Blue Shelby. A srác már kiskorában sem tudott öt percnél tovább egy helyben megmaradni, de abban az időben még könnyű volt a hóna alá nyúlni és visszatenni a kiságyába. Folyamatosan menni akart valahova, óvodás kora óta többször elcsatangolt, frászt hozva a szüleire és a nővérére is. Amint megtanult beszélni, arról magyarázott mindenkinek, mekkora felfedező lesz belőle.
Tinédzserkorában úgy rákapott az autózásra, mintha a hátsóülésen született volna. Az apja néha alig bírta visszafogni, nehogy kimenjen jogosítvány nélkül az aszfaltútra. Menni akart, látni, lenyűgözve lenni.
Aztán tizenhat évesen le is nyűgüzte egy lány, Tabita Miller, három utcával arrébb. Blue éppen biciklizni volt, mikor észrevette. Egy kóbormacskát próbált magához csalogatni, szélesen mosolyogva. Rövid, tejszőke haja volt, fehér bőre és pirospozsgás arca. Trapéznadrág volt rajta, vállatlan pólóval, a lábán ócska papucs - Blue a mai napig jól emlékszik rá. Odafutott hozzá, a biciklijét maga mellett tolva, hogy segítsen elfogni a macskát, de az megijedt és eliszkolt. Tabita nagyon csúnyán nézett rá, és a következő három hétben akárhányszor Blue arra járt, hátat fordított neki és bement a házba.
Év végén már kéz a kézben indultak el az iskolabálra, úgy, hogy lassan hét hónapja együtt voltak. Blue akkor elkönyvelte magában, hogy soha semmit sem szabad könnyen feladni, főleg nem az első szerelmet.
Két évvel később házasodtak össze. Nem volt nagy felhajtás, de volt fehér, fodros ruha uszállyal, és többemeletes torta. Nászajándékként pedig megkapták Blue életének első, és talán utolsó saját autóját; egy 1967-es Ford Mustang Shelby-t. Kéket. Szalag is volt rajta, masnival.
Tizenkettő évig voltak együtt, és ezalatt megtapasztaltak rengeteg szépet és felejthetetlent, de kihívásokat és nehézségeket is. Jóban-rosszban, egészségben-betegségben. Blue nem sokszor beszél már ezekről az időkről. Talán nem tartaná meg azt a tizenkét együtt töltött évet a kettejük örökkévaló titkának, ha Tabita még mindig élne. Nélküle viszont nem akar mesélni róla senkinek. Voltak olyan dolgok saját magával kapcsolatban is, amiket egy embernek sem mert elárulni - olyan dolgok, amiktől egyesek talán féltek volna, mások pedig talán hinni sem hitték volna el. A képességei. Csak Tabita és ő tudott róluk.
A temetés előtti este aludt utoljára a saját, régi ágyában. Utána autóba szállt, és hónapokig minden egyes nap máshol hajtotta álomra a fejét.
Volt egy macskájuk... Még régen, pár hónappal az esküvőjük előtt találta az utcán, pici volt és csapzott, ő pedig a kabátja alá dugta és hazavitte. Tabita annyira meghatódott, hogy elsírta magát. Blue képtelen volt a nővérének adni, hogy vigyázzon rá, miután ő már elhajtott.
Utazott, hogy felfedezzen, és azzal együtt felejtsen.
Egy éve volt már úton, mikor késő éjszaka leparkolt egy benzinkútnál. Feltankolta az autót, és épp azon volt, hogy sebességbe tegye, mikor valaki kopogtatni kezdett az ablakon. Blue letekerte.
Egy lány pislogott rá, könnyes szemekkel. A sminkje elfolyt, a szőkésbarna, hosszú haja zilált copfba volt összefogva. Csak annyit kérdezett tőle, hogy hívják. Blue válaszolt, aztán a lány megkérdezte, beszállhat-e.
Így került mellé Samuel Cisco, aki onnantól a legjobb barátja lett, és az anyósülésének állandó utasa. A Samuel nem az igazi neve volt, de Blue arra soha nem is kérdezett rá.
Nem volt több köztük barátságnál, még ha azt is hitte mindenki, hogy együtt vannak. Képesek voltak úgy viselkedni; egymás karjaiban aludni, kézenfogva sétálni. Szerelmet viszont sosem éreztek egymás iránt. Megosztották egymással a kalandvágyukat, a felfedezés szeretetét. Blue képes volt valamennyire megnyílni a lány előtt, elárulni neki részleteket a múltjából, néha még a képességeiből is. Nagyon szoros kötelék fonódott köztük.
Egyszer hirtelen felindulásból vettek egy vajszínű, fehér tarka törpekecskét. Izlandra szerettek volna utazni, de azt autóval nem tudták megoldani, így Blue képtelen volt évek óta először visszatérni a szülői házba, hogy letegye a kocsit. Nehezen vált meg tőle, hiszen mindig a társa volt, de tudta, hogy nemsokára úgy is visszajön majd hozzá, Sammel együtt. Hajóra szálltak, és Izlandra utaztak, a törpekecskével együtt.
Autót béreltek, a legolcsóbb csotrogányt, amivel azért még menni is lehetett. Gyönyörű helyeket láttak, megtapasztalták a zord, de mégis mesebeli izlandi időjárást, a jégtáblák és gleccserek üveges tisztaságának szépségét, a hatalmas, lapos tájak végtelenségét. A probléma csak az volt, hogy ezek a tájak tényleg nagyon végtelenek voltak - mikor rájuk telepedett az első éjszaka sötétje, azt sem tudták, merre vannak. Már úgy hitték, emberesen megszívták, és az autóban fognak megfagyni, de aztán szembejött velük egy ház, körülötte hatalmas istállókkal és bekerítetlen legelőkkel, amiken izlandi pónik csatangoltak. Úgy gondolták, mindenképpen megér egy próbát.
