem gyakorolni, és kifejezetten Shane-re koncentráltam. A kérdéseim után, csupán figyelmesen hallgattam a tanítványom.
- Ebben az esetben a koreográfiára kell nagy hangsúlyt fektetni. Azt észrevettem, hogy a műkorcsolya ezen részén erős vagy - jegyeztem meg. - Ha versenyről lenne szó, akkor mindenki a saját erősségét igyekszik kiemelni. Emiatt te nem vagy se több, se kevesebb, mert a lényeges mindig az előadás mód. Ezt kell megértened - magyaráztam. - Hiába játszadozol el mindenféle gondolattal, igazából legtöbb esetben két variáció lehetséges: elesel vagy sem. Ha elesel, akkor sem történik semmi, pusztán próbáld visszavenni az irányítást magad felett és folytatni a korcsolyázást. Jó, ha az ember a maximalizmusra törekszik, de a túlzott tökéletesre való törekvés megbénítja az embert. Azt tudatosítsd magadban, hogy bármi is fog történni semmi vesztenivalód sincs! Élj a jelenbe!
Ezeket én már megtanultam, bár nehezen ment. Mindig fejben előrébb tartottam, mindig előrébb és előrébb, holott elfelejtettem élni a jelenben. A sérülésem után pedig csak a múltban voltam képes élni, és ismét elfelejtkeztem a jelenről.
- Legyen, akkor a dupla.
Két opció volt: vagy túl pörög, vagy alacsonyan ugrik, netán mindkettő. Erre rá kell érezni, kitapasztalni, hogy mikor kell ugrania. A jeget éreznie kell a lába alatt, és nem a műkorcsolyapálya, a jégpálya irányítja őt, hanem fordítva. Meg kell hódítani a terepet, de ehhez még csak túlzott magabiztosság sem kell.
- De elsőnek, szeretném látni tőled az axelt, hátha rájövök, hogy hol a gond. Lazulj el! Érezd a jeget! Zárd ki a külső tényezőket! - fogtam meg mindkét vállát biztatóan.
Mielőtt meg mutatta volna, hogy mire képes egy kűrrel kapcsolatos kérdést szegezett nekem. Halvány, féloldalas mosoly jelent meg az arcomon.
- Hála a témája - válaszoltam. - Nem mondok újdonságot, ha a balesetem után barátkoztam meg a hála és az alázat szóval. Ezek ihlették a koreográfiát. Talán a két jómadárnak ezért sem megy a kűr. Túlságosan agresszívek, le akarják igázni az embereket és a pályát.
Szerintem ez a kűr testhez állóbb Shane-nek, hiszen nagyon sok érzéki kézmozdulat, lépéssor van, amikkel jelenleg a két tanítványom küszködött. Oldalra pillantottam, de még mindig nem érezték sem a zenét, sem annak a mondanivalóját. Nem rezonálnak együtt, csak ugranak és durva, erőteljes mozdulatokkal siklanak a jégen. Azért kísérleteznek még az ugrásokkal mikor fognak nagyot taknyolni rajta.
- Te valakinek vagy valamiért hálás vagy? - kérdeztem vissza. - Ez talán segíthet a kűr tanulásában. Érdekes, hogy ők ketten meg sem kérdezték ezt - túrtam bele a hajamba. |
Amikor Shane fújtatva belépett a pályára, a hangulat már alapvetően nem volt rózsás. A Mike nevezetű fiú végzett gyakorlatokat, méghozzá elég kelletlenül, arca megfeszült. A mozdulatai csak úgy égtek a dühtől, de talán pont emiatt is, olyan erő volt bennük, hogy a jég is izzott alatta. De csupán egy rövid ideig ért rá arra, hogy megbámulja társát, és értékelje magában, mert következőleg rajta állt a sor, hogy produkáljon. Végig kellett siklania a műjég közepéig, és viselnie késése következményeit.
A szégyen erősen égette kívülről, és belülről is, és az sem vált becsületére, hogy nem bírt tekintetét az edzőjére emelni, hogy tisztességgel viselje a saját hibáit, és annak folyományát. Legalábbis addig volt így, amíg villanykörte nem gyúlt a feje fölött, és elő nem állt az ötlettel, hogy magára vállal plusz munkát az edzés lefolyása után, mert itt már visszatért a hangja is, és a szemeit is ráemelte az előtte álló férfira.
- Rendben, és köszönöm Lyubovnkik edző. – bólintott, legbelül kissé megkönnyebbülve, hogy a feje nem lett leüvöltve, illetőleg leharapva, és nem játszanak vele jéghokisat itt helyben, démoni kacajok közepette. Bár ez az elképzelés abszurd volt, s valószínűleg még annak hatása, hogy az adrenalin nagy erőkkel dolgozott benne. A korcsolyájához csak azután hajolt le – természetesen miután kisiklott a pálya szélére, hogy a többieket ne akadályozza a gyakorlatukban, és mozdulatsoraikban -, hogy a lustán lógó fűzőket bekösse, miután Viktor leadta az utasításokat, ő pedig egy igen, és egy bólintás közepette el nem fogadta azokat. Megcsomózta, erősen behúzta a bal fűzőt, pontosan úgy, ahogyan szereti, a jobbot csak éppen egy leheletnyivel kevésbé. Mindenkinek meg volt rá a módszere, és mindenki magának határozza meg a tökéletes fűzést, elvégre ezen is múlhat, hogy egy ugrás elcsúszik-e a tökéletestől, vagy sem, vagy egyáltalán sikerül-e talpon maradni a korcsolyával, vagy sem. Elvégezve a gyors feladatát, igyekezett behozni a lemaradását. Fontos a jól koordinált bemelegítés, és a teljes koncentráció már itt is, nem csak később a kűr gyakorlása alatt, vagy esetleg egy versenyen – amire Shane őszintén, nem igazán gondolt, hogy valaha is egyen találná magát -, ahol a bírák a legkisebb kilengést is figyelik, s bizony sok pont úszhat el egy-egy hibán. Először köröket tett, s előbb lassan, majd gyorsabban siklott, végül csinált néhány forgást, köztük egy ülőforgást, amit szeretett, majd egy hamis Axelre befizetett. Ő csak hamisnak nevezte az ilyen ugráspróbálkozásokat, amikor nem vesznek akkora lendületet, hogy ténylegesen bemutatásra kerüljön, csupán csak félgőzzel, és épphogy elemelkedett a korcsolya éle a jégtől. Az igazi Axel még egyáltalán nem megy jól. Igazság szerint nem jött rosszul, hogy már a futással előbemelegített, és érezte a mozdulataiban, a lépéseiben az erőt, ugyanakkor némi bizonytalanság is felcsillant, ahogy a gondolatait a késésére terelte, és lábai enyhén megremegtek. Egy holdat követően lassított, tekintete követni kezdte Leighet és Mikeot. Leigh nyugodtan korcsolyázott, fejben mintha nem is lett volna egészen jelen, a mozdulatai kevéssé voltak erőteljesek, mégsem lehetett azt mondani, hogy nem volt jó. Egyszerűen nem egy olyasvalaki, aki kitűnne a tömegből, de talán csak még keresi az útját, a stílusát. Mike ellenben megint borzasztóan erősen, agresszíven korocsolyázott. Nyoma sem volt a finomkodásnak, s megugrott egy Dupla Flipet. A leérkezés, és maga az ugrás is egész szép volt. Bár Shane ízlésének még mindig túlságosan agresszív a fiú stílusa. A műkorcsolya számára nem arról szólt, hogy minden tökéletes legyen, nyers, és tökéletes, de az, hogy érezze, hogy magával ragadja, elvarázsolja minden egyes mozdulat, annyira, hogy a szemét se bírja levenni az adott korcsolyázóról. Mint annó amikor volt edzője bemutatta neki egy régi gyakorlatsorozatát. Oh, az az Ina Bauer. Maga volt a mennyország, ahogy az a kecses mozdulat életre kelt, s vad táncra hívta a szívét.
Egy füttyentés szakította ki az elemzéséből, elkapta fejét edzője irányába, aki magához hivatta. Talán látta, hogy nem is igazán magára koncentrál. Talán most megkapja azt a fejmosást, ami kijár neki. A férfi előtt lefékezve, figyelmét teljesen neki szentelte.
- Rendben, meglesz. Az se baj, ha sok. Ráérek. – valóban szabad volt a délutánja is, ahogy az estéje is. Ezek a hétvégék már csak ilyen unalmasan telnek a számára, hogy ennyire ráér. Szánalmasnak érezte kissé magát emiatt, de mindegy is. Az meg, hogy korcsolyatakarítás lesz a feladata, nos, lehetett volna rosszabb is. Mindenesetre legközelebb nem fog késni csak azért, hogy a szerencséjét tegye kockára, esetleg megtapasztaljon valami más büntető feladatot.
A büntetés kiszabását követően visszatért a bemelegítéshez, s most már nem állt le a többieket figyelni. A saját mozdulataira figyelt, és bár a megszokotthoz híven most sem volt önbizalma csúcsán, egész összeszedetten vezette magát a jégen. És ez most azt jelentette, hogy eddig még nem esett seggre, hogy aztán csússzon néhény métert, jobb esetben a pálya széle felé úgy, hogy senki sem akar belébukni. Rosszabb esetben persze orra vágódik, és vörösre festi maga körül a jeget.
Viktor jelzésére mind középre gyűltek, és úgy hallgatták őt. Mike persze nem örvendett a lehordásnak, morgott és felszisszent, mintha csak a lábujjára csaptak volna. Shane és Leigh csak csendben hallgattak a szóra, hisz nem volt értelme ellenkezni valakivel, aki nyilvánvalóan jobban tudja náluk, hogy miről beszél, és mit lát bennük. Lyubovnik edző aztán előadta a kűrt, amit nekik is be kellene mutatniuk, lehetőleg úgy, hogy az ne fessen szánalmas képet. Hát ez eddig nem vált be. Ellenben az előttük korcsolyázó férfi szinte az első pillanattól magával ragadta mindenki figyelmét. Shane elmélyedt az előtte táncoló, forgó, kecsesen mozgó jelenségbe, s magában igyekezett lejátszani ugyanezt, ahogy ő adja elő. Az ugrások nem az erősségei, de a többivel még megnyerheti magának az embereket. Vagyis inkább csak az ittenieket, mert tömeg elé kiállni, nos, valószínűleg egy vödörben kötne ki a feje. Arra még nincsen kész, bár dolgozik az ügyön. Készült volna elkezdeni a gyakorlatot, amikor az edző elé érkezett, és megszólította. Halkan sóhajtott. Picit feszült volt a beszélgetéstől, de most nem volt itt az ideje annak, hogy beragadjon a szócsöve.
- Igen. Nem vagyok hozzájuk elég biztos magamban. Azt hiszem. – vallott színt, bár ez talán idáig is egyértelmű volt Viktor számára. – De sajnos fogalmam sincs, mivel érhetném el, hogy az utolsó pillanatban ne szúrjam el. – magyarázta keserű szájízzel. – Amikor ugrok, vagyis amikor készülök ugrani, elképzelem az egészet. Aztán amikor eljön a pillanat, és megtörténik, mintha soha nem is gondoltam volna el, képszakadás, és aztán ott a landolás, ami sokszor bukással végződik. Mit tehetnék, hogy ne így legyen? – kérdezte, bár inkább magától, elpillantva egészen másfelé. Elgondolkodozott azon mivel is szeretné kezdeni, de végül minden nem tartott soká. Tudta.
- Az Axel. - felelte aztán, lehet nem a legmagabiztosabban, de megtette. - Ha lehet, ha az jó kezdésnek. - kapott a tarkójához.
- Ez a kűr igazán szép. Igyekszem beleadni minden tudásom és érzelmem. Egyébként, mi a témája? Mi az, amit meg kell jelenítenünk? - ez csak hirtelen jött rá, de ha már belement, akkor miért ne? |
(A pillanat, amikor rájössz, hogy levágta a reagod végét, felbecsülhetetlen. :'D Nagyon sok minden lemaradt. :'D)
Régebben jobb volt az állóképességem.
- Mivel szeretnéd kezdeni? |
Valamennyire belenyugodtam, hogy a versenyzés nem része az életemnek, holott az életem felét a pályán töltöttem. Az adrenalin, a stressz, ami az ember összes gondolatát, érzékét fókuszra kényszeríti. Ahogy egyre közelebb a fellépés perce, és hallgattam, néztem a többieket a tévén, és lassan megszűnt a világ körülöttem. Nincs más érzés, csupán én és a versenyszellem. A jéghideg profizmus, amit elvárnak a pályán. A nevem volt az egyetlen szó, ami visszarántott a jelenbe, és tudtam, mennem kell. Más ember voltam az edzéseken, más a várakozás pillanatában és más a reflektorfényben. Ez nemcsak egy sport, hanem művészet. Átadni az érzéseket, előadni egy történetet valójában az igazán tehetséges műkorcsolyázók képesek. Nincsen szükség üres szavakra, pusztán a test mesél és kápráztatja el a nézőket.
Gyerekként ritka problémás voltam, és gyakran sértettem meg másokat a szavaimmal. Sosem tudtam magam érthetően kifejezni. Emiatt sűrű volt, hogy az óvodában megvertem valakit. Mindig puffogtam, hogy mindenki más körülöttem a fura és sértődékeny, velem nincs semmi gond.
Ekkor döntött úgy az apám, hogy a nővéremmel megmutatja azt a világot, ami fontos lett a hosszú évek során. Ugyan sokat zakóztam, tört el a lábam vagy épp a kezem, de élveztem a siklást. Ahogy felgyorsultam az agyam átkapcsolt egy teljesen más üzemmódba. Flow és adrenalin elegye, ami új embert hozott ki belőlem.
Kamaszként pedig az elbizakodottság, a lazaság volt rám jellemző, aminek apám se örült különösebben. A testvérem is kevésbé bízott bennem egyes emeléseknél, ezután bekövetkezett kisebb-nagyobb baleset. Ilyen volt az is, hogy a korcsolya belehasított az oldalamba. A nővérem saját magát hibáztatta, de valójában én voltam ügyetlen. Az apám végül egy komolyabb, durvább edzőt választott, hogy engem betörjön. Régebben mertem vagánykodni a backflippel, más veszélyes ugrásokkal, de amint ez az edző képbe került úgy felejthettem el az ilyen felvágásokat. Keményen megbüntetett, amikor az egóm legyűrt. Órákon át szivatott, amíg hólyagos és véres nem lett a talpam és a lábfejem.
Járni alig bírtam, de az edzések ugyanúgy folytatódtak. Nem zavarta, hogy egyre többet estem el, rontom el az alap ugrásokat és forgásokat. A tánc tanáromnak is szólt, hogy ne kíméljen és ne foglalkozzon velem, ha éppen szenvedő arccal próbálkozom követni a mozdulatsorait. Ez volt az, ami Diná-nak betette a kaput, majd szállt ki a páros műkorcsolyából.
Talán ezért sem akartam főállásban edző lenni, és végeztem el inkább a tanárit. Az edzőknek keménynek kell lenni. Igazi bajnok csak így születhet, ezt megtapasztaltam. Szorgalom, alázat és szoros barátság a fájdalommal, olykor a kudarccal.
Nekem nem hiszem, hogy menne ez a fajta edzés stílus. Én csak szórakozásként tekintek ezekre az órákra, amiket tartok. Persze, aki kiérdemli az megkapja a büntetését, hiszen mégis csak én felelek az ittlévőkért.
Ez a szombati edzés is ilyen volt. Az egyik srácot tettem helyre, amiért képtelen viselkedni, és kapott emiatt plusz gyakorlatokat. Morgolódott, amiért őt figyeltem, hogy nem csinál megint ökörséget, illetve a gyakorlatokat jól hajtja-e végre. Szemernyi tiszteletet sem tanúsított sem velem szemben, sem a sporttal szemben. Éppen azon gondolkoztam, hogy beszélek a szüleivel, amikor felém siklott az egyik tanítványom. A szemöldököm felszaladt, ahogy végigmértem őt. A nemlétező karórámra pillantottam. Eszemben sem volt, hogy leszedem a fejét. Talán azért is, mert hirtelenjében szánalmasnak találtam az előttem álló fiút. Csapzott haj, levegő után kapkodott és a korcsolyáját sem kötötte be rendesen. Arról nem is beszélve, hogy az arca lángvörös volt.
- Nincs semmi baj, de ha kérhetem, akkor kösd be normálisan a korcsolyádat.
A cipője felé nem böktem, hiszen eleve lesütött tekintettel beszélt hozzám. Valószínűleg neki is feltűnt.
- Plusz munka? - néztem rá kérdően. - Majd valamit kitalálok - vakartam meg a tarkómat.
Bezzeg egyesek inkább elsunnyognák a büntetéseket, Shane meg önként vállalja. A túlzott szerénység és alázat sem jó. Shane ellentétje volt Mike-nak, aki éppen a büntetését csinálta. Mike borzasztóan magabiztos volt - talán kissé egoista, emlékeztetett a régi énemre valamennyire -, ezért az ugrásai és a forgásai szebbek, pontosabbak voltak. Azt viszont meg kellett hagyni, hogy koreográfiákat, a lépés sorokat Shane jobban el tudja sajátítani. Leigh, a harmadik tanítványom meg köztes volt. Eléggé szürke, semmi marandadót nem hagy igazából az emberben.
- A menetet tudod, a szokásos bemelegítés. Azután átveszünk pár ugrást és forgást, amit a betanult lépéssorral összefűzünk.
Amíg zajlott a bemelegítés, addig a tulaj lánya megkeresett és érdeklődött, hogy mik a hosszabb távú terveim. Az apja és Melissa oda meg vissza volt, amikor megjelentem, hogy szeretnék néhanapján órákat tartani. Szóval már megszoktam, hogy felkerestek és beszélgettek velem erről-arról, reménykedve abban, hogy egyszer ismét komolyabban állok hozzá a jégkorcsolyához. Pedig eszem ágában sem volt hivatásos edzővé válni, és vérre menő versenyeken részt venni. Kissé, mintha nyugdíjas lennék, aki csak élvezni szeretné a munkája gyümölcsét. Az én gyümölcsöm az, hogy a diákjaim élvezzék a műkorcsolyát, ha netán versenyre akarnak menni, akkor segítek néhány dologban, ennyi. Mike és Leigh ilyen, Shane az egyedüli, akinek különösebb céljai nincsenek a korcsolyával.
Megakadt a tekintetem a beszélgetés alatt Shane-n a szemem, és végül rákérdeztem arra a bizonyos büntetésre. Melissa a korcsolyák tisztítását ajánlotta fel, mint plusz munka. Nekem az is tökéletesen megfelelt, így vállat vontam és mondtam, hogy az edzések után tovább maradnék az egyik diákommal.
A srácnak odafüttyentettem, majd mutatóujjammal hívogattam, hogy jöjjön ide hozzám. Amint idesiklott, egyből rátértem a lényegre:
- Az edzés után a korcsolyákat kellene letakarítani. Nem hiszem, hogy olyan sok lesz.
Ezután visszaküldtem még a többiekhez, hogy melegítsen. Ennek végeztével a pálya közepére csúsztam, és oldalasan befékezve álltam meg előttük.
- Mike és Leigh, ti egyelőre a koreográfia lépéssorait fogjátok gyakorolni. Katasztrófális mennyire szaggatottan megy.
Mike már morgolódott ismét az orra alatt, amire felsóhajtottam. Ez a kűr, amit én koreografáltam mindenféle elemet tartalmazott, amikben úgy véltem a tanítványaim gyengék. Az más kérdés, hogy egy versenyre ez az előadás középszinten mozogna, ha egyáltalán megüti azt a mércét.
- Megmutatom még egyszer, bár elég régóta gyakoroljuk.
Siklani kezdtem a jégen eleinte előre, aztán háttal fordulva. Itt leginkább a kezeimen volt a hangsúly, hogy mennyire légiesen, könnyen mozgatom. Oldalra kihúztam a lábam és állva forogtam, utána fokozatosan lementem ülőbe. A ráhajlásból felegyenesedtem, amit ismét követett némi kézmozdulatsor, mintha csak az ég felé nyúltam volna és elvettem volna az égiektől kapott áldását. A mellkasomhoz szorítottam a kezem. Ennek csupán dramaturgiai értéke volt, de meg kellett érteniük, hogy ezek ugyanúgy szervesrészét képezik a koreográfiának. Mérlegállásban csúsztam tovább, amit végül követett egy libelle.
A nagyobb műugrásokat hanyagoltam, hiszen ezeknél esélyes, hogy kimozdul a helyéről a térdem és összecsuklom, mint az öreg, szétnyithatós kerti szék. Párszor próbálkoztam ezzel, utána járhattam bottal. Nem véletlenül volt rajtam, és hordtam edzéseknél a térdrögzítőt.
Végül befejeztem a korcsolyázást, majd biccentettem fejemmel, hogy menjenek gyakorolni. Természetesen hozzáfűztam azt is, ha bármi kérdésük van, akkor nyugodtan jöjjenek ide és kérdezzenek bátran.
- Neked inkább az ugrásokkal van problémád. Ezt kellene orvosolni - csúsztam oda Shane-hez.
A homlokomról eközben letöröltem a verejtéket, és a testem valamennyire a levegőért könyörgött.
|
Hajnali négyet ütött az óra, amikor az ágya kivetette magából, és a papucsába bújtatta lábát, hogy a fürdőbe menjen készülődni. Igazság szerint már régóta csak hánykolódott, mert az álom csak ideiglenesen lehelt csókot a szemeire, de sosem hosszan, és kellemesen, hogy aztán kialudtan, frissen, és éberen köszöntse a reggelt. Nem mintha most, ahogy a tükörbe nézett, egy nyúzott arc fogadta volna. Inkább elszánt volt, és izgatott. Egy olyan fiú arca ez, aki tervei szerint korán korcsolyát húz a lábára, kilép a pályára, és csak a magány csöndjében körbe siklik a jégen, közben a felcsapódó jégpor egy másfajta álmot varázsol elé. Olyan fiú arca volt ez, aki később büszkén, önbizalomtól duzzadó mellkassal köszöntötte az edzőjét, és várta az újabb kihívást, amit a mai nap, ez a túlságosan tökéletesen alakuló nap kínált fel neki. Nem hibázott; minden ugrása, minden fordulata, minden egyes megmozdulása életre kelt a jégen, és sugározta magából a szépséget. Valahol az önbizalom gondolatánál kezdte elveszíteni a valóság érzékét, de még kapaszkodott abba a csodás elképzelésbe, hogy mindez megtörténik, és ő maga nem egy szerencsétlen valaki, akinek védjegye a bukdácsolás a jégen, ha sokan vetik rá egyszerre tekintetüket. A valóság azonban szeret gyomrost adni, méghozzá kétszeresen, ha arra van ingere. Az első gyomros akkor következett, amikor lebukott az ágyról, és egy földön heverő dobozra zuhant. A második akkor, amikor a fájdalom nagyon is élethűségétől rádöbbent, hogy az imént csak álmodott, s valójában az óra már nem hajnali négyet, de reggel fél kilencet ütött, ami egyenes arányosan vezetett ahhoz a következtetéshez, hogy máris elkésett az edzésről. Rohanvást kaparta fel magát a padlóról, és iszkolt a fürdőszobába, ahol a tükörbe nézve egy igazán nyúzott, de mégis inkább riadt arc fogadta. Gyors zuhanyzás, fogmosás, öltözködés, és a reggeli következett volna a sorban, amiről viszont már szó sem lehetett. Pedig egy tojásos reggeli, ízletes, jól átsütött baconnel, ahh. De nem! Nem szabad ilyesmire még csak gondolni sem! Magához vette a korcsolya felszerelését, és kiviharzott a lakása ajtaján, majd keresztül az utcán, egészen a busz megállójáig. Épphogy ebben a fejetlenségben nem hagyta el valamely fontos testrészét fennakadva egy kukában, esetleg beleragadva egy járdán tátongó repedésben. Pedig a karjai igen csak nagy lelkesedéssel gabalyodtak volna bele minden egyes tárgyba, de emberbe is, aki mellett tornádóként zúgott tova, és a lábai sem panaszkodtak volna, ha lemaradnak, és végre kifújva magukat integetnek a távolódó gazdájuknak, aki a lendülettől még azok nélkül is képes lett volna haladásra. Mindenesetre most már a busz megállójában pihegett, és szerencsésen egészben tette mindezt. Ez a szerencse azonban forgandó volt, miután teljes figyelmetlenségből, és kapkodásból a számára nem megfelelő útvonalon közlekedő járatra szállt. Valahol ennél a lépésénél szállt el végleg az esélye arra, hogy megússza legalább egy kis késéssel.
Megérkezve berongyolt az ajtón, és rögtön az öltözőbe sietett, hogy átvegye a megfelelő ruházatot. Természetesen a legfontosabb sem maradhatott el, a korcsolya, amiről le is került a védő, amint a pályára lépett. Viktor Lyubovnik, azaz az edzője felé siklott, majd finoman lefékezett előtte. Nem volt nehéz az arcáról a bűntudatot leolvasni, már csak azért sem, mert épphogy fellesett az előtte magasodó alakra, aztán már csak a trehányul megkötött fűzőjét fixírozta.
- Elnézést kérek a késésért! Elaludtam...és lehet, hogy egész véletlenül rossz buszra is szálltam föl. Többet nem fordul elő, és nem is szokásom. – a végére már egészen elhakult a hangja, mert mindezt beismerni mindenki előtt számára, aki mindenben mindig szorgalmas, és becsületes, nem volt éppen könnyű. Az arca is úgy égett, mintha egy forró, nyitott sütő fölé tartotta volna percekig. Nem volt szép látvány alapvetően sem, ahogy fújtatott, mint a kazán, hajtincsei pedig nedvesen tapadtak máris a homlokára, pedig még csak neki sem állt az edzésnek.
- Szívesen végzek plusz munkát is. – mondta, és ettől kicsit megjött a bátorsága, legalábbis tudta, hogy ezek nem csak üres szavak voltak, de valóban vállal bármi pluszt, akár még az öltözőket is takarítja. |
Shane Ealey & Viktor Lyubovnik |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
