|
Témaindító hozzászólás
|
2020.11.07. 15:27 - |
Jun Yin Ngan & Haru Yamane |
[10-1]
 - Különbség van halál és eltűnés között, mintha sose lettél volna. Energialények egyesülnek az Univerzummal, léteznek tovább csillagokban, bolygókban, akár a sebesen száguldó meteorokban, mindenben. Halál nem rossz, de más, mit a sötét energia tesz. – magyarázta komoran, de mintha mindketten mást próbálnának közölni, amit egyikük sem akarna elfogadni, vagy megérteni. Meglehet itt nincs is esély megegyezésre.
- Mi energialények nem egyént látunk. Együtt tartjuk az egyensúlyt. Egyetlen energiafolyam elvész. – Haru csak azt látta, ami az otthonát jelentette. Egykoron egyének voltak Genedán, de az hozta végül a pusztulást és a nyomort. De vajon most mi hozta el? Hisz mindenki tette, amit tennie kellett és békében éltek. Kezdett ettől az egésztől csak megszédülni és emberi nyelve is összegabalyodott attól, hogy nem emberi gondolatait nem a saját nyelvének szavaiba öntse. Talán jobb ezt most elhagyni, hisz Jun is úgy festett, mint aki nehezen bírkózik a feltörő emlékekkel. Haru érezte a megváltozott energiáramlásokat, amik fel-felcsapódtak, akár a háborgó tenger. Igazság szerint nem tudta, hogy barátjának ez a része megriassza, vagy kíváncsiságát csiklandozza és tovább merészkedjen.
- Úgy látom, amikor még csak energialényekként kellett beszélnünk, nem volt ilyen nehéz. – nevetett fel, ami sebesen el is halt.
Haru orrát ráncolva lesett Junra, aki már a fejét fogta, látszólag valami tényleg nem volt rendjén a tettével és hamarosan már az okok is terítékre kerülnek, legalábbis barátja következő pillantása ezt kívánta elárulni, amiket aztán az alátámasztó szavak is rögvest követtek szigorúan, amúgy pattogósan. A fiú, illetve az energialény kissé hátrahőkölt, majd egyre bánatosabban, bűnbánatosabban meredt. Jun monológjának végén már rajta volt a sor, hogy sóhajtson. Hogy fog mindent megtanulni, hogy mit szabad és mit nem? Nyilván a legtöbb dolgot, ehhez hasonlóan kínos szituácikból fogja leszűrni, amikbe magát keveri majd. Nehéz ügy.
- Majd próbálok figyelni erre. - mondta aztán megsemmisülve.
- Földiekben igen. De nem tudom vagyunk, mert egyszer beszéltem hozzá. – úgy tervezte, hogy még felkeresi a kitsunét, mert eleve tartozott neki egy visszaajándékkal, másrészről tényleg kedves volt hozzá és jó társaságnak bizonyult. A legfontosabbról sem lehet megfeledkezni, hogy mit ígért neki. Ez csak jót jelenthet, tehát mehet hozzá kérdésekkel, amikkel Junhoz nem, mert még ő sem tapasztalta esetleg. Bár, ahogy Haru elnézte és hallgatta régi barátját, úgy festett nem fog ki rajta földi téma. Ez egy apró kis mosolyt biggyesztett a szája sarkába. A Föld. Heion. Ez a kettő, ami energialényként mindig képes volt jó érzettel eltölteni, és most mindkettőt visszakapta. Valamelyest, bizonyos szemszögből nézve.
- Igen, azt. Bekapni az ujjad, az orrod, ezt az emberi puha fejbund...hajat, igen. – sandított barátjára, akinek arca most valószínűleg ismét a kiégés jeleit kezdhette mutatni, amíg Haru mutatóujjával meg nem bökte Jun szaglószervét és édesen csilingelve fel nem kuncogott. - Ezt a furcsán viselkedő himbálóst kell, tudom. – lesett le a lábai közé, ahogy a múltkor is, kint a kertben, ám most nem bökött rá a pénisz nevezetű emberi toldalékra. - Úgy értik. Úgy kell érteni. – tette hozzá, mert neki eleve nem volt fogalma a kifejezésről, amíg Shiro nem öntött tiszta vizet a poharába.
- Azt tanulok, amit akarok, amíg tudok! Nem felesleges számomra. – fakadt ki, talán eleinte kicsit hangosabban is, mint azt egy könyvtárban szabadna, még a helyéről is megpattant picit. Ráébredve, hogy vissza kellene a közjó érdekében fognia magát, visszahelyezkedett a székre, mocorgott kelletlenül egy keveset, fejét pedig alig láthatóan megcsóválta. – Nem jogod megmondani. – mormogta az orra alatt, bár ő volt, aki kérte, hogy Jun legyen támogatója és mestere a földi élet kitanulásában, azért néha a hiszti még kikívánkozott belőle is.
- Ha azt érted, hogy az emberi testem megszélesedik, figyelmeztetlek Hei, - nyelvbotlás, de még mindig nehezen bír átállni, a gondolatai nem is túl rendezettek és az energiahullámai is csaponganak - Jun, a legtöbb energiabevitelem továbbáll...haza. – nézett régről ismert barátjára, mondhatni közömbösen. Nem kell neki figyelnie, ha egyszer Geneda figyel helyette.
- Mutass, de tetszen is! – dobta be a kihívást a beszélgetésbe, mintha utána harapna, ha egy íz nem nyerné el a tetszését. Talán igen. Ha éppenséggel elég sok energiát vesztett és ez megrészegítette és hisztizni van ingere.
- Pontosan miket? – nem tehet róla, hogy mindig érdeklik a legapróbb részletek is, így az is, hogy egészen pontosan mikkel kísérletezett a fájdalommal és gyönyörrel kapcsolatosan. – Ah, szexualitás! Valami nagy dolog, ha emberek ennyire furcsa reakciókkal élnek! És mi ez a szájadon? – fürkészte Jun csipkelődő mosolyát, amit a szavaihoz megválasztott.
- A legtisztább energia. – ismételte szinte elvarázsolva, szemei ködfátyolba burkolóztak, ahogy az emberi test burka alatt energiaáramlata megborzongott. Már ennek a gondolata is olyasvalami volt, ami elkápráztatta és amit egy genedai egyszer, ha megtapasztalhat életében. Az érintetlen, tiszta energia nagyon ritka, és arra rákapcsolódni, vagy megosztani valakivel, egy igazán bensőséges pillanat. Ám minden genedai tudja, hogy milyen könnyű egy ilyen energiát elpusztítani, vagy beszennyezni. Haru arca rózsapirosra színeződött, ahogy elmerült ebben a gondolathullámban. – Érteni. – csak ennyit tudott kipréselni két ajka között.
- Szeretnék? – kérdezte meg önmagától is, de már tudta a választ. Most nem lenne ereje messze menni. De vajon mikor is lesz? Ezt inkább még röptében elhessegette.
- Tartasz a szobádban édes italt? Legyen. – egyezett bele egy fáradt, elnyomott kis ásítást követően, majd egy széles mosollyal lesett fel Junra.
- Amíg végzel, olvasok. – egyezett bele és amilyen könyvet lehetett, azt elmarta, hogy belelapozhasson. |
 - Ezek csupán bélyegek, amik segítenek eligazodni a világban. Mindenki retteg olyantól, amit nem tud megnevezni. Ilyen akár a rossz, a jó és a gonosz. Szóval szerintem igen, lehet minden egyszerre - mondtam kimérten. - Egyszer pedig mindenki eltűnik. Mindegy, hogy gyilkosság vagy természetes halál. A halál az halál, mit sem szépít a halál módja. Amúgy olvass sok történelem könyvet, és akkor talán megérted jobban miről beszélek.
Az emberek történelmében nem volt olyan korszak, ahol ne lett volna vérontás. Ezáltal könnyebben megértheti mire gondolok. Mivel az érzések olykor nekem is zavarosak, így saját kútfőből nem mertem példákat felhozni. Bár az sem utolsó, hogy mindegyik "rossz" dolgot én okoztam a cselekedeteimmel, nem vetne rám jó fényt, ha ezzel indítanék.
- A gondolatok mindig megkérdőjelezhetők, akár egy-egy elmélet és ideológia. Sosem lesz egységes semmi se, csupán mindenki gondol és érez, amit akar, aminek egyetlen táptalaja a tapasztalat. Nem is akarlak meggyőzni az igazamról.