Egy vékonylábú, középmagas férfi jött ki eléjük, a kezében lámpást lengetve. A fény narancssárgán megvilágította az arcát, miközben bemutatkozott. Nem volt tökéletes az angolja, és az akcentusa is erősen átütött a szavain, de kedves volt és beinvitálta őket.
Így találkoztak Leóval, aki utána órákig tette nekik a szemrehányást, mert mégis milyen felelőtlen dolog egy törpekecskét egymagában tartani, ráadásul autóban. Blue-ék végül kaptak egy szobát, ahonnan Leó hajnalok hajnalán ki is rázta őket, hogy együtt vigyék ki a törpekecskét az istállóba, ahol ők is kecskéket tartottak.
Illetve, nem csak kecskéket. Blue egyenesen le volt nyűgözve, és hirtelen olyanná vált, mint egy kisgyerek, aki mindegyik állatot meg akarja simogatni. Voltak a kecskék mellett bárányok, nyulak, tehenek és izlandi pónik is. A lábuk között egy juhászkutya körözött, és még egy vörös macskát is láttak a tyúkok között nyújtózkodni.
És volt még, ami lenyűgözte Blue-t, összehúzta a mellkasát és megremegtette a szívét; Leó.
Furcsa, mert sosem gondolta volna, hogy újra rátalál az a régről már jól ismert érzés. Ráadásul ugyanolyan hirtelenséggel, mint egykoron. Úgy tűnt, továbbra is az első látásra szerelmek voltak neki szánva, és ezen az idő mit sem változtatott.
Ott maradtak hát Leóval és az anyukájával, aki már jócskán idős volt, és habár az állatok körül már nem tudott dolgozni, de rengeteget sütött-főzött. Leó pedig nagyon örült, hogy Blue és Sam szívesen segítettek neki a kinti munkában.
Éjszakánként legtöbbször hatalmas tábortüzeket gyújtottak, beszélgettek és meséltek mindenről. Leó tudott gitározni, és gyönyörűen énekelt izlandi dalokat. Blue teljesen oda volt érte.
Egyik éjszaka elmondta neki, hogy mit érez. Sam már aludt, és a tábortűz kezdett elhalványulni. Hideg volt, Blue már rendesen fázott, és úgy érezte, egyre és egyre jobban remeg a keze, amíg anélkül teltek a másodpercek, hogy Leó bármit is mondott volna.
Végül csak azt felelte, hogy ideje lenne bemenniük a házba, és Samet is lefektetni az ágyába. Blue borzasztóan kínosan érezte magát, legszívesebben elfutott volna. A karjaiba vette Samet, fellépcsőzött vele az emeletre, az ágyba fektette, még be is takarta... Utána Leó kihúzta a szobából és megcsókolta, Blue pedig sosem érezte annyira meglepve magát, mint akkor.
Még egy hónapig maradtak Izlandon. Tudták, hogy nem lehetnek ott örökké. Blue kérlelte Leót, hogy jöjjön velük, hogy utazgassanak hármasban, megmutatják neki egész Amerikát, az egész világot, ha azt szeretné - Leó viszont nem akarta otthagyni az anyját. Utazni sem akart. Nem volt benne olyan kalandvágy, mint bennük.
Blue látta a szemében a könnyeket, mikor elköszöntek. Összeszorította a fogát, ahogy kezet ráztak - mert kezet ráztak, mintha csak távoli ismerősök lettek volna egymásnak. Meg akarta csókolni, de csak a kezét nyújtotta neki... Tudta, hogy mekkora fájdalmat okoz ezzel Leónak, de mégis megtette.
Borzasztóan érezte magát. Nem bírt hátranézni. Megígérte magának, hogy ha legközelebb látja, már megcsókolja.
Fél évvel később látták egymást újra. Blue kapott tőle egy hívást, Leó pedig utánament Amerikába. Az egész mesebeli volt, Blue úgy érezte, kiugrik a szíve a helyéről, miközben várakozott a repülőtéren. Akkor már Sam is tudott róluk, Blue mindent elmesélt neki.
Hatalmas és hosszú utazgatások előtt álltak; Leó mindent látni akart, Blue és Sam pedig mindent meg is akart mutatni neki. Bejárták Amerikát, lementek egészen Mexikóig. Blue ott kérte meg Leó kezét.
Végtelen évek vannak mögöttük; azóta már többször visszajártak Izlandra, Sam elkezdett könyvet írni, Blue pedig Leó-t is beavatta a képességeibe. Rájött, hogy így képes tovább lépni Tabitán, úgy, hogy közben soha nem is felejti el. Leó és Sam együtt maradtak Izlandon, ő pedig megint utazgatni indult, mert nem érzi, hogy képes lenne letelepedni bárhol is huzamosabb időre.
Az akadémiára sem ezzel a céllal jött. Lehet, hogy ma még itt van, holnap pedig már tovább is állt. Egyelőre élvezi, hogy felfedezheti a szigetet, de nem olyan nagy hely ez, hogy sokáig le tudjon foglalni egy olyan lelket, mint amilyen az övé. Talán egy kis időre...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés