Roman Apollón és egy halandó nő fiaként született, nem nemesebb célból, minthogy apja más gyermekeinek védője és őre legyen. Az istenségnek tucatnyi szerelme és kétszerannyi utódja volt, s a számára legfontosabbakat különös odafigyeléssel akarta kísérni. Roman félistenként jött a világra, és eljövendő rangja miatt képes volt alakot váltani; a griffmadár félig oroszlán, félig sas teremtmény, kemény csőrrel és éles, hosszú karmokkal - egy olyan lény, ami tökéletes őrző-védő.
Roman gyorsabban nőtt, mint az átlagos gyerekek (talán ezért is maradt meg annyira annak), hogy majd mielőbb apja szolgálatába tudjon állni. Az édesanyja mit sem sejtett Apollón terveiről, és sosem készült fel arra, hogy egyszer el kell engednie a kisfiát. Nagyon közel álltak egymáshoz, és időközben arra is fény derült, hogy Roman a legtöbb tulajdonságában rá hasonlít. Sok szép emléke maradt azokból az időkből, az óvodából és az általános iskolából. Piszok csibész gyerek volt, nehezen kezelhető, de azért próbálták megnevelni.
Tizenöt éves volt, mikor az apja lejött érte a Földre, és magával ragadta. Az édesanyja még csak otthon sem volt, és Roman ahányszor csak őrá gondol, elképzeli, milyen félelem ülhetett ki az arcára, mikor észrevette, hogy eltűnt a kisfia. Ekkor fáj legjobban a szíve, és talán ez az egyetlen, ami ennyire el tudja szomorítani.
Mikor az apja elvitte, nem is gondolt az anyjára; nem volt biztos benne, hol van, izgult és félt egyszerre. Az egekben griff alakot kellett magára öltenie, és megkapta a feladatát - parancsát -, miszerint Apollón legkisebb gyermekének védelmezőjeként kell szolgálnia. Persze, még mindig csak egy pimasz és rakoncátlan tinédzser volt, aki nem akarta, ha megmondják neki, mit tegyen. Engedély nélkül repült el az őrhelyéről, játszott a fényekkel vagy süttette magát a napfényben ahelyett, hogy védelmezte volna a rábízott kisgyermeket és annak édesanyját. Az apja látva parancsai semmibevételét éktelen haragra gerjedt, és elfogta Romant; eltüntette griff ábrázatát és megfenyegette, aztán elindult vele Tartaroszra, ami a legsötétebb mélység, és a legsúlyosabb büntetések helyszíne. Roman habár nem ismerte névről a börtönt, de sejtette, hova viszik, így könyörögni kezdett az apjának, hogy bocsásson meg neki. Apollón megállt és újból megfenyegette a fiút, miszerint ha még egyszer megszegi a parancsát, akkor a Tartaroszon örökké forgó tüzes kerékhez kötözteti, mint egykoron Zeusz Ixiónt.
Apollón habár nem vitte el a Tartaroszra a fiút, de akkor sem akarta, hogy az továbbra is vele maradjon; nem bízott benne, és ezt Romannel is folytonosan érzékeltette. Nem sok időt hagyott a megnyugvásra, elég hamar egy új ötlettel rukkolt elő; akadémiára fogja küldeni a rakoncátlan fiút, hogy megtanítsák neki, milyen felelősségteljesnek lenni. Roman szóról-szóra emlékszik, hogy ezt mindig így mondta neki. Majd megtanítanak felelősségteljesnek lenni! A fiú ugyan nevetségesnek tartotta, de félt tőle, és magában mindig hálát mondott azért, amiért nem Tartaroszon van egy örökké forgó tüzes kerékhez kötözve. Sok reménye volt abban, hogy újra láthatja az édesanyját és a régi barátait, de Apollón nem engedte, hogy találkozhasson velük - nyílegyenesen az akadémiára vitte, és még azt is kikötötte az igazgatóságnak, hogy különösen figyeljenek oda a fiúra, habár erről Roman semmit sem tud. Az apja az utolsó szó jogán csak annyit mondott neki, hogy soha többé nem akarja látni, de Roman felbátorodva közölte vele, hogy az érzés kölcsönös. Apollón újra dühbe gurult, de az iskola falai közt már semmit sem tudott tenni a fiával, így egyszerűen eltűnt.
Roman hálás azért, amiért az akadémián lehet (főleg, ha az örökké forgó tüzes kerékre gondol), mert biztonságban érzi magát. Jobb szereti, ha mások vigyáznak rá, és nem neki kell másokra.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés