Képesség: 

• Másodpercre pontosan képes látni, hogy mennyi ideig fog még élni egy ember.
• El tudja vágni az „életfonalakat”, akkor is, ha még nem járt le valakinek az ideje. Ez komoly következményekkel jár a világukban, ha nem volt rá nyomós indok.
• Ha belenéz valakinek a szemébe, meg tudja mondani, milyen ember, milyen bűnöket követett el és miben fog meghalni. Az utóbbi dolog változhat attól függően, hogy az adott személy, hogyan éli később az életét.
• Rendkívül magas az IQ-ja, és az EQ-ja is. Utóbbi elég ritka a shinigamik között.
• Öröklét. Egy shinigamit, csak egy másik shinigami képes elpusztítani, és ennek is megvannak a szabályai.

Tulajdonság:

• Iszonyatosan félénk, nem csoda, hogy mindenki piszkálta fajtársai között.
• Minden élőlényt szeret és tisztel.
• Gyűlöli a tudatot, hogy el kell vennie mások életét.
• Nagyon kedves és segítőkész. Ha van rá mód, hogy egy halandó életét meghosszabbítsa, mindent megtesz annak érdekében. Emiatt sokszor került bajba.
• Nem nagyon érti a vicceket, mindent komolyan vesz.
• Ártatlan, mint egy ma születet bárány.
• Naiv.
• Szereti az édes ízt és állandóan rágcsál valamit.
• Nagyon kevés önbecsülése van.
• Fél az idegenektől, így nagyon nehezen szerez barátokat, ismerősöket.
• Valamiért különös vonzalma van a tetoválások és piercingek iránt.
• Keveset mosolyog, és még annál is kevesebbet beszél.
• Könnyű zavarba hozni.
• Feszengő típus.

Család: 

• Apa: Andrew Nevermore
• Anya: Peg Worry
• Féltestvér: Michael Nevermore

 A shinigamiknak van egy saját síkjuk a világban, ahol pont olyan közösségekben élnek, mint az emberek. Saol is itt született. Apja egy magas tisztséget betöltő halálisten volt, anyja viszont csak egy a sok közül. Nem szerelemgyerek volt, egyéjszakás kaland során fogant meg, aminek egyedül édesapja örült, hiszen volt végre egy utódja. A fia iránt érzett szeretete azonban nem tartott sokáig. Mikor rájött, hogy Saol nem lesz olyan nagy és erős, mint ő, ráadásul túlságosan szereti az életet, otthagyta őt Peggel, aki viszont már kezdettől fogva nem repesett a boldogságtól. Saol nehéz körülmények között cseperedett ezután. Anyja nem törődött vele, és kortársai is folyamatosan zaklatták, megalázták. Egy dologra vágyott csak, de azt sosem kaphatta meg. Elfogadás. Mindenki tudta róla, hogy másmilyen, hogy nem úgy gondolkodik, mint ők, hogy szereti az embereket és, hogy segít nekik tovább élni. Ez pedig bűn volt a szemükben. Büntetés ugyan nem járt érte, mert nem ütközött semmilyen írásbeli törvénybe, de még mindig ott voltak az íratlan szabályok, amiket ő sorra szegett meg. Az iskolában nonstop terrorizálták, amit az ő „lelke” nagyon nehezen tudott elviselni. Minden nap sírva ment haza, amitől csak még szánalmasabb lett a többiek szemében és még jobban rászálltak. Fizikailag és mentálisan is meggyötörték.
Mikor már elég idős volt, és átléphette a határt, gyakran látogatott a halandó világba. Szeretett ott lenni és megfigyelni az állatokat, a természetet, kipróbálni a különböző ételeket és italokat.  Lassan egyre több és több időt töltött az emberek között, felvette az ő szokásaikat.
Ezt már a Tanács sem tudta elnézni neki, vád alá helyezték árulás címszóval, és végül tulajdon apja ítélte el. Nyilvánosan akarták kivégezni, ám az utolsó pillanatban édesanyja megmentette és átlökte a halandó világba. „Soha többé, ne gyere ide, nem akarlak látni!” Ezek voltak Saolhoz az utolsó szavai, mégis Ezek voltak az egyetlen olyan szavai is, amik egy minimális melegséggel töltötték el a fiú szívét.
Először érezte azt, hogy szabad, egyúttal hatalmas megkönnyebbülés lett rajta úrrá.
Elkezdte bebarangolni a világot, ám mivel senki nem látta, senkivel nem is tudott beszélni, egyre magányosabb és magába forduló lett.
Egy napon valaki mégis leszólította. Az idegen egy sötét árny volt, legalábbis Saol nem látott belőle semmi mást. Ettől a lénytől kapott egy karkötőt, amin egy számára ismeretlen írás volt. Mikor fölvette, az idegen eltűnt, Saol pedig fel. Az emberek észrevették, látták őt. Amikor levette az ékszert, ismét láthatatlan lett számukra. Boldog volt, hogy végre nem lesz egyedül, ám mikor megpróbált valakivel szóba állni, rosszabbul sült el, mint amire számított. Valószínűleg túlságosan naiv volt, amikor odament egy csapat fiatalhoz egy sikátorban. Nem nagyon lelkesedtek Saol jelenlétéért, elkapták, megverték, majd hatalmas röhögések közben egy tűt döftek a karjába. Nem próbálta őket megakadályozni, nem volt szíve bántani őket, mert tudta, ha használja az erejét, ők rosszabbul fognak járni, mint most ő. Egyre rosszabbul lett, bódult állapotba került, hallucinált, majd elájult.
Másnap ruhák nélkül, összeverve ébredt egy kórházban. Az ápolók teljes sokkban figyelték őt. Nem voltak életjelei, mégis élt. Semmit nem értettek, még vért sem tudtak tőle venni a vizsgálatokhoz. Saol tudta, hogy ha ez így meg tovább, megint bajban lesz, így amint lankadt az ápolók figyelme, megszökött, lopott magának pár ruhát egy üzletből és elmenekült a városból. Sokáig volt egyedül, de végül megtalálta azt a helyet, ahonnan reményei szerint nem lóg ki annyira és megpróbált új életet kezdeni az akadémia falain belül.