|
Témaindító hozzászólás
|
2021.02.27. 20:42 - |
Damarion Sanchez x Ichabod Vladamir Abercrombie |
[6-1]
 Újabb széles vigyorra húztam a számat mikor közölte a férfi, hogy saját magunkon nem vesszük észre, hogy bizony egy büdös borzzal vagyunk egyenlőek:
- Ott a pont! - persze egyáltalán nem, legalábbis nálam ez biztosan nem így van. Sajnos vagy nem sajnos elég jó a szaglásom is mivel lény vagyok ugye, nem is akármilyen. Persze nem extra érzékeny, de egy átlag embernél egy fokkal mégis jobb, szóval nálam ez az indok élből kiesett, ám természetesen a kilétemet nem akartam felfedni. Illetve amúgyis csak viccelődtem az egész szituáción, hiszen bevallom azért egy ilyen magas labdát nem én lennék ha nem ütnék le. Egyszerűen a tökéletes lehetőséget tálcán nyújtotta nekem ahhoz, hogy kiforgassam a szavait. Amit természetesen tetőztem is azzal, hogy direkt hülyét csinálva magamból folytattam vele a sétát. Persze a kellő távolságot tartva. A kommentálására csak színpadiasan sóhajtottam egyet:
- Ah, valóban - mintha amúgy tényleg annyira bánnám. Egyértelműen nem ahogy az is puszta tény, hogy egyáltalán nem vagyok büdös, de legalább az emberek kuncogtak rajtunk. Jobban szeretem ha van élet az utcákon és az emberek arcán. Sok olyan helyen jártam ahol szinte robotként közlekednek a járókelők. Persze én se vagyok minden nap energia és pozitívum-bomba, nekem is vannak rosszabb vagy inkább befordulósabb napjaim de igyekszem másokra ezeket nem átragasztani. Lehet, hogy mondjuk az új társaságomnak is ilyen kedve van, ebbe bele se gondoltam igazából. Legalább kicsit felvidul valamennyire vagy valami. Egy ilyen tökéletes kis fotózós túra biztos jó löketet ad neki...remélhetőleg.
Hamar megérkeztünk, legalábbis én hosszabb távnak gondoltam az útvonalat amit nekem a gps mutatott, de szerencsére csak a térképen tűnt soknak. Ténylegesen nem akarok nap végére leizzadni és konkrétan bűzölögni. A férfi fáradt de azért kellően lenyűgözött hangjára ingattam a fejemet és hamar akcióba is léptem leszólítva egy járókelőt. Szinte nem is én lennék ha ilyeneket nem csinálnék, egyszerűen ez is túl jó lehetőség volt. A lány haja tökéletesen passzolt a holdas részhez, szóval hülye lettem volna ha nem élek ezzel. Sárkány vagyok így én már csak tudom, hogy bizony mire érdemes lecsapni az életben. Természetesen nem minden esetben vagyok önző, sőt sokszor vagyok nagylelkű szituációtól függően, így át is adtam a hölgyeményt a fotós társamnak aki azt hittem kapva-kap majd a lehetőségen, de ezt udvariasan elutasította, ám a lemondó hangsúlyt egyből kiszűrtem a mondatából. Picit összeráncoltam a szemöldökömet és enyhén megvontam a vállamat:
- Nos, akkor köszönjük! A képeknél meg majd megy a tagelés - mosolyogtam a nőre bíztatóan és azt hittem, hogy minden megy tovább a megszokott mederben majd. Ám ahogy sétált le a lány a lépcsőn esett is egy nagyot valami hiba miatt. Lehet a cipője, lehet valami repedés, ki tudja. Szinte pillanat töredéke alatt történt a nagy esés, le se tudtam reagálni, hogy időben elkapjam, legalábbis emberi formámban semmiképp sem. A férfi előbb sietett a segítségére átnyújtva egy papírzsebkendőt, így megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy nagy baja a hölgyeménynek nem esett.
Ám ahogy megfordult az újdonsült társaságom velem szembe került, így könnyedén el tudtam kapni egy rövid időre azt a jellegzetes tekintetet amit elég jól ismertem. Egy fenevad aki bármikor képes lenne ölni. Picit megfeszültem, bár nem magamat féltettem, inkább a lányt, hogy neki itt kell lennie. Fene se gondolta volna, hogy egy olyan társaságot fogok ki magamnak aki szintén lény. Ki tudja milyen, bár ahogy nézem a vér elég heves reakciót vált ki belőle. Elég sok olyan lény van aki azzal táplálkozik, erre érzékeny, szóval fene aki nekiáll találgatni, én meg pláne nem pazarolom erre az időmet. Szerencsére volt elég önuralma a férfinak, hogy egy picit keményebb hangvétellel mint kellett volna de elküldje a lányt a közelünkből, így csak próbáltam oldani a tapintható feszültséget a szokásos halvány mosolyommal:
- Vigyázz hazafele, óh és ha kell akkor térjél be valami gyógyszertárba ahol adnak kötszert meg ilyenek ha szükséges - intettem neki bátorítóan majd mikor eltűnt csak akkor sóhajtottam fel egy picit miután hozzám szólt a férfi.
- Elnézést, nem tudtam, hogy ez is gond lehet - mégis honnan gondolhattam ezt volna - ...de természetesen nem fogok innentől tekintve azt, hogy úgy tűnik maga is egy lény - ingattam a fejemet mosolyogva. Nem szokásom a köntörfalazás, ráadásul csak ketten vagyunk egy elrejtett kis utcában ahol egy páratlan mozaik alkotást akarunk fotózni.
- Ám az a kérdés, hogy mégis miféle? - néztem picit tűnődve az arcvonásait amit azóta már helyre rázott - Én is elárulom ha maga is - ingattam enyhén a fejemet az alkura amit felajánlottam. |
 A világos hajú férfi felkiáltott Ez a beszéd!, Vlad jobb szemöldöke pedig önálló életre kelve ugrott fölfelé. Úgy tűnt legalább 50 ember lelkesedését hordja magában ez az alak, legalábbis a vámpír jelenlegi, saját élénkségéhez, nem élénkségéhez képest.
A kérésére aztán azzal jött, hogy biztosan azért tartaná a távolságot, mert kellemetlen odort áraszt magából, Vlad pedig csak felhúzta az orrát. Gondolt arra, hogy se szó se beszéd inkább denevérré változik és elillan a házak között, de a kíváncsisága és a fotózás iránti szenvedélye minduntalan visszarántotta ettől a tervétől. Mindenesetre válaszolt:
- Önmagunkon nehezebben vesszük észre. – mondta a vámpír röviden, még mindig kissé visszahúzódón. Most különösen nehezen akaródzik feloldódni.
A szőke férfi arcán ékeskedő vigyorból természetesen még ő is kitudott annyit következtetni, hogy valószínűleg csak tréfálkozott vele. Általában mindenki ezt teszi, ha ránéznek és ő olyat tesz, vagy mond, ami nem megszokott normális körökben. Talán az arcszerkezete is hozzátesz ehhez, hiszen nem egyszer hallotta, hogy igen komikusan tud nézni.
Mindenesetre a férfi vérének illata elnyomott mindent. Bármilyen testszaggal is van megáldva, vagy bármilyen fantasztikus, orrot simogató illattal éppenséggel, azt Vlad aligha bírta kivenni.
Társasága ismételten felkiáltást hallatott, mire a régivágású vérszívó csak óvatosan körbelesett, aztán, ha lehetett még jobban belesüllyedt a sáljába. Ez is segített legalább abban, hogy az orrát a mosópor erőteljes illatára kényeztesse és ne az előtte haladó, illetve a körülötte mindenfelé levő vérzsákok csodás aromája. Tényleg bolondság volt eljönni így, táplálkozás nélkül egy hatalmas városba. Oh, te bolond, bolondos öreg Vladimir. - korholta magát és szép lassan elindult ideiglenes túravezetője után. A férfi olyan energikusnak tetszett és nagy lendülettel vágta bele magát a mozaikvadászatba.
Nem tellett el sok idő, hogy csendben haladtak, tartva a kért távolságot, amikor az elöl lépkedő hátrafordult. Direkt csinálja? Kérdezte már magában a vérszívó és bár a sáltól nem látszott, de elhúzta a száját. Úgy döntött nem fog ellenkezni vele.
- Semmi baj, aligha tehet arról, hogy pont szemből fúj a szél. – szólt előre, mintha az egész egy komoly beszélgetés volna és valóban lenne miért megbocsájtania. Az emberek, akik körülöttük voltak csak összenéztek, összesúgtak, néhányan fel is kuncogtak. Legyen ettől szép napjuk, ha mástól nem is.
A céljukat elérve Vlad végre kiemelkedett sálja oltalmából, barna szemeiben szikrákat hányt a lelkesedés és az öröm, ahogy végignézett a lépcsőn.
- Valóban lenyűgöző. – szólalt fel fáradt hangján, melyből viszont kiérződött, hogy tényleg csodálta az elé táruló látványt. A férfi mellé lépett, már amennyire még az elviselhető volt. Készítette a fényképezőgépet, hogy megörökíthesse a látványt, de rögtön le is engedte a kezét. A társa leszólított egy idegent. Végül is nem először teszi a mai napon. Vlad csak beletörődve sóhajtott és igyekezett elhessegetni minden rossz gondolatot. Alapból is volt emberfóbiája.
Távolabb araszolt a párostól és onnan figyelte milyen képeket készít a szőke férfi a lányról. A fotózást figyelni sem volt rossz. Látni, miként vélekednek más emberek egy adott témáról, hogyan közelítik meg azt és a saját látásmódjukat hogyan viszik bele a képekbe, amiket készítenek.
Szerette volna elkerülni, hogy további emberek - nem emberek, hisz lények is lehettek akár, mint ő, így a korrektebb kifejezés a vértasakok - közelében tartózkodjon. Bármennyire is lett volna kedve neki is igénybe venni a hölgyemény fotogén külsejét és sugárzó jellemét, jobb volt nem további kockázatot vállalni. Az más, ha körülötte az emberek sürgölődnek, tovább állnak és érkeznek, mert folyamatos mozgásban vannak. Ellenben itt, muszáj ráfókuszálnia egyetlen emberre, az pedig elviselhetetlenebbé teheti a dolgokat. A végén még csak a nyakáról csinálna képeket. Az visszanézve kellemetlen kérdéseket szült volna.
- Köszönöm kisasszony, ne fáradjon tovább, nyugodtan menjen a dolgára. – mondta lemondóan a körülményekre hivatkozva magában, mire a lány csak bólintott és elindult lefelé a lépcsőn. Egy kiálló kő, egy hiba a betonon, vagy csak egyszerűen a saját lábában botlott meg, de szegény teremtés elesett, s ahogy azon az egy megmaradt fokon lecsúszott, megvágta magát. A tenyeréből lassan kezdett szivárogni a vér. Vlad pupillái szinte rögtön megvadultak, s kitágultak. Az egész teste felpezsdült már csak a vér közelségére is. A vas keserű és édes illata.
Kissé megszédülve lépett oda a lányhoz, már-már önakaratán kívül és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. A baj ott kezdődött, hogy a szemei kezdtek átfordulni a nem kifejezetten normális kategóriába, s ráköszönt az irdatlan erővel vágtató vágy is. Gyorsan vette elő a zsebéből zsebkendőt és azt nyújtotta át a sérültnek. A felsegítést követően még hallotta a lány hálálkodását, de muszáj volt elfordulnia, tenyerét az arcára tapasztotta és mély lélegzetet vett.
- Nem olyan vészes, köszönöm. – mondta a lány a kezére téve a zsebkendőt.
Vlad közben, talán hevesebben is, mint kellett volna szedte elő újra a fényképezőgépét, hogy amögé bújva igyekezzen elterelni a figyelmét a lépcső fotózásával.
- Köszönjük, most már tényleg elmehet! – szólalt aztán fel, mire szegény lány csak ugrott egyet és eleresztett egy gyors igen, perszét. – Jobb lenne mihamarabb speciális módon is ellátni azt a sebet. – tette hozzá aztán, hogy kevésbé tűnjön bunkónak, elvégre az tényleg nem akart lenni senkivel.
- Kérem, amíg velem van, ne invitáljon mást is a társaságunkba. – mondta, egy pillanatra a szőke felé fordulva, a hangja már nem volt kemény, inkább volt olyan, mint egy sebzett fenevad. |
Teljesen lemerevedett a fazon mikor hozzászóltam, pedig eskü nem akartam megijeszteni vagy ilyesmi. Gondoltam szóba állok vele ha már ő is fotós ahogy azt a gépéből következtettem. Azért nem mindenki járkál ilyen masinákkal mint mi, hacsak nem tehetősebb ficsúr az illető. Bár elegánsan volt öltözve de kétlem, hogy a beképzelt kőgazdag réteget képviseli, valamiért nem tudnám elképzelni annak. Aztán természetesen lehet tévedek de pár évvel a hátam mögött ez a megérzésem. A hümmögésére csak bólogattam de innentől nem erőltettem bármiféle kommunikációt, eleve távolságtartó is volt. Mondhatni a sáljába burkolózott és megfagyva figyelte ahogy fotózok. Én különösebben nem zavartattam magam, hagytam hogy a gondolataiba meredjen vagy csak szimplán bámuljon kifele a fejéből ahogy az neki jól esik. Közben igyekeztem tökéletes szögeket is találni és a prízmámmal is szórakoztam egy kört hogy még jobb legyen a fotó. Mikor már elég különlegesnek éreztem a képeket amiket készítettem csak akkor döntöttem úgy, hogy továbbállok. Ám azért adtam egy utolsó esélyt a társaságomnak, hátha mégis akarna egy közös kalandba csatlakozni ha már egy a célunk: a fotózás. Elég hosszú hatásszünet után de végül beleegyezett mire diadalittas vigyor húzódott végig az arcomon:
- Ez a beszéd! - legalább kicsit kibújik a csigaházából ameddig tart a kalandunk. Simán kinézem belőle, hogy amúgy élből elutasított volna és ment volna tovább a saját útján. Nem véletlenül filózott annyit ezen fejben. Szóval vagy durván introvertált a férfi vagy szimplán utálja az embereket és kerüli ahogy tudja. Igazából mindkettőt megértem. Én se vagyok az extrovertáltság mintapéldája, akárkivel nem állok le csak úgy dumálni még ha ez most úgy is tűnik. Csak azért elegyedtem vele szóba mert van közös pontunk. Általában a fotósokkal mindig leállok beszélgetni hosszabb-rövidebb ideig és valóban igyekszem ilyen közös kalandokat csinálni. Már ha nyitott rá az illető természetesen. Ő egy kicsit - vagy inkább túlságosan - zárkózott de azért egy jó lehetőségnek nem tudott nemet mondani na. Ha valaki nem befásult akkor szereti a kihívásokat és a tökéletes alkalmakat a fotózásra. Igaz ez bármilyen művészeti ágazatról elmondható, mikor rajzoltam és festettem akkor is ilyen voltam. Bár manapság is szoktam néha így alkotni, de ritkábban jut rá időm a munkám mellett ami a hobbim is egyben ugye. Persze néha egy-egy elkapott fotómat le szoktam festeni, főleg azok közül válogatok amik nem tetszenek. Ráadásul általában csak referenciaként szolgálnak, a végére teljesen átalakítom az egészet.
- Ó, hát ennyire büdös vagyok? Fel se tűnt basszus - ugrattam vigyorogva őt mikor mondta, hogy tartsam tőle a távolságot és vezessem. Természetesen felfogtam ahogy mondta, hogy nem velem van a baj de kihagyhatatlan válasz volt erre. Ám vállat vontam végül lazán és különösebben nem akadtam fenn a kérésén. Beállítottam a telefonomon a gps-t és már mutatta is a helyes irányt a következő állomás fele mire intettem is arra:
- Nos, akkor...irány a végtelen és még tovább! - és vezettem is magunkat előre ahogy azt kérte tisztes távolságot tartva. Bár valószínűleg vicces látvány lehettünk ahogy két idióta sétál ennyire messze egymástól. Egy idő múlva hátrafordultam azért szórakozottan majd megint ugrattam egy kört:
- Elnézést, hogy a szembeszél miatt esetleg továbbra is bűzlök és facsarja az orrát. Lehet mire odaérünk kiszellőzik a kabátom ha ez így megy tovább, ki tudja? - persze a járókelők meg kérdően néztek rám, hogy mégis miről beszélek meg amúgyis kinek pofázok, de mint mindent ezt is elengedtem. Nem hat meg különösebben ha hülyének néznek, nézzenek nyugodtan. Mindig szeretek hülyülni és magas labdákat lecsapni, kiforgatni az emberek szavait és még sorolhatnám. Ezért is tudom mindig oldani a feszültséget egy-egy gátlásosabb modellnél mert akár magamból is képes vagyok hülyét csinálni hogy más jót szórakozzon. Picit hosszabb séta után megérkeztünk a következő állomáshoz amin elismerően füttyentettem egy kicsit:
- Az igen, milyen jól néz már ki! - a lépcső felső szintjén a Nap volt ábrázolva, míg a középső lépcsőfokokon a Hold helyezkedett el, alul pedig végig különböző csillagok és hullócsillagok mintája sorakozott. Egyszerűen káprázatos volt, alig vártam, hogy fotókat készíthessek róla. Ám akadt egy járókelő akit azonnal leszólítottam:
- Helló, mindketten fotósok vagyunk és nem tudom mennyire vagy benne, de szívesen vennénk ha modellt állnál a lépcsőknél. Az extravagáns hajszíned szerintem tök jól illene az összképbe - mosolyogtam rá halványan a lányra aki eleinte óvatos hellóval köszönt vissza majd végül beleegyezett, hogy miért ne. Ezt szeretem a nagyobb városokban itt, hogy nem bezárkózottak annyira az emberek, főleg a fiatalabb korosztály. A sötét zöldeskék hajú csaj pedig pont olyannak tűnt aki nem riad vissza ilyentől, sőt szívesen is áll modellt. Bár bizonytalanok voltak eleinte a mozdulatai, de természetesen mindig mondtam neki, hogyan pózoljon, hogy jó képek készüljenek. Főleg a Holdas részen fotóztam őt többet, hiszen ahhoz különösen illett, főleg a haja miatt. Miután végeztem pár perc alatt meg is mutattam neki a képeket majd elkértem az Instagram nevét, hogy majd tagelhessem mikor posztolom a képeket.
- Nos, átadom a terepet innentől. Ha szeretné a hölgyet is fotózni esetleg...ha nem, akkor nem muszáj ez egyértelmű - emeltem meg megadóan a kezeimet ahogy a fotóstársamhoz szóltam. Bár szeretem mindig nézni ha egy modellről két különböző fotós csinál képeket. Mindenkinek más a stílusa, érdekes megfigyelni, hogy máson van a fókusz az embereknél. Van aki a szemekre koncentrál, van aki a hajat emeli ki, más a fényekkel játszadozik és még lehetne sorolni hosszan. Félreálltam addig amíg a döntés meg nem született és érdeklődve vártam a fejleményeket.
(itt pedig a lépcső található) |
Nem tudott nem arra gondolni, milyen régen nem jutott már friss vérhez. Emiatt lehetett, hogy egyre többször álmodott arról, ahogy agyarait valaki nyaki ütőerébe mártja és addig nem ereszti áldozatát, amíg az fel nem áldozza neki utolsó csepp éltető folyadékát is. Semmi sem pótolhatja azt az érzést, a meleg vér érzését, ahogyan alácsordul a torkában, nyelve pedig kényeztetőn ízleli a selymes, meleg, vasas kincset. Ugyanakkor ezeknek az álmoknak nem élhetett, és ez szörnyen frusztrálttá tette. Az Akadémián, gyerekek között viszont nem viselkedhetett egy megtört fenevadként, aki nem képes önmagát és a benne lakó rémséget kontrollálni. Természetesen az ő hibája, hogy megint visszafogta magát a táplálkozást illetően, de megint kiújult rajta a félelme, ami mások túlzott közelségében volt gyökereztethető.
A reggele tehát úgy indult, ahogyan az a fentiekből kikövetkeztethető, pocsékul. Az ágyból kikelve pontosan úgy festett, mint egy bottal megkergetett kóbor eb. Arca sápadt, beesett, mintha véznább is lenne a szokottnál, s ami rosszabb, szinte minden egyes hirtelen zajtól képes volt összerezzenni. A pupillái kitágultak, ujjai tenyerébe vájták magukat és minden tagja megdermedt. Az biztos volt, hogy ki kell mozdulnia, muszáj lesz, mert régen nem tette és talán ez volt az egyik oka, hogy ennyire besavanyodott. A fotózás ebben pedig remek kisegítője volt. Az órák önmagukban nem segítettek sokat, és bár kellően lelkesen tudta előadni a fotózás csodáját a diákoknak, ez a tűz is mintha kialvóban lett volna. Elkészült hát, felöltött egy elegáns, de még kényelmesebb öltözetet, magához vette fényképezőgépét és egy távolabbi célt jelölt ki magának, San Francisco városát. Itt volt az ideje kicsit felfedezni és elveszni benne, amennyire csak lehetett. Így legalább még a rég elveszett barátján sem kattogott annyit, hogy merre lehet és miért hívta ide, ha most nem mutatkozik. Kegyetlen! Hisz miatta van, hogy egyáltalán elhagytam addig tökéletes rejtekemet, ahol jól elvoltam a saját önutálatomban és magányomban! Vélte magában bosszúsan, ajkait összepréselve a felszított dühtől. Közben persze annyira hiányzott neki a jelenléte, hogyha mindebben elmerülne, hamar beleőrülne.
San Fransisco telve volt élettel, álmokkal és reményekkel, s persze telve volt emberekkel is, akik a város szinte minden pontján ott voltak.
Jó ideig csak kószált az utcákon a lehető legjobban magába zárkózva és kerülve a legkisebb kontaktust is. Pontosan ezért inkább a kevésbé forgalmas helyeket igyekezett megtalálni. Kihalt kis utcákon kanyargózott, így jutott el egy helyre, ami rögtön magára vonta a figyelmét.
Vlad összevonta a szemöldökeit, résnyire elnyílt száján egy sóhaj távozott. Egy hang ütötte fel fejét mögüle, s lévén, hogy csak néhányan lézengtek a környéken, abból pedig senki sem fotózott rajta kívül, illetve távolabb álltak, vagy feljebb ültek a lépcsőn, jól sejtette, hogy neki intézték a szavakat. Bevonzotta ez az apró látványosság, huh? Mondhatni. Egy pillanatra megállt az ujja a fényképezőgépének gombján, beharapta alsó ajkát, mielőtt oldalra lépett volna kettőt, hogy láthassa a hozzá csapódott alakot teljes valójában. Csak egy aprót bólintott és hozzá hümmögött válaszképp az orra alatt és, hogy helyet adhasson az idegennek a képek készítésére, elhátrált kicsit, onnan figyelte enyhén megdöntött fejjel tevékenykedését. Közben összehúzta magán a kabátját, fél arcát elrejtette a sáljába, hogy szinte csak a két sötétbarna szempár látszott.
Nem volt ma túl jó napja. Ma különösen úgy érezte, hogy távol kell tartania magát az emberektől, a közelségüktől, mely melegséget áraszt, az érintésüktől, amitől libabőrös lesz és az illatuktól, ami megőrjíti az orrát. Segített a friss levegő és segített az, hogy csak arra koncentrált, hogy megörökítse azt, amitől egy kicsit is úgy érzi, hogy édesgetik tekintetét, s életre keltik rég holt szívét. Elég volt ehhez egy-egy apró hintés, nem kellett, hogy a pillanat nagy és pompázatos legyen, amely szinte egoista módján fényezi magát, kívánja és vonzza magához a figyelmet. Azt akarja megörökíteni a világból, amiben mások nem látnak szépséget, sőt, amitől megriadnak és amitől távol tartják magukat. Persze ez a lépcső nem olyan volt. Ez csak azért volt kivétel, mert nem tudta levenni róla a szemét és szinte hívta magához. Egy ilyen hívásnak pedig nem mondhatott nemet. Jól is esett színt vinni az életébe, ezeket a fokonként aláhullámzó színeket, amik történeteket meséltek és minél tovább nézed őket, úgy érzed valóban életre kel rajta minden.
Hirtelen fel sem tűnt, hogy bár kezdetben a világos hajú férfi társaságától megmerevedett minden porcikája és alig bírt mozdulni, addig most, ahogy a gondolataival járt kelt, sikerült kellően ellazulnia. Legalább már nem festett úgy, mint a mögötte magasodó lámpaoszlop. Igazság szerint azt sem tudta miért vár még itt és miért nem megy tovább az útjára. Magában elkönyvelte annak, hogy ez így esett jól és kész, csak aztán megint berobbant a férfi hangja a lecsendesedett tudatába. Homlok ráncolva pillogott rá kifelé a sáljából, majd a telefon képernyőjére, amit társasága olyan lelkesen mutogatott neki. Más esetben erre rögtön lecsapna egy nemmel és már el is illanna, főleg mert tart ettől az egész közös kalandtól, valakivel, akinek máskülönben biztos ízletes a vére. De nem! Mikre is gondol! Különben is, volt ebben a férfiban valami, ami miatt úgy érezte, nem lehet átlagos ember. Talán nem lehet nagy baj ebből és mégis nagyon kíváncsi arra a többi lépcsőre, amit, sajnos saját telefon nélkül nem lenne egyszerű egyedül megtalálnia. Egy ideig morfondírozott a dolgon lepillantva a földre, a cipője orrára, a túlságosan is fényes cipője orrára. Sóhajtott. Lassan vissza, felnézett a férfira.
- Rendben, magával tartok. - adta a válaszát kissé rekedtes hangon, de nem tett közelebb lépést felé, várta, hogy majd társasága vezeti, mutatja az utat a cél felé ő pedig leginkább csendben és meghúzódva követi. - Szeretnék minél többet látni belőlük. - fűzte hozzá és aztán eszébe jutott, hogy valamit nem ártana még megemlítenie. - Nyugodtan mutassa az utat, viszont ne vegye sértésnek, vagy személyesnek, mert csak a részemről van probléma, de tartanám a távolságot. - ha nem is kilométeres távolságot, vagy akkorát, hogy egyáltalán ne tudjanak beszélni, mert nem hallják egymást a világ másik végéről, szimplán csak egy hangyányival nagyobbat, mint amit két egymás társaságában töltő ember szokott.
Elindultak végül a legközelebbi ponthoz, ahol a térkép egy újabb ilyen lépcsőt jelzett, Vlad arcán pedig most először a nap folyamán megjelent egy halovány mosoly. |
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha egy helyen fogok letelepedni, de Adam mégis rávett erre. Ismer mint a rossz pénzt és tudta, hogy a fotózással csapdába tud csalni. Persze egyáltalán nem bánom, nem panaszkodásból gondolom ezt, csak valamilyen szinten vicces volt a szituáció. Hozzászoktam már, hogy ahogy a városok ahol éltem, úgy az emberek is folyamatosan változnak körülöttem. Nem maradtam a hosszú éveim során sokáig egy helyen és egy partner mellett, hiszen ez érthető is. Bár halhatatlan nem vagyok, de az idő vasfoga nem fog rajtam és ezért mindig mozgásban kell lennem. Nem mondom biztosra, hogy Daly Cityben lévő letelepedésünk annyira jó döntés lesz majd hosszútávon, de ezen ráérek majd később gondolkozni...mondjuk úgy tíz év múlva. Addig minden pillanatát kiélvezem. Eleve ez egy kisváros, kevés nyüzsgés és nyugis, de mégis ott van a közelben San Francisco ami bőven nyújt még lehetőséget.
Eleinte az volt a tervem, hogy magammal rángatom Adamet is a mai kiruccanásomra, de hiába zaklattam telefonon nem volt hajlandó felvenni. Őt ismerve nagyon is hajnal volt neki mikor kerestem és még bőven a lóbőrt húzta a fejéig húzva magán a takarót burritóként bebugyolálva. Körülötte pedig mintha atombomba robbant volna az egész lakásban. Semmi meglepő nincs ebben, csak a szokásos dolgok. Röhej, mert amúgy ki nem nézné ezt belőle az ember amúgy hogy ennyire trehány sokszor ha a saját kecójáról van szó. Végül elhatároztam magam, hogy nem várom meg őt, inkább elindulok egyedül és nyakamba kapom San Franciscot egy céllal: akarok jó képeket lőni. Na de nem szokványosat, olyan oldalát akarom elkapni a városnak amit nem ismernek annyira az emberek. Mégis mi az átlagos kép róla? A Golden Gate híd. Ó, igen, gondolkodás nélkül rá tudom ezt vágni. Mindenki erről készít képet. Szép? Naná! Ám borzasztóan átlagos és többször láttam már ilyen képeket. Kit érdekel ez basszus? Engem biztosan nem, én szeretem a kihívásokat, magammal szemben is sokat állítok, így történt ez most is.