Érdekesnek találtam, ahogy folyamatosan próbálj kontrollálni a haragját, amit én és a szavaim váltok ki belőle. Az energiafolyamában éreztem.
- Tévedsz, az egyén számít. Milyen társadalom az olyan, ahol a népnek csúfolt embereket és lényeket elnyomnak, nem foglalkoznak a nyomorral? Hogy lehetne így boldog a nép, ha sanyarú a sorsuk? Ennyit egy haza sem érdemel.
Megint elöntött az ideg, és most már ingerültebben reagáltam le. Talán az verte ki a legjobban a biztosítékot, amikor előhozakodott a fájdalommal és a halott bolygómmal. Fogalma sincs, hogy mit éltem át. Innen látszik, hogy naiv. Ő is az őrület határán táncolt volna a helyemben, és megértené azt, amiről jelenleg hadoválok össze-vissza.
Próbáltam lenyugodni, mielőtt elkergetném a hullámzó energiafolyamommal, ami folyamatosan váltakozott sötét és a világos között.
- Valóban mindkettőt el kell fogadni, de azt is fel kell ismerni, hogy mi ellen tehetünk.
A tollamat megint kattintgatni kezdtem, valahogy muszáj vagyok levezetni a feszültséget. Így is csodával határos, hogy törtem darabokra.
- Ahhoz kiégettnek, érzéketlennek kell lenned. De valahol igazából mindig lesz egy pici rés azon a bizonyos pajzson.
Ekkor kérdeztem rá tématerelésként, hogy mégis mi rosszat csinált. A fejemet fogtam, amikor elmesélte a történetét. Azt hiszem, ez is okozhat egyfajta kiégést, csak ez az agyat érinti.
- Egyiket se hangoztasd, ha kérhetem! - jelentettem ki fapofával. - Pláne azt ne, hogy nem szexeltél. A tanára vagy, majdnem harminc és ez eleve kínos. Arról nem is beszélve, ha az is vagy, ez intim. Szóval ha... - itt idézőjelet formáltam az ujjaimmal. -...ha "párzottál" is, de ne beszélj arról, hogy hogyan szexeltél és milyen volt, főleg ne idegeneknek! Az, ha esetleg nekem elmondod, oké. Én nem fogok zavarba jönni, hisz ismerlek. És nem feltétlen mondanám rossz dolognak, hogy rákérdeztél, csupán kreáltál egy kínos szituációt, amit neked utólag sikerült felismerned. Majd tanulsz és jobban beilleszkedsz.
Párzott... Párzottam... Eleve ezt a szót sem tudtam hová tenni, mert olyan hülyén hangzott és egyúttal röhejes is.
- 3000 év valóban sok. Jóval tapasztaltabb lehet tőlem. Szerintem, ha van kérdésed, akkor felé is fordulhatsz. Természetesen, ha vagytok olyan viszonyban. De ezek szerint nem volt távolságtartó.
Ekkor követtem el a legnagyobb hibát, az előző rákérdezésem után közvetlen, hogy érdeklődtem, mégis mit tanult itt a Földön.
- És tudod is mit jelent, hogy itt mutogatod a középsőujjad? Csak, mert gondoltam szólok, de az azt jelenti, hogy: kapd be! - ekkor elgondolkoztam, hogy vajon tudja-e mit kell bekapni. Mindegy, mást nem rákérdez és fájni fog.
A táncot azt megmosolyogtam, és bólintottam, amikor mondta, hogy tud japánul is. A csokoládé fajták ismeretét, viszont nem értettem.
- Mégis miért tanultad meg ezt a csokoládékról? Felesleges tudással tömöd a fejed. Szóval, összegezzünk: tudod a nemzetközi jelet és a csokoládé fajtákat, amik nem éppen a leghasznosabbak - sóhajtottam fel. - Remélem nem viszed túlzásba az édességet, mert el fogsz akkor hízni! A mértékletességre figyelj oda!
Nem mintha én a mértékletesség híve lennék, hiszen a cigi mellett az alkoholt sem vetettem meg. Néha jó volt berúgni. A szex is jó, csak az már macerásabb. Keresni valakit, aki lehetőleg nem egy prostituált és azt is esetleg leitatni, meg kedvesnek lenni vele. Prostituálttal is voltam, de maradjunk annyiban jóval másabb vele a szex.
- Amúgy ha ennyire szereted az édes dolgokat, akkor majd mutatok finom italokat - igen, itt elsősorban a likőrökre gondoltam. Kedvenceim.
Haru az egyik mondatomat ezután kiemelte és szóról szóra megismételte. A fejemet kicsit balra döntöttem és úgy néztem rá.
- Igen, kísérleteztem. A testi fájdalom és gyönyör megtapasztalása - ekkor elmosolyodtam kajánul. - A szexualitás is idetartozik.
A papírt töltöttem ki szorgosan, miközben a barátom egy régi, vaskos könyv lapjai között veszett el. Én is szeretem az illatukat, és hozzá hasonlóan szintén meg szoktam őket szagolgatni.
- Ha így jobban érted, akkor igen. A legtisztább energia - pillantottam fel rá.
A számon volt, hogyha nem áll le ezzel az önpusztító élettel, akkor felejtse el, de talán majd később bevetem. Tökéletes lesz gyenge pontnak.
- Nemsokára végzek a munkával, utána szeretnél valamerre elmenni? Netán a szobámba is mehetünk, és akkor megmutatom azt az édes italt.
Elsőnek mindenképp biztonságos helyen részegedjen le, ha nagyon le akar. Persze, nem állt módomba leitatni, bár vicces ezzel a gondolattal eljátszadozni. Teljesen védtelen lenne. |
- És az vajon rossz és jó, vagy gonosz és jó egyszerre, ami elszívja az életet, de adni nem ad? Ami megöl valahány életet, valahány egyedi, feledhetetlen életet? Nem is. Nem megöli. Örökre eltünteti, mintha sose lett volna. – és mintha ismét érezte volna a mellkasában felpezsdülő érzést, a haragot. Ez a tehetetlen düh. Nem lehet feledni. Haru számára, ahogy fajtársai számára is, egy olyan emlék, ami nyomot hagyott. És nem csak gondolatban, de valós nyomot. Mindenkiben sebet ejtett. - Én értem a szavaid, de félek a gondolat nem mindenre az Univerzumban ráfogható. Ez megkérdőjelezi a gondolatot. – magyarázta.
- Mi lenne fontos, ha nem otthon? Nem egyén számít, de a sokak. És a sokak jövője. Újra álmodni. Álmodni a világokat. Akkor is, ha fáj. Nem pazarlás, ha van cél. – ha ő nem is álmodhat többé, mások, azok, akik még nem születtek meg, ők még egyszer, egy eljövendő időben újra láthatják a világmindenség csodáit. A csodákat, és vele együtt a rosszat is; a pusztítást, az elbukást, s végül megélni a halált. – De én is igyekszem elfogadni a tiédet. – tette hozzá, hisz az okokat még mindig nem ismeri igazán, de ráhagyja barátjára mikor érzi majd megfelelőnek a pillanatot, hogy mindent tisztázzon. Ha eljön valaha ez a pillanat.
- Mint volt Elokkir. – mondta, de mintha fel sem tűnt volna neki, hogy mindezt kiejtette a száján. Elokkir, ahol a fejlődés hatalma végül megrészegítette az ott élő fajt, és önmaga, valamint a bolygó pusztításába kezdtek. Mindig fájdalmas, ha egy genedai, aki teljes szimbiózisban létezik egy bolygóval, osztozni kényszerül nem csak a jóban, de a rosszban, s így az elképzelhetetlen mértékű fájdalomban is. Különös volt, ahogy erre a gondolatmenetre emberi testének gyomra megugrott, energiafolyama már csak az enyhe ráfókuszálásra is elszíntelenedett. Sohasem lesz igazán tudatában annak, hogy mit kellett barátjának átélnie.
- Tényleg érthetetlenek. – értett egyet ebben Junnal. Az, hogy mi a legszebb érzelem, vagy mi lehet, ő maga erről véleményt nem tudott még alkotni. Majd talán egyszer. Ha lesz rá alkalma.
- Nem csak a pozitívumot kell elfogadni, ha új dolgot ismersz, de a rosszat is belőle. De és mi a nem sebezhetőség? – kérdezte.
- Hát tartok különórát egy lánynak, Hailey Meadows. Kapott üzenetet a…arra a eszközre, ah, telefonra. Azt írta naiv vagyok, szűz, szükségem van megértésre a szexuális energiák iránt. Csak mondtam nincs szükségem segítségre most, mert hát tanítottam éppen. Kérdeztem a szűz azt jelenti-e nem párzottam senkivel. Éreztem a lány energiáit, és az arca is zavarra utalt. Nem akarok bántani senkit. Nem tudtam, hogy ez rossz. – magyarázta egy az egyben előadva a történteket, meglehetősen sebesen beszélve, hogy nyelve is majdnem szabotálta, közben már ő maga is zavartságot érzett, emberi teste pedig ehhez megfelelően reagált; orcája halovány pírba borult. Otthon mindenről nyíltan beszéltek, beszélhettek, sőt, a legtöbb mindent energiakapcsolat által éreztek is, vagy megosztották. Azt rögtön tapasztalta, hogy itt ez a nyíltság nem jellemző az emberek között.
- 3000 év. Még fiatal, de a Földön ez sok idő, úgyhogy veteránja a világának, ahogy te. – barátjához képest, aki már idősnek számított a genedaiak között, valóban ifjúnak számított itt bárki, de hozzá képest még maga a bolygó is, aminek porát taposták. - Tapasztalt. Sokat látott a Földből. – mondta, visszagondolva a nemrég esett beszélgetésre a kitsune férfival.
- Jó lenne. – csupán ennyit felelt az ajánlatra. Örült annak, hogy Jun mindezt adni akarta számára, de több, mint valószínű, hogy kifutnának az időből, mielőtt tényleg beválthatnák.
Látta, hogy Jun egy rövid időre hitetlenkedve meresztette rá a szemeit, majd mindez tova lett, és máris szórakozott mosoly köszöntötte, ettől pedig megjött a kedve ahhoz, hogy ő maga is feljebb váltson hangulatban. Szélesen elvigyorodott, szemeivel hunyorogva, sunyin pillogott barátjára, majd szépen megemelte a mancsát, és ujjai közül, kiemelkedett egy büszkén, egy, ami a középső volt.
- Deeee...és most figyelj! – azzal felpattant a székről, és bemutatott egy komplett táncmozdulatot. Erre is büszke volt. - És egy picit tudok japánul. Ott értem Földet. Töltöttem ott időt. Oh, és ismerem a csokoládé fajtákat. - és az utóbbinak igen csak örült is. Ha valami biztos, akkor az, hogy szenvedélyévé vált ez a földi manna, ez a barna és selymes édesség, ami még némi energiát is képes volt adni. Persze az éhségét az sem vetheti vissza, de Haruban kialakult egy újfajta érzet. Az édesség ízének mámoros öröme. Már csak önmagáért is, nem csak az energiáért fogyasztandó. És ez a legtöbb, amit megengedhet önmagának.
Érdeklődve hallgatta társát, a történetet, hogy miként illeszkedett be egy teljesen más világ társadalmába, s ahogy hallgatta, figyelte is őt. Tényleg megváltozott. Ez a változás nem feltétlen rosszként értelmezhető, nem is igazán gondolt rá így Haru. Változott, de ez a változás illett Heionhoz, illetve persze, Junhoz. Illett hozzá az emberség. Ez volt legalábbis most a benyomása.
- Kísérleteztél a testeden? – mármint persze, szó esett a tetoválásokról, de azok nem annyira erős szavakon függő dolgok, mint kísérletezés a testen. Legalábbis ez az egész többet sejtetett.
Aprót bólintott, amikor Jun ismét előhozakodott azzal, hogy majd együtt láthatnak új, és új helyeket. Ismételt keserűség volt mindez. Pedig, ha tehetné, barátjával bárhová tartana. Akár a nem jó, nem kellemes élményt ígérő helyekre is.
- Könyvek között lehetsz. Tényleg jó munka. – vett magához egy kötetet, az orrához emelte és megpörgette az oldalak vaskos, együttes tömegét. Olyan jó illata volt azoknak a megsárgult lapoknak.
Érdekes volt figyelni, ahogy barátja el-elvándorol figyelmével, míg Haru kérdését ízlelgeti, és válaszát kutatja rá. Nem igazán tudott azonosulni ezekkel a célokkal. A szerelmet nem ismerte, bár persze a szónak utánanézhet, olvashatja a leírást, akár bemagolhatja a jelentését – ahogy minden földi, emberi szónak is -, de a lényeg úgysem abban van. Ha jól sejti ez olyasmi, amit átélni kell, és amivel együtt kell élni; kelni és végül nyugodni, amikor a nap is alábukik a látóhatáron.
- Szóval ez a szerelem gondolom fontos dolog. Szép dolog. Olyan, mint a legtisztább energia. – mazsolázta óvatosan, mert igazán érdemben hozzászólni nem tudna, nem is hiteti ezt el magával. - Hát remélem sikerül megtalálnod. – mosolygott fel barátjára, s ezek nem csak üres szavak voltak, tényleg a legjobbat kívánta Junnak.
- De partnert én is akarok. Ha készen állok, tapasztalni akarok. – jelentette ki elszántan. |
- Majd ráérzel. Jómagam szeretem használni - mosolyodtam el halványan. - Emiatt nem kell szégyenkezned, hiszen nemrég vagy itt a Földön. Valaki amúgy sem érti az iróniát, mert nincs meg a kellő humora és intelligenciája hozzá. Az ilyen emberek általában megsértődnek mindenen.
Az, hogy hazugnak nevezett tényleg nem hatott meg. Más mondta volna rám, az is egyik fülemen be, másikon ki. Különösképpen az ilyen légből kapott bélyegeket elengedtem. Az emberek lelke ezért is tud fájdalmasan nehéz lenni. Minden bélyeg a tudatalattiuk alá kúszik, a mély pontoknál mindez felszínre tör és kínzóan maga alá temeti a józanságot. Ilyen a pozitív része is, mondhatni ezt hívják elbizakodottságnak. Ebből szintén megannyi önképzavar születhet. Ezekről csupán olvastam, valamint az emberektől elvett érzésekből tudtam megismerni ezeket. Amikor a Földre kerültem kiüresedett a lelkem, és túlnyomóan a harag tombolt bennem. Talán most kevésbé vagyok rideg. Ha furán is azonosulok egy érzéssel, de már érzek. Ez némi előre haladás a kezdetekhez képest.
- Sok minden számíthat rossznak, mindez az egyén morális mércéjétől függ. Semmi sem jó vagy rossz. Vagy jó és gonosz - magyaráztam. - Például, ha "rossz" dolog, akkor a gyilkosság is annak számít. De vajon mi volt az ok-okozat? Ezt kellene vizsgálni a körülményekhez mérten objektívan.
A gyilkosságot, mint szituációt önmagam miatt is vázoltam. Tudom milyen ölni. Milyen volt a vezetőtől elvenni az élettől való jogot, ahogy tudtam milyen egy embertől megfosztani az életet. Embert háromszor öltem meg, csak, hogy a kísérletem egész legyen. Többféleképpen gyilkoltam. Volt, amikor puszta kézzel fojtottam meg valakit, netán leszúrtam és legutoljára a képességemmel tettem meg mindezt. Mindegyik jelen volt a halálfélelem, viszont mögöttük mindig más érzés bújkált. Hogy most a módszerektől vagy az emberektől függött-e, azt nem tudom. De túlzottan a gylkolásba nem kívántam elmélyülni. Kerülni akarom a feltűnést.
- Tessék, ez is nézőpont kérdése. Szerintem pazarlás, de ha neked ennyire fontos Geneda, akkor elfogadom a döntésed.
A kérdésére felsóhajtottam ismételten. Rengeteget kell tanulnia, ellenben ez azzal fog járni, hogy esendőbb lesz. Ebben olyan biztos voltam, mint a halál.
Észrevettem Harun, ahogy megrökönyödött a kijelentésemet, bár az energiámon is érezhette a mondataim súlyát, ha figyelmes. Engedhetett a sötét energiáknak is, hogy megértsen, ám ha elmenekült előlük azt is megértettem. Egyszer úgyis bele fog kényszerülni, hogy ellepje a sötétségem. Csupán akkor tartottam lehetségesnek a kendőzetlen igazság feltárását miért tettem azt amit.
A némaság kettőnk között megszűnt, amiért barátomnak hálás voltam. Akármennyire ütötte szíven a szavaim és retteg a sötét aurámtól, akkor is bízik bennem. Én segíthetek neki, hogy kevesbe mocsokba kelljen belegázolni. Amint idekerültem egyenest belegázoltam a hömpölygő szennyben, abban fürödtem, abból is erőt nyertem.
- A tudás, a tudomány évről évre változik. Az emberek életét meghatározza a fejlődés. Gyakori, hogy a fejlődés alapja jó célt szolgált, de a hatalom folyton legyűri a jóságot. A hatalom iránti vágy pedig minden lényben, fajban ott van, nemcsak az emberben. Ezekről is tanulnod kell!
A rózsaszín buborék ki kell lyukasztani, amiben él. Először a Földdel fogom kezdeni, azután jön Geneda. Ha ez a remény kiölésével jár, akkor megteszem. Elveszem én az ártatlan lelkét, csak ne más tegye meg!
- Az érzelmeik olykor érthetetlenek. Megannyi esemény, emlék és szituáció hozhatja ki belőlük - elhallgattam, kisebb lélegzetvétel után folytattam: - A legszebb érzés a vágy és a szerelem, a szeretet. Szerintem. Ez is szubjektív lehet.
A vágyat, mint érzést már megtapasztaltam. Vágytam nőre és férfira egyaránt. De ez a vágyakozás olykor nem volt több, mint maga a tudás. Pusztán ez az egy szó csomó jelentéssel bír.
A fejemet csóváltam meg, amikor az érzéseket jónak találta Haru. Azért ez a mondat nem állta meg a helyét, de ebből is látszótt, mégis mennyire naiv.
- Nem mindig jó. Az érzések sebezhetővé tehetnek és olyan lépésekre sarkall, amit valójában nem tennél meg.
Ugyan messze álltam az embertől, viszont rajtam is az érzések uralkodtak el. Ez az embereknél sem volt másképp. Sosem szabad engedni, hogy elragadják az elmét, mert hosszútávon beláthatatlan következményei lehetnek. Sosem gondoltam volna, hogy a vezető meggyilkolása ide fog vezetni. Az egykori barátomat ezüst tálcán kínálják a kaszásnak, csakhogy ők életben maradjanak. Ennek tudatában megtettem volna-e? Már magam sem tudom.
- Ha kényszer lenne, akkor megmondanám - válaszoltam a mentegetőzésére. - Zavarba hoztál? Mit mondtál? Mit csináltál?
Azért olyan pletykákat nem hallottam, hogy meztelenül sétálgatott az iskola folyosóin, szóval annyira borzalmas csak nem lehetett.
A magyarázatát hallva, miszerint az új vezető választotta ki Harut, csak a szemem forgattam meg. Elnyomtam magamban újfent a megjegyzésemet, mert a végén megsértem. Néhány mondattól dacossá vált, sőt, meglátott és könny gyűlt a szemébe. Szenzitív és nem szerettem volna azzal kísérletezni meddig mehetek el az indulatos reakcióimmal.
Ezért is tértem át arra a témára, hogy milyen elképzelései vannak, ha már a Földön van. Egyelőre az rejtély volt mennyi ideje van hátra, és meddig fogja bírni az energia átadást.
- Shiro? Nem ismerős a neve. Ha netán hosszú életű fajba tartozik, akkor volt ideje - tűnődtem el. - De mindent meg fogok tenni, hogy te is láss csodákat. Én se láttam még mindent, így ketten felfedezhetjük, mint az álmodban - jelent meg kissé keserédes mosoly az arcomon.
Azon csak néztem egyet kikerekedett szemekkel, hogy vannak már tapasztalatai és tud ezt-azt az emberekről. Félretoltam a könyvet, majd felkönyököltem és szórakozottan bámultam rá.
- Milyen ismereteket tudsz?
Ezer százalékra vettem, hogy világi hülyeséget fog benyögni. Természetesen a kérdéseire is válaszoltam, amiket feltett.
- Elsőként olvastam. Sokat olvastam, majd a testemen kísérleteztem, ezután pedig a világban tapasztaltam meg azt, ami érdekelt. Kínában volt pár hónapig, ott jártasabb vagyok. A nevem is ezért kínai. Amúgy nem igazán utaztam, csak ide. San Fransico-ban jártam még, Daly City, illetve értelemszerűen a szigeten. Amerikában több mindent szeretnék megnézni. Majd velem tarthatsz - jelentettem ki. - Őszintén szólva csak dolgozni akartam, mint az emberek többsége. Ez az életük része, így én is részesévé tettem. Ez a munka tökéletesnek bizonyult eddig.
Mi az én életem célja? A szememmel ezefelé kalandoztam, miközben gondolkoztam ezen a kérdésen. Mivel nem volt véges az életem, mint Harunak, így ezen nem igazán elmélkedtem.
- Talán megtalálni a páromat és megtapasztalni a szerelmet. Nagy terveim egyelőre nincsenek. |
- Oh, érteni. Bocsánat. Még nehéz a különbség megértése. – mondta enyhe zavarral a hangjában, és piros szégyenfolttal az orcáján, hiszen lehazugozni a barátját már rögtön első körben nem volt éppen szép dolog. De ha egyszer tényleg nehezen érti, hogy ki mikor mit mond komolyan, és mit nem.
Fajtársa szavai biztosításként szolgáltak, ám Haruban az energia által ott élt a gyanú. Ott kellett, hogy éljen, hiszen érezte. Nem tette azonban szóvá, és a régi kötelékük miatt is, teljes odaadással kellett bízzon az előtte állóban. Talán ez az első találkozás nem is arra van, hogy azonnal minden napvilágra kerüljön, talán csak idő kell, és a kérdésekre maguktól is megérkeznek a válaszok.
- Oké, akkor a kuss is káromkodás. És jobb kerülni a rosszat. A szájkaratésok semmibe nézése, és a flegmázás bosszantóbb. – ezt a leckét még a múltkorról megjegyezte, és most Heion is megerősítette abban, hogy az agresszió nem jó.
- Hála minden energiák forrásának. – tette még hozzá, és aztán mér küszködött is azokkal az ezüst cseppekkel a szeme sarkában, amik végül, mint apró ékkövek gördültek alá. Persze ezt nehezen lehetne nevezni sírásnak, hiszen csak ennyi volt, két apró csöppnyi csepp, ám egy genedaitól ez nem is olyan meglepő.
- Miért ne gondolnám komolyan? – fakadt ki, és nem sokszor fordult eddig elő, de a hangja is erőteljesebben zengett fel, szemei szikrát hánytak. Végül visszaszívta, hisz az imént tolták le, hogy nem kellene hangoskodnia. Ez az idegen, új érzés, ami elhatalmasodott rajta, még mindig ott motoszkált benne. A düh érzése. – Gyenge vagyok, igen! De okkal vagyok, nem pazarlok! És sosem vernélek át. Nem is hazudtam. Barát vagy, miért tenném? – a végére már lassan elpárolgott az a mellkasát nyomó erő, és csupán megfáradt kételyek maradtak. Talán inkább magának hazudik. Ám ez fel sem merült benne.
Jun asztalánál aztán a dolgok elültek. Ha csak egy kicsit is. Haru jól elvolt azzal, hogy állnia kellett, de egy széket toltak elé, és az a szék elég hívogató volt, miután a folyamatos ácsorgás kényelmetlennek ígérkezett a helyzetében.
Nem lehet azt mondani, hogy Harut nem érte váratlanul barátja indulatának felszínre törése, nézett is egyet, ahogy elutasította Genedát, mint otthonát. A bolygót, ami most élet, és halál között táncolt, pengeélen a létezés, és megsemmisülés között. Talán, ha az a sorsa, hogy minden energiája újra az univerzumé legyen, hogy minden rajta élő odavesszen, az a milliárd élet, akkor úgy fog történni. De ez nem azt jelenti, hogy küzdeni nem lehet, hogy a Terr’okhai Syra néven ismert egyed feladná a kötelességét, és hitét egy talán miatt. Vagy amiatt, ahogy most fajtársa haraggal telt hangon kijelentette, nem otthona többé Geneda, az álmok világa. És ahogy Terr’okhai hallgatta tovább az előtte álló energialényt, fájdalom hullámzott végig energiafolyamán, fénye elsápadt. Feladta a bolygóját. Képtelen volt elviselni a szenvedést. Elokkirban sok a fájdalom, és kín. De ezt mindig vállalták, vállalniuk kellett. Megakarja érteni régről ismert barátját. Annyira nagyon vágyott arra, hogy értse, de egyelőre csupán a sötétben tapogatózott, és óvatosan kikerülte a társából finoman kitapogatózó sötét energiákat. Nem szólalt fel, csend pecsételte le ajkait egy, és még néhány komotósan távozó perc erejéig. Hallgatta a saját, és Jun lélegzetvételét. Végül is elmúltak a hallgatag pillanatok, és Haru ismét szóra fogta száját, mely kíváncsiságának hódolt.
- Az ember érdekes. Veheted. Bár a bolygójuk, ami...fontos...fontos, igen, az. Fontos nekem. De érdekel az ember. Ők olyan sok tudást tudnak, ismernek. És sok érzelmet tudnak. – magyarázta grimaszolva, amennyire korlátolt kifejezés módja engedte, vagy éppen izgatottsága, ami az előbbi lappangást követően, most ismét feltámadt. Legalábbis ideiglenesen, hiszen nehéz olyasmi felett ellépni, ami erőteljesen a szemeidbe bámul, és bár a hátad mögött van már, mégis érzed az intenzív mustrálást. Most azonban alsó, és felső ajka elnyílt egymástól, ahogy Jun mesélni kezdett a Földön eltöltött éveiről, a tanulásról, a szorgalmáról, amivel igyekezett beolvadni ebbe a társadalomba, ennek a fajnak a normái közé. Haru a saját bőrén tapasztalja, hogy ez milyen nehéz.
- Ah, érdekes. Az emberek tényleg nagyon érzelmekre alapoznak. De jól állnak. – mondta egy mosollyal.
- Kedves. Szívesen fogadom a segítséged. Egy baráttól mindig. – habár nem érezte úgy, hogy erre akarná kényszeríteni Junt, ha nem akarja őt tanítgatni, odafigyelni rá. Ő is megteheti egyedül is a lépéseket. - De nem kényszer. Elég, ha csak kiigazítasz. Néha. Tudod, alig vagyok itt, de volt, hogy nem értettem helyzetet, vagy nem úgy reagáltam? Nem tudom, de a másikat azt hiszem zavarba hoztam. – önzőnek hangzott az a rögtön kijelentése, hogy segíthetsz majd nekem is. Csak annyira elfoglalta a gondolatait, hogy volt mellette valaki, akit ismer is, hogy ez megrészegíthette. Pedig attól, hogy fajtársak, semmi nem köti őket össze, és semmi kötelesség nincsen arra, hogy muszáj egymás mellett ragadniuk. Haru pedig nem lesz az, aki rákényszeríti magát Junra, ha az kijelenti, hogy nem akar vele foglalkozni, vagy egyáltalán beszélni vele.
- Drear Ekhan’Syra (a tanács újonnan megválasztott vezetője) mondta, a legérzékenyebbek közt vagyok. Jönnöm kellett. Bár nem hittem, hogy lehetek az, sosem voltam igazán erős, vagy kiemelkedő. De a kapcsolatom a Földdel talán az volt. Talán azért. Most közvetítem az energiát én is, sok mások is, Geneda él, és lélegzik tovább. – mondta, közben figyelte ahogy Jun dolgozott, a könyvekkel foglalkozott.
- Tervek? – nem akart azzal előhozakodni, hogy nagy, és sok tervnek nincs értelme már, de eszébe jutott, amit Shiro ígért neki. – Megismerni a Földet. Shiro, egy kedves kolléga mondta, hogy szívesen megmutat szép helyeket. Azt mondta csodákat látott. Mint mi, amikor álmodtam, és láttad velem együtt. – örülne, ha ezt még megérhetné, igazán, ezen kívül többet nem is kívánhatna. Ha már el kellett szakadnia a bolygójától, amivel született, amivel össze kellett volna fonódjon sorsa, hát az a legkevesebb, ha így, emberi testben járja be. - És megismerni az emberi ismereteket is akarom. Mint te. Már elkezdtem. Van egy-két dolog, amit tudok ám! De sok van mi érdekes. Neked biztos nehéz volt. Segítség nélkül. Egyedül. Hogy tudtad, hogy mivel érdemes kezdeni...És utaztál? Hogy kerültél ide végül? – csapongott össze vissza, olyan nagyon lecsapnivalóan, de legalább így had élhesse ki a kíváncsiságát, ha már azt ígérte, hogy azokkal a bizonyos kérdésekkel most még nem fogja zaklatni.
- És mi a te életed célja? – kérdezte végül. |
Az orrnyergemet masszíroztam, ahogy Haru szemrevételezett. Az hamar világossá vált, hogy az iróniát és a szarkazmust mellette mellőznöm kell. Erre már a fejemet is forgatni kezdte, majd a szemembe nézett. Mint az ölelkezésnél, itt is hevesen pislogtam. Nem voltam éppen ehhez hozzászokva.
- Nem hazudtam, csak ironizáltam.
Lehámoztam barátom ölelő karjait magamról, ám azon meglepődtem, hogy az ártalmatlan rákérdezésemre ennyire hátrálni kezd. Végül egy könyvespolcnak ment neki háttal, amire a fejem csóváltam meg lemondóan. Nagy feladat előtt álltam, ha valóban Haru-ból embert szeretnék faragni. Annyira bizarr volt ez a helyzet, talán azért is, mert visszaemlékeztem én mégis miként bírkóztam meg adott problémákkal. Bár nagy különbség köztem és Haru között, hogy az ő lelkét még nem kárhoztatta el a sötétség, mint az enyémet. Nekem ezért volt egyszerűbb megállnom a lábamon. Nem fogott el bűntudat, ha éppen gátlástalanul használtam ki mindenkit, aki élt és mozgott.
Felnevettem a következő mondatán, főleg azon, ahogy a mondatot összerakta. Kár, hogy más őt látva nem biztos, hogy a segítségére sietne, hanem kizsákmányolná testileg és lelkileg. Ilyen viselkedéssel szinte a homlokára van nyomva, hogy: PRÉDA. Ami zavaróbb, hogy alig éreztem az energiáját. Csupán egy embernek elég lenne ráfújni, és összeroskadna, már-már haldokolna. Gyenge, bárki bármikor megölhetné és meg sem kellene erőltetnie magát. Az ideg megint elöntött, ahogy ezek a gondolatok végigcikáztak a fejemben. Gyűlöltem, hogy ezt teszik vele, de valahol Haru hazaszeretet jobban dühített bárminél. Vakká tették, ezért tudják félrevezetni. Gyomorforgató.
- Ebben igazad van. Ettől függetlenül ugyanaz vagyok, mint akit megismertél - a mondat végére széttártam a karjaimat színpadiasan.
Ezek szerint érzékelte a bennem lakozó sötétséget. Magamtól semmiképpen nem fogok beszélni az energiámról, ha belekényszerítene Haru, akkor hazudni fogok. Minden hazugságnál nagy a lebukás esélye, ennek ellenére gyakori a hazugságba való menekülés, csupán az önös érdekeink, érzéseink miatt. Mindig magunkat vagy valaki - netán valami - mást akarunk védeni. Az én hazugságom esetén fogalmam sincs melyik érvényesülne... Talán mindkettő. Túl korai lenne már most felfednem magam.
- Azért nem feltétlenül kell a "kuss" szóval élni. Elég agresszív és bunkó. Szerintem hanyagold.
Haru szájából a káromkodás, a prosztóbb beszólások, szóhasználatok is ártatlannak hangzottak. Képtelenség ráharagudni. Mondjuk ilyenkor sajnáltam, hogy a tetoválások mellett döntöttem. Lehet kevesebb balhéba keveredtem volna, noha olykor direkt akartam valakivel összetűzésbe kerülni. A kísérletek és a tapasztalatok érdekében mindent feláldoztam. Néha az arcomat... Bár azóta már kerültem a verekedéseket. Kellően kitapasztaltam magam ezen a téren.
- Nem, szerencsére élek.
A lelkiismeretem felbukkant, ahogy hallgattam a barátomat. A szeme sarkában meg-megcsillanó könnyeket látva a torkomban gombóc nőtt, a gyomrom is fájdalmasan összezsugorodott. Ideges és zavart voltam, mégis mit mondhatnék, tehetnék, hogy enyhítsem a feltörő keserű érzést.
Magamat óvva elfordultam tőle, és a könyveket pakoltam jobbra-balra. Én a megélt, negatív érzéseket, élményeket magányos perceimben dolgoztam fel. Ez a találkozás is ilyen. Felesleges könnyeket hullajtani a múlt oltáránál.
- Ezt te sem gondoltad komolyan - néztem rá a szemem sarkából, amikor dacosan visszaszájalt. - Ne légy gyerekes! Gyenge vagy, ha pedig hazugságnak szántad, akkor nem versz át.
Energiakapcsolat fontos? Már akinek, de az a személy nem én leszek! Persze, tudtam jól miért mondja ezt. Inkább elhessegettem az összes rosszmájú, indulatos megjegyzésemet, amit egyes emlékek idéztek fel bennem.
A könyves dobozzal elindultunk az asztalomhoz, majd pakolászás közben bemutatkoztam. Ekkor vettem észre, hogy még mindig állt Haru. A közeli, üres asztalnál lévő széket kisajátítottam és odatoltam a barátomnak. Remélhetőleg értette az utalást, aztán helyet foglal mellettem.
Az első néhány kérdés közé saccoltam a "Miért hagytam/mentem el...?" kezdetű mondatokat. Kiszámítható volt, de én se értem mit vártam ettől a beszélgetéstől. Kikerülhetetlen ez a téma.
- Nekem nem otthonom Geneda.
Az indulat miatt megfelejtkeztem arról, hogy Haru szenzitív. De ha fegyvert tartottak volna a fejemhez, akkor sem tudtam volna elmenni emellett a szó mellett.
- Hogy lehetne azt otthonomnak nevezni, ahol nem ismerik a könyörületet? - tettem fel a költői kérdést. - Feladtam a bolygómat, képtelen voltam elviselni a szenvedést és ezért lejöttem ide. Kihasználtam a káoszt, ami uralkodik jelenleg is.
Kellett kis idő, hogy Haru nyelve újra megeredjen, viszont ahogy dőlni kezdtek belőle a szavak, csak halványan elmosolyodtam. Borzasztóan beszélt, és akarva-akaratlanul is az ember arcára ezzel mosolyt csalt.
- Emberi hatás? - vontam fel az egyik szemöldökömet kérdően. - Ezt most vegyem bóknak? - kérdeztem vissza viccelődve. - Bár a mintás kifejezés is érdekesen hangzik - kicsit elhallgattam, aztán folytattam is a beszédet. - Két éve vagyok itt, és igyekeztem beintegrálódni az emberi társadalomba. Az időmet erre szenteltem. Sok tanulás és tapasztalatszerzés. Intenzív tanulási folyamat volt, de úgy vélem megérte. A minták pedig... Igazából megtetszett a tetoválás. Valaki azért szeretne tetkót, mert menőnek találja, de vannak olyanok is, akik a jelentést keresnek benne, meg akarják örökíteni a bőrükön. Lehet ennek az alapja egy életszakasz, életérzés, akár egy baráti-, szerelmi kapcsolat. Nálam mindkettő igaz. Az első tetoválásaim mögött semmi sincs, pusztán jól néz ki.
A lelkesedését hallva csak hümmögtem egy mosoly kíséretében. Nem is kellett felajánlanom, hogy szívesen leszek a tanára. Kijelenti ő maga, hogy tanítani akarom. Kissé nosztalgikus volt ez a pillanat. Régen is ilyen volt a kötelékünk, ahogy egymáshoz viszonyultunk.
- Természetesen segítek. Ez a legkevesebb.
A munkámnak is nekiláttam, hogy azért haladjak vele. A határidőkkel bajban vagyok, mert szerettem tudományos és pszichológiával kapcsolatos könyveket olvasni. A papírmunkákat pedig kifejezetten utálom, ez általában rám hárult, mint feladat. Egy-egy rendszerezésre váró könyv felkelti az érdeklődésemet, és a pecsét, a dátum ellenőrzésen túl belelapozgatok. A napvégén a könyv felét elolvastam, de egy kupac könyvet meg nem ellenőriztem le. Jöhetett is a jól megérdemelt letolás.
- Te gondolom kiválasztott vagy.
Pipáltam ki a lapon a könyv címét, miután megnéztem a pecsétet. Lassan zártam be a keményfedeles anatómiakönyvet, majd felemeltem a tekintetemet Haru-ra. Most én fürkésztem az arcát, kérdések és válaszok után kutatva.
- Milyen terveid vannak a fő feladatodon túl? |
- Nem...nem is. – mondta bizonytalanul. Elnézett barátja fejének mindkét oldalára, szépen rásegítve kezeivel az elforgatásban, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg igaz-e az állítás, s amint kiderült a túlzó turpisság, Haru ajkait összepréselve, orrát ráncolva, és hunyorogva lesett vissza bele, egyenesen a két sötétlő szempárba. – Hazug. – közölte tényszerűen, amiért a másik így ráijesztett. Persze nem szándékosan tette, meg valószínűleg nem is a szó legszorosabb értelmében értette, de Haru még igen csak hadilábon áll a kifejezésekkel, és azok az adott helyzetben vett értelmükkel.
Miután leakaszkodott régen látott fajtársáról, illetve rásegítették a leakaszkodásra, és távolabb tolták, igyekezett volna vissza a másik karjai közé, az ismerős energia ölelésébe, mint egy szeretetéhes kölyökkutya. A kérdés azonban ettől az elhatározásától eltántorította, sőt, ha lehetett most ő távolodott tovább, amíg háta nem ütközött a közeli könyvespolcnak. Óvatosan fürkészte az előtte állót; a hús, és csont mögött rejlő energiatömeget, mely valóban, jóval erőteljesebb volt, mint legutoljára, mikor tisztán, „álruha” nélkül láthatta.
- Viszontlátlak, de nem egészen. – kezdett bele, de keresnie kellett a szavakat, s most nem csak azért, mert még mindig nem volt tökéletes a földi nyelve. - Nem azt az éned, aki Heion. Nem az egészet. Az energiád más. – magyarázta azt, ami teljesen összezavarta, és amit még ő sem értett, mert soha nem érzett még ilyet egyetlen genedainál sem azelőtt. Egyszerre érezte Heiont, de valami más esszencia is megbújt, ami ismerős volt, de nem a barátjától. Mindezek mellett ott volt az a baljós aura is, ami csak finoman tapogatózott, és pont elegendő rossz érzetet hagyott maga után.
- Nem kiabálok. Érteni. Könyvtár, és csend. Tudom, tudom. Kuss legyen! – ismételte az iménti diák morgását szóról szóra, hanglejtésről hanglejtésre. - Csak nem bíztam, hogy látok még valakit otthonról. Hogy érzek újra ismerős energiát, főleg a tiédet. – azok után, hogy a sötét energia a világukba hatolt, a káosz lett úrrá. Senkit sem érdekelt egy valaki eltűnése, amikor milliók, milliárdok szenvedtek, s maga az élet fennmaradása is kétséges volt. - Bár nem hittem, hogy elmúltál, mert kutattam, és Elokkir még élt. A rituálén nem voltál, abból indultam ki, hogy nem szakadt el a köteléked. Inkább reméltem. – szavalta serényen, immáron nem az energiakapcsolaton keresztül, de halkabban, hogy mást ne zavarjon. Az érzékenysége azonban erőteljesen rávetette árnyékát, ahogy beszélt, szemei sarkában apró könnycseppek cseperedtek. Ki hibáztatné ezért azok után, ami Genedával történt, és amit át kellett élnie a fajtársaival együtt? Ráadásul ő volt az az egy, aki pluszban még hiányolt is valakit. Valakit, aki eltűnt, s nem tudta hová, és miért. Ez a valaki pedig itt állt most előtte. A Földön. Emberi testben, ahogyan ő. Habár a céljai nem lehetnek ugyanazok, mint az övéi.
- Nem pazarlok energiát! – ezt pontosan úgy adta elő, hogy nem tűri meg ezt az állítást, és kikéri magának, miután napi rendszerességgel nem tesz mást, mint termeli azt, majd átadja, majd spórol egy keveset arra, hogy a saját energiaáramlását valamelyest fenntarthassa, ha az éhségét nem is csillapíthatja. – És ez az ilyen, ez fontos. Az energikapcsolat fontos. - kissé felszívta magát, talán még kicsapta volna a hisztit is, ám végül felülkerekedett a jó érzés, és nyugton maradt.
- Ah, rendben. – mondta, amikor társasága felajánlotta, hogy menjenek kevésbé szem előtt levő helyre, hozzá még egy aprót biccentett is, majd türelmet tanúsítva figyelte barátját, ahogy a könyveket a dobozba pakolta. Az imént tényleg nagyon felülkerekedett rajta a most itt, és az otthon történtek. Sóhajtva, csendben követte barátját a könyvtár hátulsó felébe, aki az asztala mögött levő székre huppant, míg Haru szimplán megállt a helyén. Nem is szólalt fel, várt, és várt, amíg egy bemutatkozás nem ütötte meg emberi fülét. Felpillantott, halovány szomorúsággal szemeiben, száján mégis mosoly mutatkozott. Ez különös volt, de valahogy így tudott reagálni a hallottakra.
- Jun. – ismételte a nevet halkan, inkább csak magának, mintha így akarná az elméjében is lepecsételni. Persze ez koránt sem olyan egyszerű. Elfeledni régi dolgokat. Elfeledni azt is, hogy valaha minden jó volt, hogy képes volt álmodni. Együtt álmodtak. Mindenki együtt. Heion, azaz most már Jun kérdésére egyszerre, ott állva, hirtelenjében nem tudta mit is akarna hallani. Nyilván persze mindent, ahogy azt a kíváncsisága is úgy súgta a fülében, mintha egy kis ördög ülne a vállán.
- Nem tudom. Attól függ mi a válasz. Miért hagytad el Genedát? Attól függ. Mert azt tudod, hogy...hogy otthon... – hogy alig létezik már otthon. Azt sem tudta, hogy Jun tudja-e, hogy mi történt a világukkal, hogy min mennek keresztül még most, amíg itt beszélgetnek, ezekben a percekben is, ami otthon sokkal intenzívebb. Inkább elhallgatott. Kellett egy kis szünet, ami után folytatta.
- Kíváncsi vagyok. Ismersz. De tudod, hogy csak annyit mondasz, amennyit akarsz. Hisz az is sok, hogy tudom, tényleg nem váltál eggyé az univerzummal, de a Földön vagy. Egy alemor sinis (álomban barát) ennyit kívánhat. – mosolya most már szélesen ült az arcán, amely ettől felragyogott.
- Viszont rég itt vagy. Jól beszélsz. És milyen...mintás vagy. – utalt a minták alatt a tetoválásokra. – Egész emberi hatásod van. Segíthetsz majd nekem is. – mondta lelkesen, hiszen neki még mindig borzasztóan messze van a teljes beilleszkedés, és sok dologhoz még mindig szörnyen naiv, illetve tudatlan. |
Az elmúlt két évet a kísérletek töltötték ki. Kínában telepedtem le néhány hónapig, és valamelyest elnyelt a fertő. Az emberek az én kísérleti patkányaimmá váltak. Valahol a Geneda iránt érzett fájdalmamat és gyűlöletemet akartam kiélni, minden frusztrációmat kiadni. A külsőmet illetően igyekeztem olyat választani, hogy a rideg és az ártalmatlan senki között tudjak ingázni. Az emberek könnyebben segítettek nekem, ha netán elveszett kisfiúként fordultam feléjük, de lehet a következő pillanatban már megöltem őket és a halálfélelmet, mint érzést tanulmányoztam vagy éppen egy párkapcsolatban élő nőt itattam le, hogy tudjam milyen a bűntudat, a szégyen. Mindent megtettem, hogy az érzéseikkel tisztában legyek. Tudjam milyen helyzetek hozhatják elő az emberekből az egyes érzéseket. Ettől még az érzelmi intelligencia-szintemet gyengének, kezdetlegesenek tartottam. Bennem ugyanúgy másképp csapódnak le ezek, és sokszor nem tudok velük mit kezdeni. Ezt a konzekvenciát akkor vontam le, amikor magamnak okoztam testi fájdalmat. A vérem látványa a félelem helyett csodálattal töltött el. Tudtam, hogy élek és nem tartozom többé a genedaik közé.
Amennyire képes voltam ilyen rövid idő alatt elsajátítani az artikuláció és gesztikuláció széles palettáját, csak utána gondoltam tovább a tervemet.
Így kötöttem ki az akadémián, ahol mutánsként jelentkeztem több pozícióra. A tenyérbemászó stílusom kifizetődő volt, mert felvettek, és mostanra már mentorként is dolgozok. Ennek már egy éve, a tudásomat szélesítettem, ahogy közvetlen meg tudtam figyelni a kollégáimat, a diákokat. Az összes rezdülésekük az elmémbe égett. Az energiájuk rezgéseit is folyamatosan elemeztem, vagy éppen elvettem, amire szükségem volt. A legjobban a boldog, vidám embereket szerettem szipolyozni, és a diákok egyrésze szerelmes gerlepárként jártak-keltek a folyosón. Potenciális energiaforrás, hülye lettem volna kihagyni az ilyen lehetőségeket. A természetben fellelhető energiákat is kedveltem, ahogy a nyüzsgő városokat is. Mindent magamba szívtam... Mindent be akartam kebelezni!
Habzsolom az életet, amire mindig is vágytam. Ami oly távolinak tűnt odahaza a többi fajtársam között. Számomra már kevés megnyugvást adott a barátom tiszta világa, amit álmodott, hiába engedte, hogy elvesszek benne. Ahogy az is csak össze-összeszorította a szívemet, amikor a Földben gyönyörködtünk.
Talán kissé telhetetlenné váltam, de amíg nem származik károm belőle, addig nincs megállás. A vezetőket most kezdtem megérteni. Jó érzés a hatalom, amit úgy hiszünk, hogy kontroll alatt tartunk, pedig valójában egy zabolázatlan erő, ami uralma alá veszi a józanészt, a morált.
Voltaképpen morálisan megkérdőjelezhető a számomra, hogy fajtársaim közül választottak önfeláldozó egyéneket, akik majd energiával ellátják Genedát. A vezetőség megoldóképessége egy nulla, és ki merem jelenteni inkompetens idióták szövetsége. Számukra még most is a hatalom, az erő hajszolása a fontos, mintsem az igazságtétel és az őszinteség. Egyszerűbb lenne engedni, hogy romokba dőljön az a hazug világ, amit kreáltak és vele együtt pusztulnának ők is.
Ami viszont lesokkolt, hogy Terr’okhai Syra, avagy Yamane Haru az akadémián tanári pozícióban helyzekedett el. Nem voltam hülye, ő is beállt az öngyilkosságot vállalók közé. Amikor először szembesültem ezzel nem tudtam, hogy szánalmat, szomorúságot, netán dühöt érezzek. Ezzel most sem voltam másképp. Legszívesebben pofán vágtam volna, hogy térjen észhez, ám mégsem indíthattam egy ilyen kitöréssel. Valameddig kerülgettem őt, majd elengedtem az egészet. Az érzéseimet elnyomtam, és más módszerrel fogom magam mellé állítani. Kár lenne egy olyan lélekért, mint Haru. Túlságosan ártatlan, naiv és szeretteljes, ha pedig ez szükséges, akkor én leszek az a szörny, aki megmenti önmagától. Ám most még a megfelelő percre, szituációra vártam, hogy felfedjem magam.
Délelőtt a diákoknak segítettem eligazodni az iskolában, illetve az iskola történelméről magyaráztam. Monoton tudott lenni a folytonos ismétlés, és néha az értetlenkedő tanulókat legszívesebben megfojtottam volna. Agyamra mentek a hülye kérdéseikkel, főleg, amikor az IQ hiányban szenvedők előhozakodnak E.T.-vel meg hasonszőrű társaival, amit tévében, moziban láttak.
Nem mintha a főnökömet jobban kedveltem volna, egy zsémbes középkorosodó luvnya. "Csináld ezt, csináld azt. Rendszerezd ezt és rendszerezd azt." Őt is elküldtem volna legszívesebben egy bordélyházba, hátha valaki kezelésbe veszi. A férje borzalmas lehet, de ez csak az én - kissé légből kapott - megállapításom.
Éppen a könyveket pakoltam egy asztalnál, amikor ismerős, kissé fakó energiára lettem figyelmes. Egyre közelebb és közelebb éreztem őt. Ugyan gyengébb volt ez a folyam, de ettől még kellemes volt. Hagytam, hogy ellepjen ez a tisztaság. Az sem bántam volna, ha megfojt ez az erő. Csak eggyé válni vele, rövid időre. Lehunytam a szemem és halkan felsóhajtottam, amikor összekapcsolódtam Haru-val. A hullám intenzív volt, ami megcsapott.
Lassan megfordultam a barátom irányába, aki felém kezdett szaladni. Hevesen pislogtam, ahogy a nyakamba ugrott. Ennyit az energiafolyamáról és az abban való gyönyörködésről.
- Azt hiszem vérzik a fülem...
A fejem meg a fülem is belesajdult, ahogy a nevemet ordította. Persze, egy-két diák szépen csendre intette Haru-t. Én sem mondhattam volna szebben, főleg, hogy a genedai nevemet kiabálta. Jó ideje ölelgetett, ami miatt zavar lett úrrá rajtam. Végén azt hiszik, hogy melegek vagyunk. Futott át ez a gondolat az agyamon, de végül visszaöleltem, később azért eltoltam magamtól, mégsem vagyok plüss.
- Mi az? Miért bámulsz így rám? - vontam fel a szemöldökömet.
Sejtettem, hogy az energiámat fejtegeti, de mivel teljes a tudatlanság attól nem tartottam, hogy lebukom. Haru pedig a múltból kötődik hozzám, nem fog köpni akkor sem, ha kidrül az igazság. Bár fogok tenni róla, hogy hatással legyek a gondolataira és a döntéseire.
- Nyugodtan beszélhetsz rendesen, csak ne kiabálj! Ne pazarold ilyenekre az energiád! - ingattam meg a fejemet. - Tudok egy eldugottabb részt a könyvtárnak, ahol nem zavarunk senkit. Összeszedem a rendszerezésre váró könyveket, és mehetünk.
Egy dobozba pakoltam a visszahozott könyveket, majd a papírokat a kupac tetejére tettem. Át kell néznem mi hiányzik, mit hoztak vissza időben vagy éppen késve. Szokásos rutin munka. Az asztalomnak kikiáltott részhez sétáltunk, ami a könyvtár végében volt. Leültem a székre, magam mellé tettem a dobozt, ezután a papírokat leemeltem a könyv tetejéről.
- Amúgy Jun a nevem. Jun Yin Ngan. Mellőzzük a régi nevemet. Én is Haru-nak foglak hívni - sóhajtottam fel ismét. - Mennyire legyen velős a válaszom, hogy miért vagyok itt? - néztem rá kérdően, aztán ki-be kezdtem kattogtatni a tollamat. |
A Hailey Meadows-al lefolytatott különóra sok energiájába került. Legalábbis, ha abban az elképzelésben számolunk, hogy minden egyes másodpercben az otthona energiaszomjúságát kénytelen csillapítani, s bár igyekszik szorgalmasan pótolni a készleteit, úgy fest semmi sem elegendő. Még csak egy kicsit sem. A napból elszívott energiák egyszerűen édesek, melengetőek, de hamar kihuny a fény. A földből vett energiák hirtelen dobnak a magasba, úgy érzed semmi sem állíthat meg, ám végül ez is elvész, legalább olyan gyorsan, ahogyan érkezett. Közben a saját éhségével is számolnia kellene, de arra már igazán gondolni sem mer, jobbára elfojtja, és elzárja, nem törődve a majdani következményekkel. Az energiafolyama pedig mindehhez mérten egyre fakóbbá válik, egyre inkább rálép egy bizonyos folyamatnak az útjára, ahonnan nem lesz visszatérés. Most mindez mégsem számított. Semmiképpen nem akkor, amikor Haru egyik földi élvezetével élt, azaz előszeretettel falta gyors egymásutániságban a tábla csokoládékat, közben pedig ismételten a kertnek azon pontján töltődött, ahol kevesen fordultak meg. Az utolsó falat után kiterült a fűben, és a még maszatos ujjait nyalogatta le – e ténykedése közben még eszébe jutott a bekapni jó, és nem tudott nem felkuncogni -, hogy az utolsó csepp esszencia se vesszen oda. Az nagy pazarlás lenne, és azt nem lehet megengedni. Pár pillanatnyi nyugodt semmittevést követően – amíg szemeit lehunyta, és csak a körülötte levő természetre koncentrált – elkezdte megtervezni a mai napi tevékenységeit, amik között szerepelt többek között a már jövőhéten kezdődő óráira való készülés, és hogy tudásszomját csillapítsa emberi ismeretekkel. Főleg az utóbbi. Ehhez pedig máris meg volt az ajánlása a könyvtárba, ahol kötetek sokaságai sorakoztak különféle tudást tartalmazva, vagy éppen csak történeteket, amiket viszont szintén emberi elmék szültek, s amikből ugyancsak sok minden szolgálhat tanulságként. Ha más nem, ha szórakoztatóak, az is megfelelő, hisz nevetni egyszerűen imádott. Elhatározva hát magát a cselekvésre, s így az indulásra, felült, majd felpattant, és nagyott nyújtózott. Ezt követően széles mosollyal az arcán indult meg az épület felé, majd beérve a folyosót szelte át az északi szárnyig, és a végső céljáig.
A könyvtárba való belépésével rögtön érezte. Az emberi testén végigfutott a libabőr, míg valós lényének energiaáramlatai felbolydultak, és az addigi szürke szín élénk aranysárgára váltott, úgy világlott ki bőre alól. Olyan volt, mintha hosszú idő után hazaérnél, és a szeretteid fogadnának. Olyan, mint hosszú esőzés után az első napsugár, ami megmelengeti a földet. De olyan is, mintha egy rég elveszett kapcsolat, egyszerre újra bevilágítaná az elmédet. Jelen esetben egy rég elveszettnek hitt energiakapcsolat. Ez olyasfajta hívás volt, amit csakis egy genedai, egy másik genedai közelségében tapasztalhat. Ugyanakkor, ahogy finoman tovább tapogatózott, az érzés hiába volt ismerős, hiába volt kellemes, és melengető, mint amikor itt a nap alá fekszik, hogy magába szívja annak energiáját, mégis, megbújt mindemögött valami sötét, egy idegen, és új jelenlét. Ez pedig csak még inkább zavarba ejtette Harut, aki már azt sem hitte el, hogy egy fajtársára bukkanhat fel itt, pont a Földön.
Beljebb lépett. Elhaladt a sorok között, és meg-megállt olykor. Keresett, és kutatott, nem csak a szemeivel, de inkább az energia hívására hagyatkozott. Közben továbbra is, finoman igyekezett rákapcsolódni a másik energiára. Miért ennyire ismerős, és idegen egyszerre? De a név is ott volt már emberi nyelve hegyén. És akkor ott volt. Az első hullám, ami megcsapta ledermesztette, helyben legyökerezett mind a két lába. Fejét félredöntve, orrát ráncolva bámult bambán, kezei pedig mintha csak értették volna, ösztönösen nyúltak egy könyvért a polcról, és verték le azt a földre. Ahogy magához tért, úgy iramlott meg affelé a személy felé, aki egy régi barátnak vélt, és akinek végül nagy ugrással a nyakában kötött ki. Áldotta az emberi testet, hogy ilyen jó érzést ad ölelkezéskor is.
- Heion’kyr Obelon! – kiáltott fel, már maga sem tudta, hogy csak az energiakapcsolaton keresztül, vagy ténylegesen hangosan is (nos, valójában mindkettő módszerrel), ám szerencsésen nem sokan tartózkodtak idebent, s csak valahonnan távolról egy kisebb hurrogás volt a reakció, hogy nos, „Kuss legyen”!
- Oh, bocsánat. – szólalt fel, picit elhajolva az éppen nyomorgatott egyéntől, de mivel már ezt is halkan mondta, nem is hallhatta a távolabb ülő, és olvasgató illető. Harut sem érdekelte sokáig a dolog, hiszen sokkal fontosabb kérdések merültek fel benne, de ami még a kérdéseknél is fontosabb volt, az a kezei között levő fajtársa, akinek most emberi arcát fürkészte. Valójában persze az emberi arc alatt áramló energiafolyamot igyekezett kibogozni. Mindez persze nem volt egyszerű annak fényében, hogy jelenleg is igen gyengécskén állt a saját lábán a folyamatos energiahiány miatt, nem, hogy rendesen olvasni egy másik genedaiban.
- De te vagy az! De miért vagy itt? És...és... – próbált szavakhoz jutni még akkor is, ha most csak energiakapcsolaton át folytatta a beszédet, hogy ne zavarjon meg másokat. |
Jun Yin Ngan & Haru Yamane |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