Hamarosan megérkeztem rövid út során a városba és egyelőre céltalanul lófráltam. Nagyon sok jó hely van itt és változatos hely az biztos, ám mégis valami különlegeset kerestem. Már több mint egy órája kóboroltam keresve egy tökéletes lehetőséget ami nem volt annyira egyhangú mint a legtöbb utca errefele. Egyik pillanatban megcsapott egy enyhe megérzésféleség, mondhatni jelzett a belső érzékelésem. Sosem tudtam magamban eldönteni, hogy ez a fajtám miatt van, vagy azért mert művészlélek vagyok...esetleg mindkettő.
Balra fordítottam a fejemet és ekkor pillantottam meg a színes mintákat amik egy pillanatra el is varázsoltak. Egyből tudtam, hogy ezt le kell fotóznom és nagyon reménykedtem benne, hogy több hasonló van elrejtve a városban, hogy feldobják az embereket. Közelebb érve láttam, hogy egy férfi fotózza szintén a lépcsőket tele mozaikokkal. Türelmesen megvártam halványan mosolyogva amíg végez majd megszólaltam:
- Üdv! Látom nem csak engem vonzott be ez az apró látványosság - jegyeztem meg egy picit a fejemet ingatva és felmutattam magyarázatképp a fényképezőmet. Sokáig nem töketlenkedtem, hiszen be is kapcsoltam gyorsan és már lőttem is pár képet. A zsebemből előhalásztam a prízmámat és azzal is szórakoztam, hogy megtörjem a fényt és érdekes hatást érjek el Photoshop nélkül is. Szeretek ilyen trükköket használni, sokan régimódinak tartják, de mégis meg van a varázsa, hiszen nem csak pár kattintás az egész a számítógépen. Sokan hozzászoktak a modern technológiához és gyakran elfelejtik a gyökereket ahova le lehet nyúlni. Talán nekem a legnagyobb előnyöm az, hogy az évek folyamán mindig képes voltam haladni, de sosem féltem régi dolgokat előkapni. Éreztem a férfi tekintetét ahogy a hátamba fúródott és várta, hogy én is végezzek a dolgommal, így tudtam, hogy ő nem szimplán hobbifotós, hanem tényleg komolyan végzi ő is a munkáját. Az átlagember már rég elregélte volna az életét, vagy valami megjegyzést tett volna. Esetleg idióta kérdésekkel bombázna. Lehet válogatni a csodálatos opciók közül. Végül kiegyenesedtem mikor úgy döntöttem, hogy végeztem. Rákerestem gyorsan a telefonommal, hogy vannak-e még ehhez hasonló helyek ebben a városban és a találatokra egyből elvigyorogtam magam diadalittasan.
- Nos, úgy tűnik egy cél vezet minket. Mit szólna ha közösen a nyakunkba kapnánk a várost? Állítólag még sok ehhez hasonló lépcső van erre - emeltem fel a mobilomat a térképen lévő találatokat mutatva rajta, majd érdeklődően felvont szemöldökkel vártam a válaszára. Persze nem sértődtem volna meg rajta ha esetleg elutasítja a javaslatomat, csak gondoltam miért ne lehetne ilyen közös kalandunk ha már mindketten fotózni szeretnénk. Én ezeket a képeket nem kiállításra szánom basszus, csakis magamnak. Ez amolyan kikapcsoló fotózás most nekem. Más idiótának nézne mert egész héten ezt csinálom, erre még hétvégén is a szabadidőmben. Ilyen ez kérem ha embernek a hobbija a munkája. |
Damarion Sanchez x Ichabod Vladamir Abercrombie |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
